Kulturális és értékrendi vasfüggöny hullott le Európára

A fenti gondolat azóta van újra bennem (korábban is írtam már erről), amióta döbbenettel figyelem a pedofilellenes törvénycsomagunkra zúduló, hetek óta tartó támadásokat a nyugati fősodratú közvéleményben. Egyre inkább úgy látom, Nyugat-Európa és Közép-Európa útjai kulturális, értékrendi szempontból ismét különválnak – ám most végre mi vagyunk a jó oldalon. Sokáig vártunk erre a pillanatra.

Mit is tartalmaz ez a törvénycsomag? Egyfelől a korábbiaknál szigorúbban fellép a pedofília minden formája ellen; másfelől megakadályozza azt, hogy a gyermekek körében terjesszék a homoszexuális és LMBTQ-szemléletet, valamint a nemváltoztatásról szóló lehetőségeket. Ez a törvény – amit a Jobbik is megszavazott – kifejezetten a gyermekek védelmét szolgálja, megakadályozza, hogy kivegyék a szülők kezéből a gyermekeik irányítását és védelmét, ami azóta természetes joguk, amióta világ a világ.

Ez minden normálisan gondolkodó ember, a homo sapiens számára csak pozitív kicsengésű törekvés lehet.

Gondolnánk mi, naiv magyarok.

A Nyugat – ó, a Nyugat, szép Vadnyugat! (Bereményi) – azonban ezt nem így gondolja már régen. Számukra a magyar gyermekvédelmi törvény súlyos támadás a „közös értékekkel” szemben.

Közös értékek? Kinek a közös értékei?

Talán Guy Verhofstadt-é? Vagy Daniel Cohn-Bendit-é?

Vagy Frans Timmmermanns-é vagy Vera Jourova-é?

Esetleg Soros Györgyé és fiáé, Alexander Soros-é?

Vagy mégis kié?

Vagy mégis mi van itten, itt a nyugati színtéren, mi van Európában és az Egyesült Államokban?

A magyar törvényt minden szinten megtámadta szinte mindenki, aki a globalista és liberális fősodorhoz tartozik. Csak példálózva, tiltakozott a törvény ellen a holland és az amerikai nagykövetség, az amerikai külügyi szóvivő aggodalmát fejezte ki, az Európai Bizottság bejelentette, hogy vizsgálatot indít a törvénnyel kapcsolatban (ez lesz a háromezerötszázhetvenhatodik vizsgálatuk Magyarország kapcsán, ha jól számolom). A EP-ben a zöldpárti Terry Reintke, a magyar kormány régi jó gyűlölője, melegjogi élharcos szerint az EB-nek keményen szankcionálnia kellene Magyarországot, hiszen – szerinte – az EP-képviselők ezt várják el a testülettől (mindegyik?). Az EP Magyarország ügyében illetékes jelentéstevője, Delbois-Corfield arra szólította fel a tagállamokat, vonják kérdőre a magyar kormányt az EP-meghallgatás során. Továbbmenve, az Európai Bizottság egyenlőségügyi biztosa, Helena Dalli egyenesen szankciókat szorgalmaz Magyarországgal szemben, annak mintájára, ahogyan hat lengyel várost is pénzügyi megvonással sújtottak azért, mert azok LMBTQ-mentes városnak nyilvánították magukat (megjegyzem, a magyar gyermekvédelmi törvény összevetése a lengyel városok ügyével totális képtelenség).

Legújabban pedig már arról szólnak a támadások, hogy a magyar pedofília-ellenes törvény szembe megy az uniós alapértékekkel. Az unió 17 állam- és kormányfője nyilatkozatban határolódott el a törvénytől, s felszólították az Európai Bizottságot, hogy a legkeményebb szankciókkal büntesse meg Magyarországot. Korábban Michael Roth német szociáldemokrata államminiszter mondott hasonlókat, majd ennél is továbbment Mark Rutte holland miniszterelnök, aki Magyarország térdre kényszerítését követelte, és javasolta a magyar kormánynak, hogy önmaga kezdeményezze az unióból való kilépését, a huxitot.

És itt van Lopez Aquilar, a szélsőségesen liberális európai parlamenti, úgynevezett LIBE-Bizottság elnöke – az úrral még 2012 februárjában egy szokásos lejáratós meghallgatáson, mint CÖF-küldött magam is kénytelen voltam megismerkedni. Ő így fogalmazott: „Orbán Viktor szélhámos agressziója az LMBTQ emberek egyenlő méltósága ellen az EU értékeinek alapvető ellentéte.” És jött a konklúzió, a véres kard: „Egyre több uniós állampolgár gondolkozik azon (például ő – F.T.), mit is keres még Orbán Viktor Fidesz-pártja (sic) az Európai Unióban, mi köze a kormányának az EU-hoz és meddig hagyja még ezt az unió tovább?”

Én meg azt mondom erre: Roth, Rutte, Aguilar urak, önöknek viszont már semmi közük sincs az unió klasszikus, eredeti értékeihez, amikhez mi, magyarok ragaszkodunk, mert azok az értékek miatt csatlakoztunk az unióhoz.

Hát ezért jutott eszembe Churchill híres fultoni beszéde 1946-ból, amikor is így szólott hallgatóságához: „A baltikumi Stettintől az Adriánál levő Triesztig vasfüggöny ereszkedett le, a kontinens teljes szélességében. E vonal mögött van Közép- és Kelet-Európa ősi államainak összes fővárosa.”

Churchill szavain akkor nagyon meglepődtek, mert még nyitott volt a kérdés, merre tart a világháború után Európa, s Churchill kicsit korán sejtette meg, mi fog történni.

Lehet, hogy én is kicsit korán mondom, de mégis mondanom kell: az akkori politikai és katonai vasfüggöny után most kulturális – értékrendi és világlátásbeli – vasfüggöny hullott le Európa közepén, Varsótól Ljubjanáig, Prágától Szófiáig, Budapesttől Belgrádig.

Csakhogy most mi vagyunk a vasfüggöny jó oldalán. És ez nem kis különbség.

Ebből merítsük a hitet és az abból eredő erőt, amire nagy szükségünk lesz a következő hónapokban.

Kulturális és értékrendi vasfüggöny hullott le Európára

Ferenc pápa és a globális kormányzás

Ferenc pápa a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank (Worldbank) vezetőihez április 7-én írt levelében egyértelműen kijelentette, hogy támogatja a globális kormányzás létrejöttét.

Ilyen nyilatkozatot tudomásom szerint ez idáig még egyetlen pápa sem tett, mert nem szerencsés az, ha a keresztény egyház a politikai hatalom kérdésében, illetve a nemzeti, geopolitikai és globális hatalmi szerkezetek egymáshoz való viszonyában határozottan állást foglal a globális világkormányzás mellett. Annál is inkább, mert a XXI. század egyik, ha nem a legfontosabb politikai törésvonala a globalizmus és a nemzeti szuverenitás között húzódik, ami mögött jól felfedezhető egy politikai ideológiai küzdelem is a mai szélsőséges liberalizmus és a nemzeti, keresztény konzervativizmus között. S ráadásul a nemzeti szuverenitás talaján álló politikai tábor az esetek döntő részében – nem kizárólagosan persze, de – a keresztény értékrend híve is, szemben az általában ateista, istentagadó liberális irányzatokkal, így még inkább meglepő a pápa levele.

Az igaz persze, hogy a keresztény egyház önmagában globális szervezet, melynek „hatalmi” központja a Vatikán, tehát akár a globális kormányzás egyfajta mintája is lehetne, annál is inkább, mert a Vatikánnak meghatározott jogosultságai vannak a nemzeti egyházak irányításában, elöljárók kinevezésében stb., ha tetszik tehát a Vatikán sajátos nemzetek feletti „kormány”. Ám ez a hit egyetemessége, a hívők közösségének az egyetemessége és „globalitása”, aminek semmi köze sincs a világi, politikai hatalmi központokhoz és szerkezetekhez. Jól tudjuk, mit mondott Jézus: „Adjátok meg az Istennek, ami az Istené, és a császárnak, ami a császáré.” Jézus ezzel különválasztotta a hit birodalmát a politika birodalmától, tehát abból, hogy a Vatikán a katolikusok nemzetközi központja, nem következik semmi a világpolitikai-világhatalmi berendezkedésre nézve.

Nem beszélve arról, hogy Jézus maga is a zsidókhoz jött tanítani, a zsidó népet akarta megszabadítani a bűneitől, s csak fokozatosan terjesztette ki hatókörét más népek, nemzetek fiaira és lányaira. Feltámadása után az apostolokat már arra szólította fel, hogy menjenek és vigyék el az igét minden nemzethez, de ez nem saját népének a háttérbe szorítását jelentette. A kereszténységet elsősorban Pál és az apostolok – mondjuk így – nemzetközi tevékenysége tette univerzálissá.

A probléma tehát az, hogy a hit szakrális univerzalizmusából nem következik semmilyen módon a politikai globalizmus, illetve a világkormányzás. A keresztény hit a világ összes teremtményét Isten képmásának és egyenlőnek tekinti, ennyiben globális, de nem szakítja el a hívő embert a nemzetétől vagy a népétől, mert a hit szakrális értelemben egyesíti az embereket, s nem politikai értelemben. Utóbbi – Jézus után – a „császárok” világa.

Tehát nem gondolom, hogy Ferenc pápa levelének sorai feltétlenül követendőek lennének. Így ír többek között: „Továbbra is sürgős szükség van egy olyan globális tervre, amely új intézményeket hozhat létre, vagy újjáépítheti a meglévő intézményeket, különösen a globális kormányzás intézményeit, és elősegítheti a nemzetközi kapcsolatok új hálózatának a kiépítését az integrált emberi fejlődés előmozdítása érdekében.” Valamint: „Remélem, hogy megbeszélései hozzá fognak járulni a »helyreállítás« modelljéhez, amely képes új, befogadóbb és fenntarthatóbb megoldások létrehozására a reálgazdaság támogatása érdekében, segítve az egyéneket és közösségeket legmélyebb törekvéseik és az egyetemes közjó megvalósításában.”

Utóbbi mondatban feltűnő, hogy a „helyreállítás” (recovery) közvetett utalásnak tűnik a Klaus Schwab, a Világgazdasági Fórum elnöke által kidolgozott The Great Reset (A nagy visszaállítás) címet viselő koncepciójára, mely koncepció lényegében véve egy új, komplex világkormányzást irányoz elő, amelyben kiemelkedő szerep juthat az államok mellett a transznacionális gigacégeknek, sőt utóbbiak ebben vezető szerephez is juthatnak. Itt tehát összeérnek a gondolatok a Világgazdasági Fórum terve és a Ferenc pápa levelében foglaltak között.

A pápa részéről nem tartom szerencsésnek ezt az elköteleződést egy egyértelműen globalista-liberális hatalmi koncepció mellett.

Már csak azért sem, mert itt nem egy magasztos, mindenek felett álló eszme melletti kiállásról van szó, hanem egy globalista, ultraliberális ideológiáról, amely keresztények millióinak az ellenérzését váltja ki, sőt kimondhatjuk, hogy elsősorban a keresztény és nemzeti beállítottságú emberek rosszallását és elutasítását váltja ki a Klaus Schwab-i, Frans Timmermanns-i, Manfred Weber-i, merkeli, Soros György-i stb. koncepció.

Vagyis ez a levél éppenhogy nem erősíti az egyébként is megtépázott és ezer sebből vérző katolikus egyházat és a hívő közösséget – melynek évről évre csökken a létszáma a nyugati világban –, hanem ellenkezőleg, a (politikai) megosztottságot növeli, ami most, a keresztényüldözések idején az egyház és a hívők számára nem más, mint még egy púp a hátra.

Miért van erre szükség?

Erre kellene választ adni.

A borítóképen Ferenc pápa általános heti audienciát tart a vatikáni Apostoli Palota könyvtárában 2021. április 28-án Forrás: MTI/EPA/Vatikáni Média

Ferenc pápa és a globális kormányzás

Erkölcsi értelemben leírta magát, aki a halált politikai érdekek mentén mérlegeli

Erkölcsi értelemben leírta magát, aki a halált politikai érdekek mentén mérlegeli

Nem szívesen teszem, de mégis röviden szeretném kifejteni a véleményemet arról, hogy egy politikai elemző a Pesti TV egyik vitaműsorában a pandémia miatti tömeges haláleseteket és a hozzátartozók gyászát az ellenzék politikai érdekei szempontjából mérlegelte.

Az ominózus okfejtés így hangzott:

„Márpedig a gyászolók tömege, azon választópolgárok tömege, akik siratják a hozzátartozóikat, rokonaikat, ismerőseiket, idővel nőni fog. Számításom szerint szépen felmegy 100-150 ezerre, 200 ezerre. 200 ezer gyászolóval már egy párt adott helyzetét is el lehet dönteni. És az ellenzék adott része, beleértve a DK-t, miután nem szól közvetlenül a gyászolókhoz egyelőre, ezért nem tudja kellőképpen kihasználni a gyászból adódó fájdalmat.”

„Szépen felmegy” – mármint a gyászolók tömegnek a száma. „Szépen!” Kiváló jelző, csupa együttérzés árad belőle és empátia, gratulálok ehhez!

Akkor tehát a véleményem annyi, hogy egy olyan politika elemzőnek, aki egy súlyos világjárvány esetén, mely sajnos hazánkban is rengeteg áldozattal és szenvedéssel jár együtt, az jut az eszébe, hogy az ezzel járó gyászt és fájdalmat hogyan használhatná ki az ellenzék, erkölcsi értelemben kiírta magát a politikai elemzők táborából.

Nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de egyet el kellene fogadni: a politikatudomány művelőinek, illetve a politikai elemzőknek, kommentátoroknak is be kell tartani alapvető emberi, erkölcsi normákat. A politikai elemző nem egy szenvtelen elemző „gépezet”, aki csak annyit lát a világból, hogy az egyik pártnak vagy a másik pártnak – az ő esetében a baloldalnak – éppen mi hozza a politikai hasznot. Az elemzés emberi tevékenység, az elemző nem egy hűvös, hideg-rideg komputer, aki csak kiszámolja, hogy mi hozhat mondjuk a DK-nak hasznot, és mi nem.

Persze voltak és vannak a magyar elemzői körben olyan személyiségek, aki az itt meg nem nevezett úr módszerét követték-követik. Nincs tehát egyedül, de ez nem mentség erre az etikátlan magatartásra. És különösen nem elfogadható a későbbi magyarázkodása, amelyben az amerikai kampányra és Joe Bidenre hivatkozik, arra, hogy a demokrata elnökjelölt bírálta Trumpot a pandémia állítólagos félrekezelése miatt, és ő is a gyászolók felé fordult, tehát itt „bevett” módszerről van szó.

Egyfelől ami rossz és elfogadhatatlan, azt is át kell venni Amerikából?! Nem annak kell örülni, hogy Magyarországon még nem tartunk ott, ahol Biden?!

Másfelől – és ez a lényeg –, Biden politikus, az elemző pedig elemző. A politikustól is elfogadhatatlan a tömeges halállal és a gyásszal való „játszadozás”, de az elemzőnek ez megengedhetetlen. Az elemző nemcsak leírja szenvtelenül és érzelmek nélkül, hogy mi lenne jó a baloldalnak, hanem az elemző normákat, értékeket is felmutat, amelyekkel a politikai életet is formálja. Az alapértékek pedig, amit egy elemzőnek be kell tartania, az emberi jogok, közöttük az emberi életek védelme, a szabadság, a demokrácia, a tisztességes politikai verseny, tisztességes politikai kultúra melletti kiállás. Ha lenne a politikai elemzőknek etikai kódexe – mint ahogyan az orvosoknak, jogászoknak stb. van –, akkor ebben a fenti értékeknek a védelme kellene, hogy álljon az első helyen. Vagyis: ha az elemző olyan jelenségekkel találkozik, amelyek emberi jog-, szabadság- és demokráciaellenesek, akkor meg kell mutatnia, hogy ezek az emberi közösségek alapértékeivel szembemennek, és ezeket a jelenségeket el kell ítélnie – még akkor is, ha ez a DK, a Momentum vagy bármelyik ellenzéki párt érdekeit „sértheti”.

Sztálin sorra kivégeztette a politikai ellenfeleit, s ha jobban belegondolunk, ez volt a politikai érdeke. Akkor tehát jó úton járt? S ha ezt jól elemezzük, akkor szenvtelen elemzőként esetleg azt tanácsolhatnánk neki – ha épp a húszas-harmincas években élnénk –, hogy végezze ki a keresztény papságot is (nagyrészt megtette), s akkor már egészen „szépen” felmenne azon halottak száma, akiknek a kipusztítása a nagy vezér érdekeit szolgálja?

Menjek tovább? Hitlernek esetleg azt tanácsolhatnánk a harmincas években, hogy a magyar megszállás után ne csak a zsidókat deportálja és ölje meg, hanem a magyar politikai vezérkart is, amelyikben nem lehet megbízni? Szolgálná ez Hitler érdekeit? Hogyne! Hiszen „szépen felmenne” a meggyilkolt ellenségeinek a száma!

De hát hazánkban mégsem lehet akármit tanácsolni, védekezik az elemző, hiszen Magyarországon a halál, a gyász tabu. Milyen kár, ugye?

Próbálnék már legyinteni erre az egész sz…rra, de azután mégis folytatja a védekezést az elemző, és azt mondja, hogy ő csak azt gondolta át, hogy a politikai szereplők előtt milyen kihasználatlan kommunikációs lehetőségek vannak még…

Na, ezért a mondatért tényleg kár volt. Akinek a tömeges halálozás és a gyászolók tömege „kihasználatlan kommunikációs lehetőség”, az menthetetlen. Az nem is érti szerintem, hogy miről van itt szó, miben áll az elemző felelőssége.

Egyébként van egy politikus manapság (persze több is), aki számára valóban minden a kommunikáció, és semmi a morál. Kitalálták: ő Gyurcsány Ferenc személyesen! Kövesse, aki nem szégyelli!

Dixi, et salvavi animam meam.

Erkölcsi értelemben leírta magát, aki a halált politikai érdekek mentén mérlegeli

 

 

 

Soros próbapert követel

Soros próbapert követel

HA MÁR A SPEKULÁNS HÁLÓZATA IRÁNYÍTJA AZ EURÓPAI UNIÓT, AKKOR TÉNYLEG NAGY BAJ VAN

Állításom végtelenül egyszerű: amennyiben Soros György, a közismert irgalmas szamaritánius és hálózata már átvette vagy nemsokára átveszi az Európai Unió vezető szervei felett az irányítást, akkor valóban kérdésessé válik, hogy van-e helyünk az európai nemzetközi szervezetben.

A Soros-hálózat ugyanis egyértelműen, világosan és közvetlenül az Orbán-kormány és rajta keresztül Magyarország megleckéztetésére tör, amelynek végeredményeként egy „visszautasíthatatlan ajánlattal” fog élni hazánknak: vagy úgy cselekszünk, ahogyan az ő globalista körei elvárják, vagy pedig ellehetetlenítenek bennünket. Egyfelől megpróbálják megvonni a pénzügyi támogatásokat Magyarországtól, másfelől jogi-bírósági eszközökkel meg akarnak fosztani egyenlő jogainktól az unión belül.

Ez pedig nem jelentene mást, mint nemzeti szuverenitásunk elvesztését. Vagyis mindennek az elvesztését. De a nagy kérdés: ott tartunk-e már, hogy Soros György és hálózata irányítja az uniót?

Úgy látom, ennek a küszöbéhez érkeztünk Soros György legutóbbi nyilatkozatával. Ennek előzménye, hogy az Európai Bíróság helyt­adott az Európai Bizottság keresetének, s jogsértőnek, az európai értékekkel szembemenőnek minősítette a 2017-es felsőoktatási törvényt, mely megsemmisítette a Soros nevéhez köthető Közép-európai Egyetem (CEU) indokolatlan, kivételes státusát Magyarországon.

Soros a döntés feletti örömében átlépett egy határt, és kifejtette: „Az Európai Bíróság döntése, miszerint Magyarország megsérti az európai jogot, az Európai Unió alapértékeinek győzelme.” És levonja a következtetést: „Felszólítom az EU-t, hogy indítson próbapert Magyarországgal szemben!” S miután tudjuk, Sorosnak mik a céljai, ez a jogi szankciók mellett egyértelműen azt jelentené, hogy jogállamisági feltételekre hivatkozva először vonnának meg uniós pénzügyi támogatást egy tagországtól. Ez nyilvánvalóan egy ország megszégyenítése és megalázása lenne. Ebbe semmilyen körülmények között nem mehetünk bele.

De a kérdésemre adott válasz: Soros végtelenül arrogáns, gátlástalan és pökhendi megfogalmazása nem véletlen. Ugyanis ez a megszólalás, hogy ő felszólítja az egész uniót szőröstül-bőröstül, vagyis egyszerűen ráparancsol az unió vezetőire, hogy támadják le jogi eszközökkel Magyarországot, nem lehet megalapozatlan – nem is az. Soros pontosan tudja, hogy mit mondhat és mit nem: ha nem lenne abban a helyzetben, hogy ilyen arrogáns módon utasítsa a brüsszeli bürokratákat, akkor nem is tenné meg, mert nevetségessé válna. De azzá vált? Megszólalt bárki is a brüsszeli bábuk közül, hogy kikérik maguknak ezt a hangot? Hogy hogy képzeli ezt a parancsolgató stílust, hogy ki ő, aki ezt így megengedi magának? Ugye nem? Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, Charles Michel, az Európai Tanács elnöke, David Sassoli, az Európai Parlament elnöke – bocsánat – kussol. És a nemzetközi média is kussol. És mindenki kussol Brüsszelben és az európai fővárosokban. És a függetlenobjektív média is kussol.

És csend van, nyomorult csend az európai fősodratban.

Mire utal ez?

Arra, hogy Soros vérlázító kijelentése egy hosszú folyamat végeredménye. Ez a folyamat arról szólt az elmúlt években-évtizedekben, hogy a Soros-hálózat fokról fokra, lépésről lépésre, intézményről intézményre körbefonta az uniót, behatolt azokba informális módon, a személyes kapcsolatokon keresztül, s átvette vagy átveszi azok irányítását.

Csak utalásszerűen: a DC Leaks nevű hírportálnak köszönhetően 2017-ben nyilvánosságra került a Soroshoz köthető European Policy Institute egy belső jelentése arról, hogy az akkor 751 EP-képviselőből 226 nevezhető Soros emberének, akik megbízhatóan végrehajtják azt, ami a nyílt társadalom víziójának elfogadásából következik. Bár azóta, 2019-ben választások voltak, ám a helyzet inkább még rosszabbodhatott, hiszen jól láthatjuk, hogy ma már a valaha kereszténydemokrata-konzervatív néppárt soraiban is megjelentek a fősodrathoz kötődő nézetek, sőt vélhetően már többségbe is kerültek, amire világosan utal, hogy a néppárti frakció egyre gyakrabban szavaz együtt a baloldali-balliberális frakciókkal, a zöldekkel, liberálisokkal, szociáldemokratákkal. Következésképpen a Soros-hálózat emberei masszívan jelen vannak az Európai Parlamentben, melynek következményeképpen a parlament ma már nem egy vitatkozó testület, hanem a globalista-liberális fősodor szószólója, az ennek nemet mondó képviselők és frakciók pedig kisebbségbe szorultak.

A Soros-hálózat emberei ott vannak a Soros által 2007-ben alapított, Páneurópában (vagyis az Európai Egyesült Államokban) hívő Külkapcsolatok Európai Tanácsában, mely agytrösztben jelen vannak az unió volt és mai funkcio­náriusai, befolyásos politikusok, nemzetközi szervezetek volt vagy mai vezetői, médiumok vezetői és így tovább. Ez a „hivatalos” unió mellett egy párhuzamosan működő testület, mely egyfajta mélyunióként működik. Különösen aggasztó, hogy ebben a testületben a lista szerint Magyarországot többek között maga Soros György és fia, Alexander képviseli. De a magyar tagok között ott találjuk a nagy hírű Bajnai Gordont is, aki szintén a Soros-hálózat szerves és integráns tagja.

A Soros-hálózat emberei megjelentek a különféle európai bírósági és ügyészségi szervezetekben, így többek között az emberi jogok Strasbourgban székelő bíróságában, a megalakult Európai Ügyészség élére pedig az a Laura Codruța Kövesi került, aki köztudottan Soros György emberének számít. De – és ez a szép – az Európai Bíróság főtanácsnokai között is ott vannak a Soros-hálózat tagjai, így nem csodálkozhatunk azon, ha a Magyarországgal kapcsolatos ítéletek sorra-rendre az Orbán-kormánnyal mennek szembe. A Soros-hálózat agytrösztjei, alapítványai, lobbicsoportjai, álcivil NGO-i állandó nyomást alatt tartják a bizottságot, ismét csak informálisan, az intézményeken belül. Korábbi információk szerint a Soros Györgyhöz köthető, hivatalosan is bejelentett lobbisták évi ötvenkét alkalommal találkoznak a bizottság tagjaival, ami nem kevesebb, mint heti egy találkozó. Ez minőségében tulajdonképpen munkakapcsolat, másként mondva, nem formális, nem látható és nem ellenőrizhető informális kapcsolatrendszer. Más szóval: hálózat.

Érdemes emlékeztetni ebben a körben Gerald Knausra, akinek „munkásságát” lapunk több részben mutatta be. Knaus, aki Soros egyik legfontosabb embere, a European Stability Initiative (Európai Stabilitási Kezdeményezés) vezetője, gyakran találkozik bizottsági biztosokkal. Csodálatos kép, amelyen Josep Borrell külügyi biztos vállát fogja át egy 2019-es találkozójukon: láthatóan szívélyes viszonyt ápol a két úriember.

De figyelemre méltó például a berlini, szintén a Soros-hálózat részeként működő Liberties nevű szerveződés, amelyik most éppen a bizottság elnökére helyezett nyomást. Követelik, hogy tegyen azonnali és határozott lépéseket Orbán Viktorral és Magyarországgal szemben. A Liberties kifogásolta, hogy Orbán Věra Jourová menesztésére szólította fel Von der Leyent. Ellenlépésként azt követelik Von der Leyen asszonytól, hogy Magyarországgal szemben azonnali hatállyal indítson olyan jogállamisági mechanizmust, amely az EP forgatókönyvét követné, valamint állítsák le az uniós pénzek kifizetését, és ami még ennél is szebb: azt is követelik, hogy rakják ki a Fideszt az Európai Néppártból. (Donáth Anna momentumos EP-képviselő Jourovával való szoros kapcsolatáról ehelyütt nem kell külön is szólnom.)

De, és még egyszer visszatérve az elejére: ha valóban megtörténik vagy már megtörtént a Soros-hálózat hatalomátvétele, és ha ez már nem az Európai Unió, hanem Soros György és a globális hálózat uniója, akkor tényleg érdemes lenne keresni magunknak valami jobb helyet a világon.

Semmi sem örök és semmi sem változtathatatlan. Ne féljünk!

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Amikor a rejtett hálózatra néha rálátunk: a Jourová–Donáth-tengely

Amikor a rejtett hálózatra néha rálátunk: a Jourová–Donáth-tengely

Sajnos az esetek döntő részében a világtörténelem, a világpolitika valós mozgatórugói rejtve maradnak előttünk.
Ennek az az egyszerű oka, hogy nemcsak a formális, látható intézmények, illetve azok megválasztott vezetői hozzák meg a döntéseket lényeges kérdésekben, hanem nagyon gyakran rejtőzködő hálózatok, személyközi kapcsolatokra épülő körök, melyeknek nem érdeke, hogy nevük és informális kapcsolataik felszínre kerüljenek. Ellenkezőleg.

Már nem emlékszem, ki is mondta, de így hangzik: a történelem államtitok.

Ám, ahogyan József Attila írta az Eszméletben, „a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol”, s néha-néha belátunk a kulisszák mögé.

És olyankor az intézmény mögött megmutatkozik a hálózat.

Egy ilyen áldásos pillanat Donáth Anna nem nyilvánosságnak szánt, nyugodtan mondhatjuk, „őszödi” beszédének megismerése, mely a Hír TV birtokába jutott valamilyen módon.

Ebből először is kiderül az a nem mellékes tény, hogy Donáth Anna megrögzött hazudozó, hiszen korábban azt mondta, pártja nem egyeztetett Jourová biztossal – „miért is egyeztetett volna?”. Roppant cinikus, hidegfejű szöveg, jól jellemzi a hölgyet. Igazi Gyurcsány-követő: hazudik, amikor kell. (És neki általában kell.)

És két napra rá az is kiderült – szintén egy „elkapott” Donáth-beszédből –, hogy a tavaszi koronavírus-járvány időszakában tudatosan hamis híreket terjesztettek a magyar vészhelyzettörvényről, amit a balliberális politikusok és médiájuk szolgai módon átvett és harsogott.

Donáth – normális esetben persze – innentől kezdve egy bukott politikus. Varga Judit karakán felszólítása arra, hogy távozzon a közéletből, tiszta és pontos következtetés megfogalmazása. Már nem először mondom: bravó, Varga Judit, ez az a keménység, amire a következő hónapokban szükség lesz!

És persze Věra Jourová is hazudott: egy cseh lapban tagadta, hogy a magyar ellenzékkel egyeztetett volna a jelentés kapcsán.

Ha azt mondom ezek után, hogy a „nagyon kellemes ember” (Donáth szavai) Jourová több sebből vérzik immár, akkor nem mondtam sokat. Azt, hogy távozzon hivatalából, kár is lenne említenem, hiszen ugyan ki küldené el őt? Jobb, ha én mondom, szállóigémet kissé megváltoztatva: ez egy következmények nélküli Európai Unió.

De nem is a két hölgy folyamatos hazudozása a fontos – megszoktuk már a balliberálisoktól ezt –, hanem a felszínre került tény: a Soros Györgyhöz köthető globalista-liberális hálózat készítette elő a bizottság éves jogállamiság-jelentésének Magyarországról szóló, „objektívfüggetlen” részét, amelyben a magyar baloldali képviselők nyakig benne voltak.

A hálózat a háttérben tökéletesen működött: Jourová és Donáth három naponta (!) egyeztettek, ami döbbenetes sűrűség, kimondottan szoros, szinte határozottan baráti együttműködésre utal. Megemlítendő, hogy már a korábbi Sargentini-jelentésnél is felbukkan Donáth: Gerald Knaus, Soros embere „készítette fel” Sargentinit, s ez ügyben egyeztett Donáthtal, illetve többek között az Orbán Viktort kifejezetten imádó román liberális Dacian Cioloșsal, akivel „elvtársi” kapcsolatot ápol a Momentum (lásd Fekete-Győrt, aki Cioloș pártjának jelöltjét javasolta elnöknek Kelemen Hunorral szemben.)

És, köszönhetően a kiszivárgott videónak, megtudhattuk, hogy az „új” Sargentini nem más, mint Gwendoline Delbos francia zöld EP-képviselő. Javaslom, figyeljük Gwendoline-t, ezek után érdemes lesz!

Nagyon nehéz a rejtett hálózatok nyomára bukkanni, s főleg bizonyítékokat találni működésükre.

Arra, hogy valójában ezek a hálózatok irányítják az uniót, és nem a Von der Leyenhez hasonlító bábok, küldött emberek.

Éppen az a globalista elit hálózatainak legfontosabb fegyvere, hogy amíg nincs bizonyíték, nevetséges összeesküvés-elméleteknek nevezik azt, amikor hálózatokról beszélünk. Hús-vér hálózatokról.

Most viszont végre itt van a bizonyíték: három naponkénti telefonok, sűrű egyeztetések: elképesztő fegyelmezettség és feszes összetartás jellemzi e hálózat működését. Ezért bámulatosan hatékonyak, mint valaha a kommunisták.

Igen-igen: a történelem államtitok, s benne ott rejlenek a hálózatok.

De néha hibáznak, s a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol.

S ha belelátunk a résekbe, onnan nincs visszaút: egyetlen szavukat sem fogjuk innentől elhinni. Ostobák és vakok lennénk, ha ezt tennénk.

Tehát: köszönjük, Donáth Anna, az új őszödi beszédet!

Itt álltok előttünk meztelen. Még korántsem védtelenül, de már átláthatóbban.

Nézzetek a falra: már nem vagyunk ott! Lejöttünk a falvédőről. Innentől kezdve nehezebb dolgotok lesz!

 

Amikor a rejtett hálózatra néha rálátunk: a Jourová–Donáth-tengely

 

 

 

 

 

 

 

A Nyugat hűlt helyét találtuk

EZ NEM A MEGBÉKÉLÉS KORSZAKA, VÁLLALNI KELL A VILÁGNÉZETEK HARCÁT, KÜLÖNBEN FELEDÉSBE MERÜLÜNK

Orbán Viktor szeptember 21-én megjelent, Együtt újra sikerülni fog című esszéje jó szokásához híven alapos és átfogó elemzés, valójában a következő, a 2022-es választásokig tartó időszak legfontosabb kihívásainak előrejelzése.

Jelenlegi korszakunkat két ideológia, két értékrend, de még inkább úgy mondanám: két világlátás (s valójában két világ) konfliktusa határozza meg. Az egyik oldalon állnak azok a globalista és liberális erők, amelyek a nemzettudat, a nemzetállamok, a hagyományos keresztény értékek és erkölcsök, valamint az évszázadok óta működő intézmények és szokások felszámolásával fel akarnak építeni egy szép új világot, amelyben létrejön a világtársadalom és világállam, ahol a vallások feloldódnak egymásban és hosszú távon eljelentéktelenednek, ahol a fajok keverednek egymással, ahol mesterségesen jelentéktelenítik az emberek közötti természetes különbségeket, s a hagyományos családok helyét fokozatosan átveszik a genderelmélet szerinti ­LMBTQ-együttélési formák, s minden egyén kozmopolita világpolgárrá (de legelsősorban szolgalelkű fogyasztóvá) válik.

A másik oldalon pedig azok a nemzeti szuverenista, konzervatív és kereszténydemokrata emberek állnak, akik minderre nemet mondanak, és meg akarják védeni életünknek azokat a hagyományos kereteit – családot, államot, nemzetet, kereszténységet, természetes, velünk született identitásainkat –, amelyek évszázadok, sőt évezredek óta bizonyítják létük jogosságát. Nem akarnak részei lenni egy olyan, XXI. századi ember- és társadalomkísérletnek, amelyet a kommunisták egyszer már eljátszottak és szörnyű pusztítást okoztak vele, ma pedig a globalista liberálisok akarnak egy általuk vizionált világot ránk erőltetni.

A politikatudomány a legerősebb politikai konfliktusokat törésvonalaknak, cleavage-nek nevezi, ám jómagam úgy látom, a globalisták és a szuverenisták közötti távolságok és ellentétek akkorák, hogy immáron reálisabb azt mondani, hogy nem cleavage, hanem fission, azaz hasadás van a két világkép között. És ez az, amivel számot kell vetnie egy elemzőnek, egy állampolgárnak és egy közép-euró­pai miniszterelnöknek. Orbán Viktor számot is vet ezzel, s nem kívánja illúziókba ringatni magát: az állapotok jelen korunkban leginkább a háborúkra emlékeztetnek, még ha szerencsére nem is fegyverrel vívják – reméljük, nem csak egyelőre – a politikai küzdelmeket. Ez szerintem a reális helyzetelemzés, országos, regionális, európai és világszinten egyaránt. És ennek a küzdelemnek, amely elől egyszerűen nem lehet kitérni, különböző színterei vannak – és ezekről részletesen ír a miniszterelnök.

Az egyik a szellemi-intellektuális – vagy ha tetszik, ideológiai – szint. Orbán Viktor pontosan látja azt, hogy a konzervativizmus és a liberalizmus, amely egykoron „párban” járt a szélsőséges, totalitárius ideológiákkal szembeni küzdelemben, illetve a hidegháború időszakában, amikor a liberális demokrácia még működőképes „Mischung” volt, ma már egymással konfliktusban áll. Ennek az a döntő oka, hogy a liberalizmus a XXI. századra gyökeresen megváltozott, elveszítette azokat a vonásait, ami miatt valaha fejet kellett hajtani előtte. A mai, általam globalistának nevezett liberalizmus kifordult önmagából, s toleráns ideológiából totalitárius ideológiává vált.

Ennek legfontosabb elemei: az emberi és állampolgári jogok védelme helyett az etnikai, szexuális, vallási és minden egyéb kisebbség elsőbbségét hirdeti a többségi társadalom felett, a jogállam helyett az egyének jogait terjeszti ki (lásd a migráció, mint emberi jog), vagyis a jogállamból leépíti az államot, és csak az egyéni jog marad, s a liberális demokrácia számára ma már nem más, mint liberalizmus demokrácia nélkül, amelyben nem a népszuverenitás, a választási eredmény alapján létrejött többség a mérvadó, hanem az, hogy az általuk haladónak, progresszívnek mondott elitkörök jussanak hatalomra, bármi áron is, szemérmetlenül megkerülve, kijátszva a még formálisan létező demokratikus játékszabályokat (amelyek leépítésén jól láthatóan dolgoznak).

Amikor tehát Orbán Viktor az illiberális demokrácia fogalmát használja, akkor nem a klasszikus liberalizmus nélküli demokráciára gondol, hanem a mai, totalitárius liberalizmus nélküli demokráciára, amelyik nem tűri el, ha a többségi elv alapján azok vannak a hatalomban, akik nem fogadják el az ő víziójukat a transznacionális, szép új világról. Vagyis a demokráciát immáron megvető liberalizmus elutasítása ez, ami jogos, hiszen a konzervatív-kereszténydemokrata nemzeti tábor a népszuverenitásra épülő, s nem az elitista, oligarchikus demokrácia híve.

A két világlátás szembenállásának másik szintje Nyugat-Európa és Közép-Európa szembenállása, s nagyon fontos, hogy itt Közép-Euró­pát mondjunk és ne Kelet-Európát, mert a gyökeresen megváltozott értékrendű és világfelfogású Nyugat-Európával szemben elsősorban a közép-európai országok, azon belül is a V4-ek, de leginkább mégis Magyarország és Lengyelország áll. Orbán joggal írja azt, hogy „A Nyugat elvesztette vonzerejét Közép-Euróval szemben, a mi életberendezkedésünk pedig nem tűnik kívánatosnak a nyugatiak számára”. Mindez érthető, hiszen amiért rajongtunk és vonzódtunk a hidegháború idején a Nyugathoz, annak számos nagyon lényeges eleme a semmibe veszett, s szinte az ellenkezőjébe fordult, miközben mi féltve őriztük-rejtegettük otthoni zugainkban a klasszikus nyugati életforma és szabadság iránti vágyunkat. S mire odaértünk, addigra annak a Nyugatnak már csak a hűlt helyét találtuk.

S most mi van? „Ők nem tudják ránk erőltetni az akaratukat, mi pedig nem tudjuk átállítani az ő szellemi, intellektuális és politikai váltóikat.” Orbán joggal nevezi ezt a helyzetet patthelyzetnek, s azt javasolja, hogy meg kell találni az együttműködés módozatait ebben a helyzetben is, megegyezések és kompromisszumok árán is. Én ezt úgy értelmezném – kicsit talán máshová helyezve a hangsúlyt –, hogy az Európai Unió fontos nemzetközi, gazdasági együttműködési forma a számunkra, s ha meg lehet találni benne a „leben und leben lassen” formuláit, intézményi és jogi megoldásait (a föderalizmust elkerülve, erős nemzeti szuverenitásra épülve, és az értékrendek összefésülése helyett a gazdasági, piaci érde­keinkre koncentrálva), akkor az unióban a helyünk, vagyis a kompromisszum arra vonatkozhat, hogy mind Nyugat-Európa, mind a Közép- és Kelet-Európa járhassa a maga útját életvitelében, értékrendjében, nemzet- és államfelfogásában, politikai és demokráciagyakorlatában, belső törvénykezésében, normáiban és szokásaiban stb. Viszont a Közös Piac mintájára még inkább bővítsük ki a kereskedelmi, gazdasági, technológiai, környezetvédelmi stb., kölcsönösen előnyös együttműködések for­máit. Ha ez a lehetőség adott, akkor érdemes maradnunk az unióban és a néppártban is.

A harmadik szint, ahol a két világlátás csatája zajlik, a globális szint. Orbán egyértel­műen fogalmaz: „A nemzeti önrendelkezésre a legnagyobb veszélyt ma a globális, nyílt társadalmat hirdető, a nemzeti kereteket felszámolni akaró világhálózat jelenti.” Mivel jómagam is számtalan esetben jutottam el többek között lapunk hasábjain erre a következtetésre, csak erősen aláhúzni tudom, azt hozzátéve – amiről nemrég írtam –, hogy a globális elit nem elsősorban formális, látható intézményi keretek között működik, vagy ahogy Niall ­Ferguson (A tér és a torony című művére utalok) mondaná, nem hierarchikusan, s főleg nem demokratikus legitimáció alapján, hanem rejtőzködően, informális keretek között, s ami a legfontosabb: hálózatosan.

Arra kell felkészülnünk, hogy a XXI. század a hálózatok évszázada, s az ennek megfe­lelő adekvát válaszokat kell megtalálnunk a következő időszakban nemzetközileg és a hazai pályán is. Annál is inkább, mert – ahogyan Orbán írja – a globális elit nem törődik bele, hogy érdekeivel ellentétes politika verjen gyökeret Közép-Európában, mint ahogyan tette nemrég a lengyel elnökválasztásokon, s ugyanezt fogja tenni 2022-ig Magyarországon is.

A legfontosabb tanulság itt szerintem az, hogy a legkevésbé sem szabad ámítani magunkat azzal, hogy milyen jól áll a Fidesz–KDNP a közvélemény-kutatások alapján. A közvélemény-kutatások éppen azt nem tudják nekünk megmutatni, amit a hálózatok a háttérben folytatnak, bomlasztva, formálva, torzítva a magyar közvéleményt, beépülve az intézményekbe, egyetemekre (lásd SZFE, ELTE), önkormányzatokba, kulturális helyekre, filmgyártásba, a civil szférába, a multicégekbe, a médiá­ba, mindenhova. Ezer fő megkérdezése nem tudja megmutatni a közvélemény mélyrétegeiben végbemenő folyamatokat, amelyek a világhálózat által éppen most zajlanak és most akarják a magyar választópolgárok hangulatát átállítani. A folyamat életveszélyes.

Összegezve: a világtörténelem békés perió­dusai nagy ajándékok, amelyeket időnként megkap az emberiség, egy ország, egy nemzet. De ez most nem az a korszak, a XXI. század első része nem békés, s nézzünk szembe vele, bármilyen kényelmetlen is: ezt a meccset le kell játszani, ezt a csatát meg kell vívni és győzni kell.

Ezt elfogadva, erre valóban készülni kell, felvérteződni és helytállni. 2022-ig biztosan.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

A Nyugat hűlt helyét találtuk