Bár még bő egy hónap van hátra az év utolsó napjáig, aligha vállalunk nagy kockázatot, ha kijelentjük, a 2015-ös esztendő első számú, leggyakrabban leírt, kimondott szava a migráció. Ezt írtam előző bejegyzésemben bő egy héttel ezelőtt. Most annyiban pontosítom – nem visszavonva – állításomat, hogy ezekben a napokban a klímaváltozás, klímaválság is a leggyakrabban kimondott és leírt, kommunikált, kommentált kifejezések közé került. Ugyanis két héten át Párizsban ülésezik – kivételes médiafigyelem közepette – az ENSZ 21. klímakonferenciája, amelytől történelmi jelentőségű megállapodást vár a politikai, gazdasági és médiaeliten túlmenően a civil társadalom, a Föld minden népe, azaz sok milliárd ember. A tanácskozáson részt vevő 195 ország – vagyis gyakorlatilag az egész világ! – döntéshozói és szakértői azt a célt tűzték ki, hogy a kéthetes konferencia eredményeként most először olyan globális klímavédelmi egyezményt írjanak alá, amelynek egyik fő eleme bolygónk légköri felmelegedésének maximálása, mégpedig az iparosodás előtti szinthez képest két Celsius-fokban. A klímakutatók többsége szerint ugyanis egy 2 Celsius-fok fölötti felmelegedésnek már visszafordíthatatlan éghajlati, ökológiai, gazdasági és társadalmi következményei lennének.
Víz alá került országok, elnéptelenedett városok, kiszáradt földek, újabb konfliktusok és még több menekült vár a világra, ha nem fékezzük meg a globális felmelegedést – vázolt fel egy sötét jövőképet Barack Obama amerikai elnök a kéthetes konferencia hétfői nyitó napján. A komoly-komor figyelmeztetésnek csupán az a szépséghibája, hogy éppen az általa vezetett Amerikai Egyesült Államok az összes ország közül a második legnagyobb károsanyag-kibocsátó, vagyis az egyik fő felelős a felmelegedéssel közvetlen ok-okozati összefüggésbe hozott levegőszennyezésnek. Egyébként a világ tíz legnagyobb szén-dioxid-kibocsátója felelős a légszennyezés mintegy hetven százalékáért: Kína, az Egyesült Államok, az Európai Unió, India, Oroszország, Japán, Brazília, Irán, Indonézia és Kanada. Vagyis ettől a tíz országtól, illetve országcsoporttól függ lényegében a klímavédelmi egyezmény sorsa, az, hogy hajlandók-e az önkorlátozásra, készek és képesek-e igen költséges gazdasági reformokra és technológiai fejlesztésekre, egyúttal a környezetpusztító, az erőforrásokat felélő túlfogyasztás visszafogására. A probléma ezzel kapcsolatban az, hogy (Kanadát leszámítva) a világ legnépesebb országairól van szó, ráadásul – a világ össznépességének 36 százalékát adó – Kína és India a gyorsan fejlődő, feltörekvő országok élén állnak, és történelmileg példátlan ütemben és mértékben növelik a gazdasági termelést és fogyasztást.
Az emberiség jelenlegi életmódjának globális fenntartásához már ma is több mint másfél Földre lenne szükségünk, de ha ezek az óriásországok is nyugati színvonalon akarnak élni – fogyasztani –, akkor három Föld összes természeti erőforrása sem lenne elegendő, és bolygónk bioszférája menthetetlenül elpusztul. Márpedig Kína és India vezetői nem rejtik véka alá, hogy nekik is joguk van felzárkózni a gazdag országokhoz, és ezt nagyrészt a szénalapú iparral alapozzák meg (mint például Anglia és az Egyesült Államok a 18-19. században). Mivel a világ messze legfontosabb energiahordozója még mindig – és még belátható ideig – a szén, a kőolaj és a földgáz triója, és a globális emisszió háromnegyedét teszi ki a szén-dioxid, nyilvánvaló, hogy a döntően szén-olaj-gázalapú energiatermelés és -fogyasztás, továbbá ipar, mezőgazdaság, közlekedés további növekedésével együtt óhatatlanul együtt jár a felmelegedést előidéző üvegházhatású gázkibocsátás emelkedése.
Ezt a problémát egyrészt az alternatív energiaforrások (atom-, víz-, megújulók) felhasználási arányának jelentős növelésével, másrészt az energiatakarékos termelési módok, technológiák és fogyasztási szint, illetve szokások elterjesztésével lehetne ha nem is megoldani, de legalább kezelni. Csakhogy az alternatív energiaforrások ma még jóval drágábbak, mint a szén és szénhidrogének, s mivel a kapitalista világgazdaság fő motorja az üzlet, a profit, a magasabb költségek vállalása a gazdasági versenyképesség elvesztéséhez és végső soron csődhöz vezet, amit egyetlen befektető, vállalat, ország sem vállal. Másrészt a tőkebefektetésen alapuló gazdaság csak növekedve létezhet: minél nagyobb bevétel (és a költségek csökkentése) szükséges a minél nagyobb profithoz, a termelés növeléséhez pedig egyre több erőforrást kell felhasználni, de a természeti erőforrások – föld, víz, energiahordozók, nyersanyagok, növény- és állatvilág stb. –, sőt az emberi források, kapacitások is végesek. Az anyagi javak szerzésének lehetősége eleve korlátozott, de a nyugati „fogyasztói társadalom” globális elterjedése és a túlnépesedés együttesen felgyorsítja-lerövidíti az ökológiai katasztrófához vezető utat. Az is fenntarthatatlan volna, ha ugyanannyi ember egyre több és több anyagi javat kívánna elfogyasztani, az azonban végképp az, ha a tizenkét évenként egymilliárd fővel szaporodó embertömeg kíván egyre többet fogyasztani. A túlnépesedés és a klímaváltozás ördögi kört alkot, hiszen a túl sok ember egyre gyorsuló ütemben használja ki, éli fel, pusztítja el a bioszférát, egyre gyorsítja a levegő és a tengervíz felmelegedését – a felmelegedés viszont egyre több ember életterét veszélyezteti, lehetetleníti el, különösen a mezőgazdaságra és a fertőző betegségek terjedésre gyakorolt hatása a legdrámaibb.
Mint már megírtam, az újkori népvándorlás, a tömeges, járványként terjedő migráció elsősorban demográfiai kategória és válságtünet, ami egyszerre oka és okozata a klímaváltozásnak. Hiszen ha a túlnépesedett területeken fokozatosan elpusztulnak a termőföldek, erdők, vizes élőhelyek, növény- és állatfajok, akkor az önfenntartás ösztönétől hajtott tíz- és százmilliók felkerekednek és elvándorolnak olyan helyekre, ahol élelmiszert és ivóvizet találnak. Az ember ősi életmódja a gyűjtögetés-vadászat volt, ami szüntelen vándorlással járt, majd a letelepedő, élelmiszertermelő, kézműves és kereskedő ember alakította ki az első civilizációkat és államokat, ami véget vetett az állandó tömeges vándorlásnak mint az ember alapvető létformájának. Az utóbbi tízezer évben is volt mindig el- és bevándorlás, de az emberek zöme egész életében egy helyen, a saját közössége tagjaként élt. Még Magyarországon is két-három nemzedékkel ezelőtt is a vidéki emberek többsége egész életét saját falujában élte le (nem ismerte, mi az a mobilitás, a turizmus is ismeretlen fogalom volt), az afrikai és ázsiai emberek milliárdjairól nem is beszélve. A drámai túlnépesedés, túlfogyasztás és klímaváltozás azonban együttesen olyan földrengésszerű társadalmi és politikai konfliktusokat generál, amelyek szükségszerűen vezetnek az újkori, kaotikus népvándorláshoz.
Vajon tudatában vannak-e a mostani klímakonferencia résztvevői a felelősségüknek? Annak, hogy nem csupán a felmelegedés és a pusztuló földi természet, hanem a megromlott emberi természet kihívásaira is választ és közös cselekvési tervet kell készíteni? Katasztrofális lenne, ha a párizsi klímacsúcsot önző üzleti és anyagi érdekek befolyásolnák, s azok felülemelkednének a közérdek szempontjain – mondta Ferenc pápa a múlt héten kenyai útján. Márpedig az anyagias, fogyasztói szemlélet, a mások javaira irányuló vágy, a másik ember vágyának, életformájának utánzása olyan globális mintává vált, amely mágnesként vonzza a nyugati civilizációhoz a harmadik világ embertömegeit. Vagyis létforma- paradigmaváltásra van szükség, ami gyökeres szemléletváltást előfeltételez. Többek között arra, hogy a földi és az emberi természet dimenzióján túl lássuk meg és értsük meg, van egy természetfeletti világ is.
A fának egyedül a fény, ami az égből sugárzik rá, ad erőt, hogy gyökereit a földbe ássa. „A fa valójában az egekbe van belegyökerezve” – állítja Simone Weil. „Egyedül ami az égből jön, hagyhat reális nyomot a földön”. Csakhogy mi, mai emberek úgy jártunk, mint Kosztolányi, aki majdnem száz éve írta: „Itthon vagyok itt e világban / s már nem vagyok otthon az égben”. Vagyis előbb haza kellene találnunk, mint a tékozló fiúnak, aki miután botor módon elhagyta otthonát, és idegen földön eltékozolta vagyonát, nyomorúságos sorsra jutott, végül disznók közé kerülve, ételként moslékot kapva döbbent rá, hogy mégiscsak az atyai házban volt jó dolga, ezért magába szállt, fölkelt és bűnbánóan hazatért atyjához.
Még nekünk is lehet, van visszaút haza, de már nem sokáig. És ne feledjük: először nekünk kell belül megváltoznunk – megjavulnunk –, hogy utána meg tudjuk változtatni, jobbítani külső körülményeinket, környezetünket, elromlott világunkat. Hogy mekkora esélyünk van, talán arra is választ kapunk tíz nap múlva, amikor véget ér a globális klímacsúcs.
