Rémálom és ébredés

„A magyaroknak van egy rémálma. Egyszer eljön hozzánk a Történelem Ura, és föltesz egy furcsa kérdést, valahogy így: maguk kik, és miért, ott fogunk állni, és nem tudunk válaszolni, s elővesz a zsebéből egy nagy tollat, és kihúz bennünket abból a könyvből, ahol a nemzeteket tartják nyilván.” Így kezdte Orbán Viktor a Ljubljanai Magyar Kulturális Intézet avatásán elmondott beszédét múlt pénteken, a Magyar Kultúra Napján. A magyar miniszterelnök arra utalt, hogy egy német, egy francia vagy egy angol a Történelem Urának arra a kérdésére, hogy kicsodák ők és miért vannak, azt mondanák, hogy mindig is mi voltunk, mi vagyunk, és mi leszünk az angolok, a németek vagy a franciák. De egy két-hárommilliós nemzet, vagy egy tíz-tizenegymilliós nemzet nem ússza meg ezzel a választ. „Tőlünk csak egyetlen válasz fogadható el: ha mi nem lennénk, szegényebb lenne a világ.” Mi, kis népként, magyarok „azt válaszolnánk a Történelem Urának, hogy vannak dolgok, amiket csak mi, magyarok tudunk létrehozni, vannak dolgok, amiket úgy, ahogyan mi látjuk, csak a magyarok látják. Ezért nem bízhatjuk a kultúra, a nyelv, a kultúra szervezésének a kérdését csak a piac változékony hangulatára. Nemzeti létünkből fakadó kötelesség, hogy erre a kérdésre minden magyar nemzedék tudjon választ adni.”

A magyar miniszterelnök szlovén kollégája és vendéglátója arról beszélt, hogy két olyan országról van szó, amely éppen a kultúrája révén élte túl a viszontagságos időket, és kiváló baráti és szomszédi kapcsolatokkal rendelkezik.

Úgy látszik, a kis – legalábbis a nagyoknál kisebb – európai népek, nemzetek számára evidencia, hogy nemzeti létüket csak akkor őrizhetik meg, ha megvédik, megőrzik, erősítik nemzeti gyökereiket, identitásukat, kultúrájukat. De mi a kultúra? Olyan javak összessége, amely magában foglalja egy adott közösség világ- és életfelfogását, erkölcsi és jogi normáit, társadalmi életét szabályozó szervezeteit, tudományát, művészetét, irodalmát, gazdasági és technikai formáit. Egyik nemzedék a másiknak a kultúrjavakat azért adja át oktatás-nevelés útján, mert értékeknek tartja őket. Úgy is fogalmazhatunk, a kultúra az a tág értelemben vett rendszer, amelyben az egyén kapcsolódik a maga közösségéhez. Az antik világ egyik legnagyobb gondolkodója, Arisztotelész – máig érvényesen – megállapította, hogy az ember természeténél fogva társas lény, s az az ember, aki nem képes a társas létre, a közösség többi tagjával való együttélésre, az nem része az államnak. Eszerint a kultúra az emberi összetartozást és az együttélést szabályozó tudások, normák, szabályok és szokások összessége, a természetes közösségeket összetartó cement. A huszadik század egyik legfontosabb keresztény gondolkodója, Simone Weil azt írta, hogy a gyökértelenség a legveszedelmesebb betegsége az emberi társadalmaknak, hiszen „nincsen más életnedvünk, csak az, amit a múltból öröklött értékekből feldolgoztunk, magunkévá tettünk, újjáteremtettünk”. Ezért a történelem megismerése és megismertetése, a kultúra közvetítése a legfontosabb – szó szerint életbevágóan fontos – feladata minden közösségnek, minden társadalomnak. Alighanem fején találta a szöget Márai Sándor, a polgári műveltség egyik utolsó magyar képviselője-közvetítője, hogy egy kultúra nemcsak akkor pusztul el, ha Athén és Róma finom terein megjelennek csatabárddal a barbárok, hanem akkor is, ha ugyanezek a barbárok megjelennek egy kultúra közterein, és ők határozzák meg a keresletet–kínálatot.

A múlt év óta tapasztalt, egyre mélyülő és egyre nagyobb káoszt előidéző migránsválság arra figyelmeztet, hogy nemcsak Athén és Róma, hanem Brüsszel, Párizs, Berlin, München, Bécs, Köln, Koppenhága, Stockholm, Helsinki utcáin is megjelentek a báránybőrbe bújt (szegény üldözöttnek álcázott) barbárok. Ám a nagy európai országok, elsősorban a németek, s elsősorban a német koalíciós kormány vezetői egészen a legutóbbi napokig nem vették komolyan a tömeges, illegális bevándorlás okozta halálos veszélyt. Pedig a bajor Keresztényszociális Unió (CSU) vezetése, élén Horst Seehofer pártelnök-miniszterelnökkel, már majdnem fél éve azon az állásponton van, meg kell ragadni a „Németországnak és Európának megadatott utolsó esélyt”, hogy nemzetközi együttműködéssel kezelhetővé váljék a menekültprobléma. S még a bajor miniszterelnök előtt a magyar kormányfő világosan és határozottan elmondta az Országgyűlésben: „A probléma egyszerűen, nevén nevezve a gyereket: tömeges népvándorlás. A bevándorlók már nemcsak dörömbölnek, de ránk is törik az ajtót. Nem néhány százan, nem néhány ezren, hanem több százezer, sőt milliónyi bevándorló ostromolja Magyarország és Európa határait. Nem látni, hol a vége. (…) A brüsszeli politika és a nagyhatalmak csak rontottak a helyzeten, amikor nem voltak képesek megragadni a probléma gyökerét, és menekültnek tekintik azt is, aki valójában illegális gazdasági bevándorló. Így jutottunk oda, hogy veszélybe kerültek határaink, veszélyben van a törvények tiszteletére épülő életformánk, veszélyben van Magyarország és egész Európa is.” Ezért a legelső és legfontosabb feladat, sőt kötelesség, hogy megvédjük hazánk és Európa határait.

Tavaly nyáron és kora ősszel még szinte egész Európa bírálta Magyarországot a kerítésépítés és a szerbiai, majd horvátországi zöldhatár lezárása miatt, de mára már sok ország követi a magyar példát. Joggal mutatott rá Orbán Viktor az egyik legolvasottabb cseh napilapnak karácsony előtt adott interjújában, hogy a migrációs válság lakmuszpapírként mutatta ki a zárt, ideologikus burokban ülő európai politikai elit általános válságát, de, bár egy évvel ezelőtt „nagyon kevesen voltunk, akik a józan ész talaján állva szemléltük” a migránsválság első jeleit, a magyar kormányfő örömét fejezte ki, hogy „Európa lassacskán magára talál, és a józan ész talajáról kezdi nézni ezt a problémát. Nem így tenni öngyilkos hajlamokra vall. Európának föl kell adnia az öngyilkos hajlamokat, és talpra kell állnia.”

Miközben egyre több európai nemzetállam józan és felelős kormánya egyik napról a másikra száznyolcvan fokos irányváltást hajt végre migránsügyben, az Európai Unió vezetése még mindig nem hajlandó változtatni „humanitárius”, „liberális” „toleráns”, valójában embertelen és esztelen, az európai polgárok szabadságát és biztonságát veszélyeztető, öngyilkos bevándorlási politikáján. Pedig az Európai Tanács lengyel elnöke, Donald Tusk egy hete azt közölte az Európai Parlament strasbourgi plenáris ülésén, már csak két hónap áll az Európai Unió rendelkezésére, hogy ura legyen a helyzetnek a migrációs válságban, s az uniós külső határok védelme a hatékony migrációs politika előfeltétele. Ugyanakkor, ugyanott azonban az Európai Bizottság luxemburgi elnöke, Jean-Claude Juncker megint arra szólított fel, hogy felül kell emelkedni a „nemzeti önzésen”, s a schengeni övezet megmentése érdekében vissza kell térni az „építés és szolidaritás úttörő szellemiségéhez”. Ez az üres, bornírt, hamis frázispufogtatás is azt bizonyítja, amit már öt hónapja megírtam itt, hogy az európai elit, ezen belül „Juncker és az általa vezetett Európai Bizottság bukott meg – ez a nyár bebizonyította, hogy teljesen alkalmatlan a kaotikus, tömeges, illegális bevándorlás okozta válsághelyzetnek nemhogy a kezelésére, de még a felismerésére és megértésére sem!”

Ezért is üdvözlöm a Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖKA) és a Civil Összefogás Fórum (CÖF) éppen egy héttel ezelőtt bejelentett azon kezdeményezését, hogy „meg kell szüntetni az önhatalmúan működő Európai Bizottságot, és az Európai Unió vezetését a demokratikusan választott állam- és kormányfők alkotta Európai Tanács kezébe kell adni”. Ugyanakkor a keleti, a délkelet-európai és a balti államok kezdeményezésére úgy kellene módosítani az Európai Unió alapokmányát, hogy az szuverén nemzetállamok szövetségévé váljon. Csizmadia László, a CÖF alapítója, a CÖKA elnöke úgy véli, hogy az EU-ban erősödik a demokratikus deficit, a média pedig ultraliberális hatás alá került, ami a szélsőjobboldalt erősíti. Ugyanakkor ahol a polgárokat meghallgatják, mint például Magyarországon és Lengyelországban, ott a szélsőségek nem erősödnek – fűzte hozzá. Ennek ismeretében érdemes idézni az új lengyel kormány külügyminiszterét: Witold Waszczykowski azt írta az egyik magyar napilap múlt szombati számában megjelent cikkében, hogy a kontinensünket szorító kihívások kezelése helyett az Európai Unió vezetése értelmetlen konfliktust kezdett Lengyelországgal, az Európai Bizottság és Parlament be akar avatkozni Lengyelország belügyeibe, s ezáltal gyengíti az Európai Unió egységét és közös kül- és biztonságpolitikai cselekvőképességét. A lengyel kormány támogatja a közösségen belüli szolidaritás és felelősség növelését, de azért is felemeli a szavát, hogy „az egyes tagállamok önállóan dönthessenek a saját állampolgáraikat közvetlenül érintő ügyekben. Nemet mondunk a nemzetek feletti, föderális Európára, mert országainknak, népeinknek nem erre van szükségük.”

Ez az álláspont egybecseng a magyar kormány által régóta világosan és következetesen hirdetett, képviselt elvi és gyakorlati politikával, amellyel irányt mutatott egész Európának, tavaly ősz óta a Visegrádi 4-ekkel, ezen belül az új lengyel kormánnyal teljesen egyetértve és szorosan együttműködve. Némi zavar után az utóbbi hetekben helyreállni látszik a hagyományos magyar–lengyel barátság és együttműködés fontos regionális és európai ügyekben, amit fémjelzett Orbán Viktor január elejei lengyelországi magánlátogatása és találkozója a lengyel legfelsőbb vezetőkkel, s a magyar kormányfő biztosította őket arról, hogy Magyarország kiáll a lengyelek mellett és sosem fog támogatni Lengyelország elleni uniós szankciókat. Az Orbán–Kaczynski találkozó után azt írta az egyik vezető cseh napilap, hogy a magyar és a lengyel vezetők „az Európai Unió egységének a megmentőivé válhatnak”, mert eurorealista politikusokként az erős nemzetállamok Európáját akarják megteremteni a konzervatív brit miniszterelnökkel összefogva, így húzva ki az Európai Uniót a mélyülő gazdasági és menekültválságból.

Rémálomról beszélt Orbán Viktor a minap a szlovén fővárosban, de valójában Brüsszelben, Strasbourgban és Berlinben alusszák Csipkerózsika-álmukat az alkalmatlan, tehetetlen politikai vezetők. És az az igazság, hogy nemcsak az európai városokban randalírozó, erőszakoskodó, nőket zaklató és kifosztó ázsiai és afrikai jövevények barbárok, hanem azok a „politikailag korrekt” személyek is, akik vezető pozíciójukra politikai és erkölcsi tekintetben is méltatlanná váltak. Köztük a német kancellár is, akit a március 13-i tartományi választásokon a német polgárok várhatóan gyökeres irányváltásra kényszerítenek – vagy ha nem, akkor menesztenek.

 

Szerző
Márton János

Szólj hozzá!

Kövessen minket a hírportálunkon és A közösségi médiában!