Miért volt fontos Szijjártó Péter jelenléte Davosban?

Sokakat talán meglepett még a nemzeti-konzervatív oldalon is, hogy Szijjártó Péter jelen volt és részt is vett egy panelbeszélgetésen a Klaus Schwab által vezetett Világgazdasági Fórum (World Economic Forum, WEF) éves összejövetelén. Holott jól tette, hogy odament, beszélt és tárgyalt.

Nem kétséges persze, hogy a „davosi elit” elképzelései a szép új világról – melyről jómagam is többször írtam és beszéltem már – lényegében véve egy elviselhetetlen jövőt vázolnak fel az emberiség számára. Ezeket foglalta össze először maga Klaus Schwab a 2020 júniusában megjelent The Covid 19: The Great Reset című könyvében, de az azóta eltelt időszakban követői, hívei, elittársai – köztük Yuval Noah Harari izraeli történész – több részletben bontották ki a nagy újrakezdéssel kapcsolatos elképzeléseiket, s ma már pontosan tudhatjuk, hogy ha ezek megvalósulnának, az nem lenne nagyon más, mint egy „fasiszta kommunizmus”, amelyben az egyén, az ember minden szabadságától megfosztott lényként élné tovább az egyébként élhetetlen életét.

Vagyis, a WEF körül tömörülő pénzügy világelit, valamint politikusok, médiaszemélyiségek, közéleti guruk, gigacégek vezetői (angolosan: CEO-i) társasága valóban nem tűnik éppenséggel a legvonzóbb közegnek.

És az is biztos, hogy a davosi elit által megfogalmazott – voltaképpen disztópikus, de számukra gyönyörűséges – elképzelések a jövőről, a „negyedik ipari forradalomról”, a nemzetek felszámolásáról, a tulajdon nélküli boldog emberekről, a családok felbomlasztásáról, a totális kozmopolita világtársadalomról, a transzhumanista, félig ember, félig robotszerű lények létrejöttéről nem éppen az Orbán-kormány elképzeléseit tükrözik vissza – hogy egészen finoman fogalmazzak.

Egyszóval tényleg felmerülhet a kérdés sokakban: mit keresett Szijjártó Péter Davosban, ahol a magyar kormány céljaival homlokegyenest ellentétes elképzelések, sőt időnként borzalmas víziók bontogatják a szárnyukat?

A válasz azonban egyértelmű: helyes volt, hogy Szijjártó Péter elfogadta a meghívást és egy rövid időt eltöltött ebben a közegben.

Miért mondom ezt?

Ennek két fő oka van.

Az egyik, talán a fontosabb, hogy a WEF brutális hatalomra tett szert a világ sorsa alakulásának befolyásolásában. Ne feledjük, a WEF-hez 1600 gigavállalat kapcsolódik, 364 kormány, 246 civil szervezet és a sajtó, média 234 vezető szereplője.

És azt se feledjük, hogy a mostani találkozón is mintegy kétezren vettek részt, egytől egyig országos, de világszinten is befolyásos személyiségek, legalább ötven állam- és kormányfő, mintegy 110 milliárdos a legnagyobbak közül, és persze olyan személyek, mint többek között Ursula von der Leyen európai bizottsági elnök, Larry Fink (Blackrock), Jack Ma (Kína, Alibaba) és még folytathatnám napestig.

Nos, ahol a világ sorsával kapcsolatban döntenek, ott jelen kell lenni. Jelen kell lenni akkor is, ha nem értünk egyet szinte semmivel, amit Klaus Schwab csapata képvisel. Jelen kell lenni, és meg kell próbálni befolyásolni a döntéseket, a nemzeti érdekeket kell képviselni.

Nyilvánvaló, hogy ez egy Bill Gatestől Jens Stoltenbergig és tovább terjedő mezőnyben szinte lehetetlen vállalkozás.

De ennek ellenére ott kell lenni, mert meg kell mutatni, fel kell mutatni azt az alternatív gondolkodásmódot, világlátást és értékrendet, amit Magyarország képvisel a fősodratú, hatalmas erővel és forrásokkal rendelkező davosi elittel szemben.

Másfelől nyilvánvaló, hogy ez a találkozó jó alkalom arra is, hogy külügyminiszterünk olyan háttértárgyalásokat folytasson, amelyek által bizonyos előnyöket lehet kiharcolni hazánk számára – ha mást nem, akkor kivételes bánásmódot. Mint ahogyan az uniós szankciók alól is ki tudtuk-tudjuk húzni magunkat, lásd legutóbb az olajembargóval kapcsolatos magyar külön utat, a megszerzett kedvezményeket.

Vagyis fontos, hogy mindenki lássa a nemzet-konzervatív oldalon: abszolút nem megjelenni, bojkottálni ezeket a fórumokat lehetséges megoldás, de nem biztos, hogy a legcélravezetőbb. Célravezetőbb az, hogy nem vágjuk el a szálakat a globális elittől, tárgyalunk, de nem alkuszunk meg, hanem próbálunk Dávidként szembemenni a Góliáttal – tárgyalások, egyeztetések, esetleg kölcsönös, de még vállalható engedmények útján.

Persze, mindennek van határa, számunkra nyilvánvalóan léteznek vörös vonalak, amelyekben nem engedünk – nem engedhetünk, mert akkor önmagunkat adnánk fel.

Mert tudjuk Adytól: Petőfi nem alkuszik!

https://magyarnemzet.hu/fricz-tamas-blogja-all/2023/02/miert-volt-fontos-szijjarto-peter-jelenlete-davosban

 

Debreceni páros

Debreceni páros

Szánalmas az ellenzéki pártok azon offenzív törekvése, amely kivétel nélkül támadást indít kormányzati beruházások ellen.

Most éppen a debreceni akkumulátorgyár építését támadják. Elfogadott tény, hogy a kormányok felelőssége és kötelessége, a megfelelő szakmai értékelés és a hozzátartozó törvények betartatása. Jelen esetben így történik és párhuzamos külföldi vizsgálatok is aláhúzzák, hogy a szóban forgó beruházás a környezetre nem jár káros következményekkel.

A zártrendszerű akkumulátorgyártással eredményesen csökkenthető a fosszilis energiafelhasználás.

A jövő gépkocsijaiba beépített alkatrészek 30%-os költség részarányát képezik az akkumulátorok.

Debrecenben 10 ezer fő munkaerővel bővülhet a foglalkoztatás, a hazai munkaerő mérnökök, technikusok és szakmunkások csúcstechnológiával dolgozhatnak. Lehetőség van arra, hogy magyar innovációval növeljék a bevételek értékhozamát. A családok biztos megélhetéshez juthatnak, hazai kisvállalkozások csatlakozhatnak a termeléshez. A németországi zöldpártok iskolapéldát szolgáltatnak mikor megéljenzik a türingiai akkumulátorgyár megnyitását. Nem elhanyagolható tény, hogy az Európai Unió is támogatja hasonló gyárak építését. A lakosság vízfelhasználása nincs veszélyben.

Magyarországon az ellenzéki pártok hatalomszerzési érdekeiket követve ellenségévé váltak a helyi többségi lakosság érdekének. Beruházások nélkül nincs többletnyereség, GDP növekedés és költségvetésből elosztható pénztöbblet. Márpedig a nyugati életszínvonal eléréséhez erre szükség van. Előttünk áll a nyugdíjak értékmegőrzése, orvosok, tanárok, rendőrök, tűzoltók és általában a családok nyugati színvonalhoz történő felzárkóztatása. Gyurcsányék sunyi, zsoldos serege teljesítmény hiányában megkérdőjelezi a kormány és a debreceni önkormányzat kemény munkával létrehozott sikerét.

Debrecen cívisei mindig megmutatták, hogy bíznak választott vezetőikben. Ezzel szemben a rabló privatizálók és a deviza hitelek álnok előkészítői, olyan bűnt követnek el, amit soha nem fognak megtéríteni. Debrecenbe uszítani menni felesleges, inkább példát kellene venni egy olyan közösségtől, amely már ott tart, hogy Magyarország második fővárosát építi. A beruházások bevételeiből tovább gazdagíthatja a környezetet humán- és ökológiai szempontokból egyaránt.

 

Csizmadia László a CÖKA kuratóriumának elnöke

 

Az izraeli igazságügyi reform lehetséges pozitívumai

Yariv Levin izraeli miniszterelnök-helyettes, igazságügyi miniszter nemrég bemutatta az ország igazságszolgáltatási rendszerének megreformálására vonatkozó kormányzati tervet, amely új keretek között képzeli el a Legfelsőbb Bíróságot és annak jogkörét a jogszabályok bírói jellegű felülvizsgálatában, lehetővé téve a Knesszet számára, hogy törvényeket fogadhasson el, illetve léptethessen hatályba, még ha a Legfelsőbb Bíróság – nem meggyőző többséggel – meg is semmisítené azokat. A kormány emellett stabil politikai szereppel bírna a bírói kinevezési rend, a kinevezések ellenőrzése kapcsán (konkrétan a Legfelsőbb Bíróság bírói kinevezésekbe való beavatkozását korlátoznák).

A javasolt változtatások kritikusai szerint a reform elemei átpolitizálnák az igazságszolgáltatást és veszélyeztetik annak függetlenségét, aláásnák a demokráciát, előmozdítva a korrupciót és károkat okozva a gazdaságnak.

Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök azonban megvédte a reformot, hogy a befektetők irányában is csillapítsa a szerinte alaptalan félelmeket, ami megzavarhatja Izrael gazdasági működését, ahogy a reform egyes részeit törvényekbe foglalják. Netanjahu egy interjúban visszautasította a bírálatokat, azzal érvelve, hogy a hatalmi ágak közötti „egyensúlytalanság” kiigazítására irányuló kezdeményezése csak megerősíti az ország gazdaságát, és hogy fontos az aktivista Legfelsőbb Bíróság hatalmának kiegyensúlyozása.

Netanjahu interjúja a reformdüh helyett egy jól átgondolt alapkoncepciót tükröz; szerinte a demokrácia megfelelő működéséhez egyensúlyra van szükség a három hatalmi (kormányzati) ág, azaz a törvényhozó, a végrehajtó ág és az igazságszolgáltatás között. Úgy látja: Izraelben ez az egyensúly kikerült a megfelelő pontról, ezért arra törekszenek, hogy visszahelyezzék oda. Szerinte az aktivista Bíróságműködésének a gazdaság fizette meg az árát, mert sok az ügy, és állandó pereskedés van, ez pedig olyan hatással bír, mint a túlszabályozás. Meghosszabbítja az üzleti, gazdasági ügyletek menetét, akadályozza, hogy a kormány fontos infrastrukturális projekteket hajtson végre, és csökkenti a gazdaság teljesítményét.

A Legfelsőbb Bíróság, amelynek székhelye Jeruzsálemben található, összesen 15 bíróból áll, akiket a bíró-kiválasztási bizottság jelölése alapján Izrael elnöke nevez ki. A testület az aktuális szabályozás szerint elsősorban azokban az ügyekben határoz elsőfokú bíróságként, amelyek az izraeli állami hatóságok határozatainak jogszerűségéről szólnak: a kormány határozatai, a helyi hatóságok és más, a törvény alapján közfeladatot ellátó szervek és személyek határozatai tekintetében. A Knesszet által hozott törvények jogszerűségét (alkotmányosságát) közvetlenül megtámadó indítványok esetén felülvizsgálati hatáskört gyakorol.

Az igazságügyi reform lényeges részeként, a jövőben lehetne egy felülbírálati záradék, amely lehetővé tenné a Knesszet számára, hogy a Legfelsőbb Bíróság által korábban megsemmisített törvényeket egyszerű többséggel (a 120-ból 61 képviselő támogatásával) „visszaállítsa”, azzal a feltétellel, hogy minden képviselő jelen legyen. Azonban a törvényhozók kezét annyiban mégis megköthetnék, hogy a felülvizsgálatnál lenne egy korlátozás, amely megakadályozná a Knesszetet abban, hogy ugyanazon a knesszeti mandátumon belül újraalkothassa azokat a törvényeket, amelyeket a Legfelsőbb Bíróság mind a 15 bírája egyhangúlag megsemmisített.

A javasolt knesszeti felülvizsgálat tehát olyan elemeket is tartalmaz, amelyek fajsúlyos döntési helyzetekben meghagynák, illetve ezáltal kiemelnék Izrael Legfelsőbb Bíróságának hatalmát és szerepét. Ugyanakkor a reform fontos elemként tartalmazza, hogy megtiltsák a Legfelsőbb Bíróságnak, hogy magukról (az izraeli alkotmány helyét betöltő) ún. Alapvető Törvényekről (héber nyelven: Hukéj Há-jeszod) tanácskozhasson, illetve ezáltal megsemmisíthesse azokat. Továbbá fontos változás, hogy egy törvény megsemmisítéséhez a Legfelsőbb Bíróság meg nem határozott „különleges többségére” lenne szükség, ami a jelenlegi küszöbérték emelését jelentené.

Mindez a kiszámítható joguralmi jelleg erősítését jelentené, hiszen még a Legfelsőbb Bíróság sem rendelkezhet korlátlan hatalommal, mivel Izrael alkotmányos erejű törvényeihez kötött.

A túlzott aktivizmus megszüntetése, illetve akadályozása azt is jelentené, hogy a Legfelsőbb Bíróság akként őrködhetne az alkotmányos rend felett, hogy ugyanakkor biztosított legyen az ország gazdasági és társadalmi működése, és ezzel együtt – természetesen – az alapvető jogok érvényesülése. Ugyanakkor egyes javasolt kitételek révén a hatalom végső korlátjának szerepe is megmaradna, oly módon, hogy a testületnek mindvégig figyelemmel kell lennie a társadalmi berendezkedés változásaira és a mindennapi élet valóságára.Ebbe nem fér bele, hogy kvázi jogalkotó szerepet vállaljon, illetve aktivista módon léphessen fel.

Ez az alkotmányos vita azóta tart, hogy az 1990-es évek elején markánsan hatalomkorlátozó, bírói út révén elkezdték érvényteleníteni a Knesszet törvényeit anélkül, hogy erre egyértelmű alkotmányos felhatalmazás lett volna. A mögöttes probléma az, hogy az igazságszolgáltatás elvileg nem is nyilváníthatna joggal egy törvényt „alkotmányellenesnek”, mivel Izraelnek nincs külön írott, kartális alkotmánya. Ezen érvelés szerint nincsenek alkotmányban rögzített fékek és ellensúlyok, amelyek szabályoznák a jogalkotó és az igazságszolgáltatás közötti kapcsolatot.

Az egyik gyakori magyarázat Izrael alkotmányának hiányára az, hogy az ultraortodoxok eleve tiltakoztak egy ilyen dokumentum megalkotása ellen, miután szerintük a Tórát a modern Izrael alkotmányának kell tekinteni. De van olyan nézet, amely szerint Izrael alapítóatyja, David Ben Gurion volt az, aki elvetette az alkotmány ötletét, azzal érvelve, hogy a fiatal izraeli nemzet a progresszív szocializmus társadalmi modelljét követi, ezáltal nincs szüksége ilyen merev jogi, alkotmányos dokumentumra.

Az Izraeli Demokrácia Intézet által 2023. január 15-én közzétett felmérés szerint a Legfelsőbb Bíróságba vetett közbizalom jelentősen csökkent. A felmérésből kiderült, hogy a baloldali izraeliek 80 százaléka, a centristák 62 százaléka, míg a jobboldaliaknak mindössze 29 százaléka bízik a Bíróságban. Ugyanakkor a legtöbb izraeli (55 százalékuk)támogatja, hogy a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítse a Knesszet által elfogadott törvényeket, ha azok ellentmondanak a demokrácia elveinek.

Ez a társadalmi elvárás sem zárja ki azonban a reform szükségességét, sőt a törvényhozásba és az igazságszolgáltatásba vetett bizalom együttes erősítése, a kettő közötti viszony átgondolt alapos reformja jelentheti csak a valódi kiutat a mostani alkotmányos helyzetből.

https://alaptorvenyblog.hu/az_izraeli_igazsagugyi_reform_lehetseges_pozitivumai.html

 

Kapu a világra

Legutóbbi munkahelyemen, a Magyar Országgyűlésben alkalmam adódott arra, hogy részt vegyek a külügyi munkának egy különös területén.

Mert az természetes, hogy az ágazati politikával egy szakminisztérium foglalkozik. Az is kezd elfogadottá válni, hogy a civil vonalon épített nemzetközi kapcsolatok is akár világpolitikai tényezővé nőhetik ki magukat. (Vannak ennek építő és romboló példái.) Ám az kevésbé ismert, hogy az egyes parlamentek hogyan tartják a kapcsolatot egymással és hogyan hatnak közvetítő erőként. Létezik először is az Interparlamentáris Unió, melyben Magyarország alapító tag. Alapszinten ez biztosítja az egyes részt vevő parlamentek képviselői közötti kapcsolat lehetőségét, különösen a benne megalkotott baráti csoportok révén. Jó példaként elmondhatom, hogy mint a rendszerváltozástól 2010-ig a magyar-török baráti képviselőcsoport ismételten megválasztott vezetője, folyamatosan tudtam érintkezni a váltakozó nagykövetekkel és a török Nagy Nemzetgyűlés irántunk érdeklődést mutató tagjaival – valamint természetesen a baráti török és magyar civil szervezetekkel. Ez egyúttal áthidalta azt a szaggatottságot, amit a személyi változások jelentenek a politikában. 2010 és 2019 között pedig mint az elnök külügyi főtanácsadója tudtam folytatni az építkezést ezen a területen is: így nyitottunk utat Magyarországnak a türk nyelvű államok együttműködési fórumaiba. Mint tagként egyedüli nem türk nyelvű országnak, nekünk ez úgy sikerült, hogy a két évtizedes kapcsolatépítés eredményeként 2013-ban Kövér Lászlót törökországi hivatalos útján már nemcsak a török parlament elnöke fogadta, hanem a kormányfő és az államelnök is. Ugyanebben az évben Ankarában hivatalosan bejelentettem a Magyar Országgyűlés csatlakozási szándékát a türk országok parlamentjei alkotta együttműködési fórumba (TURKPA). Felvételünk után sor is került bakui utunkra: 2014-ben az Országgyűlés alelnökeként Lezsák Sándor már részt vett a Türk Nyelvű Országok Parlamenti Közgyűlésének soron következő ülésén. A folyamat következő lépése pedig a kormányközi kapcsolatok kiépítése volt. Ez megtörtént Csolpon Atában a Türk Tanácshoz (TURKKON) való csatlakozásunkkal. S mint egyetlen uniós tag, Magyarország megnyitotta a Türk Tanács egyetlen EU-n belüli képviseleti irodáját Budapesten.

Ez a történet jó példa arra, hogyan lehet új eszközökkel tágítani külpolitikai mozgásterünket.

A legfontosabb külpolitikai mozgás azonban az EU tagállamok és tagjelöltek körében volt. Mint viszonylag kicsi, de határozott célokat megfogalmazó ország, ahhoz, hogy az Unióban hatékonyak lehessük, szükségünk volt a kapcsolatépítésre e területen. Arra törekedtünk, hogy fokozzuk és összehangoljuk a nemzeti parlamentek EU-beli szereplését. Ugyanis egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az Európai Parlament nemhogy ezt nem pótolja, hanem egyre inkább különálló hatalmi ággá kíván válni. S mivel az ottani képviselők egyre kevésbé képviselték mind a származási országuk, mind Európa lakosságának érdekeit, szent meggyőződésünk volt, hogy vissza kell adni a szót az európai civil társadalomnak. Ezt az egyes tagállamok parlamentjei jobban képviselik, mint az európai vízfej. Ezért próbáltuk meg a bürokratikus nehézségek ellenére tevékenységre – vagyis az uniós döntéshozatalba való részvételre – buzdítani a térségbeli társ-parlamenteket, különösen a V4 tagjait.

Különös súlyt adott ebbéli igyekvésünknek a kontinensünket érő óceánon túli hatás. A 2010-es évek közepén két nagy szerződéssel törekedett az Újvilág öreg Európánk beolvasztására. Az egyik volt a TTIP, a másik a CETA.

A TTIP vagy teljes nevén Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerség (Transatlantic Trade and Investment Partnership) lényege az volt, hogy olyan mértékben lebontjuk a javak áramlása előtti akadályokat, hogy az EU-ban érvényes törvényes szabályozást lehetőségig közelitjük az Egyesült Államokbélihez. A csali az volt a horgon, hogy a kereskedést és befektetéseket olcsóbbá és könnyebbé tehette volna. Ám pl. beletartozott az élelmiszerbiztonságra vonatkozó szabályozás lazább rendszerének elfogadása. Valamint erőteljes volt a nyomás a nagynehezen elért magyar génmentességi szabályozás feloldására. Továbbá a két fél közötti vitatott ügyekben – pl. újabb jogszabályok meghozatalában – pedig irodakukacokból és iparbéli és kereskedelmi szakértőkből álló testület kezébe tette volna le a döntéshozatalt. Vagyis a nemzetállamok törvényhozását, így az államok szuverenitását tovább kívánta korlátozni. Végül Trump elnöksége alatt került le az ügy az asztalról.

Ha már ez nem jött össze, volt másik hasonló próbálkozás is. Az előbbihez kisértetiesen hasonló volt a helyzet a CETA (Comprehensive Economic and Trade Agreement) esetében. Ez az EU és Kanada közötti átfogó gazdasági és kereskedelmi megállapodás terve volt, melyet végül az EU valamennyi tagállama, valamint az Európai Parlament is jóváhagyott és így az egyes országokban esedékes ratifikálás szakaszába került, sőt 2017. szeptember 21-én ideiglenesen hatályba is lépett,– s ott akadt el. Lényege a befektetések könnyítése volt, s hogy a vámok túlnyomó része eltörlésre kerül. Az ügyben a „színes zoknis” Justin Trudeau kanadai miniszterelnök személyesen látogatott 2016 októberében Brüsszelbe. Ellenzői hangoztatták, hogy gyengíti az Európában érvényes fogyasztói jogokat s az élelmiszer-biztonságot, valamint fokozhatja földrészünkön a munkanélküliséget. A befektetők és az érintett országok közötti vitás ügyekben itt is kivették volna az egyes országok kezéből a döntést.

Vagyis mindként szabadkereskedelmi egyezmény utat nyitott volna az északamerikai földrész fokozódó túlsúlyának. (Végül azonban Európa alávetése nem ezen a módon, hanem legfőképpen az ukrajnai USA-orosz háború szankciói révén következett be.)

Az EU-val kapcsolatos politikánk lényeges eleme volt folyamatos tevékenységünk a Balkán államaiban: az érintetteket egymáshoz közelebb hozni és az uniós csatlakozásban szakszerű segítséget adni. Úgy tűnt, hogy a Nyugatot nem igazán érdekli, hogy Magyarországtól délre egészen Görögországig a Nyugat-Balkán más világerőknek kiszolgáltatott, robbanásveszélyes terület. Kövér elnök úrral ezért sokat jártunk e terület országaiban, s valamint sokoldalú tanácskozásokat szerveztünk a közös fellépés érdekében.

Összefoglalóul: szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a kisebb, vagy éppen sokat támadott országok esetében jelentős szerepe lehet a hivatalos és a „népi diplomácia” mellett a választott képviselők kapcsolattartásának. (S ebben segíti az Országgyűlés Külügyi Hivatala.) Az országgyűlési képviselőnek igazi közvetítőnek kell lennie: egyrészt a hazai döntéshozók és az országlakosok között, másrészt tevékenyen hozzá tud járulni a külpolitika elfogadottságához, s az országimázs építéséhez; hiszen nemzetközi kapcsolatrendszere más országok döntéshozóival való kommunikációt tesz lehetővé.

Idegen érdekek szolgálata nem megengedett jogállamokban

Hazánk nemzeti érdekeivel megy szembe az a gyakorlat, hogy külföldről beavatkozhatnak a magyar választási kampányokba oly módon, hogy egyes, az itthoni kampányban részt vevő szereplőket, jelölteket, pártokat külföldi – a konkrét ügyben Amerikából jövő – támogatásból finanszírozhatnak. Ez a magyar jogkövető választópolgárok átverése, megtévesztése, hiszen ők nemzeti, szuverén, integritással rendelkező, világosan a magyar érdekeket képviselő erőkre szeretnék leadni a szavazatukat, vagyis olyan pártokra, képviselőjelöltekre, amelyek/akik később is függetlenek tudnak maradni, és mindig az országuk és nemzetük érdekét szolgálják a hivatali munka során.

Maga Márki-Zay Péter, a baloldal korábbi kormányfőjelöltje ismerte el, hogy az országgyűlési választások előtt külföldi támogatásokhoz jutottak az amerikai Action for Democracy (AfD) nevű fedőszervezet közvetítésével, és most is támogatnak ilyen módon egy helyhatósági választási kampányt Jászberényben.

Korábban, a tavaszi országgyűlési választási kampányban, és még azt követően is a Korányi Dávid (Karácsony Gergely főpolgármester korábbi tanácsadója) által vezetett, az Egyesült Államokban létrehozott Action for Democracy nevű szervezeten keresztül érkezett jelentős pénz a baloldalhoz. Az AfD több mint hárommilliárd forintnyi támogatást biztosított egy szervezeti-vállalati hálózaton keresztül a magyar baloldalnak. Mivel a politikai pártoknak nyújtott külföldi támogatás mind Magyarországon, mind az Európai Unió tagállamainak többségében tiltott, és a pártok költségvetését törvényileg ellenőrzik, a külföldi támogatás másfajta csatornáinak használatával próbálkoztak, ami összetettebbé teszi az ügyet nemzetbiztonsági szempontból. Az elvárt szigor az ügyben külföldön is természetes: például egy nemzetközi kutatás alapján a vizsgált 180 ország hetven százalékában volt tiltás a külföldről politikai pártok részére juttatandó támogatások tekintetében. Európában még magasabb az arány: a 44 ország 77 százaléka, azaz 34 állam tiltja jogszabályok útján az ilyen támogatásokat.

A modern demokráciák zászlóshajójának tekintett Amerikai Egyesült Államokban a Szövetségi törvénykönyv (United State Code) a Szavazás és választások fejezet alatt szabályozza kérdést. A törvény egyértelműen kimondja, hogy mind a politikai pártok, mind a közhatalmi tisztségért ringbe szálló jelöltek vonatkozásában tilos külföldi hozzájárulás nyújtása és elfogadása.

A jogszabály akként rendelkezik, hogy támogatás nem érkezhet jogszerűen külföldi személytől, ha az összefüggésben van a szövetségi választásokkal, függetlenül attól, hogy az direkt, indirekt, pénzügyi vagy egyéb értéket képviselő hozzájárulás vagy annak pusztán az ígérete.

Franciaországban is hasonló a helyzet, ott a választási törvény (code électoral) a problémáról úgy rendelkezik, hogy általánosságban tiltja a külföldi jogi személyektől politikai pártnak vagy jelöltnek juttatott pénzügyi vagy egyéb hozzájárulást. A francia megoldás annyiban megengedőbb, hogy olyan külföldi természetes személyek, akik Franciaországban élnek és bejegyzett lakcímmel rendelkeznek, nyújthatnak pénzügyi hozzájárulást politikai kampányhoz vagy politikai pártnak.

A szomszédunkban található, sokak által a Nyugat kapujaként számon tartott Ausztriában ugyancsak létezik szabályozás a külföldi pártfinanszírozásra vonatkozóan. Az osztrák párttörvény (Parteiengesetz) kimondja, hogy külföldi természetes, illetve jogi személyek részéről politikai pártnak, jelöltnek juttatott támogatás, anyagi hozzájárulás mértéke nem haladhatja meg a 2500 eurót, továbbá névtelen támogatóktól alkalmanként maximum ezer euró értékben fogadható el támogatás. Igaz, ilyen konkrét tiltás Ausztriában nincsen érvényben, de gyakorlatilag azzal egyenértékű hatás kiváltására alkalmas szabályozás igen.

Ausztriához hasonlóan Németország explicit módon nem tiltja meg a politikai pártoknak, jelölteknek való külföldi támogatás elfogadását, azonban jelentősen korlátozza annak kereteit.

A német párttörvény úgy rendelkezik, hogy meghatározott kategóriák és esetkörök kivételével politikai pártok elfogadhatnak támogatást. A támogatók köréből kizártak például a politikai alapítványos, parlamenti csoportok, közhasznú vállalatok vagy ezer eurót meghaladó támogatást nyújtó külföldi személyek.

A fentieken kívül találunk példát a külföldi pártfinanszírozás törvényi korlátozására Olaszországban vagy éppen Ausztráliában is.

A fenti rövid kitekintés tükrében kijelenthető, hogy a magyar szabályok, amelyek egyértelműen megtiltják a politikai pártok és jelöltek külföldről történő bárminemű támogatását, tisztán illeszkednek a fejlett világ joggyakorlatához, tekintet nélkül arra, hogy a precedens jogra építő angolszász vagy a kodifikációs irányvonalat képviselő kontinentális jogrendszereket vesszük figyelembe. Az Egyesült Államokban a szövetségi választási kampányok kapcsán nagy szerepet játszik az úgynevezett soft money (tulajdonképpen: közvetett támogatás). Ezt a fogalmat eredetileg a szövetségi választási törvény által elrendelt tilalmak keretein kívül gyűjtött és elköltött pénzek leírására használják: olyan támogatásokat takar, amelyeket általában a tagállami szinten működő politikai pártok kapnak. Nem közvetlen kampányfinanszírozásra szolgál, hanem a pártok szükségleteihez használják fel, hogy közvetve markáns hatást gyakoroljanak vele a választási kampányra. A soft money tehát felhasználható befolyásolásra, így valamely politikai párt, mozgalom, eszme előnyeinek a reklámozására is, de nem az egyes pártjelöltek javára szóló közvetlen propagandára.
Legitim nemzeti érdeket szolgál, hogy a jövőben semmilyen magyarországi politikai kampányt ne befolyásolhassanak külföldről jelentős anyagi eszközök, támogatások juttatása révén. Az ugyanis a magyar választópolgárok akaratával és céljaival megy szembe, így veszélyeztetheti Magyarország függetlenségét és nemzeti szuverenitását.
A szerző alkotmányjogász

https://magyarnemzet.hu/velemeny/2023/01/idegen-erdekek-szolgalata-nem-megengedett-jogallamokban

 

 

Orbán olyan, mint Djokovics? Igen!

Talán emlékeznek rá az olvasóim, hogy jómagam írtam már Novak Djokovicsról, a kiváló szerb teniszezőről, és nagymértékben kritizáltam azt a jelenséget, hogy ha a nyugati világ bármelyik tornáján lépett fel, a közönség döntő része szinte „csípőből” ellene szurkolt, különösen Párizsban és Londonban, de akár ázsiai nagyvárosokban is.

Megírtam azt is, hogy ennek az oka nem lehet más, mint az a mély, zsigeri ellenszenv a Kelet- és Közép-Európából vagy a Balkánról jött sportolókkal szemben, ami a nyugati világot jellemzi. Djokovics tényleg szinte már esedezte a közönség szimpátiáját, szeretetét, de ez semmit sem számított. Itt hős csak Federer vagy Nadal lehet, esetleg a szegény elnyomott Williams testvérek, vagy bárki, aki nyugati, csak nem egy nyomorult, szegényházi balkáni fiatalember. (Annak idején Szeles Mónika is panaszkodott erre a jelenségre.)

Ezek után ért váratlanul egy román újságíró, méghozzá Adrian Onciu publicisztikája az Opozitian.net nevű román portálon.

A következőket írta A davosi globalistáknak az igazság csak hallucináció lehet című cikkében: „Orbán Viktor maradt Európa utolsó mohikánja, az egyetlen politikus, aki képes nyíltan hangot adni véleményének, nem fél a globalista baloldalt csodáló csőcselék meglincselésétől.”

S itt jön a meglepő mondat:

ha úgy tetszik, ő Novak Djokovics megtestesítője a politikában. Több olyan vezető nélkül, mint Orbán, a konzervatív Európának kevés esélye marad.

Nos, ez bátor hasonlat!

De Onciu nem bontja ki igazán, hogy mire gondol akkor, amikor Orbán Viktort Djokovicshoz hasonlítja.

Megteszem helyette, ugyanis úgy vélem, értem őt, és egyet is értek vele.

Először is: Djokovics is, Orbán is „Keletről” jön, viszont vannak annyira „pofátlanok” mind a ketten, hogy nem fogadják el a jól ismert szereposztást, mely szerint a nagy nyugati országoknak meghatározó a szavuk, a keleti gyüttmenteknek viszont kuss a nevük. Mindketten teljesen természetesnek tekintik azt, hogy semmivel sem rosszabbak, fejletlenebbek annál, mint a nyugati vetélytársaik. És ennek tudatában és ennek magabiztosságával lépnek fel a nemzetközi porondon, s Orbán a tárgyalóasztaloknál, Djokovics pedig a teniszpályán, sok ezer néző előtt bizonyítja be azt, hogy nemcsak arról van szó, hogy legalább annyira jók ők, mint nyugati ellenfeleik, hanem sok tekintetben tehetségesebbek és invenciózusabbak náluk, s inkább tőlük kell tanulni, s nem a szervezők, a média, a nyilvánosság és a közvélemény által agyondédelgetett, agyonimádott nyugati „sztároktól”.

Vagyis, természetesnek tekintik az egyenrangúságot, a demokratikus hozzáállást, senkinél nem tartják magukat alábbvalónak, de senkivel szemben nem várnak el kiváltságokat, s nem mutatnak sem fölényt, sem arroganciát.

Másfelől, kiváló diplomaták mind a ketten. Djokovics több nyelven beszél, a megnyert versenyei után éretten és végtelenül figyelmesen beszél az adott helyről, ahol megnyerte a versenyt, a közönségről, a körülményekről, figyelmes a szervezőkkel és a versenyt kiszolgáló személyzettel szemben, vagyis mindenkinek megadja a kellő figyelmet és kiváló átlátó- és tájékozódási képességgel rendelkezik. Nos, ugyanez mondható el Orbán Viktorról is, ezt talán nem is kell részleteznem a diplomáciai képességeit, az unióban, a nemzetközi szervezetekben való fellépéseinek hatásosságát, rendszerező és világos okfejtéseit akár egy beszédben, akár egy tárgyaláson, akár egy sajtótájékoztatón.

S végül, de nagyon nem utolsósorban: Djokovics képes volt ellenállni a kötelező vakcinázásnak, abbeli meggyőződése szerint járt el, hogy az mRNS-vakcinákkal kapcsolatban erős kételyek merülhetnek fel, hiszen nem esett át a vakcinákra vonatkozó fázisok mindegyikén, hatásmechanizmusa tehát valójában nem egyértelmű. Az ausztrál hatóságok kitiltották az országból ott és akkor. S láss csodát: ez évben részt vehet az ausztrál nyílt teniszbajnokságon – oltás nélkül. Igaz, közben a Pfizer egyik igazgatója is kijelentette már az Európai Parlamentben, hogy tényleg nem óvnak meg a vakcinák a megfertőződéstől és annak továbbadásától sem…

És ez a bátorság igaz Orbán Viktor esetében is. Nem engedett a kötelező vakcinázás követelményének – de sajnos ezt a küzdelmet még folytatni kell. Úgy, ahogyan a készpénz megszüntetésének, egy ostoba, öngyilkos szankciós politikának, az LMBTQ-ideológiának és a klímaidiotizmusnak is ellent kell állni.

Hiába gondolják ezt másképp a davosi elit tagjai Klaus Schwabbal és Bill Gatesszel az élen, éppen most is Davosban…

https://magyarnemzet.hu/fricz-tamas-blogja-all/2023/01/orban-olyan-mint-djokovics-igen