Tanítanék vagy „vörös nóták”?

Megkezdi április 20-ára az országos pedagógussztrájk előkészítését a pedagógusok sztrájkbizottsága ­– jelentette be Galló Istvánné, a Pedagógusok Szakszervezetének (PSZ) elnöke ma Budapesten. Megismételte a sztrájkbizottság követeléseit. Ezek közé tartozik az állami intézményfenntartó központ átszervezése, feladatainak meghatározása oly módon, hogy az biztosítsa a köznevelési intézmények szakmai, gazdasági és munkáltatói önállóságát. Az iskolában pedagógus munkakörben alkalmazottak kötelező óraszámát szerintük heti 22 órában kell meghatározni, valamint követelik, hogy a nevelő-oktató munkát közvetlenül segítők részesüljenek havi rendszeres, keresetükön felüli többletjuttatásban, függetlenül attól, hogy milyen intézménytípusban dolgoznak. Kérdésre válaszolva elmondta: a tankönyvpiacot a kormány továbbra sem kívánja „feloldani”, s bár bizonyos elmozdulás van a tanulók terhelése területén, javaslatukat nem fogadta el a kormány arról, hogy mivel a feltételek nem adottak, a mindennapos testnevelés csökkenjen heti három órára. Azt sem fogadta el a kormány, hogy a hit- és erkölcstan fakultatív formában legyen tanulható a jövőben – tette hozzá.

Korábban a PDSZ is bejelentette, április 15-ére hirdet sztrájkot, azon a napon, amikor Pukli Istvánék a „Tanítanék” polgári engedetlenségi mozgalom jegyében soron következő, kétórás figyelmeztető sztrájkjukat tartják.

Ez a demonstrációhullám már régen érett. A pedagógus-sztrájkbizottság február 1-jén tette közzé 25 pontos követeléscsomagját, amit február 13-án országos demonstrációval nyomatékosítottak. Ezt követte a február 29-ei sikertelen iskolai bojkott, majd a Pukli Istvánék szervezte március 15-ei tüntetés, és az ott megfogalmazott ultimátum, végül a március 30-ai polgári engedetlenségi akció, amit fantasztikus sikernek nevezett Törley Katalin, a Tanítanék mozgalom egyik vezetője, azt állítva: „Soha ilyen egységes tömeget nem mozgatott meg Magyarországon hasonló állampolgári kezdeményezés”. Nos, az ellenzéki lapok szerint országszerte legalább 300 iskola minimum 7000 résztvevővel csatlakozott a kormány oktatáspolitikája elleni tiltakozás keretében szervezett „kockás lázadáshoz”. Bár a szervezők sikeresnek ítélték az akciót, valójában az összes általános- és középiskola kettő–négy százaléka csatlakozott a „Tanítanék” egyórás akciójához, s még az aktív iskolák pedagógusainak is elsöprő kisebbsége. Joggal fanyalgott a radikális baloldali napilap publicistája: „Tapsolhatunk és káromkodhatunk, ajnározhatunk és gyalázkodhatunk, csak egyet ne tegyünk: ne kezdjük el fanyalogva számolgatni, hogy hány iskola, meg hány tanár, szülő, gyerek. Mert teljesen mindegy.” Vajon akkor is teljesen mindegy lett volna, ha tízszer ennyien demonstrálnak, ami persze még mindig csak a töredéke lett volna a Civil Összefogás Fórum és szövetségesei által a korábbi években szervezett Békemenetek több százezer résztvevőjének?

Félreértés ne essék: a magyar közoktatás-köznevelés számos szakmai problémával, szervezeti és infrastrukturális nehézséggel, pénz- és tanerő-szűkével küszködik. Az azonban ellenzéki publicisztikai lódításnak is túl erős, hogy „tökéletesen működésképtelen a mai oktatási rendszer, és alkalmatlan arra, hogy megvalósítsa legfőbb feladatát, a gyerekek felkészítését az élethosszig való tanulásra és a lehető leghatékonyabb önérvényesítésre” – mint a Népszabadságban olvastuk. A jelenlegi kormány 2010-ben egy valóban szétesett, a felhalmozott adósságtól fuldokló, romló oktatási eredményeket produkáló oktatási rendszert örökölt a nyolc évig regnáló baloldali kormányoktól, és bár rengeteg pénzt öntött a rendszerbe, és példátlan pedagógus-béremelést kezdett el megvalósítani, komoly hibák is csúsztak az új rendszer felépítésébe. Az is igaz, hogy a pedagógusok a baloldali kormányok alatt olyan keveset kerestek, hogy a jogos bérigényüket máig sem sikerült teljesen kielégíteni, ráadásul a kötelező óraszámok felemelését is sokan nehezményezik.

De nehogy azt higgyük, hogy ebben van bármi új. Jó egy évszázada, 1910-ben tetőzött a tanárok első országos forrongása, mivel felingerelte őket az a hír, hogy a kormány nem a fizetésüket akarja fölemelni, hanem a szolgálati idejüket és a heti kötelező óraszámukat. A tanárok tiltakozó nyilatkozatokat, feliratokat, követeléseket fogalmaztak, és az év végére országos tanárkongresszust hívtak össze. Egy székelyudvarhelyi küldött, bizonyos Szabó Dezső – akkor 31 éves főreáliskolai tanár, később az ország egyik legnagyobb hatású próféta-írója – fogalmazta meg iskolájának éles hangú, a Pesti Naplóban megjelent kiáltványát, ilyeténképpen: „Meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni. A végképpen elnyomorgatott ember vöröset lát és vörös nóták buggyannak az ajkára. Pedig ha egyszer a mi lelkünket tölti be a romboló elégületlenség: ez Magyarország jövőjévé lesz. Nem szabad idáig hajszolni a tanárságot. Ezért kell egy minden tanárt magában foglaló, energikus, ígéretekkel ki nem fizethető, követelő szolidaritásba lépnünk.” Szabó Dezső a novemberi tanárkongresszuson azt javasolta, ha a kormány nem teljesíti követeléseiket, akkor a középiskolai tanárság „a kulturális passzivitás terére lép”, azaz sztrájkolni fog. Vagyis törvénysértésre, már-már lázadásra buzdított.

Az akkori ügy attól lett országhírű, hogy Szabó Dezső kiáltványára maga Tisza István miniszterelnök reagált havilapjában, a Magyar Figyelőben: „Ki beszél ma már Rákócziról, szabadságharcról, nemzeti nagyságról, a nemzetért való önfeláldozásról? A mai >fiatalokat< a létért való küzdelem sivár ösztöne hevíti. A Talpra magyart nem lehet üres gyomorral szavalni, kiáltja a magyar ifjúság idealizmusának hivatásos ápolója. (Micsoda lángostorral vágna, ha élne még közöttünk, e mondás szerzőjén végig Petőfi! Ő bezzeg jobban ismerte az üres gyomrot, de kevesebbet törődött a státusrendezéssel, mint ez a méltatlankodó tanár úr.)” Ezután a baloldali liberális Nyugat felajánlotta Szabónak, hogy válaszoljon a grófnak, s az izgága, összeférhetetlen, egyik iskolából a másikba áthelyezett fiatal tanár gúnyos, vitriolos hangnemben oktatta ki a „Kegyelmes Urat”. Hasonlóan nagyképű pimaszsággal és gorombasággal, mint Pukli István a mai miniszterelnököt, nála persze intelligensebben.

Ha az „éhes has” örök problémájától most eltekintünk (ami természetesen nem csupán a pedagógusok „kiváltsága”), azért érdemes rávilágítani a pedagógus követeléscsomag egy sunyi módon elrejtett pontjára. A sztrájkbizottság 25 pontjából a 2., míg a Civil Közoktatási Platform 12 pontjából a 3. tartalmazza, hogy a tartalmi szabályozás felülvizsgálatával radikálisan csökkenteni kell a tananyagot, s ezen belül „Az állami fenntartású iskolákban az önálló kötelező tanóraként szervezett erkölcs- és hittanórákat meg kell szüntetni, és igény esetén a délutáni idősávban kell választható keretek között biztosítani”. Tehát a civil báránybőrbe bújt baloldali ellenzék megint támadást intéz a kötelező erkölcs- és hittanoktatás ellen, ahogy az elmúlt években soha nem tudott belenyugodni abba, hogy 2013 szeptemberétől – A nemzeti köznevelésről szóló törvény 3. paragrafusa szerint – az állami általános- és középiskolákban a diákok órarendjében ugyanúgy szerepel a hit- és erkölcstan, mint a nyelvtan, a számtan, az irodalom vagy a történelem.

A nemzeti polgári kormányzat Magyarország több évtizedes adósságát törlesztette, ráadásul Európában hazánk volt 2013-ig az egyetlen ország, ahol a fiatalok tizennyolc éves korukig egyáltalán nem tanultak erkölcsi és hitbeli kérdésekről kötelező, szervezett közoktatási keretek között. Ez a reform valójában nem újítás volt, hanem visszatérés az évezredes európai hagyományhoz. Ugyanis minden európai társadalomban, nagyobb és kisebb közösségben, családban a legtermészetesebb, legelemibb feladat és gyakorlat volt, hogy a felnőttek átadták a fiatal, felnövekvő generációnak az adott közösség erkölcsi értékeit, normáit, szokásait, magatartásmintáit, viselkedési szabályait, amelyek a közösség összetartozását, rendjét és fennmaradását biztosították. Ezt nevezték, nevezzük nevelésnek. Márai Sándor írta Kantról, hogy nem hisz a dresszúrában, de hisz a nevelésben, amely megőrzi az akarat szabadságát, s önkéntes fegyelemre szoktatja, „a társas együttélés jelmezeibe öltözteti a két lábon tántorgó, emlős fenevadat”. A nagy königsbergi filozófus előtt háromszáz évvel a keresztyén humanizmus egyik legragyogóbb szelleme, Erasmus hasonlóképpen azt írta, hogy a nevelésnek a különböző tudományok elsajátítása mellett a másik fő feladata a jámborságnak és erkölcsösségnek beoltása a gyermeki lélekbe. Mert „nincs vadabb, rosszabb állat azon embernél, akit a féktelen becsvágy, az állatias szenvedélyek, a harag, gyűlölködés és tobzódás kormányoznak”.

Ha a mai lázongó és lázító pedagógusok tiltakozás és sztrájk helyett többet olvasnának, azt is tudnák, amit dicső eleink magától értetődőnek tartottak. Tudnák, hogy az erkölcs az a cement, mely a társadalom tagjait mint egy ház tégláit összetartja; „minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs”, mely ha elvész – Berzsenyi híres versét idézve – „Róma ledűl, s rabigába görbed”. Ezért intette unokaöccsét Kölcsey arra, hogy sohase tegyünk mást, „mint amit az erkölcsiség kíván; s még akkor sem, midőn haszon, bátorlét, indulat heve, vagy szenvedelem ereje másfelé ragad”, mert „egyedül az erény emel bennünket az állatokon felül”.

Jellemző, hogy négy évvel ezelőtt a Pedagógusok Szakszervezete az Alkotmánybíróságtól a köznevelési törvény megsemmisítését kérte. Többek között azért, mert szerinte a szülők jogát korlátozzák azáltal, hogy választási kötelezettség elé állítják a szülőt és a tanulót, dönteniük kell ugyanis abban a kérdésben, a gyermek a kötelező órák keretében erkölcstan órán, vagy az egyház által szervezett hit- és erkölcstan órán vesz részt. Miután akkori próbálkozásuk kudarcot vallott, most a tanulókat állítólag túl megterhelő tananyag csökkentése keretében száműznék az iskolákból az erkölcs- és hittanoktatást. Az állítólagos túlterheltségről csak annyit, hogy míg Magyarországon egy tanuló egy évben átlagosan 5553 órát tölt az iskolában, az OECD-átlag 7571 óra. Abban is igaza van Balog Zoltán miniszternek, hogy a minőségi oktatásra és az erkölcsi nevelésre egyaránt szükség van, ha nem csupán egyéni, hanem közösségi sikereket is el kívánunk érni.

Jó lenne, ha a politikai pecsenyét sütögető, a baloldali ellenzéki pártok szekerét toló pedagógus szakszervezetek túlmozgásos vezetői a „vörös nóták” fújása helyett magukba szállnának, és azzal foglalkoznának, ami a valódi dolguk: nem tiltakozó demonstrációk és sztrájkok szervezésével, hanem oktatással-neveléssel, a valóban létező szakmai problémákat pedig – ahogy a kormány – komoly tárgyalással és felelős kompromisszumkészséggel igyekeznének megoldani. A közös cél szerintem is: Tanítanék!

 

Nincs hova hátrálnunk (4.) – „Szent háború”

Az orosz ortodox egyház és a Billy Graham Evangélizációs Társaság csúcstalálkozót szervez Moszkvában keresztény egyházi vezetők számára október 28. és 30. között. „A keresztényüldözés a világban” témában megrendezendő találkozóra százötven ország közel ezer küldöttét várják az orosz fővárosba ­–­ adta hírül a Magyar Kurír április 1-jén. A katolikus hírportál így folytatja: a Moszkvai Patriarkátus szóvivője szerint azért tartanak ilyen nagy jelentőségű rendezvényt, mert a napjainkban jellemző tömeges üldöztetés összemérhető az első századokbeli keresztényüldözésekkel és a 20. századi ateista rezsimek elnyomásával.

Nem tudom, mikor határozták el a csúcstalálkozót, de különös aktualitást ad neki, hogy hat nappal ezelőtt, éppen húsvétvasárnap hajtottak végre a pakisztáni Lahor városban robbantásos merényletet, amelynek több mint hetven halálos és több száz sebesült áldozata volt. A merényletet elkövető tálib terrorista csoport közlése szerint kifejezetten a húsvétot ünneplő keresztények ellen irányult a támadás. Húsvéthétfői beszédében Ferenc pápa aljas és esztelen bűnténynek nevezte a pakisztáni merényletet, és felhívta az ottani világi hatóságokat és a muszlim többségű pakisztáni társadalmat, tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy „visszaadják a biztonságot és a nyugalmat a népnek, különösen a legsérülékenyebb vallási kisebbségeknek”, köztük a keresztényeknek. Ferenc pápa megválasztása óta többször hangoztatta már, hogy korunkban több a hitéért meghaló keresztény mártír, mint ahányat a keresztényüldözések első évszázadaiban gyilkoltak le a Római Birodalomban. Valóban, mértékadó becslések szerint évente több tízezren vannak a keresztény mártírok, a Közel-Keleten már a kétezer éve ott élő keresztény közösségek puszta léte került veszélybe az iszlamista terrorcselekmények és a módszeres (el)üldözés következtében.

Napjainkban, amikor a szélsőséges iszlamisták rákos hálózata már szinte egész Európát behálózza, és „szent háborút” (dzsihádot) indított a zsidó-keresztény gyökerű európai civilizáció és életforma, az itt élő népek ellen, megdöbbentő, hogy egy nem is olyan rég még radikális jobboldali, keresztény fundamentalista újságíró „keresztény dzsihádról” értekezik az egyik hazai ultraliberális, keresztényellenes hírportálon. Azt írja: „Háborús narratívájának megfelelően a mai kereszténység egyszerre defenzív, vagyis védekező jellegű, és agresszív. Úgy véli, a túlélése érdekében – Isten nevében – le kell győznie a világot. Sőt, úgy harcol, mintha Istent kéne megvédenie. Egyszerre folyik az ún. hitvédelem és a világ erőszakos krisztianizálása, vagyis az a törekvés, hogy az egyház szemlélete az egyházon kívül, akár törvények formájában érvényesülhessen… Amit Jézus képviselt és a tanítványaira hagyott, az pontosan az ellentéte az egyház jellemző magatartásának.” Bár elismeri, hogy a Máté evangéliumának végén kinyilatkoztatott jézusi parancs alapján „Tényleg úgy tűnik, itt a világ határozott krisztianizálására kapott utasítást az egyház, és ez egy bizonyos értelemben igaz is – a kereszténység ab ovo misszionáló vallás. De nem úgy, hogy „menjetek, és erőltessétek rá a meggyőződéseteket mindenkire.” (Keresztény dzsihád, hvg.hu, 2016. március 28.)

Csakhogy éppen fordítva van, mint ahogy az aposztata (hitehagyott) tollforgató írja. Lényegében bizony arról van szó, amit a Magyar Hírlap nagyszombati álláspontjában Faggyas Sándor lapszerkesztő kifejtett: „Ma már nyilvánvaló, hogy az uniós vezetők többségének ostobasága, gyengesége és bűnös mulasztása miatt hosszú és nehéz, sok – a párizsinál és a brüsszelinél sokkal több! – áldozattal járó háborúra kell készülnünk, mert az iszlamista rákos daganat áttétei már beépültek a nyugat-európai társadalmak szövetébe, és belülről pusztítják, gyilkolják az egészséges sejteket. Pedig Samuel Huntington harvardi professzortól a NATO akkori főtitkáráig már húsz éve (!) több józan eszű értelmiségi és felelős politikus figyelmeztetett arra, hogy a civilizációk közötti erőegyensúly módosulásának vagyunk tanúi, és az iszlám társadalmak robbanásszerű demográfiai növekedése és radikalizálódása destabilizáló következményekkel jár mind a muzulmán, mind a nyugati országokra nézve. Az most már a fő kérdés, hogy ha Európa nem tudja megvédeni magát a fegyvertelen bevándorlókkal szemben sem – mint az elmúlt egy év drámai eseményei mutatják –, akkor hogyan fogja megvédeni magát, saját polgárai épségét és biztonságát a mindenre elszánt, profi módon kiképzett és szervezett terroristáktól.” (Ne féljetek!, Magyar Hírlap 2016. március 26.)

Erre a cikkre reagálva ezt írta Németh Tamás református lelkész egy keresztény portálon: Már maga az írás címe megfogott! „Ne féljetek!” Egy olyan (média)világban, melyben egész iparágak épülnek az emberi félelemkeltésre, ez önmagában is becsülendő, s nemcsak „pozitív üzenet”, hanem bátorság és bátorítás, s még ezeken is túl, a jézusi üzenet továbbadása! Ennek az üzenetnek, árunak az értékéből az sem von le semmit, hogy „kicsomagolva”, azaz jobban belemélyedve azért találunk igencsak „ijesztő” mondatokat, mint pl. „az Iszlám Állam terrorszervezet által profi módon megtervezett és kíméletlenül végrehajtott, összehangolt merényletsorozattal az iszlám és a Nyugat közötti , több évtizede tartó civilizációs hidegháború a forró szakaszába lépett…” vagy hogy „…hosszú és nehéz, sok – a párizsinál és a brüsszelinél sokkal több! –  áldozattal járó háborúra kell készülnünk…” Bár azt vallom, hogy az emberi számítások mellett adjunk teret az isteni forgatókönyv megvalósulásának, azért az is igaz, hogy ne szakadjunk el a realitásoktól. Akkor se, ha evangéliumot hirdetünk! Elgondolkodtam rajta, hogy ezt a cikket, a maga véres realitásával, ugyanakkor evangéliumi kicsengésével, vajon el lehetne-e mondani prédikációként, igehirdetésként, szentbeszédként a szószékeken? Azt mondom igen, bár mi, lelkészek, igehirdetők megszoktuk, hogy a lelki dimenzióban halad az igehirdetés, s onnan ruccanunk át a kegyetlen valóság, a brüsszeli metró vagy éppen a forrósodó hidegháború egyéb területeire, míg Faggyas testvérünk ennek épp az ellenkező útját, módját járta be. (…) Legjobban az utolsó gondolat ragadott meg: „Ahogy Jézus tizenkét tanítványa a Szentlélek erejével legyőzte a félelmet, ők és bátor követőik – az államilag elrendelt és irányított módszeres, kíméletlen keresztyénüldözés, a terror ellenére – elterjesztették a világon Krisztus tanítását, ma sem, mi se legyünk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” Nagyon találó ez a párhuzam az akkori és a mostani terror(izmus) között. Ezzel mintegy ráébreszti a Kedves Olvasókat, hogy ma is „hitvallásos idők” vannak. S nem elég a keresztyén értékrendek hangoztatása, nem sokra megyünk az „ünnepi- vagy éppen hobbikeresztyénséggel”, pláne nem véd meg bennünket valamiféle kultúrprotestáns máz, hanem radikális, az élet teljességét átfogó keresztyénségre van szükség!” (Evangélium a Magyar Hírlapban, reposzt.hu, 2016. március 29.)

Egyébként mindkét cikket idézte a kereszteny.mandiner.hu portál, s jellemző, hogy míg a hvg.hu cikke a 11 tetszés mellett 172 elutasítást „érdemelt ki”, addig a MH cikke a 12 tetszés mellett csupán három nemtetszést váltott ki az olvasók körében.

Visszatérve a „szent háborúra”: a hvg.hu szerzőjének fő tévedése, hogy a „keresztény dzsihád” bombasztikus, provokáló – alapvetően hamis – kifejezés teologizáló megideologizálásával tudatlanul összekeveri, vagy nagyon is tudatosan összemossa a keresztény értékrend és életforma önvédelmi küzdelmét az iszlamista invázióval és terrorizmussal. E tekintetben pontosan és világosan fogalmazott Kövér László, az Országgyűlés elnöke az iszlám vallás magyarországi elismerésének századik évfordulója alkalmából rendezett konferencián a Parlamentben szerdán. Magyarország nem érdekelt abban, hogy az iszlamizmus áldozatává váljon, de abban sem, hogy az iszlám vallást, kultúrát, politikát bárki is azonosítsa az iszlamista terrorral. Magyarország az iszlámmal mint kultúrával párbeszédet folytat, az iszlám terrorizmussal szemben azonban nulla toleranciát hirdet” – szögezte le.   Történetük nagy részében a kereszténység és az iszlám békében élt egymással – hangsúlyozta Gulyás Gergely, az Országgyűlés alelnöke a tanácskozáson, kiemelve, minden világvallásnak jár a tisztelet, de ezt meg kell különböztetni a totális egyenlőségtől. A hagyományos keresztény családmodell megbomlásának az lett a következménye, hogy Európa mára olyan demográfiai problémákkal néz szembe, amelyek mindenképpen a vesztet okozhatják, ha nem tud változtatni rajtuk – jelentette ki az Országgyűlés alelnöke, aki szerint napjaink válságának az az oka, hogy „Európa meghasonlott önmagával”, és hátat fordított az őt naggyá tevő értékeknek.

Bizony, erről van szó: Európa két fő problémája az erkölcsi és a népesedési válság. Az első azt jelenti, hogy az európai társadalmak egyre inkább elveszítik keresztény gyökereiket, értékeiket, identitásukat, a második pedig az, hogy – miközben a világ többi részén kóros, öngyilkos túlnépesedés zajlik – a legtöbb európai országban olyan kevés gyermek születik, hogy már a népesség egyszerű reprodukciója sem biztosított, vagyis kóros, öngyilkos népességfogyás zajlik. Mint előző blogomban megírtam, az Európába irányuló tömeges, szervezett bevándorlás – ami már elérte az invázió, az élettér-foglalás mértékét! – két fő mozgatórugója az Európán kívüli „harmadik világ” beteges túlnépesedése és a fejlett, gazdag, jóléti Európa mágnesszerű vonzóhatása. Míg Európa összlakossága a 2000. évi 726 millióról ötven év alatt becslések szerint 706 millióra csökken, addig Afrikáé 814 millióról 2,5 milliárdra nő, Ázsiáé is 3,7 milliárdról 5,2 milliárdra! Míg Európa népessége 1950-ben még a világ népességének majdnem 22 százalékát tette ki, 2000-ben már csak 12 százalékát, 2050-ben pedig előreláthatóan csupán alig több mint 7 százalékát, miközben Afrikáé 25,5 százalékát, Ázsiáé pedig 54 százalékát. Ez azt jelenti, hogy Európa elveszti, pontosabban már elvesztette a népesedési versenyt a két másik kontinenssel szemben, aminek elkerülhetetlen társadalmi, gazdasági, kulturális, sőt egzisztenciális következményei lesznek már a közeli jövőben.

Ha Istenét, hazáját, családját, a saját és közössége szabadságát szerető, nemzeti identitásához, hagyományaihoz ragaszkodó, keresztény hitéhez hű ember ez ellen a veszély ellen felveszi a harcot, azt ostobaság és hazugság „keresztény dzsihádnak” nevezni. Valójában ez az a szent harc, amelyről Pál apostol így ír Timóteushoz: „Harcold meg a hit nemes harcát”. Mindannyiunknak meg kell harcolnia a saját harcát, elvégeznie földi futását, tudjuk Pál apostoltól, miként azt is, hogy ha nem szabályszerűen küzdünk, akkor nem koronáztatunk meg. Isten győzelmet ad nekünk, de nem nyerünk felmentést a harcok alól. Ahogy Zrínyi Miklós parancsolta a valaha magyar nyelven írt egyik legfontosabb műben (Az török áfium ellen való orvosság): a „rettenetes sárkány” ellen, amely nemzetünket, országunkat prédálja, pusztítja, tiporja, szembe kell szállnunk, ha megmaradni akarunk. A török áfium (ópium, mákony) ellen a legjobb orvosság, amit Zrínyi tanácsol, hogy ismerjük meg a magunk fogyatkozásait, vessük el vétkeinket – részegség, tunyaság, egymás gyűlölése etc. –, öltözzünk igazságba, szánjuk el, erősítsük meg magunkat, hívjuk segítségül Istent, és kössünk kardot az ellenség ellen. Mivel „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”, noha kevesebben vagyunk, mint a török, de ha helyreállítjuk erkölcsi és katonai erőnket, akkor elbánhatunk vele. Háború esetén az egész nemzetet fel kell fegyverezni, mert „erő ellen erő kell, s ha nem is számmal, de virtussal, vitézséggel meg kell előznünk ellenségünket”. Szent István királytól fogva mindig fegyverrel tartották meg eleink a hazát, ezután is úgy kell és lehet megtartani.

Mutatis mutandis, ma is meg kell védeni a hazánkat, házunkat, egymást és magunkat, és ehhez a szent háborúhoz bizony össze kell szednünk minden bátorságunkat, erőnket, tehetségünket, a bennünk szunnyadó nemes erényeket. Mi se legyünk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk!

 

 

 

 

 

 

 

Nincs hova hátrálnunk (3.) – Ne féljetek!

Az egy héttel ezelőtti brüsszeli kegyetlen terrortámadás utáni napokban szinte egész Európában aggódva figyelték, kérdezték az emberek, vajon mikor és hol csapnak le megint az iszlamista terroristák. Most már elmondhatjuk, hogy a húsvéti ünnepek békességben és nyugalomban teltek el Európában, hála Istennek nem történt újabb tragédia. Mégsem telt el húsvét újabb borzalmas terrorista merénylet nélkül. A világ hatodik legnépesebb államában, a muszlim vallású Pakisztánban – ahol több millió keresztény él nemcsak kisebbségben és kirekesztettségben, de gyakorlatilag állandó életveszélyben – éppen húsvétvasárnap, Lahor városban hajtottak végre robbantásos merényletet, amelynek több mint hetven halálos és több száz sebesült áldozata van. A merényletet elkövető tálib terrorista csoport közlése szerint kifejezetten a húsvétot ünneplő keresztények ellen irányult a támadás.

Húsvéthétfői beszédében Ferenc pápa aljas és esztelen bűnténynek nevezte a pakisztáni merényletet, és felhívta a pakisztáni világi hatóságokat és társadalmat, tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy „visszaadják a biztonságot és a nyugalmat a népnek, különösen a legsérülékenyebb vallási kisebbségeknek”, köztük a keresztényeknek. Közös imára hívott, hogy „megfékeződjék az erőszakosak keze, mely rettegést és halált vet, és szeretet, igazságosság és megbékélés uralkodhasson a világon”. A pápa nyilván nem tudott, különben szólt volna egy másik szörnyű bűntényről is, amiről ma számoltak be egyes hírportálok: egy indiai katolikus papot az Iszlám Állam terroristái Jemenben egy idősek otthonából korábban elraboltak, és nagypénteken – Jézushoz hasonlóan – keresztre feszítettek, bár a hírt más források még nem erősítették meg. Egyelőre annyi biztos, hogy az Iszlám Állam valóban fogságba ejtette az idős papot, és az is biztos, hogy az elmúlt két évben rengeteg keresztényt elűztek vagy megöltek Irakban és Szíriában.

Az utóbbi időben a Közel-Keleten és Afrikában fokozódó keresztényellenes terrorcselekmények miatt mondta azt Ferenc pápa tavaly június 29-én, a Szent Péter és Pál apostol ünnepnapi szentmisén, hogy „borzalmas, embertelen és megmagyarázhatatlan” a keresztények üldözése, ami „sajnos ma is a világ számos részén megtörténik mindenki szeme láttára és mindenki hallgatásától kísérve”. A római katolikus egyház feje dicsérte az apostolok és az első keresztény közösség bátorságát és életét, amely „számunkra, mai keresztények számára erős elhívás az imádságra, a hitre és a tanúságtételre”. Két nappal később, július 1-jén az Európai Parlament legnagyobb, néppárti frakciója rendezett a világ különböző részein tapasztalható keresztényüldözésről konferenciát, ahol elhangzott, hogy a Közel-Keleten már a keresztény közösségek puszta léte került veszélybe, ezért segíteni kell őket, hogy ne váljanak véglegesen üldözötté és menekültté. Ferenc pápa megválasztása óta többször hangoztatta már, hogy korunkban több a hitéért meghaló keresztény mártír, mint ahányat a keresztényüldözések első évszázadaiban gyilkoltak le a Római Birodalomban. Mértékadó becslések szerint évente több tízezren vannak a keresztény mártírok. Példa nélküli, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa is napirendre vette 2015 márciusában a világszerte fokozódó keresztényüldözés problémáját, főként az Iszlám Állam által 2014 óta Irakban és Szíriában elkövetett tömeges vérengzések és milliók (igaz, nem kizárólag keresztények) terrorizálásának, elüldözésének ügyét. A babiloni káld pátriárka úgy fogalmazott, hogy az iszlám szélsőségesek el akarják üldözni a Közel-Keletről a keresztényeket, még a történelmüket és az emlékezetüket is el szeretnék törölni.

Miközben a keresztény gyökereit és identitását elvesztő európai társadalmak közömbösen tűrik, hogy az újkori illegális népvándorlás nyomán gyors ütemben zajlik Európa iszlamizációja, addig Ázsia jelentős részén és Afrikában (a szubszaharai területeken) gyarapodnak és erősödnek a keresztény közösségek, és hitükért, erkölcsi értékeikért évente sok ezren áldozzák életüket. Figyelemreméltó, hogy száz évvel ezelőtt még a világ keresztényeinek kétharmada élt Európában, ma már csupán egynegyede. Évszázadokon keresztül európai misszionáriusok sokasága terjesztette a keresztény hitet és kultúrát a gyarmatosított latin-amerikai, ázsiai és afrikai országokban. Úgy látszik, most fordul a kocka, de egyelőre nem az ázsiai és afrikai keresztények jönnek – új Pál apostolokként – újraevangelizálni az Istentől elfordult, hitet, utat, reményt vesztett európai népeket, hanem az erős, gyakran erőszakos muszlim tömegek akarják a saját hitükre és életformájukra átalakítani Európát.

Samuel P. Huntington amerikai politikatudós, történetfilozófus, a Harvard Egyetem professzora már 1996-ban, tehát két évtizede (!) megjelent híres könyvében meggyőzően kimutatta, hogy a civilizációk közötti erőegyensúly módosulásának vagyunk tanúi, és az iszlám társadalmak robbanásszerű demográfiai növekedése destabilizáló következményekkel jár mind a muzulmán, mind a nyugati országokra nézve. A Nyugat életben maradásának feltétele az, hogy az amerikaiak és az európaiak „megerősítsék nyugati identitásukat”, és „összefognak, hogy civilizációjukat megújítsák és megőrizzék a nem nyugati társadalmak felől érkező kihívásokkal szemben”. A Nyugat és az iszlám között kialakult társadalmi hidegháború során Európa már az 1990-es években a frontvonalba került; egy neves egyiptomi újságíró 1994-ben megírta, hogy „a nyugati zsidó-keresztény eszmeiség és az iszlám újjászületési mozgalom között egyre növekvő ellentét van kialakulóban, melynek határai nyugaton az Atlanti-óceánig, keleten egészen Kínáig nyúlnak”. Ugyanakkor egy prominens indiai muzulmán megjósolta, hogy a Nyugat „új konfrontációja minden kétséget kizáróan a muzulmán világból indul majd útra. Magrebtől (Északnyugat-Afrika) Pakisztánig az iszlám nemzetek harcolni fognak azért, hogy egy új világrend alakuljon ki”.

Ahhoz, hogy megértsük, miért van Európa végveszélyben, szembe kell néznünk a demográfia démonával. A világ népessége tizenkét évenként egymilliárddal nő: 1987-ben 5, 1999-ben 6 milliárdot ért el, 2011-ben elérte a 7 milliárdot, várhatóan 2023-ban pedig a 8 milliárdot. Ilyen óriási arányú, sebességű népességnövekedésre nincs példa a történelemben. Az ökológiai túlfogyasztást jelző „ökolábnyom” szerint a növekvő számú emberiség évről évre több erőforrást fogyaszt, mint amit a Föld biztosítani képes. A globális túlfogyasztás napja 1992-ben még október 21-re esett, 2002-ben már október 3-ra, 2012-ben augusztus 22-re, 2015-ben pedig augusztus 13-ra, azaz ettől a naptól kezdve a következő évi erőforrásait fogyasztotta az emberiség. Jelenlegi életmódunk fenntartásához már több mint másfél Földre lenne szükségünk, de ha ez így megy tovább, rövidesen kettő sem lenne elég ennyi ember eltartásához.

Az Európába irányuló tömeges bevándorlás két fő mozgatórugója az Európán kívüli „harmadik világ” beteges túlnépesedése és a fejlett, gazdag, jóléti Európa mágnesszerű vonzóhatása. Míg Európa összlakossága a 2000. évi 726 millióról ötven év alatt becslések szerint 706 millióra csökken, addig Afrikáé 814 millióról 2,5 milliárdra nő! De Ázsiáé is 3,7 milliárdról 5,2 milliárdra! Míg Európa népessége 1950-ben még a világ népességének majdnem 22 százalékát tette ki, 2000-ben már csak 12 százalékát, 2050-ben pedig előreláthatóan csupán alig több mint 7 százalékát, miközben Afrikáé 25,5 százalékát, Ázsiáé pedig 54 százalékát. Ez azt jelenti, hogy Európa elveszti, pontosabban már elvesztette a népesedési versenyt a két másik kontinenssel szemben, aminek elkerülhetetlen – és alighanem elviselhetetlen – társadalmi, gazdasági, kulturális, sőt egzisztenciális következményei lesznek már a közeli jövőben.

A demográfia démonával, a fenyegető bevándorlási cunamival szemben nincs sok esélyünk, de két dolgot megtehetünk, meg is kell tennünk – írtam néhány hónapja itt egyik blogomban. Az egyik az, amiről Magyarországon az elmúlt évben már sok szó esett: meg kell védeni határainkat, hazánkat, településeinket, közösségeinket a honfoglalóként viselkedő, idegen etnikumú, kultúrájú, életformájú tömegek illegális, ellenőrizetlen és korlátlan beáramlásától. Szerencsére az utóbbi hetekben egyre több európai országban kezd ez a józan, egészséges felfogás és viselkedés megerősödni és elterjedni. Az ön- és honvédelem mellett a másik feladatunk, sőt kötelességünk az, hogy minden lehetséges módon és eszközzel, az eddigieknél hatékonyabban támogatni kell a gyermekeket vállaló és nevelő családokat, hogy megálljon Magyarországon a harmincöt éve tartó népességfogyás.

A harmadik fő feladatunk pedig a lelki újjászületés, az erkölcsi megtisztulás, nemesedés, a közösségi megerősödés. Ravasz László írta: „Isten a feladatokban mutatja meg minden nemzedéknek, hogy milyen naggyá lehet. És a feladatok annál nagyobbak, minél törpébb egy kor, minél elesettebb egy nemzedék… Minden nemzet csak addig él a földön, amíg sajátos feladata, értékes egyéni jellemvonása van.” A görög filozófia és tudomány, a római jog, a keresztény hit és erkölcs két évezreden át célt és feladatot adott az európai népeknek. Ferenc pápa a Szentszéknél akkreditált diplomatáknak tartott év elejei beszédében arra intett, hogy a bevándorlók tömeges érkezése Európába aláaknázza azt a humanista szellemiséget, amelyet Európa mindig is védett, és „súlyos vészhelyzetnek” nevezte a tömeges migrációt. Szerinte az most a fő feladat, hogy Európa nagy kulturális és vallási örökségével megtalálja „a helyes egyensúlyt a saját állampolgárai jogainak védelme és a migránsok segítése és befogadása kettős erkölcsi kötelessége között”.

A húsvéti üzenet kétezer éve és ma is ez: Ne féljetek! Ahogy Jézus Krisztus legyőzte „utolsó ellenségként” a halált, legyőzte a félelmet is. Aki hisz benne, nem fél, mert az Ő soha el nem fogyó teljes szeretete kiűzi a félelmet szívünkből. „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz énbennem, ha meghal is, él” – mondta kétezer éve Jézus tanítványainak. A tizenkét tanítvány pedig a Szentlélek erejével legyőzte a félelmet, és bátor követőik – a kíméletlen keresztényüldözés ellenére – elterjesztették a Római Birodalomban Krisztus tanítását. A 4. század elejére a kereszténység már annyira átjárta a birodalom szinte minden részét és társadalmi rétegét, beleértve a kultúrát és a politikát formáló-irányító rétegeit, még a hadsereget is, hogy megérett a helyzet az állam és az egyház kiegyezésére, ami Nagy Konstantin császár alatt meg is történt. A keresztény vallásszabadság és a vallásgyakorlást lehetővé tevő egyházi tulajdon szabadsága és védelme 313 (a milánói ediktum) óta olyan evidens európai alapérték és alapelv, amit csak az ateista-materialista-racionalista francia forradalmárok és marxista, anarchista, bolsevik, nemzetiszocialista és neoliberális utódaik tagadtak meg és igyekeztek-igyekeznek kitörölni az európai civilizációból.

Ahogy a protestáns reformáció jelszava ötszáz éve az volt: vissza a forrásokhoz, a gyökerekhez, az örök úthoz, igazsághoz, élethez, amely maga Jézus Krisztus, ma is csak akkor találunk kiutat az összetett, egyre mélyebb válságból, ha újra visszatalálunk keresztény gyökereinkhez, hitünkhöz, és bátran vállaljuk feladatunkat, harcunkat. Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Madách is arra tanított, hogy küzdés az élet. Isten győzelmet ad nekünk, de nem nyerünk felmentést a harcok alól. Nem mindegy azonban, hogy miért és hogyan küzdünk. A lényeg: ne féljünk!

 

 

 

 

1848 örök üzenete és mai tanulsága

„Egy tavaszi napon, amikor öcsémmel, húgommal künn játszom a kertben, kézen fog bennünket, behív a tisztaszobába, mely teljesen el van sötétítve. Fekete posztóval takart asztalkán gyertyák lobognak. Letérdepeltet mindhármunkat, s arra kér, sohase feledjük, ma halt meg messze idegenben Kossuth Lajos.” – Így emlékszik vissza évtizedekkel később a Pesti Hírlap karácsonyi számában Kosztolányi Dezső „daliás nagyapjára”, aki az 1848/49-es szabadságharc alatt a 27-ik honvédzászlóaljban harcolt, azok között, akik a székelyekkel együtt legutoljára rakták le a fegyvert, Kossuthtal együtt menekültek Törökországba, s nyolcévi száműzetésből tért haza alföldi városába. „Vajon van-e ház még Magyarországon, amelyet március közepén Kossuth és Petőfi arcképeivel díszítenek?” – kérdezi 1927-ben Kosztolányi kortársa, a békebeli Magyarországról nosztalgiázó Krúdy. „Tartsátok tiszteletben e napot, melyen a nép szava először megszólalt. Március 15-e az, írjátok föl szíveitekbe és el ne felejtsétek. A magyar nemzet szabadsága e naptól kezdődik” – írja az Életképekben Petőfi barátja, Jókai Mór 1848. március 19-én. Két nappal korábban Jókai barátja és lakótársa, Petőfi ezt írta naplójába e napról: „Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történetben.”

1848 március idusának „csillagórái” – bár már 168 év eltelt azóta –, máig sem halványultak el a közös nemzeti emlékezetben. Ennek titka talán az, hogy azon a szerdai, esős-hűvös kora tavaszi napon Petőfi és a Pilvax-kávéházi ifjak, az egyetemi diákok, az utcai járókelők, a Rákos mezei vásárról a városba látogató parasztok, a pesti városháza derék magyar és német polgárai és a szocialista Táncsicsot börtönéből kiszabadító liberális nemesek: mind ugyanazt akarták Pesten – szabad, alkotmányos, polgári Magyarországot. Ez a később csak 1956 októberében megismétlődő nemzeti egység olyan erőt és példát adott az egész magyarságnak, hogy nem csoda, ha újra és újra megelevenednek emlékezetünkben az akkori események és szereplők minden év március 15-én. De jó, ha tudjuk, sok különböző tényező szerencsés összetalálkozása kellett ahhoz, hogy ez a nap örökre nevezetes legyen nekünk, magyaroknak.

Orbán Viktor miniszterelnök szerint a 48-as magyarság „az itt honos gondolatokból és a magyar szabadságvágyból épített országot magának”, mert tudta, hogy a „szabadság és a függetlenség nem kívülről ránk szabott ruha, hanem belülről épül kifelé, mint almára a héj, csigára a ház”. A kormányfő a „magyar szabadság születésének napja” alkalmából honfitársainak címzett levelében írt erről, amelyet a Miniszterelnöki Sajtóiroda vezetője juttatott el az MTI-nek. Orbán Viktor kiemelte: 1848. március 15-én egy nemzet született újjá, amely „ütőképes hadsereg, megfelelő ipari háttér és szövetséges nagyhatalmak nélkül, kívül-belül körülkerítve fogott hozzá, hogy fordítson egyet sorsának kerekén”.

Ebben sok igazság van, ugyanakkor a magyar forradalom és szabadságharc egyedülállóan gazdag és fordulatos, tizenhét hónapos történetének nem elégszer hangsúlyozott, noha talán legfontosabb tényezője a korabeli Európa nemzetközi rendszere, nagyhatalmi érdekeinek és erőviszonyainak alakulása volt. Európában a kisebb népek, nemzetek sorsát néhány – az 1814-15-ös bécsi kongresszust követő évtizedekben öt – nagyhatalom tartotta kézben, s döntötte el. A Rajnától és az Alpoktól keletre a „három fekete sas”: az orosz cár, az osztrák császár és a porosz király ellenforradalmi, abszolutista Szent Szövetsége töltötte be a „népek csendőre” szerepét, egyúttal egymás hatalmát is kiegyensúlyozták, s ezt egészítette ki Nyugaton a másik két nagyhatalom, Franciaország és Anglia. Magyarország 1526 (illetve 1541) után elvesztette szuverén államát és területe, népessége több részre szakadt, s ezek egyike sem volt szabad és független. A török hódítók kiűzése után Magyarország és Erdélyország is a Habsburg-monarchia alárendelt részévé – szinte gyarmatává – vált, s ettől kezdve a nemzeti függetlenségi törekvések, kísérletek sikere vagy kudarca mindig az adott nemzetközi helyzet, a nagyhatalmi erőviszonyok függvénye volt.

1848 tavaszán az Itáliából, majd Franciaországból kiinduló, s március 13-án Bécset is elérő forradalmi hullám „meglovagolásával” a magyar nemzeti liberális politikai elit egy csapásra keresztül tudta vinni a hosszú évek óta tervezett polgári átalakulást és elérte a Habsburg-birodalmon belüli nemzeti önrendelkezést, ha a teljes függetlenséget nem is – de ezt akkor még egyetlen mérvadó magyar vezető sem akarta. 1848 tavaszán a Habsburg-ház a szakadék szélére jutott, hiszen a birodalom szinte minden pontján – Észak-Itáliától Bécsen és Pesten át Prágáig és Krakkóig – forradalmak robbantak ki, így az udvar vezetői kénytelenek voltak elfogadni a magyar reformköveteléseket szentesítő áprilisi törvényeket, amelyek nyomán Magyarország de facto ismét önálló állammá vált, saját népképviseleti országgyűléssel és a parlamentnek felelős független nemzeti kormánnyal, és 1526 óta először ismét egyesült Magyarország Erdéllyel. Miután a császári udvarnak el kellett menekülnie a forradalmi Bécsből, az aulikus arisztokrácia, az udvari főtisztviselői kar mellett főként a félmilliós hadsereg maradt a dinasztia, illetve a birodalom egyetlen támasza. Hasonló volt a helyzet Poroszországban is, ahol a márciusi berlini forradalom után a király a hadsereggel együtt távozott a fővárosból. Tehát 1848 márciusában a három szentszövetségi birodalomból kettő fővárosában, Bécsben és Berlinben is kitört a forradalom, ezzel – legalábbis egy időre – lebénult az 1815-ben hármuk által létrehozott és fenntartott elnyomó rendszer.

Március 15-e pesti forradalma tehát nem „törhetett volna ki” a párizsi és a bécsi előzmények nélkül, de volt még egy különleges tényező, amit nemigen szoktak emlegetni. Illyés Gyula szerint a második magyar forradalmat (az első 1514-ben a Dózsa György vezette parasztháború volt) „a véletlen szervezte meg”. Ugyanis a rákosi vásár Pest szívétől nem messze zajlott le, ám az eső hamar szétverte, és az ország minden részéből összesereglett marhahajtók, juhászbojtárok, parasztok és mesterlegények egyéb dolog híján beszállingóztak Pestre elébb csak bámészkodni, aztán lelkesedni, majd engedelmeskedni az elhangzott mondatoknak. „Szebb találkozásról a költő álmodva sem álmodhatott – élete legnagyszerűbb felléptére a sors egy kis népi országgyűlést rendelt” – olvashatjuk a talán legcsodálatosabb Petőfiről szóló könyvben.

A legtöbb magyar emlékezetében 1848. március 15-ének vezérmotívuma, leglátványosabb eseménye a Pilvaxtól az egyetemen át Landerer nyomdájáig és a Nemzeti Színházig Petőfi és mások által is a nap folyamán többször nyilvánosan elszavalt Nemzeti dal, amelynek négysoros refrénjét együtt ismételte a nemzetté egyesült sokaság. „A magyarok Istenére / Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!” – Minden korabeli sajtóbeszámoló, tudósítás kiemelte ezt a többször megismétlődő katartikus esküt, ahogy a többezres nép levett föveggel, fölemelt ujjakkal hangosan, fokozódó erővel mondta el a szavaló után a vers refrénjét. Amikor Irinyi József nem sokkal dél előtt kihozta Landerer nyomdájából Petőfi Nemzeti dalának első, cenzúra nélkül kinyomtatott példányait, hogy szétossza a zuhogó esőben várakozó diákoknak, polgároknak és parasztoknak, „a hulló esőben égből látszott reájok szállani a keresztelés vize” – írta a Pesti Hírlap 1848. március 16-i tudósítása. Petőfi maga azt írta naplójába, hogy „Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs…”

Semmit nem von le március 15-e patetikus nemzeti mítoszából, hogy a forradalmat egy szakasz katona vagy az a néhány rendőrkém is leszerelhette volna, aki ott ődöngött a Pilvax körül. Maga Petőfi írta naplójába, a 15-re virradó éjjel döntötte el, hogy ő fogja megadni az első lökést – élete kockáztatásával – a forradalomnak: „Holnap ki kell vínunk a sajtószabadságot! és ha lelövöldöznek? isten neki; ki várhat ennél szebb halált?” Igaz, a Budán székelő Helytartótanács több ezer főnyi helyőrséggel rendelkezett, de mivel Bécsben megbénultak a császári hatóságok, másfelől a vidéki népnek köszönhetően húsz-harmincezresre nőtt a többször elszavalt Nemzeti dal és a 12 pont által fellelkesített sokaság – senki nem mert/próbált erőszakot alkalmazni. Így a világtörténelemben szinte példátlan módon lett vér nélküli a magyar forradalom.

Március 15. jelentését és jelentőségét minden nemzedék megértette, de legigazibb, legmélyebb jelentését „csak az tudja, aki transzcendens gyökerűnek fejti meg”, írta Karácsony Sándor, a nagy református teológus, pedagógus és nemzetnevelő. A magyarok Istenére tett nyilvános eskü olyan katartikus, lelki újjászületést hozó közös tett és élmény volt 1848. március 15-én, amely mélyen beágyazódott a magyar nemzettudatba. Ehhez hasonló ragyogó „csillagórái” legközelebb – s máig utoljára – 1956. október 23-án délután-este voltak a magyarságnak. Annak ellenére, hogy politikai értelemben nem Pest volt a döntő helyszín március 15-én és a következő napokban, hanem Pozsony és Bécs, ahol a magyar országgyűlés küldöttsége az uralkodóval elfogadtatta a Kossuth indítványára megszavazott nemzeti-polgári reformokat, és elérte gróf Batthyány Lajos miniszterelnöki kinevezését.

A rendi országgyűlés alsótáblája Kossuth indítványára és szövegezésében már a pesti forradalom előtt, március 3-án elfogadta azt a felirati javaslatot, amely kimondta a közös teherviselést, az úrbéri viszonyok – kármentesítéssel összekötött – megszüntetésével a nép és a nemesek közti érdekek kiegyenlítését, a nép politikai jogokban illő részesítését, továbbá „minden más befolyástól független nemzeti kormány” létrehozását. Az országgyűlés alig három hét alatt megalkotta azt a harmincegy törvényt, amely megalapozta a magyar társadalom polgári átalakulását, a polgári alkotmányos államszervezetet, s V. Ferdinánd király április 11-én szentesítette az új törvényeket, a gróf Batthyány Lajos vezette első – kizárólag arisztokratákból és nemesekből álló – magyar „polgári” kormány ekkor tette le az esküt az uralkodó előtt. Ez azonban egyáltalán nem volt furcsa, mert miután a lakosság alig öt-hat százaléka tartozott a (városokban élő) polgársághoz, a reformkorban a magyar politizáló réteg túlnyomó többsége a fő- és a köznemesség soraiból került ki.

Mégsem az 1848-as törvények szentesítésének és a Batthyány-kormány eskütételének napja, április 11. került be a nemzeti mitológiába – hiába lett hivatalos nemzeti ünnep 1898-ban –, a nemzet már 1860-ban, a pesti diákság Habsburg-önkényuralom elleni tüntetésén március 15-ét választotta. Azóta a különböző rezsimek és kormányzatok – Ferenc Józseftől Kádárig – hiába próbálták elsikkasztani, államosítani, tiltani, majd kisajátítani március 15-ét, az jó másfél évszázada a magyar nép és nemzet legnagyobb, örök ünnepe. Mert a Nemzeti dal a 12 ponttal együtt nemcsak a szabad magyar sajtó elsőszülött példányai, hanem egyúttal a nemzeti ön- és küldetéstudat, a magyar hazaszeretet legfontosabb szellemi, lelki forrásai is.

A Habsburg-birodalom túlélte addigi legmélyebb válságát, s a nemzetközi politikai helyzet 1848 nyarától magyar szempontból egyre kedvezőtlenebbül alakult, mert a másik négy európai nagyhatalom egyetértett abban, hogy meg kell menteni a Habsburg-monarchiát, s a magyarok által (is) annyira várt olasz, és még inkább a német nemzeti egységtörekvések kudarca után a magyar szabadságharcnak egyetlen potenciális szövetségese sem maradt. Hiába kért s várt támogatást a magyar kormány a reakciós, abszolutista kelet-európai zsarnokokkal szemben a polgári liberális, „haladó” Angliától és Francia Köztársaságtól, sőt az angol kormány arra biztatta az orosz cárt, hogy hadseregével siessen a szorongatott Habsburg-uralkodó segítségére. A franciák ezúttal sem álltak mellénk, a saját országának liberális alkotmányt adó porosz király pedig kész lett volna csapatokat küldeni Ferenc József támogatására.

A császári és a cári hadsereg egyesült erővel, „Európa” jóváhagyásával söpörte el az Európa legtöbb népe és szellemi elitje által csodált magyar szabadságharcot. A „népek tavasza” rég történelmi leckévé szelídült, de március 15-e a legmagyarabb nap, egyben ma is élő és újraélhető szabadságélmény és -igény maradt. És soha ne feledjük: az elmúlt ötszáz évben csaknem elpusztított, elnyomott kis népként Európa közepén, nagyhatalmak gyűrűjében csak akkor védhetjük meg szabadságunkat és függetlenségünket, nemzeti identitásunkat, ha nem maradunk egyedül, mint 1848–49-ben, 1918–20-ban, 1944–45-ben és 1956-ban, hanem szövetségeseinkkel – köztük lehetőleg közeli nagyhatalmakkal is – együtt, egységesen lépünk fel az európai politika porondján.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kudarc és fordulat az uniós csúcson

Vége van annak az időnek, amikor ellenőrzés nélkül lehetett a nyugat-balkáni útvonalon közlekedni, az uniós vezetők döntöttek: le kell zárni az embercsempész útvonalakat, ami azt jelenti, hogy a határokon is helyre kell állítani a rendet – mondta Orbán Viktor miniszterelnök Brüsszelben újságíróknak az Európai Unió és Törökország vezetőinek rendkívüli csúcstalálkozóját követően kedd hajnalban. A török megállapodás részleteiről Orbán elmondta, hogy Magyarország élesen ellenzi azt az EU–Törökország megállapodás szövegében szereplő utalást, amely szerint Törökországból embereket kellene behozni Európába. Szlovákiával közösen jogfenntartó nyilatkozatot tett Magyarország, amelyben kimondták, hogy a szöveget nem tudják támogatni. Ennek oka az, hogy perlik az unió korábbi döntését, amely a migránsok kötelező áthelyezésére vonatkozik.

Az uniós vezetők támogatják a migrációs válság kezelését célzó török javaslatok főbb vonalait – közölte Angela Merkel német kancellár keddre virradó éjszaka, az Európai Unió és Törökország között lezajlott rendkívüli brüsszeli migrációs csúcstalálkozót követően. Merkel támogatásáról biztosította az Ahmet Davutoglu török miniszterelnök által előterjesztett tervezetet, és leszögezte, a cél, hogy sikerüljön szabályozott bevándorlássá alakítani az illegális migrációt.

Az EU és Törökország között „körvonalazódó”, de még nem végleges megállapodás értelmében Ankara további pénzügyi támogatást (állítólag még három- vagy ötmilliárd eurót a már korábban kialkudott 3 milliárdon felül) kér az Európai Uniótól az országban tartózkodó szíriai menekültek ellátására, továbbá a török EU-csatlakozási tárgyalások felgyorsítását kéri, valamint azt, hogy legkésőbb június végéig töröljék el az uniós vízumkötelezettségét a török állampolgárokkal szemben. A törökök ezért cserébe visszafogadnák az országukból illegálisan Görögországba érkező migránsok mindegyikét. Az EU-nak viszont minden egyes visszafogadott szíriai állampolgárért cserébe be kellene fogadnia egy szíriai menekültet közvetlenül Törökországból – írták a zárónyilatkozatban.

Ez utóbbi alkut azonban a magyar miniszterelnök megvétózta! Ez példátlan lépés azóta, hogy Magyarország 2004. május 1-jén az Európai Unió teljes jogú tagja lett. Mivel megvétózta Orbán Viktor magyar miniszterelnök a török menekülttáborokból Európába történő direkt áttelepítési javaslatot, ezért félbeszakadt az eredetileg tegnap estére befejezni tervezett uniós csúcstalálkozó, ezt követően az állam- és kormányfők csaknem hajnalig tárgyaltak, de végül a jövő heti, következő uniós csúcstalálkozóra halasztották a döntést a törökökkel kötendő megállapodásról.

A magyar miniszterelnök közléséből az derült ki, hogy az unió legfelső vezetői véget akarnak vetni az illegális bevándorlásnak, amelynek elsődleges kiindulópontja Törökország, és a fő útvonala eddig Görögországtól a nyugat-balkáni országokon át vezetett Ausztriába, onnan Németországba. Az Európai Bizottság elnöke és a német kancellár asszony azonban azt hangsúlyozta, hogy csak az illegális migrációnak akarnak véget vetni, a törvényesített és szabályozott bevándorlásnak és betelepítésnek azonban egyáltalán nem. Sőt! Éppen ez utóbbira törekszenek.

Vagyis a tegnapi EU-csúcstalálkozón jottányit sem közeledtek az eddig is ismert, egymással homlokegyenest ellenkező álláspontok a migrációs válság kezelése ügyében. E tekintetben teljes kudarcról beszélhetünk. Másfelől viszont – éppen a magyar miniszterelnök példátlanul bátor és határozott (mondhatni intranzigens) álláspontjának és fellépésének köszönhetően – bizonyos fordulatról mégis beszélhetünk. Arról van szó, amire Csizmadia László, a CÖF-CÖKA elnöke is utalt minapi újságcikkében (Brüsszel Merkel markában, Magyar Hírlap, 2016. március 4.): „A föderáció esetleges híveinek számolni kell a V-4-ek és a nyugat-balkáni országok népeinek ellenállásával, amelyek féltve őrzik nemrég megszerzett szabadságukat. (…) Európa népe „megállj”-t kiált: a kancellár által dédelgetett föderációs szövetségi rendszerre; a zsidó-keresztény kultúra megsemmisítésére; a vallásháborúk Európába importálására; a hívatlan gazdasági bevándorlók sáskajárására. Ötszázmillió európai polgár ma még saját erőből is meg tudja védeni tágabb hazáját.”

A mostani európai csúcstalálkozón kiderült, hogy Berlin (a német kancellár) és Brüsszel (az Európai Bizottság luxemburgi elnöke) már nem tudja keresztülvinni akaratát, hiába próbálnak diktálni, fenyegetni és zsarolni. A két „B” mellett erősödőben van egy harmadik pólus: Budapest (a magyar kormányfő), amely már nincsen egyedül az egy éve bátran és következetesen képviselt, Európát és a keresztény civilizációt/kultúrát védő álláspontjával. Már nemcsak a V4-ek osztják és támogatják a szilárd magyar álláspontot, de a nyugat-balkáni országok, sőt a sokáig velünk ellenséges Ausztria is. „Ha Európa nyugati felének egyes vezetői és az Egyesült Államok tovább halogatják a migránskérdés megoldását, a szíriai béke megteremtésével párhuzamosan, a V-4-ek és a nyugat-balkáni országok a kontinens védelme érdekében kénytelenek lesznek az ún. „B terv”-et életbe léptetni” – figyelmeztet említett cikke végén a CÖF-CÖKA elnöke. Ehhez érdemes hozzátenni, hogy száz éve nem értékelődött fel ennyire a Németország és Oroszország között elterülő „Köztes-Európa” népeinek és vezetőinek szerepe Európa sorsát illetően. Ezek a népek az első és a második világháborúból is vesztesen kerültek ki (még azok is, amelyek gyarapítani tudták országterületüket és népességüket!), és nem jöttek ki jól a szovjet birodalom összeomlása utáni zűrzavaros átmenetből sem, részben a globalista befektetők erőszakos és gátlástalan gyarmatosító törekvései, részben a helyi posztkommunista elitek alkalmatlansága, önző és mohó hatalomátmentési, vagyonszerzési erőfeszítései következtében.

A negyedszázados zűrzavaros és kudarcos átmeneti időszaknak azonban vége – Közép-Európa népei – főként a visegrádi 4-ek – a jelek szerint felismerték, hogy csak saját és közös nemzeti érdekeik határozott, kemény, összehangolt képviseletével és védelmével képesek fennmaradni a keletről és délről tavaly elindult tömeges, kaotikus népvándorlás előidézte drámai demográfiai, társadalmi, gazdasági, életforma-átalakulás közepette. Ezt a küzdelmet nem csupán az országhatárokon kell folytatni kerítésépítéssel és élőerővel, az illegális migránstömegek megállításáért, hanem a diplomácia frontjain is. Budapest – Varsóval, Prágával, Pozsonnyal, valamint Zágrábbal és Ljubljanával, sőt már Béccsel is összefogva – olyan erőcentrumot képes létrehozni Berlin és Brüsszel ellenében, amely esélyt jelent és reményt nyújt a térségünkben élő kis népek megmaradására, akár gyarapodására is.

Az egyik tekintélyes (konzervatív) német újság terjedelmes összeállításában azt írta még másfél hónapja, hogy az „egykori keleti tömb országai már nem várnak Brüsszelre és Berlinre”, hanem „kiépítik erődítménnyé a Balkánt”, és Orbán Viktor magyar miniszterelnök e tevékenység „építőmestere”. Angela Merkel számára a legnagyobb kihívást az „új kelet-európai unió” vezetője, Orbán Viktor jelenti, aki úgy léphet fel a migrációs válság kezelésére vonatkozó német elgondolással szemben, mint egy „európai ellencsászár”. A magyar megoldáson alapulva egyre több támogatót nyer meg Orbán Viktor, aki már „korán a menekültekkel szembeni védekezést szorgalmazta, keresztény-nemzeti felhangokkal”.

Azt a német lap nem írta meg, de mi megjegyezzük, hogy a magyar minta nyílt vagy hallgatólagos (egyelőre túl óvatos) elismerői és támogatói közé már nem csupán közép-európai és balkáni kormányok tartoznak, hanem egyre több nyugat-európai vezető politikus is, beleértve Merkel kancellár hazai, belső ellenzékét is. Németország Európa legnépesebb, gazdaságilag legerősebb, politikailag legbefolyásosabb állama, ezért kulcsfontosságú, hogy megváltozzon a német politika iránya. Nem egészen két hónapja írtam ezt ezen az oldalon: „Ahogy egy-két évvel a második világháború előtt még meg lehetett volna állítani a Führert, hogy ne tudja végigvinni ,harcát’, talán még most sem késő, hogy a józan és felelős német emberek és Európa polgárai jobb belátásra és irányváltásra kényszerítsék Európa legbefolyásosabb politikusát, a német kancellárt. Mert ha ő megnyeri a ,humanitárius’, az ázsiai és afrikai migránsok millióit befogadó harcát, akkor Európa veszíteni fog!”

Most azért ismétlem meg ezt a figyelmeztetést, mert néhány nap múlva, március 13-án három németországi tartományban is törvényhozási választásokat tartanak, és a német polgároknak alkalmuk és lehetőségük lesz arra, hogy rákényszerítsék a politikai irányváltásra Berlint, és ezáltal – közvetve – Brüsszelt is. Vigyázó szemünket tehát most vasárnap Németországra vessük!

 

A vágy titokzatos tereptárgya, avagy utolérni Ausztriát

„Amikor a politikában vagy a nemzetünk életében a polgári korszakot határozzuk meg célként, számolnunk kell azzal, hogy az ilyen cél nem egy tereptárgy. Ezért nincsenek kiszámítható távolságok, nehéz, sőt lehetetlen válaszolni arra a kérdésre, hogy mekkora hányadát tettük már meg az útnak. Azt meg tudjuk mondani, hogy a harmadik kormányzati ciklusunk felénél járunk, de azt nem, hogy ez a tíz év a polgári korszak mekkora hányada.” Ezt a gondolatot azért emelem ki Orbán Viktor vasárnapi évértékelő beszédéből, mert a legtöbben – hívei és ellenfelei – aligha ezt jegyezték meg a sok markáns, kemény, szlogenszerű mondatából, és aligha erről beszélnek, vitatkoznak. De aztán a miniszterelnök úgy folytatta, amire nyilván sokan felfigyeltek és talán meg is jegyezték: „Ahogy Bismarck, Németország alapító kancellárja tanította: az ember kivárja, amíg meghallja Isten lépéseinek a hangját az események forgatagában, akkor viszont oda kell ugrania, és el kell kapnia az isteni köpeny szegélyét, ez minden, amit tehetünk. Ezt látom ma is. Most lehet cselekedni, lehet alkotni, most van értelme bátornak lenni, kitartóan szedni a lábunkat, menni előre, céltudatosan és önbizalommal. Mert most épül, most épülhet az, amit polgári Magyarországnak, polgári berendezkedésnek, nemzeti-keresztény korszaknak, magyar országnak gondolunk.”

Ami a gondolat filozófiai jelentését illeti, a miniszterelnök nem először fejti ki, hogy hisz a Történelem Urában, aki a mindenható, gondviselő Isten, akinek kegyelméből az ember él és küzd e világon. Mindannyiunknak meg kell harcolnia a saját harcát, elvégeznie földi futását, de a győzelmet nem mi aratjuk, azt egyedül a Történelem Ura adhatja meg nekünk. A mindenható és könyörülő Isten győzelmet ad nekünk, ha úgy akarja, de nem ad felmentést a küzdelem alól. Nem mindegy azonban, hogy miért és hogyan küzdünk. Egyenként és együtt, mi magyarok. A legnagyobb magyar válasza erre a kérdésre ez volt: „Mióta élek, kimondhatlan vágy létezik lelkemben, Magyarország kifejtése, a magyar nemzet feldicsőítése él minden csepp véremben.” Széchenyi minden közszereplőnek máig érvényesen megfogalmazta a közéleti cselekvés célját és módját: bajnoki párolása honunknak, ami zarándoki komoly magamegtagadást követel: „sokkal inkább használni a honnak, mint fényleni sajátlag, kívánunk s törekedünk”. Széchenyi célja az volt, hogy „mindenkinek honunk tág mezején nagyobb mód, könnyűség s több remény nyújtassék, mint eddig, értelme s fáradozása után valamit szerezhetni s azt háborítlan bírni is. Hunnia minden lakosinak polgári létet adni!” Ezt Széchenyi 1832-ben honunkra nézve nemcsak nem idő előttinek, hanem szinte már idő utáninak tartotta. Azóta eltelt majdnem kétszáz esztendő, s a mai magyar miniszterelnöknek még mindig az a célja, hogy polgári Magyarországot, polgári berendezkedést építsünk. Ez egyszerre mutatja Magyarország helyzetét és feladatát a 21. századi Európában.

A feladat, illetve a vállalkozás nagyságát és nehézségét az is jelzi, hogy Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke éppen egy héttel ezelőtt jelentette be, a miniszterelnök felkérésére hozzáfogtak a jegybank szakértői, hogy az ország számára felvázolják a következő öt, hosszabb távlatban pedig az eljövendő 25 év felzárkózási pályáját, amelynek során a közelmúltban megvalósított növekedési fordulat után hosszabb távon versenyképességi fordulatot kell végrehajtania Magyarországnak, mert a távlati cél Ausztria utolérése. Mit jelent ez? Azt, hogy az elmúlt két évben az osztrák gazdaság bővülésénél 2–2,5 százalékkal nagyobb növekedési ütemet produkált Magyarország, s ezt a növekedési ütemet a következő években is tartani kell, hogy negyed század alatt utolérhessük nyugati szomszédunk fejlettségi szintjét.

A társadalmi nyilvánosságot és a politikai diskurzust eluraló migránsválság és a biztonságunkat, szabadságunkat, életformánkat fenyegető kaotikus népvándorlás ellen való védekezés – ami a miniszterelnök évértékelő beszédében is, teljesen jogosan, a központi téma volt – közepette nem szabad, hogy elfeledkezzünk a magyar nép régi vágyáról: ami nem más, mint belátható időn belül utolérni a fejlett európai országok életminőségét, életszínvonalát. Hogy az emberek többsége mit gondolt, mit kívánt vagy remélt az európaiság szó hallatán, arra ékes bizonyíték volt a berlini fal leomlása előtt éppen egy évvel november 7-e, amikor a NOSZF ünnepén, munkaszüneti napon friss világútlevéllel a zsebükben magyarok százezrei keltek át az autóikat dugig megtöltő családtagokkal, nagyszülőkkel – az egyéni kis valutakereteket összeadva – az osztrák határon, hogy megrohamozzák Bécs üzleteit Gorenje hűtőládáért és Grundig videomagnóért. Sokan el sem jutottak a császárvárosba, mert már Nickelsdorfnál elköltötték a dollárjukat, schillingjüket… Ez a televízióban látott emlékezetes képsor fejezte ki talán a legplasztikusabban, hogy a magyarok a rendszerváltozástól, a szabadságtól legfőképpen a fogyasztás szabadságát, a nyugati – elsősorban az osztrák – életszínvonal gyors megközelítését várták, remélték, a „szociális piacgazdaság” kissé ködös kifejezésen magasabb fizetéseket, nagyobb jólétet, lét- és jogbiztonságot értettek.

A negyed százada külföldről levezényelt rendszerváltoztatás – a „piacgazdasági átmenet” – azonban a magyarok nagy többsége számára nem szabadságot és jólétet hozott, hanem kiszolgáltatottságot és elszegényedést zúdított rájuk. A magát szocialistának és liberálisnak nevező posztkommunista politikai-gazdasági elit az úgynevezett privatizáció során elsajátította a nemzeti vagyon jelentős részét, s még nagyobb hányadát külföldi befektetőknek, tulajdonosoknak juttatta – nyilván nem kis jutalék fejében – nagyrészt máig ismeretlen, illegitim módon. „Miközben a politikai erőknek rendszeresen meg kell méretniük magukat választásokon, az új tulajdonosi rétegnek még csak igazolnia sem kell tulajdonosi jogosítványa erkölcsi eredetét. Lehet-e hosszú távon legitim egy politikai berendezkedés, ha a tulajdon nincs igazolva?” – kérdezte Lánczi András politológus több mint egy évtizede. Válasz erre azóta sincsen, mert a nemzeti vagyont illegitim – sőt nemegyszer törvénysértő ­– módon magánosítók elszámoltatása, az ellopott-elsikkasztott köztulajdon elkobzása máig sem történt meg. A 2010-ben és 2014-ben ismét kétharmados – alkotmányozó! – parlamenti többséghez jutott Fidesz-KDNP szövetségnek nem volt ereje választási ígérete beváltására, s már aligha lesz rá alkalom. Kár!

Ettől persze még nem vesztette érvényét a polgári Magyarország célja és programja, csak így sokkal nehezebb lesz elérni, mintha 2010-ben tiszta vizet töltöttek volna a pohárba. A Tellér Gyula által a rendszerváltás rendszerének nevezett, túlzott jövedelem-elvonó és erőforrás-felélő zsákutcás gazdasági-politikai rendszer 2010-ben megbukott, két éve pedig végső csapást szenvedett, de az előző húsz év súlyos gazdasági, társadalmi és humántőke-deficitjétől – amit megsokszorozott a 2008 óta tartó európai gazdasági válság – még mindig nem tudtunk megszabadulni. Magyarország gazdasági fejlettsége és életszínvonala – gondoljunk csak a bérek, jövedelmek közötti négy-ötszörös különbségre! – ma távolabb van a fejlett nyugati államokétól, mint huszonöt éve, s országunk nemcsak az Európai Uniótól szakadt le, hanem saját régiójától is! Érthető hát, hogy a magyarok többsége a rendszerváltozás vesztesének tartja magát, s az előző húsz évitől gyökeresen eltérő, valódi felemelkedési, felzárkózási esélyt nyújtó gazdaság- és társadalompolitikát kíván, ami által közeledhetünk az oly régóta áhított európai, polgári életformához és életszínvonalhoz.

Idézzük föl, mit is mondott Orbán Viktor vasárnapi évértékelőjében: „Ami az 1990 utáni huszonhat évünket illeti, azzal a meglepő ténnyel kell kezdenünk, hogy a kilencvenes évek elején hirtelen még jobban lemaradtunk Európa nyugati felétől, mármint jobban, mint korábban, pedig Magyarország is demokrácia lett és piacgazdaság. Hasonlóan mellbe vágó gazdaságtörténeti tény, hogy valamennyi régióbeli ország megragadta a 2004-es uniós csatlakozás gazdasági lehetőségeit, az egyetlen negatív kivétel Magyarország volt. Nehéz magyarázatot találni arra, hogy mi, magyarok hogyan lehettünk ilyen tökkelütöttek. Miközben a többiek emelkedtek, nálunk eladósodás, devizahitelek, költségvetési hiány, elszabadult infláció, fizetési mérleghiány, növekvő munkanélküliség. Végül pénzügyi összeomlás, IMF-nyakörv és járszalag, adósrabszolgaság. Ha megengedik, most nem idézem fel újra, hiszen már annyiszor megtettem, hogy ebből a kilátástalan és megroggyant helyzetből hogyan vezette ki három év alatt az országot a polgári-keresztény kormány egy új gazdaságpolitikával és egy új nemzetpolitikával. Itt legyen elég annyi, hogy három év alatt megcsináltuk a költségvetési konszolidációt, stabilizáltuk a gazdaságot, elkerültük az államcsődöt, megfékeztük az inflációt, csökkentettük a munkanélküliséget, nem is akárhogyan: 11,5 százalékról 6,2 százalékra. Hazaküldtük az IMF-et, lejárat előtt visszafizettük a kölcsönüket, és az idén visszafizetjük az utolsó huncut garast is az Európai Uniónak. Summa summárum: 2014-ben gazdaságunk 3,7 százalékos növekedésével lezártuk a stabilizáció korszakát és egy új szakaszt nyitottunk. Repülőrajtot vettünk, és megindítottuk a gazdasági felzárkózást. Összességében ott tartunk, hogy visszaszereztük az esélyt egy újabb történelmi felzárkózáshoz.”

Ez a történelmi felzárkózás a Történelem Urának a kezében van, de nekünk, magyaroknak is tennünk kell érte. Az elmúlt évek gazdasági eredményeit együtt értük el, igaza van a miniszterelnöknek, „együtt értük el, az állam és a piac, a kormány és az üzleti szektor, a munkaadók és a munkavállalók, a magyar mikro-, kis és középvállalatok és a globális vállalatcsoportok hazai leánycégei. Együtt értük el, és közösen lehetünk rá büszkék. A magyar reformok működnek. És erre a küzdelemre és együttműködésre lesz szükség a következő években, sőt a következő húsz évben. Munka, befektetés, bizalom, támogatás, és akkor felívelő pályán haladhat Magyarország.” Ehhez azonban az is szükséges, amit már Széchenyi megírt a Hitelben: „Tegyen kiki köztünk önkörében úgy, mint Ő magas helyén; kövessünk oly szép példát, mert mennél nagyobb a születés, kincs, talentom s több az üres idő, annál többet vár tőlünk a haza, és méltán. (…) S íme nyíltan azon vallást teszem: hogy hazánk előmenetele s magasb felemelkedése legfőbb gátjai mi tehetősb birtokosak vagyunk. (…) Ha országunk nagyjai s tehetősb birtokosai egy és más közhasznú cél végett mind egyet értenének s közakarattal s közerővel törekednének a haza javát előmozdítni, mi lenne néhány esztendő, mi félszázad múlva honunkból? Mi volna nehéz, mi ki ne vihető?”

Vagyis nemcsak nemzeti egység kell, de társadalmi egység is. Ahogy a kormányfő mondta: „érdekegyesítésre, összeműködésre, egybefésülésre van szükség”. De nem csupán a nemes értékek, szép elvek és ünnepélyes deklarációk szintjén, hanem a gyakorlati politikában, a kormányzati és üzleti döntésekben, a politikai, a gazdasági és a szellemi elit példamutatásában, a közjónak nemcsak élvezésében, de szolgálatában is! Mert ma is igaz Kölcsey reformkori szentenciája: a közös érdek, mely a társadalom tagjait egyformán köti a hazához, csupán két szó: szabadság és tulajdon! A mai magyar társadalom legalább nyolcvan százalékának azonban nincs magántulajdona, tehát valódi szabadsága, hanem bérmunkásként, alkalmazottként, nyugdíjasként, egyéb járadékosként vagy eltartottként próbál valahogyan megélni, túlélni. Ludwig Erhard, a második világháború utáni német gazdasági csoda, egyben szociális piacgazdaság atyja több mint fél évszázada kormánynyilatkozatában azt hangsúlyozta, hogy a keresztény szellemben és felelősséggel cselekvő, középutas német szövetségi kormány az egyre szélesebb körű magántulajdon útján szeretné felébreszteni a polgárok önérzetét, erősíteni polgári érzületüket, és növelni a szociális tekintélyt és a gazdasági biztonságot. Előtte fél évszázaddal a huszadik század egyik legbriliánsabb gondolkodója, Chesterton, Nagy-Britanniában a tulajdon és a szabadság nevében egyszerre üzent – intellektuálisan – hadat a kapitalizmus és a kommunizmus ellen. Ma is ismerős és időszerű az a diagnózisa, egyben próféciája, hogy a jelenlegi irányvonalak nem vezetnek máshová, mint hogy „mindenki egyre nagyobb mértékben veszíti el a tulajdonát, és a rendszer, amely elnyeli, egyformán személytelen és embertelen, akár kapitalizmusnak, akár kommunizmusnak nevezzük”. De hozzátette, van remény, ha józan ésszel felfedezzük, belátjuk, hogy ezen az úton előttünk csak a szabványosítás és a szolgaság pusztasága van, akár a bolsevizmus, akár a nagytőke kivitelezésében, és ha akarunk, irányt válthatunk, visszatérhetünk a tulajdon és a szabadság világába

Lényegét tekintve ez a világ volna az, amit Orbán Viktor polgári Magyarországnak nevezett, s a polgári életforma, életmód a magyar emberek vágyának nem is olyan titokzatos tárgya. S ha nem is tudjuk, mekkora hányadát tettük már meg az útnak e világ felé, legalább azt tudjuk, hogy jó irányban megyünk. Tudjuk?

 

 

.