Készüljünk az Aranyos évre!

„… örökségének nincs párja. Központi szerepet játszott a modern (…) nyelv kialakulásában. Szavai, történetei, figurái folyamatos inspirációt jelentenek kultúránk és általában a társadalom számára. Benne talán az a képesség a legizgalmasabb, ahogyan nevelni tud… műveltebbek, magabiztosabbak lehetünk, az iskolázottság terén többet érhetünk el, ha tanulmányozzuk őt… Arra kérünk mindenkit, akinek módjában áll, hogy ossza meg a közösségi médiában a hozzá kötődő kedvenc pillanatát… bámulatos inspiráló erő. Benne teljesedik ki a határtalan fantázia, a korlátlan kreativitás és az ösztönös humánum, amellyel (…) úgy ragadott meg minden emberi tapasztalatot, mint előtte és utána senki más. Kérünk mindenkit, ünnepelje velünk együtt a dalnokot és maradandó életművét, és érjük el, hogy hagyatékán keresztül (…) valóban életre keljen.”

Nem akárkiről és nem akárki írta ezeket a patetikusan méltató, szinte euforikus sorokat. William Shakespeare-ről, „minden idők legnagyobb drámaírójáról” írta honfitársa, a brit miniszterelnök, mégpedig a Népszabadságban (Shakespeare az egész világ, 2016. január 14.). És az az igazság, hogy szinte szóról szóra ugyanezt írhatta volna – Arany Jánosról a magyar miniszterelnök. Már csak azért is, mert David Cameron Shakespeare halálának négyszázadik évfordulója alkalmából – ami idén április 23-án lesz – hívta fel Britanniát és az egész világot az angol író-költő életének és hagyatékának ünneplésére, magasztalására. A magyar költő, író születésének kétszázadik évfordulója pedig jövő év március 2-án lesz. Ha tehát az idei évben a nagyvilág Shakespeare-t ünnepeli, akkor a jövő évben mi, magyarok Arany Jánosra emlékezzünk, mert a magyar irodalomban ő éppúgy az egyik legfényesebb állócsillag, ahogy Shakespeare az angol irodalomban.

Mivel még sehol nem olvastam, hogy emlékévet hirdettek volna Arany János bicentenáriumának tiszteletére (márpedig a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulója mellett ez lesz a 2017-es esztendő számunkra legfontosabb évfordulója), úgy vélem, ma, a Magyar Kultúra Napján ildomos, és nagyon időszerű, hogy felhívjam a figyelmet a bő egy év múlva esedékes nagy, kerek évfordulóra, és az Arany Jánosra történő méltó készülésre. Pontosan abban a szellemben, ahogy Arany búcsúztatta monumentális, mesteri költeményében Széchenyi Istvánt: „Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal, / Van élni abban hit, jog és erő!”

Kétségtelen, hogy a magyar irodalom története bővelkedik zseniális alkotókban, szellem-óriásokban, de közöttük is kiemelkedik Arany János, akinek a Toldi megjelenése után, 1847 elején azonnal „elküldte lelkét” a kor legnagyobb költője, Petőfi, így méltatva őt: „Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű, / De oly tiszta is, mint a puszták harangja, (…) S ez az igaz költő, ki a nép ajkára / Hullatja keblének mennyei mannáját.” Hogy milyen katartikus ereje volt és van Arany első nagy – sokak szerint legnagyobb – művének, érdemes idézni Babits Mihály 1909. évi útravalóját fogarasi diákjainak: „Igaza van Buffonnak: a stílus maga az ember; hű tükre az ember gondolkodásának, erényeiben és gyengeségeiben egyaránt. Először elárulja a gondolkodás gazdagságát vagy szegénységét. A nyelvkincs egyúttal gondolatkincs. Akinek több szava van, több ismerete van. (…) Lelked építőszekrényében kockák a szavak, oszlopok a szólamok. Mennél több oszlopod van, annál gazdagabb vagy, annál könnyebb lesz mondataidat megépítened. Sőt gondolkodnod könnyebb lesz, hajlékonyabb és gazdagabb lesz elméd. De mást is jelentének neked a szólamok, mint könnyebbséget és eszközöket: másképpen is kincset jelentenek, kincses örökséget. Apáidtól örökölted őket, apáid gondolkodás módját örökölted velük. Örököse vagy őseid szellemi kincseinek, és rajtad a sor megőrizni őket. (…) A saját köveidet gyűjtsd, a magad bányáiból: e bányák nemzeted nagy költőinek művei. Elsősorban annak, aki leggazdagabb szóban és gondolatban, aki legjobban tudott magyarul. A Toldi-ból többet tanultál magyarul és magyarul gondolkodni, mint talán minden más könyvedből együttvéve. Most azt hiszed, hogy nagyon ismered, és nagyon szereted: olvasd még egyszer, és látni fogod, hogy nem ismerted, és nem szeretted eléggé. Olvasd addig, míg minden kifejezése, minden szava lelkednek egy részévé válik, kitörölhetetlen, elveszthetetlen kincseddé.”

Jellemző, hogy a Nyugat nagy költői közül egyedül Ady nem rajongott Aranyért, míg Kosztolányi, a magyar nyelv talán legnagyobb huszadik századi zsenije ezt írta: „Lelkem ha kérte, amit a sors / nem adott, / Arany János bűvös szavával / mulatott.” József Attila pedig néhány hónappal halála előtt így írt róla: „Verseidre raktál szép cseréptetőt / s homokot kötöttél, a futó időt. / Hadd csellengünk hozzád, vagyonos Atyánk!” Másfél évtizeddel később amerikai emigrációjában Márai Sándor így vallott: „Mindennap – a nagy hőségek idején is – félórán át Arany János versei. Ez a mentőöv, amibe itt, az óceán partján kapaszkodom.” A (joggal) legnépszerűbb magyar irodalomtörténeti összefoglalás szerzője, Szerb Antal pedig ezt írta. „Ha az Ezeregyéjszaka dzsinnjei egy nap felkapnák Magyarországot, és elvinnék távolabbi egekbe, úgyhogy a helyén nem maradna semmi más, csak Arany János tizenkét kötete, ezekből a mágikus könyvekből maradék nélkül ki lehetne olvasni a magyarság eidoszát (idea, lényeg, őskép – A szerz.). Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja. (…) Benne teljes szintézisre jut népi realitás és nemesi história, a romantikus hagyomány és a Petőfi-féle vívmány. Hite szerint kálvinista, de megértője és kifejezője a katolikus középkor lelkének. Átéli és költészetté emeli a XIX. század kétféle nemzetfelfogását: az optimistáét és a pesszimistáét.”

Talán ennyi is elegendő itt és most annak megvilágítására, hogy mit jelent a magyar kultúrának, népléleknek és nemzettudatnak Arany János költészete. És ehhez tegyük hozzá, hogy ő mit tanított a magyar eidosz jelentőségéről. A haldokló Toldi ezt kéri Nagy Lajos királytól: „>Szeresd a magyart, de ne faragd le< – szóla, / >Erejét, formáját, durva kérgét róla: / Mert mi haszna simább, ha jól megfaragják? / Nehezebb eltörni a faragatlan fát.<” Ezt az Arany-üzenetet, végrendeletet csaknem száz évvel később így fogalmazta meg Babits A magyar jellemről írt nagy esszéjében: „Legnagyobb szolgálatot akkor teszi a világnak, ha megőrzi nemzeti sajátságait, s megmarad annak, ami. (…) Nem átváltozásra, magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkbaszállásra.”

Nagyon szerencsések vagyunk, mi magyarok, hogy vannak olyan nagy elődeink, példaképeink, akiknek szellemi kincseit könnyen kibányászhatjuk: csak elő kell vennünk könyveiket, és olvasnunk, élveznünk, megértenünk, befogadnunk, magunkévá tennünk. Ahogy Arany írta Széchenyiről: műve által lettünk magyarok, úgy ez a szentencia rá nézve is igaz és örökké érvényes. Ezért gondoljuk és fontoljuk meg, hogy születésének jövő évi bicentenáriumára hogyan készüljünk. Nyilván lesz sok szép ünnepség, konferencia, kiállítás, idézik majd sok verssorát, kiadnak róla több könyvet, mégis a legfontosabb feladatunk, sőt kötelességünk, ha magyaroknak tartjuk magunkat és meg akarunk maradni mi és utódaink magyarnak, az, amit fentebb Máraitól idéztem: „Mindennap félórán át Arany János versei.”

A Magyar Kultúra Napján fogadjuk meg, hogy mától 2017. március 2-ig mindennap olvassuk Arany Jánost félórán át, de mindennap legalább egy versét, és aztán olvassuk el újra, többször is Toldit, lehetőleg az egész trilógiát. Próbáljuk meg, s meglátjuk, nem is olyan nehéz, naponta csak néhány percet kell elvenni a tévénézéstől, internetezéstől, mobilozástól, a facebookos fecsegéstől.

 

 

 

Szerző
Márton János

Szólj hozzá!

Kövessen minket a hírportálunkon és A közösségi médiában!