Akiknek fáj az Orbán-beszéd

A MAROKNYI TÜNTETŐNEK NEM A KORSZAKOS SZÓNOKLATTAL, HANEM A VALÓSÁGGAL GYŰLT MEG A BAJA

Harminc évvel ezelőtt történt meg az a történelmi esemény, amelyet ma rendszerváltásnak/rendszerváltozásnak/rendszerváltoztatásnak/

módszerváltásnak hívunk. A terminológiáról lehet vitatkozni. Antall József szerint nem tetszettünk forradalmat csinálni, a valódi demokratikus változásért igen sokat tevő lakitelkiek viszont másként ítélik meg az eseményeket.

Az átmenet békés volt, a kommunisták pedig időben felismerték, hogy lejárt az egypártrendszer órája, ezért legtöbbjük azonnal átállt a politikai hatalom helyébe bevonható gazdasági hatalom megszerzésének pozícióiba.

Mint később mi, a nép megtudtuk, nem is sikertelenül. A valódi reformmozgalmak azonban intenzívek voltak, az MDF, a Fidesz és más ellenzéki szervezetek munkássága pedig gondolatban már fényévekre volt a reformkommunisták világától. A Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének 30. évfordulóján tartott tömegdemonstrációt a karhatalom még feloszlatta.

Aztán Pozsgay Imre 1989 januárjában kijelentette, hogy 1956 nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt, és úgy tűnt, a kommunista elvtársak lassan elkezdtek reszketni méltóztatni. Így jutottunk el odáig, hogy ugyan az MSZMP vezetőinek távolmaradása mellett, de a kormány képviselőinek jelenlétében az állam megszervezte a mártír miniszterelnök és társai újratemetését 1989. június 16-án.

Innentől kezdve nem volt megállás. Igaz, az ország népe nem csatlakozott milliós számban a tüntetésekhez, nem vonult fegyverrel az utcára követelve a ruszkik eltakarodását, de az ortodox kommunistákon, no meg a munkásőrökön kívül mindenkinek elege volt az elmúlt 45 évből.

A csúcspont 1989. október 23-a volt, amikor már olyan mindegy volt, hogy ki mondja ki a Parlament erkélyén, hogy vége a kommunista rezsimnek, csak mondja már ki valaki. És megtörtént. Szabadok lettünk, de még megszállási övezet voltunk. Megszállási övezet, mert 1989-ben még mintegy ötvenezer szovjet katona és ugyanennyi hozzátartozója állomásozott hazánkban.

Persze 1989 nyarán már evidenssé vált, hogy a ruszkiknak végleg el kell hagyniuk hazánkat. De mit kellett tenni ahhoz, hogy ez megtörténjen? Hogyan kellett volna kezelni azt a hazugságot, amit Mihail Gorbacsov 1985 márciusában mondott a kelet-közép-euró­pai, szovjetek által megszállt országok vezetőinek, miszerint „Önök mostantól független országok vezetői”? Úgy gondolom, a magyar kormánynak már akkor követelni kellett volna a teljes csapatkivonást, de nem tette. Valóban független az az ország, ahol szovjet atomtölteteket tárolnak? Nem.

A teljes csapatkivonás igényét először – bárhogy fáj is ez a mostani ellenzék egyes képviselőinek –, az ország és a világ nyilvánossága előtt Orbán Viktor fogalmazta meg 1989. június 16-án a Hősök terén elhangzott, az akkori hatalom és az azt kiszolgáló kommunista kormánymédia által durván támadott beszédében.

A nagy nyilvánosság mintegy negyedmillió jelenlévőt és a televízió jóvoltából több millió magyart, valamint a teljes nemzetközi sajtót jelentette. Történelmi beszéd volt.

Nos, ez ellen tüntettek idén június 16-án, a 30. évforduló alkalmával rendezett Szabadságkoncert előtt gyászba öltözött ­ellenzékiek, köztük Bródy János, Dés László, Magyar Bálint, Lendvai Ildikó és a szervezők, Donáth László, Eörsi László, Jánosi Katalin, Rainer M. János, Rajk László, Ungváry Rudolf és Vásárhelyi Mária.

Pontosabban azért tüntettek, hogy kifejezzék nemtetszésüket „az ­1989/90-es rendszerváltás immár naponta meghamisított emléke” miatt és azért, mert az a videó, amely a televízióban propagálta a rendezvényt, felidézve Orbánnak az orosz csapatok teljes kivonására vonatkozó reményét, Rényi András szerint azt sugallja, hogy Orbán híres beszéde döntötte meg a rendszert. Szerintem meg nem sugallja ezt, és senki nem hamisítja meg a rendszerváltás emlékét, hacsak ők nem.

Mégis, a kommunisták melyik szégyenét kellett volna a videóba betenni? Azt, hogy Grósz Károly 1989 márciusában csendben jelezte Gorbacsovnak, hogy a számunkra előírt katonai beszerzéseket nem bírjuk már teljesíteni? Azt, miszerint évi húszmillió forintot fizet a magyar állam – a szovjetek helyett! – magyar állampolgároknak az orosz katonák által okozott gázolásos balesetekért, nemi erőszakokért járadék, táppénz, rokkantsági nyugdíj formájában?

Vagy hogy hatvanmilliárd forintra rúg az okozott környezeti károk összege? Azt, hogy a szovjetek soha nem fizettek tb-járulékot, de egészségügyi ellátásuk évi 270-300 millió forintba került nekünk, magyaroknak? Vagy azt kellett volna betenni a videóba, hogy a szovjet hatalmat a legkevésbé sem érdekelte a magyar helyzet, és ezt a magyar elvtársak negyvenöt évig támogatták?

Gorbacsov 1988 decemberében az ENSZ-közgyűlésen bejelentette, hogy tervezi a kelet-közép-európai országokban a részleges had­erőcsökkentést, amely nálunk mintegy tízezer katonát jelentett a jelenl évő ötvenezerből, de sem az oroszokat, sem pedig magyar bérenceiket nem érdekelte, hogy a Magyar Közvélemény-kutató Intézet 1989 tavaszán végzett felmérése alapján a lakosság 74 százaléka vélekedett úgy, hogy az összes szovjet katonát azonnal ki kell vonni az országból.

Vagy arra volt büszke a maroknyi tüntető, hogy Gorbacsov bejelentését követően Grósz Károly és Nyers Rezső szolgai módon, térdig hajolva támogatta a részleges kivonulást, tudomásul véve azt a döbbenetes tényt, hogy a szovjetek külföldön állomásoztatott fegyveres ­erőik újabb csökkentését csak 1992–1993-ra kívánják időzíteni? Lehet, hogy az MSZMP úgynevezett reformszárnyának képviselői közül néhányan kicsit radikálisabb nézeteket vallottak e kérdésben, de engedtessék meg nekem, hogy a reformkommunisták hitelességé­ben némiképp kételkedjek.

Vagy azt gondolták a tüntetők világmegváltó ténynek, hogy Németh Miklós négyszemközt megkérte Gorbacsovot, hogy a nálunk tárolt atomtölteteket vigyék már el hazánkból? Ez lett volna inkább a videón?

Hisz kormányfőként ez volt a kötelessége, meg az lett volna, hogy azonnal követelje a teljes csapatkivonást. Ám csak a sumákolás, a suttogás és a szolgai kiszolgálás határáig terjedt a bátorság.

Végül a kelet-európai változások, a berlini fal leomlása, a történelmi forgószél kellett ahhoz, hogy néhány hónap elteltével az utolsó kommunista magyar kormány is merje követni a társadalom igényét, és csak a szovjet vezetésben tudatosult reálpolitikai meggondolások alapján merte 1990 február­jában megkezdeni a teljes kivonásról szóló tárgyalásokat.

Hát igen, ez mind elmondható lett volna abban a videóban, de minek? Ezek történelmi tények és nyilvánosak. Senki nem tagadja, titkolja őket, de ugyan ki lehet rájuk büszke? Nyilván csak a tüntetők. Hál’ istennek, 1990. június 25-től már az újonnan megválasztott demokratikus kormány vette át a megbeszélések irányítását, amely az egykori megszállt országok közül a legkeményebb, legellenállóbb tárgyalófél volt. Panaszkodtak is ránk az oroszok eleget! Akárhogy is nézzük, a tény tény marad: a magyar nemzet jelentős többségének konkrét igényét a szovjetek teljes távozásával kapcsolatban a nagy nyilvánosság előtt először egy fiatal demokrata fogalmazta meg.

Hol itt a történelemhamisítás? Hogy a kommunista rendszert nem Orbán beszéde döntötte meg, tudjuk. De hogy a beszéd jelentős hatással volt a változásokra, mert több millió ember gondolatát képviselte és üzente az egész világ számára, az elvitathatatlan.

Nem titokban, rettegő hatalmi függőségi viszonyban suttogta el a szovjet vezetőknek, nem a hatalma átmentési kísérletén munkálkodott reformkommunista álcába öltözve, hanem a világ arcába mondta a magyar nép kívánságát, felemelt fejjel, a politikailag korrekt beszédmód mindent átható cenzúrája nélkül. Úgy, mint teszi azt ma is.

Ráadásul a fiatalember jobban is mutatott a videón, mint mondjuk a Grósz–Nyers páros. De ez már szubjektív értékítélet.

A szerző jogász

 

 

 

 

 

 

Szerva itt, csere ott

Az ellenzéki pártok csőd felé menetelését nem bagatelizálhatjuk el. Működésük hasonlít a gazdaságban veszteséget termelő, így felszámolásra kerülő cégek haláltusájához.

Sajnos mindkét esetben az adófizetők kárára történnek az események, hiszen az állami költségvetés szenvedi el a lassú kínlódást, majd a kimúlást. Azok a pártok, amelyek központi támogatásból regnálnak addig, míg a választók érdekeit hasznosan tudják érvényesíteni, teljesítik a demokrácia egyik alaptételét, a pluralitást.

Az Európai Parlamenti választások pontosan jelezték, mely pártok jutottak a felszámolás időszakába. Számukra szólaltak meg a vészharangok. A harangzúgás előidézői a választópolgárok, akik várják, hogy kielégítő cselekvésekkel reagáljanak az öltözőbe küldöttek. Az MSZP–Párbeszéd, a Jobbik és az LMP számára vészesen ketyeg az óra. A magyarországi politikai térkép szerkesztői, a civilek többsége már nem számol velük. A feltámadás csodája kontraszelektált pártvezetőkkel, identitásbetegségben szenvedőkkel nem oldható meg. Szükség lenne új szürkeállomány beszerzésére. Azok a pártok, amelyek évek óta képtelenek magukhoz vonzani a választókat, nem szolgáltatnak innovációt és hatékony kínálatot, számíthatnak arra, hogy eddigi kuncsaftjaik hátat fordítanak nekik.

Az EP-választásokon a résztvevő polgárok azt üzenték, hogy csak az érdekeiknek megfelelő politika mellé állnak, a lejárt szavatosságú eszméket hirdető kővé vált politikusok részükre Szodomát és Gomorát idézik. Az aktív választópolgárok nem nyeretlen kétévesek, és nem is az első választási futamukra készültek, mint ahogy az a lóversenyen bevett szokás. A választás nemcsak verseny, hanem iránymutatás, eredménye a javasolt jövő bejelentése.

Bizonyossá vált, hogy öt év után a brüsszeli elit többsége kénytelen lesz visszavonulót fújni. Ha Németország és Franciaország nem akarja középhatalmi státuszát elveszteni, tudomásul kell vennie, hogy Európában a civilek által fújt szelek, akár orkánná is változhatnak. A viharjelzés semmibe vevése mindkét országban a politikai katasztrófáig fajulhat. Az eddig vezető helyzetben lévő pártok sorra összedőlhetnek, jobb esetben számottevő erejüket elveszíthetik.

Eljött az idő, amikor az Európai Unió eddigi politikai irányvonalát korrigálni kell. Vissza kell állítani a szuverén államok demokratikus jogait. Az Európai Bizottság nem szippanthatja föl az Európai Tanács hatásköreit. A bevándorláspolitikában a menekült státuszt élesen el kell határolni a gazdasági migrációtól. A megreformálódó uniós intézményrendszernek tudomásul kell venni, hogy a polgárok foggal-körömmel meg fogják védeni a keresztény kultúrát.

Az EP-választás hazánkban is pontos képet adott az ellenzéki pártok állapotáról. Kilenc éve nem tudnak észhez térni. Konstruktivitás nélkül tékozolják az adófizetők pénzét, önkritikát mellőzve, a Fidesz–KDNP elleni uszításokon mérik le teljesítményüket. Kétes sikereiket a hazaárulás terén mutatják fel.

Az Apró–Gyurcsány–Dobrev-klán ­­­DK-s eredménye kemény fricska a tehetségtelen vezetőkkel te­-letűzdelt MSZP–Párbeszéd párt­-közösségnek.

Az LMP összeroppanása a választók türelmének határát demonstrálta, bizonyították, hogy cirkuszművészekkel nem lehet tartós, eredményes pártközösséget alapítani. A politika színpadán elvérzett Szél Bernadett és Hadházy Ákos is. Rehabilitálásuk gyermeteg álmodozásról vall.

Visszatérve a DK-s házaspár tandemjére a mindenkori választások előtt örök mementót szolgáltatnak. Múltjuk, jelenük és jövőjük láttatja a kommunistákból átvedlett neoliberális elképzelések alapján cselekvő beteges kiszolgálók munkáját, akik saját érdekeik mentén elpusztítanák Európát és Magyarországot.

Az ellenzéki portrékat kiegészítjük az SZDSZ-es kisinasokkal, más néven a Momentummal. Mit tettek ők eddig Magyarországért? Sikeres akciót hajtottak végre egy szerkesztőség feldúlásában, hazavágták a magyarországi olimpia lehetőségét, vidáman füstbombáznak és napjaikat szájkaratézéssel töltik. A családalapításra készülő fiatal­jaink, a gyermekeket szülő édesanyák aggódva figyelik a momentumos lányok és fiúk megnyilatkozásait remélve, hogy csak egy múló rossz álmot látnak.

A politikai öngyilkosságba tartó, harakirit elkövető Jobbikról, csak a szélkakas juthat eszünkbe.

Beteljesedett a jóslat, miszerint a választók nem kormányváltást, hanem ellenzékváltást követeltek.

Szerző: Csizmadia László a CÖF-CÖKA elnöke

Forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20190611-szerva-itt-csere-ott

Trianon 2019

Tudjuk, magyar az, akinek fáj Trianon. Sokunknak fáj.  Nagyon. Mindenkinek fáj, aki vállalja magyarságát. Lehet szomorkodni, sírni, menetet szervezni, az igazságot feltárni, nekrológot írni, harangokat zúgatni. Lehet, és kell is.

De amit a mai megbomlott, neoliberális, globalista őrült világban leginkább kell, az annak egyértelművé tétele, hogy miért, hogyan következhetett be ez a világkatasztrófába torkolló diktátum. Világkatasztrófa, hiszen, ha nincs egy igazságtalan, Párizs környéki kényszer-békeszerződési rendszer, amelynek része a trianoni békediktátum, talán nincs II. világháború sem. A hazánkat amputáló diktátum hatása pedig még 99 év után is érezhető, sőt egyre inkább megtapasztalható.

Mert kár lenne tagadni, hogy a nemzetállamok totális felszámolásának mai célja talán meg sem fogalmazódott volna, ha nem lenne olyan erős az élni akarás a mi, oly sokat bántott, alázott, kihasznált, kirabolt, megcsonkolt, megsemmisíteni szánt nemzetünkben, amely erő nincs ínyére azoknak a világhatalmi törekvésekkel rendelkező antant hatalmaknak, amelyek a mai napig foggal-körömmel, bármi áron kapaszakodnak uralmi, felsőrendűnek vindikált helyzetükhöz.

Mindezek miatt magam részéről most úgy emlékezem, hogy a nemrég elhunyt John Lukacs magyar származású amerikai történész szavait idézem Trianon okaival kapcsolatban: „Lényegét összefoglalva: sajnálatosan döntő fontosságú volt nem csupán a magyarellenes propagandák sikere, és a magyar nemzetmentő politika erőtlensége, hanem az is, hogy az immár majd másfél évig tartó párizsi békekonferenciák tagjai fáradtak és fásultak voltak. Ergo: a Magyarországgal foglalkozó döntéseik igen gyakran gyors és felületes nemtörődömségük következményei lettek.

Mindehhez jelentősen hozzájárult az elveszett magyar presztízs, és a háborút követő siralmas események sora.” Tudjuk, hazánk most is folyamatosan és intenzíven, erkölcsi hazaárulóink segítségével állandó magyarellenes propagandák kereszttüzében áll. Tudjuk azt is, hogy az Unió mai, döntéshozással felhatalmazott vezetőinek jelentős része fáradt, fásult, felelőtlen, vagy isiászos, a „liberális maffia”- háttérhatalom kollaboránsa, esetleg egyszerűen csak nemzetállam-gyűlölő génekkel megáldott, a  „múltat végképp eltörölni” igyekvő politikus.

Viszont azt is tudjuk, hogy a magyar presztízs az ép elmével gondolkodók körében egyre nő, az uniós választásoknál pedig már látszik a változás jele. Végre olyan kormányfőnk van, akinek erős nemzetmentő politikája van, amely felveszi a harcot a magyarellenességgel, a globalizmus eszméjével annak érdekében, hogy elkerülhessünk egy új, európai, benne magyar Trianont.

Emlékezzünk tehát.

Szomorkodjunk, meneteljünk, dühöngjünk, és zúgjanak a harangok. De a legfontosabb, hogy becsüljük meg és minden erőnkkel támogassuk azt a nemzetvédő, nemzetegyesítő politikát, amelyet 2010 óta tapasztalunk. Ne feledjük: összetartozunk!  És soha, soha ne feledjük, ne adjuk el azt a szót, amiért küzdenünk kell folyamatosan, s amit sajnos Ferenc pápa nem mondott ki Csíksomlyón: magyar!

Magam Wass Albert gyönyörű versével emlékezem a tragédiára. Ha úgy gondolják, csatlakozzanak!

https://www.youtube.com/watch?v=fmNU9Mbke8k

Bencze Izabella

Állandósult a politikai háború

Miközben az ellenzék ugyanazt a tortát szeleteli újra, a Fidesz népszerűsége töretlen.

Az európai parlamenti választások első tanulsága: földrengésszerű változások kezdődtek, alapvető átalakulás zajlik a politikai palettán. Elsősorban a hagyományos bal-jobb megosztottság alakul át, a továbbiakban új politikai koordináta-rendszerben kell gondolkodni.

Mindennek következménye azonban nem a pólusok közötti közeledés lesz, ellenkezőleg: a konfliktusok kiéleződnek, tartós politikai háború alakul ki Európában és ennek szerves részeként Magyarországon is.

A változások első és leglátványosabb jele a hagyományos bal- és jobboldali néppártok súlyos meggyengülése. Ez egyaránt vonatkozik a szocialista-szociáldemokrata, illetve a konzervatív-kereszténydemokrata pártokra, de látványosabb a baloldali pártok esetében.

Gondoljunk bele: Németországban a szociáldemokrata párt (SPD) pusztán a szavazatok 15 százalékát szerezte meg, ami történelmi mélypont a párt esetében; nem elképzelhetetlen, hogy mire ez a cikk megjelenik, már ki is léptek a német nagykoalíció­ból (CDU–CSU–SPD), ami viszont a kormány lemondásához és előre hozott választásokhoz is vezethet.

Franciaországban még látványosabb a baloldali zuhanás: a volt elnökhöz, Francois Hollande-hoz köthető szocialista párt alig több mint hat százalékot ért el, ami az ottani hagyományos baloldal teljes összeomlását jelenti. De legalább olyan döbbenetes a brit Munkáspárt súlyos veresége, a svéd szociáldemokraták 1910 utáni legrosszabb eredménye (!), illetve idesorolható a Magyar Szocialista Párt – mint egyben kommunista utódpárt – 6,6 százalékos eredménye is.

Ám a jobboldali néppártok sem jártak túl jól. A CDU–CSU történelmi mélypontra zuhant, még soha nem jártak 30 százalék alatt, a francia Republikánusok (Nicolas Sarkozy volt pártja) a futottak még kategóriában végzett. A brit konzervatívok, a toryk szintén történelmi vereséget szenvedtek, ami persze elsősorban a brexit körüli csőd következménye, és nincs jó helyzetben a spanyol Néppárt sem.

Mindezek következtében mind az Európai Néppárt (az eredetileg jobbközép, kereszténydemokrata frakció), mind a szocialista frakció 2014-hez képest durván 40-40 mandátumot veszített el (a pontos adatok még nem ismertek).

Ezzel szemben az egyik oldalon erősödtek a liberálisok és a zöldek, a másik oldalon viszont az eurokritikus, nemzeti pártok összességében növelni tudták a mandátumaik számát. (A Matteo Salvini-féle új, Euró­pai Népek és Nemzetek Szövetsége nevű, most alakuló frakció például csaknem hatvan mandátumra számíthat az Európai Parlamentben.)

Ezek a nagy erejű változások világosan megmutatják, hogy új törésvonalak mentén új politikai megosztottságok jönnek létre, amelyek ugyan nem szüntetik meg, de maguk alá rendelik, felülírják a évtizedekig megszokott szembenállásokat.

Mint arról már többször is írtam e lap hasábjain, meggyőződésem szerint az új politikai koordinátarendszer fő törésvonala vagy fő tengelye egyre inkább a globalisták – akik helyeslik az Európai Egyesült Államokat, a migrációt és a multikulturalizmust, a világtársadalmat –, illetve a szuverenisták között húzódik; utóbbiak erős nemzetekre épülő uniót, a bevándorlás megszüntetését és a keresztény kultúra megvédését tartják elsődlegesnek.

De ami talán a legfontosabb: a néppárt és a szocialisták nagykoalíciója immáron negyven éve – 1979, az első, európai polgárok által megválasztott EP létrejötte óta – nagykoalícióban irányítják az EP-t; ez a helyzet most megváltozott, ketten már nem alkotnak abszolút többséget.

Vasárnap éjjel azonban a néppárti csúcsjelölt Manfred Weber, illetve más néppárti vezetők is nyilvánvalóvá tették, hogy a többség megszerzése érdekében a baloldali, liberális és zöld frakciók felé orientálódnak, s szó sem lehet a jobboldal, vagyis az ő fogalmaik szerint a nacio­nalisták, populisták és „szélsőjobboldaliak” felé való nyitásról. Mi ez, ha nem totális elfordulás a hagyományos kötődésektől?

Az ok pedig nyilvánvaló: a valaha jobboldali néppárti fősodornak is elsődlegessé vált az „egyre több Európa” (lásd: birodalmi unió), a bevándorlás menedzselése és a kevert fajú Európa mint a „szép jövő” iránti elköteleződés.

Ebben pedig nem számíthatnak másra, csak a balliberális pártokra és frakciókra: ide orien­tálódnak tehát. Mindez persze a Fidesznek is olyan helyzetet teremt, ami alaposan végiggondolandó, hiszen a Fidesz a szuverenista tábor vezető politikai ereje.

Ami mindebből következik az európai politikai erőviszonyok tekintetében, az nem megnyugtató: a politikai törésvonalak ugyanis nem tompulnak, gyengülnek, ellenkezőleg, sokkal kiélezettebbé válnak.

Az utóbbi évtizedekben – mint éppen a néppártiak és a szociáldemokraták európai együttműködése is bizonyította – a hagyományos bal- és jobbközép pártok között már-már konszenzus jött létre, igaz, ezek a konszenzusok sokszor vezettek elitizmushoz, a problémák szőnyeg alá söpréséhez, korrupcióhoz (lásd például a német és osztrák nagykoalíciókat).

A hagyományos baloldalt azonban – úgy látszik – egyre inkább a zöldek váltják le, a hagyományos jobboldalt a szuverenista pártok, s az ezek közötti világnézeti-szemléleti távolság gigászi. Európa jövője, a keresztény kultúra jövője, a migráció kérdése ugyanis olyan fajsúlyú kérdések, amelyek életről és halálról szólnak.

Ennélfogva ebben a megosztott, új Európában politikai háború bontakozik ki, s ebből mi sem vonhatjuk ki magunkat – már csak azért sem, mert a politikai konfliktusok frontvonalában vagyunk. Mint oly sokszor történelmünkben.

És itt térjünk át Magyarországra, hiszen nekünk ez a legfontosabb. Egy bizonyos: 52 százalékával a Fidesz–KDNP az elmúlt tíz évben a legnagyobb győzelmét aratta, s ez ismét bizonyítja, hogy a jelenlegi kormánykoalíció az egyetlen kormányképes alakulat, amelyik érti, érzi a magyar társadalom lélektanát, s tesz is azért, hogy a magyarok többségének vágyai, céljai teljesüljenek.

A magyar ember elsősorban a családját félti, félti a betolakodóktól és az idegenektől, nem akar tehát migrációt, s legalább annyira fontosnak tartja az ország függetlenségét, szuverenitását, hiszen eleget élt és tapasztalt birodalmi elnyomás alatt. A Fidesz–KDNP ennek a magyar hagyománynak a talaján áll, és ezért sikeres.

Másfelől viszont a Gyurcsány házaspár láthatóan jól ráérzett arra, hogy a magyar társadalom egy kicsi, de nem elhanyagolható része fogékony a multikulturalizmusra, kozmopolitának, européernek érzi magát, s szívesen élne egy nagy, szép birodalomban és világtársadalomban. (Ez főként a fővárosi liberális körökben és a fiataloknál jellemző életérzés.)

Mindehhez logikusan társul a kormánnyal és az Orbán Viktorral szembeni mély és elementáris gyűlölet, hiszen ők azok, akik globalista világnézetükkel, a „progresszió­val” szembemennek. A Gyurcsány-párt 16 százalékos eredménye elsősorban ennek köszönhető, másodsorban pedig a többi ellenzéki párt vergődésének.

Valószínű egyébként, hogy a DK hagyományos, kádárista, nyugdíjas korú bázisa most cserélődhetett le egy fia­talabb korosztályra (legalábbis részben). A Momentum váratlanul jó, csaknem tízszázalékos eredménye is innen magyarázható: a DK mellett ők azok, akik a vehemens, ellentmondást nem tűrő kormány- és Orbán-gyűlöletet igyekeztek kanalizálni, nem véletlenül Guy Verhofstadt és a liberális frakció segítségével. E két párt sorsa a későbbiekben egybeforrhat, persze Gyurcsány celebrálásával. (Emlékeznek: összenő, ami összetartozik.)

Kegyeleti okokból csak távirati stílusban szólok az MSZP-ről, a Jobbikról és szegény LMP-ről. Azt hiszem, a pártállami gyökerű szocialista pártnak itt fejeződik be a története, ami például a lengyeleknél, a balti országokban, a cseheknél már korábban végbement. Egy önmagát arcul köpő, önmagával meghasonló párt, mint a Jobbik, nem is számíthatott másra, csak összeomlásra.

Végül az LMP-t a belső vezetési válság tette tönkre, hiszen milyen jövőre számíthat egy olyan párt, amelyben vezető lehet egy olyan politikus, mint Demeter Márta, aki már többszörösen bizonyította alkalmatlanságát?

Bezárva a kört: ha a DK és a Momentum valóban tartósan megerősödik – ez még korántsem biztos –, akkor még az eddigieknél is durvább szembenállás alakul ki kormány és az ellenzék között (a Mi Hazánk Mozgalom más lapra tartozik).

Politika háborúra számíthatunk, akárcsak az Európai Unió politikai színpadán. Ezt a háborút nem fegyverekkel vívják, de legalább annyira késhegyre menő a küzdelem a jövőért, Európáért, a hazáért, mint egy valódi fegyveres konfliktus. Sed non est pax.

Szerző: Fricz Tamás politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/allandosult-a-politikai-haboru-6966206/

 

 

Timmermans mozgalma tönkretenne minket

Az európai parlamenti választások előtt néhány nappal érdemes felidézni azt, amit Frans Timmermans, a szocialisták elnökjelöltje, egyben a jelenlegi bizottság alelnöke mondott Euró­pa lehetséges jövőjéről 2015 szeptemberében, amikor a migránsáradat már megindult a kontinens felé. Ezt mondta akkor a BBC rádiónak:

„A társadalmak a világon mindenhol sokszínűvé fognak válni a jövőben, ez a világ jövője. Így a közép-euró­pai országoknak hozzá kell ehhez szokniuk.”

Később, 2016-ban az Európai Parlamentben további részleteket bontott ki nem kicsit sorosiánus nézeteiből:

„A diverzitás az emberiség jövője (sorsa). A világ legtávolabbi szegletén sem lesz olyan nemzet, amelynek ne lenne diverzitás a jövőjében. Ebbe az irányba halad az emberiség. És azok a politikusok, akik azt próbálják eladni a választópolgáraiknak, hogy létezhet olyan társadalom, amely kizárólag egy kultúrába tartozó emberekből áll, olyan jövőképet rajzolnak fel, amely egy soha nem létezett múltra épül. Ezért ilyen jövő nem lesz. Európa sokszínű lesz, mint ahogy a világ összes többi része is sokszínű lesz.”

Köszönjük ezeket a szép, őszinte, bátor és egyértelmű szavakat. Most már tudjuk, mi, közép- és kelet-európaiak, hogy mihez kell hozzászoknunk, ha a Timmermans-féle globalista, föderalista, nemzetellenes hálózat kerül hatalomra – illetve marad hatalmon – az unióban a választások után.

A multikulturális társadalomhoz kell hozzászoknunk. Ahhoz, hogy Európa kevert fajúvá, euroafrikai-arábiaivá válik. Ahhoz, hogy az a csúnya, szörnyűséges fehér faj felsőbbrendűsége végre megszűnik.

Timmermans tehát bejelentette, hogy milyen jövő vár Euró­pára. S egyben ellentmondást nem tűrően kijelölte nekünk, közép-európaiaknak az egyetlen lehetséges utat: hozzá kell szoknunk a multikulturalizmushoz, ha tetszik, ha nem, mert ez lesz és punktum. Visszaút nincs, apelláta nincs, ellenvélemény nincs.

Timmermans ezen mondatainak természetesen semmi köze nincs a demokráciához, a demokratikus gondolkodásmódhoz. Az alelnök és egyben elnökjelölt személyében, mentalitásában kiválóan szimbolizálja azt, ahogyan a mai unió működik: centralizáltan, autokratikusan, ellentmondást nem tűrően.

Emellett Timmermans fellépése magában hordozza a nyugati, központi hatalmak minden gőgjét, felsőbbrendűség-tudatát a lesajnált szegény rokon közép- és kelet-európai országokkal szemben. A volt gyarmattartók, illetve a háború után a szerencsés oldalra került nyugat-európai országok fellengzős magabiztosságával vindikál előjogot magának ahhoz, hogy megmondja, kijelentse, deklarálja, mit kell tenni Európa kevésbé szerencsés sorsú országainak Közép- és Kelet-Európában.

És ami a legveszélyesebb: Timmermans szavaival, mentalitásával belegázol a nemzetek szuverenitásának és egyenrangúságának alapelvébe is. Ha van valami, ami az uniót kezdetektől fogva összetartja, ha van valami, ami az európai politikai kultúra alapvető és meghatározó vonása, ha van valami, amit ténylegesen uniós alapértéknek tekinthetünk, akkor az nem más, mint a tagállamok, a nemzetek egyenrangúsága – immáron az 1648-as vesztfáliai békekötés óta.

Az alelnökjelölt úr fent idézett mondatai, de a mostani kampány hajrájában elhangzott kijelentései is a közép-európai tagállamok megregulázásáról, megbüntetéséről, sarokba állításáról gyökeresen ellentmondanak ennek az évszázados alapelvnek.

Sőt, továbbmegyek: a timmermansi mentalitás, a brüsszeli elit mentalitása előreveti annak a veszélyét, hogy ha ismét ők nyernek, az unió szakít az egyenrangúság elvével, s a liberális fősodorral egyet nem értő országok alávetett helyzetbe kerülnek szankcionálások, támogatásmegvonások, kirekesztések által.

De a brüsszeli elit gőgjén túl vajon honnan veszi a bátorságot Frans Timmermans, hogy ilyen ellentmondást nem tűrő módon jelentse be a keresztény kultúrára épülő Európa átalakulását multikulturális, fajilag kevert Európává? Milyen alapon teheti ezt meg? A magyarázat szerintem egyértelmű: Timmermans Soros György leghűségesebb embere. A jelenlegi bizottsági alelnök ugyanis egy az egyben magáévá tette Soros György, s annak tanítómestere, Karl Popper liberális filozófus nézeteit a nyitott társadalmakról mint elérendő célról.

Popper azt mondja, hogy a zárt, tehát hagyományos, organikus közösségekre, hierarchiákra épülő társadalmak helyett olyan nyitott társadalmak jönnek létre, amelyeket egymástól elszigetelt, tökéletesen szabad egyének, individuumok alkotnak majd. Ezekben újfajta viszonyok alakulnak ki, amelyekbe mindenkinek szabad bejárása nyílik, ahelyett, hogy a beleszületés határozná meg mondjuk egy ország arculatát.

Vagyis a hagyományos közösségek, mint család, egyház, lokalitás, nemzet csak béklyók a társadalmaknak: helyette az atomizált egyének szabad döntései határozzák meg azt, hogy például ki hol lakjon, ki hol éljen, milyen szokások és szabályok szerint. Soros a popperi nézetekből levonja a következtetést: a nemzeti identitás és szuverenitás is ellentétben áll az egyén korlátlan szabadságával, ezért szükséges és fontos a nemzetállamok meggyengítése.

Nos, Timmermans, akinek saját bevallása szerint is Soros György az egyik legjobb barátja, magáévá tette a jó barát nézeteit, vízióit, álmait. Mi több: meg is akarja valósítani azokat. Az pedig nem kérdés, hogy ebben Soros György a maga szerény eszközeivel – gigantikus pénzforrások, világot átfogó lobbihálózat és NGO-birodalom, kézben tartott nemzetközi média, megvásárolt közép- és kelet-európai vezető politikusok, miniszterek és miniszterelnökök – segíteni fog neki. És ez a segítség nem lesz elhanyagolható mértékű.

Timmermans, Weber és a társaik hatalomra kerülésével Soros és a globális elit kerülne hatalomra Európában. Ne hagyjuk!

Szerző: Fricz Tamás politológus,
az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/timmermans-mozgalma-tonkretenne-minket-6940991/

Élesített alkonykapcsolók

Európában a pártpolitizálás sajnálatos módon a társadalmi és gazdasági érdekek fölé kerekedett.

Veszélyes korszakot élünk, hiszen ez olyan hibás felfogás, amely az országokat veszélybe sodorhatja. Ezért is mondhatjuk, hogy a politikai elit a történelem tanulságaiból nem képes tanulni. Kevés olyan pártpolitikust találunk, aki józanul gondolkodva egyéni ambícióit a képviselt polgárok érdekei mögé tudja sorolni. Nem nehéz felismerni, hogy a civilek a gazdaság erősödésében és az életszínvonal dinamikus emelkedésében látják jövőjüket. Nap mint nap láthattuk, hogy a baloldali pártok által állított kormányok politikai szövetségeseikre támaszkodva a hatalom megtartásáért képesek voltak elvtelen gazdasági egyezségeket kötni. A pártpolitikai meghunyászkodás, a kényszerű gazdasági megállapodások a képviselt ország polgárai teljesítményének leértékelődését eredményezik nemzetközi szinten.

Az Egyesült Államok, Kína, Oroszország mint nagyhatalom folyamatos küzdelmet folytat szövetségi rendszere térhódításáért. Németország, Franciaország és Nagy-Britannia rádöbbent, hogy a világban már nem tölthet be vezető politikai szerepet. A nagyhatalmak étvágya azonban nem csökken, igényt tartanak a folyamatos terjeszkedésre.

A szövetséges politikát folytató nemzeteknek nem mindegy, hogy melyik nagyhatalmi tényező biztosítja védelmüket. A védelemre összpontosító viszonylag azonos nézetek alapján megkötött szövetségi politika nem kötheti gúzsba az emberek békevágya mellett életszükségletük kielégítését. Egy-egy ország gazdasági érdekeit a szövetségi rendszeren belül is törekszik a számára optimális módon megvalósítani. A világban adódó üzleti lehetőségek kölcsönös előnyeit a választott szövetségi rendszeren belül meg lehet találni és azt minden résztvevő számára kamatoztatni. Vannak olyan esetek, amikor nem megkerülhető a politikai és gazdasági együvé tartozást demonstrálni és közösen fellépni.

Az európai parlamenti választások egy elavult intézményrendszer és az ahhoz kapcsolódó zavaros ideológiák reformját indukálják. Európa soha nem lehet egy szuperállam. Erőssége a nemzetek önállóságában rejlik, amely garancia az egyenrangúságra. A volt gyarmatosító országok víziója, miszerint vezetésükkel egy birodalmat építhetnek fel, alapjaiban káros. A pozíciójukban meggyengült volt gyarmatosítók soha nem juthatnak odáig, hogy egy szuperállam grémiumában kéz a kézben elvegyék a nemzetek szuverenitását, majd ismét nagyhatalomként tűnjenek fel. Kísértetiesen bukkan fel elképzeléseikben a nácizmus és a bolsevizmus elaggott ideológiája és az egypártrendszer uralmának visszasírása.

Az unió országai a NATO tagjai, katonai védelmi erejüket összekötötték az Egyesült Államokkal. Ez a szövetség biztosítja idegen támadásokkal szemben az egységes fellépést. E szövetség közös hadászati védelmi rendszerének fejlesztése nem kérdőjelezhető meg. A szövetség tagországait azonban nemcsak katonai, hanem terror- és kibertámadások is érhetik. 2015 óta ide sorolhatjuk a bevándorlás égisze alatt alattomosan megszervezett, vallás alapú területfoglalásra irányuló hódító törekvéseket is.

Az európai parlamenti választásokon részt vevő országok kormányai más-más módon ítélik meg a migráció veszélyeit. Ennek oka a mögöttük álló pártérdek.

A képviselt nép megkérdezése nélkül a migránsok beengedése a hatalom megszerzésére és megtartására irányul, az emberek megkérdezése nélkül pedig csendes puccs­nak minősül. Aljas eszköz ez, hiszen a menekülteknek nem nyilvánítható migránsok befogadása a szavazatgyűjtést szolgálja, nyílt kufárkodás az unió polgárainak adóforint­jaival, hazárdjáték.

Rá kell ébredni arra, hogy a vesztes háborúk bajnoka, Németország, valamint a gyarmatosítás nagymestere, Franciaország nagyhatalmi álmai elvesztek. Ők, mint mi, egyenrangú szuverén államai lehetnek az EU-nak, amelynek célja a közös védelem és a gazdasági együttműködés.

A zsidó-keresztény lakosság kicserélése újkori muszlim rabszolgákra, nem az európai őslakosság kívánsága. Az államok szuverenitását nem lehet kötelező kvótákkal, jogállamiságukat megkérdőjelező szankciókkal csorbítani. Az unió intézményrendszerének egyes vezetői visszaéltek beosztásukkal, ezért utólagosan nem elkerülhető politikai felelősségre vonásuk. Az Európai Parlamentben és a bizottságban a balliberális képviselők a lobbisták foglyaivá váltak, folyamatosan alkalmazták a kettős mércét, politikai részrehajlásuk felveti a korrupció gyanúját. Ennél súlyosabb magatartás volt a gazdasági migránsok meghívása, az NGO-k és az embercsempészek kezére adása, amelynek eredménye a Földközi-tenger temetővé változtatása. E tekintetben akár a büntetőjogi felelősség is felvethető.

Házunk táját is érdemes górcső alá venni. A magyarok és más nemzetek folyamatosan áhítoznak az úgynevezett nagy ember iránt, aki a későbbiekben beírhatja nevét történelmükbe. Egy ilyen ember vezetésével egy ország megélheti gazdasági fénykorát.

Magyarország kormánya itthon és külföldön sem árul zsákbamacskát. Nem véletlen, hogy a Fidesz–KDNP választási győzelmei után 2010 óta már harmadszor kapott bizalmat Orbán Viktor kormánya. A recept egyszerűnek tűnik, úgy szól, hogy az emberek sorskérdéseiről kérdezd a polgárokat. Nagy emberré csak az válhat, aki mögött a nemzet többsége nemcsak felsorakozik, hanem a közösen megállapított célokért képes kiemelkedő munkát végezni. A történelmi nagysághoz még sok intézkedés és közjó iránti cselekedet kell. Már most kijelenthetjük azonban, hogy miniszterelnökünk hivatásának egyik nagymestere. Ellenpéldaként leplezzük le Gyurcsány Ferenc bukott miniszterelnök és felesége, Dobrev Klára handabandázásait. Azokból soha nem lehet nagy ember, akik a tényeket hazugságaikkal átírják. Tagadják, hogy Magyarországon és Európában migráns­veszély van. Ezzel szemben mit láthatunk, hogy mindennap több tucat határsértő migráns lép be Magyarországra. Győzzük meg a két hazudozót! Kérjük engedélyüket, hogy a határunkon elfogott migránsokat a Gyurcsány-villába szállíthassuk. Ezután kérdezzük meg a magyarok életével hazardírozó, kontraszelektált politikus házaspárt: vajon van-e migráns­veszély Európában és Magyarországon?

Ne féljünk kimondani, hogy Magyarország a magyaroké és a szövetségeseinkkel egyeztetett, de mégis önálló gazdaságpolitikánk lépései, csakúgy, mint más országok gazdasági cselekvései, természetesek, és véletlenül sem a hintapolitika részei.

Szerző: Csizmadia László a CÖF-CÖKA elnöke

Forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20190523-elesitett-alkonykapcsolok