máj 30, 2016 | Blog, Márton János
Az európai egységet fenyegető veszélyekre figyelmeztetett Francois Hollande francia elnök és Angela Merkel német kancellár az első világháború nyugati frontja egyik leghosszabb és legvéresebb ütközete, a verduni csata századik évfordulóján rendezett vasárnapi megemlékezésen. „A megosztottság, a bezárkózás, a befelé fordulás erői ismét munkálkodnak. Félelmet gerjesztenek és gyűlöletet, kihasználva a gyengeségeket, a lemaradásokat, a tévedéseket és a hibákat” – mondta Hollande a douaumont-i katonai temetőben tartott megemlékezésen, ahol mintegy 130 ezer német és francia katona földi maradványai nyugszanak. „Európát a bajok okaként jelölik meg, elfelejtve azt, hogy a katasztrófából született meg Európa” – tette hozzá a francia államfő a Franciaországot és Németországot egymással szembefordító két világháborúra utalva. „Feladatunk Verdun vérrel áztatott földjébe van írva: szeressük a hazánkat, de óvjuk meg közös házunkat, Európát, amely nélkül a történelem viharainak lennénk kiszolgáltatva!” – fogalmazott a francia szocialista elnök. Angela Merkel szintén utalt Európa „gyengeségeire” a menekültválsággal kapcsolatban, de szerinte az első világháború áldozataira úgy tudunk a legjobban emlékezni, ha nem felejtjük el azokat a tanulságokat, amelyeket Európa levont az elmúlt évtizedek katasztrófáiból. „Nyitottnak kell lennünk egymás iránt… számomra ettől sikeres Európa” – hangsúlyozta. „Ha kizárólag nemzeti szinten gondolkodunk, nem tudunk előrelépni. Ez ugyanúgy érvényes az európai adósságválságra, mint a menekültek befogadására” – tette hozzá a kereszténydemokrata politikus, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy a Charles de Gaulle francia elnök és Konrad Adenauer német kancellár között létrejött „bizalmi viszony”, majd az 1962-ben megkötött német–francia barátsági szerződés „számunkra az egyik legdrágább örökség”.
Az első világháború több mint félmillió elesett katonát, sebesültet és eltűntet követelő tízhónapos öldöklésének kelet-franciaországi helyszíne, Verdun az 1960-as évektől a német–francia megbékélés egyik fő jelképe. 1984-ben Helmut Kohl német kancellár és Francois Mitterrand francia elnök a douaumont-i katonai temetőben egymás kezét fogva emlékezett a szakadó esőben a csata áldozataira. A századik évfordulós ünnepség kezdeteként Francois Hollande és Angela Merkel vasárnap délelőtt a consenvoye-i német katonai temetőben közös esernyő alatt sétált végig a szakadó esőben a 11 ezer német katona sírja előtt, majd ellátogattak a verduni polgármesteri hivatalba, ahol először fogadtak német vezetőt. Samuel Hazard polgármester mindkettőjüknek átadta a De Gaulle Adenauer-díjat, a békéért tett tevékenységük elismeréseként.
Az elmúlt vasárnap nem csupán a két legnagyobb és legerősebb európai uniós tagállam legfelső vezetőinek közös történelmi megemlékezése és aktuálpolitikai üzenete miatt volt fontos. Ez a nap a magyar hősök emléknapja volt, amely ünnep az első világháborúra nyúlik vissza. Először 1917-ben, az első világháború idején született törvény arról, hogy a hazáért életüket áldozó hősökről meg kell emlékezni. 1924-ben újabb törvény rögzítette, hogy „a nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja és a mindenkori magyar hősi halottak emlékének szenteli”. Kövér László, az Országgyűlés elnöke Vámosújfaluban vasárnap, a magyar hősök emlékünnepén hangsúlyozta, életük feláldozásával a magyar hősök egy ezredéven át nemcsak Magyarországot, hanem Európát is védték. Felsorolta Muhit, Mohácsot, Nagymajtényt, Világost, Doberdót, a Don-kanyart, az 1956-os pesti utcát, „ahol mindig egyedül maradtunk, ahol mindig magyar hősök születtek és haltak, ahol a mérhetetlen életáldozatból és szenvedésből azonban mindig újjászületett a magyar élet”.
Kövér László kitért arra: napjainkban szembe kell nézni azokkal az erőkkel, amelyek Európának és benne Magyarországnak is olyan jövőt szánnak, amelyben nem a népakarat, azaz a demokrácia uralkodik, hanem valami egyéb, „senki által meg nem választott bürokraták akarata érvényesül”, amelyben nem az európai és a magyar ember a meghatározó, hanem valami egyéb, egyfajta nemzeti, hitbéli, kulturális, önazonosságától is megfosztott, „azaz gyökértelenné tett embermassza”. Ebben pedig nem az európai és a magyar érdek az elsődleges, hanem másfajta, Európától és Magyarországtól egyaránt idegen gazdasági, ideológiai háttérhatalmak érdekei – hangsúlyozta. Úgy fogalmazott: „szembe kell néznünk azokkal az erőkkel, amelyek idegenek tömeges betelepítésével az Európai Unió erőszakolt központosításával, közösségeink aláásásával, hagyományaink, normáink bomlasztásával el akarják törölni Európa és Magyarország keresztény gyökereit, fel akarják számolni az európai nemzetek államait, önazonosságát és érdekeit, egy olyan új uralom alá akarnak hajtani mindannyiunkat Európában, mely uralom demokráciaellenes és nemzetellenes”.
Ugyanazon a napon két helyszínen – Verdun és Vámosújfalu – francia, német és magyar vezető politikusok beszéltek történelemről, Európáról, demokráciáról, háborúról és békéről, hősökről és menekültekről. Homlokegyenest ellenkező aspektusból, más mentalitásról árulkodva, egymástól különböző következtetésre, tanulságra jutva. Holott mindhárman ugyanannak az európai történelemnek és kultúrának az örökösei és – elvileg – a képviselői, valamint – kötelességük szerint – a védelmezői. A francia elnök és a német kancellár patetikus történelmi megemlékezésébe azonban disszonáns, sőt hamis elemek keveredtek, amikor Európát nem az idegen etnikumú, kultúrájú, iszlám hitű és életformájú ázsiai és afrikai migránsok inváziójától féltik, hanem azoktól a kisebb európai nemzetektől, amelyek minden erővel védik saját államuk és egyúttal a közös Európa határait az illegális bevándorlók tömegeitől. Ma már egyre több európai politikus, közszereplő és egyszerű polgár nemcsak belátja, de ki is meri mondani, hogy Európa nem lehet a világban szükséget szenvedő tíz- és százmilliók gigantikus menekülttábora. Ma már nemcsak a magyar kormányfő meri kimondani, hogy az iszlamizálódás alkotmányos tilalom alá esik Magyarországon. „Nem vagyunk iszlám ország , és nem is leszünk azzá” – hangoztatják a német Kereszténydemokrata Unió (CDU) konzervatív szárnyához tartozó Berlini kör tagjai május 11-én közzétett kiáltványukban. A legnagyobb, de gyorsan csökkenő népszerűségű kormánypárt tagjai nem értenek egyet a merkeli Willkommenskultur-doktrínával, amelyről éppen aznap jelentette be Horst Seehofer bajor miniszterelnök, a CSU elnöke, hogy „közjegyző előtt pecsétet tettek a Willkommenskultur végére”.
Tavaly nyár óta, amikor Törökországból Görögországon és a Nyugat-Balkánon át Európa belsejére zúdult a migránscunami, legelsőként hazánk mint schengeni „frontország” minden lehetséges erővel védte a közös európai határt, a valódi európai szolidaritás szellemében, ám ezért cserébe – európai szolidaritás, segítség helyett – igaztalan bírálatokat, rágalmakat, aljas támadásokat kaptunk a brüsszeli, strasbourgi és berlini birodalmi központokból és az őket kiszolgáló globalista médiától. A magyar kormány tavaly nyár óta közös európai megoldást sürgetett a közös európai határok védelme érdekében, de magára maradt, és háromnegyed évnek kellett eltelnie, míg más országok is követték a magyar példát. Európa egyre több országának egyre inkább elege van a brüsszeli birodalmi központ diktátumaiból, fenyegetéseiből, zsarolásából. Biztató, hogy a brüsszeli kötelező betelepítési kvótát és a pénzbüntetéssel való zsarolást a diktátum május elejei nyilvánosságra hozása után néhány órával a visegrádi négyek és a balti államok is kapásból elutasították. De egyre több nagyobb tagországban is erősödnek a józan észt és az egészséges önvédelmet képviselő, az álliberális, álhumánus, álkeresztény bevándorláspolitikát elutasító hangok.
„Feladatunk Verdun vérrel áztatott földjébe van írva: szeressük a hazánkat, de óvjuk meg közös házunkat, Európát, amely nélkül a történelem viharainak lennénk kiszolgáltatva!” – így fogalmazott vasárnap a francia szocialista elnök. Mi magyarok, pontosan ezt tesszük, immár ezer éve. De ahogy Szent István és Szent László királynak, Hunyadi Mátyásnak és Szapolyai Jánosnak nem csupán a keleti barbárok betöréseitől, hanem a német-római császár hódító törekvéseitől is meg kellett védenie Magyarországot, ma a globalista brüsszeli birodalmi központ diktatórikus, ön- és közveszélyes politikájával szemben kell megvédenünk hazánkat és házunkat, családunkat. Ismételjük meg az Országgyűlés elnökének hősök napi figyelmeztetését: „szembe kell néznünk azokkal az erőkkel, amelyek idegenek tömeges betelepítésével az Európai Unió erőszakolt központosításával, közösségeink aláásásával, hagyományaink, normáink bomlasztásával el akarják törölni Európa és Magyarország keresztény gyökereit, fel akarják számolni az európai nemzetek államait, önazonosságát és érdekeit, egy olyan új uralom alá akarnak hajtani mindannyiunkat Európában, mely uralom demokráciaellenes és nemzetellenes”.
Franciaország és Németország jelenlegi vezetőinek óriási a felelőssége, hogy az európai népeket, nemzeteket fenyegető veszélyek elleni harc élére álljanak. Nekik kellene a legjobban ismerniük és érteniük, hogy a száz évvel ezelőtti verduni csata – tágabb értelemben az apokaliptikus Nagy Háború –„vérszivattyújának” drámai hatása az lett, hogy az európai nemzetek kivéreztek, legyengültek, a nyugati hatalmak világhatalmi primátusa odaveszett, és az irtózatos anyagi, emberi (fizikai, morális, lelki) veszteségek az európai civilizáció végső pusztulásának előképét teremtették meg. Német- és Franciaország száz évvel ezelőtti politikai, gazdasági és szellemi vezetőinek eléggé el nem ítélhető a szerepe, és múlhatatlan a felelőssége azért, hogy Oroszországban hatalomra kerülhetett a bolsevizmus, Németországban a nemzetiszocializmus, végül az egész világ első számú szuperhatalmává válhatott az Amerikai Birodalom. Jó lenne, ha ezt a mai német és francia vezetők felismernék, és ahelyett, hogy másokat bírálnának, leckéztetnének és fenyegetnének, végre észhez térnének, és példát mutatnának a hazájuk és Európa népei iránti szolidaritásból és felelősségérzetből. A június végi sorsdöntő európai uniós csúcstalálkozón végleg eldől és kiderül, hogy ki Európa barátja és ki az ellensége. Mi magyarok mindenesetre megint példát mutathatunk az uniós kötelező betelepítési kvóta elutasításával, amelyről várhatóan kora ősszel lehet megtartani a kormány által kezdeményezett országos népszavazást. Ebben a kérdésben a nemek győzelme azt jelenti majd, hogy a magyarok igent mondanak a magyar jövőre és Európára.
máj 15, 2016 | Blog, Márton János
Boris Johnson, London előző polgármestere szerint az Európai Unió a Római Birodalom „aranykorának” újjáélesztéséről álmodozik, ugyanúgy, ahogy mások mellett Napóleon és Adolf Hitler is tette. Johnson – a kormányzó Konzervatív Párt Brexit-párti táborának egyik legbefolyásosabb tagja, aki a brit sajtó egyöntetű véleménye szerint a következő, 2020-as parlamenti választásokon a miniszterelnöki tisztségért már nem induló David Cameron egyik legesélyesebb utódjelöltje – a The Sunday Telegraph című tekintélyes vasárnapi konzervatív brit lapnak adott interjúban kijelentette, hogy „az egész ügy” – vagyis az Európai Unió koncepciója – a Római Birodalomig nyúlik vissza. Szerinte ugyanis az elmúlt kétezer történelme nagyjából arról szólt, hogy különböző emberek és intézmények megpróbálták Európa egyesítésével újjáéleszteni a rómaiak idejére jellemző „béke és jólét aranykorát”. Mások mellett „Napóleon és Hitler is ezzel próbálkozott, tragikus végeredménnyel (…) Az EU is egy erre irányuló kísérlet, más módszerekkel” – fogalmaz a konzervatív politikus.
Alighanem az idei pünkösd leginkább figyelemreméltó politikusi nyilatkozata ez. Ennél keményebb kritikát még a nyugati neoliberális-globalista média által Sátánnak tartott magyar és lengyel kormányfők sem fogalmaztak meg az Európai Uniónak nevezett hatalmi struktúrával szemben. Boris Johnson bátor, szókimondó kritikájának súlyából azonban sokat levon, hogy már (még?) semmiféle közpolitikai felhatalmazása nincsen, sőt londoni polgármesterségére baljós árnyékot vet, hogy tíz napja a brit főváros új polgármesterének az ellenzéki Munkáspárt jelöltjét, a pakisztáni származású Sadiq Khant választották. Vagyis a nyugati keresztény civilizáció emblematikus városát, Európa legnagyobb metropolisát, amely egyben a világ egyik legfőbb pénzügyi központja, mostantól (egyelőre négy évig) egy keleti bevándorló család másodgenerációs leszármazottja, muszlim vallású politikus irányítja. Tehát 2016. május 5. szimbolikus határkő Nagy-Britannia történetében, amelynek alkotmánya szerint az uralkodó kizárólag protestáns keresztény lehet, s koronázási esküjében megígéri és megfogadja, hogy „minden erejével fenntartja a protestáns vallást az Egyesült Királyságban”. Az is baljós jel, hogy Sadiq Khant antiszemita nézetek vallásával vádolják, továbbá hogy rendszeresen mutatkozott szélsőséges nézeteket hirdető hitszónokok társaságában London főleg muszlimok lakta kerületeiben. Bár ezeket a vádakat Khan visszautasította, az kétségtelen tény, hogy London újonnan megválasztott polgármestere egy korábbi interjújában kifejtette, a közlekedési vállalat felső vezetői között túl sok a fehér. Nocsak – a globalista birodalmi médiában politikai korrektségnek becézett liberálfasiszta véleménydiktatúra baloldali sztárja a bőrszínük alapján különböztet meg embereket, és ez természetesen nem csapja ki a biztosítékot az Európa-ellenes és keresztényfób birodalmi médiában.
Mondhatjuk persze, hogy a londoni polgármester-választás mégiscsak helyi ügy – a londoniak ezt kérték, ezt kapták. Csakhogy a tíz nappal ezelőtti választás az uniós tagságról szóló június 23-i nagy-britanniai népszavazás lakmuszpapírja lehet, éppúgy, ahogy a migrációs válság lakmuszpapírként mutatta ki a zárt, ideologikus burokban ülő európai politikai elit általános válságát. „Természetesen” a muszlim vallású új londoni polgármester az uniós tagság híve, míg a konzervatív angol ex-polgármester a Brexit-tábor egyik vezetője, aki a jelenlegi EU-t a római és a hitleri harmadik birodalomhoz hasonlítja. Hogy kettejük közül melyikre hallgatnak inkább az angolok, az nemcsak Nagy-Britannia, de egész Európa jövőjét meghatározza. A brit népszavazás után néhány nappal pedig megrendezik a sorsdöntő európai uniós csúcstalálkozót, amelyen kiderül, hogy sikerül-e ráerőltetni a tagállamok többségére a brüsszeli birodalmi központ diktátumát az automatikus migránselosztási mechanizmusról és az azt elutasító tagállamok horribilis pénzbüntetéséről. Ha netán sikerülne, az éppúgy a jelenlegi Európai Unió végét jelentené, mintha nem – június vége után mindenképpen új korszak kezdődik Európa történetében.
Jó jel, hogy már nemcsak a visegrádi négyek és a balti országok, de például a sokáig a merkeli politikát szolgai módon követő Ausztria is elutasítja a hazug, öngyilkos „európai szolidaritást”. Sőt már Németországban is változnak az idők. Helmut Kohl volt német kancellár Aggodalom Európáért című új könyvében bírálja az európai határok megnyitását a menekültek előtt. „A megoldásokat magukban az érintett térségekben kell megtalálni, nem pedig Európában. Európa nem válhat a világban szükséget szenvedő több milliónyi ember új hazájává” – szögezi le a nyolcvanhat éves, nagy tekintélyű kereszténydemokrata államférfi.
Ma már egyre több európai politikus, közszereplő és egyszerű polgár nemcsak belátja, de ki is meri mondani, hogy Európa nem lehet a világban szükséget szenvedő tíz- és százmilliók gigantikus menekülttábora. Európa az európai nemzeteké, helyi közösségeké, embereké, amelyek, akik szeretnék megőrizni kultúrájukat, gyökereiket, hagyományaikat, szokásaikat, életformájukat. Európa nem egy birodalom, ahol a központból diktálnak a tartományoknak, hanem – a nagy spanyol filozófust, Ortegát idézve – az erőegyensúly közössége, amely a sokféleségen alapul: „Európa valóban méhraj – sok méh, mely együtt repül”.
Ma már nemcsak a magyar kormányfő meri kimondani, hogy az iszlamizálódás alkotmányos tilalom alá esik Magyarországon. „Nem vagyunk iszlám ország , és nem is leszünk azzá” – hangoztatják a német Kereszténydemokrata Unió (CDU) konzervatív szárnyához tartozó Berlini kör tagjai május 11-én közzétett kiáltványukban. A legnagyobb, de gyorsan csökkenő népszerűségű kormánypárt tagjai nem értenek egyet a merkeli Willkommenskultur-doktrínával, amelyről éppen az elmúlt héten jelentette be Horst Seehofer bajor miniszterelnök, a CSU elnöke, hogy „közjegyző előtt pecsétet tettek a Willkommenskultur végére”. Maga Angela Merkel kancellár pedig bejelentette, hogy a legfontosabb az uniós külső határ védelme, hogy „mi magunk dönthessünk arról, kit akarunk befogadni, és kit nem akarunk befogadni”. A félfordulatot nyilván az kényszerítette ki, hogy a legfrissebb felmérés szerint Németországban a lakosság kétharmada nem szeretné, ha a 2017-es parlamenti választás után is Merkel maradna a kancellár, s CDU–CSU pártszövetség egy mostani választáson a szavazatok alig 30 százalékát szerezné meg, míg a bevándorlásellenes, euroszkeptikus Alternatíva Németországnak (AfD) párt viszont tovább erősödött, már 15 százalékon áll.
Az iszlám nem Németország része – mondta ki a márciusi tartományi választásokon nagyon jól szereplő AfD, s ez a liberálfasiszta véleménydiktatúrával nyíltan szembeforduló álláspont határozott erjedést indított Európa legnépesebb és legerősebb országában, hiszen a jelek szerint a német polgárok többségének ki nem mondott véleményét, vágyát hirdették ki. A többséget ugyanis aggasztja a tavaly Németországba beözönlött több mint egymillió muszlim bevándorló nem együttműködő, nem alkalmazkodó, hanem ellenséges, nem ritkán erőszakos viselkedése. S persze zavarja a Németország-szerte szaporodó mecsetek és minaretek jelenléte, s a müezzinek naponta többször hallható üvöltése. Aggasztó, amit éppen három hete írt meg a Welt am Sonntag című német lap, miszerint Ankarából irányítanak csaknem ezer németországi mecsetet, és ennek révén több millió németországi muzulmán vallási életét befolyásolják Törökországból fizetett hitszónokok. Ezek feladata az iszlám egy konzervatív szunnita válfajából és a török nyelvből álló „pántörök identitás” terjesztése és erősítése. Már neves német társadalomkutatók is arra figyelmeztetnek, hogy veszélyezteti Németországban a társadalmi integrációt, ha „török polgártársaink vallásának jövőjét külföldről határozzák meg”.
A több mint nyolcvanmilliós Németországban immár mintegy ötmillió muszlim él, és ha a bevándorlás a tavalyi ütemben folytatódik, és a török állampolgároknak megadja a vízummentességet az Európai Unió, akkor Németország iszlamizálódása elkerülhetetlenül felgyorsul. S akkor – London után – a következő európai főváros Berlin lesz, ahol muszlim vallású polgármestert választanak. Ha az európaiak, kivált a németek nem ébrednek fel végre, I. Szulejmán szultán fél évezredes álma hamarosan – előbb, mint gondolnánk – valóra válik.
máj 13, 2016 | Blog, Márton János
Az elmúlt héten olyan hírek érkeztek Európából, különösen Németországból, amelyek arra utalnak, hogy a jó egy éve tartó migránsválság drámai fordulatot vett az európai társadalmakban, amelyek rákényszerítik az irányváltást a transznacionális birodalmi elitre. Hétfőn váratlanul lemondott Werner Faymann, Ausztria baloldali kancellárja, aki egyöntetű vélemény szerint az osztrákok nagy többsége által elutasított liberális migrációs politikájába bukott bele. Egy kedden ismertetett felmérés szerint Németországban a lakosság kétharmada nem szeretné, ha a 2017-es parlamenti választás után is Angela Merkel maradna a kancellár. Pártja, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) és a bajor testvérpárt, a Keresztényszociális Unió (CSU) szövetsége egy mostani választáson a szavazatok alig 30 százalékát szerezné meg, ami a legalacsonyabb érték az Insa közvélemény-kutató intézet 2009 óta folytatott méréseinek történetében. A bevándorlásellenes, euroszkeptikus Alternatíva Németországnak (AfD) párt viszont tovább erősödött, már 15 százalékon áll. Ahogy egyik európai parlamenti képviselője, Marcus Pretzell a Magyar Hírlap szerdai számában nyilatkozta: Merkel több témában is feladta a konzervatív, kereszténydemokrata elveket, de a németek többsége már nem fogadja el, hogy a CDU vezetője szembemegy az évtizedekig hirdetett elvekkel, ezért fordul más pártok, többek között az AfD felé. Mint mondta, tavaly nyáron néhány százalékos támogatottságuk volt, most már ők a harmadik erő, mindössze öt százalékkal lemaradva a szociáldemokraták mögött, s 2021-re ők lesznek a legerősebb párt Németországban.
Hogy így lesz-e, nem tudhatjuk, ebbe azért a CDU-nak és a CSU-nak is lesz még beleszólása. Mindenesetre a két jobbközép koalíciós erő kedden megállapodott abban, hogy továbbra is fenntartják a menekülthullám miatt tavaly szeptemberben ideiglenesen visszaállított ellenőrzést az Ausztriával közös határszakaszon, amire meg is kapták (több más uniós tagország hasonló kérésével együtt) a felhatalmazást az Európai Uniótól. Az egyezség azt jelenti, hogy „közjegyző előtt pecsétet tettek a Willkommenskultur végére” – mondta Horst Seehofer bajor miniszterelnök, a CSU elnöke a Süddeutsche Zeitungnak a lap szerdai számában megjelent összeállítás szerint. Seehofer egyértelmű győztesnek tartja pártját a menekülthullám ügye körül a testvérpárttal, az Angela Merkel vezette CDU-val folytatott vitában. A megállapodás „a fordulat dokumentuma” – mondta Seehofer kormánya tagjainak kedden Münchenben. Bajorország keresztülvitte akaratát a szövetségi kormánynál.
Ugyancsak szerdai hír, hogy a CDU konzervatív szárnyához tartozó Berlini kör Berlinben bemutatott kiáltványa szerint a márciusi tartományi választásokon elszenvedett kudarc oka a párt balra sodródása. A párt „úgynevezett modernizációja” miatt a CDU-tól jobbra „tartós hely keletkezett egy új pártnak” – írták a Berlini kör tagjai, utalva az Alternatíva Németországnak (AfD) megerősödésére. Hozzátették, hogy el kell végezni a márciusi választási eredmények „kíméletlen, őszinte és önkritikus” elemzését, és úgy vélték, irányváltás nélkül tovább folytatódik a választók lemorzsolódása. A Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) és a Die Welt című konzervatív lapok tudósításai szerint a tájékoztatón a Berlini kör tagjai kiemelték, hogy leginkább a pártvezetés által képviselt menekültpolitika aggasztja őket. Úgy vélték, ez a politika nincs tekintettel a CDU-s szavazók igényeire és aggodalmaira. Szerintük sok polgárt tölt el aggodalom az identitásvesztés és a káros hatású idegen kultúrák túlsúlyba kerülésének veszélye miatt. Ezért is teljesen érthetetlen, hogy miért tartják felelősnek a március 13-án elszenvedett vereségekért éppen azokat, akik bírálják a menekültpolitikát, hiszen „nem az hibázik, aki rámutat a hibákra, hanem aki elköveti a hibákat” – idézett a FAZ a kiáltványból. „Nem vagyunk muzulmán ország és nem is leszünk azzá” – hangoztatják a Berlini kör tagjai, akik szerint egy új, valóban CDU-s menekültpolitika elemei között szerepelnie kell egy világos, a világ minden részén hallható jelzésnek arról, hogy Németország befogadóképessége nem korlátlan, középpontjába pedig azt az elvet kell állítani, hogy alaposan meg kell válogatni, kit engednek be az országba és gondoskodni kell arról, hogy a németek ne érezzék magukat idegennek hazájukban.
Érdekes, hogy a Berlini kör nyilatkozata mintha visszahangozná Helmut Kohl volt német kancellár és Orbán Viktor magyar miniszterelnök nem egészen egy hónapja, április 19-én közzétett közös nyilatkozatát, amely hangsúlyozza: A „menekülthullám egzisztenciális jelentőségű, történelmi kihívás” a szükséget szenvedők milliói és Európa jövője szempontjából is, de Európa csak az érintett emberek kisebb részének adhat átmenetileg menedéket vagy új hazát. Európának a nemzetközi közösség erőfeszítéseihez kapcsolódva az érintett régiókban kell segítséget nyújtania, hogy minél több ember előtt a saját hazájában nyíljanak meg kilátások – mutatott rá a közlemény. Néhány nappal később jelent meg a 23. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a Helmut Kohl által 2014-ben kiadott, Aggodalom Európáért című könyvének magyar nyelvű változata. Az előszóban a 86 éves politikus bírálja az európai határok megnyitását a menekültek előtt. „A megoldásokat magukban az érintett térségekben kell megtalálni, nem pedig Európában. Európa nem válhat a világban szükséget szenvedő több milliónyi ember új hazájává” – szögezte le a kereszténydemokrata államférfi, aki Európa első számú politikai és gazdasági hatalmának, a Németországi Szövetségi Köztársaságnak tizenhat évig, 1982–1998 között volt a kancellárja.
A hét igazi meglepetése azonban az volt, hogy a befogadás kultúráját (Willkommenskultur) tavaly nyáron meghirdető Angela Merkel csütörtökön Berlinben a WDR német regionális közszolgálati médiatársaság Europa Forum című rendezvényének egy újságírókkal folytatott pódiumbeszélgetésen kiemelte: a legfontosabb az uniós külső határ védelme, hogy „mi magunk dönthessünk arról, kit akarunk befogadni, és kit nem akarunk befogadni”. A külső határ védelmét azonban meg kell tanulni, különösen ha tengeren húzódó határról van szó. Ha valamennyi európai akarná, „akkor sem tudnánk minden menekültet befogadni”, ezért a menekülésre késztető okok kezelését is meg kell tanulni – tette hozzá. A kancellár ezzel de facto megerősítette Seehofer keddi kijelentését a Willkommenskultur végéről, anélkül persze, hogy nyílt önkritikát gyakorolt volna. Ez a fordulat közeledést jelent nemcsak a CSU és az AfD, de például a magyar kormánynak a migránsügyben lassan egy éve kivételesen következetesen, bátran képviselt álláspontjához is. Tavaly nyár óta, amikor Törökországból Görögországon és a Nyugat-Balkánon át Európa belsejére zúdult a migránscunami, legelsőként hazánk mint schengeni „frontország” minden lehetséges erővel védte a közös európai határt, a valódi európai szolidaritás szellemében, ám ezért cserébe – európai szolidaritás, segítség helyett – igaztalan bírálatokat, rágalmakat, aljas támadásokat kaptunk a brüsszeli, strasbourgi és berlini birodalmi központokból és az őket kiszolgáló globalista médiától. A magyar kormány tavaly nyár óta közös európai megoldást sürgetett a közös európai határok védelme érdekében, de magára maradt, és háromnegyed év telt el, míg más országok is követték a magyar példát.
Csaknem egy évnek kellett eltelnie, és több mint egymillió ázsiai és afrikai honfoglaló inváziójának, a párizsi, majd a brüsszeli iszlamista terrortámadásnak kellett bekövetkeznie, hogy az európai életösztön feléledjen, a józan ész felülkerekedjen, és most már a német kancellár végre ezt mondja: az EU egyedi, „különleges képződmény” marad „sok nyelvvel és sok nemzeti identitással, de a demokrácia és az alapvető értékek iránti közös elkötelezettséggel”. Merkel hangsúlyozta, hogy a tagjai önazonosságának tiszteletére és a szubszidiaritás – az ügyekhez közeli döntéshozatal – elvére épülő „erős Európára” van szükség ahhoz, hogy az 500 millió uniós polgár helyt tudjon állni például „az 1,3 milliárd kínai, a több mint egymilliárd indiai és a nagyon prosperáló Egyesült Államok” mellett.
„Valójában a bajor CSU vezetői által képviselt és követelt politikai fordulatra nemcsak Németországnak van szüksége, hanem egész Európának. Ahogy egy-két évvel a második világháború előtt még meg lehetett volna állítani a Führert, hogy ne tudja végigvinni „harcát”, talán még most sem késő, hogy a józan és felelős német emberek és Európa polgárai jobb belátásra és irányváltásra kényszerítsék Európa legbefolyásosabb politikusát, a német kancellárt.” Ezt négy hónapja írtam egy korábbi itteni blogomban. Négy hónap elteltével Merkel legalább félfordulatot hajtott végre, míg az Európai Bizottság – élén a többszörösen levitézlett, leváltására már bőven alapot és indokot adó Junckerrel – a jelek szerint még mindig nem hallja meg az európai polgárok szavát és akaratát, nem óhajtja tudomásul venni, hogy Európa polgárainak többsége nem az idegen civilizációjú és az itteni törvényekhez, szokásokhoz, életformához alkalmazkodni egyáltalán nem óhajtó ázsiai és afrikai gazdasági bevándorlók befogadását akarja, hanem az immár milliós emberáradat megállítását és visszafordítását.
Igen, a Merkel által emlegetett demokratikus, sokszínű, a nemzetek egyenjogúságára épülő erős Európára van szükség, amely nem nyomja el, hanem tiszteletben tartja a nemzeti identitásokat. Pontosan úgy, ahogy a megbékélt, egyesített és erős Európa víziójának egyik megfogalmazója és részben megvalósítója, a kereszténydemokrata francia Robert Schuman írta több mint fél évszázada: „Az európai közösség nem fog hasonlítani sem egy birodalomhoz, sem a Szent Szövetséghez; a nemzetek közötti kapcsolatokra kiterjedő demokratikus egyenjogúság lesz az alapja. A vétójog összeegyeztethetetlen egy olyan berendezkedéssel, amely a többségi döntéshozatal elvére épül, és kizárja az erőfölény másokkal szembeni diktatórikus felhasználását. Ez a nemzetekfelettiség értelme…”
2016 tavaszán azonban oda jutottunk, amit a derék Robert Schuman és kereszténydemokrata elvbarátai csaknem hetven évvel ezelőtt szerettek volna meghaladni: a nemzetek demokratikus egyenjogúsága helyett ismét egy birodalmi központ akar diktálni az európai nemzeteknek, gátlástalanul visszaélve erőfölényével. Ami ezúttal nem fizikai – katonai –, hanem pénzhatalmi erőfölény, a zsarolás, a fenyegetés mint módszer vagy eszköz azonban ugyanaz. Az Európai Bizottság első alelnöke, Frans Timmermans az alapító atya szellemét negligálva a múlt héten azzal a cinikus indokkal magyarázta, hogy a brüsszeli bürokrácia által kiagyalt automatikus migránselosztási mechanizmust elutasító tagállamokat „szolidaritási hozzájárulás” néven komoly pénzbüntetéssel fogják sújtani, hogy a pénzügyi hozzájárulás azoknak a tagállamoknak „segít megérteni a szolidaritás jelentőségét”, amelyek nem kívánnak részt venni a menekültek elosztásának rendszerében. Magyarán: az az ország, amelyik elutasítja a migránsokat, annak fizetnie kell, mégpedig egy-egy migránsért csaknem a százszorosát annak az összegnek, amennyit egy uniós állampolgára a közös kasszából szolidaritási, felzárkóztatási támogatásként kap. Nesze neked európai szolidaritás!
Európa egyre több országnak azonban egyre inkább elege van a brüsszeli birodalmi központ diktátumaiból, fenyegetéseiből, zsarolásából. Biztató, hogy a brüsszeli diktátum nyilvánosságra hozása után néhány órával a visegrádi négyek és a balti államok kapásból elutasították mind a migránselosztási mechanizmust, mind a pénzbüntetéssel való zsarolást. Egyre több európai ország vállalja a bátor szembefordulást az Európai Bizottság alkalmatlan, jogtalan, ön- és közveszélyes bevándorlási politikájával – éppen Európa, a kétezer éves európai civilizáció védelmében. Mi magyarok megint példát mutathatunk az uniós kötelező betelepítési kvóta elutasításával, amelyről kedden rendelte el a kormány által kezdeményezett országos népszavazást a parlament. Ebben a kérdésben a nemek győzelme azt jelenti majd, hogy a magyarok igent mondanak a magyar jövőre és Európára. Hogy a hajó tovább forduljon a helyes irányba.
Willkommenskultur – auf Wiedersehen!
máj 3, 2016 | Blog, Márton János
Építsük fel a remény országát! – harsogta május 1-jén délben az MSZP majálisán Kunhalmi Ágnes, a szocialisták budapesti elnöke a Városligetben, ahol a radikális baloldali Népszava tudósítása szerint sem tolongtak az emberek. „Ezeket (mármint a Fideszt) nemcsak leváltani kell 2018-ban, hanem elszámoltatni és börtönbe rakni őket! El fognak tűnni, mert közösen el fogjuk őket tüntetni!” – A majális leginkább lázító mondata is visszhangtalanul tűnt el valahol a szürke égen úszó héliumos lufik és a vattacukorszag között félúton – írja rezignáltan, gunyorosan Kolbászba töltött politika című tudósításában a Népszabadság, amely leplezetlen csalódással így folytatja: Tóbiás József pártelnök a rá kíváncsi közönség híján csak a réten tébláboló családoknak mondhatta, hogy „a győzelemhez nem kell szövetséget kötni sem a Fidesszel, sem az őt kiszolgáló hűbérúri rendszerrel. Az MSZP-nek a társadalommal kell szövetséget kötnie.” Németh Péter, a Népszava főszerkesztője erre úgy reagált lapjában, hogy a dologgal csak egyetlen baj van: „nem tudni pontosan, mit jelent ma ez a szövetség. Kiket jelent, hogyan lehet elérni őket és legfőképpen hogyan lehet szembefordítani a Fidesszel”. A szemmel láthatóan csalódott és rosszkedvű baloldali újságíró, egykori MSZMP-párttitkár tanácstalan dilemmájára a Népszabadságban adta meg a választ a Kettős Mérce blog főszerkesztője, Jámbor András: „Május elsején minden baloldali és liberális párt elmondta a kötelező köröket a munkások, dolgozók és jogaik ünnepén. És mint annyi éve, ez idén is érdektelenségbe fulladt… Jólétről és a demokrácia visszaállításáról beszélnek, annak a politikának a nyelvén, amely nem tudott demokráciát és jólétet teremteni hosszú távon Magyarországon. Így a hangjuk el sem hallatszik a Városliget határán túlra” – mondta.
Ez a majális is nyilvánvalóan, plasztikusan megmutatta, hogy a mai hazai politikai baloldalnak – és nyugodtan hozzátehetjük, szellemi holdudvarának – nincs érdemi, érvényes mondanivalója a mai magyar társadalom túlnyomó többségének, legalább háromnegyedének. Ezért nem hatásos, inkább nevetséges és szánalmas a Kunhalmi Ágnes-féle militáns verbális kirohanás, ami egy kedves vonzó ifjú hölgy részéről különösen disszonáns és hiteltelen, még ha politikusként teszi is. Tóbiás József pedig hiába állította, hogy most van igazán szükség az igazi baloldalra, amikor éppen ő és a pártja azt tartja legnagyobb sikerének, hogy a polgári kormány visszavonta a vasárnapi munkavégzés tilalmáról szóló törvényt, sőt tovább folytatja az aláírásgyűjtést az okafogyott népszavazás kiírásáért. Az MSZP-sek úgy viselkednek, mint azok a veterán japán katonák, akik a dzsungelben bujkálva még évekkel a világháború vége után is robbantgattak, mert nem tudták, hogy már nem létezik az ellenség. Csak a megboldogult Cseh Tamás dalát ajánlhatjuk a szocialisták figyelmébe, már ha értenek a szóból: „Elutazott tőlünk családunk egyik tagja, akit oly hőn szerettünk / Egy Valóság nevű nagybátyám / Sajnos már nincsen velünk / Levelet ír csak nekünk” – Vajon mit írna ma Valóság bácsikája a szoci unokahúgnak? Talán azt, hogy ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna. Vagy azt, amit Seneca tanácsolt: Gyakrabban használd a füled, mint a nyelved. („Auribus frequentius, quam lingua utere.”)
Ha még túl kezdő és tanulatlan egy politikus, mielőtt butaságokat harsog az éterbe, előbb érdemes lenne utánaolvasni, ki is az a derék ember, aki a DK vezetőjeként most képmutató módon azzal indokolta pártja városligeti majálisának a lefújását, hogy „ha szegény a pereputty, akkor azt tisztességgel kell vállalni”. Gyurcsány Ferenc volt szocialista miniszterelnök – 2004–2009 között, amikor Kunhalmi már nem volt éppen gyerek, sőt a Miniszterelnöki Hivatalban dolgozott, a Miniszterelnöki Kabinetiroda Társadalompolitikai Főosztályán volt titkárságvezető, majd 2006–2010 között Budapest II. kerületében listás MSZP-s önkormányzati képviselő volt – nem volt se rest, se gyáva most azt állítani, hogy azért nincs pénz az ünnepségre, mert „Inkább maradok tisztességes és szegény, mint hogy urizáljak más pénzéből vagy lopott közpénzből”. Szegény milliárdos, aki – mint közismert – állami pénzből lett nagytőkés üzletember, s ma is egy rózsadombi luxusvillában él, amit az 1950-es évek elején a néhai kommunista vezetőnek, Apró Antalnak kobzott el és ajándékozott a rákosista diktatúra, majd a rendszerváltozás után az Apró család immár „demokratikusan”, a piacgazdaság törvényeinek megfelelően is magáévá tette a rablott ingatlant. A harmadik generációba tartozó Dobrev Klára, Apró Antal unokája a 159 négyzetméteres „szociális bérlakást” 23 éves korában, egyedülállóként vásárolta meg 1995-ben a kerületi önkormányzattól kevesebb mint 9 millió forintért, Gyurcsány Ferenc pedig 1996-ban költözött be a Szemlőhegy utcai rezidenciába: a nyilas, a kommunista, majd a vadkapitalista zabrálás örökségébe…
Természetesen alig hihető, hogy mindezt pontosan ne tudná a szocialisták ifjú üdvöskéje, aki éppen Gyurcsány miniszterelnöksége alatt tüsténkedett a Miniszterelnöki Kabinetirodán, de most nem a Városligetben mellette hőbörgő volt főnökét vádolta „mérhetetlen korrupcióval és lopással”, hanem a Fideszt. A Fidesz politikusait akarja börtönbe csukni, nem saját volt főnökét, aki mindenki által tudottan becsapta, meglopta, elszegényítette és eladósította az országot, ezért a választópolgárok 2010-ben példátlanul megbüntették a szocialista pártot, kétharmados többséghez juttatva fő ellenfelét, a Fideszt. Azt még a Fideszben is elismerték, hogy ha nincs Gyurcsány ámokfutó, katasztrofális, önsorsrontó politikája, soha nem arattak volna kétharmados győzelmet, és akkor nem lehetett volna sem alkotmányozni, sem új, nemzeti-polgári berendezkedést elkezdeni megvalósítani.
Gyurcsány a majálison ismét bevallotta, hogy hatalomra – mi másra? – készül, de szirénhangon elmondta, hogy most „szociális piacgazdaságot” akar, megduplázná a fizetéseket az egészségügyben és az oktatásban, és olyan baloldaliságot ígér, amelyik úgymond nem engedi meg, hogy „az erősebb kutya elvén szabályozódjanak a viszonyok”. De tulajdonképpen teljesen mindegy, mit mond, néhány ezer fanatikus hívén és lefizetett csatlósán kívül már régóta senki sem figyel, pláne nem hallgat rá. Túl sokat hazudott, ahogy tíz évvel ezelőtti balatonőszödi beszédében, az MSZP zárt frakcióülésén maga is bevallotta: „Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mint hogyha kormányoztunk volna. Ehelyett hazudtunk reggel, éjjel, meg este.” Miután Gyurcsány Ferenc zárt körben, az övéi előtt bevallotta, hogy nem kormányzott, hanem hazudott, trükközött, egy hónappal később a Népszabadságnak adott interjúban már így próbálta felmenteni magát a hazugság vádja alól, és kognitív disszonanciával elfedni, illetve igazolni vétkét: „Nem hazudtam, de nem bontottam ki az igazság minden részletét. Ez politikailag racionális volt, mert megteremtette egy igaz fordulat esélyét. És fordítva: a közerkölcs szerinti igazság politikai hazugság lett volna.” Gyurcsány elárulta azt a másik, rá roppant jellemző önvédelmi-önfelmentő taktikáját is, hogy nem (csak) ő hazudott, hanem úgymond mindenki, de ezen ő változtatni akar és fog: „Pontosan tudja mindenki, hogy a rendszer, amit fönntartunk, tele van hazugsággal, megnyomorított emberekkel, hogy nincsen benne egyetlen egyenes mondat. Mi most azt mondjuk: rázzuk meg magunkat.” „Véget kéne már vetni a mellébeszélésnek, és kimondani, hogy mindenki hazudott a választási kampányban, legfeljebb mi kevesebbet”.
Nos, amíg Gyurcsány Ferenc húzza a prímet a politikai porond baloldalán, és olyan vezetők állnak az MSZP élén, mint Tóbiás József és Kunhalmi Ágnes, akik úgy táncolnak, ahogy ő fütyül nekik, addig a szocialisták talpa alatt fütyül a szél, de nem nekik áll a zászló. Vajon hány választást fognak még elveszíteni, amíg ezt megértik?
ápr 24, 2016 | Blog, Márton János
A menekülthullám egzisztenciális jelentőségű, történelmi kihívás a szükséget szenvedők milliói és Európa jövője szempontjából is, de Európa csak az érintett emberek kisebb részének adhat átmenetileg menedéket vagy új hazát – hangsúlyozta a berlini magyar nagykövetség és Helmut Kohl irodája által egyidejűleg április 19-én közzétett nyilatkozat. Európának a nemzetközi közösség erőfeszítéseihez kapcsolódva az érintett régiókban kell segítséget nyújtania, hogy minél több ember előtt a saját hazájában nyíljanak meg kilátások – mutatott rá a közlemény, amely szerint Helmut Kohl és Orbán Viktor – a sajtó beszámolóival szemben – nem lát ellentétet nézeteik és Angela Merkel német kancellár törekvései között, és a célokat tekintve egyetértenek vele. Néhány nappal később jelent meg a 23. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a Helmut Kohl által 2014-ben kiadott, Aggodalom Európáért című könyvének magyar nyelvű változata. Az előszóban a 86 éves politikus bírálja az európai határok megnyitását a menekültek előtt. „A megoldásokat magukban az érintett térségekben kell megtalálni, nem pedig Európában. Európa nem válhat a világban szükséget szenvedő több milliónyi ember új hazájává” – szögezte le a kereszténydemokrata államférfi, aki Európa első számú politikai és gazdasági hatalmának, a Németországi Szövetségi Köztársaságnak tizenhat évig, 1982–1998 között volt a kancellárja, így amit mond, annak súlya és hitele van.
A volt német kancellár és a jelenlegi magyar miniszterelnök keddi találkozójukon egyértelműen kinyilvánították, hogy Európa nem lehet a világban szükséget szenvedő milliók új hazája. Mintha Ferenc pápa egy héttel ezelőtti gesztusára válaszoltak volna. A katolikus egyházfő ugyanis április 16-án „ökumenikus jellegű humanitárius látogatást” tett a görögországi Leszbosz szigetén, amely a Törökországból csónakokon érkező ázsiai bevándorlók egyik fő célpontja és átmeneti gyűjtőhelye immár több mint egy éve. A pápát elkísérte a Moria menekülttáborba a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka és az athéni ortodox érsek is, a három főpap együtt imádkozott a tengerbe veszett menekültekért, s közös nyilatkozatot írt alá a humanitárius válságról. Ebben kifejezték mély aggodalmukat a számos menekült, bevándorló és menedékkérő tragikus helyzete miatt, akik konfliktushelyzetek és sok esetben életben maradásuk mindennapi fenyegetései elől menekülve érkeztek Európába. „A kényszerű elvándorlás és elköltözés tragédiája milliók életét érinti, és alapvetősen az emberiség válsága, amely szolidáris, együttérző, nagylelkű választ, valamint azonnali és tényleges segítségnyújtást igényel. Leszbosz szigetéről felhívást intézünk a nemzetközi közösséghez, hogy adjon bátor választ, nézzen szembe ezzel a hatalmas humanitárius válsággal és az azt kiváltó okokkal: diplomáciai, politikai és karitatív kezdeményezésekkel és együttes törekvésekkel mind Közel-Keleten, mind Európában.” „Együtt ünnepélyesen kérjük a háború és az erőszak befejezését a Közel-Keleten, az igazságos és tartós békét, valamint a tisztes visszatérés lehetőségét azoknak, akik otthonukat elhagyni kényszerültek. Kérjük valamennyi vallási közösséget, hogy fokozza erőfeszítéseit mindenféle vallású menekült fogadására, segítésére és megvédésére, és hogy a segítségnyújtó szolgálatok, vallásiak és civilek, igyekezzenek összehangolni kezdeményezéseiket. Buzdítjuk az összes országot, hogy míg fennáll a bizonytalan helyzet, terjesszék ki az ideiglenes menedékjogot, adják meg a menekültstátust az arra jogosultaknak, és fokozzák erőfeszítéseiket, hogy segítséget nyújtsanak, és együttműködjenek minden jóakaratú férfival és nővel annak érdekében, hogy a fennálló konfliktusok gyorsan véget érjenek.”
A közös nyilatkozat így folytatódik: „Európa ma a II. világháború óta az egyik legsúlyosabb humanitárius válsággal áll szemben. E súlyos kihívással való szembenézéshez azzal fordulunk Krisztus minden tanítványához, hogy emlékezzenek az Úr azon szavaira, amelyek alapján egy napon majd megítéltetünk: „Éhes voltam, és adtatok ennem, szomjas voltam, és adtatok innom, idegen voltam, és befogadtatok, nem volt ruhám, és felöltöztettetek, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és fölkerestetek. […] Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,35–36.40). A magunk részéről, a mi Urunk, Jézus Krisztus akaratának engedelmesen, határozottan és egész szívünkből úgy döntünk, hogy fokozzuk erőfeszítéseinket az összes keresztény közötti teljes egység előmozdítására. Ismét meggyőződéssel kijelentjük, hogy a „kiengesztelődéshez hozzátartozik [a keresztények számára], hogy előmozdítsuk a szociális igazságosságot egy-egy népen belül és a népek között egyaránt. […] Szeretnénk közösen hozzájárulni ahhoz, hogy a bevándorlók, a menekültek és a menedékkérők, nők és férfiak, Európában emberséges és méltó fogadtatásra találjanak” (Ökumenikus Charta, 2001). Azzal, hogy védelmezzük a menekültek, a menedékkérők, a bevándorlók és a társadalmainkban peremre szorult sok-sok ember alapvető emberi jogait, az szándékunk, hogy teljesítsük az egyházak szolgáló küldetését a világban.”
Hogy Ferenc pápa nyomatékot adjon a közös nyilatkozatban kinyilvánított szolidaritásnak és segítségnyújtásnak, és példát mutasson a politikai vezetőknek, civil és vallási közösségeknek, a repülőgépen hazatérve magával vitt Rómába tizenkét szíriai muszlim menekültet, akiket sorshúzással választottak ki. A szíriai családok befogadásáról és eltartásáról a Vatikán saját költségén gondoskodik, míg a családok elszállásolása és ellátása a római Szent Egyed közösség segítségével valósul meg.
Most ne akadjunk fenn azon, hogy miért éppen tizenkét embert vitt magával a pápa – Jézusnak tizenkét tanítványa volt, bár Ő nem sorshúzással, hanem nagyon is tudatosan választotta ki őket, mindegyiküket a saját népe fiai, nem pedig idegenek közül! Ferenc pápa azonban nem szíriai vagy más üldözött keresztényeket vitt magával a Vatikánba, noha a Közel-Keleten és Afrikában fokozódó keresztényellenes terrorcselekmények miatt ő maga mondta tavaly június 29-én, a Szent Péter és Pál apostol ünnepnapi szentmisén, hogy „borzalmas, embertelen és megmagyarázhatatlan” a keresztények üldözése, ami „sajnos ma is a világ számos részén megtörténik mindenki szeme láttára és mindenki hallgatásától kísérve”. A pápa megválasztása óta többször hangoztatta, hogy modern korunkban több a hitéért meghaló keresztény mártír, mint ahányat a keresztényüldözések első évszázadaiban gyilkoltak le a Római Birodalomban. A babiloni káld pátriárka úgy fogalmazott, hogy az iszlám szélsőségesek el akarják üldözni a Közel-Keletről a keresztényeket, még a történelmüket és az emlékezetüket is el szeretnék törölni. Izrael ENSZ-nagykövete pedig kijelentette, „a keresztények az új évezred zsidói”. Miközben a keresztény gyökereit és identitását elvesztő európai társadalmak közömbösen és ostobán tűrik, hogy az újkori illegális népvándorlás nyomán gyors ütemben zajlik Európa iszlamizációja, addig Ázsiában és Afrikában gyarapodnak és erősödnek a keresztény közösségek, és hitükért, erkölcsi értékeikért évente sok ezren áldozzák életüket.
A három főpap közös nyilatkozata kétségkívül jó szándékú és evangéliumi szellemű, mégis téves; Ferenc pápa beszédes gesztusa is szép, de nem lehet példamutatónak nevezni. Illetve lehet: a baloldali Népszabadság hétfői vezércikke megtette, és bírálta a magyar katolikus püspököket és plébánosokat, hogy úgymond nem jó pásztorok, mert nem követik a pápa irgalmasságát, a miséken nem buzdítják arra a híveket, hogy fogadjanak be közel-keleti menekülteket. Az egykor a hazai kommunista, majd szocialista párt fő szócsöveként funkcionáló napilap ítélete szerint „bár Ferenc pápa arcmása ott van minden templom bejáratánál, szelleme fájdalmasan hiányzik Isten magyarországi házaiból”. A Népszabadságtól is balra álló Népszava úgy kommentálta a pápa leszboszi látogatását és a tizenkét menekült hazavitelét, hogy „ezzel példát mutatott azoknak az országoknak, amelyek még a csekély számú menekült európai elosztását biztosítani hivatott kvótarendszert is elutasítják”. Értsd: Magyarországnak.
Magyarország népe és kormánya a jelek és a felmérések szerint valóban nem kér sem az ázsiai és afrikai etnikumú és kultúrájú migránsok illegális bevándorlásából – ezért védi minden erővel és lehetséges eszközzel az ország államhatárát –, sem a brüsszeli bürokraták által forszírozott kötelező betelepítéséből. De hogy ez valóban bizonyos legyen, ennek eldöntése végett a kormány népszavazást kezdeményezett februárban. Az NVB-nek benyújtott kérdés a következő: „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” A népszavazás időpontja még nem ismert, mindenesetre a bevándorlásról szóló lakossági fórumsorozatot indított a Civil Összefogás Fórum (CÖF)–Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖKA): országszerte több mint száz helyszínen rendeznek lakossági fórumokat a migráció, a bevándorlás, a terrorizmus és az Európai Unió által erőltetett kötelező befogadási kvóta kérdésköréről, többek között szakértők és politológusok részvételével. Arra is buzdítani kívánják az embereket: ha lehetségessé válik a betelepítési kvóta elleni népszavazás, akkor írják alá az annak kiírásához szükséges íveket és szavazzanak a kvóta ellen.
Visszatérve a pápa gesztusára, az egyfelől azért nem példamutató, mert ha követnénk, és minden magyar honfitársunk csak egyetlen ázsiai/afrikai menekültet fogadna be, akkor Magyarország a léket kapott Titanichoz hasonló módon nagyon gyorsan elsüllyedne. Másfelől a mi gusztusunk, ízlésünk, ítéletünk szerint azért álszent ez a gesztus, mert azt sugallja, hogy minden embert szerethetünk, minden emberrel jót tehetünk. Pedig ahogy a nagy angol költő, William Blake megírta: „Aki mással jót kíván cselekedni, egyenként cselekedje; az általában-jó: mentsége latornak, talpnyalónak, képmutatónak.” Kölcsey unokaöccséhez intézett Parainesis-ében azt tanítja nekünk is: „Ne hidd, mintha Isten bennünket arra alkotott volna, hogy a föld minden gyermekeinek egyforma testvérük s a föld minden tartományinak egyforma polgáruk legyünk… Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony világítással állandóul boldogíthassuk… Hol az ember, ki magát a föld minden országának szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében? Leonidás csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg. Nem kell erre hosszú bizonyítás; tekints szívedbe, s ott leled a természettől vett tudományt, mely szerelmedet egy háznéphez s ennek körén túl egy hazához láncolja.”
„Mi is szívemberek vagyunk, de nem vagyunk agyatlanok, a kettőt egyensúlyban kell tartani” – mondta nemrég Orbán Viktor miniszterelnök, és ez egybevág azzal, amit Max Weber, az újkor egyik legfontosabb gondolkodója írt száz éve politika és etika kapcsolatáról. A kozmikus szeretetetika azt parancsolja: ne állj ellen erőszakkal a gonosznak, a politikus viszont éppen az ellentétes értelmi felszólítást tekinti érvényesnek: erőszakkal kell ellenállnod a gonosznak, máskülönben te vagy a felelős a diadalmaskodó rosszért. Aki az evangélium etikáját kívánja követni, az nem törődik döntése következményeivel, a politikai cselekvést azonban a felelősségetika irányítja. Egy nemzeti politikus cselekvését a nemzeti közösség érdekeinek védelme. Weber szerint az érzületetikát és a felelősségetikát lehetetlen egy fedél alá hozni, vagyis döntenünk kell, hogy a prófétákra hallgatunk-e, vagy politikai vezetőinkre. A politika „kemény deszkák erőteljes és lassú átfúrása, szenvedéllyel és szemmértékkel”.
A felelős, elhivatott, alkalmas politikusnak rá kell nevelnie magát az élet realitásaival, kihívásaival való kíméletlen szembenézésre, el kell viselnie azokat és fel kell nőnie hozzájuk – ezt várják tőle azok, akik érdekeik képviseletével és ügyeik intézésével megbízták. Ma már nyilvánvaló, hogy Európa gyorsuló iszlamizációja folyik, mégpedig „békés bevándorlás” leple alatt, cinikus módon pajzsként és fegyverként használva kisgyermekek és fiatalkorúak tízezreit. A közel- és közép-keleti iszlám országokból érkezők többsége Európában is az iszlám jogrendet, a saríát tartja kötelezőnek, ráadásul nemcsak önmagukra, hanem befogadó (nem muszlim) környezetükre nézve is. Vagyis a muszlim bevándorlók a törvényeiket, kultúrájukat, szokásaikat, életformájukat is magukkal hozzák Európába, és nem integrálódni akarnak, hanem integrálni az őket befogadó európai társadalmakat. A magyar kormány bevándorlási politikáját ezért támogatják egyre többen, akik nem vesztették el a józan eszüket és az egészséges önvédelmi készségüket, képességüket. Ma ugyanis az a fő feladat, hogy megvédjük határainkat, hazánkat, közösségeinket a honfoglalóként viselkedő, idegen etnikumú, kultúrájú, életformájú tömegek illegális, tömeges beáramlásától. Ehhez észben kell tartanunk az egészséges magyar önzés Szabó Dezső-i imperatívuszát: Minden magyar felelős minden magyarért!”
ápr 13, 2016 | Blog, Márton János
A bevándorlásról szóló lakossági fórumsorozatot indít a Civil Összefogás Fórum (CÖF) – Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖKA) – tájékoztatta a CÖF alapító-szóvivője, a CÖKA elnöke hétfőn az MTI-t. Csizmadia László közölte: a következő másfél hónapban országszerte több mint száz helyszínen rendeznek lakossági fórumokat a migráció, a bevándorlás, a terrorizmus és az Európai Unió által erőltetett kötelező befogadási kvóta kérdésköréről, többek között szakértők és politológusok részvételével. Hozzátette, arra is buzdítani kívánják az embereket: ha lehetségessé válik a betelepítési kvóta elleni népszavazás, akkor írják alá az annak kiírásához szükséges íveket és szavazzanak a kvóta ellen. Mint elmondta, 15 ezer szellemi honvédővel állnak kapcsolatban, az ő javaslataik alapján tartják majd meg a fórumokat. Egyfajta jelzőtüzeket kívánnak szimbolikusan gyújtani annak érdekében, hogy az európai intézmények a sorskérdésekben ne tudják megkerülni a polgárokat, a civileket.
Jó ötletnek, érdekes kezdeményezésnek tartom, kíváncsian várom a CÖF–CÖKA égisze alatt megkezdődő országjáró civil fórumsorozatot. Mai technicista, digitális, facebookos, egyre gyorsuló világunkban egyre ritkább a közvetlen, „face to face” párbeszéd különböző gyökerű, világnézetű, mentalitású egyének és civil közösségek között. Pedig ha nem ismerjük egymást, e hazában gyakran elszigetelten élő magyarok, akkor aligha tudunk közösen, együttes erővel fellépni közös sorskérdéseink, nemzeti érdekeink védelméért, érvényesítéséért, legyen az a migráció, a terrorizmus, a népesedés, a társadalmi jólét, sőt jóllét, a gazdasági gyarapodás, vagy éppen a szellemi, kulturális fejlődés, az erkölcsi nemesedés. Szóba kell állnunk és szót kell értenünk egymással, különben törekvéseink és erőink szétforgácsolódnak, rosszabb esetben kioltják egymást.
A sok részből, melyek nemcsak összekapcsolva nincsenek, de vonzóerő helyett még szinte visszalökő erőt rejtenek magukban, miképp lehessen alkotni gránitot – kérdezi Széchenyi a Hitelben (1830), s meg is adja rá a választ: „Ki-ki szeresse felebarátjában a hazafit s embert, s ne nézze, mi módon vet számot Istenével s mely úton igyekezik mennyek országát elérni; ne üldözze honbeliét csak azért, mert gróf vagy báró s viszont; s ne vessen meg senkit, mivel tisztviselő, kereskedő, polgár, vagy paraszt s viszont. A gránit-erejű egész alkotása egyenlően függ mindegyiktől, csakhogy valóságosan használás s ne fénylés élessze lelkét s az tiszta legyen minden irigységtől. Ebből áll az egész mesterség s ebben ki-ki mester lehet…” Ezt a Széchenyi-imperatívuszt vitte s fejlesztette tovább jó száz évvel később Szabó Dezső, a karizmatikus próféta-író, amikor szembeállította egymással a szerves, okos, életet jelentő, egészséges magyar önzést és a szervetlen, meddő, öngyilkos, beteg magyar önzést. Ez utóbbi csak önmagára, legfeljebb közvetlen hozzátartozóira vagy érdekcinkosaira terjed ki, s elutasítja a szolidaritást és a felelősségvállalást a nemzeti közösség többi tagjával. Ezért tette fel szállóigévé vált híres, egyáltalán nem költői kérdését: „Mikor teljesedik minden magyar lélek ösztönös legfőbb irányítójává, minden akarata éber beidegzőjévé megmaradásunk, anyagi és szellemi megújhodásunk alaptétele: Minden magyar felelős minden magyarért?”
A kérdés ma is érvényes és időszerű, sőt életbevágóan fontos. Amikor az újkori népvándorlás szökőár-hullámai ostromolják öreg kontinensünk partjait, és a közös Európa-hajó ostoba, naiv vagy nagyon is cinikus „Willkommen”-kapitánya csak növeli a bajt, amikor a túlzsúfolt, rozoga naszádra számolatlanul veszi fel a nyomorult hajótörötteket és a mindenre elszánt álruhás kalózokat, s a túlsúly alatt már-már elmerül az egész tákolmány, akkor bizony elő kell hívni a néplélek és a nemzettudat mélyéről az ösztönös, egészséges magyar önzést. Az elmúlt egy év során az Európai Unió vezetői – a luxemburgi Junckertől a német Angela Merkelig és Martin Schulzig – bebizonyították, hogy alkalmatlanok a kaotikus, tömeges, illegális bevándorlás okozta válsághelyzetnek nemhogy a kezelésére, de még a felismerésére és megértésére sem! Pedig a magyar miniszterelnök már régóta világosan és egyértelműen kifejtette, így a tavaly júniusi EU-csúcson is, hogy a mostani migráció egy olyan népvándorlási folyamat, amellyel hosszabb távon kell számolni. „Téved, aki úgy gondolja, hogy ez egy átmeneti közel-keleti válság következménye, mert az európai jóléti rendszer olyan vonzó, hogy a következő években milliók fognak útra kelni, ha úgy érzik, hogy van esélyük bejutni. Egyetlen megoldás van szerintünk. Meg kell védenie mindenkinek a saját határait.” Mivel sokáig, jó fél évig teljesen egyedül maradtunk a magyar – egyben európai – fizikai határvédelemben, ezért jelölte meg Orbán Viktor tavaly szeptemberi kötcsei beszédében, hogy ha vállaljuk magyar, európai, keresztény identitásunkat, abból négy dolog következik. 1. Magyarország és Európa határait mindenáron meg kell védeni. 2. Magyarország (és Európa) etnikai és kulturális összetételét is meg kell védeni, mesterséges és erőszakos megváltoztatásának nem szabad engedni. 3. Eközben sikeresnek kell lenni gazdaságilag. 4. Életösztönként, rutinként gyakorolni kell a mindennapi, egészséges patriotizmust.
Ez utóbbival kapcsolatban felhívta a figyelmet arra, hogy ha az idősebb és a fiatalabb nemzedékek között nem tudjuk áthidalni a kommunikációs, kulturális és egyéb távolságot, ha nem tudjuk vonzóvá tenni a magyar fiatalok számára a mindennapi patriotizmust, akkor a küzdelmet nem mi fogjuk megnyerni. Ezért az a nagy feladat, hogy a kommunikációs és interpretációs mezőben – korszerű, hatékony, ütőképes szellemi és nyelvi fegyverzettel felszerelkezve – meg kell küzdeni az értékeinkért, az identitásunkért, a jövőnkért, s ha jól harcolunk, akkor helyreállíthatjuk a nemzeti és a keresztény identitás tekintélyét és vonzerejét a liberális identitással szemben.
Ez természetesen nem csupán a kormányzat, nem is kizárólag a politikai intézmények, szervezetek feladata, hanem az egész civil társadalomé. Amely rendkívül sokszínű, heterogén, különféle értékeket és érdekeket képvisel, szerteágazó vágyakat, célokat követ, de akkor teljesíti Széchenyi és Szabó Dezső alaptételét, ha a sok részleges, partikuláris, széttartó nézőpont, szándék és törekvés mögött – és fölött – a civilek látják, értik és vállalják a közös nemzeti érdekeket és célokat, s ezek lényege nem más, mint a magyarság megmaradása, felemelkedése és gyarapodása. Ezért minden civil kezdeményezés helyes és támogatandó, amely ezekre a közös érdekekre és célokra mutat rá, tudatosít és mozgósít. Ezért tartom jó ötletnek a CÖF–CÖKA országjáró kezdeményezését is, hiszen a lakossági fórumok kedvező alkalmat nyújthatnak a megismerkedésre, a párbeszédre, a különböző vélemények megismerésére, a közös érdekek felismerésére és egyeztetésére, a kapcsolatépítésre.
Az országjáró, falukutató mozgalomnak nagy, nemes hagyománya van Magyarországon. Szabó Dezső már Trianon után három évvel arra szólította fel a fiatalokat: „Menjetek szét a magyar falvakba. Járjatok szét a magyar parasztok között. Éljétek mindennapját, beszéljétek beszédét, figyeljétek meg élete minden rezdülését. Szívjátok tele tüdőtöket a lelkével.” Ma már persze – négy évtized kollektivista szocializmus és csaknem három évtized ilyen-olyan kapitalizmus után – a hagyományos magyar parasztság a múlté, de a szülőföldjén élő vidéki lakosság, amely a magyar népesség többségét alkotja, ma is minden igaz országépítő terv alapja. Ha ma már nem is lehet megismételni, pláne utánozni az 1930-as évek falukutató, népi mozgalmának módszereit, Kovács Imrének ma is igaza van: a politika a valóság ismerete nélkül kuruzslás, ezért első teendőnk a valóság feltárása kell hogy legyen. Hogyan? – Menjünk a nép közé. Mit lehet tanulni a néptől? Ahogy 1947-es kampánybeszédeiben elmondta parasztközönségének, a honfoglalás előtti vándorlásaink során sokszor el akartak pusztítani minket sztyeppei barbár impériumok, de mi azóta rendelkezünk a túlélés képességével: „Ha másként nem megy, terítsük magunkra kultúránk, magyarságunk >bölénybőrét<, mint a préritűzben az indián a frissen ejtett állatét, s ha kérgessé is merevedik rajtunk, a tűz elmúltával kibújhatunk belőle: élve maradtunk, túléltük történelmünk legújabb megpróbáltatását is…”
