Brüsszel új fegyvert kovácsolt

Lehet-e tagállami retorzió eszköze az uniós bíróság?

Az elmúlt időszakban több olyan támadást indított az Európai Unió vezetése a szuverenista nemzetállami kormányokkal szemben, amelyek látványosak ugyan, de a tényleges joghátrány tekintetében megkérdőjelezhető a hatásuk. Az uniós jog ráadásul nem tisztázza egyértelműen a védendő értékként megjelölt jogállamiság fogalmát és ennek kritériumait, így az elmúlt időszakban erősödnek azok a hangok, amelyek az Európai Bíróságot látják a megrendszabályozás új eszközeként és lehetőségeként.

A luxemburgi székhelyű testület ítéletei márpedig kötelező érvényűek és bizonyos fokig precedensértékűek, vagyis az uniós bíróság politikai fegyverként is működhet a jogállami téren renitensnek vélt uniós tagországokkal szemben. E körben jegyezzük meg, hogy az uniós bíróság egyre gyakrabban tűnik fel politikai szereplőként.

A jelenség megértéséhez hívjuk segítségül az Egyesült Államokban fennálló viszonyokat. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága legfeljebb a szenátusi kinevezési eljárás révén, valamint az egyes kutatók által nagypolitikai jellegűnek nevezett területeken hozott döntéseivel ölthet direkt (!) politikai jelleget (lásd faji szegregáció, abortuszhoz való jog, egészségbiztosítás, egyház és állam elkülönülése, alkotmánykontroll stb.). Az amerikai alkotmányosság felett őrködő testület tehát egyes összefüggésekben politikai aktorként is jellemezhető, de hogyan fest a helyzet az uniós alkotmányosság őrével? Mennyiben lehet igazuk azoknak, akik szerint az Európai Bíróságból akár politikai zabla is lehet a renitens tagállamokkal szemben?

Kétségtelen tény, hogy egyes liberális elemzők már rövid távon a testület politikai aktivizálódását remélik: az Európai Unió Bírósága, a High Court az Írország által idén benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem kapcsán a Minister for Justice and Equality kontra LM jogértelmezési ügyben kimondta, hogy egy ír bíró dönthet a lengyel jogállamiságról. Vagyis a konkrét esetben Írország megtagadhatja egy kábítószer-kereskedő kiadatását Lengyelországnak, ha attól tart, hogy a drogdíler ott nem számíthat tisztességes bírósági eljárásra.

Kérdés, hogy az előzetes döntéshozatali mechanizmus intézményét mennyire tetszése szerint használja a közösségi jogalkalmazó, nevesül a bíróság, amikor arról dönt, hogy az adott tagállami szabályozás vagy eljárás sérti-e a bírói függetlenséget. Az Egyesült Államok esetétől eltérően a téma kutatói szerint akár az uniós igazságszolgáltatást is lehet politikainak címkézni, akár ellenzi, akár támogatja valaki ennek gyakorlatát saját meggyőződése alapján.

Bár működése nagyban eltér a Legfelsőbb Bíróságétól, a luxemburgi testület is szokott politikai szereplőként megjelenni az Európai Unió intézményrendszerében. Kérdés továbbá az is: mindez mennyiben összeegyeztethető az alapszerződések szerinti szerepével, mennyiben merül fel adott esetben a hatáskör túllépése az uniós intézmény esetében?

A szakirodalom szerint azt érdemes mindenekelőtt vizsgálni, hogy a bíróság lehet-e politikailag motivált egyes bírái esetében, hogy politikailag mennyire befolyásolt az egyes bírák kiválasztása, illetve kinevezése, valamint hogy a bíróság mennyi politikai kreativitást mutat ítélkezési gyakorlatában (esetjog). Mennyire befolyásolható adott esetben más uniós testületek, intézmények által, ami természetesen nehezen elválasztható kérdés tagjainak összetételétől.

Az ír–lengyel ügyhöz visszatérve: miként lehetséges az, hogy például amikor 2014-ben a portugál törvényhozás egy időre jelentősen csökkentette a portugál számvevőszék bíráinak fizetését, az uniós bíróság rendben találta azt a bírói függetlenség elve szempontjából; miként lehet, hogy hol így, hol úgy dönt annak kérdésében, hogy az ügy által érintett tagállamban uralkodó környezet (szabályozás, eljárás, jogszabály révén) összeegyeztethető-e még a tisztességes eljáráshoz való alapvető joggal? Tud-e érvényesülni a politikai kreativitás, ahogy a kutatók nevezik?

A válasz úgy valószínűsíthető, hogy az Euró­pai Bíróság a gyakorlatban annyira lehet majd képes arra a szerepre, amit most egyesek szánnának neki, amennyire ez személyi összetétele és politikai befolyásoltságnak való kitettsége révén feltételezhető. Az uniós jog értelmezését a bíróság a tagállami (nemzeti) bíróságok előtt folyamatban lévő ügyekben alkalmazza, de nem ő maga dönti el a jogvitákat, hanem határozata alapján az adott országban elbírálják azokat.

Több területen is jól látható – amelyekkel a szerződések keveset foglalkoznak és ahol nagy tér nyílik az esetjognak –, hogy a bíróság előszeretettel és kellő kreativitást mutatva tölti ki magának a teret; az egyik ilyen az uniós polgárság kérdése, amelynek kapcsán a bíróság (G. Ruiz Zambrano és házastársa ismertté vált ügyében) szabályozta (korlátozta) az egyes tagállamok tartózkodással kapcsolatos engedélyezési jogát a valamely tagállam állampolgárságával rendelkező gyermek harmadik ország állampolgárságával rendelkező szülei vonatkozásában – az ügy politikai vetületet is kapott, hiszen az engedélyezés joga egyben szuverenitási kérdést is jelent.

Ami az uniós bíróság esetleges befolyásoltságát, politikai jellegű szerepeit illeti, itt érdemes leszögezni: a pártatlanság közös elve magukra az uniós intézményekre is vonatkozik, vagyis az uniós jog alkalmazása nemcsak a tagállamok bíróságainak és törvényszékeinek feladata, hanem azt az uniós bíróságoknak is következetesen és elvszerűen alkalmazniuk kell.

Azoknak a szakértői és elemzői vélekedéseknek a megvalósulása, amelyek szerint az uniós bíróságot politikai fegyverként is lehetne használni a „renitens” tagállamokkal szemben, csakis a testület összetétele és ezáltal politikai kitettsége, a bírók személye révén volna lehetséges, hiszen az egyes bírókból összeálló tanácsok, illetve a főtanácsnokok hoznak konkrét döntéseket. Ez ugyanakkor nem férne össze az alapszerződések szellemével, hiszen az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSz) 253. cikke (az EKSZ korábbi 223. cikke) szerint az Európai Bíróság bíráit és főtanácsnokait olyan személyek közül választják ki, „akiknek függetlenségéhez nem férhet kétség”.

Egyértelmű, hogy az Európai Bíróság intézményesített politikai szerepe az egyes tagállamok elleni megtorlásokban – a testület helyének elmosásával – megbontaná az EU belső jogrendjét is. A bíróság, ha tagjai révén képes megőrizni a szerződések alapján elvárható függetlenségét, soha nem kaphat semmilyen intézményesített szerepet a tagállamok, illetve EU-intézmények közötti aktuálpolitikai vitákban, és nem lehet eszköz arra, hogy döntései miatt befagyasszák az egyes országok uniós támogatását.

A luxemburgi testület az ideiglenes kvótahatározat kapcsán pártos döntést hozott, az Európai Bizottság szándékával egyezően. Az uniós igazságszolgáltatásnak is – a még irányadónak tekinthető montesquieu-i elvek alapján a törvényhozó, valamint a végrehajtó hatalomtól elválasztva – magának kell megfelelő módon korrigálnia egy-egy esetlegesen hibás döntést. Azonban ahogy az EU adaptációs, úgy a testületeinek önkorrekciós képessége is erősen kérdéses.

Szerző: ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/brusszel-uj-fegyvert-kovacsolt-3631487/

 

A kérdező kormány erőssége

Nincs annál nagyobb bölcsesség, mint amikor a kormány megkérdezi, hogy tervei találkoznak-e a választók elképzeléseivel.

A mostani, a családok védelméről szóló nemzeti konzultáción nyolcmillió magyar mondhatja el véleményét, a családját érintő sorskérdésekről. A kereszténydemokráciát zászlójára tűző kormány helyesen vallja, hogy a nemzet legkisebb közösségei teremthetnek biztos alapot az ország jövőjének. Ha a család, mint gazdasági egység stabilan működik, akkor garanciát ad az ország optimális fejlődéséhez. A népi konzultáció során az állam azon szándékát közvetíti, hogy tervezett intézkedéseivel, az azokra adott visszajelzéseket figyelembe véve meggondoltan képviseli a nemzet érdekeit.

A fiatalok pályakezdésének segítése biztosíték lehet a helyben maradásra. A hosszú távon garantált, stabil munkahelyek, a versenyképes bérek a szakemberek megbecsülését eredményezik, ugyanakkor biztosítják a jól megérdemelt pihenést is.

A gyermekvállalás ösztönzése magyarságunk megmaradásának ismérve. Ha mi magunk nem oldjuk meg demográfiai problémáinkat, akkor külső jelentkezők foglalhatják el szülőföldünket. A házasság keresztényi felfogásunk szerint egy férfi és egy nő egyenrangú szövetségét jelenti. Az egyedül kóválygó ember is kikötőbe vágyik. Az állandó szeretet sugárzását jelentik a nagycsaládok. Az unokáktól a szülőkön át a nagyszülőkig tartó együttműködő közösség a nehézségeket könnyebben oldja meg. A nagycsalád lényege a munkamegosztás mellett megvalósuló anyagi közösség.

A nemzeti konzultáción a választópolgárok, férfiak és nők véleményt formálhatnak sorskérdéseikről. A nők egyenjogúsága a demokrácia egyik alaptétele. Az anyaság vállalása pedig a jövő nemzedékébe vetett hit realizálása.

Nemzetünk többségének akaratából 2010 óta választott kormányunk követi a népfelség elvét. Jól teszi, mert ennek köszönheti a szilárd választói támogatást. Az ország lakói jobban élnek, van lehetőség arra, hogy megkülönböztetett figyelmet fordítsunk a szerencsére csökkenő szegényebb rétegek segítésére. Az állam és a családok közösen emelhetik fel az elesetteket.

Európa őslakosságának odaadó és hatékony munkáját tükrözi vissza a jól felépített keresztény civilizáció. A kelet-közép-európai népek már értik, hogy mit jelent az elődeik által rájuk hagyott európai közkincs. Vannak, akik másképpen gondolkodnak, a jövő szempontjából eredményesebbnek tartják más népek kiszipolyozását, az aljas szándékú Willkommenskultur ajnározását, az illegális bevándorlók ingyenes utaztatását.

Nagy birodalmak tűntek el a süllyesztőben, mert elfelejtették, hogy a kölcsön kenyér visszajár. A modern rabszolgatartás intézményének kialakítása csak ideig-óráig tartó dáridózást jelenthet. A zsoldos hadsereggel felérő illegális bevándorlók az uniós neoliberális szemlélet „következményei”. Brüsszel azt hiszi, hogy magatartásával intézményesítheti a jövőbeni föderációs intézményrendszer félkatonai szervezetét. A nyugati világ nem veszi komolyan a kelet-közép-európai népek jelzéseit. Nekünk úgy tetszik, hogy saját kardjukba dőlnek. Pusztába kiáltott üzenetünk, hogy Európa az európaiaké. Osztrákok, olaszok, a V4-ek és Európában egyre több ország világosan kimondja, hogy nem adják fel szuverenitásukat és identitásukat, és ragaszkodnak ahhoz, hogy saját sorskérdéseikről helyben, maguk döntsenek. Így vélekednek második hazájuk, Európa jövőjéről is.

Bizonyítjuk, hogy ha kell, éjjel-nappal megvédjük Európát, ideértve Nyugat-Európát is. Az illegális migrációt segítő brüsszeli apparátus mellett azoknak a kormányoknak is el kell számolniuk e tetteikkel, amelyek saját népükre hozták az új honfoglalókat, és elvették a helyben lakók biztonságát. Az európai közösség további útja jövő májusban eldől, Európa népei szavazni fognak jövőjükről, és reményeink szerint megerősítik azon akaratukat, amely a párhuzamos társadalmak kialakulását végleg elveti.

Magyarországon 2018. április 8-a után világossá vált, hogy az édeni Magyarországot ígérő ellenzéki pártok nemhogy az országot, de magukat sem tudják irányítani. Egyetlen értelmes javaslatuk nincs, kártyavárként omlanak össze, pedig volt pénz, paripa és fegyver – Soros György, Simicska és a szocliberális Európai Bizottság. Hiányzott azonban a hazaszeretet, a tehetség és legfőképpen az alázat. Isten megóvta tőlük Magyarországot.

A népi konzultációk, népszavazások kérdései körültekintők. A feladat most az, hogy minél többen jó válaszokat adjunk rájuk. Ha összefogásunk szélesedő lesz, nem kell hozzá sok év, hogy a világ Magyarországot Kelet-Közép-Európa Svájcának lássa.

Szerző: Csizmadia László

Forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/132963/A_kerdezo_kormany_erossege

 

Juncker szerencsétlenül fogalmazott

Tegyük tisztába Jean-Claude Junckert! Mármint azt az örömét, amelyet az elnök Románia és Erdély idén százéves, szerinte minden bizonnyal demokratikus egyesülése kapcsán érez. Mert van mit tisztába tenni. A történelemben is, de az unió papírforma szerinti első emberének isiászos gondolataiban is.

Szó se róla, 1918. december 1-jén valóban született a gyulafehérvári nemzetgyűlésen egy határozat, amely kimondta Románia és meghatározott területek egyesülését. A határozat első pontja szó szerint a következőket tartalmazza: „Erdély, a Bánság és Magyarország összes románjainak nemzetgyűlése, amelybe meghatalmazott képviselőik 1918. december 1-jén Gyulafehérvárott összegyűltek, kimondja ezeknek a románoknak és az általuk lakott területeknek egyesülését Romániával. A nemzetgyűlés különösen kimondja a román nemzet elidegeníthetetlen jogát a Maros, Tisza és Duna folyók által határolt Bánságra.”

1918 novemberében véget ért az I. világháború. Az a háború, amelybe II. Vilmos német császár birodalmi törekvéseit palástolni igyekvő, „gyengéd”, szinte junckeri homlokcsókos ultimátuma miatt Ferenc József belekényszerítette a vele államszövetségben álló Magyar Királyságot, jóllehet, a háborút formálisan elindító Szerbia elleni hadüzenet ellen egyedül a magyar Tisza István miniszterelnök tiltakozott.

De belekényszerültünk, mert a két ország had- és külpolitikája sajnos közös volt. Időközben a cseh függetlenségi törekvéseket minden eszközzel támogató Tomás Masaryk és Edvard Benes mellé felcsatlakoztak magyargyűlölő brit újságírók is: Wickham Steed és Robert Seton-Watson, akik közül ez utóbbi már 1915-ben egy bukaresti interjúban a következőket mondta: „Önöknek a szerbekkel együtt véget kell vetniük a magyar faj brutális és mesterséges uralmának szomszédjai felett.”

A brit külügyminisztérium 1916-os memoranduma egyértelműen bizonyítja, hogy Seton-Watson heves magyargyűlölete nem zavarta a szakértő befolyását a szövetségesek háború utáni európai terveit illetően. A tervek pedig már az 1915-ös londoni titkos egyezményben megszülettek: „A szövetségesek az osztrák–magyar területek nagy darabjait odaígérték kenőpénzként potenciális szövetségeseiknek.

1916-ban hadba lépéséért cserébe Romániának szánták egész Erdélyt, a Bánátot – mindkettő a történelmi Magyarország része volt – és Bukovinát.” (Bryan Cartledge: Trianon egy angol szemével). Csoda-e, ha ilyen előzetes antanttámogatás mellett 1918-ban Erdély, Bánság és Magyarország összes románjának nemzetgyűlése azzal „egyesíti” Romániát, amivel akarja?

Ne feledjük azonban, hogy a gyulafehérvári határozat kizárólag románok általi kimondását követően három hét múlva, 1918. december 22-én az erdélyi magyar kormányzó bizottság nemzetgyűlést hívott össze, amelyen keserűen beismerve a legyőzöttséget, egy ellenhatározatot fogadtak el: „Kelet-Magyarországnak Kolozsvárt 1918. december 22-én összesereglett különböző vallású és fajú népei kijelentik a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési joguk alapján, hogy Magyarországgal egyazon népköztársasági állami közösségben kívánnak élni és az egységes és csonkítatlan Magyarország keretein belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot”.

Erről Juncker már biztosan nem hallott. De arról azért tudnia illene, hogy a nagy „egyesítőkkel” kapcsolatban, egy év múlva, 1919 augusztusában Reginald Gorton tábornok, a brit katonai misszió tagja a következőket jelentette Magyarországról: „A románok megtámadnak ártalmatlan embereket, rekvirálnak élelmet, élő állatot, mezőgazdasági berendezéseket, vagonokat, és mindent Romániába küldenek, és az oktalan blokád és vasútvonalak megrongálása miatt Budapest már csaknem ki van éheztetve.”

A Magyar Nemzeti Múzeum teljes, románok általi kifosztását 1919. október 5-én pedig csak egy amerikai tábornok, Harry Hill Bandholtz gyors intézkedése, a múzeum katonai védelem alá helyezése mentette meg attól, hogy ott tárolt műkincseink is „egyesüljenek” Romániával. No meg lovaglópálcája is sokat segített, amivel kizavarta a román katonákat a múzeumból. Isten áldja a tábornok emlékét, no és szobrát is a Szabadság téren!
Aztán jött a trianoni békediktátum.

De tán még Jean-Claude Juncker sem tud annyit inni, hogy Magyarország amputálása Románia és Erdély „egyesülésének” tűnjék. S mivel ez a drága ember december 1-jén óhajtja az uniót ünnepeltetni a magyar tragédia felett, így nyilvánvaló, hogy az ünnep alapjául a gyulafehérvári román határozatra gondolt, amely azonban egyes jogi vélemények szerint soha nem lett a román jogrend része.

Csupán politikai fogódzóként használatos. De ha így kell értelmezni a határozat I. pontját, akkor miért nem lehet ugyanígy figyelembe venni a határozat III/1. pontját is? „Teljes szabadság az összes együtt lakó népek számára. Minden nép saját nyelvén, kebeléből való egyének által fogja művelni, kormányozni magát és törvénykezését ellátni; minden nép ama egyének számának arányában, akik alkotják, meg fogja kapni a jogot a törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való képviseletre.”

Merthogy az igazán nem járja, hogy egy határozat egyik pontja nemzeti ünneppé válik, míg egy másik pontját semmisnek tekintik immár száz éve! Vagy pontosan ezért ünnepelne Juncker december 1-jén? Végre egy olyan állam, amely a magyar őshonos nemzetiséget tekintve pont úgy működik, mint a junckeri unió? Kettős mércével, csalással, hazugságok és vádaskodások eszköztárával élve, bódult fejjel és isiászosan?

Szánom Juncker néha tolókocsira szoruló „betegségét”, de biztosan állíthatom, nem lesz olyan magyar, aki vele ünnepelne december 1-jén Románia és Erdély „egyesülése” okán. Hacsak volt miniszterelnökünk, Medgyessy Péter vagy valamelyik pályatársa nem koccint ismét pezsgővel a román miniszterelnökkel ezen alkalomból, mint tette azt 2002. december 1-jén, a budapesti Kempinski Hotelben Adrian Nastaséval.

Az ünneplők között – mily meglepő – ott volt többek között Göncz Árpád volt államfő és Kovács László akkori külügyminiszter is. Nyolc évvel később ugyanebben a szállodában az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke bocsánatkérésre szólította fel „a magyar nemzet rovására koccintgatókat”. Persze nem tették meg, csak eltűntek a történelem süllyesztőjében.

Úgy gondolom, már teljesen felesleges Jean-Claude Junckert bocsánatkérésre felszólítani: lassan, de biztosan ő is halad a süllyesztő felé.

Szerző: Dr. Bencze Izabella jogász

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/juncker-szerencsetlenul-fogalmazott-3607787/

Október végi tiszta lángok

A ma független Magyarország az 1956-os küzdelem, véráldozat gyümölcse.

„1956. október 23-a örökké élni fog a szabad emberek és nemzetek emlékezetében” – fogalmazott John. F. Kennedy, az Amerikai Egyesült Államok 35. elnöke 1960-ban, a forradalom kitörésének negyedik évfordulóján kiadott nyilatkozatában. – „E nap a bátorság, az öntudat és a győzelem napja volt. A történelem kezdete óta nincs még egy nap, mely világosabban mutatja az ember csillapíthatatlan vágyát a szabadság iránt – bármily kicsi is a siker esélye, s bármily nagy is az áldozat, amit követel.”

Érdemes felidézni a néhai miniszterelnök, Antall József 1991-ben, az Operában elmondott szavait is: „1956 olyan szellemi, erkölcsi tőkéje ennek a nemzetnek, amelynek évszázadokra be kell vonulnia a magyar történelmi mitológiába, ahol hősök, áldozatok, mártírok, ahol megpróbáltatások vannak, és ahonnan nehéz időkben is, mint ősforrásból, erőt lehet meríteni.”

Tagadni pedig aligha lehet, hogy ma ilyen nehéz időket élünk – olyan időket, amelyekben egykori szabadságküzdelmeink éltető szelleme, friss ereje adhat csak kellő erélyt és elszánást mostani harcaink megvívásához és, nyugodtan mondhatjuk, függetlenségünk, integritásunk megvédéséhez. Még akkor is, ha a ma eszközei alapvetően mások, mint mondjuk Rákóczi Ferenc idejében, aki egyenesen fegyverbe szólította hazáját híres breznai kiáltványában – amelyet egészen pontosan Brezán várában, lengyel földön vetett papírra.

Vagy emlékezzünk az egész térségünket megrengető 1848-ra, a március 10-én kirobbant lengyel felkelésre és Bem Józsefre, a magyarok Bem apójára, vagy pedig arra, hogy 1956. október 23-án délután, az egyetemi nagygyűlés másnapján a magyar fiatalok a lengyel–magyar barátságot jelképező Bem József-szobornál demonstráltak, szolidaritásukat kifejezve a még október 19-én számos lengyel városban megkezdődött szovjetellenes tüntetések résztvevőivel. A lengyel és a magyar, az elnyomott közép-európai népek múltbeli szabadságküzdelmei többször is egymásba fonódtak, egymásnak adták a tápláló tüzet és szellemet a nehéz, sorsfordító időkben.

Nagyon úgy fest, hogy ma sem áll másképp a helyzet: a hasonló történelmű és gondolkodású nemzetekkel kell összefognunk és megvédeni érdekeinket a nagyhatalmi törekvések ellenében.

„Egyik nap a németet verték, másik nap a muszkát” – mondá Gárdonyi Géza, ma pedig elsősorban Berlinnel és az erősen német érdekeket megjelenítő Brüsszellel kell megvívnunk újra és újra feléledő csatáinkat, vitáinkat. Sokunk szilárd meggyőződése, hogy például a migránskérdés, az Európa felé áramló népvándorlás kezelésének mikéntje mögött nagyhatalmi érdekek, akár súlyos háttéralkuk is feszülhetnek. Így nem értjük például azt sem, hogy Németország a saját belső demográfiai problémái miatt kialakított hibás álláspontját miért próbálja ráerőltetni fél Euró­pára – és hogy mindehhez miért kell kritikátlanul, eszközként asszisztálnia más európai országoknak.

Miért adtak meghívólevelet migránsok bezúduló millióinak, és miért ostorozták, támadták kíméletlenül az emiatt bevándorlóhullámban fuldokló, de elszánt kisebb országokat erőfeszítéseik közben? Emlékezzünk csak: a világmédia zöme nem az országunkba illegálisan betörni akaró, a határkerítést felszakító, rángató, meggyújtott autógumit görgető és rongyokat égető, kődarabokat dobáló bevándorlókkal volt elfoglalva, hanem az államhatárunkat akár puszta testükkel védeni igyekvő magyar rendőrök intézkedését, reakcióit figyelték, hogy azokba hol és mikor köthetnek bele.

Harcos politikusok, újságírók, jogvédő szervezetek támadták és támadják azóta is folyamatosan a magyar kormányt, a magyar hatóságokat, ha azok valamiképpen érvényesíteni akarják nemzeti érdekeinket – így ­például azt az alapvető jogunkat, hogy határainkat megvédjük, és hogy mi szabadon dönthessük el, kikkel kívánunk együtt élni egy hazában.

Ugyanezen jogvédők, közéleti személyiségek többsége viszont kevésbé bizonyult érzékenynek 2006 októberében, amikor a forradalom kitörésének 50. évfordulóján a rendőri oszlatás során a rendőrök fellépése gyakran meghaladta a jogszerű szintet, mert már ellenállásra képtelen személyekkel szemben is erőszakot alkalmaztak.

Az aránytalan mértékben, részben szükségtelenül és törvénysértően alkalmazott rendőri erőszak, a számos esetben megvert vagy letartóztatott jelenlevők, valamint a fogva tartás során elkövetett további hatósági bántalmazások ügye jogosan borzolta fel idehaza a kedélyeket, rendítette meg sok jóérzésű honfitársunkat. Az események megítélése sajnos még ma sem teljesen egységes, és számosan – akik a migránsválság kapcsán hangosabbnak bizonyultak – máig nem számoltak el ezzel a kettős mércével.

Mindezt ugyanazon szellemben téve, ahogy a marxista történetírás is tette több mint harminc éven keresztül azért, hogy kiforgassa nemzeti és történelmi tudatunkat, hogy meghamisítsa 1956-ot.

Érdemes egy gyors összehasonlítást is végezni, hogy a meghozott áldozat súlyát érzékeljük: az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kapcsán a legáltalánosabban elfogadott adatok 110-120 főre teszik a haditörvényszéki ítélettel kivégzettek számát, ehhez képest az 1956-os cselekmények miatt a magyar bíróság jogerőre emelt halálos ítélete nyomán kivégzett személyek száma 225 volt. A harcok és a sortüzek közvetlenül megközelítőleg 2700 ember életét követelték, és hozzávetőleg 176 ezer, más adatok alapján mintegy 200 ezer magyar hagyta el az országot.

Az 1956-os forradalmat követő három évben közel 25 ezer személyt börtönöztek be, ­16-18 ezer főt internáltak. Mindezt az amnesztia ígérete után, úgy, hogy a résztvevők jelentős része elmenekült az országból. A szovjet hadsereg által elfogottak közül további több száz főt szovjet hadbírósági eljárás során végeztek ki, csaknem kilencszáz embert a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba deportáltak. Még ha a számok és az adatok vitathatók is, az nem képezheti vita tárgyát, hogy ők a mi mártír­jaink voltak, ők értünk szenvedtek, örökségüket pedig nem engedhetjük elveszni.

2010 után az Orbán Viktor miniszterelnök vezette nemzeti kormány alkotmányos szinten állított emléket 1956 hőseinek. Az alaptörvény így szól a forradalom és szabadságharc jelentőségéről: „Büszkék vagyunk az országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkre.” Majd ezt is hozzáteszi: „Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki.”

Így szól tehát az alaptörvényünk. Mi pedig büszkén és emelt fővel vállaljuk, hogy a ma független Magyarország az 1956-os küzdelem, véráldozat gyümölcse; akik pedig most nemzeti függetlenségünk és szuverenitásunk alapjait védik elszántan, az egykori forradalmárok máig sugárzó eszméit képviselik.

Végezetül Nagy Gáspár költő sorait szeretném idézni, akinek életművében központi helyet foglal el az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékének őrzése és eszméinek felmutatása. Október végi tiszta lángok című költeményében írja:

„Szent suhancok bátor tettei sokkolták a Világot! Ámultak közel és távol… Mert elszoktak már az ilyen csodáktól: hogy Dávid ismét legyőzi Góliátot!”

Szerző: ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/oktober-vegi-tiszta-langok-3600773/

 

Róna Péter és a magyar valóság

Érthetetlen a kizárólagos fekete-fehér felfogás a bevándorlás megítélésében.

Róna Péter közgazdásznak, az LMP volt tanácsadójának a szakmai kvalitásait kevesen vonják kétségbe. Viszont egy olyan interjút adott nemrég a Vasárnapi Híreknek, amelynek legtöbb állítása elfogadhatatlan, egyben tükrözi azt, miért tart ott az ellenzék, ahol tart – tehát sehol.

Először is kijelenti: „A magyar választópolgárok számára áprilisban világos volt, hogy ez a kormány Európától el kíván távolodni. Ennek ellenére a magyar társadalom úgy döntött, hogy ez a helyes irány. Nem Európa, nem Brüsszel, hanem Moszkva és Ankara.” És később: „[A magyar választó] arra adta voksát, hogy fordítsunk hátat Nyugat-Európának.”

Miféle állítás az, hogy a magyar választók számára világos volt, hogy a kormány el akar távolodni Európától, és Brüsszel helyett Moszkvát és Ankarát választja? A magyar kormány és maga Orbán Viktor soha, egyetlen nyilatkozatában sem beszélt arról, hogy ki akarunk lépni az Európai Unióból. A magyar kormány és Orbán Viktor viszont sokszor elmondta-elmondja azt, hogy a jelenlegi uniós vezetés, különösen a bizottság, rossz úton jár a migráció kezelésében, döntései önkényesek és nem kellően demokratikusak, a brüsszeli elit eltávolodott az európai választópolgároktól, a brexittel nem tud mit kezdeni, és hiányzik a gazdasági problémák hatékony kezelése is.

Vagyis az Euró­pai Unió működése átfogó reformokra szorul. Ez nem kilépési szándék, ellenkezőleg: annak a bejelentése, hogy Magyarország, a magyar kormány érdekelt az unió megújulásában, hatékonnyá, demokratikussá, polgárbaráttá válásában. Miért kell ezt egyoldalúan beállítani?

Másfelől egy most elkészült Eurobarométer-felmérés szerint a magyar emberek immáron 60 százaléka jó dolognak tartja az EU-tagságot (az uniós átlag 62 százalék), míg tavaly még csak 50 százalék vélekedett így. Vagy: a magyar emberek 75 százaléka (!) szerint hasznos az ország számára az uniós tagságunk (az EU-s átlag 68 százalék).

És még egy adat: mindezek ellenére a megkérdezettek mintegy fele nem elégedett az EU képviselte irányokkal. Szóval akkor kik is szavazták be kétharmaddal a kormányba a Fidesz–KDNP-t? Nem inkább arról van szó, hogy az unióval szemben ugyan kritikus, de attól elszakadni nem akaró választók alkotják azt a többséget, amelyikhez a legközelebb éppen a Fidesz–KDNP Euró­pa-politikája áll?

A tények tehát egészen mást mutatnak, mint amiről a közgazdászprofesszor beszél. De hát annál rosszabb a tényeknek, nem igaz?

Azt hiszem tehát, hogy itt a szándékolt fekete-fehér gondolkodás egyoldalúságával állunk szemben. Az a tény, hogy az Orbán-kormány és a mögötte álló választók kritikusan, gyakran szkeptikusan tekintenek az unióra, még nem jelenti azt, hogy a kormány és választó számára ettől a Kelet máris vonzóbb lenne, mint a Nyugat.

Róna Péternek aligha kell részletesen felidéznem a néhai neves történész, Szűcs Jenő tanulmányait Európa három történeti régiójáról. Szűcs meggyőzően mutatta be azt, hogy Nyugat- és Kelet-Európa között létezik a közép-európai régió, amelyik mindkettőtől megkülönböztethető, viszont társadalmi és gazdasági szerkezetében, kulturális hagyományaiban és vallásában mégis erősebben kötődik a nyugat-európai régióhoz. (Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról, Magvető, 1983.)

A közép-európai népek lelkileg mindig is inkább Nyugat-Európához vonzódtak, a nyugat-európai modellt tekintették mintának a maguk számára, azonban jól, még inkább közelről ismerték a kelet-európai, illetve a balkáni mentalitást is, tudtak hozzá viszonyulni, értették, hogy mi miért történik abban a régióban Ukrajnától Macedóniáig, Moldovától Oroszországig.

Felteszem tehát a kérdést: miért is kellene kizárólagosan választania Közép-Európának, benne Magyarországnak és az Orbán-kormánynak Párizs és Berlin, illetve Moszkva és Ankara között? Miért is kellene vagy-vagy-ban gondolkodni a magyar választóknak és a magyar kormánynak, miért ne vállalhatnánk fel azt a köztes, ha tetszik közvetítőszerepet, amely a közép-európaiságunkból ered, és nagyon is megfelel geopolitikai feltételeinknek és kihívásainknak? Miért kellene nekünk egyoldalúan imádni a Nyugatot akkor, amikor erőszakkal ránk akar kényszeríteni egy globalista, kozmopolita, nemzet- és családellenes életformát, illetve egy kevert fajúvá tett New-Európát?

Ha ez nem tetszik nekünk, és kritikával élünk ezzel az új modellel szemben, miért is kellene egyoldalúan imádnunk Moszkvát és Ankarát, amik egyébként – úgy mellesleg – semmilyen politikai és kulturális modellt nem akarnak ránk kényszeríteni? Minek ez a fekete-fehér gondolkodás, amely teljesen félrevezető és nem reális?

Azt hiszem, érteni vélem Róna Péter logikáját: az ő és még sokan mások számára csak az az elfogadható, ha fehéren-feketén, kritika nélkül követjük a Nyugatot, követjük a brüsszeli bürokraták elvárásait, normáit, követelményeit, a gazdasági-költségvetési modellektől kezdve a migránssimogatáson át a svéd semleges vécékig.

Ha valaki teljesen átgondolt, stabil értékrend talaján állva, ráadásul a választók nagy részének bizalmát élvezve kritizálja a nyugat-európai liberális fősodort, sőt veszi a bátorságot és közép-európai létére nem átallja egyenrangúként kezelni magát az ­uniós fórumokon a központi hatalmakkal szemben (Franciaországgal és Németországgal szemben, mint a magyar kormány), nos, abban az esetben ez a kormány Róna Péter és még sokan mások szemében végletesen Kelet felé fordult. Micsoda bődületesen egyoldalú gondolkodás ez? És mennyire nem igaz!

Ráadásul érzek Róna szavaiban egy jó adag liberális intoleranciát is: ha nem úgy gondolkodtok, mint mi, nyugatiak és nyugatimádók, akkor csak és kizárólag keletiek és barbárok lehettek. Sajnos ez a felfogás, amit Róna képvisel, tudatosan fekete-fehér, ezáltal árnyalatlan, de ami még rosszabb, kizárja a fősodorral szembeni másképp gondolkodás lehetőségét is.

Nem ártana ehelyett, ha végre felfogná és elfogadná a liberális oldal, hogy Magyarországnak és egyáltalán a közép-európai országoknak elemi geopolitikai érdekük a nyugati és a keleti nagyhatalmak közötti kiegyensúlyozott kapcsolatok ápolása, az egyensúlyozás kényes művészetének elsajátítása. Ez a túlélés záloga. Megtanultuk már, mivel jár az, ha kényszeredetten az egyik vagy a másik geopolitikai közeg rabja lettünk. És ez nem szakítás a Nyugattal: ez Közép-Európa és a közép-európai mentalitás újrafelfedezése.

Másodszor, Róna kijelenti: „Magyarországon illegális bevándorlási veszély nincs, illegális bevándorlást az égvilágon senki sem támogatott, Soros György ilyet soha nem mondott.” Felfoghatatlan számomra, hogy miért kell egyszerű dolgokat szétkenni. Vajon miért nincs Magyarországon illegális bevándorlás? „Csak úgy” nincs? Nem azért, mert a kormány kerítést húzott fel a kritikus szakaszokon, és ez valóban más irányba kényszerítette a migránsokat, ahová azóta is szakadatlanul érkeznek?

Ezzel a logikával – ha ez az – azt is mondhatná Róna, hogy nézzék meg, már Olaszországban is csökken a bevándorlók száma – „csak úgy”! Ugye semmiképpen nem azért, mert Matteo Salvini megtiltotta a migránsokat szállító hajók kikötését Itáliában?

Tehát Róna érvelésével szemben éppen a magyar kormány bevándorlásellenes lépései mentették és mentik meg Magyarországot attól, hogy az illegális bevándorlók egyik célországa legyen. Tehát a magyarok nem „elképesztően ostobák”, mint írja, hanem felismerik az ok-okozati összefüggéseket, és nem pusztán egy kimerevített állapotot láttatnak rosszul és hamisan.

És tényleg senki nem támogatja az illegális bevándorlást? Az unió bizottsága már jelezte: egyetért az ENSZ migrációs kompaktjával, amelynek egyik meghatározó eleme az, hogy a migráció minden formáját – beleértve a gazdasági, tehát alapjában véve illegális migrá­ciót is – alapvető emberi joggá kell tenni. Vagyis az illegális migráció így átalakulhat legális migrációvá. Szóval „csak” az ENSZ és az Európai Unió az a két „jelentéktelen” szervezet, amelyik az illegális bevándorlást nemhogy támogatja, hanem az egész világon természetessé kívánja tenni. Egyébként senki.

Róna végül elkeseredetten bejelenti: befejezi, elhallgat, mert értelmetlen a magyar emberekhez szólni. Nos igen, professzor úr: az emberekhez nem csak szólni kell, megmondva a tutit, azután pedig megharagudni rájuk, ha nem hallgatják meg a jó szót. Esetleg meg is kell érteni őket.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/rona-peter-es-a-magyar-valosag-3592952/

Európa jövője a kereszténydemokrácia

A Magyar Idők augusztus 25-i számában olvashattuk Rétvári Bence értekezését Köldök nélkül címmel. A cikk nyomán szellemi honvédőink érdemesnek találták, hogy a témához – nemzetünk építése érdekében – észrevételeiket hozzánk is elküldjék.

Az emberek komolyan vették a szerző elemzését, amely a magyar állam jelenlegi helyzetére is kitért, ugyanakkor a kereszténydemokrácia további építését primátusnak tekintette. A brüsszeli elit által kezdeményezett, hazánk elleni támadások most már kikényszerítik népünkből, hogy történeti hagyományaink szerint fejtse ki ellenállását.

Már első ránézésre is szembetűnő, hogy két ellentétes világkép rajzolódik ki szemünk előtt a végcélt tekintve. A keresztény civilizáció előtérbe helyezi a közösségi életet, és elismeri annak elsődlegességet. A magyar alaptörvény sem kerüli meg, hogy az egyén és a közösség szabadságát pontosan definiálja: „Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki.” Ezzel szemben a liberális társadalom mit sem törődik a közösségek összetartó funkciójával, sőt az ultraliberalizmus válfaja egyenesen annak felszámolására törekszik.

Helyzetünk megértéséhez Zétényi Zsolttól idézek: „Az ellenállás és ellentmondás egy alkotmányellenes nemzetközi hatalmi döntéssel szemben ugyanabba az érték- és érdekkörbe tartozik, mint fegyveres szabadságharcaink története. Ezekben a nemzet ugyancsak többszörös nemzetközi erővel szemben vette fel az alkotmányvédő küzdelem fegyverét; alkotmány-helyreállító küzdelmeink nem romboló forradalmak voltak, hanem jogvédő-helyreállító szabadságharcok!

Az alkotmányos és nemzeti lét vagy nemlét volt a kérdés. Ebben a tekintetben történeti alkotmányunk páratlan érvanyagot és morális tanulságot jelent olyan erőkkel, társadalmakkal szemben, amelyek nemzeti történelmükben nem tapasztalták meg a megsemmisülés veszélyhelyzetét. A nagy nyugati társadalmak nem élték át, s így nem is értik a függetlenség és szuverenitás közép-európai válságállapotait megélt országok tapasztalati tényeken nyugvó veszélyeztetettségét, s ebből eredő önvédelmi döntéseik igazságát.

Ezért ezen országok, nevezetesen a Varsó–Prága–Pozsony–Budapest-tengelyen lévők, s továbbá a régebbi történeti irodalomban Duna-völgyi országokként említettek, s különösen a térség nagy történelmi múltú, tapasztalatú és hivatású magyar állama nem bízhatják sorsukat vakon a nyugati világ döntéseire.”

A törékeny nádszállá csupaszított, akaratától megfosztott ember könnyedén ledózerolható a mammon által csapdaként megásott gödrökbe. Mindezzel szemben áll a családok és a nemzetközösség ereje, amit erkölcsileg alátámaszt a keresztény hit és a zsidó keresztény civilizáció történelmi kincsestára. A liberális nézetek hívei elvetik a hagyományőrzést, harcolnak mindenki ellen, és mindazok, akik a kompromisszumok lehetőségeire hívják fel figyelmüket, szemükben ellenséggé válnak.

Egyszóval egocentrikusak, miközben kisebbségi helyzetüket áldozati bárányként tüntetik fel. A pénzt istenítik, a hit világát és a vallást szerintük ostoba embereknek találták ki. Valójában képmutatók, hiteltelenek, mert ahogy a hivatkozott cikk szerzője írja, „aki hétfőn a Wall Street farkasa, kedden nem lehet önzetlen humanista”.

A látszatszolidaritás mai termékei az NGO-hajók és az embercsempész-pénzbeszedők közös vállalkozásai. A tengeri farkasok több tízezer vízbe fulladt ember elvett pénzén osztozkodnak, álhumanitárius cselekedeteik népszerűsítésére bérelik fel a Júdás-pénzeken kitartott újságírókat.

A kereszténydemokrácia a becsületes munka társadalma. Képes megkülönböztetni a jótól a rosszat. Valóban kritikus és számonkérő. A felelősség kérdését erkölcsi szempontnak tekinti. Objektíven méri a teljesítményeket, reális képet ad a közjót szolgáló cselekedetekről. A szerző leszögezi, hogy a munkát mellőző spekuláció, a pénzből több pénz gyártása messze esik az igazi értékteremtéstől, a munkával szerezhető boldogulástól.

A nyílt társadalom újkori honfoglalást üdvözítő módszerei, a politikai korrupció mindennapossága, az illegális migráció pártolása az újkori rabszolgatartás birodalmi elképzeléseit szolgálja. A brüsszeli elit folyamatosan alakítja ki az általa elképzelt föderációs birodalmat.

A cikk szerzője szerint a nyílt társadalom a mobilitás híve. Az egyén nem rendelkezik gyökérrel, sőt a liberálisok köldök nélküli politikusok. Ezt húzza alá álláspontjuk, amely szerint a család, az anya, az apa, a gyerek elavult fogalmak. Tagadják a biológiai nemeket, vallják, hogy az abortusz és az eutanázia az emberek szabad döntésén alapul.

Összegezve a kereszténydemokrata politikus gondolatokat ébresztő mondatait, arra a felismerésre jutunk, hogy az Európában többségben lévő, zsidó-keresztény civilizáción nevelkedett polgárok biztos támaszt lelhetnek az erkölcsben és a hitben. A kereszténydemokrácia magját nem kell elvetnünk, azt megtette Szent István királyunk. Kelet-Közép-Európában ma is látványosan mutatkozik az igény a kereszténydemokrácia közjót formáló erősítésére, amely egyben fegyver a liberalizmusból politikai laborokban kreált neoliberalizmus és liberálfasizmus mutáns változatai ellen.

Szerző: Csizmadia László a CÖF-CÖKA elnöke

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/europa-jovoje-a-keresztenydemokracia-3593621/