Szabadság, ma

Geopolitika és társadalom 169 éve és most

Támadások össztüzében áll az metastabilist-ellenes francia elnök-jelölt, Marine Le Pen. Megvonták Európa parlamenti mentelmi jogát, amiért a nyomaték kedvéért az Iszlám Állam videóit megosztotta, a fősodratú sajtó zöme támadja az Oroszország elleni háborús eszkalációt elvető nyilatkozatai miatt, a Google és más internetes cégek úgy alakítják a keresési rendszereiket és közösségi oldalaikat, hogy az megfosztja az esélyegyenlőségtől. „Legfőbb kötelességem megakadályozni Le Pen elnökké választását”, nyilatkozta a minap Francois Hollande, francia elnök. A párhuzamos társadalmak és a tömeges bevándorlás, a brüsszeli diktátumok és az euró hátrányai ellen programot hirdető Marine Le Pen 60 perces televíziós interjújában kifejtette: nincs jobb- és baloldal. Vannak, akik a vadglobalizációt támogatják, és vannak, akik azt ellenzik. Veszélyt pedig a hidegháború fenntartása jelent. Amikor felvetették neki, hogy a felmérések szerint úgysincs esélye megnyerni az elnökválasztást, Le Pen ennyit mondott: „Ezt mondták a Brexitről is és Trumpról is.”

Egy elnökjelölti interjúba ennyi fér bele, mi azonban megtehetjük, hogy az alternatív média híreit is figyelembe véve felmérjük, milyen, a világ rendjét meghatározni kívánó erők feszülnek egymásnak a világban. Így Magyarország – és bármely más ország – helyzetére, akár belpolitikai küzdelmeire is új magyarázatokat találhatunk.

Az alternatív médiában is sokat hivatkozott két nagy geopolitikus, Halford J. MacKinder és Zbigniew Brzezinski megállapításai igazíthatnak el bennünket. 1904-ben MacKinder a transzszibériai vasút felépültével átértékelte az addigi, a tengeri hatalmak elsőbbségét hirdető vélekedést. Szerinte a vasút átértelmezte Eurázsiát, egy hatalmas holt terület helyett élő gazdasági és stratégiai térség vált belőle. A másik nagy geopolitikus Brzezinski, az 1997-ben megjelent „A nagy sakktábla” c. könyvében azt írta, a Szovjetunió összeomlását követően előretört amerikai világuralom egyetlen akadályozója a potenciálisan megvalósuló orosz-kínai-iráni összefogás lehet. Az alternatív média hírei szerint mára ez az összefogás megvalósult, épül a transzszibériai vasút jelentőségét több nagyságrenddel meghaladó, Kínától Európáig az egész eurázsiai térséget beszövő Új Selyemút. Ha kiteljesedik ez a kereskedelmi rendszer, akkor, mint Brzezinski is kifejtette, az Egyesült Államok egyedüli világuralma megszűnik.

A küzdelem a geopolitikai gondolkodók és az alternatív média által nyújtott összkép alapján az egypólusú vagy többpólusú világrend stabilizálásáért folytatott harcot mutatja. Ennek része a neoliberális gazdaság- és társadalompolitika, amely a média és a politika fősodra szerint az egyedüli üdvözítő rendezőelv. Ez a szembenállás teszi értelmezhetővé az Új Selyemút tengeri ága számára kulcsfontosságú, de amerikai katonai jelenléttel körbebástyázott Dél-Kínai tengeren fokozódó fegyveres szembenállást, akárcsak az orosz határ közelében növekvő NATO és amerikai fegyveres jelenlétet és hadgyakorlatok sorát. Alternatív források szerint ugyanez részleges magyarázattal szolgál a már hatodik évébe lépő szíriai konfliktusra, amely részben lehetséges gázvezeték útvonalakról szól, és ezáltal hivatott az orosz érdekszféra és Európa közötti kölcsönös gazdasági kapcsolat kialakulását, megerősödését aláásni. Az alternatív média szerint a szomszédos Ukrajna demokratikusan megválasztott, oroszbarát kormányának 2014-es megpuccsolása (emlékezzünk Victoria Nuland nyilvános kijelentésére, miszerint ez 5 milliárd dollárba került) és a mára már az ország szétesésével fenyegető, elhúzódó konfliktusa ugyanebbe a képbe illeszkedik. Nem lehetetlen, hogy a migrációs hullám jelentette válság is ennek a folyamatnak a része: ha Európa végletesen legyengül, az eurázsiai gazdasági rendszer értelmét jelentős részben elveszíti, nem képez tényleges erőt. Egyúttal ennek a paradigmának tartozéka a liberális világ kettős mércéje és a politikailag korrekt közbeszéde, amely a tényleges szembenállás palástolását szolgálja. A fősodratú sajtóban megjelenő nyilatkozatok alapján eközben elfogadott és általános gyakorlatnak látszik például az, hogy amerikai politikusok az orosz elnököt, gyilkosnak, maffiózónak és az új Hitlernek titulálják felszólalásaikban, ellenlábasaikat pedig Putyin ügynökének mondják.

Míg a világpolitika irányítói szemében puszta sakktábla a világ, az egyszerű ember számára az életben maradás feltételei vesznek el. Az alternatív média az elemi életösztön megnyilvánulásait látja a Brexitben, Trump elnök megválasztásában (ha beváltja a hozzá fűzött választói reményeket, ha nem), akárcsak a migrációval szemben kerítéssel, határzárral védekező magyar lépésekben és a magyar gazdasági szabadságot a lehetőségekhez mérten fenntartó döntésekben. Napjaink nagy geopolitikai konfrontációja tükrében válnak értelmezhetővé az egypólusú világ megvalósulásáért bármit beáldozó nagypolitikával szembeni életösztön megnyilvánulásait kísérő ádáz támadások. A démonizálás, a hálózatok által gerjesztett demonstrációk, de még az olimpia ellenes aláírásgyűjtés is. A célkeresztben a helyi közösségek, országok társadalmi egyetértése, békéje áll.

A geopolitikai folyamatok túlélhetőségét nehezíti világszerte az elit és a lakosság közötti mélyülő és szélesedő szakadék, nem pusztán anyagi, hanem erkölcsi értelemben is. Egy hír szerint egy évi 20 ezer font tandíjat felszámoló brit egyetemen az intézmény vezetője úgy döntött, a diákokat empátia-fejlesztésben kell részesíteni, mert annyira nem értik és érzékelik a náluk kevésbé szerencsés helyzetben lévők világát. Dicséretes törekvés egy tragikus jelenség kezelésére.

Joggal kérdezhetjük: vannak-e tartalékai a magyar társadalomnak, amelyek segíthetik talpon maradását ebben a feszültségekkel teli világban? Nemzeti ünnepünk közeledtével tegyünk egy történelmi kitekintést, hogy láthatóvá váljon, mekkora változáson ment át társadalmunk, és mit jelent ez a jövőre nézve. Hogy teljes képet kapjunk, a szabadságharc előzményeit is tekintsük át.

1815-ben, egy távoli, de nagy erejű vulkánkitörés miatt Európában elmaradt a nyár. 10 fokot zuhant az éves átlaghőmérséklet, a vulkáni hamu miatt barna hó hullott, soha nem látott árvizek és jégverések pusztítottak, tífuszjárvány tört ki. Akkora volt az éhínség Európában, hogy míg Svájcban a lakosság füvet evett, Angliában több helyen „vért vagy kenyeret” csatakiáltással törtek rá éhezők a jobb módúakra. Magyarországon a tehetősek megnyitották raktáraikat, és etették az éhezőket. Nem lehetetlen, hogy ez a társadalmi összefogás is hozzájárult a reformkor alakulásához, és ez a társadalmi tőke segítette a szabadságharcot, majd az azt követő passzív ellenállást. A passzív ellenállás titka, hogy nincsenek hangadói, hanem a teljes egyetértésen alapul.

Ez is mutatja, hogy a társadalmi kohézió hiánya nem nemzeti sajátosságunk. A huszadik század sebei, valamint a kommunikáció és a hálózatok globalizációjának kontójára írhatjuk ezt a súlyos veszteségünket.

A szabadságharc sorsát a geopolitika, a vesztfáliai béke világa pecsételte meg. Ennek értelmében a nagyhatalmak közös fellépéssel vertek le minden, az addigi állapotot veszélyeztető kezdeményezést, erre a sorsra jutottunk mi is.

A mai geopolitikai helyzet más. Aki nem tudja értelmezni saját érdekét és nem küzd, megsemmisül, de a küzdelem maga is óriási körültekintést igényel. Megmaradásunk alapfeltételei a viszonylagos gazdasági szabadságunk megőrzése, a kiegyensúlyozottan sokoldalú külpolitika, a környező országokkal való szövetségépítés, a minket is körülvevő nagy folyamatok értése. De ami legalább ennyire fontos: az élni akarók tudatos összetartása, hajdani társadalmi kohéziónk maradványainak méltóságteljes őrzése, ápolása.

 

 

Egységes többség

Vannak dolgok, amelyek a felelős kormány döntési ismérvei közé sorolandók. Mondhatjuk azt is, hogy a polgárok által sugárzott jelzések, érzelmek szerint intézendők.

A közjót szolgáló kormánydöntés, amely az olimpia megrendezésére irányult vitathatatlanul elnyerte az ország polgárainak szimpátiáját. Ezt észlelték az ellenzéki pártok, akik időlegesen belátták, hogy az ilyen és ehhez hasonló döntések erkölcsi és érzelmi elsőbbségük kapcsán nem válhatnak a párt haszonszerzés martalékává. Álláspontjuk későbbi megváltoztatása ismert jellemükre adott igazolást.

Az országgyűlési választások közeledtével napnál is világosabb lett, hogy az ellenzéki pártok átaludták a felkészülés idejét képtelenek voltak megújulni, nincs vezérpolitikusuk, arról nem is szólva, hogy a választók figyelmét felcsigázó terveik is elmaradtak. Számukra nem maradt más, mint a bozótharc és a partizán rajtaütések taktikája, amely nem vezet eredményre, de nyugtalanságot okoz. A Soros György által pénzelt „szabad” NGO-s csapatok, lelepleződtek szaporításuk sem álcázhatja igazi énjüket, alkalmatlanságukat az önállóságra. Jellemző közös tulajdonságuk zsoldos mivoltuk. Pénzért, pártpozíciókért, ígérvényekért sípolnak, ha kell, két farkat lengetnek, bohóckodnak. Tehetségtelenségük szervilis alakokká formálja őket, erkölcsi kvalitásaik a polgári élet területén nem mérhető.  Egérlyukakat kaparnak a nemzet házán, keresik a jogi kiskapukat, elrágcsálnák az adófizetők pénzét, úgy ahogy 2014-ben, amikor a választásokra új pártokat alakítottak. Szavazatokat alig kaptak a közpénzzel azonban nem tudtak elszámolni.

Gyurcsány, Kuncze, Demszky és Soros megbízásából 2018-ra ismét készülődnek, céljuk a zavarkeltés a választásra jogosultak körében. Ehhez kell a „sokféle” zászló lengetése az egyetlen, de káoszos szocliberális táborban. A törpe pártok kérész életének biztosítására szolgálnak az Altusz osztalékok, az OLAF által feltárt, elcsalt milliárdok, az eladósított pártházak valamint a volt pártpénztárosok gazdagodásából levezethető támogatási források.

A CÖF-CÖKA és szellemi honvédői szembeszállnak a nemzetárulókkal a szuverenitásunkat, identitásunkat kiárusítókkal, az európai egységet álságos módon szándékosan romboló önös pártérdekeket megvalósítókkal, az ingyenélő kontraszelektált, hatalomra éhes figurákkal. Öntsünk tiszta vizet a pohárba, nem a kormány vegzálja a civileket, hanem éppen fordítva a külföldről pénzelt civil szervezetek támadják Magyarország legitim államrendszerét. Hazánkban a háromhatalmi ág működési szabadsága garantált, a fékek és egyensúlyok rendszere jól működik, még úgyis, hogy illegális módszerekkel, hazugságokkal a neoliberális fizetett médiával folyamatos a végrehajtó hatalom ellen irányuló támadás.

Vélt vagy valós igazságokról a demokráciában egyetlen párt vagy kormány sem hozhat jogi relevanciával bíró döntést. Rájött erre a Jobbik, amikor hátraarcot vezényelt, mert ígéretei megkoptak az általa elképzelt elszámoltatást, csak totalitárius kormányzással tudná megvalósítani. Parlamenti pozíciójukat ésszerű radikalizmussal állandósíthatták volna, azonban elveiket elhagyva a néppártosodás felé fordultak. Ingatag vezérük rosszul mérte fel lehetőségeit és támogatói hátterét. Elmulasztotta a lépésről-lépésre előrehaladás biztos lehetőségét, melynek a nép által is elfogadható variációja, a Fidesz–KDNP –hez közeli elvek a jobboldalon az önállóság megtartásával. A választásra jogosultak nagytöbbsége a közvélemény kutatók szerint a jelenlegi jó kormányzás hívei és a járt utat járatlanért nem adják fel. Az emberek olyan országban érzik jól magukat, ahol együtt lehet örülni a magyar sikereknek. A közelmúltban jó példával szolgált labdarúgó válogatottunk EB szereplése. Felfigyeltem nyugdíjas mérnökünk egyben szellemi honvédőnk, R. ZS. írására: „Egyetértek miniszterelnökünkkel abban, hogy egy népszavazáshoz többség, egy olimpia rendezéséhez egység kell.

Milyen gyönyörű a magyar nyelv. A fenti tartalmi idézetben az “egy” szembe van állítva a “több” számnevünkkel. A “több” nagyobb, mint az “egy”, de a -ság -ség képzővel megfordul a jelentés nagyságrendje, mert az “egység” nagyobb, mint a “többség”. És Orbán Viktor most is könyörtelen logikával világította meg az olimpia-rendezésről való, első pillanatra talán korainak tűnő lemondás okát.

A nemzeti oldalon mindnyájan nagyon nagy lelki, érzelmi töltettel vagyunk megáldva. Ezért könnyezzük meg Himnuszunkat vagy Szózatunkat. És mivel ezt a lelkiséget gondoljuk normálisnak, ezt vetítjük politikai ellenfeleinkre is.

Sajnos a felszín alatt ott bujkál egy lelketlen, nemzetellenes erő.

Most is kihasználták azt a lehetőséget, hogy népszavazásra vonatkozó aláírásgyűjtésbe kezdhettek, mert a népszavazásra vonatkozó törvényünk nem zárta ki azt, hogy parlamenti konszenzussal elindított nemzetet átfogó projekt ellen, annak beindítása után már ne lehessen népszavazást kezdeményezni.

Számos ilyen “lyuk” lehet törvényeinkben. Profizmus ellen csak profi törvénykezéssel lehet védekezni.

Az ellenzék logikáját követve kell megkeresni ezeket a hiányosságaikat. Félre kell tenni a jóhiszeműséget egyszer és mindenkorra. Nem lehetünk balekok.

A kommunikációban pedig nem elég az eredmények felmutatása, azt természetesnek veszi a nép a kormányától, az ellenzék, ellenség hibáinak, nemzetellenes működésének szakadatlan ismétlésére, sulykolására van szükség. A fájdalom, a veszteségtől való félelem sokkal nagyobb hajtóerő, mint a nyereség utáni vágy. Erre a fájdalomra pedig van felidézhető példa a mából (2017), a közelmúltból (2004, 2006), és a történelemből (1919, 1945, 1956)”.

Láthatjuk fontos az egység, és tudjuk, hogy a politika világában az ellentétek harca elkerülhetetlen. Az egység olyan, mint a tömör szikla, amire bátran lehet építeni, a többség fontos, de megbontható, ha összeforrasztó erejét az egységet elveszti.

Sajnos mindig akadnak emberek, akik egyéni önző érdekeiket a közjó a nemzet gyarapodása elé helyezik, sőt vannak olyanok is, mint Soros György pénzember, aki egy-egy nemzetet kiszemelve kívülről próbálja megváltoztatni a többség akaratát. A „Nyílt társadalom” ideológiájával főleg a fiatalokat befolyásolja. De milyen is ez a „Nyílt társadalom”, olyan világ, aminek se ablaka, se ajtaja, a szél szabadon ki-befújja a szemetet. Védtelenné teszi a bentlakókat, megteremti a kiszolgáltatottságot. A pénz és a hatalom együtt biztosítja a modern rabszolgaság intézményesítését, azonos pontból történő irányítását. Az embereket birtokolt pénzük mennyisége szerint kasztrendszerbe sorolja. Szabadságuk mértékét ettől teszi függővé. Üzenete vásárolj, élvezd a kínálat édenkertjét, szedd a nagyprofitot tartalmazó neked szánt gyümölcsöket mindaddig, ameddig anyagi javaid engedik. Automatizált rendszer, ahol gépemberként működtetnek, rókalyuk, ahová becsalnak és csak befelé látszódnak a lábnyomok. A kirakatban csábítóan elhelyezett kínálatot láthatsz: drog, nők, korrupciós előnyök, a lényeg olcsón add a tehetségedet és a becsületedet. Élj máról holnapra, a Soros-féle világállam mindent elintéz helyetted – téged is. Pontosan kijelölt helyed lesz a társadalomban, ahol az uralkodók alatti legfelső kasztban ugyancsak rabszolgaként a szervilis árulók dőzsölnek.

A megvásárolt szocliberális média korlátlan módon butít, nagymesterei illúziókat keltenek, nyugat-európai szintű béreket ígérnek, elérhetetlen álmokat sugallnak, például a nyugdíjasoknak újonnan felfedezett csoda elixírt a visszafiatalosodáshoz.

A kánaánt ígérő sziréneknek ne üljünk fel. A magyarországi helyzetet figyelembe véve a lóversenyből hozott példával megállapíthatjuk, nemzetet kormányozni nem lehet nyeretlen kétéves csikókkal csak úgy, mint kiszuperált sánta versenylovakkal. A népe akaratával együtt élő kormánnyal szemben nem csökkent a bizalom. A magyar emberek sikerei külföldről is igazoltak. A választások előtt a most regnáló kormánynak, nincs szüksége castingolásra, szemben azzal, hogy az ellenzék egyetlenegy elfogadható vezetőt sem tud kiállítani. A jelenlegi kormány mögött jól felépített fiatalokból álló, az államigazgatásban már jártas olyan csapat áll, amelyből biztosítható a folyamatos utánpótlás.

A CÖF-CÖKA partnereivel és szellemi honvédőivel érezve a polgári többség támogatását 2009 óta rendíthetetlenül civil a pályán, amivel bizonyítja, hogy mienk az egység momentuma.

CÖF-CÖKA elnöke

Nem volt következmény…

A „Magyarország egy következmények nélküli ország” mondás szülőatyja kicsit szégyellve utal a saját mondására, de a kivételes helyzet miatt mégis erre kényszerülök.

Az úgynevezett „Gergényi-perben” – tehát a 2006 őszi, ártatlan tüntetőkkel szembeni rendőrattakok és példátlan brutalitások perében – meghozott bírósági ítélet ugyanis mélységesen felháborító és egész Magyarországra nézve megalázó.

Azért, mert 400 ezer forintos büntetéssel megváltható az, hogy 2006 őszén a magyar demokráciát, s az emberi jogokat a szó valós és elvont értelmében is lábbal taposta meg a Gyurcsány-kormány és annak rendőrsége.

400 ezer forintot érne a magyar demokrácia és a magyar szabadság? – kérdezem én, kissé kiábrándultan.

Szóval irány a pénztár, Gergényi bajtárs, utána pedig: a vizsgálat lezárult, felejtsük el?

S utána hunyjuk le szépen a szemünket, mint a kis Balázs?

Ha ezt így meg lehetett úsznia az igazi felelősöknek, akkor tényleg nagy baj van az igazságszolgáltatással.

És akkor valóban nehéz elszámoltatni bárkit és bármit.

Azért kellett volna példátlanul szigorú ítéletet hozni ebben az ügyben, hogy az világosan jelezze a közvélemény számára: az igazságszolgáltatás nem tűri el a hatalom erőszakos túlkapásait, az elnyomást, az ellen mindig és minden esetben fellép, tehát ez figyelmeztetés lehetett volna a mindenkori kormányzatok számára, hogy hol a határ, amit demokráciában soha nem lehet túllépni.

A bíróságnak azt kellett volna megmutatnia, hogy nem a jogszolgáltatás, hanem a társadalmi igazságérzet és a demokratikus erkölcs talaján áll.

Ennek az ellenkezőjét tette, aminek viszont érződik a következménye: fájó üresség-érzet, kiábrándultság és cinizmus azokban, akiket foglalkoztat a dolog. És ami a legszomorúbb és egyben legveszélyesebb: az igazságszolgáltatásba vetett hit elvesztése.

Természetesen elképesztő, hogy egy olyan bíró kaphatta meg a Fővárosi Ítélőtáblán az ügyet, aki a Biszku Béla elleni perben – hogy úgy mondjam – már „bizonyított”: megsemmisítette a háborús bűnökkel vádolt Biszkut öt és fél éves börtönbüntetéssel sújtó elsőfokú ítéletet, s új eljárást indított el. Rúzsás Róbert az indoklás során többek között képes volt arra a „bravúrra”, hogy a neves és indokoltan nagy tekintélynek örvendő Káhler Frigyes jogászt és történészt elfogultnak minősítse, s szakértői véleményét eképpen semmisnek tekintette. Miért is? Azért, mert Kahler Frigyesről már korábban „kiderült”, hogy a sortüzekben „elfogult” véleményt képviselt. Vagyis, profán nyelvre lefordítva, a tömegbe lövetést nem tartotta igazán szép cselekedetnek…

Értik ezt? Mindez azt jelenti, hogy Rúzsás bíró számára az az értelmezés, az a történelmi látásmód, amely az 1989-1990-es rendszerváltás óta demokratikus gondolkodásunk alapja, nem más, mint „elfogultság”. Vagyis, a nemzeti szuverenitásunk érdekében, illetve a diktatúra ellen és a demokráciáért fellépő forradalmi tömegekkel szembeni sortűzparancs, ami ártatlan emberek halálát okozta, számára olyan esemény, amelyet „objektíve”, „elfogultság nélkül” kell megítélni. Van tehát Magyarországon 2017-ben, 27 évvel a rendszerváltás után egy olyan bíró – vagy tán jóval több is? -, aki számára nem evidens kiindulópont az, hogy az 1956-os forradalmárok jó és nemes célokat szolgáltak, míg, akik ez ellen fegyveresen, tömeggyilkosa módjára léptek fel, rossz és nemtelen célokat követtek és ezért bíróság előtt kell(ett volna) felelniük.

Ez azt jelenti, hogy a rendszerváltás alapját, talapzatát jelentő eszmék és alapértékek – melyek az Alaptörvényünkben is benne vannak! – Rúzsás bíró számára „elfogultságok”. Nos, ez a bíró az, aki megmutatta a Biszku-ügyben, hogy vannak itt még bátor kommunisták, akik „dacolnak az imperialista időkkel”, akik „őrzik a lángot”, s ha kell, küldik a vörös segélyt.

És ez az a bíró, aki a Gergényi-per főítésze lett…

Tényleg, emberek, vajon számíthattunk ezek után más ítéletre? Az elvtársi szolidaritás adott volt: a posztkommunista Gyurcsány-kormány rendőrségének brutális fellépését sem volt hajlandó „elfogultan” szemlélni fent nevezett bíró. Itt jegyzem meg, hogy Völgyesi Miklós nyugalmazott bíró, kiemelkedő jogász és Balsai István, volt képviselő a 2006 őszi eseményekkel kapcsolatos, parlamentnek írt átfogó jelentésükben a legkevésbé sem túlkapásokról, hanem rendőrterrorizmusról írtak. Gondolom, Rúzsás számára Völgyesi és Balsai is „elfogultak”, hiszen nem az azonosító nélkül emberek válogatás nélkül ütlegelő és rugdosó rendőrök, hanem, érthetetlen okoknál fogva, az ártatlanul megalázott és meghurcolt emberek oldalára álltak…

De itt ne álljunk meg, mert van itt még egy nagyon fontos dolog.

Az pedig az ügyészség, vagyis a vád képviselőjének szerepe. Hogyan is fogalmaz a magyar alaptörvény? „A legfőbb ügyész és az ügyészség független, az igazságszolgáltatás közreműködőjeként, mint közvádló az állam büntetőigényének kizárólagos érvényesítője. Az ügyészség üldözi a bűncselekményeket, fellép más jogsértő cselekményekkel és mulasztásokkal szemben, valamint elősegíti a jogellenes cselekmények megelőzését.”

A magyar kormány az elmúlt években már számtalanszor hangot adott annak az igényének, hogy a 2006-os rendőri beavatkozással, brutalitással kapcsolatban a legszigorúbb ítéletet várja el. A Fidesz az ítélet elhangzása után azonnal reagált, és felháborítónak enyhének nevezte azt, amely elfogadhatatlan és megalázó az áldozatok szempontjából. Kiemelték, hogy Gergényi Péter az egyik felelőse annak, hogy 2006 őszén „Gyurcsány Ferenc erőszakkal szétverette az ellene békésen tüntető tömeget”. Politikai bosszúból több száz békés demonstrálót állítottak elő, sokakat meghurcoltak, sokan megsérültek, többen maradandó sérüléseket szenvedtek – írták.

Ezek után a kérdés: vajon kit képviselt az ügyészség a vád megfogalmazásakor? Vajon az állam büntetőigényét képviselte? Vagy kiét? Hiszen az állam – vagyis, lefordítva, a kormány – a legszigorúbb büntetésben volt érdekelt, ezt várta el a vád emelésekor.

Két óriási „hiba” állapítható itt meg.

Első: az ügyészség a szeptember 19-21 közötti, illetve az október 23.-ai rendőri fellépés kapcsán azzal vádolta a rendőri vezetőket – Gergényit és társait -, hogy a rendőri brutalitás előtt, közben, s utána nem avatkoztak be, nem állították le a folyamatot, illetve utólag sem vontak senkit felelősségre.

Csakhogy, azt gondolom, fordítva ültek a lovon. Kérdezem én naivan: nem az a kiinduló jogi-szervezeti alaphelyzet, hogy a rendőr parancsra cselekszik? Hogy a rendőr nem önkényesen dönt arról, hogy mit cselekedjen? Nem szigorú és „azonnalos” (Gergényi kedvenc szavajárása) parancsok alapján lép fel tüntetések idején és máskor is? Persze, egy-egy rendőr eltérhet a parancstól (meg is kapja érte a büntetését), de szervezett rendőri egységek, alakulatok nem a feletteseik utasításai szerint járnak el? Tényleg komolyan gondolja bárki, hogy több ezer rendőr egyszerre megőrül és öregemberekre, kismamákra, papokra és bámészkodókra támad?

Szóval ne viccelődjünk egymással, mert erre már senki nem vevő. Az ügyészségnek nem azzal kellett volna vádolni a rendőri vezetőket, hogy nem állították meg az „elszabadult hajóágyú” közegeket, hanem simán vádolni kellett volna azzal őket, hogy olyan parancsokat adtak ki az alakulatoknak, amelyek önmagukban bűncselekmények. (Hiszen, hogy a logika csúnya szabályait kövessük, a tévészékház ostrománál is világossá vált, hogy a rendőri utasítások alapján cselekedtek és nem cselekedtek a székházon belüli és kívüli rendőrseregek – s ezekről az utasításokról is kiderült, hogy a legfőbb okozói voltak az összetűzéseknek és sérüléseknek… Vajon a következő napokban hirtelen elfelejtettek parancsokat adni Gergényiék? Ugyan már! Ugyan már!)

De mindez „semmi” (persze nem az) a legfontosabb dologhoz képest.

Ez pedig nem más, mint hogy Gyurcsány Ferencet, mint a rendőrséget és a belügyminisztériumot irányító miniszterelnököt – aki az irányítási hierarchia legtetején van – senki nem vádolta meg semmivel. Nyilvánvaló – amire a Fidesz is utalt – Gyurcsány elsődleges felelőssége. Gergényiék az ő utasítása vagy beleegyezése nélkül nem dönthettek egy ilyen sorsdöntő kérdésben, nem dönthették el egyedül, hogy a százezres tüntető tömeggel szemben hogyan és milyen módon lépjenek fel az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján. Ez már nem rendőri, hanem politikai döntést igényelt. Ez világos, érthető és indokolt.

De Gyurcsányt még tanúnak sem idéztették be.

És itt fejezem be ezt a cikket.

 

Matrjoskák

Az orosz népművészet évszázadokra visszatekintő figyelemre méltó alkotása a matrjoska baba. A turisták kedvencévé vált, talán nincs is olyan utazó, aki Oroszországba járt és nem ismerné. Van benne valami, ami egyszerűségében sokszor változó festési motívumokkal gondolatébresztővé teszi. A nagyobb figura elnyeli a kisebbeket, ezzel a benn foglaltak jelentéktelenné válásának folyamata juthat eszünkbe. A világ legnagyobb matrjoskájából már 74 hasonmás is előbújhat. A humor sem maradhat el a bábukészítők fantáziájából, amit visszaigazol a Putyin képmásából készülő babák keresettsége. Mindenesetre nem kell fantázia ahhoz, hogy a bábok szétszedésekor találkozzunk a sok egyre kisebb, a végén a maga lábán megállni nem képes jelentéktelen semmire sem jó törpülő utánzatokkal.

Óhatatlanul a mai magyarországi ellenzék képe jelenik meg az ember előtt. Ha bolsevik kommunista, posztkommunista történelmi múltat felidézzük eljuthattunk egy Gyurcsány képére festett matrjoska figuráig, hiszen a Szovjet birodalom egymást követő vezetőinek fontossági elszürkülése a világ szemében látható példával járt. Lenin, Sztálin, Hruscsov és utódaik a Szovjetunió felbomlásáig egymást követve egyre többet vesztettek jelentőségükből. A hasonlóságok felébresztik az 1989 óta eltelt posztkommunista majd szocliberálissá átvedlett baloldali vezetők matrjosodását. Ugyan az orosz és magyar lélek lényeges különbségeket takar, mégis a gyurcsányi-jelenség hasonlóságokat mutat arra nézve, hogy egy önmagát nagyvezérnek beállító figura miként foglalhatja magában és takarhatja el követőit.

Jött a tanítvány Bajnai Gordon. Majd csatlakozott az egymást követő MSZP-s pártvezetők sora és személyükkel piciny kis matrjoska bábukkal ajándékozták meg a kiábránduló baloldaliakat. Mesterházy Attila, Tóbiás József, Molnár Gyula úgy tűnik, mind elfértek a virtuális sorozatban, akárcsak Gyurcsány Ferenc táskahordozója Szigetvári Viktor, a kézen fogott Juhász Péter sípművésszel.

A helyzet az, hogy a felsorolt játékbábukat már nem lehet sem a hazai, sem a külföldi érdeklődőkre sózni, valószínűleg kiselejteződnek a „Ki nevet a végén” társasjáték icinyke-picinyke kiütött figurájaként.

A Bennfoglaló, aki elindította az osztódást mostanra már túlzónak tartja az újonnan megjelenő kispártok szaporodását. Bő köténye alól felvillantotta pénzkészletét, amivel bevásárolna az ellenzéki pártpiaci áruból, hogy saját boszorkánykonyhájában főzőcskézhessen. Nem csoda, hogy aggódik a gyurcsányi matrjoska, hiszen a MoMocskák, Kétfarkúak és hasonlók szerteszét guruló figurák. Ők önállóan szeretnének, a politikai játéktáblán megjelenni. Matrjoskánk pedig azt vallja, hogy a pénz beszél a kiskutyák meg ugatnak. Tudja azt is, hogy szorult helyzetében az asztalról elguruló morzsákért is érdemes lehajolni. Igen a hatalom megszerzésének vágya mindent felülír. Ezt igazolják az ellenzéki pártok, bár a budapesti olimpia megrendezése kapcsán konszenzust kötöttek a fővárossal és a kormánnyal, mégis ezt követően politikai érdekeiket előtérbe állítva árulásra adták fejüket. Ez a pálfordulás nem egyszerűen a magyar nemzet nagy többsége elleni merénylet. Ellentétes Közép-Kelet Európa népeinek érdekével is, hiszen a Budapestre látogató turisták 500 km-en belül lévő fővárosaikat is meglátogatták volna. Nem tudják elviselni, hogy Magyarországnak olyan kormánya van amely, képes népének egységes akarata mellett a volt keleti blokk tagjaként az Olimpia megrendezésére, azaz kiemelkedő alkotásra.

Lehet, hogy egy álommal szegényebbek leszünk. Gyermekeink számára közvetlen közelről nem tudjuk bemutatni azokat a példaképeket, akik küzdésükért megérdemelt dicsőséget nyerhetnek. Nemzetünk sokasága azonban hiszi, hogy érdemes a Teremtőt és a teremtést szolgálni. Tudja, hogy feladata, hogy építsen, és ne romboljon. A valóság helyes értelmezéséhez az ifjúság számára nem elégségesek a virtuális élmények. Más az olimpiai eseményeket személyesen látogatni és megint más azokat pl. interneten követni. Cseh Tamást idézve „Ne hagyjuk, hogy Valóság Nagybátyánk tőlünk elutazzon”, ezért az általam megírtak az értőknek felszólító levélnek is tekinthetők.

 

 

A kaptafa

Ha azt hittük, hogy az amerikai választási kampány lezárultával végre egy kis nyugta lehet a világnak, nagyot tévedtünk. Akár a tengeren túlra tekintünk, akár kontinensünkön nézünk szét, megdöbbentő, szinte háborús állapotoknak lehetünk tanúi.

Az USÁ-ban az újonnan beiktatott elnök mára nemcsak a fősodratú médiával, de a „Deep State”-tel, azaz a titkosszolgálatokkal, egyes gazdasági érdekekkel és intézményekkel is hadban áll. Az USA által 2001 óta különböző módokon megtámadott, és Obama által terroristagyanúsnak nyilvánított hét országból érkezők beutazását letiltó elnöki rendeletét a bíróságok törvényen kívül helyezték. Nemzetbiztonsági tanácsadóját lemondatták az orosz nagykövettel folytatott – és lehallgatott, majd a médiának feltárt – egyeztetése és az erről való ellentmondásos kommunikációja miatt. Erősödő vélemény, hogy Trump minden telefonbeszélgetését lehallgatják a titkosszolgálatok, és ki is szivárogtatják azok tartalmát a médiának. A fősodratú média azonban nem közreadja a beszélgetések tartalmát, hanem tolmácsolja azokat.

Az elnök személyével szembeni ellenállás egyéb frontokon sem akar alábbhagyni. Az ultra liberális, demokrata elköteleződésű dokumentumfilmes Michael Moore a minap azonnali lemondásra szólította fel a szerinte „oroszbérenc hazaáruló” Donald Trumpot. Divatáru cégek ejtették kínálatukból Trump lányának termékeit. A leköszönt elnököt, Barack Obamát, utódát aláásó megnyilvánulásaiért férfiideálként való ünnepléssel viszonozza a fősodratú sajtó. Vannak celebek, akik az adófizetés megtagadására buzdítanak, hogy ezzel is lázadjanak Donald Trump elnöksége ellen.

Noha az eddig reménykedő alternatív média egy része úgy látja, a vesszőfutás hatására máris megtört és beállt a sorba, vagy végleges vesztésre áll Donald Trump, a küzdelem kimenetele ma még nem jósolható. Pár napja jelent meg ugyanis egy olyan felmérés, amely szerint a lakosság szemében Donald Trump hitelessége szignifikánsan meghaladja a fősodratú médiáét. Míg Trumpot a válaszadók 42%-a tartotta hitelesnek, a fősodratú médiát mindössze 34 %. Vannak Trump-párti demonstrációk is, és az alternatív média Trump mellett lándzsát törő orgánumaiban nagy visszhangot kapott egy eddig ismeretlen Grammy díjazott „Make America great again” feliratú öltözete, amelyet a díjkiosztón viselt. A fogyasztói és kisvállalati bizalmi index is jelentősen megnőtt, illetve az amerikai kincstárjegyek több éve tartó, kampányszerű, tömeges eladása után decemberben – Trump megválasztása után – külföldi jegybankok ismét venni kezdték az amerikai kincstárjegyet. Hogy ez mire lesz elég, még nem tudjuk.

Latin-Amerikában, sőt, Oroszországban is az a fanyar vicc járta sokáig, hogy miért nincs színes forradalom az USÁ-ban? Hát, mert ott nincs amerikai nagykövetség… Mára ez már megdőlt. Van színes forradalom, immár az USÁ-ban is. Több alternatív média forrásban találkozni a polgárháború veszélyének gondolatával is. Bármi lesz is ennek a küzdelemnek a kimenetele, azt mi is a bőrünkön fogjuk érezni.

De nézzük inkább saját kontinensünk fejleményeit.

A legnagyobb port a francia elnökválasztási kampány fordulatai kavarják. Szinte az amerikai választási kampány látszik visszaköszönni. A jobboldali Front National elnökjelöltje, Marine Le Pen Donald Trumpéhoz hasonló programot hirdet. A francia autógyártás térjen vissza hazájába. A külföldieket foglalkoztatókra büntetőadót kell kiróni. Vissza kell térni a nemzeti valutához, és akár ki is lépni az EU-ból. Az Oroszország elleni szankciós politikát pedig egyenesen idiotizmusnak nevezte, és annak azonnal véget vetne. Eközben minden elnökjelölt pénzügyi botrányba keveredett, köztük az oroszbarátként és keresztény pártiként elkönyvelt, szintén jobboldali jelölt Fillon is, akinek esélyei így erősen meggyengültek. Feltűnt viszont a jelölti versenyben egy bizonyos Emmanuel Macron, aki korábban, gazdasági miniszterként a munkavállalóknak kedvezőtlen törvényével és a francia ipar koronaékszerének tekintett Alstom legfőbb üzletágainak külföldi értékesítésével vált ismertté. Kampánya elsöprő erejűnek érződik. Ismét az amerikai kampány elemeit idézi, hogy megvádolta az oroszokat a kampányba való beavatkozással – ahogy tette ezt annak idején Hillary Clinton. Ennek nyomán a szocialista Francois Hollande elnök fokozott kíbervédelmi intézkedéseket rendelt el. Oroszellenes megnyilvánulásai keretében Macron az ellen is hevesen tiltakozott, hogy szerinte az orosz állami finanszírozású Russia Today és Sputnik News álhíreket terjeszt róla, merthogy cikkük szerint ő banki köröket képvisel. A Russia Today szerkesztőségi nyilatkozata szerint olyan hír ellen tiltakozik, amely soha meg sem jelent a Russia Today-en. Az alternatív médiában viszont jelentek meg hírek, amely szerint Macron korábban a Rothschild banknál dolgozott, igazgatóként, és ebből szerintük következtetni lehet arra, hogy neoliberális – nem pedig francia, nemzeti – érdekeket fog képviselni, ha megválasztják. Az internetes lexikon, a Wikipedia szerint Macron valóban dolgozott a Rothschild & Cie banknál.

E csatározáshoz szolgál díszletül, hogy Párizs több kerülete szó szerint napok óta lángokban áll: a rendőri brutalitás ellen tüntetők – állítólag nem kis arányban bevándorlókkal és leszármazottaikkal közöttük – gyújtanak fel járműveket.

A figyelmet a nemzeti kontra neoliberális szembenállás mellett az orosz szálra szeretném különösen felhívni. Az oroszok iránti „hazaáruló” közeledéssel vádolják ma is Trumpot. Németországban nemrégiben felreppentek hírek, hogy az oroszok manipulálják a német választásokat – amelyről aztán a német titkosszolgálat nyilatkozta, hogy ezt alátámasztó bizonyíték nincs. Látjuk az Oroszország iránti viszonyt a francia kampány témái között. De a Donald Trump megválasztását követő napokban a német és a brit politika első nyilatkozatai is arról szóltak, hogy az Oroszország elleni fellépést muszáj folytatni. Eközben az orosz határ közelében gyakorlatozik és erősíti állásait a NATO. A kubai rakétaválság látszik megismétlődni, csak fordított szereposztással.

Mindebből mire lehet következtetni?

A Trump elleni nemzetközi összefogás és a francia elnöki posztért folyó verseny amerikai kampányt visszaidéző elemei miatt joggal érezhetjük úgy, hogy nemcsak az USA sínyli a „Deep State” túlhatalmát, de igaza lehet annak az alternatív média szerzőnek, aki úgy fogalmazott, egy transznacionális „Deep System” is működik.

Ami Emmanuel Macron kampányát illeti, az abban használt eszközök erősítik az érzést, hogy ugyanazokat a globalista-elitista erőket képviseli, amelyek színeiben Hillary Clinton is indult, bárhogy kardozik is általa álhírnek bélyegzett vélemények ellen.

Ezek az erők – akár a fegyver lobbi érdekében, akár a nemzetállamok felszámolása, akár a világ egypólusúként tartása céljából teszik – háborús hangulatot gerjesztenek. Minthogy nukleáris hatalmak állnak egymással szemben, ez a bolygó egészét érinti.

Végül gondoljunk a jövő évben esedékes magyar parlamenti választásra is. Nem zárhatjuk ki, hogy nálunk is felbukkannak ennek a kampánystílusnak elemei. Ha így adódna, bölcs és kívánatos volna, hogy a háborús hangulat szításának erőteljesen ellenálljunk. Nem csak önmagunk és Európa, de immár a világ védelmében is.

 

Ma még nem késő

2017. február 3.

Egyre szaporodnak az USÁ-ban Hillary Clinton támogatói részéről a Donald Trump elnök meggyilkolását sürgető felszólítások. Eközben a nem Clintonné-közeli elemzők is ellentmondásokat vélnek felfedezni Donald Trump elnöki tevékenysége és eddigi, szintén nem ellentmondásoktól mentes ígéretei között. Így ma nehéz megbízható előrejelzéseket megfogalmazni arra vonatkozóan, hogy miként fog alakulni az USA politikája akár rövid, akár középtávon. Mégis, érdemes végiggondolnunk, hogy az EU és tagországai számára mit jelenthet Trump elnök szemlélete, amely szellemében ő az amerikai érdeket helyezi az első helyre. Ha ez a szemlélet a gyakorlatban is érezhetően érvényesül, akkor az EU is kénytelen lehet átvenni a szemléletet.

Ez válhat az EU számára a sorsdöntő történelmi pillanattá, ugyanis az eddig megválaszolatlan kérdések megkerülhetetlenné válnak. Kié Európa? Ki határozza meg az EU érdekét? Milyen téren vannak valós és érvényesítendő közös érdekei az EU tagországainak? A nemzeti, illetve brüsszeli politikai vezetők elköteleződésétől, szándékától, erőviszonyaitól – és végső soron a lakosság tájékozottságától és véleményétől is – függően többféle út áll az EU előtt. Ezek között van, amely konfliktushoz vezethet, van, amely fenntartható prosperitáshoz. Az, hogy a tömeges bevándorlás húsba vágó, a kontinens sorsát alapjaiban meghatározó kérdésében még mindig nem alakult ki konszenzus, pláne nem olyan, amely a lakossági véleményeket venné figyelembe, azt mutatja, hogy az alapkérdésekre nem lesz könnyű megszülni a válaszokat.

Kié hát az EU?

Ha Trump elnök hangoztatott szemléletét komolyan vesszük, akkor ma (már) nem Amerikáé. A brüsszeli bürokratáké volna, akik az uborka megfelelő formáját is előírják? A transznacionális vállalatoké, akik lobbi erejükkel rá tudják irányítani Brüsszel haragját az érdekeiket sértő tagországokra? Esetleg a tagországoké? Akkor mire véljük azokat a brüsszeli igyekezeteket, amely a döntést a tagországok miniszterelnökeiből álló Európa Tanács hatásköréből a jelenleg Jean-Claude Juncker által vezetett Európai Bizottság illetékességébe igyekszik átmanőverezni. Ha a tagországokat tekintjük, van olyan, a világ nyolc legerősebb gazdasága közé sorolt EU tagállam, ahol már másodszor került meg nem választott miniszterelnök az ország élére. Ez a bankválság határán, a migrációt igencsak megszenvedő, amúgy magas munkanélküliségi rátával küzdő Olaszország. De elég a tagországok vezetésének lakossági támogatottsági adatait néznünk ahhoz, hogy lássuk, a nemzeti vezetések nem feltétlen a választóik akaratát tekintik munkájukban mérvadónak. Sőt, az sem megnyugtató, hogy Angela Merkel német kancellár 2015 októberében bejelentett, a migráció kezelésére irányuló tervéről később kiderült, hogy egy Soros Györgyhöz köthető nemzetközi, politikai stratégiai tanácsadó cég közreműködésével készült. És akkor még az eurónak köszönhetően prosperáló észak és a szintén az euró miatt sínylődő dél érdekellentétéről, a többsebességes Európa jelentette visszásságokról nem is beszéltünk.

A lehetséges jövőképek egyike az, ha az EU a transznacionális vállalatok érdekei szerint alakul. Ebben a nemzeti önrendelkezés elsorvadása mellett a lakosság és az állami javak kiszolgáltatásával számolhatunk. A közművek már megismert privatizációja mellett a nemzetközi vállalatok helyzeti előnyének maximalizálása várható ebben az esetben, például a TTIP és a TISA szabadkereskedelminek mondott egyezmények azonos vagy új néven történő bevezetésével. Sőt, számíthatunk a készpénz nélküli társadalom modelljének valósulására, amelyet természetesen a biztonságunkra és kényelmünkre hivatkozva vezetnének be. Hiszen így tovább fehéredik a gazdaság, és terroristák sem jutnak anonim fizetés lehetőségéhez sötét céljaik megvalósításához. Ennek előkészítő lépéseit fogalmazza meg az EU ez év január 23-án kiadott terve. (Érdemes megismerkednünk tartalmával: http://ec.europa.eu/smart-regulation/roadmaps/docs/plan_2016_028_cash_restrictions_en.pdf ). Persze mi magyarok, akik megéltük a devizahitel válságot, el tudjuk képzelni azt is, hogy a – nyilván fokozatosan bevezetendő – készpénz nélküli világban az egyén, a vállalkozások és az ország kiszolgáltatottsága a bankoknak árnyoldalakkal is járhat. Akárcsak az a transznacionális érdekeknek kedvező nyitott társadalmi modell, amely a kultúrák diverzitásának színtelenné oldásával a közösség életképességét is, létét is kioltja.

Elképzelhető olyan jövő is, ahol az alapkérdések megválaszolásának halogatásával olyan feszültségek ébrednek Európa országai között, és akár országokon belül is, amelyek a súlyos konfliktusok csíráját is hordozhatják. És elvileg létezhet olyan út is, ahol időben megfogalmazzák Európa vezetői a tényleges közös érdekeket, és egymás tiszteletben tartása mellett a nemzeti hatásköröknek teret engednek. Az országok önellátó képessége növekedne, a helyi vállalkozások térnyerését eredményezve, és a nemzetközi kereskedelem kevésbé gyarmatosító jellegűvé válna.

Ez persze az annyira nyitott gazdaságok számára, mint a miénk nem kis kihívást jelentene, hiszen sikerünk azon múlna, hogy a magyar ember mennyire figyel oda arra, hogy a magyar termékeket, szolgáltatásokat részesítse előnyben, mindezt magyar kereskedelmen keresztül. Megnőne a tétje annak, hogy mire szavazunk pénztárcánkkal, minden egyes vásárlásunkkor. Hiszen ha Amerika számára Amerika az első, és az EU számára az EU az első, akkor minden egyes ország számára önmaga érdeke az első. Nem egymás rovására, hanem saját kibontakoztatásuk érdekében. Nagy különbség.

Óriási horderejű kérdések ezek.

Miként az USÁ-ban is nagy erők feszülnek az eddigi, globalista útról potenciálisan letérni látszó Trump elnök ellen, úgy Európa uralásáért is komoly erők feszülnek egymásnak. Nem véletlen, hogy az eddigi status quo emberei, így az Európa Tanács elnöki posztját ellátó Donald Tusk és Guy Verhofstadt liberális Európa Parlamenti képviselő és Brexit tárgyaló szerint Donald Trump az EU-ra leselkedő legfőbb veszélyforrások egyike (az oroszok, Kína és az Iszlám Állam mellett, ami legalábbis érdekes társítás).

Valószínűleg nem túlzás azt mondani, hogy az EU-ra leselkedő legfőbb veszélynek az EU maga bizonyulhat. Pláne ha az alapkérdések megválaszolásával önsorsrontó módon késlekedik, és a mindnyájunk számára veszélyes csapdákat nem képes elkerülni.