ifj. Lomnici Zoltán: Azonos pályán Timmermans és Weber?

Tavaly december 8-án egyedüli jelöltként hivatalosan is Frans Timmermanst, az Európai Bizottság első alelnökét választotta listavezetőjévé lisszaboni kongresszusán az Európai Szocialisták Pártja, vagyis az úgynevezett csúcsjelölti (Spitzenkandidat) rendszerben ő lett az európai baloldal jelöltje az Európai Bizottság elnöki tisztségére.

Fotó: MTI/Mónus Márton

Timmermans ebben a minőségében kampányolt az MSZP budapesti kongresszusán is februárban, s a legkeményebb aktuálpolitikai üzeneteket fogalmazta meg a hivatalban lévő magyar kormány felé a Bizottság mostani felelős tisztégviselője. (E körben fel kell hívnunk a figyelmet arra a körülményre, hogy valószínűleg az Európai Bizottság jelenlegi első alelnöke, belügyekért felelős biztosa nem lehetne hivatali ideje alatt a PES aspiránsa)

Manfred Weber a Néppárt parlamenti frakcióvezetőjeként az EPP tavaly novemberi, Helsinkiben tartott kongresszusán lett csúcsjelölt. Közéleti ars poeticája a bajor politikusnak nehezen definiálható, leginkább az opportunista jelzővel illethető. A tautológikus jogállamiság fogalom számonkérése, a szolidaritás üres frázisának puffogtatása, az emberi jogok politikai hitvallássá transzformálása nem igazán különbözik Timmermans vagy akár Verhofstadt programjától.

Jóllehet az Európai Bizottság vezetését elsősorban a biztosok testülete látja el, a Bizottság elnökének nagyon erős a reprezentatív funkciója – akár az uniós polgárok közössége, akár a tágabb, külső környezet felé. Igaz, legvégül az Európai Tanácsban ülésező állam- és kormányfők állítanak majd jelöltet a Bizottság élére, a május 26-i EP-választás eredményeiből leszűrhető tanulságok figyelembevételével.

Tekintettel a fenti tényekre is, Timmermans személye teljességgel alkalmatlan arra, hogy az utóbbi években (gazdasági tekintetben inkább észak-dél, politikailag pedig nyugat-kelet irányban) megosztott uniót sikerrel egyben tartsa. Timmermansból hiányoznak az államférfiúi képességek, és a korábbi baloldali-szocialista elnökökhöz képest is (Jacques Delors) sokkal kevésbé alkalmas a ma súlyos válságát élő EU politikai összhangjának megteremtésére. Konfrontatív habitusa akár eszkalálhatja is a problémát: erre példa, hogy arra a Magyarországra jött el most kampányolni és szereplésével olajat önteni a tűzre, amely Magyarország jelenleg feszült viszonyban áll – és szuverenitásvitát vív – az unió vezetésével.

A 2014 óta bel- és igazságügyi biztosként tevékenykedő Timmermans egyre inkább élesíteni szeretné saját politikai szerepfelfogását, noha éppen ellenkezőleg, immár valamennyi uniós polgár képviseletében és érdekeikért kellene kiállnia. Hollandia korábbi külügyminiszterét persze erősen kompromittálja Soros Györggyel való személyes kapcsolata is. Az amerikai milliárdos-spekuláns viselt szerepe miatt ma már megkerülhetetlen az európai politikában, Timmermans pedig szoros hivatali együttműködést alakított ki vele – maga sem titkolja, hogy ő Soros elkötelezett partnere, ahogyan tavaly egy brüsszeli lapinterjújában (Brussels Times, 2018. április) is fogalmazott: Soros nagyvonalú demokrata, aki szerinte „őszintén és igazán elkötelezett a szabadság, a demokrácia és a polgárainak egyenlő jogokat biztosító nyílt társadalom mellett”. Ezzel Timmermans nyíltan hadat üzent azoknak a nemzeti konzervatív kormányoknak, amelyek szeretnék megőrizni Európa hagyományos, keresztény gyökerű arculatát és identitását.

Miközben a migráció kérdése mára politikai értelemben kettévágta az integrációs közösséget, Timmermans most nyíltan beleállt a konfliktusba, hogy tovább élezze azt. Az európai szocialisták csúcsjelöltje azt is világossá tette, hogy az általa gyűlöletszítónak tekintett nacionalista politikákat „a végérvényesen a múltban kell hagyni”.

Fotó: MTI/EPA

Mindeközben Weber is folyamatosan kampányol, legutóbbi, budapesti látogatásának első állomása a Soroshoz köthető CEU nevű magánegyetem volt. A néppárti politikus ráadásul nem érkezett üres kézzel a köztudottan liberális intézménybe, ami nyilván sok konzervatív európai és magyar választóban kérdéseket generálhat. A gesztusok és a megfelelési kényszer közepette ugyanis fennáll a veszély, hogy annyira elhalványulnak a választóvonalak az EPP, az ALDE és a PES – azaz a jobboldal, a liberálisok és a baloldal – között az Európai Parlamentben, amely a demokratikus pluralizmus lényegét alapjaiban érintheti. Valódi „differentia specifica” nélkül pedig Manfred Weber kerülhet könnyen olyan helyzetbe, hogy hintapolitikája folyományaként két szék között a pad alá, az Európai Néppárt pedig a szétesés felé kerül.

Szerző: ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Forrás: http://www.demokrata.hu/hir/belfold/ifj-lomnici-zoltan-azonos-palyan-timmermans-es-weber

 

Menni vagy nem menni?

Ha a néppárti tagság ára az önmegtagadás és a megalázkodás, akkor ki kell lépni

Menni vagy nem menni?

Magyar Nemzet
2019.03.12.

Nem könnyű a döntés. Számos érv szól amellett, hogy a Fidesz maradjon az Európai Parlament (EP) néppárti frakcióján belül, de számos érv szól amellett is, hogy távozzon. Jómagam úgy vélem, hogy csak higgadt fejjel és alaposan átgondolt döntést szabad hozni, annál is inkább, mert a döntésnek rövid és hosszú távon egyaránt óriási jelentősége van.

És nemcsak a Fideszt, hanem az európai politikai életet illetően is. Ugyanis az, hogy merre mozdul a magyar pártszövetség, befolyásolja azt – és nem is kicsit –, hogy milyen törésvonalak erősödnek meg Európában és milyenek gyengülnek el.

A Fidesz nem először áll nagy kihívás előtt: 1994 után az volt a kérdés, hogy maradjon-e a Liberális Internacionálé tagja vagy távozzon onnan, és lépjen be az Európai Néppártba. A párt logikus lépést tett 2000-ben: távozott a liberálisoktól, és belépett a néppártba, amelynek a mai napig tagja. Akkor és ezáltal a párt egyértelműen politikai törésvonalat „váltott”. És most, tizenkilenc évvel később, ismét itt a nagy kérdés: hogyan tovább? Újra váltson törésvonalat, irányzatot, vagy maradjon továbbra is abban a néppártban, amely alapjaiban változott meg ahhoz képest, amilyen 2000-ben volt?

Nincs más megoldás, mint hogy pró és kontra nézzük meg az érveket: mi szól a néppártban maradás mellett és ellen – a jelenlegi összes körülményt figyelembe véve.

A nevében még kereszténydemokrata-konzervatív néppártban való maradás mellett elsősorban az szól, hogy a frakció továbbra is a legerősebb az Európai Parlamenten belül, s valószínűleg az is marad a május végi EP-választások után is.

És azt is tudjuk, hogy nem pusztán a legerősebb, hanem az egyik legbefolyásosabb frakcióról is beszélünk, amelyiknek a soraiból került ki a jelenlegi bizottság elnök (Jean-Claude Juncker), az Európai Tanács elnöke (Donald Tusk) és az EP elnöke (Antonio Tajani). Ráadásul a frakció­ban foglal helyet Európa gazdaságilag legerősebb országának, Németországnak két vezető kormánypártja és egyben testvérpártja, a kereszténydemokrata CDU és a bajor keresztényszociális CSU.

Arról nem is beszélve, hogy bár napjainkban már megtört Angela Merkel kancellár (CDU) népszerűsége és ereje, sokáig az unión belül csak az történhetett meg, amit Merkel is akart vagy amivel Merkel is egyetértett. Igaz, Merkel pártelnöki pozíció­ból való visszalépése és bejelentett 2021-es távozása után Franciaország hirtelen feléledt hamvaiból, a sokat akaró Emmanuel Macron jóvoltából.

Vagyis ha a Fidesz bent maradna a néppártban, akkor több eséllyel szólhatna bele – elvileg – az európai politika alakításába, az unió költségvetési vitáiba, a migrációval kapcsolatos döntésekbe és így tovább.

Másfelől az is a bennmaradás mellett szól, hogy a frakció eredeti értékrendje alapján a pártszövetségnek itt a helye, hiszen a Fidesz és a KDNP – utóbbi világnézeti alapon is – elkötelezett a kereszténység, a keresztény erkölcs és értékrend mellett, demokrata és szociálisan érzékeny. Ezzel szemben a néppárttól jobbra álló, euroszkeptikus pártcsaládok értékrendje sokkal széttartóbb. Tehát ha a kilépés nem is jelentene értékváltást a két pártnak, mégis bizonytalanabb szövetségi rendbe kerülhetne, mint amiben ma van.

Persze mindez merőben teoretikus gondolatmenet, s azt feltételezi, hogy a néppártban az elmúlt 19 évben semmilyen értékrendi változás nem következett be. (Márpedig ez nem így van.)

Harmadszor a néppártban maradás mellett szól az is, hogy ha a Fidesz–KDNP továbbáll, és belép az egyik euroszkeptikus, nemzeti alapon álló pártcsaládba, akkor belekerül egy ideológiai skatulyába, amelybe a jelenleg még főáramú liberális szellemi áramlat gyömöszölné bele.

A neoliberális, PC-alapokon álló európai fősodor – amelyhez sajnos a néppárt is egyre inkább alkalmazkodik – egyből azt harsogná, hogy Orbán Viktor és a Fidesz, ezáltal a magyar kormány átment abba a táborba, ahová való, tehát a populisták (mit is jelent ez a szó?), a nacionalisták (valójában persze patrióták), az Európa-ellenesek, az illiberálisok, az autokraták és a fasiszták stb. közé.

S innen aztán nagyon nehéz lenne kitörni, a Fidesz lekerülne a komolyan vehető pártok sorából, páriává válna az európai politikai palettán. Soroljam még?

Nem teszem, inkább áttérek arra, hogy mi szólhat a távozás mellett.

Először is az szólna a távozás mellett, hogy hiába a néppárt a legnagyobb és legbefolyásosabb pártfrakció az unióban, ez mit sem ér akkor, ha a Fidesz páriává válik a frakción belül.

Márpedig ennek világos jelei vannak: a Fideszt, Orbán Viktort és ezen keresztül a magyar kormányt pellengérre állították, követelményeket szabnak neki, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy megbocsássanak neki a nagyfiúk, bocsánatkérésre kényszerítik azért, mert a legjobb belátása és a magyar választók elsöprő többségének akarata szerint jár el uniós és migrációs kérdésekben. Vagyis: tagadd meg az elveidet, Fidesz–KDNP, és utána köztünk maradhatsz.

De ha ezt meg is tenné Orbán Viktor és a pártszövetség, utána mi következne? Ne legyünk naivak: párialét következne. Megfigyelés, ellenőrzés, időnként ránk szólás: egyszer már megígértél valamit, drága barátom, akkor most tartsd magad ehhez, mert ha nem, lesz nemulass!
Kinek kell ez a morálisan kiszolgáltatott állapot?

S vajon milyen befolyása maradna ezek után a Fidesznek a néppárton belül? Semmilyen.
Másodszor: elvileg a Fidesz vállalt és hűen követett értékrendjéhez a néppárt állt a legközelebb 2000-ben (még Helmut Kohl idejében), ám az elmúlt években a pártfrakción belül alapvető értékrendi változások következtek be.

A vezető német pártok, főleg a CDU – kevésbé a CSU, bár Manfred Weber pálfordulása éppenséggel nem ezt támasztja alá – erős engedményeket tett a balliberális oldalnak, s a keresztény értékek hangsúlyozása helyett egyre inkább a multikulturalizmus, a másság tisztelete uralja el a német – nevükben még – kereszténydemokratákat. Mindez 2015, a Merkel-féle „Wir schaffen das!” óta erősödött fel, de már jóval korábban elkezdődött.

Másfelől a skandináv, északnyugati, a Benelux államokon belüli, valamint a portugál „jobboldali” (vajon van-e még ennek a szónak értelme?) néppárti erők egyértelműen liberális képződményekké váltak, erős hívei a bevándorlásnak, a másság kultuszának, a multikultinak, a föderális, kevert fajú, birodalmi Európai Uniónak.

Egyszóval mindennek, amivel szembenáll a Fidesz. Itt jegyzem meg, hogy aki abban reménykedik, hogy Annegret Kramp-Karrenbauer elnökké választása a CDU-ban bármilyen kedvező fordulatot hozhat, ezt sürgősen felejtse el.

Vagyis bár a közép- és kelet-európai, valamint az olasz néppárti tagok mellettünk voksolnak, a nyugat-európaiak ellenünk vannak, s a németek láthatóan ehhez igazodnak elsősorban, nem pedig Európa keleti feléhez. Ettől akár még valahogyan ki is harcolhatjuk, hogy benn maradjunk a néppártban, de vajon milyen áron? És mi lesz holnap? Nem az várható, hogy folytatódnak a Fidesz elleni támadások, s egyre elviselhetetlenebb lesz a helyzet? S meddig lesz ez tartható?

Végül harmadszor: ha a Fidesz kilép, és csatlakozik a mérsékelten euroszkeptikus Európai Konzervatívok és Reformerek nevű pártcsaládhoz (idetartozik a lengyel Jog és Igaz­ságosság pártja), akkor tesz egy bátor, de korántsem öngyilkos lépést. Nem pária lesz belőle az európai politikai palettán – ez akkor fenyegeti, ha bent marad a néppártban –, hanem egy új, XXI. századi törésvonal felerősítője s egyben vezető ereje.

Ez a törésvonal pedig nem más, mint a globalizmussal, a birodalmi Európával, a nyílt társadalom elméletével és a bevándorláspártisággal szemben a nemzeti szuverenitás, a keresztény értékrend és a hagyományos Európa védelme.

Ez az a törésvonal, amely meghatározza Európa jövőjét, amely háttérbe szorítja a bal-jobb szembenállást, s egy táborba sodorja azokat, akik eddig külön voltak: az egyik oldalon a baloldalt, a balliberálisokat és sajnos a liberális konzervatívokat, a másik oldalon a nemzeti szuverenitás és a hagyományos Európa védelmezőt, jöjjenek akár jobbról vagy esetleg balról (miként a V4-ek esetében ez már megfigyelhető).

A Fidesz távozása tehát tiszta vizet öntene a pohárba szerte Európában és az unióban, mert most minden szem a néppártra és a Fideszre szegeződik. Ez a távozás mozgásokat indíthatna be a párfrakciók tagjai között, különös tekintettel az európai parlamenti választások után kialakuló helyzetre, az új pártok érkezésére, a pártok új kapcsolataira.

Egyre több párt ismerhetné fel valós identitását egy új politikai tagoltság keretei között, amelyben a Fidesz–KDNP modellt és mintát adna.
Összegezve: ha van mód arra, hogy a Fidesz a saját, vállalt értékrendje és politikai preferenciái szerint működjön egyenrangú tagként tovább a néppártban, s ezért nem kell soha bocsánatot kérnie senkitől, sem most, sem máskor, akkor érdemes maradni.

Ha viszont csak állandó ideológiai kontroll alatt álló, nézeteit megtagadni kényszerülő pártként nyerhető el a maradás, akkor azonnal ki kell lépni. Harmadik út nincs.

A szerző politológus

 

 

 

 

Demagógia felsőfokon

Európa kormányzójának képzeli magát az a Jean-Claude Juncker, aki Luxemburgban a kreatív könyvelés és az adóelkerülés állami szintű nagymestere volt

Csizmadia László – 2019.03.12. 04:02
http://magyarhirlap.hu/cikk/143012/Demagogia_felsofokon

 

Szívbéli barátjával, Soros Györggyel nemcsak az uniós pénzügyek uraivá váltak, hanem kontinensünk társadalmi rendjének szisztematikus feldúlói is. Időskorukra maguknak kívánnak szobrot állítani. Ez meggondolatlan elképzelés csakúgy, mint a bevándorláspártiság párosítása a nyitott társadalom eszméjével. A személyi kultuszra utaló hatalmi építkezésük jutalma csakis a népharag és a „szobor”-döntés lesz. Az európai parlamenti választások előtt a pártok egymásnak feszülnek, sokszor nemtelen eszközökkel próbálják térdre kényszeríteni ellenfeleiket.

E tekintetben élenjárók a szocliberálisok, hiszen a legutolsó ciklusban ugyan uralták a többséget, mégis elhibázott a politikájuk, így sikerült az európai polgárok nagy többségének elégedetlenségét kiváltaniuk.
Az uniós országok többségében kialakult polgári akarat köszönőviszonyban sincs a megbízott, választott képviselők cselekvéseivel. Ugyanez mondható el több, választók bizalmát elnyerő kormányról, akik eltűrték a brüsszeli alávetettséget. Az olasz, osztrák választások igazolták, hogy az elmúlt öt évben nagyot fordult az európai világ. Az EP-választások után látni fogjuk, hogy a népek meghallgatása nélkül nincs demokrácia. Az egyéni és közösségi szabadság egy tőről fakad, mert az emberek csak közösségben tudják megélni szabadságukat. Jó példa erre, hogy az iszlám betörése Európába miként korlátozta az őslakosság szabadságjogait.

Nevetséges az Európai Bizottság véleménye, miszerint Juncker és Soros munkálkodásával sikerült 92 százalékra csökkenteni a bevándorlást. A csökkenés oka az olasz, magyar és osztrák kormányok karakán kiállása a határok védelme mellett. Továbbá az EP-választások közeledtével növekszik a brüsszeli bürokraták félelme, tudják, hogy kisebbségbe kerülnek, és az erkölcsi és politikai felelősségrevonást sem kerülhetik el. Ezért rafinált módon szeretnék politikájuk pálfordulását elhitetni. Úgy gondolkodnak, hogy a választások után azonban megindíthatják a bevándorlás gőzhengerét. A nép nem tökfilkó, különösen nem a V4-es országok polgárai. Eszük ágában sincs elfogadni az ötvenéves szovjet gyarmatosítás után a kialakulófélben lévő brüsszeli abszolutizmust. Számunkra elutasítandó az egy kézben összpontosított, föderalista jellegű hatalomgyakorlás.

Kinek higgyünk?

Nem hihetünk az ingujjba rejtett kártyákkal játszó brüsszeli elitnek, viszont higgyünk saját szemünknek.
A magyar kormány Szent György-harcához hasonló küzdelme Európa jobb jövőjét célozza. A kontinens sokszínűsége, a nemzetek építőereje a görög–zsidó–keresztény civilizáció széles sztrádát biztosít a fejlődés útján. „Járt utat járatlanért el ne hagyj!”

Az Európai Bizottság hazugságainak tükre a kormányunk plakátkampánya. Brüsszelnek nem az a dolga, hogy észt osztogasson. Európai polgárok látják a migránsokat szédítő kufárok üzletelését, a Földközi-tengerre kivezényelt NGO-kkal és az álcivil szervezetek vámszedő tevékenységét. Látjuk az embercsempészbandák korrupciós összefonódását a háttérben rejtőzködő politikai hatalomra törekvő „pénzmágusokkal”.

Hol az átverések határa? Mikor jön el a számonkérés?

Az importált terrorizmus áldozatainak hozzátartozói előtt bűnös tételekről kell majd számot adni. Nincs magyarázat a több mint harmincezer migráns tengerbe vesztésére.

Ha Juncker, Timmermans, Soros kampányolhatnak felhatalmazás nélkül erőpozícióból, mi magyarok is a világ elé tárhatjuk, hogy az igazság nem brüsszeli termék.

A magyar kormány népszavazáson, népi konzultációkon, valamint országgyűlési választáson kapott legitim felhatalmazást politikájához. Kérdezzük: a választópolgárok felhatalmazása nélküli Európai Bizottság kinek a jogán tapossa a demokráciát, a szabad véleménynyilvánítást és a szubszidiaritás szentségét? Elég volt az idiotizmusból, reméljük, hogy még lidérces álmainkban sem fogunk rájuk emlékezni.

Csizmadia László
CÖF-CÖKA elnöke

 

 

 

 

 

 

Ellenzéki hazugságok

„A magántulajdont is visszatartják: tíz körömmel kapaszkodik az állam a műtárgyakba” címmel jelent meg egy cikk a Népszavában február 27-én Tölgyesi Gábor tollából. Ezt fokozandó, Szakonyi Péter, a magyar restitúció önjelölt tudora ugyanakkor a „Végleg ráteszi a kezét az állam a vitatott műtárgyakra” című eposzt adta közre a napi.hu-n. „Egy tollvonással szinte lehetetlenné tette az elzabrált műkincsek visszaadását a kormány” – írja. A világvége-hangulat mindkettőjüknél egy kormányrendelet hatályon kívül helyezése kapcsán jött el.

Fotó: MTI

Lassan megszámlálhatatlan azon támadások száma, amelyek 1998 óta restitúció ügyben bel- és külföldön érik az Orbán-kormányt. De kezdjük az alapoknál. A restitúció úgy vált nálunk a politika részévé, hogy két embertelen hatalom a XX. században állampolgárok millióinak vagyonát rekvirálta, először magyar zsidók javainak begyűjtése, másodszor kommunista államosítás formájában. A két pokolbéli vagyonrablás 1939 és 1972 között történt hazánkban azzal a céllal, hogy kiirtson egy etnikumot, majd kisemmizzen egy egész országot, és gazdaggá tegye a kommunista brigantikat és utódjaikat.

Az igazságtalanul elvett vagyontárgyakkal kapcsolatos „jóvátételről” két lépcsőben beszélhetünk. A zsidó vagyon visszaszolgáltatásáról és az okozott károk megtérítéséről már 1945 márciusában megszülettek az első jogszabályok, de az azt követő államosítással a kommunisták felülírtak minden korábbi rendelkezést. Az „egyenjogúság” jegyében immár mindenkitől elvettek mindent. Az így elvont javak visszaszolgáltatására azonban soha nem került sor, mert a rendszerváltozás után nálunk nem volt reprivatizáció, csak részleges kárpótlás. Az Alkotmánybíróság annak idején többek között kimondta: „Az állam az őt terhelő kötelezettséget akként is teljesítheti, hogy – teherbíró képességével arányban álló módon – a károsultakkal szembeni kötelezettségének kárpótlás útján tesz eleget.” „A kárpótlás megfelelő kártalanítást jelent azoknak is, akiknek a tulajdonát zsidó származásuk vagy izraelita vallásuk miatt vonták el.” Hát így lettünk – zsidók és nem zsidók – egyforma áldozatai a kommunizmusnak.

A kárpótlás nem lett sikertörténet, és befejezését követően meg is jelentek az első igények műkincsek visszaadása iránt, amelyekből sok kérelem bíróságig jutott. Ugyanakkor egy etikus államnak kötelessége, hogy ami nem az ő tulajdona, azt visszaadja jogos tulajdonosának, bírósági ítélet nélkül is. Ez azért bonyolultabb dolog, mint jogi képtelenségeket összehordani egy újságcikkben. Adott esetben évtizedeket kell visszamenni a történelemben, levéltárakban, múzeumi leltárokban. Olyan kor dokumentumai között kell kutatni, amelyben aluliskolázott emberek döntöttek, vezettek nyilvántartást, ha tudtak írni. Lehet, hogy a diktatórikus rendszeren alapuló írásbeli fecnik már nem is léteznek, mert leselejtezték, vagy az elvtársak megsemmisítették azokat a rendszerváltozáskor. Nem egyszerű a lassan 70-80 éves, sőt régebbi jogszabályok, letéti szerződések, dokumentumok felkutatása, értékelése, de nem lehetetlen.

Az első Orbán-kormány vállalta ezeket a döntéseket, miközben 1998 és 2002 között az akkori ellenzék tüzet okádott rá, mert az első nagy restitúciós, úgynevezett Herzog-perben nem adott ki 11 képet Nierenberg Mártának, a felperesnek. Nem adott ki, mert az állam nevében eljáró szervezet, a Kincstári Vagyoni Igazgatóság véleménye az volt, hogy a kért képek állami tulajdonban vannak. Megállapította, hogy az eredeti tulajdonosok kárpótlást kaptak a festményekért, vagy éppen csempészés miatt kobozta el a képet a magyar hatóság, vagy bekövetkezett a demokratikus jogrendekben ismert módon történő tulajdonszerzési mód, az elbirtoklás. 2008-ban a Legfelsőbb Bíróság jogerősen az államnak adott igazat. Közben sokasodtak a kérelmek, indultak perek is, de a KVI számos esetben a kért műkincs kiadására tett javaslatot. Már 1989-ben a Szépművészeti Múzeum nyolc, letétben lévő képet juttatott vissza a Herzog családnak, egyet pedig 1999-ben, amikor elindult a Herzog-per.

2000-ben kapott vissza képet Hatvany Ferenc, a Sigray család 273 tárgyat, a Károlyi család 9 festményt, Vida Jenő pedig több festményt 2002-ben. Nos, a baloldali sajtó ez utóbbi ügyet méltatta 2002 novemberében és 2003 áprilisában a Népszabadságban. A Vida-képek visszaadásáról mint követendő példáról írtak, dicsérve Görgey Gábor akkori szocialista kultuszminiszter eljárását. „Egyedül a Vida-örökösök kaptak vissza két festményt az egykori kulturális miniszter Görgey Gábor jóvoltából” – írta Szakonyi dicsérően a napi.hu-n még ez év január 9-én is. Nem akarom hitelességét csorbítani, de Vida Jenő nem 2, hanem 5 képet kapott vissza, és nem Görgey jóvoltából került sor a kiadásra, mert az arra vonatkozó javaslatot még az Orbán-kormány idején, 2002 januárjában írta meg a KVI.

Vitázhatnánk erről a tényről, de a Vida-féle, illetve az összes fent felsorolt kiadási javaslatot én magam mint az Orbán-kormány egyik állami intézményének hatáskörrel rendelkező felső vezetője terjesztettem elő, és vállaltam érte a felelősséget. Csupán a fényességes átadás történt a választás után… A történethez persze az is hozzátartozik, hogy akkor az Állami Számvevőszék vizsgálatot indított Vida-ügyben, amelyre aztán a végső szocialista válasz a felelősségteljes tulajdonosi állami döntés elhárítása volt. Az eset után 2003-ban ugyanis született egy Draskovics Tibor – Hiller István-féle egyezség, amely még a jogilag viszonylag egyértelmű esetekben sem vállalt felelősséget a döntésért, hanem azt a bíróságokra hárította.

Onnan kezdve nem is volt önkéntes kiadás! De ez a tény érdekes módon 2010-ig nem fájt a szoclib sajtónak! A Draskovics–Hiller-paktum fenyegető kényszere pedig szokásjogként égett bele a restitúcióval foglalkozó állami alkalmazottak munkarendjébe. Nem véletlenül. Mert ha a döntéshozó téved, a hanyag vagy a hűtlen kezelés törvényi tényállásával és pár év börtönnel nézhet szembe. Bár régen már csak civilként követem az eseményeket, de meggyőződésem, hogy a műkincskiadások ismételt felgyorsítása mellett a szocialisták által a paktummal okozott félelem feloldására is szolgálhatott az a jogszabály, amely Lázár János nevéhez köthető, és amelyben 2013-ban magához, azaz a Miniszterelnökséghez vonta a döntés felelősségét.

Ezt követően – olvashattunk róla, főként Szakonyitól – jó pár esetben született döntés műtárgy visszaadásáról. Szakonyinak azonban fáj, hogy nagy mennyiségű és nagyobb értékű műkincs nem került vissza eredeti tulajdonosához. De rossz hírem van: hazánkban a jog nem mennyiség- és érték-, hanem tényállásfüggő. Így aztán a Szakonyi által „lex Lázár”-nak nevezett jogszabály alapján, az államot terhelő megfordított bizonyítási teher ellenére, a rendeletben a kutatásra rendelkezésre álló szűkös határidő mellett több ízben is felmerülhetett a gyanú, hogy kétséget kizáróan a magyar állam a tulajdonos, tehát nincs helye a kért műkincs kiadásának. Január 26-án ez a jogszabály hatályon kívül került, és csupán átmeneti rendelkezéseket tartalmaz arra nézve, hogy a 2013 óta esetleg el nem bírált ügyekben hogyan kell eljárni.

Ezekben az ügyekben a Miniszterelnökséget vezető miniszternél maradt a döntési jogkör, és ha nem születik e téren új jogszabály, marad az ősi metodika. Ismét a tulajdonosi joggyakorlónak, most az MNV Zrt.-nek kell meghoznia a döntést, amelyet persze követhet bírósági eljárás is. Az új kérelmek esetén pedig ez az eljárás most evidenciának látszik. Úgy, mint az első Orbán-kormány idején, végre megszabadulva a szocialista Draskovics–Hiller-béklyótól. Nos, ez az a jogi aktus, amelyet az ellenzéki újságírók már a hatályon kívül helyezés másnapján durván megtámadtak. Végkövetkeztetésük Armageddont vizionál, pedig csak annyi történt, hogy az átmeneti ügyekben (is) a bizonyítási teher visszaállt a szokásos jogi szintre: az bizonyít, aki állít valamit.

Összegezve: a kommunisták rendelték el az államosítást, a „zabrálást”. Utódaik rendelték el az önkéntes restitúció leállítását, és nem is vállaltak műkincskiadást. Ha lett volna ilyen, megírta volna Szakonyi. Ezzel szemben az Orbán-kormány számtalan önkéntes döntést hozott, azt Lázár János fel is gyorsította, majd most visszatért az állam az eredeti döntéshozatali rendhez. Ennek ellenére az ellenzéki holdudvar az Orbán-kormányt támadja, nácizza, és terjeszti a rémhírt, hogy az állam végleg ráteszi a kezét a vitatott műtárgyakra. Nem tudom, ki hogy van vele, de én már nagyon unom az ellenzéki hazugságokat!

Szerző: Bencze Izabella

Az unió a globális elit uralma alá került

Vajon milyen konkrét változtatásokra lenne szükség az euró­pai parlamenti választások után az unióban ahhoz, hogy továbbra is élhető kontinens maradjon Európa az európaiak számára?

Először is, az Európai Unió hosszú távú megmentéséhez alapvető, radikális reformokra van szükség az unió szervezetében, működésében, felépítésében és normáiban. Az unió ugyanis jelenlegi állapotában egy felülről irányított, elitista, autokratikus szerveződés, amelynek a demokráciához igen kevés köze van. Tehát ma már nem az a probléma, hogy demokratikus deficit van az unióban, hanem az, hogy az unió nem demokratikus módon működik.

Ebből kiindulva, az uniót a tagállamokon, vagyis a nemzetállamokon belül működő demokráciák modelljéhez kell közelíteni, amelynek lényege, hogy a döntések forrása ne a bürokrácia, hanem az állampolgári választás, a népszuverenitás legyen. Vissza kell térni az unió által a szerződéses dokumentumokban mindig is vállalt, ám az utóbbi években egyre látványosabban megtagadott szubszidiaritás elvéhez, amely a döntéseket a lehető legközelebb viszi az európai polgárokhoz, illetve az általuk közvetlenül megválasztott testületekhez.

Ebből a szempontból a legneuralgikusabb pont az eredeti funkcióján messze túlterjeszkedő Európai Bizottság, amelynek vezetőit politikai és gazdasági alkuk mentén választják ki, s tevékenységében nem az európai polgároknak akar megfelelni, hanem a bizottságot körbefonó és behálózó globális gazdasági és pénzügyi csoportoknak. Éppen ezért a bizottságot vissza kell nyesni döntéshozó, politizáló szervezetből végrehajtó szervezetté, amely az Európai Tanács határozatait hajtja végre és ellenőrzi, jogszabályokat alkalmaz és jogokat őriz.

Ez azt jelentené, hogy az Európai Tanács, illetve a Miniszterek Tanácsa válna a valóságos kormányzattá, amelynek tagjait a tagállamok miniszterelnökei, államfői és miniszterei alkotják, akik mögött mégiscsak demokratikus felhatalmazás van, tehát hatalmuk legitim. A bizottság lehetne a tanács igazgatási, bürokratikus apparátusa, amely a tanács által hozott döntések gyakorlatba ültetését végezné el.

Fontos, hogy a bizottság nem kezdeményezhetne egyetlen tagállammal szemben sem a tagállam jogait korlátozó – a 7-es cikkelyhez, a szavazati jog megvonásához is vezethető – intézkedéseket, ehhez csak és kizárólag a tanácsnak lenne joga, konszenzusos alapon.

Másfelől, a demokrácia megteremtése érdekében az Európai Parlamentnek mint választott képviselői testületnek, szűkített létszám mellett megnövekedett jogokat kellene adni, egészen odáig, hogy a bizottság munkáját ellenőrizhetné, illetve a bizottság egyes, alkalmatlanná váló vezetőjét elmozdíthatná és meghatározott vétójoggal is rendelkezhetne.

Másodszor, meg kell erősíteni az európai polgárok képviseleti és részvételi jogait, mert az unió jelenlegi állapotában nem a polgárok, hanem a nagy transznacionális cégek, a bankok, a pénzügyi háttérhatalmak, illetve egy globalista-neoliberális hálózat érdekeit képviseli elsősorban. Ezért kell a parlament szerepét megerősíteni, illetve az Európai polgári kezdeményezés nevű, közvetlen demokratikus intézményt meg kell reformálni, mert jelen jogszabályok szerint ez is csak látszatintézmény, ugyanis még az egymilliós számot meghaladó, sikeres aláírásgyűjtések is a bizottságnál landolnak, amely kénye-kedve szerint dönt ezek sorsáról, s ha úgy döntenek, még a legátfogóbb állampolgári kezdeményezés is a papírkosárban köt ki.

Harmadszor – és ez nagyon fontos! – végre átláthatóvá kell tenni az unió működését. Mit jelent ez? A politikai döntések formális és informális csatornákon keresztül zajlanak, így van ez az unióban is. A formális döntések, amelyeket a bizottság, a tanács, a parlament hoz, afféle látványpékségként, a politika dizájnjaként működnek, miközben a valóságos és lényeges kérdések az informális csatornákon dőlnek el. Ezek az informális csatornák valójában személyközi hálózatok, amelyek keresztbe-kasul átjárják az unió testét, s az ebben résztvevők gondosan ügyelnek arra, hogy ezek a kapcsolódások ne legyenek láthatók a nagyérdemű közönség előtt.

Kiváló példa ebből a szempontból a Soros-féle hálózat, amelynek láncszemei megtalálhatók a parlament tagjai között, a bizottság körül sürgölődő lobbistákban, agytrösztökben, nem kormányzati szervezetekben és más szervezetekben vagy a kevésbé ismert, a globális multikat és pénzügyi elitet képviselő kerekasztalokban. Különösen felhívnám a figyelmet ebből a szempontból a Soros György által 2007-ben alapított Külkapcsolatok Európai Tanácsára, amelynek tagjai között volt és jelenlegi bizottsági vezetők, parlamenti képviselők, gigacégek, médiabirodalmak főnökei stb. találhatók meg; sajátos módon itt egy kettős hatalmat figyelhetünk meg, amennyiben az unió elitje a Soros György által befolyásolt testületben is megjelenik, s innen már nem kell magyarázni a Soros-hálózat erejét az unió irányításában.

Minden jel arra mutat, hogy az unió a globális elit és az általa irányított hálózat informális uralma alá került, s ezért ennek a hálózatnak a feltérképezése, bemutatása, nyilvánossá tétele talán a legfontosabb kérdés az unió radikális reformja szempontjából. S tegyük hozzá: ha a fent leírt reformok irányába indulunk el, s az európai polgárok akarata határozhatja meg az unió előtt álló kihívásokra adott válaszokat, akkor a migráció nem lehetőség lesz a továbbiakban, hanem veszélyforrás, és az unió nem megszervezni fogja a bevándorlást, hanem megállítani és megvédi a határait.

A tét tehát nagy: az európai parlamenti választások nem másról dönthetnek, mint arról, hogy az unió megmenthető és megreformálható, vagy belül széthasad és darabjaira hullik.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/az-unio-a-globalis-elit-uralma-ala-kerult-5302436/

 

Mellár perbe viszi Palkovicsot

A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) működési modelljének átalakítása körüli szakmai-közéleti vita erős átpolitizálása ahhoz vezetett, hogy ma kifejezetten torz kép jelenik a magyar sajtó különböző szegmentumaiban a diskurzus valódi tartalmáról.

Az MTA körül kialakult szakmai vita átpolitizáltságára és hangvételére jó példa, hogy Mellár Tamás közgazdász – aki aktuálisan a Párbeszéd Magyarországért ellenzéki formációt erősíti – feljelenti Palkovics Lászlót, számonkérve rajta a kutatás és a publikációs aktivitás hiányát.

Mellár saját bevallása szerint költségvetési csalás és hűtlen kezelés gyanújával tesz feljelentést ismeretlen tettes ellen, mivel szerinte kétséges, hogy Palkovics László innovációért és technológiáért felelős miniszter korábban jogosan vett volna fel a műfajban átlagosnak mondható fizetést az MTA egyik kutatóintézetétől.

Teszi ezt úgy, hogy valószínűleg ő is tudja, hogy Palkovics több tanulmányt, illetve publikációt tudhat részben vagy egészben magáénak, mint ő, nem beszélve a szabadalmi ügyekről és nemzetközi előadásokról. Csak utóbbiból Palkovics ötven körülit jegyez az elmúlt négy évben. Az eset azért is szemléletes, mert Palkovics és Mel­lár is MTA-tag, de életútjuk jól determinálja az Akadémia körüli vitában elfoglalt pozíciókat.

Palkovics nemzetközi szinten is meghatározó technikai újítások mellett bábáskodott az alapkutatástól a nemzetközi szabályozásig. Szakmájában (gépészmérnök) elismert szakember, akinek fő kutatási területei közé a gépjárművek dinamikája és stabilitása, a szabályozott gépjárműrendszerek, az intelligens jármű- és útrendszerek, illetve az alkalmazott szabályozáselmélet tartoznak.

Iskolateremtő, aki számos fiatal kutatót és doktorjelöltet segített témavezetőként, majd szakmai pályájuk későbbi szakaszaiban is. Palkovics jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a magyar járműiparban mérnökök tízezrei végezhessenek rendkívül magas hozzáadott értékkel bíró tudományos, de ipari értelemben is nemzetközi szinten versenyképes munkát.

Ami magát Mellár Tamást illeti, ő egy inkább hazai, elméleti és Palkovicshoz képest közepesen termékeny pályát tudhat maga mögött. Publikációs és szabadalmi jegyzékének terjedelme fényé­ben aligha megalapozott számonkérni a publikálást és a kutatást Palkovicson, a bűncselekmény elkövetésének felvetése (Mellár feljelentése) pedig teljesen irracionális térbe viszi el az egész vitát. Nem beszélve arról, hogy Mellár a politikai szerepvállalása mellett ugyancsak fenntartotta tudományos állását, jóllehet lényegesen szerényebb tudományos aktivitás mellett.

A költségvetési csalás azt jelenti, hogy Palkovicsot fiktív gazdasági cselekmények elkövetésével vádolják meg. A magyar tudományos élet egyik kiemelkedő alakját azért állítanák pellengérre, mert a vele politikailag ellentétes oldalon lévő személy szerint esetében a költségvetésből származó pénzeszközöket a jogszerűen meghatározott céloktól eltérően használták fel, és ezzel a költségvetést vagyoni hátrány is érhette.

Ez Palkovics László esetében egyszerűen abszurd vád, amely azt mutatja, hogy az egyik legfontosabb magyar közintézmény reformját egyesek azonnal képesek aktuálpolitikai céljaikra felhasználni, és ehhez az sem lehet akadály, hogy közmegbecsülésnek örvendő, értékteremtő emberek becsületébe gázoljanak bele; ezzel a vita alighanem elérte mélypontját.

De azokat sem terheli kisebb felelősség, akik miután a kormány arról döntött, hogy a Kossuth-díjasok analógiájára a Széchenyi-díjasok is kapjanak életjáradékot 65 éves koruk után, arról írnak, hogy az akadémikusok pénzét osztja a kormány.

A vita jól megmutatta, hogy az Akadémiához, illetve az annak környezetéhez kötődő egyes személyek (például az MTA-doktor Mellár) valóban politikai jellegűnek fogják fel saját missziójukat, s bármely olyan ­észszerű javaslatot azonnal támadnak, amely a megcsontosodott hierarchikus rendszeren változtatni kíván. A vita maga igazolja, hogy valóban szükség van a változtatásra.

A Palkovics László személye ellen irányuló méltatlan támadások csak erősítik a belső szakmai diskurzusnak indult MTA-átalakítás körüli vita aktuálpolitikai mellékízét.

A Magyar Tudományos Akadémiának egy olyan megújult szerkezetre van szüksége, amely az utóbbi évek egyes részeredményeit megőrizve tovább növeli az intézményi hatékonyságot, főleg az egyes kiemelt területek sikerképességének erősítésével.

Ez magában foglalja az MTA-intézményrendszer innová­ciós infrastruktúrájának megújítását egy olyan szemlélet alapján, amelynek középpontjában az áll, hogy az egyéni tudományos teljesítmények mindinkább az ország és a versenygazdaság innovációs „produktumává” álljanak össze. A tudományos kormányzat felelőssége ennek finanszírozása.

Szerző: ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/mellar-perbe-viszi-palkovicsot-5113877/