Magasan szárnyaló hős vagy dicstelen politikai szereplő?

A kommunizmus áldozatainak emléknapja elé

„Legbátrabban a kisgazdapárt főtitkára, Kovács Béla viselkedett: elszánt harcot hirdetett a kommunisták ellen, megfenyegette őket, hogy a magyar nép megismétli 1919-et, ugyanúgy fog elbánni velük, mint Horthyék Kun Béláékkal; Rákosi a fenyegetést komolyan vette, belekeverték az összeesküvésbe. (…) Kovács Bélát a nemzetgyűlés nem adta ki, mentelmi jogát nem függesztették fel; az volt a magyar parlament egyik legszebb órája, így a Vörös Hadseregre hárult a dicstelen feladat, hogy eltávolítsa a közéletből. Február 25-én este hiába vártam rá, hogy elinduljunk sétálni, helyette a sarkon orosz katonákba botlottam. Háza előtt fedett teherautó állt, körülötte enkávédisták, akik az utcát lezárták, az udvar és a lépcsőház is tele volt velük. Kovács Bélát első emeleti lakásából kiráncigálták, a lépcsőkön lelökdösték és a várakozó teherautóba tuszkolták: pontosan úgy, ahogy a németek csinálták… Meghökkenten figyeltem a jelenetet, hát ez is lehetséges; a Gestapo működése jutott eszembe, megelevenedtek a régi képek, s mintha újból visszatért volna az illegalitás.” Így emlékezett az 1947. februári magyarországi tragikus eseményekre Kovács Imre: Magyarország megszállása (New York, 1979) című utolsó, életében megjelent könyvében. A Nemzeti Parasztpárt egyik alapítója és vezetője nemcsak szemtanúja, hanem cselekvő részese, jelentős formálója is volt az 1930-40-es évek történéseinek, és azon hazafias, demokratikus politikusok közé tartozott, akik bátran, megalkuvás nélkül és egyaránt küzdöttek a két gonosz, a náci és a szovjet megszállók és hazai csatlósaik ellen.

Holnap lesz Magyarországon a kommunizmus áldozatainak emléknapja, miután a magyar parlament úgy döntött 2000 júniusában, hogy Kovács Béla nemzetgyűlési képviselő önkényes szovjet letartóztatása és elhurcolása napján minden év február 25-én országszerte emlékezzünk meg a magyarországi és a nemzetközi kommunizmus bűneiről és áldozatairól. A 69 évvel ezelőtti nap azért volt fordulópont, mert a megszálló szovjet hatóságok először avatkoztak be egészen nyíltan és durván a magyarországi belpolitikába, aminek egyenes következménye volt az általuk kézi vezérléssel irányított magyarországi kommunisták piszkos puccsa 1947 május végén, június elején, amikor Rákosiék kikényszerítették a Svájcban szabadságon tartózkodó Nagy Ferenc miniszterelnök lemondását és Varga Béla nemzetgyűlési elnök Nyugatra menekülését. Truman amerikai elnök öt évvel később Nagy Ferenchez intézett levelében azt írta: „… az Egyesült Államok kormánya és népe nem felejtette el a megrázó eseményeket, amelyek 1947-ben Magyarországon lejátszódtak, és amelyek végső fejleményeként az év június elsején egy elenyésző, kommunista kisebbség ragadta magához – bitorló módon – a kormányhatalmat. Mint ismeretes Ön előtt, ezt a jogtalan hatalomátvételt csupán a szovjet megszálló hatóságoknak a magyar belügyekbe való erőszakos beavatkozása tette lehetővé”. „Mint ismeretes” – igazán szép stílusfordulat annak a nagyhatalomnak a vezetőjétől, amely egyedül léphetett volna fel Magyarország szovjet gyarmatosításának megakadályozásáért vagy legalább – a finn modellhez hasonló – korlátozásáért. Pedig Truman elnök nem kis részben Kovács Béla kisgazdapárti főtitkárnak, a magyar nemzetgyűlés mentelmi joggal rendelkező képviselőjének felháborító szovjet elrablása hatására elmondott híres, 1947. március 12-i kongresszusi beszédében hirdette meg a szovjet imperializmust feltartóztató amerikai doktrínát. Ennek jegyében az Egyesült Államok hathatós anyagi és katonai támogatást nyújtott Görög- és Törökországnak, Magyarországnak azonban be kellett érnie szép, de üres szavakkal. Noha, „mint ismeretes”, az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokon abszolút többséget szerzett, a népi és a polgári demokratikus erőket tömörítő Független Kisgazdapárt másfél évig élet-halál harcot vívott a szovjet megszálló hatalomra támaszkodó moszkovita kommunisták erőszakos hatalomátvételi törekvéseivel szemben.

A római bölcstől, Cicerótól tanultuk, hogy a történelem az élet tanítómestere, Santayana pedig arra figyelmeztet bennünket, hogy aki nem ismeri a múltat, az arra ítéltetett, hogy megismételje, újra átélje azt. Márpedig ha mi, mai magyarok nem akarjuk megismételni, újra átélni azt, ami hét évtizeddel ezelőtt történt országunkkal, nemzetünkkel, akkor emlékeznünk és emlékeztetnünk kell az akkori eseményekre és főszereplőikre – a jókra és a gonoszokra, az áldozatokra és a bűnösökre egyaránt. Mert ha nem ismerjük a történelmet, ha hagyjuk, hogy kiforgassanak a múltunkból, hogy meghamisítsák történelmünket, akkor előfordulhat, hogy a kommunisták mai szellemi utódai pimaszul az ellen tiltakozzanak, hogy a kommunizmus áldozatainak emléknapján szobrot állítsanak a sztálinista mintájú kommunista koncepciós perek prototípusa, a Magyar Közösség elleni persorozat első áldozatának, az 1947. október 23-án (napra pontosan kilenc évvel a forradalom kitörése előtt!) kivégzett Donáth Györgynek. Sajnálatos, hogy a baloldali pártok tudatlan és ostoba hőbörgéséhez a Mazsihisz is asszisztál, azt állítva, hogy a „szélsőséges eszméket támogató” Donáth György hozzájárult a holokauszthoz, emiatt „dicstelen politikai szerepvállalása felett akkor sem szabad szemet hunyni, ha a világégést követően egy koncepciós perben halálra ítélve a kommunizmus áldozatává vált”.

Nos, a posztkommunista baloldal és a Mazsihisz vezetői vagy tudatlanságból tévednek, vagy nagyon is tudatosan csúsztatnak Donáth Györgyről, aki sem szélsőséges eszméket nem támogatott, sem a holokauszthoz nem járult hozzá! Elegendő, ha valaki elolvassa Donáth Györgynek az utolsó szó jogán elmondott beszédét (Budapest 1998), amelynek megjelenését egyébként a nem kifejezetten szélsőséges és antiszemita eszméket támogató Soros Alapítvány támogatta, továbbá Csicsery-Rónay István és Cserenyey Géza Koncepciós per 1947 című kötetét (Budapest 2006), valamint Huszár Tibor akadémikusnak a Magyar Közösség peréről megjelent dokumentumkönyvét (Budapest 2008). Bibó István, a huszadik század egyik legjelentősebb és legtisztább jellemű magyar politikai gondolkodója, akit a mérsékelt baloldalon ma is megkérdőjelezhetetlen erkölcsi és tudományos tekintélynek tartanak, Arany Bálintnak 1978-ban írt válaszlevelében kifejtette, hogy ugyan ő egyáltalán nem értett egyet a Magyar Közösség ­– és személy szerint Donáth György – célkitűzéseivel és állásfoglalásaival, ez azonban nem jelenti azt, hogy „akár azt a módot, ahogyan ennek az ügynek sovány tényanyagát fasiszta összeesküvéssé dagasztották, akár azt a bánásmódot, amelyben a vádlottak a vizsgálat és a per során részesültek, akár azokat az ítéleteket, amelyeket ellenük hoztak és felettük végrehajtottak, a legkisebb mértékben is helyeselném”. „Tudom azt, hogy a Magyar Közösség túlnyomó részben rendkívül tisztakezű és tiszterkölcsű emberek együttese volt…” – tette hozzá Bibó.

Még nála is messzebb ment a baloldali liberális szociológus, politológus Kende Péter, aki 1947-ben a kommunista Szabad Nép 19 éves kezdő újságírójaként tudósított a Donáth-perről, ötven évvel később a Magyar Hírlapban példamutató pontossággal, méltányossággal és tiszteletreméltó empátiával írt az egyes baloldali történészek által ma is szélsőjobboldalinak beállított Donáthról: „Az ország dolgairól alkotott nézetei a Teleki Pál és a Kállay Miklós szorgalmazta politikához álltak közel. Ő is a magyar faj szupremáciáját hirdette és nemzeti folytonosságot akart keresztény alapokon, mindamellett – az ún. Magyar Közösséghez való kapcsolódása révén – >népiesebb<, szociális problémákra érzékenyebb és parasztközpontibb hangsúlyokkal. (…) A >horthysta< Donáth György az én sajátos, még nem egészen elrontott, de már erősen indoktrinált forradalmárpercepciómban pontosan azt a rettenthetetlen és ugyanakkor szellemileg magasan szárnyaló hőst jelenítette meg, akit én kommunista olvasmányaimból – mondjuk – Dimitrov néven ismertem s csodáltam meg. (…) Az ő szájából még azok az eszmék is elfogadhatóan hangzottak, amelyeket máskülönben elutasítottam. A legnagyobb hatást azonban az tette rám, hogy a per nyomasztó légkörében, ahol mindenki más szolga vagy megtört áldozat volt, Donáth, az elsőrendű és nyilvánvalóan eleve halálos ítélet elé néző vádlott, végig szabad emberként viselkedett, lelki függetlenségét egy percig fel nem adva (…) tántoríthatatlanul kitartva azon eszmék és elvek mellett, amelyek miatt egy műper fővádlottja lett.” (Tisztelgés egy mártír előtt, Magyar Hírlap, 1997. április 15.)

Donáth György valóban világosan és meggyőzően kifejtette, hogy a Magyar (Testvéri) Közösség nevű titkos szervezet egy baráti társaság volt, amelyet az 1920-as években alakítottak főként erdélyi származású értelmiségiek, akik életük céljának a magyarság mindenkori önzetlen szolgálatát tekintették. Ideológiájuk egyik pillére a vérszerződés szelleme, a másik a népi politika, a harmadik a demokrácia volt. Azt szerették volna elérni, mind 1944 előtt, mind 1945 után, hogy a magyar szellemi, gazdasági, társadalmi, politikai életben minél több öntudatos, jellemes, bátor és jó szándékú magyar ember vegyen részt. Ahogy Donáth idézte a népügyészi vádirat által kárhoztatott brosúráját, ő azt akarta és azt javasolta társainak, hogy „fogjon össze a magyar társadalom minden rétege a keresztény erkölcs és a magyar öntudat közös nevezőjén!” Ennek értelmében akarták befolyásolni a magyar politikai életet, mert a végrehajtó hatalom megszilárdítását, nagyobb jogbiztonságot, nagyobb közbiztonságot, a gazdasági élet szakszerűbb irányítását, és keményebb külpolitikai irányt akartak a szomszédos országokban élő magyarok érdekében. Ugyanakkor ezen célok érdekében a hatalmat nem akarták átvenni, hanem átvetetni egy tiszta népi demokratikus kormány által.

Donáth beszédéből és egyéb dokumentumokból is egyértelmű, hogy a Magyar Közösség egyetlen bűne az volt, hogy titkos volt. De semmi olyat nem követtek el – hiszen csupán titkosan találkoztak, beszélgettek, tervezgettek –, ami a hatályos jog szerint bűncselekménynek számított. A vádlottból vádlóvá vált Donáth ugyanakkor bátran kimondta a tárgyaláson, hogy ő tud olyan szervezetről, „amely elkövette mindazt, amivel az ügyész úr bennünket vádol, tudnék mondani olyan szervezetet, amely penetrált (áthatolt) minden fontos helyet a magyar közéletben, amely állítólag fegyveres alakulatokat is mondhatna magáénak, amely népítélet formájában forradalmi értékű jelenségeket kezdeményezett, amely /nagy?/ mértékben és arányán túl befolyásolja az egész magyar politikai életet”. Természetesen a kommunista pártra célzott, teljes joggal…

Ma már tudjuk, hogy a „fasiszta összeesküvés” és a „fegyveres felkelés” vádja teljes egészében hamis volt, a vád „bizonyítékait” kizárólag a vádlottakból brutális fizikai és lelki kínzással, az étel, az alvás és a fűtés megvonásával, valamint kábítószeres vallatással kicsikart beismerő vallomások képezték – semmi más! A közzétett dokumentumokból az is egyértelmű ma már, hogy nem a Magyar Közösség volt Rákosiék és a szovjet megszállók igazi célpontja – Donáth György és társai csupán eszközei voltak annak, hogy a kommunisták kompromittálják és össztűz alá vegyék, majd likvidálják a legnagyobb demokratikus párt vezetőit: előbb a főtitkár Kovács Bélát, majd a miniszterelnök Nagy Ferencet és a nemzetgyűlési elnök Varga Bélát. Kovács Béla 69 évvel ezelőtti elhurcolása világossá tette, hogy véget ért a korlátozott demokrácia rövid korszaka Magyarországon.

Tehát igazán ráférne a Donáth György szoborállítása ellen tiltakozókra, hogy mielőtt megszólalnak, ismerjék és értsék meg az alapvető történelmi tényeket és összefüggéseket. Ha pedig erre nem képesek vagy nem hajlandók, akkor legalább hallgassanak, és ne mérgezzék tudatlan és gyűlölködő „közleményeikkel” az amúgy is sok betegséggel és fogyatékossággal küzdő hazai közgondolkodást!

 

 

 

 

Tejtestvérek – avagy a visegrádi projekt

Néhány napja írtam itt előző blogomban: „Február 8-a, hétfő fontos nap lesz nemcsak a magyar–lengyel sok évszázados kapcsolatok, hanem egész Európa jövője szemszögéből nézve is. Miután tavaly októberben megérkezett Varsóba a >budapesti gyors<, most Budapestre érkezik hivatalos látogatásra az őszi parlamenti választásokon győztes nemzeti-konzervatív-keresztény Jog és Igazságosság párt kormányfője, Beata Szydlo, Orbán Viktor miniszterelnök meghívására. A hétfői látogatás egy héttel előzi meg a V4-ek miniszterelnökeinek rendkívüli, nagy jelentőségű csúcstalálkozóját, amelyen várhatóan megerősítik Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia egységét és együttműködését a legfontosabb gazdasági, politikai és európai kérdésekben, beleértve az Európát tavaly óta sújtó, mélyülő migrációs válság kezelését is.”

Nos, a hétfői látogatás igazolta sokak, köztük az én előrejelzésemet, illetve várakozásomat. A két miniszterelnök ország-világ előtt kinyilvánította közös szándékát, hogy a kipróbált, történelmi szövetség megerősítésével szorosabbra akarják fűzni Varsó és Budapest kapcsolatait. Orbán Viktor kijelentette, hogy „Lengyelország mindig számíthat Magyarország szolidaritására”, és fontosnak nevezte a szorosabb együttműködést az európai migrációs válság kezelésében, a brit kormány által javasolt uniós reformcsomaggal kapcsolatban, továbbá a kétoldalú gazdasági, energetikai és infrastrukturális fejlesztésekben. Beata Szydlo pedig azt hangsúlyozta, hogy „Lengyelország mindig támogatni fogja Magyarországot politikai és gazdasági kérdésekben, és hálás Magyarországnak a szolidaritásáért”. Mindketten kitértek arra, hogy remélhetőleg egyre több kérdésben sikerül közös visegrádi álláspontot kialakítani az Európai Unión belül. Minél több olyan visegrádi projektre van szükség, amelynek hasznát az állampolgárok is élvezhetik – tette hozzá a lengyel miniszterelnök.

Napjainkban, amikor Európa nagy részén a bizonytalan, céltalanul sodródó, erodálódó, szétbomló politikai, társadalmi folyamatok látszanak eluralkodni, és a legnagyobb európai országok vezetése, s maga a brüsszeli bürokratikus-hatalmi központ is aggasztóan döntés- és cselekvésképtelen, jó látni, hogy Európa egyik legmostohább sorsú, a történelmi viharok által leginkább sújtott térsége, Kelet-Közép-Európa kezd magára találni és talpra állni. Nem utolsósorban gazdaságilag: Orbán Viktor nem alaptalanul mondta azt hétfőn, hogy a következő években a közép-európai térség sikerén múlik az egész Európai Unió sikere, ugyanis „ha mi nem leszünk sikeresek, akkor Európában nem lesz gazdasági növekedés”. Néhány nappal korábban tették közzé az Európai Bizottság téli gazdasági előrejelzését, amelyből kiderül, hogy az eurózóna országaiban a tavalyi 1,6 százalékhoz képest az idén is csak 1,7 százalékos átlagos gazdasági növekedés várható, s az unió egészében 1,9 százalék körül stabilizálódhat a mérsékelt gazdasági emelkedés. Ehhez képest Magyarországon tavaly csaknem 3 százalékos volt a gazdasági bővülés üteme, s az idén is 2 százalék fölötti teljesítménynövekedést jeleznek előre, Lengyelországban, Szlovákiában és Csehországban pedig még ennél is magasabbat. Érdekes, hogy térségünkben Romániában várható az idén a leggyorsabb növekedés, ami számunkra azért is kedvező, mert hazánk második legfontosabb exportcélországa éppen Románia, s azt is jó tudni, hogy az első nyolc külkereskedelmi partnerünk között van a másik három visegrádi ország. Vagyis megalapozott Orbán Viktor állítása, mert ha térségünk országai még szorosabbra fűzik gazdasági együttműködésüket, kereskedelmi kapcsolataikat, akkor egész Európa legdinamikusabban fejlődő régiójává válhatunk.

És ezzel kapcsolatban érdemes tudatosítanunk azt a régi, már-már elfeledett gondolatot, amit a két világháború közötti nagy magyar szellemi és politikai vezetők oly világosan tudtak és hirdettek. Például Németh László „tejtestvéreknek” nevezte a Német- és Oroszország közötti térségben élő Duna-népeket, akik itt élnek egy sorsközösségben, s itt az ideje, hogy megismerjük, megértsük és elfogadjuk egymást, akikkel „egy sors száraz emlőjét szoptuk”. Szintén az 1930-as évek elején, a nagy gazdasági válság idején tartott egy előadást a híres cambridge-i egyetemen gróf Bethlen István a magyarság helyzetéről a Duna-medencében. A volt miniszterelnök, a Horthy-korszak talán legnagyobb formátumú államférfiúja az előkelő pódiumon nagy történelmi ívű beszédében kifejtette, hogy az első világháborút lezáró békeszerződés hogyan tette tönkre a Duna-medence kis népeit. A békeszerzők bűvészeknek, vagy mestereknek képzelték magukat, de olyan kontárok voltak, akik a jól működő órát a zsebünkből kivették, a szemünk láttára mozsárban összetörték, azt ígérve, hogy mint jól járó szerkezetet adják vissza, de azután „kereket oldottak, mert a valóban darabokra zúzott órát összerakni nem voltak többé képesek” – vagyis a szétrombolt Osztrák–Magyar Monarchia romjain létrehozott új kisállamok „torzszülöttekként jöttek a világra, és ma már világos, hogy életképtelenek egytől-egyig”. A magyar államférfi azt állította, a baj orvoslása „különösen a trianoni szerződés gyökeres revízióján épülhet fel”, amely után lehet csak szó a Duna-medence népeinek olyan komoly együttműködéséről, amely gazdasági téren a normális kereskedelmi szerződéseken túlmenne, és az itt élő népek kibéküléséhez és politikai együttműködéséhez vezetne.

Jól tudjuk, a Közép-Európában élő népek őszinte kibékülése és komoly együttműködése sem a náci Harmadik Birodalom, sem a bolsevik Szovjetunió uralkodása, gyarmatosítása alatt nem ment, nem is mehetett végbe, és ami ennél is fájóbb, hogy a posztkommunista korszak negyedszázada, a térség európai uniós csatlakozása sem hozott e téren valódi áttörést, bár természetesen nem tagadható, hogy az utóbbi években történt némi előrelépés, különösen gazdasági téren, és különösen a négy visegrádi ország viszonylatában. A múlt év végén felálló új, nemzeti-konzervatív lengyel kormány és a lassan hat éve hivatalban levő magyar kormány egyre szorosabb együttműködése a kulcstényező, mert ahogy az év elejei Orbán–Kaczynski találkozó után azt írta az egyik vezető cseh napilap, a magyar és a lengyel vezetők „az Európai Unió egységének a megmentőivé válhatnak” azáltal, hogy az erős nemzetállamok Európáját akarják megteremteni a konzervatív brit miniszterelnökkel összefogva, így húzva ki az Európai Uniót a mélyülő gazdasági és menekültválságból.

A jövő hétfőn rendezik meg a Visegrádi 4-ek miniszterelnökeinek rendkívüli, nagy jelentőségű csúcstalálkozóját, amelyen várhatóan megerősítik Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia egységét és együttműködését a legfontosabb gazdasági, politikai és európai kérdésekben. Ezt követi majd a rendkívüli, sorsdöntő uniós csúcstalálkozó, ahol a migrációs válság és a brit uniós reformcsomag megtárgyalása lesz napirenden. Az Európai Tanács lengyel elnöke, Donald Tusk három hete azt mondta, csak két hónap áll az Európai Unió vezetőinek rendelkezésére, hogy úrrá legyenek a migrációs válságon. Edmund Stoiber volt bajor kormányfő pedig vele egy időben azt hangsúlyozta, Angela Merkel német kancellárnak szintén legfeljebb március végéig van ideje az irányváltásra a menekültpolitikájában. Stoiber szerint Németországnak szakítania kell különutas politikájával és meg kell szereznie szövetségesnek más országokat, főleg a kisebb (közép-európai) tagországokhoz fűződő viszonyon kel változtatnia, Helmut Kohl volt kancellár politikájához visszatérve ismét „sokkal többet kell tárgyalni velük és meg kell adni nekik azt az érzést, hogy egyenrangú partnerek”.

Mivel bő egy hónap múlva, március 13-án három németországi tartományban is helyi választást tartanak, az egyre elégedetlenebb és türelmetlenebb, sőt dühösebb német választópolgárok várhatóan világos, egyértelmű, határozott jelzést – felszólítást – adnak a kancellár asszonynak, hogy az általa rögeszmésen képviselt „Willkommenskultur” ostoba és öngyilkos doktrína, amivel haladéktalanul szakítani kell. Ha pedig nem akar változni és változtatni, akkor nincs más megoldás: le kell váltani, mégpedig minél előbb, mert minden egyes nap, amit Merkel a hatalomban tölt, közelebb visz a káoszhoz, az erőszakhoz és a pusztuláshoz. Németország az elmúlt száz évben kétszer majdnem elpusztította Európát. Ne adjunk erre harmadszor is esélyt neki – ezért a Visegrádi szövetség, Schengen egyre több barátja is sokat tehet és tesz is a következő napokban, hetekben. Figyeljünk, mert történelmi idők tanúi vagyunk!

 

 

 

Magyar–lengyel szövetség – újratöltve

Február 8-a, hétfő fontos nap lesz nemcsak a magyar–lengyel sok évszázados kapcsolatok, hanem egész Európa jövője szemszögéből nézve is. Miután tavaly októberben megérkezett Varsóba a „budapesti gyors”, most Budapestre érkezik hivatalos látogatásra az őszi parlamenti választásokon győztes nemzeti-konzervatív-keresztény Jog és Igazságosság párt kormányfője, Beata Szydlo, Orbán Viktor miniszterelnök meghívására. Sokan, barátok és ellenfelek egyaránt számítanak arra – joggal – Lengyelországon belül és kívül, hogy az új jobboldali varsói kormány lényegében orbáni programot fog megvalósítani a család- és szociálpolitikától a bankok és a multinacionális vállalatok megadóztatásán át a hangsúlyozottabb nemzeti érdekérvényesítésig, és a brüsszeli bürokrácia túlhatalmával szembeszállva a Visegrádi 4-ek együttműködésének erősítéséig. A hétfői látogatás egy héttel előzi meg a V4-ek miniszterelnökeinek rendkívüli, nagy jelentőségű csúcstalálkozóját, amelyen várhatóan megerősítik Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia egységét és együttműködését a legfontosabb gazdasági, politikai és európai kérdésekben, beleértve az Európát tavaly óta sújtó, mélyülő migrációs válság kezelését is. A közép-európai négyes fogat a Varsó–Budapest tengelyen nyugszik, és mind a magyar, mind a lengyel kormány egy olyan erős gazdasági-politikai térség kialakítását szorgalmazza az Európai Unión belül, amely a Balti-tengertől az Adriáig és a Fekete-tengerig terjed, vagyis a V4-eken kívül magába foglalja egyfelől Szlovéniát és Horvátországot, másfelől Romániát (esetleg Bulgáriát) is.

Történelmileg nem volna példa és előzmény nélküli egy ilyen ambiciózus magyar, illetve lengyel stratégia. A kiindulóponthoz az 1335. évi visegrádi királytalálkozóig kell visszatekintenünk, ahol a Károly Róbert magyar király által összehívott, Luxemburgi János cseh király és Nagy Kázmér lengyel király részvételével megrendezett diplomáciai találkozón megszűnt a Lengyelország és Csehország közötti ellenségeskedés, helyette a három ország között politikai és katonai szövetség, és kereskedelmi együttműködés jött létre. A Károly Róbert és Kázmér által kötött trónörökösödési szerződés értelmében Nagy Lajos magyar királyt 1370-ben lengyel királlyá koronázták, és ezzel létrejött Közép-Európa legnagyobb középkori államszövetsége. Lajos legkisebb lánya, a lengyelek által szentként tisztelt – a lengyel II. János Pál pápa által 1997-ben szentté is avatott – Hedvig (Jadwiga) Lengyelország királynője és Litvánia nagyhercegnéje volt, a litván Jagelló Ulászlóval (a Jagelló-dinasztia megalapítójával) kötött házassága révén. A következő közép-európai birodalomépítő nagy király Hunyadi Mátyás volt, akinek halála után azonban – törvényes és erős trónörökös hiányában – a Habsburgok és a Jagellók versenyeztek a magyar királyi trónért és a közép-európai vezető szerepért. 1490 nyarán a magyar rendi országgyűlés Jagelló II. Ulászló cseh királyt választotta Magyarország királyának, aki IV. Kázmér lengyel király és Habsburg Erzsébet hercegnő elsőszülött fiaként Luxemburgi Zsigmond magyar király dédunokája volt, tehát származása távlatilag reményt nyújtott a Cseh- és Lengyelországgal fennálló viszályok tartós rendezésére, s távol tartotta a magyar tróntól a magyar nemesség zöme körében népszerűtlen Habsburgokat. A lengyel vezetésű erős közép-európai birodalom esélye azonban hamar elenyészett, miután 1492-ben a Jagelló-dinasztia cseh–magyar és lengyel ágra szakadt, majd 1506-ban II. Ulászló és Habsburg Miksa dinasztikus örökösödési szerződést kötött egymással a magyar rendek feje fölött, amelyek az 1505. évi rákosmezei országgyűlésen úgy döntöttek, hogy a Jagelló-ház kihalása után idegen uralkodót többé nem választanak. A magyar–lengyel szövetség helyreállítására az adott esélyt, hogy II. Ulászló magyar király öccse, I. Zsigmond lengyel–litván király 1512-ben, éppen február 8-án (a lengyel miniszterelnök asszony budapesti látogatása napján) Krakkóban házasságot kötött Szapolyai Borbálával, Szapolyai István, Magyarország nádora lányával. (Szapolyai István Mátyás király egyik legkiválóbb hadvezére volt és 1489-90-ben a Mátyás által elfoglalt osztrák tartományok kormányzója.) A házasság révén Lengyelország a magyar nemzeti párttal került összeköttetésbe, melynek vezére, Szapolyai János, Szapolyai Borbála fivére, erdélyi vajda volt.

A Habsburg–Jagelló dinasztikus szerződést 1515 nyarán Bécsben megerősítették, így amikor ötszáz éve, 1516 márciusában elhunyt II. Ulászló, őt nem egészen tízéves fia, II. Lajos követte a magyar trónon, akit Ulászló még 1508-ban magyar, 1509-ben cseh királlyá koronáztatott, így apja halálakor gond nélkül foglalhatta el a trónt. A bajt tetézte, hogy a Habsburg–Jagelló szerződés értelmében 1521-ben Lajos feleségül vette Habsburg Máriát, Lajos nővérét, Jagelló Annát pedig Habsburg Mária testvére, Ferdinánd főherceg. I. Szulejmán szultán trónra lépésekor tehát két nagyon fiatal és gyenge házaspárra várt a lehetetlen küldetés, hogy megvédjék Közép-Európát az oszmán-török hódítástól. De II. Lajos hiába kért segítséget a Medici-pápától, X. Leótól, felesége pedig testvérbátyjától, V. Károly német-római császártól, Spanyolország, Dél-Itália, Szicília és Szardínia királyától, Burgundia és Németalföld urától. A pápa azt az I. Ferenc francia királyt támogatta, aki – miután az 1525. februári paviai csatában súlyos vereséget szenvedett V. Károly seregétől és a császár fogságába esett – titkos katonai szövetséget kötött a török szultánnal, és arra biztatta, hogy indítson támadó hadjáratot Magyarország ellen, így szorítva két (vagy három) tűz közé a Habsburgokat. V. Károly pedig egyrészt azért nem segített húgának, a magyar királynénak, mert Magyarország határainak megvédésénél sokkal fontosabb volt számára az itáliai és a francia háború; másrészt a magyar trónon egy Jagelló-házi király ült. Jellemző, hogy a magát Isten kegyelméből nagy katolikus uralkodónak tartó Habsburg-császár zsoldos csapatai 1527 májusában elfoglalták és vandál módon kirabolták Rómát, a nyugati egyház fővárosát, majd a győztes császár tizenötezer főnyi sereget küldött Magyarországra, hogy trónra segítse öccsét a törvényes és legitim magyar királlyal szemben! A magyar–lengyel–cseh szövetség jelentette volna az egyetlen esélyt Magyarország megvédésére, de 1526 őszén hiába választotta az országgyűlés Szapolyai Jánost – Zsigmond lengyel király sógorát – magyar királlyá, mert a magyar főurak egy része Habsburg Ferdinándot ellenkirállyá választotta, aki nem a magyar, hanem a Habsburg-birodalmi érdekeket szolgálta. A testvérháborúba taszított Magyarország előbb két, majd tizenöt év múlva három részre szakadt, s az idegen hatalmak hódításai és pusztításai nyomán elvesztette nemcsak állami szuverenitását, de kis híján nemzeti létét is.

A közép-európai népek szövetsége helyett Közép-Európában a Habsburg-dinasztia rendezkedett be, amely egyáltalán nem az itt élő népek, hanem a transznacionális abszolutista birodalom érdekeit tartotta szem előtt, egészen 1918-as bukásáig. Ez a történelmi tanulság ma is elgondolkodtató, amikor a kis közép-európai népek a brüsszeli transznacionális hatalmi központ túlhatalmával szemben erőteljesebben akarják nemzeti érdekeiket védeni és érvényesíteni, s a visegrádi országok vezetői rájöttek, hogy erre egyesült erőkkel (viribus unitis) nagyobb esélyük van, mint egyenként. Az új jobboldali lengyel kormány és a lassan hat éve sikeresen működő magyar nemzeti-polgári kormány szövetségének megerősítése a kovásza lehet egy olyan nagy és erős közép-európai tömb létrehozásának, amely egyre inkább az európai gazdasági növekedés motorja, egyúttal – mindenekelőtt a konzervatív brit kormánnyal együttműködve – egy erős nemzetállamok egyenrangú szövetségén alapuló erős és versenyképes Európai Unió kezdeményezője, az „alapító atyák” szellemiségét újjáélesztve. Ezért nagyon fontos a lengyel miniszterelnök holnapi budapesti látogatása.

 

Rémálom és ébredés

„A magyaroknak van egy rémálma. Egyszer eljön hozzánk a Történelem Ura, és föltesz egy furcsa kérdést, valahogy így: maguk kik, és miért, ott fogunk állni, és nem tudunk válaszolni, s elővesz a zsebéből egy nagy tollat, és kihúz bennünket abból a könyvből, ahol a nemzeteket tartják nyilván.” Így kezdte Orbán Viktor a Ljubljanai Magyar Kulturális Intézet avatásán elmondott beszédét múlt pénteken, a Magyar Kultúra Napján. A magyar miniszterelnök arra utalt, hogy egy német, egy francia vagy egy angol a Történelem Urának arra a kérdésére, hogy kicsodák ők és miért vannak, azt mondanák, hogy mindig is mi voltunk, mi vagyunk, és mi leszünk az angolok, a németek vagy a franciák. De egy két-hárommilliós nemzet, vagy egy tíz-tizenegymilliós nemzet nem ússza meg ezzel a választ. „Tőlünk csak egyetlen válasz fogadható el: ha mi nem lennénk, szegényebb lenne a világ.” Mi, kis népként, magyarok „azt válaszolnánk a Történelem Urának, hogy vannak dolgok, amiket csak mi, magyarok tudunk létrehozni, vannak dolgok, amiket úgy, ahogyan mi látjuk, csak a magyarok látják. Ezért nem bízhatjuk a kultúra, a nyelv, a kultúra szervezésének a kérdését csak a piac változékony hangulatára. Nemzeti létünkből fakadó kötelesség, hogy erre a kérdésre minden magyar nemzedék tudjon választ adni.”

A magyar miniszterelnök szlovén kollégája és vendéglátója arról beszélt, hogy két olyan országról van szó, amely éppen a kultúrája révén élte túl a viszontagságos időket, és kiváló baráti és szomszédi kapcsolatokkal rendelkezik.

Úgy látszik, a kis – legalábbis a nagyoknál kisebb – európai népek, nemzetek számára evidencia, hogy nemzeti létüket csak akkor őrizhetik meg, ha megvédik, megőrzik, erősítik nemzeti gyökereiket, identitásukat, kultúrájukat. De mi a kultúra? Olyan javak összessége, amely magában foglalja egy adott közösség világ- és életfelfogását, erkölcsi és jogi normáit, társadalmi életét szabályozó szervezeteit, tudományát, művészetét, irodalmát, gazdasági és technikai formáit. Egyik nemzedék a másiknak a kultúrjavakat azért adja át oktatás-nevelés útján, mert értékeknek tartja őket. Úgy is fogalmazhatunk, a kultúra az a tág értelemben vett rendszer, amelyben az egyén kapcsolódik a maga közösségéhez. Az antik világ egyik legnagyobb gondolkodója, Arisztotelész – máig érvényesen – megállapította, hogy az ember természeténél fogva társas lény, s az az ember, aki nem képes a társas létre, a közösség többi tagjával való együttélésre, az nem része az államnak. Eszerint a kultúra az emberi összetartozást és az együttélést szabályozó tudások, normák, szabályok és szokások összessége, a természetes közösségeket összetartó cement. A huszadik század egyik legfontosabb keresztény gondolkodója, Simone Weil azt írta, hogy a gyökértelenség a legveszedelmesebb betegsége az emberi társadalmaknak, hiszen „nincsen más életnedvünk, csak az, amit a múltból öröklött értékekből feldolgoztunk, magunkévá tettünk, újjáteremtettünk”. Ezért a történelem megismerése és megismertetése, a kultúra közvetítése a legfontosabb – szó szerint életbevágóan fontos – feladata minden közösségnek, minden társadalomnak. Alighanem fején találta a szöget Márai Sándor, a polgári műveltség egyik utolsó magyar képviselője-közvetítője, hogy egy kultúra nemcsak akkor pusztul el, ha Athén és Róma finom terein megjelennek csatabárddal a barbárok, hanem akkor is, ha ugyanezek a barbárok megjelennek egy kultúra közterein, és ők határozzák meg a keresletet–kínálatot.

A múlt év óta tapasztalt, egyre mélyülő és egyre nagyobb káoszt előidéző migránsválság arra figyelmeztet, hogy nemcsak Athén és Róma, hanem Brüsszel, Párizs, Berlin, München, Bécs, Köln, Koppenhága, Stockholm, Helsinki utcáin is megjelentek a báránybőrbe bújt (szegény üldözöttnek álcázott) barbárok. Ám a nagy európai országok, elsősorban a németek, s elsősorban a német koalíciós kormány vezetői egészen a legutóbbi napokig nem vették komolyan a tömeges, illegális bevándorlás okozta halálos veszélyt. Pedig a bajor Keresztényszociális Unió (CSU) vezetése, élén Horst Seehofer pártelnök-miniszterelnökkel, már majdnem fél éve azon az állásponton van, meg kell ragadni a „Németországnak és Európának megadatott utolsó esélyt”, hogy nemzetközi együttműködéssel kezelhetővé váljék a menekültprobléma. S még a bajor miniszterelnök előtt a magyar kormányfő világosan és határozottan elmondta az Országgyűlésben: „A probléma egyszerűen, nevén nevezve a gyereket: tömeges népvándorlás. A bevándorlók már nemcsak dörömbölnek, de ránk is törik az ajtót. Nem néhány százan, nem néhány ezren, hanem több százezer, sőt milliónyi bevándorló ostromolja Magyarország és Európa határait. Nem látni, hol a vége. (…) A brüsszeli politika és a nagyhatalmak csak rontottak a helyzeten, amikor nem voltak képesek megragadni a probléma gyökerét, és menekültnek tekintik azt is, aki valójában illegális gazdasági bevándorló. Így jutottunk oda, hogy veszélybe kerültek határaink, veszélyben van a törvények tiszteletére épülő életformánk, veszélyben van Magyarország és egész Európa is.” Ezért a legelső és legfontosabb feladat, sőt kötelesség, hogy megvédjük hazánk és Európa határait.

Tavaly nyáron és kora ősszel még szinte egész Európa bírálta Magyarországot a kerítésépítés és a szerbiai, majd horvátországi zöldhatár lezárása miatt, de mára már sok ország követi a magyar példát. Joggal mutatott rá Orbán Viktor az egyik legolvasottabb cseh napilapnak karácsony előtt adott interjújában, hogy a migrációs válság lakmuszpapírként mutatta ki a zárt, ideologikus burokban ülő európai politikai elit általános válságát, de, bár egy évvel ezelőtt „nagyon kevesen voltunk, akik a józan ész talaján állva szemléltük” a migránsválság első jeleit, a magyar kormányfő örömét fejezte ki, hogy „Európa lassacskán magára talál, és a józan ész talajáról kezdi nézni ezt a problémát. Nem így tenni öngyilkos hajlamokra vall. Európának föl kell adnia az öngyilkos hajlamokat, és talpra kell állnia.”

Miközben egyre több európai nemzetállam józan és felelős kormánya egyik napról a másikra száznyolcvan fokos irányváltást hajt végre migránsügyben, az Európai Unió vezetése még mindig nem hajlandó változtatni „humanitárius”, „liberális” „toleráns”, valójában embertelen és esztelen, az európai polgárok szabadságát és biztonságát veszélyeztető, öngyilkos bevándorlási politikáján. Pedig az Európai Tanács lengyel elnöke, Donald Tusk egy hete azt közölte az Európai Parlament strasbourgi plenáris ülésén, már csak két hónap áll az Európai Unió rendelkezésére, hogy ura legyen a helyzetnek a migrációs válságban, s az uniós külső határok védelme a hatékony migrációs politika előfeltétele. Ugyanakkor, ugyanott azonban az Európai Bizottság luxemburgi elnöke, Jean-Claude Juncker megint arra szólított fel, hogy felül kell emelkedni a „nemzeti önzésen”, s a schengeni övezet megmentése érdekében vissza kell térni az „építés és szolidaritás úttörő szellemiségéhez”. Ez az üres, bornírt, hamis frázispufogtatás is azt bizonyítja, amit már öt hónapja megírtam itt, hogy az európai elit, ezen belül „Juncker és az általa vezetett Európai Bizottság bukott meg – ez a nyár bebizonyította, hogy teljesen alkalmatlan a kaotikus, tömeges, illegális bevándorlás okozta válsághelyzetnek nemhogy a kezelésére, de még a felismerésére és megértésére sem!”

Ezért is üdvözlöm a Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖKA) és a Civil Összefogás Fórum (CÖF) éppen egy héttel ezelőtt bejelentett azon kezdeményezését, hogy „meg kell szüntetni az önhatalmúan működő Európai Bizottságot, és az Európai Unió vezetését a demokratikusan választott állam- és kormányfők alkotta Európai Tanács kezébe kell adni”. Ugyanakkor a keleti, a délkelet-európai és a balti államok kezdeményezésére úgy kellene módosítani az Európai Unió alapokmányát, hogy az szuverén nemzetállamok szövetségévé váljon. Csizmadia László, a CÖF alapítója, a CÖKA elnöke úgy véli, hogy az EU-ban erősödik a demokratikus deficit, a média pedig ultraliberális hatás alá került, ami a szélsőjobboldalt erősíti. Ugyanakkor ahol a polgárokat meghallgatják, mint például Magyarországon és Lengyelországban, ott a szélsőségek nem erősödnek – fűzte hozzá. Ennek ismeretében érdemes idézni az új lengyel kormány külügyminiszterét: Witold Waszczykowski azt írta az egyik magyar napilap múlt szombati számában megjelent cikkében, hogy a kontinensünket szorító kihívások kezelése helyett az Európai Unió vezetése értelmetlen konfliktust kezdett Lengyelországgal, az Európai Bizottság és Parlament be akar avatkozni Lengyelország belügyeibe, s ezáltal gyengíti az Európai Unió egységét és közös kül- és biztonságpolitikai cselekvőképességét. A lengyel kormány támogatja a közösségen belüli szolidaritás és felelősség növelését, de azért is felemeli a szavát, hogy „az egyes tagállamok önállóan dönthessenek a saját állampolgáraikat közvetlenül érintő ügyekben. Nemet mondunk a nemzetek feletti, föderális Európára, mert országainknak, népeinknek nem erre van szükségük.”

Ez az álláspont egybecseng a magyar kormány által régóta világosan és következetesen hirdetett, képviselt elvi és gyakorlati politikával, amellyel irányt mutatott egész Európának, tavaly ősz óta a Visegrádi 4-ekkel, ezen belül az új lengyel kormánnyal teljesen egyetértve és szorosan együttműködve. Némi zavar után az utóbbi hetekben helyreállni látszik a hagyományos magyar–lengyel barátság és együttműködés fontos regionális és európai ügyekben, amit fémjelzett Orbán Viktor január elejei lengyelországi magánlátogatása és találkozója a lengyel legfelsőbb vezetőkkel, s a magyar kormányfő biztosította őket arról, hogy Magyarország kiáll a lengyelek mellett és sosem fog támogatni Lengyelország elleni uniós szankciókat. Az Orbán–Kaczynski találkozó után azt írta az egyik vezető cseh napilap, hogy a magyar és a lengyel vezetők „az Európai Unió egységének a megmentőivé válhatnak”, mert eurorealista politikusokként az erős nemzetállamok Európáját akarják megteremteni a konzervatív brit miniszterelnökkel összefogva, így húzva ki az Európai Uniót a mélyülő gazdasági és menekültválságból.

Rémálomról beszélt Orbán Viktor a minap a szlovén fővárosban, de valójában Brüsszelben, Strasbourgban és Berlinben alusszák Csipkerózsika-álmukat az alkalmatlan, tehetetlen politikai vezetők. És az az igazság, hogy nemcsak az európai városokban randalírozó, erőszakoskodó, nőket zaklató és kifosztó ázsiai és afrikai jövevények barbárok, hanem azok a „politikailag korrekt” személyek is, akik vezető pozíciójukra politikai és erkölcsi tekintetben is méltatlanná váltak. Köztük a német kancellár is, akit a március 13-i tartományi választásokon a német polgárok várhatóan gyökeres irányváltásra kényszerítenek – vagy ha nem, akkor menesztenek.

 

Készüljünk az Aranyos évre!

„… örökségének nincs párja. Központi szerepet játszott a modern (…) nyelv kialakulásában. Szavai, történetei, figurái folyamatos inspirációt jelentenek kultúránk és általában a társadalom számára. Benne talán az a képesség a legizgalmasabb, ahogyan nevelni tud… műveltebbek, magabiztosabbak lehetünk, az iskolázottság terén többet érhetünk el, ha tanulmányozzuk őt… Arra kérünk mindenkit, akinek módjában áll, hogy ossza meg a közösségi médiában a hozzá kötődő kedvenc pillanatát… bámulatos inspiráló erő. Benne teljesedik ki a határtalan fantázia, a korlátlan kreativitás és az ösztönös humánum, amellyel (…) úgy ragadott meg minden emberi tapasztalatot, mint előtte és utána senki más. Kérünk mindenkit, ünnepelje velünk együtt a dalnokot és maradandó életművét, és érjük el, hogy hagyatékán keresztül (…) valóban életre keljen.”

Nem akárkiről és nem akárki írta ezeket a patetikusan méltató, szinte euforikus sorokat. William Shakespeare-ről, „minden idők legnagyobb drámaírójáról” írta honfitársa, a brit miniszterelnök, mégpedig a Népszabadságban (Shakespeare az egész világ, 2016. január 14.). És az az igazság, hogy szinte szóról szóra ugyanezt írhatta volna – Arany Jánosról a magyar miniszterelnök. Már csak azért is, mert David Cameron Shakespeare halálának négyszázadik évfordulója alkalmából – ami idén április 23-án lesz – hívta fel Britanniát és az egész világot az angol író-költő életének és hagyatékának ünneplésére, magasztalására. A magyar költő, író születésének kétszázadik évfordulója pedig jövő év március 2-án lesz. Ha tehát az idei évben a nagyvilág Shakespeare-t ünnepeli, akkor a jövő évben mi, magyarok Arany Jánosra emlékezzünk, mert a magyar irodalomban ő éppúgy az egyik legfényesebb állócsillag, ahogy Shakespeare az angol irodalomban.

Mivel még sehol nem olvastam, hogy emlékévet hirdettek volna Arany János bicentenáriumának tiszteletére (márpedig a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulója mellett ez lesz a 2017-es esztendő számunkra legfontosabb évfordulója), úgy vélem, ma, a Magyar Kultúra Napján ildomos, és nagyon időszerű, hogy felhívjam a figyelmet a bő egy év múlva esedékes nagy, kerek évfordulóra, és az Arany Jánosra történő méltó készülésre. Pontosan abban a szellemben, ahogy Arany búcsúztatta monumentális, mesteri költeményében Széchenyi Istvánt: „Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal, / Van élni abban hit, jog és erő!”

Kétségtelen, hogy a magyar irodalom története bővelkedik zseniális alkotókban, szellem-óriásokban, de közöttük is kiemelkedik Arany János, akinek a Toldi megjelenése után, 1847 elején azonnal „elküldte lelkét” a kor legnagyobb költője, Petőfi, így méltatva őt: „Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű, / De oly tiszta is, mint a puszták harangja, (…) S ez az igaz költő, ki a nép ajkára / Hullatja keblének mennyei mannáját.” Hogy milyen katartikus ereje volt és van Arany első nagy – sokak szerint legnagyobb – művének, érdemes idézni Babits Mihály 1909. évi útravalóját fogarasi diákjainak: „Igaza van Buffonnak: a stílus maga az ember; hű tükre az ember gondolkodásának, erényeiben és gyengeségeiben egyaránt. Először elárulja a gondolkodás gazdagságát vagy szegénységét. A nyelvkincs egyúttal gondolatkincs. Akinek több szava van, több ismerete van. (…) Lelked építőszekrényében kockák a szavak, oszlopok a szólamok. Mennél több oszlopod van, annál gazdagabb vagy, annál könnyebb lesz mondataidat megépítened. Sőt gondolkodnod könnyebb lesz, hajlékonyabb és gazdagabb lesz elméd. De mást is jelentének neked a szólamok, mint könnyebbséget és eszközöket: másképpen is kincset jelentenek, kincses örökséget. Apáidtól örökölted őket, apáid gondolkodás módját örökölted velük. Örököse vagy őseid szellemi kincseinek, és rajtad a sor megőrizni őket. (…) A saját köveidet gyűjtsd, a magad bányáiból: e bányák nemzeted nagy költőinek művei. Elsősorban annak, aki leggazdagabb szóban és gondolatban, aki legjobban tudott magyarul. A Toldi-ból többet tanultál magyarul és magyarul gondolkodni, mint talán minden más könyvedből együttvéve. Most azt hiszed, hogy nagyon ismered, és nagyon szereted: olvasd még egyszer, és látni fogod, hogy nem ismerted, és nem szeretted eléggé. Olvasd addig, míg minden kifejezése, minden szava lelkednek egy részévé válik, kitörölhetetlen, elveszthetetlen kincseddé.”

Jellemző, hogy a Nyugat nagy költői közül egyedül Ady nem rajongott Aranyért, míg Kosztolányi, a magyar nyelv talán legnagyobb huszadik századi zsenije ezt írta: „Lelkem ha kérte, amit a sors / nem adott, / Arany János bűvös szavával / mulatott.” József Attila pedig néhány hónappal halála előtt így írt róla: „Verseidre raktál szép cseréptetőt / s homokot kötöttél, a futó időt. / Hadd csellengünk hozzád, vagyonos Atyánk!” Másfél évtizeddel később amerikai emigrációjában Márai Sándor így vallott: „Mindennap – a nagy hőségek idején is – félórán át Arany János versei. Ez a mentőöv, amibe itt, az óceán partján kapaszkodom.” A (joggal) legnépszerűbb magyar irodalomtörténeti összefoglalás szerzője, Szerb Antal pedig ezt írta. „Ha az Ezeregyéjszaka dzsinnjei egy nap felkapnák Magyarországot, és elvinnék távolabbi egekbe, úgyhogy a helyén nem maradna semmi más, csak Arany János tizenkét kötete, ezekből a mágikus könyvekből maradék nélkül ki lehetne olvasni a magyarság eidoszát (idea, lényeg, őskép – A szerz.). Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja. (…) Benne teljes szintézisre jut népi realitás és nemesi história, a romantikus hagyomány és a Petőfi-féle vívmány. Hite szerint kálvinista, de megértője és kifejezője a katolikus középkor lelkének. Átéli és költészetté emeli a XIX. század kétféle nemzetfelfogását: az optimistáét és a pesszimistáét.”

Talán ennyi is elegendő itt és most annak megvilágítására, hogy mit jelent a magyar kultúrának, népléleknek és nemzettudatnak Arany János költészete. És ehhez tegyük hozzá, hogy ő mit tanított a magyar eidosz jelentőségéről. A haldokló Toldi ezt kéri Nagy Lajos királytól: „>Szeresd a magyart, de ne faragd le< – szóla, / >Erejét, formáját, durva kérgét róla: / Mert mi haszna simább, ha jól megfaragják? / Nehezebb eltörni a faragatlan fát.<” Ezt az Arany-üzenetet, végrendeletet csaknem száz évvel később így fogalmazta meg Babits A magyar jellemről írt nagy esszéjében: „Legnagyobb szolgálatot akkor teszi a világnak, ha megőrzi nemzeti sajátságait, s megmarad annak, ami. (…) Nem átváltozásra, magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkbaszállásra.”

Nagyon szerencsések vagyunk, mi magyarok, hogy vannak olyan nagy elődeink, példaképeink, akiknek szellemi kincseit könnyen kibányászhatjuk: csak elő kell vennünk könyveiket, és olvasnunk, élveznünk, megértenünk, befogadnunk, magunkévá tennünk. Ahogy Arany írta Széchenyiről: műve által lettünk magyarok, úgy ez a szentencia rá nézve is igaz és örökké érvényes. Ezért gondoljuk és fontoljuk meg, hogy születésének jövő évi bicentenáriumára hogyan készüljünk. Nyilván lesz sok szép ünnepség, konferencia, kiállítás, idézik majd sok verssorát, kiadnak róla több könyvet, mégis a legfontosabb feladatunk, sőt kötelességünk, ha magyaroknak tartjuk magunkat és meg akarunk maradni mi és utódaink magyarnak, az, amit fentebb Máraitól idéztem: „Mindennap félórán át Arany János versei.”

A Magyar Kultúra Napján fogadjuk meg, hogy mától 2017. március 2-ig mindennap olvassuk Arany Jánost félórán át, de mindennap legalább egy versét, és aztán olvassuk el újra, többször is Toldit, lehetőleg az egész trilógiát. Próbáljuk meg, s meglátjuk, nem is olyan nehéz, naponta csak néhány percet kell elvenni a tévénézéstől, internetezéstől, mobilozástól, a facebookos fecsegéstől.

 

 

 

Merkel harca és Európa esélye

Németországban megváltozott a közhangulat a szilveszterkor nők ellen elkövetett szexuális zaklatások és rablások óta, a lakosság többsége már azt gondolja, hogy az ország nem tud megbirkózni a menekültek nagy számával, Angela Merkel kancellár népszerűsége és menekültpolitikájának támogatottsága pedig nagymértékben csökkent ­– mutatta ki pénteken ismertetett felmérésében a ZDF országos közszolgálati televízió. A ZDF Politbarometer nevű kutatása szerint a decemberi 46 százalékról 60 százalékra emelkedett mindazok aránya, akik szerint Németország nem tud megbirkózni a menekültek nagy számával, és 51 százalékról 37 százalékra süllyedt a bizakodók aránya. Angela Merkel menekültügyi tevékenységével a német lakosság 57 százaléka elégedetlen, 39 százaléka elégedett. Egy hónappal ezelőtt 49:47 volt ez az arány. A felmérés alapján a német lakosság 70 százaléka attól tart, hogy a menekültek miatt növekszik a bűnözés, és 73 százaléka szerint szigorítani kell a bűnözővé váló menedékkérők kiutasítására vonatkozó szabályokat. Növekedik mindazok aránya, akik szerint a menekültek nagy száma veszélyezteti a társadalmi és kulturális értékeket. A tavaly októberi 33 százalék után már 42 százaléka tart ettől.

Egy másik hír Németországból: Csaknem 1,1 millió menedékkérőt regisztráltak tavaly a berlini belügyminisztérium múlt heti összesítése szerint. A migránsok legnagyobb csoportjait a szíriaiak, az afgánok és az irakiak alkotják. Az idén január 1-jétől 14-én 12 óráig 51 395 menedékkérőt vettek nyilvántartásba Németországban, és ugyan 1477 menedékkérő távozott az országból, az év első két hetének adatait éves szintre vetítve 1,2 millió menedékkérő érkezhet 2016-ban, ami több a tavalyi – történelmi csúcsot jelentő – 1 091 894-nél. A kormány teljes erővel törekszik a menekülthullám csillapítására, de mivel Angela Merkel kancellár továbbra is elutasítja a befogadható menedékkérők számának korlátozását, más terveken dolgoznak – írta a Bild című német napilap pénteken.

Egy harmadik hír ugyancsak Németországból, a hét elejéről: Pillanatok alatt elfogyott a német könyvesboltokból Adolf Hitler politikai kiáltványa, a Mein kampf (Harcom), amelynek tudósok kritikai jegyzeteivel ellátott kiadását múlt pénteken dobták piacra a szerzői jogok lejárta után. A négyezer példányban kiadott, mintegy kétezer oldalas, magyarázatokkal ellátott változatra már január 8-i megjelenése előtt hatalmas volt a kereslet, mintegy 15 ezer előzetes megrendelés érkezett rá. Sajtóértesülések szerint az 59 euróba került könyv egy példányát már újraárulják az Amazon németországi honlapján tízezer euróért – adta hírül a The Daily Telegraph brit napilap honlapja. Három nappal később, csütörtökön pedig az MTI már azt közölte, hogy az óriási kereslet miatt újranyomtatják a Mein kampf kritikai kiadását, bár még nem tudni, hány ezer példányban.

Ráadásként még egy érdekes németországi hír: Bocsánatot kért a németországi Kölnben szilveszterkor nők ellen elkövetett szexuális zaklatásokért és rablásokért Észak-Rajna-Vesztfália miniszterelnöke a düsseldorfi tartományi gyűlésben (Landtag) csütörtökön tartott rendkívüli ülésen, és intézkedéscsomagot jelentett be az esetek feltárására és a közbiztonság erősítésére. Hannelore Kraft beszédében kiemelte, hogy „végtelenül sajnálja” a szilveszter éjjel történteket. A szociáldemokrata párt (SPD) politikusa közölte, hogy nagy összegű jutalmat tűznek ki az elkövetők nyomravezetőinek, 500 fővel megemelik a rendőrség létszámát, kiterjesztik a közterületi térfigyelő rendszert, felgyorsítják a büntetőeljárásokat és bevezetnek egy sor további intézkedést, hogy helyreálljon a lakosság biztonságérzete. A Landtag ellenzéki oldalán élesen bírálták az SPD és a Zöldek tartományi kormányát. A jobboldali CDU frakcióvezetője, Armin Laschet lemondásra szólította fel a tartomány szociáldemokrata belügyminiszterét, Ralf Jägert és hangsúlyozta, hogy a tartományi legnagyobb városának központjában szilveszter éjjel lezajlott „rettenetes erőszakorgia” a kormány csődjét jelenti.

A fenti hírcsokor mellett még több tucatot idézhetnék, amely egyértelműen mutatja, hogy „Európa beteg embere” lett Németország az Angela Merkel által vezetett kereszténydemokrata–szociáldemokrata koalíciós kormányzat tavalyi ténykedésének köszönhetően. Mindez nemcsak lehangoló és aggasztó, de roppant veszélyes is, mivel Európa legnépesebb, gazdaságilag legerősebb és politikailag legfontosabb országáról van szó, amely az egész Európai Unió jelenét és közeljövőjét ha nem is határozza meg totálisan, de nagy mértékben befolyásolja. Hasonlóan az első és a második világháború előtti európai helyzethez. Németország (a „második” és a „harmadik” birodalom) 1914 és 1939 előtt is Európa legnépesebb, gazdaságilag legerősebb és politikailag – egyik – legfontosabb országa volt. Akkori erejével élve, világuralmi ambícióktól fűtve Németországnak – a cári birodalommal, majd a sztálini Szovjetunióval együttesen – kulcsszerepe és fő felelőssége volt az első, majd a második világháború kirobbantásában, az európai népek iszonyú szenvedésének, emberi és anyagi veszteségeinek előidézésében.

Ma már gyakorlatilag közhely, hogy megkezdődött a harmadik világháború, igaz, egészen más formában, módon és eszközökkel, mint az első kettő. Velük ellentétben még kezdetének időpontját sem tudjuk meghatározni. Van, aki a tavaly november 13-i fekete pénteket, a párizsi dzsihadista merényletsorozatot tartja a fordulópontnak, amikor az iszlám és a Nyugat közötti, több évtizede tartó civilizációs hidegháború a forró szakaszába lépett. Mások a szilveszter éjjelt tekintik fordulópontnak, amikor több németországi nagyvárosban, valamint Ausztriában, Svájcban, Finnországban és Svédországban is afrikai és ázsiai migráns férfiak tömegesen támadtak meg európai nőket, kirabolták és szexuálisan zaklatták őket, néhányat meg is erőszakoltak. Joggal mondta a CDU politikusa, Armin Laschet, hogy az Észak-Rajna-Vesztfália tartomány legnagyobb városának, Kölnnek központjában szilveszter éjjel lezajlott „rettenetes erőszakorgia” a baloldali kormány csődjét jelenti.

A csőd azonban valójában már tavaly bekövetkezett Németországban és az Európai Unió vezetésében: kiderült, hogy a migránsválságot nemhogy kezelni nem képesek, de még az igazi természetét és veszélyét sem ismerték fel. A Merkel kancellár által képviselt „befogadás német kultúrája” (deutsche Willkommenskultur) éppúgy megbukott, mint az Európai Unió bürokratái – a luxemburgi liberális Junckertől a német szocdem Schulzig. Jelen sorok írója már négy és fél hónappal ezelőtt megírta itt, hogy az európai elit, ezen belül „Juncker és az általa vezetett Európai Bizottság bukott meg – ez a nyár bebizonyította, hogy teljesen alkalmatlan a kaotikus, tömeges, illegális bevándorlás okozta válsághelyzetnek nemhogy a kezelésére, de még a felismerésére és megértésére sem!” (Kemény deszkák, avagy miért bukott meg a Juncker-bizottság?, 2015. augusztus 30.) Hogy milyen ostoba és cinikus az Európai Bizottság elnöke, az is mutatja, hogy Jean-Claude Juncker pénteki brüsszeli évnyitó sajtóértekezletén nem önkritikát gyakorolt saját alkalmatlansága, elhibázott, közveszélyes politikája miatt, hanem élesen bírálta az unió azon tagállamait, amelyek – mint fogalmazott –  nem tesznek eleget kötelezettségeiknek a menekültek EU-n belüli elosztása terén. A luxemburgi politikus a 2016-os év várható kihívásairól szóló sajtókonferenciáján elmondta, belefáradt abba, hogy elsősorban mindig a Bizottság kapja a kritikákat, miközben a tagországok közel sem tettek meg mindent, amit meg kellett volna. Hozzátette, különösen azokra az államokra gondol, amelyek úgy vélik, jó irányba haladnak, amikor azt mondják, hogy nem fogadnak be menekülteket.

Márpedig Európa polgárainak többsége – akiknek érdekeit és akaratát Junckernek képviselnie és érvényesítenie kellene! – nem az idegen civilizációjú és az itteni törvényekhez, szokásokhoz, életformához alkalmazkodni egyáltalán nem óhajtó ázsiai és afrikai gazdasági bevándorlók befogadását akarja, hanem az immár milliós emberáradat megállítását és visszafordítását. Az Eurobarometer legfrissebb közvélemény-kutatása szerint a tavaly nyáron közzétett felméréshez képest húsz százalékponttal többen, már 58 százaléknyian tartják az unió előtt álló legjelentősebb kihívásnak, a leginkább aggodalomra adó jelenségnek a bevándorlást (2014 novemberében még csak 24 százalékuk!), s a korábbinál nyolc százalékponttal többen, 25 százaléknyian a terrorizmust. Portugáliát leszámítva minden uniós országban a bevándorlást tartják a legtöbben égető fontosságú kérdésnek, és a legtöbb megkérdezett szerint mind tagállami, mind uniós szinten többet kell tenni az illegális bevándorlás ellen.

Bár a többszörösen levitézlett és leváltására már bőven alapot és indokot adó Juncker a jelek szerint még nem hallja meg az európai polgárok szavát és akaratát, Angela Merkel és az általa elnökölt CDU vezetése azonban – ha nem is Horst Seehofer, a bajor CSU pártelnöke-miniszterelnöke által követelt teljes fordulatot, de – egy hete legalább „félfordulatot” kezdett el megvalósítani Németország menekültpolitikájában. De még ezt sem lehet „fél szívvel” végrehajtani.

Hiányzik a demokratikus legitimáció Angela Merkel kancellár menekültpolitikája mögül, ezért a törvényhozás alsóházának (Bundestag) szavaznia kell arról, hogy folytatható-e még a Merkel-féle politika – mondta Markus Söder bajor pénzügyminiszter a Der Spiegelnek. Európai megoldás nincs a láthatáron, ezért „hatékony nemzeti megoldásra” van szükség – hangsúlyozta a CSU egyik legbefolyásosabb politikusaként, Seehofer egyik lehetséges utódaként számon tartott bajor pénzügyminiszter. Hozzátette, hogy a határok megnyitásával a menekültpolitikában végrehajtott „alapvető fordulatról” Angela Merkel és a szociáldemokrata párt (SPD) elnöke, Sigmar Gabriel döntött, és ugyan meglehet, hogy az adott helyzetben humanitárius okok miatt nem lehetett másként eljárni, „de a Bundestagot soha nem kérdezték meg, hogy tartóssá akarja-e tenni a rendkívüli állapotot”. Ezt a kérdést pedig föltétlen a Bundestag elé kell terjeszteni, hiszen a szövetségi kormánynak még ahhoz is felhatalmazást kell kérnie a testülettől, hogy „néhány katonát külföldi bevetésre küldjön”, ezért abban a kérdésben is a parlamentnek kell döntenie, hogy akar-e Németország befogadni több mint egymillió embert – mondta az Angela Merkel vezette Kereszténydemokrata Unió (CDU) bajor testvérpártjának politikusa.

Valójában a bajor CSU vezetői által képviselt és követelt politikai fordulatra nemcsak Németországnak van szüksége, hanem egész Európának. Ahogy egy-két évvel a második világháború előtt még meg lehetett volna állítani a Führert, hogy ne tudja végigvinni „harcát”, talán még most sem késő, hogy a józan és felelős német emberek (nem a Mein kampfot most elkapkodók!) és Európa polgárai jobb belátásra és irányváltásra kényszerítsék Európa legbefolyásosabb politikusát, a német kancellárt. Mert ha ő megnyeri a „humanitárius”, az ázsiai és afrikai migránsok millióit befogadó harcát, akkor Európa veszíteni fog!