Nyugat-Európa alkonya és hajnala

Oswald Spengler száz éve az illegális migráció kivételével tűpontosan megjósolta a jövőt.

Köztudomású, hogy Oswald Spengler A Nyugat alkonya című, 1918 és 1922 között megírt nagyszabású filozófiai és kultúrtörténeti munkájában azt vetette fel, hogy a nyugati kultúrkör már az ő korszakában hanyatlásnak indult. A könyv első része éppen száz éve jelent meg, nem haszontalan tehát feltenni a kérdést, hogy vajon Spenglernek igaza volt vagy van-e: a Nyugat visszafordíthatatlanul halad a széthullás és a megszűnés felé?

Nem kérdés, hogy a mű megírása óta eltelt száz évben különféle hányattatásokon esett át a Nyugat, illetve Európa. Három szakaszt megkülönböztethetünk: az első időszak a totalitárius rendszerek létrejöttének időszaka – lásd a fasizmus-nácizmust, illetve a bolsevista kommunizmust –, amelyek valóban a nyugati kultúra hanyatlását és bukását vetítették előre, különös tekintettel arra, hogy ez az időszak a második világháború pusztításába torkollott. Hogyan juthattunk el Goethé­től, Kanttól és Hegeltől a koncentrációs táborokig? Ez volt az alapvető kérdés, s nem volt rá más válasz, mint hogy valami végképp megromlott az európai kultúrában.

A második időszak azonban mégis a Nyugat talpra állásáról szól, hiszen a negyvenes évek végétől kezdve – erős amerikai segítséggel – létrejöttek a jóléti államok, a szociá­lis piacgazdaságok, a politikai életben törvénybe iktatták az emberi és állampolgári jogokat, kialakult a jogállamiság, a parlamentarizmus és a többpártrendszer, vagyis általánossá vált és stabilizálódott a demokrácia.

Miközben a vasfüggöny túlsó oldalán a közép- és kelet-európai népek a kommunizmus és a Szovjetunió fogságában szenvedtek, Nyugat-Európa társadalmai eladdig soha nem látott színvonalon élhettek, többek között éppen azért, hogy a Nyugat bizonyítsa magasabbrendűségét a Kelettel szemben. Ez az a korszak – mintegy negyven év –, amikor azt lehetett mondani, hogy a Nyugat nemhogy hanyatlana, hanem éppenséggel újra prosperál, virágzik, élnek a hagyományok, szabad az élet, és a kultúra is magasan szárnyal.

Azonban sajátos módon éppen a közép- és kelet-európai államok kommunizmus alóli felszabadulásával, a Szovjetunió szétesésével kezdődött meg egy olyan korszak – Oswald Spengler óta a harmadik –, amelyik a „történelem végével”, a liberális demokráciák győzelmével, általános jóléttel és szabadsággal kecsegtetett, ám mégsem ez következett be.

Rövid időn belül kiderült, hogy a demokratikus politika és a jóléti állam „felett” megjelent valami egészen más, mégpedig a globálissá vált pénzuralom, amelynek a nemzetállami keretek között zajló gazdaság, politika és társadalmi élet korlátot és hátrányt jelentett, mert meggátolta abban, hogy profitszerző tevékenységét maximalizálni tudja.

Ez egy olyan, a „Nyugaton túli” szervezőerő, amely nem illik bele a hagyományos nyugati kultúrkör évszázados trendjeibe, miközben önmagát a Nyugat „kiteljesítőjének” mutatja, hiszen egyéni szabadságról, szolidaritásról, nyitott társadalmakról, nemzetek feletti összefogásról és ehhez hasonló dolgokról beszél a nemzetközi közvélemény előtt nap mint nap. Azt próbálja elhitetni a nyugat-európai államokkal és társadalmakkal, hogy a globalizmus, a kozmopolitizmus, a nemzetköziesedés mindannak a kiteljesedése, amit nyugati kultúrának nevezhetünk.

És, mint jelen korunk bizonyítja, Nyugat-Európa politikai és gazdasági elitjének nagy része hajlik is arra, hogy elhiggye a globalista köröknek, hogy ez a jövő útja, a „régi Nyugatot” meg kell haladni, mert üressé és tartalmatlanná vált.

Oswald Spengler már a húszas években észlelte, hogy egy olyan folyamat indult el, amelynek során a piac, a pénz, a gazdasági érdek kerül az állam és a politika fölé, s ez tönkreteszi a nemzetállamokat. Így ír erről a kibontakozó korszellemről A döntés évei című művében:

„Az állami főhatalom hanyatlásának legkomolyabban veendő tünetei közé tartozik az a tény, hogy a XIX. század folyamán uralkodó lett az a benyomás, hogy a gazdaság fontosabb, mint a politika. A politikai hatalomra nemcsak úgy tekintenek mint a közélet egyik elemére, melynek legelső – ha nem épp egyetlen – feladata a gazdaság szolgálata, hanem azt várják el tőle, hogy teljességgel alkalmazkodjon a gazdaság kívánalmaihoz és nézetei­hez; végül pedig azt is elvárják, hogy a gazdasági vezetők irányítsák. S ez is széles területen megtörtént már; hogy milyen sikerrel, korunk történelme tanítja.”

Ha a mai neoliberalizmusra mint uralkodó eszmei áramlatra gondolunk, s például alapul vesszük Lukász Papadímosz és Mario Monti mint multinacionális bankárok és közgazdászok választások nélküli delegálását Görögország és Olaszország élére, illetve ha Dacian Ciolos „technokrata” román miniszterelnökre gondolunk, aki 2016-ban Soros Györgyhöz köthető globalista „szakembereket” vett be a kormányába, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a Oswald Spengler által érzékelt korszellem a mi korunkban szökött igazán szárba.

Ugyanakkor Oswald Spengler egyben el is határolódik ettől a korszellemtől. Kifejti, hogy a történelemben a gazdasági vezető sohasem volt „a” döntéshozó, s erős politikai nélkül soha és sehol nem volt egészséges gazdaság, hiába tanítja ezt a materialista elmélet. Rezignáltan jegyzi meg, hogy: „Manapság azonban az a helyzet, hogy a vezető államférfiak jelentéktelensége miatt – akik egyébként nagyrészt maguk is érdekeltek a magánüzletben – a gazdaság irányadóan szól bele a döntésekbe.”

Elképesztően jövőbelátó sorok. Nem is tudom hirtelen, vajon Spengler, ha ma kellene erről írnia, vajon változtatna egy sort is a fentieken? Mindezek a jelek tehát: a piac, a pénz uralma a politika felett, a globalizmus támadása a nemzeti szuverenitással szemben, a multikulturalizmus erőszakos fellépése a hagyományos nyugati kultúrával szemben azt mutatják, hogy a Nyugat megadja és aláveti magát egy új kultúrkörnek.

Ám van itt valami, amivel Oswald Spengler sem számolhatott, mégpedig az erőltetett migráció, Európa immáron nem pusztán kulturális, hanem faji-etnikai, tehát bioló­giai felszámolásának terve. Ami már életről-halálról szól. Ez az a pont, ami a nyugat-európai embereknek is mérföldkő: lehet, hogy a politikai elitjük döntő része megadta, pontosabban eladta magát az új trendnek, ám a mindennapi emberek ezt aligha teszik meg. Fellépnek a saját életük rendje védelmében.

De még fontosabb: Közép- és Kelet-Európa negyven év kommunizmus után természetes módon igyekszik visszatérni a nyugati kultúrkörbe; éppen felfedezi azt, miközben az haldoklik. Mi, akik itt élünk, ragaszkodunk európaiságunkhoz, s ha kell, vállaljuk ezért az élet-halál harcot is. A migrációval szemben, az unió elitjével, az ENSZ-szel és más globális erőcentrumokkal szemben. Európa mellett. Mármint: Európa népei és kultúrája mellett.

Ez nem más, mint az európai kultúrkör közép- és kelet-európai reneszánsza. Egy új korszak. Talán hajnal, s nem alkony.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/nyugat-europa-alkonya-es-hajnala-3382654/

 

Aki szembe megy a forgalommal

Súlyos ismerethiányra vagy olcsó népszerűség megszerzésére utal, amikor az Országházában politikusnak mondott megélhetési képviselőként ismert egyén, arról szónokol, hogy Magyarországon a civil közösségek üldöztetése napi jelenség. Továbbá hasonló ehhez, ha az ellenzéki pártok által küldött brüsszeli jólétben fürdők, hazájukat ócsárolják és mindent elkövetnek a civil barát magyar kormány lejáratására. A hazaárulásból jelesre vizsgázók anyagi és pártérdekeik mentén a magyar emberek ellenségeivé válva, az európai civil közösség sírásóivá lettek. A Soros Györgytől vételezett hazugságokat a pénzmágnások kényszerzubbonyba zárt bértollnokain keresztül, röppentik a világ tájai felé.

Itthon pár nappal ezelőtt a költségvetési vita keretében Gurmai Zita MSZP-s képviselő nem átallotta kijelenteni, hogy a kormány nem hallgatja meg a civileket, holott 2009-ben az Európai Tanács által civileknek szervezett konferencián elfogadták az állami döntéshozásban részvétel ajánlott kódexét. Itt a polgárok szerepét megkerülhetetlennek nyilvánították. Igaz, hogy ma már 2018-at írunk, de az is valóság, hogy a hivatkozott kódex az Európai Parlament részéről feledésbe merült. Ez nem véletlen, mert a bumeráng-effektus veszéllyel járna. A tőlünk nyugatabbra fekvő országok nem bajlódnak a népfelség tiszteletével, kérdőívek szerkesztésével, azaz polgáraik véleményének összegzésével. Az illegális migráció Európa koporsóját ácsolja, de az ebből búsás előnyt élvezők, vaknak és süketnek tettetik magukat.

Megnyugtató azonban, hogy a civilek, ha kell, problémájukat önmaguk is megoldják. Szolgáljon például 2009, amikor a Gyurcsány-kormány és az MSZP szemet hunyt az emberek spontán akaratának tudomásulvételével. Ennek eredménye, hogy 2010-ben a választások alkalmával a hazát eláruló és az országot csődbe vivő cselekedeteikre hathatós választ kaptak. Megállapíthatjuk, hogy az MSZP-s és DK-s őskövületek, már akkor elveszítették jogukat arra, hogy demokráciáról papoljanak. Láthatjuk azonban, hogy a baloldal soraiból egyre többen esnek áldozatul az amnéziának.

Emlékeztetőül ez év április 8-án a demokrácia és a jogállamiság jelenlétében az országgyűlési választásokon résztvevő polgárok harmadszor paskolták el az MSZP és DK hátsó felét. Úgy tűnik, ez is kevésnek bizonyult.

Több mint 60 ezer civil szervezet üldöztetésére utalt a felszólaló képviselő asszony, azonban ezt sem számokkal, sem a civil szervezetek arányos támogatásával képtelen volt igazolni. Az a pár tíz külföldről finanszírozott NGO, akit véd, Magyarországon már átvilágításra került. Az emberek tudják, hogy mögöttük a szegény emberek kiszipolyozói, a banki manipulációk nagymesterei állnak, nem mások ők, mint egy beteg eszme rabszolgái.

A civil szervezetek az államtól jelentős támogatást kaptak. 2010 óta 144 milliárd forintról, a munkájukhoz történő juttatás 240 milliárdra emelkedett. Az amnéziásoknak azt ajánlhatjuk, hogy ezt az adatot próbálják biflázni. A megalakult Civil Információs Centrumok (CIC) és a Nemzetgazdasági Társadalmi Tanácsban résztvevő civil küldöttek hatékonyan segíthetik a kormányzást javaslataikkal. Száz szónak is egy a vége, a tények meghamisításával a magyar és európai embereket ma már nem lehet félrevezetni.

2019-ben az Európai Parlamenti választásokon kiemelkedő aktivitás várható a civil lakosságtól, közreműködésüket nem lehet majd lesöpörni, ezzel egy új konstruktív korszak nyílhat meg.

Képviselő asszony nem tudta megállni, hogy a 2009 óta működő CÖF-CÖKÁ-t álcivil szervezetnek minősítse. A szellemi honvédőkre támaszkodó CÖF akkortájt megszervezte a Békemenetek ősbemutatóját, ahol néhai Makovecz Imre vezényletével ország-világgá kiáltottuk „elég volt” a Gyurcsány-féle nemzetrontókból. A történelem minket igazolt. Most az európai polgárok közösségének is eljött az az időpont, amikor elegük van a sunyi ultraliberalizmusból. Kontinensünk polgárai nemzeteik mezében gyülekeznek Európa megvédésére és sorsukat a jövőben nem bízzák a pénzhatalom szerencselovagjaira.

Elmúlt az az idő is, amikor álcivil Lenin-fiúkák a nemzet vagyonát képező, középületek falait festékfröcsköléssel büntetlenül rongálhatják.

Csizmadia László
CÖF-CÖKA elnök

 

 

 

Egy új korszak domináns kultúrája

Magyar Idők
https://magyaridok.hu/velemeny/egy-uj-korszak-dominans-kulturaja-3346253/

Az építkezés közben is fontos az állandó önkontroll és önvizsgálat

Orbán Viktor tusnádfürdői beszédében ismét átfogó elemzést adott országunk helyzetéről, a közép- és kelet-európai régióról, Európáról és az unióról, illetve a globális geopolitikai viszonyokról. Jómagam ezúttal kizárólag a hazai viszonyokról mondottakhoz kapcsolódnék.

A miniszterelnök arról beszélt: a harmadik kétharmados győzelem utáni időszak már nem pusztán egy újabb kormányzati ciklusról szól, hanem egy korszak megteremtésé­ről. Egy korszakéról, amelyet sajátos szellemi légkör, közös hangulat, ízlésvilág, viselkedési mód, kulturális áramlat, kollektív meggyőződés stb. tart össze.

Már hallani az ellenzék hangját, hogy Orbán a „korszak” kifejezéssel egy politikai és kulturális egyeduralmat, autokráciát akar kiépíteni, amelyben az egész országot a saját víziói szerint kívánja felépíteni, ahol a balliberális oldalnak nem jut hely.

Holott teljesen természetes jelenséggel állunk szemben: azzal, hogy egy politikai tábor sorozatos választási győzelmeinek társadalmi következményei vannak. A meggyőző politikai fölény következtében létrejön egy, a politológia szóhasználata szerint (pre)domináns pártrendszer; korszak azonban csak akkor alakul ki, ha e hatalmi rend talapzatán kiformálódik egy domináns kultúra. (E témákról korábban már írtam e lap hasábjain: Domináns pártrendszer alakult ki, 2018. április 28. és Domináns kultúra Magyarországon, június 15.)

Tézisem tehát az, hogy megfelelő és folyamatos társadalmi felhatalmazás és legitimáció alapján tudatosan vállalható egy domináns kultúra felépítése, amely megteremti a korszak létrejöttének alapjait. (Németországban az utóbbi években a „Leitkultur”-ról, azaz egy német vezető kultúráról vitatkoznak, ám a Willkommenskultur erősen háttérbe szorította az előbbit – reméljük, nem véglegesen.)

Ha mindez demokratikus keretek között jön létre, akkor a domináns kultúra felépítése nem egyeduralom megalapozása, az ennek mentén kialakuló korszak pedig nem diktatúra, ugyanis nem jár együtt az ellenzék és a kisebbségi kultúrák felszámolásával.

Ha a történelmet hívjuk segítségül, akkor máris látjuk, hogy számtalan „korszak” jött létre, és ha a hatalmat gyakorló politikai erőket a demokratikus mentalitás jellemezte, akkor ezek a korszakok általában fejlődést, virágzást hoztak el egy ország életében.

Rögtön adódik a XIX. századból a brit, úgynevezett viktoriánus korszak, amelyet Viktória királynő 1837 és 1901 közötti uralkodásáról neveztek el. Ez alatt az idő alatt Nagy-Britannia gyarmatbirodalma megháromszorozódott, az ipari forradalom hatására vezető ipari nagyhatalommá vált. Javultak az életkörülmények, növekedett a születésszám, az ország népessége megduplázódott.

Mégis a viktoriánus kort vagy korszakot leginkább egy kikristályosodott, általánossá és mindennapossá vált, egyszerre polgári és arisztokratikus kultúra jellemezte, a „gentleman” létmód, amely a hagyományok tiszteletére, a jó modorra, a tisztességes és célszerű (utilitarista) életvitelre alapozódott. A politikában pedig egyfajta tolerancia, önkorlátozás érvényesült, az új társadalmi osztályok és rétegek fokozatosan foglalhatták el helyüket a politikai élet különféle szintjein, a parlamenttől a szakszervezetekig.

E korszakot Anglia fénykorának nevezik, ekkor vált a birodalom a világ vezető hatalmává. Ebben az időszakban is jelen voltak a politikai és kulturális életben ellenzéki, baloldali erők és mozgalmak, léteztek szubkultúrák is, ám valójában a birodalmat a hagyománytiszteletre, erényességre és erkölcsösségre épülő gentleman mentalitás és kultúra tartotta össze; ehhez igazodott a társadalom, és ez adta a belső tartását, erejét ennek a korszaknak. Az országnak volt egy világos és kiszámítható karaktere, arculata, ennek révén kellő hatékonyságú, egységes organizmusként lépett fel a világpolitikában.

Politikailag gyökeresen eltérő tartalmú, mégis korszakként jellemezhető a Szovjetunió – illetve Oroszország – életében a sztálinizmus, amely negyven éven át tartott (és amelyet Rákosi Mátyás próbált nálunk lemásolni). A brit példától eltérően itt nem alulról szerveződve, szerves folyamatok eredményeképpen, társadalmilag legitimálva alakult ki a domináns kultúra, hanem egy brutális diktatúra eredményeképpen. Így is lehet korszakot csinálni: Sztálin a birodalmi népekre kényszerítette a kommunista rendszert, megfélemlítéssel, bebörtönzésekkel, kínzásokkal, kivégzésekkel, titkosszolgálati megfigyelésekkel, üldözésekkel, előírásokkal és szigorú jogszabályokkal.

A végeredmény mégiscsak egy korszak, amelyet a személyi kultusz, a hierarchia, az alávetettség és a szolgalelkűség tartott össze, megspékelve a politikában a másként gondolkodók, az ellenzékiek és a szubkultúrák brutális kiszorításával vagy likvidálásával.

De a második világháború után is megfigyelhetünk korszakokat. Ilyen például Indiában a Nehru-korszak (1947–1964); Nehru a függetlenné vált India első miniszterelnöke volt. Az ő teljesítménye abban állt, hogy a különféle fejedelemségekből, államokból, vallási közösségekből és nyelvi csoportokból álló országot egységes nemzetté formálta.

Nehru ezt a gigantikus feladatot demokratikus politikai keretek között végezte, és olyan alkotmányos, intézményes megoldásokat választott, amelyeket végül az indiai társadalom többsége elfogadott és alkalmazkodott hozzá. Nehru alatt a teljesen széttagolt szubkultúrákból álló ország egységes nemzetté vált, ennek következtében fejlődésnek indult, és ez a folyamat lánya, Indira Gandhi időszakában is folytatódott.

Nem hagyható ki a példák sorából a Kádár-korszak sem: nem véletlen, hogy Kádár Jánosról nevezték el az 1956 és 1989 közötti, úgynevezett puha diktatúrát, hiszen Kádár alakította ki a hatvanas évektől azt a piszkos alkut az állam és a társadalom között, amely arra épült, hogy az emberek egy szerényen javuló életszínvonalért cserébe lemondtak a közéleti cselekvésről, a szabad véleménynyilvánításról, az állampolgári, honpolgári létről.

A kádárizmus azért nem pusztán rendszer, hanem korszak, mert dominánssá és széleskörűen elfogadottá tett egy kispolgári, alattvalói attitűdöt, mentalitást, amely sajnálatos módon mélyen beivódott az emberekbe a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években. És mindennek láthatóan negatív következményei voltak a rendszerváltás során: ez volt az a kádári mentalitás, ha tetszik, domináns kultúra, amely már 1994-ben, majd 2002-ben újra visszasírta a hatalomba a posztkommunista politikai erőket.

Nem véletlen ezek után, hogy 1989–1990 és 2010, sőt 2018 között valójában két „korszak” vetélkedett Magyarországon: egy, a közelmúltból itt maradt kádárizmus, amely túlélte és szívósan tartotta magát, és egy bontakozó, formálódó, nemzeti és keresztény kultúrán alapuló polgári Magyarország.

Ráadásul ezt a küzdelmet tetézte, hogy az ideológiáját és vízióit vesztett baloldal belekapaszkodott abba a Nyugat-Európában elterjedt neoliberalizmusba, amely a hetvenes-nyolcvanas, de különösen a rendszerváltás utáni kilencvenes évektől kezdve a mai napig domináns kultúrát hozott létre. Igen, a neoliberalizmus is egy korszak, amely Európa nyugati felén uralkodik, csak óriási különbség van a viktoriánus kor klasszikus liberalizmusa és a mai Nyugat neoliberalizmusa között.

Amíg a viktoriánus kor alulról szerveződően, demokratikus módon hozott létre egy, a tradíciókra és a nemzeti büszkeségre épülő toleráns kultúrát, addig a mai Nyugaton egy globális elit kényszeríti rá azt a neoliberalizmust a nyugati társadalmakra az Egyesült Államoktól Hollandiáig, amelyre a nemzettudat és a tradí­ciók feladása, a multikulti és a politikailag korrekt beszédmód a jellemző.

Magyarországon – és talán néhány közép-európai országban is – most korszakváltás megy végbe. Ez teljesen természetes folyamat a történelemben, még ha az itt és most háttérbe szoruló ellenzéki, balliberális csoportok ezt borzasztóan nehezen és kínlódva élik is meg.

A dolog mélyén az rejlik, hogy egy ország akkor válhat sikeressé és eredményessé, ha egy domináns kultúra talaján világos karakterű és arculatú, egységes erőként lép fel a nemzetközi porondon. Ez igaz a kis országokra és a nagy birodalmakra egyaránt. A Római Birodalom akkortól gyengült meg, miután új (barbár) „kultúrák” léptek be az életébe. India akkor erősödött meg, amikor levált róla Pakisztán, és nemzetegyesítést hajtott végre. Belgium ma azért van válságos állapotban, mert két „domináns” kultúrára épül, és ez bármikor felbomlaszthatja.

Több afrikai ország etnikai-kulturális megosztottsága véres háborúkba, nyomorba torkollik. Svédország pedig lassan lemond arról, hogy legyen saját svéd domináns kultúrája – és sajnos Németország is hajlik erre. Az Egyesült Államokban egy új domináns kultúra jelei mutatkoznak Trump alatt – de a harc még nem ért véget.

A korszakváltás lényege egy új nemzeti identitás vagy „a” nemzeti identitás megtalálása. („Korszakok válása, mikor az istenek pontos és világos jeleket küldenek” – énekelte Bereményi Géza szövegét Cseh Tamás). Ez eleinte harcot, némi keménységet, ellenzéki csoportok és kultúrák időleges visszaszorulását is jelentheti. Fontos tehát a demokratikus keretek betartása és a társadalmi támogatottság folyamatos fenntartása. Ha ez adott, akkor a jelenlegi harc fokozatosan megszűnik, és a későbbi generációk megjelenésével a jelenlegi állapot korszakká válik.

Nem kell tehát félni a domináns kultúra építésétől, de közben nem árt az állandó önkontroll és önvizsgálat, hogy a dolog ne torzuljon el és ne forduljon át az ellenkezőjébe.

A szerző politológus

 

 

 

 

A Kalergi-terv és a globális elit

Miért akarják a brüsszeli körök mindenáron kiforgatni a sarkaiból Európát?

Bár az Európai Tanács júniusi ülése történelmi elmozdulást jelent a Willkommenskulturtól, azaz a migránsokat korlátozás nélkül befogadó uniós állásponttól, korántsem mondhatjuk, hogy eldőlt a kérdés: Európa kevert népességű kontinenssé válik-e a következő évtizedekben vagy sem.

Annál is inkább, mert bár egyre több európai tagállam kormánya látja be, hogy nem terhelheti tovább a saját lakosságát, amely egyre inkább ellene fordul, a globális elitkörök és a hozzájuk kötődő szervezetek – NGO-k, Soros György hálózata, az Európai Unió brüsszeli vezérkara, háttércsoportok, a pénzügyi elit, az ENSZ – továbbra sem mondtak le a migránsok Európába való telepítéséről.

Az európai nemzetek tehát kezdenek már magukhoz térni – ennek következtében egyre több országban kerülnek kormányra a nemzeti szuverenitást védő és migrációellenes pártok –, ám a globális körök hatalmas forrásokat áldoznak a közvélemény meggyőzésére, „érzékenyítésére”, a migránsmentő civil szervezetek finanszírozására, a politikusok és kormányok befolyásolására.

De vajon miért teszik ezt? Miért akarják a globális és brüsszeli elitkörök mindenáron kiforgatni a sarkaiból Európát? Milyen terv, célkitűzés, filozófia húzódik meg emögött?
Erre válaszul újra és újra felbukkan Richard von Coudenhove-Kalergi (1894–1972) neve, akinek apja egy osztrák–magyar diplomata, anyja pedig egy szamurájcsalád leszármazottja volt.

Nem véletlenül: Kalergi az a személy, aki 1923-ban megindította a Nemzetközi Páneurópa Uniót, 1925-ben pedig Praktischer Idealismus címmel könyvet írt arról, hogyan képzeli el Európa hosszú távú jövőjét. Márpedig ha alaposabban megnézzük, hogy Kalergi mit is vázolt fel, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy céljai kísértetiesen hasonlítanak azokra a törekvésekre, amelyek egyfelől a brüsszeli elitet, másfelől pedig a Soros György mögött is álló globális köröket jellemzik napjaink­ban – akár az unió döntéshozó fórumain és zegzugos termeiben, akár a Földközi-tengeren cikázó NGO-hajók tevékenységében, akár a fősodratú sajtóban és médiában. Foglaljuk össze röviden, hogy Coudenhove-Kalergi milyen terveket és célokat fogalmazott meg!

Az 1922-ben megjelent Páneurópa – egy indítvány, illetve az 1923-ban publikált Páneurópa című műveiben világosan kifejtette, hogy egy egyesült európai államot kell létrehozni, amely szupranacionális, azaz nemzetek feletti lesz.

Kiáltványában úgy fogalmaz: „A kiemelt nemzeti érzületű emberek konfliktushoz, az háborúhoz, az pedig káoszhoz vezet.” Vagyis a nemzeti érzés káros, elvetendő, ehelyett kell létrehozni a szuperföderális rendszert, amelyet mai szavakkal Európai Egyesült Államoknak nevezhetünk, és ez része lesz egy átfogó, új világrendnek, amelyben a népek egyesülnek és feloldódnak.

A Praktischer Idealismus című könyvében részletezi azt, hogy milyen jövő várhat a szupranacionálissá vált és egyesült Európára. Különös hangsúlyt helyez arra, hogy a jövő Európáját nem az őshonos népek birtokolják majd, hanem egy kevert fajú, „fajta alatti” embertípus, amely a különböző rasszok kényszerített keveredésének az eredménye. Ennek érdekében Európa né­peit színes népekkel – ázsiaiakkal, afrikaiakkal – kell keresztezni, hogy létrejöjjön egy identitás, etnikai hovatartozás nélküli, gyökértelen sokaság, amelyet a jövőbeli hatalmi elit könnyűszerrel tud uralni.

Ez az új embertípus egy eur­ázsiai-negroid keverék lesz, amely leginkább az ősi egyiptomiakra hasonlítana.

Tervei megvalósításának első lépéseként az európai nemzetek önrendelkezési jogától való megfosztását hirdette; ezt követné a nemzeti közösségek megszüntetése a tömeges bevándorlás (!) és az etnikai szeparatista mozgalmak által. Mindezek tényszerűen kiolvashatók Kalergi kiáltványából és könyveiből. Ettől persze még mindez lehetne pusztán egy hóbortos ember ömlengése, amelynek semmilyen jelentősége sincs, különösen nem napjainkban.

Csakhogy a tények nem ezt mutatják, hanem azt, hogy Kalergi igen nagy befolyásra tett szert a 20-as évektől kezdve, mozgalmához pedig meghatározó európai politikusok csatlakoztak. Mindennek hátterében az áll, hogy Kalergi megörökölte nemesi származású, diplomata édesapja kiváló politikai kapcsolatait, fontos közéleti személyiségek tárgyaltak és egyeztettek vele. Talán az sem mellékes szál, hogy már egyetemista korában csatlakozott a Humanitas nevű bécsi szabadkőműves páholyhoz.

Egészen röviden: Kalergi 1923-ban elindítja a Nemzetközi Páneurópa Uniót, amelyhez rövidesen olyan neves politikusok kapcsolódnak, mint a cseh Masarik és Benes (utóbbi szabadkőműves), míg Max Warburg bankár 60 ezer márkával támogatta a mozgalom indulását.

A Nemzetközi Páneurópa Uniót Ignaz Seipel, illetve Karl Renner osztrák kancellár vezette. Később bekapcsolódtak jelentős francia politikusok is: Leon Blum, Aristide Briand, Alcide De Gasperi (utóbbi nevét gyakran halljuk az unió alapító között).

A nácizmus és a fasizmus felemelkedésével a mozgalom háttérbe szorult, ám a háború végeztével hatalmas erővel éledt újjá, „hála” Kalergi fáradhatatlan tevékenységének. Kalergi megnyerte magának Winston Churchill (!) és a B’nai B’rith nevű zsidó érdekvédő szervezet támogatását. Churchill híres, 1946-os zürichi beszéde is az ő szellemiségét tükrözte vissza, amelyben a brit politikus egy „egyesült Európa” létrehozására tett javaslatot.

Komoly lobbimunka eredményeként a Kalergi- és Churchill-féle tervet elfogadta az Egyesült Államok kormánya is, és a CIA hozzákezdett a terv megvalósításához, de legalábbis elősegítéséhez.

A páneurópa-mozgalomból kinövő Páneurópai Unió tagjai között volt egyébként Thomas Mann, Charles de Gaulle, Konrad Adenauer, Franz Josef Strauss, Bruno Kreisky, Georges Pompidou. Kalergi 1973-as halála után Habsburg Ottó lett a mozgalom tiszteletbeli elnöke.

Kalergi emellett 1947-ben kezdeményezte az Európai Parlamenti Unió létrehozatalát is.

Fontos még, hogy Kalergi elsőként kapta meg életművéért a Nagy Károly-díjat, amelyet Aachen városa adományoz azóta is azoknak, akik az euró­pai egységért tevékenykednek.
Nézzük ezek után, milyen célokat tűz ki maga elé a brüsszeli elit, Merkel és Macron, a hozzájuk kapcsolódó nyugat-európai balliberális politikusok, Juncker, Timmermans és a többiek, valamint a globális elit.

Bevallott és vállalt céljuk a csúcsföderális Európai Egyesült Államok megteremtése, az unión belül a döntéshozatal központosítása, a gazdasági, pénzügyi, adózási, társadalmi stb. ügyek uniós szinten való irányítása – vagyis a tagállami, nemzeti szuverenitás háttérbe szorítása.

Céljuk a migráció megszervezése, amely életbevágóan fontos Európának (lásd Mogherini külügyi főbiztos), az illegális migráció legálissá tétele és ezzel a menekültek és a gazdasági bevándorlók összekeverése, a migráció emberi joggá avanzsálása (lásd az ENSZ erre irányuló, Soros emberei által irányított erőszakos nyomulását).

Bevallott céljuk ezenkívül a kultúrák, a vallások összekeveredése, a multikulturalizmus, a migránsok integrálása, amely lényegében véve már a fajok keveredésének előszobája.
A tények tehát fehéren-feketén azt mutatják, hogy a jelenlegi brüsszeli és globális elit, valamint Coudenhove-Kalergi gróf céljai, tervei nagyjából és egészében megegyeznek. (És azt is hozzá kell tenni, hogy a szabadkőművesség ritka megnyilvánulásai is tartalmukban hasonló szelleműek.)

Persze ettől még lehetséges lenne, hogy a gróf páneurópa-mozgalma és a mai globalisták elképzelései közötti kísérteties hasonlóság pusztán a véletlen műve. Tény az is, hogy Juncker, Merkel, Soros, Macron, Timmermans, Mogherini és Sargentini sem beszél soha Coudenhove-Kalergi gróf úrról és az ő mozgalmáról. Ugyanakkor az is tény, hogy soha sem cáfolták az összefüggéseket a két koncepció között.

A gróf halála után díjat alapítottak a nevével. A Coudenhove-Kalergi Európa-díjat azok kapják, akik a névadó szellemében ténykednek egy nemzetek feletti, szupranacionális európai egységért.

Ezt a díjat megkapta már Van Rompuy, az Európai Tanács volt elnöke (ízig-vérig föderalista), illetve 2010-ben nem más, mint Angela Merkel. Ha valaki tehát összefüggést látna Kalergi elképzelései és a mai európai és globális elit elképzelései között, az a liberális fősodor szerint természetesen menthetetlen eset… Ki gondolhatja komolyan, hogy ma Európában egy régi elképzelés kezd szárba szökkenni? „Csak” azok, akik a tényekből és a köztük lévő összefüggésekből indulnak ki.

Egyébként meg persze teljesen mindegy: Kalergivel vagy Kalergi nélkül, Kalergi-díjjal vagy anélkül, a lényeg az, hogy Európát meg kell menteni egy végtelenül káros és veszélyes koncepció érvényre jutásától.

Szerző: Fricz Tamás politológus
Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/a-kalergi-terv-es-a-globalis-elit-3320957/

 

Nándorfehérvár dicső emlékezete

1456. július 22-én őseink remekül vizsgáztak hősiességből, hazaszeretetből, kereszténységből.

Az ókori latinok szerint a történelem az élet tanítómestere. Mások szerint csupán egy regény vagy nagy emberek életrajza. Bonaparte Napóleon az elfogadott hazugságok összességé­nek nevezte, míg Edward Gibbon XVIII. századi brit történész úgy tartotta, hogy a történelem nem más, mint az emberiség szerencsétlenségeinek, őrültségeinek és bűntényeinek a katalógusa.

Valószínű, mindegyik felfogásban van igazság, de egy tény: nem tanulni a múlt történéseiből egyszerűen ostobaság. Hogy a történelem melyik eseménye, korszaka, napja marad fenn örökké vagy melyiket feledi el az utókor, minden bizonnyal függ az esemény hiteles továbbadásától és az inkább hálátlan, mint hálás utókor megítélésétől.

Nekünk, magyaroknak azonban van egy olyan történelmi eseményünk, amelyre nem lehet nem emlékezni, hiszen több száz éve egész Európában emlékeztet rá minden áldott nap, minden délben egy gyönyörű égi hang. III. Callixtus pápa, aki rövid egyházvezetői létét teljesen a török elleni harcnak szentelte, az üzenetét egyedül meghalló magyarok megsegítésére rendelte el a harangszót: „Jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak.”

1456. július 22-én Hunyadi János hadvezér, Szilágyi Mihály várkapitány és Kapisztrán János ferences szerzetes – a harangszón kívül – nem is kapott máshonnan segítséget, pedig 1455 júniusában a győri országgyűlésen igencsak fogadkoztak V. László követei és Brankovics György szerb fejedelem a török elleni összefogásra. Az oszmán elleni küzdelemben segítséget ajánlottak az európai fejedelmek és maga a pápa is. Hunyadi, Kapisztrán és Szilágyi mégis saját erőből hajtotta végre a fényes csodát Nándorfehérvárnál: 1521-ig megállította az oszmán támadásokat, megvédte az iszlám hódítástól a Magyar Királyságot és Európát.

1500 augusztusában VI. Sándor pápa úgy rendelkezett, hogy a harangszó az egész keresztény világban minden délben megszólaljon, mintegy naponta hirdetve, hogy az összefogás a kereszténység megvédése érdekében minden időben és helyen minden keresztény feladata. Egy egész kontinens, egy világvallás, egy értékrend, egy kultúra megvédése érdekében olyan fényes győzelmet tán egyetlen nemzet képviselői sem arattak, mint akkor a magyarok Hunyadi, Kapisztrán és hős vitézeik jóvoltából, mégis 555 évet kellett várni Magyarországon is, mire a világraszóló győzelem napja törvényben rögzített tiszteletté vált.

2001-ben július 22-e a nándorfehérvári diadal emléknapja lett, bár a szocialisták tartózkodtak a szavazásnál. El tudom képzelni, mennyi fejtörést okozhatott az akkori ellenzéknek, hogy elsősorban a magyar hősiesség vagy a keresztény összefogás miatt tagadják-e meg a szavazást!

A törvény indokolása szerint ugyanis: „Ez a nap nem csupán a nemzetnek, hanem a keresztény Európának és a mai keresztény világ összességének az emléknapja. Ez a nap a hazafiságnak, önfeláldozásnak, emberi helytállásnak, az európaiságnak, európai összefogásnak és a kereszténységnek máig élő példaképe.” Megismétlem: a történelem, bár mindenkinek mást és mást jelenthet, de nem tanulni belőle egyszerűen ostobaság.

Főként olyankor, amikor a történelmi háttér mintha párhuzamos idősíkon futna, amit az általunk még fel nem fogott több dimenzióban észlelhetünk. A fényes diadalt és a nándorfehérvári hősök gyors, pestisjárványtól történő halálát követő 65 év múltán az Oszmán Birodalom – látva a kialakuló európai, XVI. századbeli nagyhatalmi játszmákat – ismét a Magyar Királyság ellen fordult, és 1521 augusztusában, vélhetően árulás segítségével bevette Nándorfehérvárt. Megnyílt az útja a királyság belseje felé.

A Fugger család időközben a német császár, a pápa és számos más fejedelem hitelezője lett, így a meghitelezettek függő viszonya nem volt kérdés. A franciák az Oszmán Birodalommal kötöttek Habsburg-ellenes szövetséget, nálunk pedig belső viszályok dúltak a hatalomért. Állandó oszmán fenyegetettség alá kerültünk, és bár jelentős külső ígéreteket kaptunk a veszély elhárítására, soha nem történt semmi.

Nekem ismerős a képlet, csak XXI. századi módon.

Ma Rothschild-, Rockefeller-, Soros-féle gazdasági erőről és hitelekről beszélünk, az oszmán helyett az iszlám jelzőt használjuk, a janicsárok ma kicsit másképp, bevándorlók képé-­ben tűnnek fel, a mindent feldúló zsoldosokat pedig NGO-nak hívjuk, de a többi nagyjából stimmel. Legfeljebb még az ENSZ és az Európai Unió Soros-„hitelezettjeinek” hálózata rontja tovább a helyzetet. Mi, magyarok tudjuk, mi származott akkor a hasonló történelmi szituációból: Mohács, „nemzeti nagylétünk nagy temetője”.

A következő 150 évben Magyarország megrendült. Három részre szakadt, elszegényedett, területe pedig az oszmán és a Habsburg Birodalom állandó csataterévé vált. Nagyhatalmak terepasztala lettünk, mint azóta oly sokszor. II. Szulejmán szultán, a „törvényhozó” már 1541-ben, Buda elfoglalásakor megfogalmazta győzelmi levelében: „A harangok hangjához szokott vidékeken ezentúl a müezzin éneke és a katonai zenekar játéka lesz hallható.”

Igaz, nem történt erőszakos iszlamizáció, de az ország pusztulása mégis a török hódoltság korára esik. Nehéz felfogni, hogy bár gazdaságilag kihasználták, de nem is annyira a törökök pusztították az országot, mint inkább a német zsoldosok, akik sáskaként tettek tönkre maguk körül mindent. A nagyobb értékekre pedig az uralkodóház tette rá a kezét.

Illés Endrétől 1928-ban olvashatjuk a levéltári kutatásokból származó megállapításokat: „A mohácsi csata után hajókkal vitték Bécsbe a királyi palota kincseit. I. Ferdinánd ezeket a remekebbnél remekebb ötvösmunkákat beolvasztotta, és az így nyert pénzzel fizette Magyarországot dúló hadait. I. Lipót a törökök kiűzése után leromboltatta a magyarországi templomokat és várakat, hogy a betelepülő idegeneknek legyen mivel építkezniük. Így pusztultak sorra építészeti emlékeink, köztük a budai Mária Magdolna-templom is. III. Károly megbízott emberei még nagyjaink koporsóit is megcsonkították.”

Igen, a történelem az élet tanítómestere, ha van, aki tanuljon belőle. 1456. július 22-én őseink remekül vizsgáztak bátorságból, összefogásból, hősiességből, hazaszeretetből, kereszténységből. Most, 562 évvel később nem jogunk, hanem kötelességünk követni a példájukat.

Kegyeletből nem csupán emlékeznünk kell rájuk, hanem a történelmi leckét megismerve, és felismerve mostani világunk hasonló jelenségeit, meg kell értenünk a világ működését, előre kell látnunk az elmulasztott vagy téves védelmi lépések következményeit, és meg kell találnunk a kiutat abból a szorításból, amely ismét fenyegeti hazánkat, magyarságunkat, kultúránkat, kereszténységünket. Ahogy Hunyadiék tartoztak nekünk, az utókornak, ugyanúgy tartozunk mi is az 500 év múlva születő nemzettársainknak egy most ezeréves hazával, hittel, kultúrával, eszmével.

Megtanulhattuk 1456 hőseitől: a haza megvédhető, csak szándék, hitelesség, bátorság, fegyelem és feltétlen hazaszeretet kell hozzá. Bármennyien is tartózkodnak a magyar nemzetre való szavazásnál, Hunyadiakat, Kapisztránokat, Szilágyikat, hős, névtelen vitézeket kell találnunk ebben az országban. De a legegyszerűbb, ha mi magunk válunk olyanokká, mint ők voltak. Ne feledjük Márai Sándor szavait: „A haza te magad vagy!”

Ne legyen több mohácsi vész, és hadd zúgjon a harang még időtlen időkig Európában!

Szerző: Bencze Izabella
Forrás: Magyar Idők:
https://magyaridok.hu/velemeny/nandorfehervar-dicso-emlekezete-3304487/

 

Macron a visegrádiak ellen

Az elnök azt szeretné, hogy Franciaország vezetésével jöjjön létre az új, felülről irányított EU.

„Egyetlen értéket sem vallok magaménak, amelyet Orbán Viktor képvisel” – mondta áprilisban a francia BFM TV-nek adott interjúban Emmanuel Macron francia köztársasági elnök. Az őt faggató újságírók rákérdeztek még egyszer, hogy valóban egyetlen értéket sem? – mire az elnök megerősítette válaszát.

Ehhez kapcsolódik, hogy nemrég került nyilvánosságra Éric Fournier francia nagykövet titkos diplomáciai jegyzete, amelyben Orbán Viktor és kormánya védelmére kelt. Ebben többek között arról írt, hogy a magyar kormány populizmusáról szóló vádak csak fantazmagóriák, a magyargyűlölő nemzetközi sajtó túlkapásai, amelyek mögött magyarfóbia áll.

Az antiszemitizmus magyarországi erősödését fikciónak nevezte, amely csak arra szolgál, hogy elterelje a figyelmet a franciaországi és németországi muszlimok antiszemitizmusáról. A nagykövet a Soros György elleni fellépést sem tartja antiszemitának, nem mellékesen pedig a magyar migrációs politikát egy lehetséges modellnek nevezte.

Megjegyzem, Éric Fournier 2015 óta volt nagykövet Magyarországon. Itt él-élt köztünk, és a fentiek szerint képtelen volt arra, hogy a saját tapasztalatait megtagadva csatlakozzon a Magyarországgal kapcsolatos fősodratú hazugságokhoz.

Hogyan reagált minderre Macron az előző heti EU-csúcs után tartott sajtótájékoztatóján? „Egyáltalán nem osztom a nagykövet véleményét, semmilyen szempontból nem fogadom el Orbán Viktor politikai irányvonalát sem” – közölte ellentmondást nem tűrően, majd hozzátette, hogy nem fogad el semmilyen nacionalista (!) megoldást a menekültpolitikában. Az is világossá vált, hogy Fournier nagykövet sorsa megpecsételődött ezzel a nyilvánosság elé került jegyzettel – miközben csak azt tette, amit egy nagykövetnek tennie kell: tájékoztatta a saját külügyeseit arról, hogy mi a valóságos helyzet Magyarországon, és milyen politikaiálláspont-változtatás lenne kívánatos a Magyarországgal és a magyar kormánnyal kapcsolatos külpolitikában.

De ez mit sem számít: Macron elnöknek van egy kialakult képe országunkról, aminek a gyökerei igen régi időkre nyúlhatnak visz­sza – és itt még csak véletlenül sem merném említeni Georges Clemenceau időszakát és a trianoni békediktátumot, mert még túlzásokba esnék…

A fent említett tévéinterjúban Macron arról is beszélt, hogy Lengyelországban és Magyarországon illiberális és populista rendszer alakult ki, amelyek nem tartják be a demokrácia játékszabályait. Ezzel szemben – tette hozzá – Romániában egészen más a helyzet (!), hiszen ott Klaus Johannis államelnök kézben tartja a dolgokat és nem engedi meg a demokrácia lerombolását.

Na igen! Johannis elnök – szász származása ellenére – semmibe veszi a magyarok és más nemzeti kisebbségek érdekeit és jogos követeléseit, viszont 2015 őszén azt a Dacian Ciolos nevű technokrata, az uniós és globális elithez kötődő férfit kérte fel kormányalakításra, aki egy franciaországi egyetemen szerzett diplomát, a felesége pedig francia. Ezen túl a törvényes román kormányok és a Soros Györgyhöz is köthető globális szervezetek közötti egyre látványosabb küzdelemben újra és újra az utóbbiak mellé áll – miként Macron sem éppen a globális elit ellensége.

Az, hogy egy európai uniós tagállam vezetője egyetlen értéket sem tart elfogadhatónak, amit egy másik uniós tagállam kormánya vall, minimum elfogadhatatlan álláspont, de mivel jómagam nem vagyok politikus, határozottabban is fogalmazhatok: ez szemtelenség a magyar kormánnyal szemben, amit senki sem engedhet meg magának.

Ugyanis ha nem venné észre Macron köztársasági elnök úr, egy politikai szövetség egyenrangú tagjai vagyunk, ezért joggal várjuk el a kellő udvariasságot. Ez a szenvedélyes, talán személyes ellenszenv által is inspirált kijelentés ugyanis, hogy egyetlen értékkel sem ért egyet, amit Orbán Viktor vall, egészen szokatlan és diplomáciai szempontból megengedhetetlen. Ám Macron megengedi magának, hogy könnyedén belerúgjon a magyar kormányba. Honnan veszi ehhez a bátorságot?

Ám mindezeknél is árulkodóbb az újabb külpolitikai húzása: egy nappal a visegrádi országoknak nagy sikert és áttörést hozó, akár történelminek is nevezhető EU-csúcs után, június 30-án Párizsban fogadta a V4-ek két tagjának, Csehországnak és Szlovákiának a miniszterelnökét, Andrej Babist és Peter Pellegrinit. Ennek a találkozónak az apropóját az adta, hogy száz évvel ezelőtt ezen a napon alakult meg a közös cseh–szlovák katonai légió Franciaországban, amely felesküdött az újonnan megalakuló csehszlovák állam védelmére.
Ez az alkalom kapóra jött Macronnak ahhoz, hogy kijelentse: az EU egységére van szükség, és el kell vetni a blokkok logikáját.

Ahogyan fogalmazott: „Ezekben a nem egyszerű időkben a blokkok logikájával éppen ellenkezőleg vissza kell szereznünk az egységes arculatunkat, és hatékonyan kell cselekednünk, tiszteletben tartva értékeinket és közös történelmünket.”

Világos mondat, szűrjük le a tanulságokat belőle! Először is: Macron nyilvánvalóan a V4-ek egységének felbomlasztására törekszik, aminek elsődleges célja lehet Magyarország (és egyben Lengyelország) elszigetelése – hiszen, mint tudjuk, a francia kormányfő hazánk legitim kormányának egyetlen értékével sem ért egyet. Macron törekvése egyértelmű: úgy látja, hogy Magyarország, illetve az Orbán-kormány nem megregulázható és hajthatatlan például a menekültkérdésben (ezt bizony jól látja), ezért a lehetséges megoldás, ha a hajlékonyabb cseheket és szlovákokat próbálja megnyerni a saját birodalmi és globalista céljainak, az Európai Egyesült Államok nagy álmának.

Nem véletlen, hogy a találkozón a francia elnök hangsúlyosan hozta szóba az úgynevezett slavkovi (történelmi nevén: Austerlitz) hármas együttműködést (S3), amelyben Ausztria, Csehország és Szlovákia vesz részt.

A franciák kezdettől együttműködtek az S3-akkal, amelyet sokan a V4-ek alternatívájának tekintenek. Nem véletlen az sem, hogy az S3-akat az a Petr Drulák volt cseh külügyminiszter-helyettes kezdeményezte, aki jelenleg nagykövet Franciaországban (!), és akinek meggyőződése, hogy Emmanuel Macron elnökké választása a legfontosabb esemény Európában, mert ez megnyitja az utat a totális európai integráció – a csúcsföderális birodalom létrejötte – előtt, amelyet ő az egyetlen helyes iránynak tart.

Macron számára az S3 felmelegítése ismét egy újabb eszköz lehet arra, hogy megtörje a visegrádi országok közötti egyre szorosabb együttműködést és feldarabolja a saját elképzelései szerint, Magyarországot és Lengyelországot parkolópályára állítva, Csehországot és Szlovákiát pedig bevonva az európai integrációs – értsd: csúcsföderális, birodalmi jellegű – folyamatba. Amikor azt mondja, hogy vissza kell szereznünk egységes arculatunkat, az nem jelent mást, mint Macron azon célját, hogy Merkel és Németország meggyengülését kihasználva Franciaország irányításával jöjjön létre az új, felülről irányított unió.

Amikor pedig arra utal, hogy tiszteletben kell tartanunk közös értékeinket és történelmünket, akkor bizony valahogyan tényleg a történelem jut az ember eszébe a homályból feltünedező francia, cseh, szlovák, román és osztrák együttműködéssel…

Macron egyszerre nacionalista és globalista, a Rothschild-ház embereként egy új, globális világrend híve, amelyben azonban Franciaország a maga nagyságának megfelelően vesz részt. E céljainak megfelelően meg akarja törni a közép- és kelet-európai államokat, amelyeket jó láthatóan lenéz és lekezel, bár néha igyekszik ügyelni a látszatra – nem sok sikerrel. Jól látja, hogy Magyarországot és Lengyelországot nem lehet megingatni, viszont úgy gondolja, hogy a cseheket és a szlovákokat a történelmi együttműködések szellemé­ben lehet irányítani és befolyásolni. (Reméljük, hogy ebben nagyot téved.)

Összegezve: Macronnal nagyon vigyáznunk kell; ezért is volt nagy jelentősége a Merkel–Orbán-találkozónak.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás:
Magyar Idők:https://magyaridok.hu/velemeny/macron-a-visegradiak-ellen-3253820/