Letelepedési kötvényprogram

Letelepedési kötvényprogram: azok támadják, akik 2010 előtt szétlopták az országot

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

A CÖF szóvivője szerint öt év távlatából visszanézve is nyugodtan kijelenthető, hogy a Letelepedési Magyar Államkötvény (LMÁK) program sikeres és biztonságos konstrukció volt. A 2013-as indulására egy olyan válságos időszakot követően került sor, amikor Magyarország finanszírozása a globális pénzügyi helyzet miatt nem volt gördülékeny, és a konstrukció jogilag sem támadható. Ifj. Lomnici Zoltánnal beszélgettünk.

– Az interjú előtt jelezte, hogy közgazdászokkal konzultáltak a kérdésben. Mire jutottak?

– Valóban, az egyeztetések alapján kijelenthető, hogy a kötvényprogram szükségtelenné tette a sokkal kedvezőtlenebb deviza-finanszírozást, és nagyban hozzájárult a külföldi eladósodás visszafogásához. A folyamat nagymértékben csökkentette Magyarország sérülékenységét, ami különösen kedvező a jelenlegi világgazdasági környezetben, amikor a dollárkamatok valószínűleg még tovább emelkednek, és a piaci figyelem a külföldi devizában eladósodott, Magyarországhoz hasonló országokra terelődik.

– A kritikák ellenére a kötvényprogram előnyeire hívják fel a figyelmet.

– Fontos kiemelni, hogy a kötvényprogram a megszorító szocialista-liberális kormányok idején felvett IMF-hitel visszafizetését is megkönnyítette, hisz annak kamata meghaladta a 4 százalékot, szemben az LMÁK akkori éves 2,53 százalékos éves kamatával. A program ötéves futamideje alatt lehetővé tette, hogy külső megfelelési kényszer nélkül, olcsó pénz érkezzen az országba, miközben egyetlen forint közpénz sem vándorolt ki. Ugyanakkor az induláskor megállapított kedvező kamatfeltételeknek köszönhetően jelentősen csökkent az államadósság kamatkiadása is, mely elérte a 1,5 milliárd forintot. Összehasonlítva a ma is elérhető Prémium Euró Magyar Állampapírral (PEMÁK), melynek felépítése a legközelebb áll az LMÁK-hoz, 2013-2017 között közel hárommilliárd forintot takarított meg az állam azzal, hogy a sokkal kedvezőbb LMÁK-ot bocsátott ki szemben a PEMÁK-kal.

– Mit jelent az önök olvasatában az ország „2010 előtti szétlopása”?

– Korábban a CÖF-CÖKA feljelentést tett a három vagyonkezelő szocialisták általi összevonása kapcsán, amelyet akkor az ÁSZ is kritizált, és ami napig nem látunk tisztán a kérdésben. Szintén ebbe a körbe sorolják azt, hogy a jegybanki alapkamat magasan tartása külföldi spekulánsok számára lehetővé tette a pénzek „kitalicskázását.” Összességében ezért is húsba vágóan fontos volt egy patrióta gazdaságpolitika bevezetése 2010 után a nemzeti kormány részéről.

http://www.demokrata.hu/hir/belfold/letelepedesi-kotvenyprogram-azok-tamadjak-akik-2010-elott-szetloptak-az-orszagot

 

Figyelni kell Európa polgáraira

Csizmadia László – 2018.10.11. 02:56

Ők azok, akik pártjaik gyengülését maguk is visszafordíthatatlannak látják. Elvesztett tekintélyüket és tovatűnő erejüket a tizenkettedik menetben az Alapszerződés 7. paragrafusának KO-jával szeretnék visszanyerni. Sorra kényszerítik a kelet-közép-európai népeket a szorítóba. Izomerősítőket, ajzószereket használnak, így maguk előtt tolják az illegális bevándorlókat, és habzsolják a Soros-féle szűk pénzmágnásréteg által felkínáltakat.

Az alkonyt az est, majd az éj követi, a népek ezt a természeti törvényt jól ismerik. A végelgyengült pártmatuzsálemekre és elévült eszmeiségükre Európa népei már kimondták az ítéletet, amely ha tetszik, ha nem, visszafordíthatatlan.

Kelet-Közép-Európa őrzi egyenes gerincét, nem dob hátast a pénz előtt, a meghamisított jogszabályok szankcióit igaza tudatában képes megtámadni.

A politika mellett erősödik a civilitika, az emberek a sorskérdéseiket maguk akarják befolyásolni. Üzenik az Európai Unióból távozó megélhetési szolgáknak, hogy gondolkodjanak el a következőkön: az egyenrangú nemzetek Euró­páját felkérés és szavazás nélkül önkényesen vezetheti-e Macron és Merkel? Egyes nyugat-európai, baloldali kormányok a pártjaik támogatásával-segítségével behívott illegális migránsokkal kisebbségbe szoríthatják-e az őslakókat csak azért, hogy hatalomban maradhassanak? Európa sorsát meghatározó brüsszeli döntések megszülethetnek-e a tagállamok parlamentjei vagy népszavazás nélkül, valamint hatalmi arroganciával lyukak üthetők-e a szubszidiaritás és a demokrácia falán?

Az embercsempészek és a velük üzleti viszonyba került NGO-k felelősségre vonása időszerűbb-e, mint a kelet-európai szövetségesek „atombombázása”? A tengerbe fulladt húszezer migráns haláláért vajon miért nem felelős a brüsszeli mindenható?

Van még ok (a lakosság félelembe kergetése, a terrorizmus napi jelensége) arra, hogy a választóikra fittyet hányó képviselők, valamint a meg nem választott Európai Bizottság vezetőségének kiebrudalása mielőbb megtörténjék.

Hazánk táján is lesz rendeznivalónk. Az Európai Parlamentben megbízóik véleményét szemétre dobva, sőt meg sem hallgatva, magukat magyarnak mondó renegátok hajladoztak pénzért a Sargentini-jelentés elfogadása mellett. Nevüket megvetéssel fújják és fújolják a zsidó–keresztény civilizáció, a szuverenitás és a szubszidiaritás többségben lévő hívei. Az árulók örök magányra ítéltettek, amit demonstrálni fognak az uniós választásokon a magyarok szavazatai. Beszűkült gondolkodásuk szerint csak az egyén számít, és a karrier a cél. A polgárok és az államunk által választott kereszténydemokrácia a közösségekre és a családokra támaszkodik.

Az elkövetkező hónapokban kerítés mögé kell szorítani az illegális honfoglalókat, virtuális kerítést kell vonni a nyílt társadalom eszmeisége és támogatói elé. Az unióról történő szavazás Európa megújulását eredményezheti. Ki kell dobnunk a homokzsákokat ahhoz, hogy a többi kontinens fölé emelkedhessünk példamutatásunkkal.

A népfelség eszmeiségének teret adó kormányzás, az európai többség támogatását élvező keresztény civilizáció mindenhatósága erőt ad a globalizmus és az újkori rabszolgatartók fondorlatos elképzeléseivel szembeni harcunkhoz.

Nem kérünk a birodalmakból!

A magyarság ötszáz évig élt idegen hatalmak elnyomása alatt, ideje ennek véget vetni

Miért nem kell nekünk birodalom? Sem tatár–mongol, sem oszmán, sem Habsburg, sem német, sem szovjet, sem iszlám, sem európai, sem pénzügyi, sem nyílt társadalmi? Semmilyen. Azért nem kell, mert mintegy 500 évig volt részünk benne, és semmi jó nem származott belőle.

Azt is mondhatjuk, hogy azt követően, hogy I. Szulejmán rettentő hadereje és erőszakos hatalomszerző vágya – meg persze a belső megosztottság – legyőzte a Magyar Királyságot 1526-ban, a birodalmak kézről kézre adták az országot. Különböző manipulációkkal, a magyarság semmibevételével és hatalmi szóval kényszerítettek minket sorra rossz döntéseket hozni, amelyek csak fokozták balsorsunkat, és lehetetlenné tették a kitörést.

No és a szabadságot.

Ne becsüljük le a mohácsi vésznél, „nemzeti nagylétünk nagy temetőjénél” azt a háttérhatalmat, amelynek a neve pénz és gátlástalanság. Az európai uralkodók no és a pápa hitelezője, így egyértelmű irányítója az addigra rendkívüli anyagiakra szert tevő német Fugger család volt, amelynek feje, Fugger Jakob már 1495-től hazánkban is kifejtette jótékony hatását. Mátyás király törvénytelen fia, Korvin János ugyanis eladta Thurzó János felvidéki bányavállalkozónak a besztercei rézbányák kiaknázásának jogát, aki azt rövidesen továbbadta felesbe Fugger Jakobnak. Meg be is házasodott a „fukar” családba.

A következmény: még II. Lajos is felháborodott a bekövetkező országnyomorításon, és visszavette a bányavállalkozás jogát a Fuggerektől. És akkor jött az első komoly, azóta is ismétlődő pénzügyi zsarolás.

Fugger sikeres bojkottot hirdetett Európában a magyar rézzel szemben. Mindemellett Lajos is rosszul lépett, és egy másik szélhámosra bízta a kincstár gondjait. Az Ibériai-félszigetről hazánkba menekült Fortunatusra, azaz Szerencsés Imrére. Ő pedig saját zsebre dolgozott, s a kincstár kiürült. Ezek után gyengén felfegyverzett, lerohasztott hadsereg várta a mintegy 60 ezer főnyi törököt.

Az „eredményt” azóta siratjuk. Az oszmán birodalom – együtt a német zsoldosokkal – gyakorlatilag felszámolta hazánkat. Gazdaságilag kifosztotta, lakosságát megfelezte. Aztán amikor az oszmán birodalom már komolyan ácsingózott Európa nyugati részére is, az 1680-as évek közepén létrejött a Szent Liga, és végre összefogott néhány nagyhatalom a török kiűzésére. Bár a szabadságért és nem csupán zsoldosként a zsákmányért küzdve mintegy 15 ezer magyar vitéz vett részt a harcokban, az 1699-es karlócai békekötésnél mégsem hívtak meg egyetlen magyar képviselőt sem a béketárgyalásokra. Az oszmán nemes egyszerűséggel átadott minket a Habsburgnak.

Teljes erővel ránk telepedett a következő birodalom, és innen számítva mintegy 220 évig ült a nyakunkon. 1848–49 csodája ugyan bekövetkezett, de az osztrák–orosz összefogás letaglózta szabadságvágyunkat. Aztán érlelődött az I. világháború, mert a Kiegyezés után a Monarchia jelentős erősödésen ment keresztül. Ez persze nem igazán volt ínyére az unokatesóknak, II. Vilmos német császárnak, II. Miklós orosz cárnak, no és a csatlakozó V. György angol királynak.

Ma már tudjuk, hogy a szarajevói merénylet okán a Szerbia elleni hadüzenetre gyakorlatilag Vilmos császár kényszerítette Ferenc Józsefet. Egyedül a magyar Tisza István miniszterelnök ellenezte a hadüzenetet. Ő jól tudta, hogy annak világháború lesz a vége. Azonban az akkori dualista monarchiában, amelyben közös volt a hadügy és a külügy, az ország nem tehetett mást, mint csatlakozott a „gazdához”. Így aztán Benes akkori külügyminiszter nagy mellénnyel hazudhatta 1920 tavaszán a cseh országgyűlésben, hogy egész Európa tudja, hogy egyedül a mongol viszonyokkal rendelkező magyarok a felelősek a háború kirobbantásáért.

Aztán jött Trianon, ahol megint nem voltak kíváncsiak a nagyhatalmak a magyarok véleményére, pedig az amputációk előtt szokás a páciens beleegyezését kérni. De kit is kérdeztek volna? Az első Tisza- és a trianoni tragédia utáni konszolidációt végrehajtó Bethlen-kormány közötti három év tíz hónap alatt tizenkét miniszterelnökünk volt. Átlagban négyhavonta cserélték egymást.

Ebben a sorban benne volt Károlyi is, aki szétosztotta a banki jelzáloggal terhelt, vagyis már gyakorlatilag nem is az ő tulajdonát képező földjeit. Hát ennyit az akkori nemzetvédő politika lehetőségéről. Csoda-e ezek után, ha 1940-ben a II. bécsi döntés megszületett? Igen, a hitleri Németország nyújtotta az egyetlen reményt néhány végtagunk visszavarrására és az 1919 óta kísértő kommunista veszedelem elkerülésére.

Ügyes trükk és alaposan megtévesztő propaganda volt ez a német birodalom részéről, és sajnos bedőltünk neki. Aztán lett volna még egy lehetőségünk: 1941 júniusában, amikor a német hadat üzent Szovjetuniónak, maradhattunk volna semlegesek. De nem maradtunk. Márai Sándor Hallgatni akartam című könyvéből tudhatjuk, hogy Molotov akkori szovjet népbiztos két nappal a magyar hadüzenet előtt bekérette a magyar nagykövetet, és kérte, hasson oda, hogy ne csatlakozzunk a némethez.

A Szovjetuniónak ugyanis akkor semmilyen követelése nem volt az országgal szemben. A nagykövet táviratot küldött erről a kérésről az akkori miniszterelnöknek, Bárdossy Lászlónak, aki letagadta a távirat megérkezését, és az Országgyűlés jóváhagyása nélkül, minden valószínűség szerint német birodalmi zsarolásnak engedve egyedül hadüzenetet küldött a Szovjetuniónak. A következményeket már testközelből ismerjük: a szövetségesek odadobtak minket – persze vesztesként, a megkérdezésünk nélkül – a szovjet birodalomnak.

1989-ben elég erősek voltak a kommunisták által megszállt keleti nemzetek, és bekövetkezett a rendszerváltozás. A következő birodalom azonban azonnal megjelent. Antall József 1990. május 1-jén mondta el frakciótagjainak, hogy a legnagyobb nyugati bankok bejelentkeztek nála, és államcsőddel fenyegetve kikényszerítették az SZDSZ-el való paktumot. Mellette a washingtoni konszenzushoz való csatlakozást is, amely magával hozta a nyugati országok részéről hazánk újabb kifosztását, ezúttal privatizáció képében.

2010. Végre erős nemzetvédő kormányunk lett. Wiedermann Helga Sakk és póker című könyve egyértelműen rögzíti, hogy Orbán megbuktatása érdekében 2011. december 21-re a pénzügyi háttérhatalom újabb államcsődöt szervezett ellenünk. Ezúttal sikerült kivédeni. De az EU gondot látott. Magyar nemzetvédelem? Illiberális demokrácia? Bankok megadóztatása? Nemzetállam? Nem kell a migráció? Orosz gazdasági kapcsolatok? Nyugattól független energiaellátás? Kereszténység? Klasszikus, istentől eredő családforma? Erős magyar kormány?

Hát új birodalmi módszerek jöttek „demokrácia” álruhába öltöztetve. Tavares-, Sargentini-jelentés, szavazási csalás, Soros NGO-k, folyamatos lejáratás, uniós atombomba, talán a szavazati jog megvonása is. A láthatatlan birodalom lólábként kilógó kényszerítő eszközei. Szinte visszasírható az „emberarcú” Benes.

Nem hagyhatják pattogni ezt a kis, évszázadok óta gyarmati sorsra kényszerített nemzetet, amelyet eddig olyan könnyen lehetett ide-oda adni, csatolni, csonkítani, lepusztítani, terepasztaltárgynak, váltópénznek használni. Miért nem akar végre ez az ismeretlen nyelvű kis nép itt a nagy birodalmak között magától „kicsi lenni”? Pedig már többször megüzenték ezt az elvárást.

Nos, hát ilyen volt az eddigi birodalmi létünk, amely, ha hagyjuk, most egyértelműen az Európai Egyesült Államok, mint új, a pénzügyi, Soros-féle láthatatlan háttérbirodalmat kiszolgáló jogi birodalom irányába törekszik. De nem hagyjuk. Nekünk, magyaroknak, legalábbis jelentős részünknek nem kell új birodalom. Elég volt 500 évig!

Végül is Kásler professzor és csapata kutatásaiból tudjuk, hogy az anyaország mai lakóinak mintegy 30 százaléka abba a csoportba tartozik, amibe a honalapító Árpád-házi őseink. Márpedig ők képesek voltak évszázadokig független, erős magyar államot fenntartani az összes belviszály, hazaárulás és hatalmi törekvések ellenére is.

Miért ne sikerülhetne ismét? Csak bíznunk kell magunkban és abban az elvben, hogy kizárólag a független, szuverén, keresztény nemzetállamok azok, amelyek egymástól való birodalmi függés nélkül, de egymást támogatva és segítve, egyenrangú partnerként képesek Európát megőrizni olyannak, ami nem kevesebbhez, mint világunk megmaradásához szükséges.

A szerző jogász

 

 

 

 

A Berlin–Bécs-tengely egykor és ma

A második világháború ötvenmillió áldozatára tekintettel sokaknak Németországról máig nem Bach vagy Beethoven, hanem a Führer juthat eszébe, és az is kétségtelen tény, hogy történelmi távlatokba tekintve a Német Birodalom és Ausztria együttműködése Európa többi országa szempontjából sem elsősorban pozitív üzenetet hordoz.

Több mint hét évtized telt el a második világégés óta, de az áldozatok és hozzátartozóik fájdalma hivatkozási alapot biztosít bizonyos párhuzam felállításához az aktuális politikai folyamatok láttán Berlin és Bécs vonatkozásában. Az sem tekinthető csodának, ha a német–osztrák együttműködést az elmúlt években az érdeklődők óvatosan, uram bocsá’ gyanakvással figyelték. Ennek a történelmi tehernek az érintett vezetők is tudatában voltak és vannak.

Hogy balliberális barátaink is értsék: a két nemzet nagy összeborulása legutóbb sok tízmilliónyi értelmetlen véráldozatot követelt, és így a gyanakvás és a körültekintés messzemenően indokolt lehet bármiféle „germán közeledés” kapcsán. Ráadásul az Anschluss, amelyet az osztrákok hajlamosak rájuk erőszakolt tragédiaként bemutatni, abból az aspektusból is érdekes lehet, hogy az egyesítésről és az Adolf Hitler politikájának támogatásáról szóló népszavazáson csupán az osztrákok 0,27 százaléka mondott nemet a feltett kérdésre.

Tény, ami tény: a német–osztrák közeledés már jóval az 1930-as évek előtt megkezdődött, előzményként szokás említeni a Bécsben született nemzetgyűlési döntést 1918-ban egy német–osztrák köztársaság megalakításáról, továbbá hogy 1928-ban a két ország harmonizálta jogrendszerét, 1931-ben pedig egyfajta vámunió jött létre a felek között. És persze az sem elhanyagolható körülmény, hogy Hitler 1889. április 20-án egy osztrák kisvárosban, Braunau am Innben látta meg a napvilágot…

Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy Európában sokan politikai síkon is érzékenyen reagálnak a Berlin–Bécs-tengely kapcsán bármiféle kooperációs törekvésre. Ez a fajta – programok mentén történő – összefogás nem is volt korábban jellemző az érintett kormányokra, hiszen úgy Werner Faymann, mint Christian Kern idején inkább egyfajta tiszteletteljes távolságtartás dominált a két ország vezetése között.

Angela Merkel német és Sebastian Kurz osztrák kancellárnak az EU-csúcs előtti hirtelen egységfrontba tömörülése ezért is érhetett sokakat derült égből villámcsapásként, mivel Ausztria 32 esztendős vezetője egészen az elmúlt időszakig támogatólag lépett fel a V4-ek és Magyarország (elsősorban) migrációs politikája vonatkozásában.

Sőt idén júniusban még – a német kancellár kritikusának számító Horst Seehoferrel közösen tartott sajtótájékoztatón – a Matteo Salvini olasz belügyminiszter által felvetett Róma–Bécs–Berlin-együttműködés mellett állt ki a terrorizmus elleni küzdelem és az illegális migráció területén. Megjegyzendő, hogy alapvetően ebben a kontextusban érdemes értékelni az osztrák néppárti politikusok azon lépését is, hogy igennel voksoltak a Magyarországot elítélő Sargentini-különjelentésre.

Kurz pálfordulása mögött több érvet felsorakoztattak az elmúlt időszakban, a motivációk között megjelölve bizonyos irigység- és hiúsági faktort, okos taktikázást vagy éppen azt, hogy az osztrák kancellár szeret azonos szemmagasságban tárgyalni Junckerrel, Macronnal, Merkellel, szemben a lesajnált „keleti rokonnal”.

Bárhogy is csűrjük-csavarjuk, a tény az, hogy 2018. január 31-én Bécsben Sebastian Kurz még szeretetteljesen köszöntötte Orbán Viktort, és arról beszélt, hogy „valamennyiünk érdeke, hogy együttműködjünk, Ausztria hozzá tud és hozzá is akar járulni ehhez”. Csöndben tegyük hozzá, hogy pár nappal korábban Párizsban Emmanuel Macron hivatalában ugyancsak a hídszerep állt mondanivalója középpontjában, akkor azonban az ifjú jobboldali politikus még kiemelte a francia államfő politikájával kapcsolatos aggályait is.

Az osztrák vezető magyar kollégájának jelenlétében hangoztatta továbbá a szoros gazdasági kapcsolatok jelentőségét, amelynek nyolcmilliárd eurót kitevő volumene mellett azt is fontosnak tartotta megemlíteni, hogy Ausztria ezáltal a harmadik legnagyobb befektetőnek számít hazánkban.

Öt hónappal később pedig a Der Standardnak adott interjúban arról beszélt a zsenge korú kancellár, hogy a kelet-európaiaknak nem alakulhat ki az a benyomásuk, hogy másodrendű uniós tagok, és senki sem gondolhatja, hogy Orbán vagy Salvini kompromisszumkészebb lesz attól, ha minél magasabbról nézik le őket.

Ez azonban már szemlátomást a múlt. Nem kellett újabb öt hónapnak eltelnie, és a kibontakozó V4–Ausztria-szövetség szertefoszlani látszik. Mivel nem értek egyet azzal, hogy a fentiek fényében Kurz sohasem lett volna Orbán szövetségese, inkább tartom reálisnak azt a szcenáriót, hogy a kistestvérnek leszóltak Berlinből, aki erre haptákba vágta magát és igazodott. A szimpatikus osztrák fiatalember egy csapásra megbízhatatlan labanccá vált – ahogy a magyar miniszterelnök a minap találóan fogalmazott.

Legyünk azonban optimisták, és reménykedjünk abban, hogy mindez csupán az EP-kampány része, tudatos néppárti taktikázás Manfred Weber megválasztásának előmozdításáért vagy éppen kiállás az osztrák vezetés részéről a tavaszi-nyári politikai KO-ból kikecmergő Angela Merkel mellett, aki a Bundestagban elhangzott legutóbbi beszédében – néhány hónap kihagyás után – újra a migráció pozitív hatásairól beszélt, és újra stabilizálni kívánja pozícióit az európai politikai térben.

Mindez persze Kurz esetében sem mentség arra a fajta politikai jellemtelenségre, amely felett, mint tudjuk, a választó szigorú és kíméletlen ítéletet szokott mondani.

Szerző: ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/a-berlin-becs-tengely-egykor-es-ma-3489254/

 

Európa megszűnt létezni

2018. szeptember 12-én kulturális vasfüggöny szelte ketté a kontinenst.

1946. március 5-én Winston Churchillnek az egyesült államokbeli Fultonban tartott híres beszédében hangzott el a következő: „A baltikumi Stettintől az Adriánál levő Triesztig vasfüggöny ereszkedett le a kontinens teljes szélességében. E vonal mögött van Közép- és Kelet-Európa ősi államainak összes fővárosa.”

Azt gondolom, hogy a Sargentini-jelentés szeptember 12-i európai parlamenti elfogadásával, egy hosszú és örömtelen folyamat végeredményeként, ismét vasfüggöny hullott le Európa közepén. Ezúttal azonban nem politikai és katonai, hanem kulturális vasfüggöny.

És ez a vasfüggöny szinte ugyanazon a vonalon húzódik, mint az első. Csakhogy van egy nagy különbség: akkor mi, közép- és kelet-európaiak a rossz oldalon rekedtünk. Most pedig a jó oldalt választottuk és választjuk.

A Sargentini-jelentés csalással, manipuláció­val lebonyolított megszavazása után nem érdemes újra elvesznünk a részletekben, inkább a „Mi lesz?” kérdésével kell foglalkoznunk. Annál is inkább, mert nem kétséges: a hagyományos értelemben vett Európa megszűnt létezni. Európa felbomlott, kettéhasadt, útjai szétváltak.

Az a Nyugat-Európa, amelyet azért szerettünk és vágytunk rá, mert mániákusan hitt a szabadságban és a népek egyenjogúságában, tiszteletben tartotta a keresztény erkölcsöt, védte a családokat, következetesen betartotta a demokrácia és a jogállamiság játékszabályait, ápolta a nemzettudatot és a nemzeti identitást, amelyik jólétben élt, mértéktartó volt és igazságos – nem létezik többé.

Nyugat-Európa az elmúlt három-négy évtizedben transzformálódott, átalakult. Nem átalakul, hanem átalakult, és ez az átalakulás folytatódik. Demokrácia helyett liberális elitizmust épít, hagyományok őrzése helyett következetesen bontja le a hagyományokat, ezeréves intézmények megőrzése helyett mozgalmakat indít világátalakító célokkal, domináns kultúra helyett multikulturalizmust hoz létre, a fehér faj megvédése helyett – a Kalergi-terv alapján – kevert fajú népességet akar.

A kereszténység helyett egyfajta szinkretikus vallásnak ágyaz meg, a nemzetállamokat el akarja törölni, a határokat fel kívánja számolni, az illegális migrációt alapvető emberi jognak akarja elfogadtatni. Mindennek tetőpontjaként egy olyan Európai Egyesült Államokat akar létrehozni, amely immáron nem a tagállamok közötti egyenlőségre épül, hanem olyan hierarchiára, amelyben újra a központi hatalmak döntik el, hogy mi a helyes irány, és a többieknek ehhez kell alkalmazkodniuk.

Tehát még egyszer: Nyugat-Európa nem átalakul, hanem már átalakult. Ezt azért kell különös hangsúllyal mondanunk, mert innentől kezdve meg kell szabadulnunk néhány illúziótól, amely sokunkat jellemez a nemzeti, szuverenista táborban. Az első, amit le kell szögeznünk: nem szabad azt hinnünk, hogy könnyű lesz a májusi európai parlamenti választásokon olyan győzelmet aratni, amely után egész Euró­pa szőröstül-bőröstül átalakul, Nyugat-Európa pedig egy csapásra visszatér a gyökereihez.

E tekintetben teljesen egyetértek Csejtei Dezső legutóbbi cikkével (A migráció kettévágta az Európai Uniót, Magyar Idők, szeptember 14.), aki meggyőzően fejti ki, hogy miért nem lesz sétagalopp a májusi választás.

Azért lesz éles küzdelem a májusi választáson, mert Nyugat-Európának nemcsak a politikai elitje, a bal- és jobbközép pártok változtak meg gyökeresen; az elmúlt évtizedek következetes, a társadalom minden egyes szektorát, intézményét átszövő, neoliberális propagandamunka megtette a hatását.

Ha az emberek három-négy évtizeden át azt hallják az oktatási intézményekben, a munkahelyeken, a közéletben, a sajtóban és a médiában, egyáltalán mindenhol, hogy a középosztálybeli fehér férfi a gonosz elnyomó, az etnikai-szexuális-vallási kisebbségek, a másság viszont támogatandó, és hogy a migránsok segítik ki Európát a nagy bajából, ez egy idő után hatni fog rájuk.

Ráadásul ha ehhez képest eltérő véleményeket hangoztatnának, akkor megbélyegzik, hátrányos helyzetbe hozzák őket, elzárják előlük a pénzügyi és egyéb forrásokat, akkor inkább idomulnak a fősodorhoz, és szinte észrevétlenül átveszik az új többség nézeteit.

Ne feledjük el, hogy mi, magyarok valóban szabadon beszélhetünk a migrációról, nincs fősodor és szájzár; viszont nem szabad elhinnünk, hogy egy átlag holland, belga, német, vagy egy átlag svéd ember ugyanolyan mentális állapotban van, ugyanolyan kritikusan nézi a mai folyamatokat, mint mi. Ez nincs így, még akkor sem, ha bizonyos európai közvélemény-kutatások valóban azt mutatják, hogy a nyugaton élők nagy részének is elege van a migrációból.

Igen, elege van a bűnözésből és a szexuális erőszakból, a terrorakciókból; de korántsem biztos, hogy egy – Jean-Claude Juncker és Angela Merkel által hangoztatott – „rendezett”, „szervezett” migrációs folyamattal is szembeszállna. Ugyanis a liberális bla­bla a toleranciáról, a befogadásról, a multikulti fontosságáról, a „nacionalizmus”, a „populizmus”, no meg a „rasszizmus” szörnyűségéről jelentős mértékben hatott ezekre a társadalmakra. Jobb, ha ezzel szembenézünk.

A második: egy pillanatra se gondoljuk azt, hogy a következő nyolc hónapban csak mi, a nemzeti tábor, a szuverenisták leszünk akció­ban, míg a globalisták, a neoliberálisok ölbe tett kézzel várják azt, hogy minden tagállamban fokozatosan elveszítsék a pozícióikat.

Egy sikeres nagyvállalkozó, többek között szervezőtársam a békemeneteknél, mondta nekem egyszer: soha ne abból induljunk ki, hogy az ellenfelünk butább nálunk, hanem mindig abból, hogy legalább annyira okos és ravasz, mint mi, ha nem okosabb. És ebben teljesen igaza van.

Egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy a globalista pénzügyi, politikai, kulturális elit brutálisan nagy és szerteágazó erőforrásokkal rendelkezik, és ezeket a következő időszakban fel is fogja használni.

Ez most éppen a velünk, hazánkkal szembeni összehangolt és hálózatos támadássorozat során mutatkozik meg a legjobban: felfogták, hogy mi, magyarok, a magyar kormány, és jelesül Orbán Viktor a szuverenista tábor legerősebb és legelszántabb bástyája.

A közép- és kelet-európai szláv népekkel kapcsolatban úgy tartják, hogy megkörnyékezhetők és megvehetők. Ausztriáról most nem is kell szólnom – Szijjártó Péter személyes csalódását Sebastian Kurz kancellárban nagyon megértem –, Olaszországot meg majd igyekeznek kifizetni, és akkor talán a hóbortos olaszok megint váltanak egyet.

Tudják és látják viszont, hogy mi soha nem fogunk meghátrálni sem a migráció, sem a szuverenitás, sem a saját kultúránk megvédése terén. Mi ugyanis valóban heroikus nép vagyunk már ezer éve, ezt is jól tudják – vad, ázsiai, zabolázhatatlan népségnek vélnek ma is, mint ezer évvel ezelőtt, amely igazából ma sem tartozik Európához. Semmi sem változott.

Nem véletlenül adták ki a jelszót: Magyarországot súlyosan meg kell büntetni! Guy Verhofstadt a napokban már az Egyesült Államokat és a világ egészét is arra szólította fel, hogy távolítsák el a nemzetközi térképről ezt a gennyes gócot, amelyet Magyarországnak neveznek.

A harmadik, ami szorosan összefügg az előzőekkel: nem szabad abszolút fenntartás nélkül hinnünk abban, hogy a visegrádi négyeken túli közép- és kelet-európai együttműködés, a mellettünk való kiállás az Európai Tanácsban sima lesz és döccenőmentes.

Tudjuk: Emmanuel Macron, Judith Sargentini és társaik szuperszonikus gyorsasággal akarják végigvinni a 7-es cikkely szerinti eljárást, már októberben szavazást akarnak az Európai Tanácsban, ahol legalább 22 ország egyetértésére van szükségük, nekünk pedig legalább hat ellenálló kormány támogatása kell. Meglesz-e a hat? A visegrádiak, Olaszország, talán Nagy-Britannia – ez öt. De ki lesz a hatodik? A balti államok?

Észtország, Lettország és Litvánia képviselői ellenünk szavaztak! Bulgária? Bojko Boriszov enyhén szólva ingadozik a kötelező kvóta ügyé­ben. Horvátország kiszámíthatatlan, Szlovéniában éppen baloldali kisebbségi kormány alakul. Romániát inkább hagyjuk. Macronék, Merkelék pedig, ne legyen kétségünk, egyenként próbálják majd – durván mondom, hogy ne legyek félreérthető – lefizetni vagy megzsarolni ezeket az országokat. És ne tegyünk úgy, hogy ez mindegy, mert a végén Lengyelország majd megment minket!

A velünk szembeni folyamatos eljárás és vizsgálódás, a nemzetközi sajtó, média és a globális liberális hálózat sokakat megfélem­líthet a mi oldalunkon. Legyünk tehát résen: nagyon nem mindegy, mi történik az Európai Tanácsban.

Éppen ezért az a feladatunk a következő hónapokban, hogy óriási erőket vessünk be a szövetségesi rendszerünk megerősítése és bővítése érdekében. Egy nagyon elszánt, hazánk iránt gyűlölettel teli Nyugat-Európa áll velünk szemben. Lásd az EP migrációbarát képviselőinek felszabadult tombolását a szavazás eredményének kihirdetésekor: mintha egy háborút nyertek volna meg!

Végül pedig: a kulturális vasfüggönnyel szétválasztott Európa két oldala közötti világszemléleti háborút már nem lehet egyik vagy másik oldalnak megnyerni, májusban sem. Ugyanis az álláspontok, a világok immáron nem közelíthetők egymáshoz. Amin gondolkodni kell, az az, hogy miként lehet a békés egymás mellett élés módozatait megtalálni. Sajnos ez van.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: Magyar Idők: https://magyaridok.hu/velemeny/europa-megszunt-letezni-3467330/

 

A nemzet megmaradása a tét

Egy ország csak akkor tud fennmaradni, ha egy olyan kultúra, szokásrend és erkölcs tartja össze, amelyet elfogad és amelyhez alkalmazkodik a társadalom meghatározó része. A domináns kultúra léte tehát nem igazán vita kérdése, hanem egy nemzet létéről vagy nemlétéről szól.
Hamlet szavaival: „Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés.”

Egyet kell ugyanis tisztán látnunk: azok az országok vagy népek, amelyek huzamos ideig nem képesek létrehozni egy egységes értékrendet és kultúrát, amely a közösségi lét kereteit adja meg, előbb vagy utóbb felbomlanak.

Erre kiváló példa a történelemben a Római Birodalom, amely akkor indult hanyatlásnak, amikor fokozatosan elveszítette a köztársasági korszakát jellemző közéleti, kulturális és vallási egységét, erkölcsileg meggyengült, és hagyta, hogy a legkülönfélébb népek szokásai, vallásai és egyéb hagyományai „behatoljanak” a birodalom területére.

Modern szavakkal élve hagyta, hogy a domináns kultúrája feloldódjék egyfajta multikulturalizmusban, a szubkultúrák sokféleségében. Többek között ez okozta a vesztét.

De nem kell ilyen messzire mennünk a történelemben a példákért, amelyek arról szólnak, hogy a domináns kultúra és értékrend hiánya országok széteséséhez vagy olyan patthelyzetek létrejöttéhez vezethet, amelyekből nem találni a kiutat.

Utóbbira lehet példa Izrael; egyfelől létezik egy zsidó népesség, amelyet évezredes vallási, etnikai és kulturális elemek tartanak össze az országon belül és kívül is, ám velük, de inkább mellettük – vagy még pontosabban: velük szemben – él az iszlám vallású palesztin lakosság, amely a gyökeresen eltérő értékrend és kultúra mentén éli mindennapjait.

A zsidó kultúra nem tud dominánssá válni, mert a palesztinok ezt radikálisan elutasítják, tehát két olyan – önmagán belül domináns – kultúra él egymás mellett, amely talán soha nem fog megbékélni egymással.

Nagyon érdekes példa ebből a szempontból a volt Jugoszlávia esete. Jugoszlávia egy tákolmány volt, szlovén, horvát, szerb, bosnyák, macedón stb. etnikai és kulturális identitással, kultúrával, amelyek az ország megalakulása óta konkurensei voltak egymásnak.

Igen ám, de a második világháború után Tito marsall, a háborús hős vezetésével egy új politikai és gazdasági rendszer jött létre az országban, a szocialista önigazgatás rendszere, amely ráadásul a Szovjetunióval szemben is meg tudta őrizni viszonylagos függetlenségét, nem vált a kommunista tábor csatlósállamává, és kézzelfogható szuverenitása volt a többi kelet- és közép-európai országhoz képest.

Létrejött az országban egy sajátos, Tito személyéhez ezer szállal köthető, sőt attól el sem választható „jugoszláv” identitás, amely ugyan nem szüntette meg az etnikai-vallási-nemzetiségi identitásokat, viszont egy történelmi korszak erejéig – 1989–1990-ig, a rendszerváltásig – háttérbe szorította azokat. Nyugodtan mondhatjuk, hogy egyfajta „jugó” kulturális dominancia uralkodott el, amelyet a társadalom többsége elfogadott, és ez garantálta a létét.

Más kérdés, hogy miután Tito 1980-ban meghalt, szinte azonnal megkezdődött az etnikai, kulturális és vallási erjedés Jugoszláviában, és a rendszerváltás után mindez véres háborúkba torkollott.

Ezek lényegében véve a megszűnő „jugó” kultúra helyébe lépni kívánó helyi, pontosabban nemzeti domináns kultúrák közötti küzdelmek is voltak, és csak akkor jutottak viszonylagos nyugvópontra, amikor meghúzták a határvonalat az egyes országrészek között, a régi tagköztársaságok pedig szuverén államokká válhattak – bár a dominanciáért folyó harc a mai napig nem fejeződött be (lásd Koszovó vagy Macedónia esetét).

Megemlíthető Észak-Írország is, hiszen az elszakadáspárti katolikusok és a britekhez kötődő protestánsok közötti küzdelem is dominanciaharc, és eldönthetetlen; ezt az országrészt – Belfastot, Londonderryt – csak a britek „felülről jövő” kompromisszumos államjogi-politikai intézkedései tartják egyben, de a brexit hatásai például kiszámíthatatlanok lesznek az északír helyzetre nézve is.

Izgalmas példa még Katalónia: Puig­demont tavalyi függetlenedési kísérletének az volt az egyik legfontosabb gyengéje, hogy a spanyoloktól való teljes elszakadást nem támogatta az ország döntő többsége, legfeljebb a fele, így a tartomány nem tudott egységesen fellépni Spanyolországgal szemben.

Magyarul: a függetlenségpárti értékrend nem vált dominánssá a katalánok körében, és ez így van a mai napig is, emiatt pedig nagyon bizonytalan Katalónia jövője.

Miért fontosak ezek a példák?

Azért, hogy mások hibáiból, sikereiből és kudarcaiból is megtanulhassuk, hogy egy országot csak az emelhet rangra, csak az tehet sikeressé és hatékonnyá a nemzetközi viszonyok között, ha egységes orgánumként, egységes közösségként, egységes démoszként lép fel.

Magyarország a rendszerváltás óta vergődik azzal a problémával, hogy két kultúra osztja meg az országot. (Történetileg persze sokkal régebben, de most a közelmúltra és a jelenre koncentrálnék.)

Igazából persze három, de ebből kettő lényegében véve egy tábort képvisel és nagyjából együtt is lép fel. Utóbbi kettő egyike a szocializmusból itt maradt, posztkommunista gyökerű kádárista kultúra, a másik pedig az urbánus gyökerű, de globális kapcsolatokkal rendelkező neoliberális kultúra: e két kultúra összenőtt, mert kezdettől fogva összetartozott.

Velük szemben áll a nemzeti és polgári kultúra, amely az utóbbi nyolc évben elsöprő erejű támogatást kapott a magyar emberektől a parlamenti, európai parlamenti és önkormányzati választásokon.

E két kulturális tábor között olyan mély a világlátásbeli, szemléletbeli, értékrendbeli, erkölcsi, mentalitás- és stílusbeli távolság, sőt szakadék, hogy az lényegében véve feloldhatatlan. Fájó ezt így kimondani, mégis igaz: feloldhatatlan.

Elvileg meglehetnének az elfogadott európai közös alapok, mint a demokrácia, az emberi jogok, a piac, a szabadság – ám ezeket a virtuális közös pontokat felülírja a kádárista-neoliberális tábor azon álláspontja, hogy a nemzeti oldalt úgy, ahogy van, szemétdombra kell hajítani – lehetőleg máma még.

S ha ez így van, akkor az országunk konfliktusai és törésvonalai korántsem Svájcot idézik vagy Finnországot, hanem sokkal inkább Belgiu­mot vagy Észak-Írországot. Nem abban az értelemben, hogy a társadalom arányosan két részre oszlik – szó sincs erről, hiszen a nemzeti tábor mögötti társadalmi támogatottság elsöprő és meggyőző erejű –, hanem, ahogy az előbb említettem, a szembenállás feloldhatatlan. Ez tehát patthelyzet, és a következményei jól látszottak a 2010-ig tartó időszakban: a Gyurcsány-kormány időszakában regionális vezető országból sereghajtók lettünk, kiszolgáltatva a nagy nemzetközi hitelnyújtó szervezetek „jóindulatának”.

Ebből a gödörből rántott ki bennünket a 2010 óta tartó korszak mind politikai, mind gazdasági szempontból. Ahhoz azonban, hogy a helyzetünk tartósan stabilizálódjon, és újra a régió élvonalába törjünk – sőt annál is feljebb –, a politikai és gazdasági rendszerváltás után végre kell hajtani a kulturális rendszerváltást is és tudatosan vállalni a nemzeti oldal kulturális dominanciáját.

Elmondom, hogy szerintem ez mit nem jelent: nem jelent hegemóniát és diktatúrát, tehát nem arról van szó, hogy mostantól eltapossuk a másik táborhoz tartozó kulturális termékeket, személyeket, irányzatokat.

Viszont amit jelent:

1. Megszüntetjük a liberális tábor kiváltságait, előjogait, kánonjogát, „fősodratát”, hiszen a fősodorra immáron harmadszor – tehát „korszakosan” – a nemzeti tábor kapott felhatalmazást az emberektől. És hát sajnos demokráciákban ez szokott dönteni, bármilyen fájó is ez sokaknak.

2. A pályázatoknál, állásoknál, forráselosztásnál megteremtjük az esélyek egyenlőségét, és tudatosan utat nyitunk végre a nemzeti oldalhoz tartozó tehetségeknek.

3. Az állam olyan kulturális témákat támogat pluszforrásokból, amelyek a nemzeti-polgári tábor értékrendjét támasztják alá.

Összegezve: domináns kultúrára és értékrendre nem azért van szüksége egy országnak, hogy valaki vagy valakik uralkodhassanak az ország egésze felett, hanem azért, hogy az ország egységes és életképes maradjon.

Nézzük meg a németeket, belgákat, hollandokat vagy a svédeket: nem fogják fel, hogy a migránsok korlátlan beengedésével, a multikulturalizmus erőltetésével és a saját, domináns kultúrájuk feladásával önmagukat számolják fel.

Ne kövessük őket ezen az úton: őrizzük meg, illetve hozzuk létre a domináns kultúrát, amely semmi másra, csak a polgárok akaratára, támogatására épülhet. Ez utóbbi pedig már megvan.

Még egyszer: lenni vagy nem lenni – ez a kulturális harc alapkérdése.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: Magyar Idők: https://magyaridok.hu/velemeny/a-nemzet-megmaradasa-a-tet-3467969/