Értelmetlen a jogállamiság-vita

A vezető uniós tisztviselők nem vesznek tudomást a tagállamok sokszínűségéről

Az Európai Bizottság megválasztott elnöke szerint a belga Didier Reynders és cseh Vera Jourová párhuzamosan felügyelnék a jogállamiságot az EU-ban. Ursula von der Leyen minden jel szerint komolyan gondolta azon kijelentését: „Mindannyiunknak meg kell tanulnunk, hogy mindig teljes jogállamiságra kell törekedni, de senki sem tökéletes.” Amint látni fogjuk, az egyenlő mérce szerinti megítélés elve a lengyel modell alapján sem állapítható meg.

A jogállamiság lényege, hogy a jogalkotást és a jogalkalmazást a formális jogbiztonságból eredő alapelvek, követelmények alapján mérjük. Ebbe a körbe olyan alaki, eljárásjogi kötöttségek tartozhatnak, amelyek a jogbiztonság érvényesülését segítik elő. A jogállamiság a hatalom, az intézményesített befolyásolási és kényszerítőképesség korlátozására irányul azért, hogy az intézményi keretek közötti hatalommegosztással elejét vegye a zsarnoki jellegű uralom megjelenésének.

Az angolszász világ jogrendszereiben a rule of law (joguralom) elvét követik, amelynek alapjai a XVII. századi Anglia társadalmi-politikai viszonyai közepette teremtődtek meg. Ez a szisztéma mellőzi az írott, kodifikált jogot, s alanyi jogalapból kiindulva, illetve az ítélkezési joggyakorlat során (precedensjog) a korábbi jogalkalmazói döntéshez viszonyulva jár el. A rendszer legfőbb jellemzője, hogy a folyamat nem eredményez törvénybe foglalt jogi normát.

Az angol modellhez képest jóval későbbre tehető a német Rechtsstaat doktrínájának megszületése, amely csak a XIX. századtól van jelen a társadalomtudományokban. Bár maga Immanuel Kant még nem használta ezt a fogalmat, már ő is úgy határozta meg az államot (Staat), mint az emberek jogi törvények alatti együttélésének formáját. Robert von Mohl német jogtudós az államot a hatalomérvényesítés kereteként, a jogot pedig annak eszközeként határozta meg. Az állam jogi eszközökkel juttatja érvényre saját jogrendjét. Az angolszász elmélettel szemben itt a jogállam már normatív fogalomként jelenik meg, amelyben az állam biztosítja a szabadságjogokat. Ilyenek például: a törvény előtti egyenlőség, a szólás­szabadság, a vallásszabadság stb.

Az angol és német jogrendszerek olyan országokban, illetve államterületeken fejlődtek ki, amelyek többé-kevésbé független és önálló módon alakíthatták társadalomfejlődésüket. Ezzel ellentétben egészen más irányt, fejlődési utat járt be a lengyel jogtörténet.

Lengyelországban intézményesített formájában a szejm 1493 óta létezik, innentől kezdve rendszeres törvényhozási üléseket tartottak kétévente hat héten keresztül, rendkívüli ülést pedig fontos alkalmakkor; a szejm hatáskörén belül két fontos kérdés, a királyválasztás és az adópolitika emelkedett ki. A XVIII. század közepétől azonban, Oroszország egyre terjeszkedőbb Európa-politikája idején a parlamentarizmus immár a lengyel állam gyenge pontjaként jelentkezett, s a szejmben a pro orosz álláspontok jutottak mind nagyobb népszerűséghez a parlamenti frakciók képében. A parlamentáris jogfejlődés ezen a ponton a lengyel állam konszolidálására irányuló egyes reformokat ásta alá.

A XIX. század önálló lengyel államiság nélküli időszakában a lengyel területeken különböző „parlamentek” működtek tanácsadó testületként, eltérő fokú autonómiával a Varsói Hercegség, a Kongresszusi Lengyelország, Posen tartomány és Galícia területén. A második Lengyel Köztársaságban a szejm helyreállítása kétkamarás modellel történt meg.

Ez a történeti háttér tökéletesen indokolja azt, hogy napjaink jogászi-jogalkotói gondolkodásában a jogállamiság és szuverenitás egymástól szétválaszthatatlan fogalmakként vannak jelen, és hogy a lengyel állam különösen érzékenyen reagál a külső, beavatkozó szándékú uniós nyomásgyakorlásra.

Az utóbbi időben vezető uniós tisztségviselők fenyegető szándékkal emlegették a jogállamisági elvek kérdéskörét, ami rávilágít arra, hogy a jogászi és bizonyos mértékig maga a jogalkotói munka fogalmi elemzés. Ha a jogállamisági elvekkel kapcsolatban kívánunk felállítani valamiféle politikai kritériumrendszert, akkor legelőször is pontosan tisztázni kellene a jogállam fogalmát és legalább ilyen precízen az ehhez köthető intézményi elvárásokat. Azonban mint a fenti példák is mutatják, a jogállamnak nincsen egységesen kiforrott koncepciója, amiként a jogállam és a szuverenitás viszonya sem teljesen ugyanolyan hangsúllyal nyer értelmezést a különböző megközelítésekben.

Az angolszász típusú jogállamiság-értelmezésben sokkal hangsúlyosabban van jelen a büntetőeljárási garanciák kérdése, mint az európai változatokban. De jó példa erre az alkotmánybíróság intézménye is, amely egyes demokráciákban nem is létezik, noha természetesen azokban az államokban is jelen van magasabb fokú, valamely bírói fórum szintjén működő alkotmányos kontroll.

De például mit értsünk azon, hogy az Európai Unió szerint Varsó „állítsa vissza az alkotmánybíróság függetlenségét és legitimitását”? A lengyel taláros testület határozott tiltakozását volt kénytelen kifejezni amiatt, hogy Frans Timmermans bel- és igazságügyi uniós biztos „minden jogi és tényleges alap híján kétségbe vonja egy szuverén állam alkotmányos szervének függetlenségét és szerepét”. Az alkotmánybíróság ugyanis a Lengyelországban érvényes jog alapján, annak keretében működik, a testület bírái pedig függetlenek.

Vagy miben áll azon EU-s kritika, hogy a lengyel igazságszolgáltatási tanácsban a mandátumukat elvesztett bírók helyére utódjaikat a szuverén, törvényesen megválasztott lengyel parlament választja meg? Miért lesz attól kevésbé jogállam Lengyelország, hogy immár nem külső szakmai szervezetek mondják ki a végső szót a bírák megválasztása kapcsán? Miért dőlne össze a lengyel jogállam attól, hogy az új szabályozás több beleszólást enged az igaz­ságügyi miniszternek a bíróságok elnökeinek kinevezésébe és visszahívásába? Például az Egyesült Államokban maga az elnök nevezi ki a legfelsőbb bíróság tagjait, de ettől aligha rendül meg a tengerentúli jogállamiságba vetett hitünk.

Varga Zs. András alkotmánybíró értelmezése szerint a hatalom tényleges korlátozottságát, a jogalanyok szabadságát, a jog tartalmi elsődlegességét önmagában nem a jogállamiság elvi deklarálása, a jogállami elvekre hivatkozás biztosítja. Sőt, a jogállamiság egyes felfogásai – még ha azokat külső szereplők helyesnek ismerik el – akár olyan alkotmányos rendszert is eredményezhetnek, amelyben a jogalanyok egyre kevesebb szabadsággal bírnak. Ugyanakkor a hevesen támadott politikai rendszerek sem lesznek kevésbé demokratikusak, ha úgy tetszik, jogállamiak pusztán amiatt, mert kívülről más politikai érdekű szereplők, szervezetek, államok stb. bírálják azokat.

Az EU fölhevült politikai légkörében kibontakozott jogállamiság-vita a jogtörténeti sokszínűséget tagadja és vonja kétségbe, s ez hosszabb távon annak meggyengülését, sőt felbomlását is eredményezheti. Ezért lesz feladata az új bizottságnak a kérdés szakmai mederbe történő visszaterelése, amennyiben cél az unió megosztottságának mérséklése.

Szerző: ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/ertelmetlen-a-jogallamisag-vita-7308971/

Azonnali, általános uniós népszavazást!

Merkel asszony, Macron és Conte sem intézkedhet a sorsunkról, még akkor sem, ha Soros György és Frans Timmermans zrt.-je így kívánja

A civilek úgy tartják, hogy a népfelség tiszteletben tartása a demokratikus jogállamiság alapja. Ha hatalmat gyakorolsz, azt a nép nevében és népedért kell tenned. Ha visszaélsz választóid bizalmával, és nem tudsz azonosulni a többség akaratával, akkor az egód vezet, zsarnokká válhatsz. Bármilyen közösség irányítása, kormányzása – (ideértve az Európai Uniót is) nem lehet független a tagjai akaratától.

A demokrácia és a jogállamiság tiszteletben tartása az uniós intézmények területén általában formai­lag megvalósul. A törekvés a hatalmi hierarchiára sokszor az Európai Parlament képviselőit egyes pártok meghatározott szolgálatába állítja. Az EU szövetséges közösségének irányítása, a demokrácia és jogállamiság szolgálata azonban a népek nélkül nem lehetséges. A közösséghez tartozás előfeltétele az unió szabályrendszerének elfogadása. A csatlakozni kívánó országok erről – nem véletlenül – népszavazással döntenek. Az unió alapszabálya így minden tagjára kötelező érvényű. A belépő nemzetek szuverenitásuk meghatározott részéről lemondanak, mert úgy vélik, hogy az átadott joggyakorlás területe és az ahhoz kapcsolódó politikai és gazdasági út követendő, és számukra erősödést jelent. A tagállamok azonban megtartott szuverenitásuk függvényében önállóan, szabadon dönthetnek közösségük sorsáról. Tudjuk, hogy az emberek a szabadságukat csakis választott közösségeik normái szerint élhetik meg. Világos tehát, hogy az EU és közösségeinek szövetsége mindkét fél számára elfogadott korlátozott szuverenitást jelent, amit kötelező betartani.

Európa nemzetei ily módon két közösségben élnek. Mindkét közösségre egyaránt kötelezők a demokrácia és a jogállamiság szabályai. A jogállamiság kereteit a hatásköri szabályok és az alkalmazható törvények határozzák meg. A tagországok által át nem adott jogkörök tekintetében az EU intézményeinek nincs hatáskörük. Elviekben ez a képlet tiszta és követhető. Az Euró­pai Parlamentben ülő képviselők az ottani ideológiai erőviszonyok alapján sokszor félretolják az unió „jogállamiságára” vonatkozó törvényeket. Pártállásuk szerint akarják elfogadtatni a számukra kedvező döntéseket. Megsértik a tagállamok szuverenitásához rendelt hatásköröket. Cselekvéseikkel átlépik az unió intézményeiben is követendő „jogállamiság” határait, durván beavatkozva az egyes tagállamok alkotmányos jogrendszerébe és demokratikus legitimitásába. Erre megálljt kell mondania a civilek népfelsége alapján működő összeurópai közösségnek. A nemzetek identitásához, szubszidiaritásához rendelt sorskérdésekről az Európai Parlamentben nem születhet döntés. Az uniós alapszerződés és az EP-ben elfogadott jogszabályok sérthetetlenek, éppen úgy, mint a nemzetek megtartott, önállóan gyakorolható törvénykezése.

És hogy miért? Mert az EP-ben a pártok képviselőinek aránya eltér az egyes nemzetek országgyűlésében ülő képviselők, pártokat megjelenítő arányától. Ez akkor nem probléma, ha a nemzetek által átadott joghatáskörökön belül történnek a törvényalkotások, amelyeknek a szövetséges országok érdekeinek megfelelőek. Az EP-ben és az EB-ben azonban visszatérően jelentkezik a hatáskörökön túli, politikai érdekek áterőltetése. Felmerül a kérdés, ki ellenőrzi az éjjeli ellenőröket? Mely intézmények ítélhetik meg, hogy az uniós alaptörvényt, adott esetben sérti-e az intézkedés? Ha e tekintetben eljár az Európai Unió Bírósága (EUB), annak bírói összetételén, számon kérhető-e a függetlenség és a semlegesség?

Akár az Európai Unió Bíróságáról, akár a nemzetek legfelsőbb bíróságairól beszélünk, bármely párt képviselői szubjektív módon kijelenthetik, hogy a hozott ítéletek elfogultságról tanúskodnak. Ha az előbbieket elfogadjuk, az ítélkező bírók szavahihetőségét kérdőjelezzük meg, hiszen ők esküt tettek az elfogulatlanságukra, függetlenségükre. Az eskü pedig kötelez. Az EUB és a nemzeti bíróságok ítéleteit a pártok érdekviszonyai alapján nem lehet megkérdőjelezni.

Az ideológiai csatározások nem kaphatnak helyet az Európai Parlament semmilyen jogi intézményrendszerében, így például a létrehozandó Uniós Ügyészség sem működhet az EP irányítása alatt. Az igazságszolgáltatás szuverenitását a fékek és ellensúlyok rendszerében jogszerűen kell megítélnünk.

Feladat a közösség erősítése, szélesítése. A Brexit kapcsán világossá vált, hogy a tagállamok közötti hatalmi harc szélsőséges gyakorlatot eredményez, aminek eredménye Nagy-Britannia küszöbön álló kilépése. Az unió nemzeteinek célja, hogy minél több ország a csatlakozást válassza.

Tanulságként kell elfogadni, hogy az emberek sorskérdéseit közvetlen befolyásoló döntéseket népszavazással kell rendezni. Az unióban a nemzetek közötti egyensúly csak az egyenrangúságon keresztül fenntartható. Az itt élő több mint ötszázmillió ember többségi véleményét ostobaság megkerülni.

A CÖF-CÖKA úgy gondolja, hogy az illegális és gazdasági bevándorlás elfogadása vagy elutasítása ilyen kérdésnek minősül. Döntsön a nép!

Az emberek látják, hogy egyes országok vezetése másképpen gondolkodik, nem meri és nem akarja a klasszikus demokráciát a hazájában érvényesíteni. Előbb vagy utóbb az üldözöttek és menekültek kategóriájától külön kell választani az illegális és gazdasági bevándorlást. Különbséget kell tenni egyes országok munkaerő-toborzása, valamint más országok saját demográfiájuk érdekében tett intézkedései között.

A szellemi honvédőknek van kvótát érintő javaslatuk. Az Európai Unió közös költségvetéséből pénzügyileg meghatározott kvótát kell elkülöníteni azon, bajban lévő országok gazdasági megsegítésére, amelyek kiindulópontjai a migrá­ciónak, és a franciák, belgák, hollandok, spanyolok, volt gyarmatosítók meghatározott módon, a súlyuknak megfelelően járuljanak hozzá e kiemelt pénzügyi csomaghoz.

Azok az uniós országok, amelyek munkaerő-toborzásra szorulnak, a migráció kiindulópontjain állítsanak fel irodákat, kössenek munkaszerződéseket a bajba jutott országok munkát keresőivel, és gondoskodjanak azok szállításáról, foglalkoztatásáról, jövőbeni sorsáról.

Végezetül vegyük tudomásul, hogy Európa lakosságát nem lehet félrevezetni, nem lehet a hazájukat elárverezni. Az európai ember életmódja kipróbált, mesterségesen nem megváltoztatható.

Európa és civilizációnk védelmét nem adhatjuk fel. Népszavazás és felhatalmazás nélkül Merkel asszony, Macron és Conte sem intézkedhet a sorsunkról, még akkor sem, ha Soros György és Frans Timmermans zrt.-je így kívánja.

Szerző: Csizmadia László a CÖKA elnöke

Forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20190926-azonnali-altalanos-unios-nepszavazast

A belénk égetett őszödi beszéd

2006 ősze óta nem szabad hinnünk a balliberálisoknak, hiszen mindenben nekünk lett igazunk.

Tizenhárom évvel az őszödi beszéd után: kellettek volna akkor előre hozott választások?

Egy lélegzetvétel erejéig érdemes visszatérni a 2006-os őszödi beszéd nyilvánosság elé kerülését (szeptember 17-e) követő súlyos belpolitikai válságra és annak következményeire – pontosabban azok elmaradására. Nemcsak azért, mert ma van az évfordulója, hanem azért is, mert a mai húsz-harminc éves fiatalok számára fontos felidézni az akkor a közvéleményt élénken foglalkoztató lehetséges politikai alternatívákat.

Jómagam azokban a hetekben és hónapokban meglehetősen élesen képviseltem azt az álláspontot, hogy az őszödi beszéd, illetve az azt követő tüntetéseket brutálisan leverő állami rendőrattak, valamint a súlyos hatósági jogsértések nem maradhatnak következmények nélkül: a kormánynak távoznia kell, és előre hozott választásokat kell kiírni Magyarországon. Ezt a nézetemet számos írásban és médianyilatkozatban ismételtem meg a széles nyilvánosság előtt – vállalva a vitákat és a politikai ütközéseket.

És azok nem is maradtak el: a balliberális közvélemény hallani sem akart semmiféle kormányváltásról, s jól tudjuk, hogy a baloldali véleményguruk – Nádas, Esterházy, Konrád stb. – egyértelműen kiálltak az őszödi beszéd „nagyszerűsége” mellett. Heller Ágnes még a rendőri brutalitásokat is tagadta. Nádas egyenesen nagyszerű beszédnek, a retorika egyik csúcsának nevezte, amellyel „minden rendben van”, még a káromkodások is. Nem vette észre, hogy Ferenc testvér itt nem egy színpadi, hamleti monológot adott elő, hanem azt vallotta be, hogy brutálisan átverték a választókat, és ezzel a manipulációval nyerték meg a választásokat, ami politikai skandalum, nem pedig „retorika”.

De ennél fontosabb, hogy az akkori MSZP–SZDSZ-kormánykoalíció egy emberként állt ki a miniszterelnök mellett, nemhogy előre hozott választásban vagy esetleg miniszterelnök-cserében nem gondolkodtak, de bizalmat szavaztak neki a parlamentben, s ami még hab a tortán, 2007 februárjában óriási többséggel (!) megválasztották a szocialista párt elnökének.

Eleinte kevesen voltunk, akik előre hozott választásokat követeltek, majd egyre többen lettünk. Azonban a balliberális politikai elit, illetve a baloldali véleményvezérek hajthatatlan és kőmerev kiállása Gyurcsány mellett még a nemzeti oldalon is megzavart néhányakat, és nem igazán akarták megérteni, hogy az őszödi beszéd és a rendőrterror olyan mély politikai és erkölcsi válságot okozott Magyarországon, hogy szinte tankönyvízűen adta magát a következtetés: a választóknak újra az urnák elé kellene járulniuk egy új legitimitás megteremtéséért.

A Fidesz egyre következetesebben követelte az előre hozott választásokat, Orbán Viktor ennek újra és újra hangot adott.

Mi akkor azt hittük, hogy a kormányzópárti politikusok, a teljes balliberális oldal valóban komolyan gondolja, hogy szeptember 17-e és október 23-a után minden mehet tovább a rendes politikai kerékvágásban, ugyanis egyetlen jelét sem adták a kételynek vagy legalábbis az arra való nyitottságnak, hogy legalább mérlegeljék a kérdést (tisztelet a nagyon ritka kivételnek).

Könnyen lehet, hogy ez a konok, kőkemény, erősen összetartó politikai hozzáállás a nemzeti oldal számos tagjában is bizonytalanságot okozott: talán mégsem látjuk jól? Talán valóban nem szabad előre hozott választásokat tartani, mert az olyan borzasztó dolog, az csak az instabil, működésképtelen demokráciákban fordulhat elő, s mi mégsem vagyunk ilyenek? Nem véve figyelembe, hogy az előre hozott választások intézménye a legstabilabb demokráciákban is megszokott, s korántsem ördögtől való jelenség Nagy-Britanniától Olaszországig és Lengyelországtól Szlovákiáig.

Szóval történt, ami történt: ez az ezer sebből vérző, többszörösen megtépázott, legitimitását brutálisan elvesztő, a közvélemény számára már bukott kormány kihúzta egészen 2009 tavaszáig, majd a Bajnai-kabinet a 2010-es, következő választásokig. Gyurcsány miniszterelnökként négy és fél évig rombolta a magyar politikai életet, tönkretette a gazdaságot és szétverte az erkölcsi értékeket. Elképesztő pusztítást végzett a közállapotokban ebben az időszakban. Jó, ha ezt egyszer s mindenkorra megjegyzi a Momentum-generáció! (Ha képes rá, s jó lenne, ha képes lenne rá.)

Azóta eltelt jó néhány év, s a második és harmadik Orbán-kormány sikeres tevékenysége következtében szerencsére túllendültünk a borzalmas kétezres éveken, s lassacskán elfelejtettük, hogy mi is történt 2006 őszén, mi volt a tét, milyen volt akkor a politikai hangulat. Lenyeltük azt a békát, hogy nem került sor előre hozott választásokra, hiszen – véltük – a baloldali kormánynak ez az alternatíva még óvatos opcióként sem jutott eszébe. Elmúlt 2006, felejtsük hát el!

És akkor mit történik néhány héttel ezelőtt?
Nem más, mint hogy lapunk hasábjain nyilatkozott meg elemzőként Horn Gábor az akkori időkről (Gyurcsány Ferenc a baloldal múltja, jelene és jövője, augusztus 12.), amikor ő még államtitkár volt Gyurcsány Ferenc kormányában. Amit mondott, számomra döbbenetes vallomással ér fel. Azt mondja ma, 2019-ben, hogy „az őszödi beszéd kiszivárgását az MSZP jelentős része nem érzékelte válságként, Gyurcsány Ferencnek erős maradt a párton belüli támogatottsága”.

A beszéd nyilvánosságra kerülése utáni tüntetéseket kísérő rendőri fellépés kapcsán elmondja, hogy rengeteg hatósági jogtiprás történt akkoriban a tüntetőkkel szemben, s a szégyenteljes (! ) cselekménysorozattal szemben is elmaradt a belső önvizsgálat, amit – ma már – roppant sajnálatosnak nevez.

Mikor hallottunk ilyet az elmúlt tizenhárom évben balliberális politikustól, balliberális véleménymondótól? De ezek után rátért az előre hozott választások lehetőségére is, amire akkoriban sem ő, sem más még csak szót sem vesztegetett:
„A nehezen kiszámítható és a magyar politikában előzmény nélküli helyzetben nem akartunk belemenni egy előre hozott választásba, hiszen nem sokkal korábban volt már egy SZDSZ által előkészített miniszterelnök-váltás, Medgyessy Péter lemondásra kényszerítése. Továbbá azért sem próbáltuk elmozdítani Gyurcsányt, mert alig néhány hónappal korábban gyakorlatilag az ölünkbe hullott a győzelem, s még a szocialisták belső köreiben is kevesen gondolták, hogy nyerhetnek 2006-ban.”

Mit is állít Horn Gábor?
Azt, hogy valójában maguk között mérlegelték az előre hozott választások lehetőségét – tehát ez azért mégsem volt számukra sem ördögtől való gondolat. Ezzel lényegében beismeri, hogy 2006 őszén valóságos belpolitikai válsághelyzet alakult ki, legitimációs krízis, amelyet valahogy kezelni kellett.

S a magyarázat, hogy ennek ellenére mégsem mentek bele semmilyen változásba, semmilyen megmérettetésbe, nagyon világos: 2006-ban még számukra is meglepő módon győzelmet tudtak aratni, holott ők tudták a legjobban, hogy milyen gyalázatos kormányzati teljesítményt nyújtottak, s ezt nem akarták kiengedni a kezükből, tudván, hogy egy előre hozott választásokon biztosan veszítenek, s talán nem is csak egy ciklusra.

Vagyis: színtiszta hatalmi szempontok alapján vetették el az új választásokat, s nem azért, mert azt gondolták volna, hogy az ellenzék követelése alaptalan és indokolatlan. Ez talán tanulság lehet azoknak a jobboldaliaknak, akik akkor ódzkodtak az előre hozott választások felvetésétől is.

Gondolatait úgy összegzi, hogy a 2006-os őszi önkormányzati választásokon elért elsöprő Fidesz–KDNP-győzelem is jelzésértékű volt, a 2008-as szociális népszavazás eredménye pedig teljesen egyértelművé tette, hogy előre hozott választást kellett volna kiírni vagy lecserélni a miniszterelnököt, és súlyos politikai hiba volt, hogy ezek egyike sem történt meg.

Hozzá kell tennem: évekkel az őszödi beszéd után, már ellenzékben Lendvai Ildikó is megpendítette, hogy talán le kellett volna váltaniuk Gyurcsányt, és hiba volt, hogy nem tették meg. Majd Sólyom László is megszólalt évekkel később, s ő is arról beszélt, hogy a legjobb megoldás akkor az előre hozott választás lett volna. Utólag már könnyű: ott és akkor mindketten sokat tehettek volna ezért.

Mindenesetre köszönet az utólagos, nagyon megkésett, mégis őszinte szavakért!

Mindez azért fontos, mert van egy nagy tanulsága a történteknek: soha ne az legyen a nemzeti és keresztény oldal számára a mérvadó, amit a balliberális fősodor (remélem, már nem az), a balliberális politika aktuálisan megpróbál elhitetni a közvéleménnyel, az értelmiséggel, a választókkal. Ez érvényes a magyarországi baloldalra, de érvényes az európai, az uniós, illetve a globális balliberális szereplőkre is. Szakítani kell azzal a paradigmával, hogy elhiggyünk nekik bármit, amit itt és most állítanak, majd évekkel később elszólják magukat: bocsi, persze hogy igazatok volt; csak nem hittétek el, amit akkor mondtunk?
2006 őszén is pontosan tudták – a pártkatonákat és a hasznos idiótákat leszámítva persze –, hogy igazunk van.

Nem késő, hogy mi is elhiggyük: igazunk volt és van.

Szerző: Fricz Tamás politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/a-belenk-egetett-oszodi-beszed-7304606/

 

Kufárok, a haza nem eladó!

A Gyurcsány házaspár civil társadalmunkat ostobának tartja, demagóg agitálással félrevezeti a még mellettük kitartókat is.

Az sem elhanyagolható tény, hogy a furcsa pár miként kényszeríthette térdre az ellenzéki pártok többségét, szétverve az MSZP-t. Nincs nehéz dolguk, mert az identitásukat sutba dobó, vagy még azt meg sem találó pártok és vezetőik kérész életű egoista képződmények. Gusztustalan, amikor a kommunizmus idején kivételezetten jól élő, ma már idős embereket, a most még rájuk szavazókat gátlástalan módon átverik. Az Apró, Dobrev, Gyurcsány történelmi maradvány a magyar emberek jelenével és jövőjével kufárkodik, született kofák a politika piacán.

Dobrev Klára újdonsült európai parlamenti képviselőként kétszólamú szoknyája alól kihallatszik Gyurcsány Ferenc hangja is. Hamisan csengő dalaik szövege például az, hogy az Európai Bizottság ne járuljon hozzá a Nyugat-Európát is védő magyar határkerítés fenntartásának költségeihez. Ezzel arra buzdítják az unió döntéshozóit, hogy a magyar adófizetőket bátran károsítsák meg, mert így az ország költségvetésének bevételei csökkenthetők. Cselekedeteik kapcsán azonban kevesebb juthat az átvert, még mindig a DK-ban bízó nyugdíjasok rezsicsökkentésére, nyugdíjprémiumára és az elvett 13. havi nyugdíj esetleges újbóli bevezetésére.

Az ellenzéki kufárok a jóllakás reményében Dobrev Klára terített asztalánál a regnáló kormány halotti torjához készített falatokat kóstolgatják, miközben teli szájjal együtt támadják demokráciánkat, jogállamiságunkat. Teljesítményüket azzal fokozzák, hogy hazugságokkal biztatják az EU apparátusát a Magyarországnak járó kohéziós támogatások megvonására. Ez feketén-fehéren azt jelenti, hogy hazánk költségvetésének megnyirbálása a céljuk. Ugyanakkor ellenséges aknamunkájukért külföldi felbérlőik­től a majdani helytartói szerepet várják. Ájtatos GY. F.-ünk itthon veri a mellét, hogy ő rendszeresen bérmálkozik, pedig néha talán gyónnia kellene, mert nap mint nap saját híveinek pénztárcájából szórná ki az uniós eurókat.

A sunyi kufárpolitika legújabb eleme, amikor Dobrev Klára a DK-s szavazók és a polgárok többségének felhatalmazása nélkül, kéretlenül felkínálja önkormányzatainkat, azok önállóságát felajánlva a brüsszeli szocliberális és zöldpárti barátainak. Piacra dobja ezzel együtt országunk szuverenitását és hazánk polgárainak identitását. Íme, a totális agresszív, liberális szemlélet, amely semmibe veszi a keresztény szabadság ismérveit. Ha eddig nem, most már felismerhető, hogy Klára asszony kétszólamú énekléséhez Soros György fizeti a zenészeket. Valóban miről is van szó? Önkormányzataink forduljanak az Európai Unióhoz támogatásokért, amit nyilvánvalóan teljesítendő, kemény feltételek mellett kaphatnának meg. Azonnal érezhetnénk a jövőbeni uniós szuperállam előszelét, ahol a globális pénzügyi irányítás megvalósítása a cél. Semmi kétség, a Gyurcsány-klán hazájának elárulására biztatja háromezer-kétszáz településünket, amire szerencsére alaptörvényünk nem ad lehetőséget. Úgy tűnik, a politikában és gazdaságban egyaránt tehetségtelen, de sajnos szorgalmas Ferenctől nehéz megszabadulnunk, ezért vigyázó szemeinket továbbra is a Klára asszonynak írt politikai partitúráira kell vetnünk.

Kedves Nénik, Bácsik! Ideje észrevenni, hogy a jólétért eddig és a jövőben is közösen kell dolgoznunk. Brüsszelből soha nem fogunk kapni emelt nyugdíjat, ellenben illegális gazdasági bevándorlókat annál inkább. Városaink, falvaink biztonságát nem adhatjuk mások kezébe. Nincs véletlen, mert Martin Schulz már kóstolgatta Szegeden Botka Lászlót, aki láthatóan szívesen szolgálná az idegen érdekeket. Európa közös hazánk, Magyarország ősi jussunk. Figyelmeztessük a seftelőket és kufárokat, hogy Magyarország soha nem lesz eladó.

Szerző: Csizmadia László a CÖF-CÖKA elnöke

Forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20190913-kufarok-a-haza-nem-elado

 

Új embertípus, a kozmopolita

Világmegváltó eszméiket ellentmondást nem tűrően igyekeznek mindenütt érvényesíteni.

Emlékeznek még a kommunista embertípusra? Hogyne emlékeznének. Szálin hírhedt jellemzése így szólt: „Elvtársak! Mi különös vágású emberek vagyunk. Nem közönséges anyagból vagyunk mi gyúrva…” A XX. század „különös” embertípusa a kommunista volt, aki világmegváltó eszméi által vezérelve tíz- és tízmilliók életét tette tönkre.

S most úgy tűnik, felbukkan a XXI. század új, különös embertípusa is: a globalista, kozmopolita embertípus. Ennek az embertípusnak ismét világmegváltó eszméje van, amelyet, akárcsak a kommunisták, ellentmondást nem tűrően igyekszik a világ minden táján érvényesíteni. Igaz, ma már nem a fizikai likvidálás eszközeivel él, hanem a meggyőzés sokkal kifinomultabb és rafináltabb módszereivel.

A globalista-kozmopolita embertípus egy, immáron szociológiailag és kulturálisan is jól megragadható társadalmi réteg, amely a világ minden táján felbukkan, a legjellemzőbben azonban mégis a nyugati, euroatlanti térségben. Ezek az emberek hasonló módon gondolkodnak, hasonló módon élnek, hasonló módon ítélik meg a dolgokat, viselkedésük, megjelenésük, öltözködésük stb. is egyre több hasonlóságot mutat.

Ennek az új társadalmi rétegnek a gyökerei egyfelől megtalálhatók a gazdasági globalizációban – amely az utóbbi húsz-harminc évben erősödött fel különösen –, másfelől viszont a frankfurti iskola kulturális marxizmusában, a ’68-as generációban, az ultraliberális értékrend elterjedésében. Megjelenésük és elterjedésük mégis leginkább annak a pénzügyi és gazdasági világelitnek áll az érdekében, amelyik tudatosan és módszeresen törekszik egy új, nemzetek felett álló, azokat maga alá gyűrő világrend létrehozatalára. Másként fogalmazva, ennek a világelitnek a társadalmi bázisát képezi a globalista-kozmopolita embertípus, amelynek elterjedését minden lehetséges eszközzel inspirálja, illetve szponzorálja.

A globalista-kozmopolita embertípus jellegzetes vonásai már jól felismerhetők. Ezek közé tartoznak a következők.

Elszakadnak a hazájuktól, a nemzetüktől. Valahova természetesen beleszületnek a világba, de ezt pusztán véletlenszerű adottságként kezelik, amelynek számukra önmagában nincs semmilyen jelentősége. Ők már nem honpolgárok (mint régen a franciák mondták: citoyenek), hanem kifejezetten világpolgárok, kozmopoliták, akik bármilyen kontinensen és országban egyformán (jól) érzik magukat.

Érdeklődéssel tekintenek ugyan egy adott ország kultúrájára, szokásaira, amelyeket meg kell ismerni ahhoz, hogy jó és megfelelő tárgyalási stílust vegyenek fel az üzleti megbeszéléseken, de számukra mindez haszonelvű megfontolás, érzelmileg nem azonosulnak ezekkel a szokásokkal és hagyományokkal, mint ahogyan a szülőhazájuk szokásaival és hagyományaival sem. Kultúrákat látnak maguk előtt, amelyek számukra egyenértékűek, kicserélhetők, változtathatók.

Kifejezetten és kiélezetten racionális beállítottságúak, kerülik az emocionális megnyilvánulásokat, különösen a nemzeti, hazafias érzelmeket vetik el. Mivel elsősorban individuális, gazdasági-üzleti érdekalapú megfontolások vezetik őket, ezért az érzelmi elemeket feleslegesnek, sőt haszontalannak, nevetségesnek vélik. Kerülik a látványos megnyilvánulásokat, gesztusokat, arcmozdulatokat, inkább kifejezéstelen pókerarccal „közlekednek”. A kozmopolita életformába nem beleillőnek, régies, provinciális, törzsökös magatartásnak vélik a túlzott érzelmi megnyilvánulásokat, olyan valaminek, ami nem fér bele az új világrendbe és új világstílusba.

Életvitelük, öltözködésük, beszédmódjuk, viselkedésük és szokásaik hasonulnak egymáshoz. Mivel egymás társaságát keresik elsősorban és egymással töltik a legtöbb idejüket, legyenek bármilyen országban vagy kontinensen, ezért óhatatlanul kialakul – és már sok tekintetben ki is alakult – a közös életstílus. Akárhol is „állomásoznak”, megkeresik azokat a helyeket, éttermeket, kocsmákat, negyedeket, kerületeket, amelyekről már előzetesen tájékozódtak, s ahol a hozzájuk hasonszőrű emberekkel találkozhatnak. New Yorktól Párizsig, Tokió­tól Amszterdamig, Szingapúrtól Abu-Dza­biig megtalálják a nekik biztonságos, kényelmes helyeket és embereket, s ezen keresztül erősítik kozmopolita-globalista identitásukat.

Öltözködésükben, hajviseletükben, étkezési és egyéb szokásaikban kialakulnak azok a „trendi” vonások, amelyekhez alkalmazkodni kell, s amelyek külsőségekben is könnyen felismerhetővé teszik az összetartozásukat. Vagyis, ezeken keresztül könnyen és gyorsan felismerik, hogy ki tartozik az ő kasztjukba, akikkel érdemes szóba állni, s ellenkezőleg, kik azok, akik szóra sem érdemesek – számukra. Utóbbiak közé tartoznak azok, akik a nemzeti, illetve keresztény hagyományokat látványosan követik, akik már ránézésre sem „trendik”, fancyk és szexik, elviselhetetlenül atavisztikusak, tehát elmaradottak és kerülendők.

Talán mondani sem kell: political correct, vagyis píszí beszédmódot folytatnak. Ez természetesen aranyszabály, kiindulópont, aki nem ezt teszi, az egy pillanat alatt ki van zárva a klubból. Tudják ezt mindannyian a globalista-kozmopolita réteg tagjai, s ha bármilyen „eltérő” gondolat eszükbe is villanna, ösztönösen elfojtják ezt önmagukban, mert tisztában vannak az érdekeikkel: a karrierjükbe kerülne, ha a píszível szemben fogalmaznának meg valamit bármilyen témában is.

Tehát a „trendi píszí” a következő (nem mondok újakat): mindenféle etnikai, vallási, szexuális másságot tisztelni kell, a migránsok egytől egyig szerencsétlen áldozatok, akiken korlátok nélkül segíteni kell, integrálni kell őket; a piacok, a befektetők, a multik és bankok szempontjait kell hangsúlyozni (a vigyázó tekinteteket a tokiói, hongkongi, New York-i stb. tőzsdére szegezve), a nemzeti, állami, szociális szempontok szimpla és korlátolt populizmusok és fasizmusok stb. Újabban pedig „normává” vált a kötelező kétségbeesés a globális felmelegedés és az ember nevű lény környezetszennyező létezésmódja miatt, jelszavuk pedig egy név: Greta Thunberg, kedvenc napjuk a péntek.

Angolul beszélnek. Az angol nyelv használata olyan természetessé vált ebben a társadalmi kasztban, mint a levegővétel; aki tud franciául, spanyolul, németül stb. is, az többlet, de aki nem tud tökéletesen profi módon angolul kommunikálni, az a kozmopoliták közelébe sem juthat.

A kaszt tagjai mélységesen lenézik azokat, akik nem képesek angolul kommunikálni, velük még akkor is kerülik a kapcsolatfelvételt, ha történetesen megegyezik az anyanyelvük. Másfelől, az angol, mint kozmopolita-globalista „anyanyelv”, a maga sajátos nyelvi struktúrájával a gondolkodási szerkezeteket, gondolkodási sémákat is közelíti egymáshoz; a nyelv maga is elősegíti e kaszt közös világlátásának, értékvilágának kialakulását.

Elitizmus, az elithez húzás, elithez tartozás vágya jellemzi őket. Ez a vonzódásuk a leginkább kedvező a globális pénzügyi-gazdasági elitnek, mert nem kritikusak velük szemben, hanem felnéznek rájuk és őket akarják követni életformában, világlátásban, stílusban stb. Ezzel együtt jár, hogy a lent lévőket, a népet mélységesen lenézik, az ő problémáikra – finoman szólva is – kevéssé érzékenyek.

Ennek kapcsán bőszen vallják a neoliberális mantrát, amely szerint a társadalmi különbségek csak úgy orvosolhatók, ha a befektetők, a piac nagyon jól jár, mert akkor a pluszjövedelemből lecsurog majd valami a szegény rétegeknek is. Ami persze sohasem történik meg…

Alakul, formálódik tehát a globális elit társadalmi bázisa, a globalista-kozmopolita embertípus.

Lenin talán hasznos idiótáknak is nevezné őket…

Szerző: Fricz Tamás politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/uj-embertipus-a-kozmopolita-7277294/

 

Gyalázkodásuk dicséretnek számít

A politikai ellenfelet mocskolók, hülyézők, sírba kívánók gyűlöletcunamijának forrása.

Szeretném rögtön az elején tisztázni, hogy kormánypárti nyugdíjas vagyok, aki vállalja a magyarságát, hisz a nemzetben, a kereszténység erejében, a férfi és nő kapcsolatában, az általuk alapított családban, a polgári életforma biztonságában, valamint ellenzi az illegális bevándorlást. Ha jól számolom, a fentiekből származóan legalább kilenc olyan főbűnöm van, amely miatt a szocialista, globalista, ultraliberális és zöld ellenzék azonnal máglyára küldene.

A globalisták eszmerendszerében a halálos bűneim ugyanis eleve olyan morális ballépések sorozatát testesítik meg, amelyek miatt azonnal járnak a pokolbéli, kollektív büntetések. Haladéktalanul kirekesztenek az emberi létformából, patkány vagyok, esetleg birka, megbélyegzett rasszista és homofób, továbbá 9000 forintért megvásárolható agyatlan hülye. Persze vagyunk ezzel így pár ­millióan ebben az országban. De köszönjük, azért jól elvagyunk, és továbbra is oda szavazunk majd, ahova eddig is évek óta.

Miután a virtuális pokolból visszatértünk a földre, azért szögezzük le: nem mi járatjuk le magunkat, és nem mi állítunk ki magunkról „emberhez méltatlan” bizonyítványt. Nem tudom, hogy a minket megalázni kívánó ellenzékiek ismerik-e az „omnia munda mundis” latin kifejezést? Népszerű fordításban ez annyit jelent, hogy mindenki magából indul ki. Pontosabb fordításban inkább úgy hangzik, hogy a tisztának minden tiszta, vagy hogy a becsületes ember mást is becsületesnek gondol.

Tartok tőle, hogy Bangónénak, Balla Istvánnak, Gyurcsánynak, vagyis a minket gyalázóknak és hülyézőknek ez így kicsit érthetetlen, mert talán nem ismerik az emberi tisztaság vagy a becsület fogalmát, vagy legalábbis mást gondolnak róla, mint mi, az emberi közösségből kirekesztettek. Ezért inkább az állítás tükörképét idézem: omnia immundia immundis. Azaz minden szennyezett a szennyezett ember számára. És itt nem a fizikai szennyről van szó.

Ugye, kedves – politikai ellenfelet mocskoló, állathoz hasonlító, hülyéző, sírba kívánó – nemzettársaim, így már jobban felfogják, honnan is indul az ellenünk irányuló gyűlöletcunamijuk? A saját lelkükből. Mert nem adhatnak mást, csak mi lényegük. Mint Lucifer.

De lehet, hogy mélyen tévedek, és önök csupán ostobák, akik egyszerűen túlbecsülik önmagukat. Ezt nem én állítom, hanem a tudósok. Idézek a Transindex.ro portálról: „Ezt a túlbecsülést nevezik Dunning–Kruger-hatásnak. Ez olyan kognitív torzítás, amikor a kevésbé hozzáértő emberek túlbecsülik a saját képességeiket, miközben mások kompetenciáját alulbecsülik […] Természetesen az intelligensebb emberek is kijönnek a sodrukból időről időre, de a kevésbé intelligens személyeknek ez a bevett reakciója arra, amikor a dolgok nem úgy mennek, ahogyan elképzelték. Ha úgy érzik, hogy nem uralják annyira a helyzetet, ahogyan szeretnék, hajlamosak dühösen és agresszíven viselkedni. Ezzel akarják biztosítani a pozíciójukat.

A University of Michigan kutatói egy 600 résztvevő bevonásával készült kutatásban egyértelmű összefüggést találtak az alacsony IQ-szint és az agresszív viselkedés között […] Az ostoba emberek hajlamosak csak azért kritizálni másokat, hogy jobb fényben tüntessék fel magukat. Azt hiszik magukról, hogy mindenki fölött állnak, és mindig gyorsan ítélkeznek. Az előítélet pedig egyáltalán nem az intelligencia jele.” Elég egyértelmű az okfejtés, ugye? Mint tudjuk, a humán intelligencia nem azonos a műveltséggel vagy az iskolázottsággal.

Az intelligencia révén arra képes az ember, hogy tanuljon, fogalmakat alkosson, problémákat oldjon meg, döntést hozzon, és mindezt kifejezze a beszélt nyelvén. Aki csak arra képes az intelligenciája alapján, hogy gyalázza, állathoz hasonlítsa, lehülyézze a másik embert mintegy a problémamegoldás jeleként, annak bizony nagyon kemény gondjai lehetnek ezzel az egzaktan mérhető adottsággal. Mint ahogy az identitással, azaz az önazonossággal is küzdhetnek egyesek. Az identitás alatt ezúttal Illyés Gyula mélyenszántó, igaz gondolatára utalok, amely szerint „magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás dolga”.

Hogy kinél látok e téren nehézséget? Például Dobrev Kláránál, akinél nem tudom, hogy magyarnak ­vallja-e magát. Édesapja bolgár, édesanyja magyar. Legyen most ennyi elég a szülőkről, hogy a férjet már ne is említsük. Gondolom, ahhoz nem fér kétség, hogy Klára asszony magyar állampolgár. Minden bizonnyal papírja is van róla. A kétkedésem nem is erre vonatkozik, hanem arra, hogy az újdonsült uniós képviselőnk lélekben magyar-e? Hogy a lélek magyarságának mi a mérőeszköze?

Vélhetően pont úgy meghatározhatatlan, mint a jogállamiság fogalma. Csak amíg a jogállamiság esetén, mint uniós tapasztalatainkból tudjuk, kettős, sőt többes mérce is alkalmazható, addig a lélek magyarsága esetén meglehetősen szűk a tetszés- vagy a politikai érdek szerinti csapongás lehetősége. Azt mindnyájan tudjuk, magyar az, akinek fáj Trianon. Hogy Klára asszonynak ­fáj-e, nem tudom, így ezen az alapon nincs jogom megítélni. Ezért híres, lélekben is megkérdőjelezhetetlen magyar­jaink gondolataival kísérletezek tovább. Teleki Pál szerint, aki vérzivataros időben, 1920-ban volt a miniszterelnökünk, magyar az, aki lélekben is, tettei­ben is magyar. Ez a megközelítés már közelebb vihet az igazsághoz.

Széchenyi, a legnagyobb magyar a következőket vallotta: nagyon nehéz magyarnak lenni, de aki nem fogja pártját nemzetének, az nem derék ember. Vajon pártját fogja-e nemzetének az, aki nem szavazza meg nemzettársa nemzetközi funkció­ra való megválasztását csak azért, mert az másik pártnak a tagja? Persze ez a kérdés a momentumos EU-s- képviselőhölgyeknél is joggal feltehető. Pártját fogja-e nemzetének az, aki az EU beismerése mellett sem ért egyet azzal, hogy eddig csupán a hazája által finanszírozott határvédelem költségeibe beszálljon az a szövetség, amelynek érdekeit Magyarország már negyedik éve védi? Nemzetét szolgálja-e az, aki nyíltan hirdeti az Európai Egyesült Államok eszméjét? Hogy nemzetpártoló döntések-e ezek, nem akarom én megítélni, inkább idézem Tamási Áront. Szerinte aki embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan.

Döntsön hát mindenki saját ízlésének megfelelően. De hogy miért jutottak eszembe ezek az idézetek? Azért, mert előtte eszembe jutott Madách Imre 1861-es országgyűlési beszéde, amelyben politikai hitvallásáról szól, s amelyben kiemelt szerepet kap a szabadság: „A szabadság alatt értem hazám minden beolvasztástól megóvott integritását, saját ügyei s különösen legnagyobb két kincse: a nép vére és pénze fölötti rendelkezhetés jogának minden idegen befolyástól való megőrzését, nyolcszázados alkotmányos küzdelmeink virágát.” 1861 óta 158 év telt el, és egy rendkívül viharos történelem, amely idő alatt minden nehézség és külső-belső akarat ellenére hazánk megőrizte integritását. Ugye nem gondolják komolyan a gyalázkodóink, agresszív támadóink és számomra nem magyar lelkű politikusaink, hogy átgázolhatnak Madách szellemiségén? Primitív megnyilvánulásaik, hazamegtagadásuk pedig csakis őket minősíti.

Sajnálom, hogy ilyen lelki toprongyban kell leélni az életüket. Én pedig vállalom a következő bűnt is: számomra nem az a fontos, hogy mit mondanak, csak az, hogy ki mondja. Aki számomra magyarnak alkalmatlan, annak egyetlen szava sem érint meg, még ha oly magas pozícióban ül is az illető. Merthogy a malis vituperari laus est, azaz a gonoszok gyalázkodása dicséretnek számít. Én mindenesetre ehhez tartom magam.

Szerző: Bencze Izabella jogász

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/gyalazkodasuk-dicseretnek-szamit-7277342/