„Legyen 2016-os cselekedeteink vezérlő elve a megértés, a segítő szándék, a jóakarat és az alázat. És legyen a mi iránytűnk: a szeretet.” Ezt kívánta Áder János köztársasági elnök televíziós újévi köszöntőjében, egyúttal a nagyvilágnak békés új évet, Európának nyugodt új évet, Magyarországnak sikeres új évet, a magyaroknak boldog új évet. Ennél tömörebben és plasztikusabban aligha lehet megfogalmazni, mit kíván(hat)unk magunknak, honfitársainknak és embertársainknak a következő 366 napra (merthogy az idei szökőév, vagyis egy nappal hosszabb lesz a szokásosnál). Az államfő szerint mindenkinek az lehet a legfőbb közös kívánsága, hogy legyen békés a világunk, mert az előző év megannyi eseménye, történése arra int, hogy „nincs nagyobb kincs annál, mintha biztonságban tudhatjuk országunkat, szeretteinket, családunkat”. Nem gondoltuk, hogy Európa – az év nagy részében – egy elhúzódó migrációs válsággal küszködik majd. Nem gondoltuk, hogy Magyarországnak is olyan kihívásokkal kell szembesülnie, amilyenekre évtizedek óta nem volt példa. „Régen álltunk úgy az új esztendő kapujában, hogy ennyire bizonytalannak érezzük az előttünk álló évet.”
A legtöbben alighanem egyetértenek az államfő helyzetértékelésével, de éppen most, az új év első napján különösen fontos rávilágítanunk arra, hogy Európa államai, vezetői, magányos tömegei és civil közösségei nem csupán az egyre mélyebb migrációs válsággal küzdenek, hanem egy elhúzódó navigációs válsággal is. Nem tudjuk, merre van a helyes irány, a kiút az évek óta mélyülő válságból. Már egyre többen felismerjük azonban, hogy a gazdasági, társadalmi, kulturális válság mögött, alatt – amit az elmúlt évben sokkoló módon kiélezett a más kontinensekről és civilizációkból cunamiként Európára zúduló illegális népvándorlás – még mélyebb, még fenyegetőbb, immár krónikus válság húzódik meg. „Kockán forog egy nagy és bonyolult, finom és magasrendű kultúra; megingott egy világtörténetben eddig páratlanul álló gazdasági prosperitás; meg van fenyegetve az eddigi gazdálkodás minden elve és egész szerkezete; felfordulással fenyeget a társadalmi rend, az állam mint életforma, morál, szokás, törvény, igazság. (…) A biztosság eltűnt, s eleinte ezt a biztosságot az átmenetiség helyettesítette. De az átmenetiségről kitűnt, hogy ez átmenetiség még nagyobb zavarba és felbomlásba. Ezért az emberi tudat megrendülve érzi, hogy nem részleteiben: talán csak gazdaságában, egyedül társadalmában, izolálva tudásában van megfenyegetve, hanem egész életének teljes egészében, éspedig: végzetesen.” – Így írt Hamvas Béla a világ válságos állapotáról nyolcvan éve, 1936-ban, a gazdasági világválság és a még nagyobb krízis, a második világháború közötti félidőben. Ő már akkor rávilágított arra, hogy a modern krízis lényegét és gyökerét tekintve vallásos válság, mert a modern ember tudata nem vallásos, nincs természetfölötti (transzcendentális) megragadottsága, világérzése és magatartása nem az isteniből, hanem az emberiből indul ki.
Bár aligha ismerte a jeles magyar gondolkodó-írót, ezzel összecsendülve hangsúlyozta azt a közös, egységes Európa egyik kezdeményezője, Robert Schuman egykori francia külügyminiszter a második világháború után írt híres Európa-könyvében, hogy az európai demokrácia a kereszténység nagy eszméinek, erkölcsi alapelveinek és több mint egy évezreden át formált kultúrájának köszönheti a létét. Meggyőződése szerint a jövőben is „a demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem is lesz. Egy keresztényellenes demokrácia olyan karikatúra lesz, amely vagy zsarnokságba, vagy anarchiába süllyed”. A nagy görög filozófus, Arisztotelész pedig már több mint kétezer-háromszáz éve megjósolta, hogy az anarchikus, eltorzult, szélsőséges demokráciából előbb-utóbb zsarnokság lesz!
Áder János az iránytűről beszélt, s ezzel kimondatlanul is viharos tengeren hajózókhoz hasonlított minket. A metafora egyáltalán nem új, már a huszadik század egyik legjelentősebb politikai gondolkodója, Oakeshott azt írta, hogy a politikai és közösségi tevékenység során az emberek parttalan és feneketlen tengeren hajóznak; nincsen menedéket nyújtó kikötőöböl és nincsen mederfenék, ahol horgonyt lehetne vetni; nincsen sem hazai kikötő, sem megjelölt célkikötő. „A vállalkozás lényege az, hogy borulás nélkül a felszínen kell maradni, s a tenger barát is és ellenség is…” Heisenberg, a huszadik század egyik legnagyobb fizikusa is a mai világot egy nagy óceánjáró hajóhoz hasonította, s azt írta, hogy a modern embernek néha le kell vennie a szemét saját műszereiről, és fel kell újra néznie a csillagokra, hogy el ne tévedjen. Még előttük Németh László legendás egyszemélyes folyóirata, a Tanú bevezetőjében (1932) azt írta, hogy a kor igazi múzsája a szorongó tájékozatlanság: „Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part s a csillagok vezetnek.”
Ha az iránytűt keresve még messzebbre, a Forrásra nézünk, akkor a zsidókhoz írt levélben azt olvassuk: „Még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk”. Az ógörög nyelven írt újszövetségi könyv kifejezése, a „figyelni” a korabeli hajózási szaknyelvet használva azt jelenti: „az eredeti irányban megmaradni”. Ez a hajókormányos első számú törvénye volt abban a korban, amikor még nem voltak sok műszerrel felszerelve a kis hellén vitorlások. Miért kell odafigyelni? Hogy el ne sodródjunk – ez is hajózási kifejezés, ami azt jelenti, hogy megmeneküljünk, hogy oda, abba a kikötőbe érkezzünk, ahová elindultunk. És mire érdemes figyelnünk? Mi az az iránytű, amely mutatja a helyes irányt, megmenekülésünk útját? A válasz ott van Ézsaiás (Izajás) próféta könyvében: „Rám figyeljetek a föld legvégéről is, és megszabadultok, mert én vagyok az Isten, nincs más!” Amikor „a szeretet iránytűjéről” beszélünk, legelőször és legfőképpen arra a szeretetre gondoljunk, amiről az államfő is beszélt Pál apostol leveléből idézve: „A szeretet türelmes, jóságos, a szeretet nem irigykedik, nem kérkedik, nem gőgösködik. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat.” „A szeretet soha el nem múlik”, más fordításban: „soha el nem fogy”. Ez a szeretet nyilvánvalóan Jézus Krisztus szeretete – Ő parancsolta meg akkori és mai tanítványainak, hogy úgy szeressék, szeressük egymást, ahogyan Ő szeretett, szeret minket. Az emberi szeretet forrása az isteni szeretet, hiszen mint János apostol első levelében olvassuk: maga Isten a szeretet, „mi tehát azért szeretünk, mert Ő előbb szeretett minket”.
Az elmúlt évben nagyon sok, időnként elviselhetetlenül sok szeretetlenséget, közömbösséget, értetlenséget, türelmetlenséget, rosszindulatú bírálatot, bántást, nemegyszer ellenségességet tapasztaltunk mindennapi életünkben, időnként egymástól is, de többnyire a határainkon túlról, európai politikusoktól és véleményvezér globalista médiumoktól. Sokszor tapasztaltuk azt, amit Csizmadia László, a CÖF alapító-szóvivője, a CÖKA elnöke a Magyar Hírlap szilveszteri számában megjelent, Sírásók című cikkében így fogalmaz meg az újkori gazdasági népvándorlás nyomán kialakult európai válságról: „Az unió vezetőinek alkalmatlansága folytán (…) teret nyerhetett és erőre kaphatott a liberálfasizmus, amely a véleménydiktatúra eszközrendszerével (megvásárolt médiumok, felbérelt hazát-kiárusítók, kettős mérce) semmibe veszi az uniós polgárok többségének már-már kétségbeesett jelzéseit. Az unióban elszabadult hajóágyúként működő ultraliberálisok és posztkommunisták a vesztüket érezve tizenkilencre lapot húztak. Felvállalták, hogy az önállóságukat megőrizni kívánó nemzetek sírásói lesznek.” Hozzáteszi, hogy „Lengyelország és Magyarország példázza, hogy ahol a nép szavára adnak a kormányok, ott a nyugodt, békés polgári többség a demokratikus rend szilárd alapja maradhat. Ezen kormányok magatartása lehetne a brüsszeli bürokraták és intézményi rendszer számára a követendő példa, hiszen az európai polgárság egyre nagyobb aktivitással elutasítja a közömbösség globalizációját.”
Most, amikor újév napján azon töprengünk, vajon mit hoz a 2016-os esztendő, s nekünk magunknak miben és miképp kell változnunk, javulnunk, hogy változtatni, javítani tudjunk életünkön, körülményeinken és környező világunkon, végső soron arra a dilemmára kell választ adnunk, hogy az isteni szeretet iránytűjére figyelünk-e, vagy netán elfogadjuk, eltűrjük a közömbösség globalizációját. A döntés felelőssége – itt és most – a miénk, mai magyar polgároké, nem háríthatjuk másokra és más korra!
