Isten malmai… avagy legyőzetve győzni

„Jött a halál, hogy elsöpörjön minket / A föld szinéről, jött a döghalál, / (…) És ím mi élünk még és nem halánk meg, / Csak meghajoltunk, de el nem törénk!” – írta Petőfi Budavár 1849. május 21-i visszavétele napján, a már korábban felszabadított Pesten Jött a halál című megrendítő, de ma már alig idézett versében. „… ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc, / és ötvenhat: egyszer minden száz évben / talpra állunk kínzóink ellen. Bármi / következik, boldogság, hogy megértem” – írta Faludy György 1986-ban nagyon távol Budapesttől, Torontóban. Mi köti össze a két magyar költőt a szabadság- és hazaszereteten kívül? Először 1848-at nevezte „csillagnak” Petőfi, s az ő nyomán 1956-ot Faludy, így vallva róla: „ezerkilencszázötvenhat, nem emlék, / nem múlt vagy nékem, nem történelem, / de húsom-vérem, lényem egy darabja, / szívem, gerincem”. A két forradalmat és szabadságharcot több mint száz év választja el egymástól, mégis „ikercsillagként” együtt élnek a magyar nemzettudatban. Az ötvenhatos pesti srácok a negyvennyolcas márciusi ifjak igaz és méltó örökösei voltak, s nagyon tudatosan – pontokba foglalt követeléseikben, szimbólumaikban, gesztusaikban is – vállalták és folytatták a negyvennyolcas forradalmi és szabadságharcos hagyományt. A kettős örökséget pedig szintén nagyon tudatosan vállalta az első szabadon választott, demokratikus Országgyűlés, amely 1990-ben legelső döntéseként törvénybe foglalta az 1956. októberi forradalom és szabadságharc történelmi jelentőségét és október 23-át – március 15-e mellé – nemzeti ünneppé nyilvánította.

„Magyar szabadságharcaink történelmi körülményei évszázadonként változtak, ám kiváltó okuk és okozati hatásuk soha nem változott: az ok mindig a nemzeti önrendelkezési akaratban fogant szabadságvágy és a társadalmi igazságosság iránti vágy, a hatás pedig – ma már tudjuk – mindig a legyőzetve való győzelem volt.” Ezt hangsúlyozta Kövér László házelnök néhány napja a Párizsi Magyar Intézetben elmondott ’56-os beszédében, amely itt, a CÖF honlapján is olvasható. Hozzátette: „Rákóczi és kurucai, Kossuth és honvédei, az ’56-os pesti srácok, nemcsak szimbólumai és mitikus hősei a magyar szabadulásnak, az évszázadokon átívelő fényre való törekvésnek, a legyőzetés általi győzelemnek, de a mi törekvéseink sikerét előkészítő bajtársaink is ők. Részesei a mi mai küzdelmeinknek, amelyek ha eredményre jutnak, nekik is köszönhető.” Meggyőződését fejezte ki, hogy „az 1956-ban tankokkal eltaposott és vérbe fojtott magyar szabadságharc győzelme a 21. században, a mi időnkben, a mai magyarok idejében teljesedik be”.

Miben hasonlít még március 15-e és október 23-a? „Nagyapáink és apáink, / Míg egy század elhaladt, / Nem tevének annyit, mint mink / Huszonnégy óra alatt” – írta (joggal) Petőfi 1848. március 16-án az előző nap nagy tetteit versbe foglaló krónikájában, s ugyanezt el lehet mondani 1956. október 23-áról is. Október 23-án délutántól néhány óra leforgása alatt valóban olyan események zajlottak le Magyarországon, amelyek megváltoztatták a magyar és a világtörténelem menetét. „Isten malmai gyorsan őrölnek” – írta naplójába az amerikai emigrációban élő Márai Sándor 1956. október 31-én. A történelem fintora, hogy éppen azon a napon írta ezt, amikor a magyar ügy sorsát eldöntő fordulat történt. Miután október 28-án Nagy Imre, a reformkommunista miniszterelnök rádióbeszédében „nagy, egész népünket átfogó és eggyé forrasztó nemzeti demokratikus mozgalomnak” nyilvánította az október 23-a óta zajló eseményeket és tűzszünetet hirdetett, rövid ideig úgy látszott, a magyar kormány a szovjet birodalmi érdekeket alapvetően nem sértve, az új lengyel reformkommunista vezetéshez hasonló módon normalizálni tudja a helyzetet, a szovjet pártelnökség október 30-án a békés (tárgyalásos) megoldás mellett döntött. A szovjet pártelnökség és kormány nyilatkozatot adott ki a kapcsolatok új alapokra – teljes egyenjogúság, területi integritás, nemzeti függetlenség, állami szuverenitás, egymás belügyeibe nem avatkozás – helyezéséről a szovjet tömb országaival, és tárgyalási készségét fejezte ki a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok kivonásáról.

A Pravdában október 31-én megjelent nyilatkozat világraszóló szenzáció volt, s Nagy Imre aznap kora délutáni Kossuth téri beszédében az összegyűlt tömeg előtt bejelentette: „Az a forradalmi harc, aminek ti hősei voltatok, győzött! Ezek a hős napok hozták létre nemzeti kormányunkat, amely népünk függetlenségéért és szabadságért fog harcolni. Nem tűrünk semmi beavatkozást a magyar belügyekbe! Az egyenjogúság, a nemzeti szuverenitás és a nemzeti egyenjogúság alapján állunk.” Ezután bejelentette: „A mai napon megkezdtük a tárgyalásokat a szovjet csapatok kivonásáról az országból, a Varsói Szerződés reánk háramló kötelezettségeinek felmondásáról”, és a független, szabad, demokratikus magyar köztársaságot éltette. Csakhogy ugyanazokban az órákban Moszkvában a szovjet pártvezetés Hruscsov javaslatára megváltoztatta előző napi határozatát, és a magyarországi fegyveres beavatkozás mellett döntött. „Nem tudtam elaludni… Budapest egyszerűen nem ment ki a fejemből” – mondta később Hruscsov az október 31-re virradó éjszakáról. A pártelnökség aznapi ülésén az első titkár azt javasolta, hogy „nem szabad kivonnunk csapatainkat sem Budapestről, sem Magyarországról. Kezdeményeznünk kell a rend helyreállítását Magyarországon. Ha kivonulnánk Magyarországról, ez felbátorítaná az amerikai, angol és francia imperialistákat. Ezt gyengeségünknek fognák fel, és támadásba mennének át… Akkor Egyiptom mellé felsorakozna Magyarország is… Nincs választásunk…”

Már azon az estén-éjszakán újabb, jelentős ütőerőt képviselő szovjet csapatok vonultak be az 1945 óta szovjet megszállás alatt levő Magyarországra, szinte egy időben azzal, hogy a brit és a francia légierő megkezdte Egyiptomban katonai célpontok bombázását. Közben New Yorkban összeült az ENSZ Biztonsági Tanácsa, és megkezdte az angol és francia beavatkozás elleni egyiptomi panasz tárgyalását, ahol a szovjet képviselő súlyos következményekre figyelmeztette a két nyugati hatalmat, ha nem hagyják abba az Egyiptom elleni agressziót. Vagyis a szovjet vezetés október 31-én a kétfrontos katonai fellépés mellett döntött, amiben döntő szerepe volt annak, hogy nem számolt nyugati (amerikai) katonai beavatkozással. Teljes joggal, ugyanis a NATO és annak vezető hatalma, az Egyesült Államok semmiképpen nem kívánt fegyveres konfliktusba kerülni a Szovjetunióval. Az újraválasztási hadjáratával elfoglalt Eisenhower amerikai elnök (1956. november 6-án választották másodszor elnökké), aki a második világháború végső fázisában ötcsillagos tábornokként a Vörös Hadsereggel szövetséges angolszász haderők főparancsnokaként harcolt a nyugati fronton, jól ismerte a szovjet katonai erőt és potenciált. Eisenhower nem lehetőséget, hanem problémát látott a magyar felkelésben, s a legjobban az izgatta, hogy Moszkva esetleges túlzott reakciója nagyobb háború kitöréséhez vezethet. Az amerikai diplomácia vezetője, J. F. Dulles még október legvége előtt egyértelműen tudtára adta a szovjet vezetésnek, hogy az amerikaiak nem tekintik Magyarországot (és a szintén forrongó Lengyelországot) „lehetséges katonai szövetségeseiknek”, s nem tartják lehetségesnek – kívánatosnak sem! – megváltoztatni a második világháború végén létrejött európai status quót.

Az utóbbi hónapokban, amikor a példátlan népvándorlási válság elleni heroikus küzdelemben Magyarországot lényegében cserben hagyta a Nyugat, sőt az Európai Unió vezető politikusai és médiája részéről kemény bírálatokat kapott az Orbán-kormány azért, hogy a zöldhatár lezárásával meg akarja védeni az idegen inváziótól a saját és Európa határait, érdemes felidéznünk Márai Sándor gondolatait a nyugati hatalmak 1956-os viselkedéséről. A naplójába 1957. január 31-én ezt írta: „Magyarország nem >megbukott<, hanem elbukott. És ezért egy napon a világ felelős. Most még azt hiszik, akik felelősek, hogy bagatell, egy kis nép sorsa, közjáték. Nem az. A nyugati világ erkölcsi hitele belerendült ebbe a >közjátékba< – a franciák, angolok egyidejű gaztette Szuezben csak tetézi ezt az erkölcsi bukást – és a szovjetvilág hatalmi presztízse belerendült.” Július 2-án: „A keleti és a nyugati világ egy napon számot kell adjon önmagának azért, ami Magyarországgal történt, s aztán azért, ami nem történt. Ez a számadás lassú, de elkerülhetetlen. A Nyugat mulasztására illik, amit Talleyrand mondott, amikor Napóleon kivégeztette az enghieni herceget: >Több volt, mint bűn; hiba volt.<” Egy évvel a szovjet invázió és Eisenhower újraválasztása után pedig, 1957. november 5-én – az amerikai állampolgárságot éppen akkortájt megkapó magyar író – ezt a nagyon figyelemre és meggondolásra méltó, ma is nagyon aktuális bejegyzést írta naplójába: „Amerika megbukott… talán nem hatalmilag, de morálisan feltétlenül. Megbukott ma egy éve, amikor Zsukov legyilkoltatta Magyarországot, s közben már Zsukov is megbukott, és itt az Elnök reggel templomba ment, majd golfozott. Megbukott, mert egy társadalomban, ahol a hasznossági princípium mindenekfelett való, a morális felelősségérzete elsorvad.” December 14-én ehhez hozzátette: „Volt rá – technikai és jogi – lehetőség, hogy az UNO egy bizottsága e napokban /azaz 1956. október végén/ a főtitkárral Pestre repüljön – akkor minden másképp történik, a mészárlás elmarad. Ezt nem lehet megbocsátani. Senki nem hisz többé a Nyugatnak, és a Nyugat sem hisz többé önmagának sem – ez a magyar forradalom körül elkövetett árulás egyik legsúlyosabb következménye.”

Mindez nem egy nacionalista, jobboldali, hanem egy európai, liberális polgári író ítélete, de ma minden magyar patrióta és demokrata egyetérthet vele, álljon bármelyik politikai, ideológiai oldalon. 1956–57-ben nagyon sokan éreztek és gondolkoztak úgy, mint Márai, és mint 1849-ben Petőfi, hogy „magára hagyták, egymagára a gyáva népek a magyart”, de ma nem szabad elfogadnunk, hogy egyedül vagyunk. Mi, magyarok itt, több mint ezer éve Európa szívében kis népként továbbra is csak akkor maradhatunk meg, ha jó barátokat és erős szövetségeseket keresünk-találunk jelenkorunk növekvő népvándorlási áradata, s Európa mélyülő gazdasági, társadalmi, politikai, erkölcsi, kulturális-identitási válsága közepette. Ne feledjük a régi bölcsességet: a világ nem változik, a világot változtatják.

 

 

 

 

 

Szerző
Márton János

Szólj hozzá!

Kövessen minket a hírportálunkon és A közösségi médiában!