Ha a leghalványabb kétségünk volna a tekintetben, hogy a végéhez közeledő 2015-ös esztendőnek mi volt Európában a leginkább meghatározó szava, ügye, kihívása, veszélye, botránya, akkor elég, ha idézzük az Eurobarometer legfrissebb közvélemény-kutatásának közvetlenül karácsony előtt közzétett összesítését. Eszerint a nyáron közzétett felméréshez képest húsz százalékponttal többen, 58 százaléknyian tartják az unió előtt álló legjelentősebb kihívásnak, a leginkább aggodalomra adó jelenségnek a bevándorlást (tavaly novemberben még csak 24 százalékuk!), s a korábbinál nyolc százalékponttal többen, 25 százaléknyian a terrorizmust. A tagállamokra lebontott adatokból az derül ki, hogy Portugáliát leszámítva minden uniós országban a bevándorlást tartják a legtöbben égető fontosságú kérdésnek, és a legtöbb megkérdezett szerint mind tagállami, mind uniós szinten többet kell tenni az illegális bevándorlás ellen.
Magyarországon 68 százalék nevezte az unió előtt álló jelentős kihívásnak a bevándorlás ügyét és 34 százalék a terrorizmust. Ez nem újdonság számunkra, hiszen a magyarok közül a nyáron több mint egymillióan vettek részt a bevándorlás ügyében kezdeményezett nemzeti konzultációban, s a kérdőívre válaszolók kilencvenhét százaléka valósnak ítélte a megélhetési bevándorlás erősödését, kilencven százaléka támogatta a szigorúbb jogi és biztonsági intézkedéseket az illegális bevándorlás megállításáért, s kilencvennyolc százalék egyetértett a kormánnyal abban, hogy a bevándorlás helyett a magyar családok és a születendő gyermekek támogatására van szükség. Ezt úgy kommentálta Orbán Viktor: „Jól látható, hogy a magyarok még nem vesztették el a józan eszüket”. Karácsonyig pedig már 1 millió 700 ezren támogatták aláírásukkal a kormány küzdelmét az illegális migránsok kötelező uniós betelepítési kvótája ellen, és nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy mivel januártól újraindítja a Fidesz az aláírásgyűjtést, ez a szám növekedni fog. Ha figyelembe vesszük, hogy Magyarországon körülbelül nyolcmillió választópolgár él, de a parlamenti választásokon alig több mint ötmillióan szoktak részt venni – tehát nagyjából ennyi a közügyekbe, az ország jövőjébe aktívan beleszólni kívánó polgár –, akkor ha eléri a kvótaellenes aláírók száma a két és fél milliót, elmondható lesz, hogy a magyarok többsége nyíltan és bátran kiállva (nem csupán családi vagy baráti körben diskurálva, pusmogva) elutasítja az unió bevándorláspárti politikáját. Joggal mutatott rá Orbán Viktor az egyik legolvasottabb cseh napilapnak karácsony előtt adott interjújában, hogy a migrációs válság lakmuszpapírként mutatta ki a zárt, ideologikus burokban ülő európai politikai elit általános válságát, de, bár egy évvel ezelőtt „nagyon kevesen voltunk, akik a józan ész talaján állva szemléltük” a migránsválság első jeleit, a magyar kormányfő örömét fejezte ki, hogy „Európa lassacskán magára talál, és a józan ész talajáról kezdi nézni ezt a problémát. Nem így tenni öngyilkos hajlamokra vall. Európának föl kell adnia az öngyilkos hajlamokat, és talpra kell állnia.”
A józan ész fontosságára azért sem árt újra és újra felhívni a figyelmet, mert az Unió jelenlegi vezetői még mindig nem értették meg, amit például Ewald Stadler, a Rekos keresztény-konzervatív párt elnöke, egykori uniós képviselő mondott el egy karácsony előtti osztrák tévéadó vitájában. Úgy vélekedett, hogy a Merkel kancellár által is képviselt „befogadás német kultúrája” (deutsche Willkommenskultur) a német politikára jellemző romantika. Meglátása szerint az Európába érkező emberek többsége a genfi konvenció értelmében nem menekült, hanem olyan bevándorló, aki csupán gazdaságilag akar jobban járni. „Manapság igazából azzal kellene foglalkozni, hogy ellenőrizetlenül és tömegesen beutazhatnak-e emberek Európába, ezért nemcsak keresztényi, hanem felvilágosult és józan értékekre is szükség van a menekülthelyzet megoldásában” – mondta ugyanott Prőhle Gergely, az Emberi Erőforrások Minisztériumának nemzetközi és európai uniós ügyekért felelős helyettes államtitkára, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője. Egyébként egy hetilapban megjelent év végi írásában ő arra hívta fel a figyelmet, hogy a felebaráthoz való személyes odafordulás személyes felelőssége „akkor is érvényes, ha egy bülbülszavú kancellár, és akkor is, ha egy szigorú miniszterelnök áll az általunk lakott ország élén”.
Sokan hivatkoznak manapság a keresztény irgalmasságra, a „szeretet rendjére”, amely a személyek iránti kötelességben nyújt eligazítást. A rangsor elején a család áll, aztán a rokonok, a barátok, a nemzettársak, végül az a világ összes népe. Ahogy Kölcsey Ferenc írta híres, ma is megszívlelendő Parainesis-ében: „Ne hidd, mintha Isten bennünket arra alkotott volna, hogy a föld minden gyermekeinek egyforma testvérük s a föld minden tartományinak egyforma polgáruk legyünk… Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony világítással állandóul boldogíthassuk… Hol az ember, ki magát a föld minden országának szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében? Leonidás csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg. Nem kell erre hosszú bizonyítás; tekints szívedbe, s ott leled a természettől vett tudományt, mely szerelmedet egy háznéphez s ennek körén túl egy hazához láncolja.” Vannak azonban válságos helyzetek, amelyek felülírják a szeretet (sor)rendjét, gondoljunk az irgalmas szamaritánus jézusi példázatára. A valóságos veszélyben levőket – erőnkhöz, képességeinkhez, eszközeinkhez mérten – meg kell segítenünk. Ez azonban egyúttal azt jelenti, hogy erőnkön, képességeinken, (anyagi) eszközeinken felül nem vagyunk kötelesek segíteni, kivált, ha az a saját családunk, rokonaink, barátaink, nemzettársaink iránti kötelességünk elmulasztásával jár. „Mi is szívemberek vagyunk, de nem vagyunk agyatlanok, a kettőt egyensúlyban kell tartani” – mondta Orbán Viktor többször is az elmúlt évben, egyúttal arra figyelmeztetett: „Észnél kell lenni, itt most nem szabad engedni sem a szép szavak csábításának, sem az együttérzésnek”, amelyre ugyanakkor mindig szükség van. A miniszterelnök azt a kérdést tette fel, amit minden felelősen gondolkodó, a családjáért és hazájáért tenni kész magyar ember: ki dönti el, hogy kit engedünk be a házunkba, a lakásunkba, az országunkba? Ez alapvető nemzeti érdek és Magyarország, a magyar emberek, civil közösségek csak maguk dönthetik el.
Ezért is megdöbbentő, hányingert keltő az a hagymázas, hőbörgő, botrányos iromány, amelyet a hazai internacionalista baloldal egyik régi szócsöve, Tamás Gáspár Miklós adott közre a karácsonyi ünnepek után egy online újság felületén. Eltekintve attól, hogy irománya tele van súlyos tévedésekkel és hazugságokkal – amihez egyébként joga van, hiszen Magyarországon vélemény-, szólás- és sajtószabadság van –, az viszont tűrhetetlen és elfogadhatatlan, hogy azt írja, mivel a magyar lakosság 87 százaléka („szóval csaknem mindenki”) támogatja a bevándorlás megtiltását, „az Orbán-állam idegengyűlölő és fajgyűlölő irányzatát”, ez azt jelenti, hogy a „tartósan félrenevelt és félrevezetett, kollektív paranoiára késztetett nemzet jelenleg képtelen az egészséges erkölcsi ítéletalkotásra”. Azt állítja: „Magyarország jelképe – talán évszázadokra – a szögesdrót kerítés. A menekültválság próbatétel volt, és Magyarország elbukott… Mégis ég az arcunk” – ezzel fejezi be. Igazán nehéz erre bármit mondani, például Deutsch Tamás azzal intézi el a szélsőbaloldali filozófus újabb és újabb verbális ámokfutásait, hogy egy „elsősorban önmagát gyönyörködtető nyelv- és stíluszsonglőrnek”, egy „bájosan hőbörgő zsurnaliszta aktivistának” titulálja. Én pont azzal a kifejezéssel jellemezném, amit ő mond a magyarok többségére: „beteg az elméje”. És bár nekünk gyakran valóban „ég az arcunk”, de neki nem tud, mert az nincs neki. Arctalan (sokak szerint arcátlan), identitását vesztett ember, aki az agyát rég elhomályosító hisztériájában nem veszi észre, hogy nem mindenki őrült, mert szembe megy vele az autópályán, hanem ő az, aki szembe megy a normális forgalommal. Sajnos, koránt sincsen egyedül, sem idehaza, sem az unióban, ezért sem gondolhatjuk, hogy 2015-ben túljutottunk a válság mélypontján.
Mégis, bár Dániel prófétával együtt bűnbánóan fohászkodunk az Úrhoz, hogy „miénk arcunk pirulása: királyainké, fejedelmeinké és atyáinké, akik vétkeztünk ellened”, egyúttal higgyük, hogy „Istenünké az irgalmasság és a bocsánat”. Bízzunk hát Istenben és tegyünk jót, amíg van időnk és erőnk – s főképpen őrizzük meg a hitünket, a józan eszünket és a hidegvérünket, mert jövőre is nagy szükség lesz rá! Ne legyen illúziónk, a nagy népvándorlás okozta európai migránsválság 2015-ben csupán elkezdődött, a java még hátra van. Ám az is adjon reményt, hogy – a lassan elmúló idei év legnagyobb részével ellentétben – már nem vagyunk egyedül.
