Macron a visegrádiak ellen

Az elnök azt szeretné, hogy Franciaország vezetésével jöjjön létre az új, felülről irányított EU.

„Egyetlen értéket sem vallok magaménak, amelyet Orbán Viktor képvisel” – mondta áprilisban a francia BFM TV-nek adott interjúban Emmanuel Macron francia köztársasági elnök. Az őt faggató újságírók rákérdeztek még egyszer, hogy valóban egyetlen értéket sem? – mire az elnök megerősítette válaszát.

Ehhez kapcsolódik, hogy nemrég került nyilvánosságra Éric Fournier francia nagykövet titkos diplomáciai jegyzete, amelyben Orbán Viktor és kormánya védelmére kelt. Ebben többek között arról írt, hogy a magyar kormány populizmusáról szóló vádak csak fantazmagóriák, a magyargyűlölő nemzetközi sajtó túlkapásai, amelyek mögött magyarfóbia áll.

Az antiszemitizmus magyarországi erősödését fikciónak nevezte, amely csak arra szolgál, hogy elterelje a figyelmet a franciaországi és németországi muszlimok antiszemitizmusáról. A nagykövet a Soros György elleni fellépést sem tartja antiszemitának, nem mellékesen pedig a magyar migrációs politikát egy lehetséges modellnek nevezte.

Megjegyzem, Éric Fournier 2015 óta volt nagykövet Magyarországon. Itt él-élt köztünk, és a fentiek szerint képtelen volt arra, hogy a saját tapasztalatait megtagadva csatlakozzon a Magyarországgal kapcsolatos fősodratú hazugságokhoz.

Hogyan reagált minderre Macron az előző heti EU-csúcs után tartott sajtótájékoztatóján? „Egyáltalán nem osztom a nagykövet véleményét, semmilyen szempontból nem fogadom el Orbán Viktor politikai irányvonalát sem” – közölte ellentmondást nem tűrően, majd hozzátette, hogy nem fogad el semmilyen nacionalista (!) megoldást a menekültpolitikában. Az is világossá vált, hogy Fournier nagykövet sorsa megpecsételődött ezzel a nyilvánosság elé került jegyzettel – miközben csak azt tette, amit egy nagykövetnek tennie kell: tájékoztatta a saját külügyeseit arról, hogy mi a valóságos helyzet Magyarországon, és milyen politikaiálláspont-változtatás lenne kívánatos a Magyarországgal és a magyar kormánnyal kapcsolatos külpolitikában.

De ez mit sem számít: Macron elnöknek van egy kialakult képe országunkról, aminek a gyökerei igen régi időkre nyúlhatnak visz­sza – és itt még csak véletlenül sem merném említeni Georges Clemenceau időszakát és a trianoni békediktátumot, mert még túlzásokba esnék…

A fent említett tévéinterjúban Macron arról is beszélt, hogy Lengyelországban és Magyarországon illiberális és populista rendszer alakult ki, amelyek nem tartják be a demokrácia játékszabályait. Ezzel szemben – tette hozzá – Romániában egészen más a helyzet (!), hiszen ott Klaus Johannis államelnök kézben tartja a dolgokat és nem engedi meg a demokrácia lerombolását.

Na igen! Johannis elnök – szász származása ellenére – semmibe veszi a magyarok és más nemzeti kisebbségek érdekeit és jogos követeléseit, viszont 2015 őszén azt a Dacian Ciolos nevű technokrata, az uniós és globális elithez kötődő férfit kérte fel kormányalakításra, aki egy franciaországi egyetemen szerzett diplomát, a felesége pedig francia. Ezen túl a törvényes román kormányok és a Soros Györgyhöz is köthető globális szervezetek közötti egyre látványosabb küzdelemben újra és újra az utóbbiak mellé áll – miként Macron sem éppen a globális elit ellensége.

Az, hogy egy európai uniós tagállam vezetője egyetlen értéket sem tart elfogadhatónak, amit egy másik uniós tagállam kormánya vall, minimum elfogadhatatlan álláspont, de mivel jómagam nem vagyok politikus, határozottabban is fogalmazhatok: ez szemtelenség a magyar kormánnyal szemben, amit senki sem engedhet meg magának.

Ugyanis ha nem venné észre Macron köztársasági elnök úr, egy politikai szövetség egyenrangú tagjai vagyunk, ezért joggal várjuk el a kellő udvariasságot. Ez a szenvedélyes, talán személyes ellenszenv által is inspirált kijelentés ugyanis, hogy egyetlen értékkel sem ért egyet, amit Orbán Viktor vall, egészen szokatlan és diplomáciai szempontból megengedhetetlen. Ám Macron megengedi magának, hogy könnyedén belerúgjon a magyar kormányba. Honnan veszi ehhez a bátorságot?

Ám mindezeknél is árulkodóbb az újabb külpolitikai húzása: egy nappal a visegrádi országoknak nagy sikert és áttörést hozó, akár történelminek is nevezhető EU-csúcs után, június 30-án Párizsban fogadta a V4-ek két tagjának, Csehországnak és Szlovákiának a miniszterelnökét, Andrej Babist és Peter Pellegrinit. Ennek a találkozónak az apropóját az adta, hogy száz évvel ezelőtt ezen a napon alakult meg a közös cseh–szlovák katonai légió Franciaországban, amely felesküdött az újonnan megalakuló csehszlovák állam védelmére.
Ez az alkalom kapóra jött Macronnak ahhoz, hogy kijelentse: az EU egységére van szükség, és el kell vetni a blokkok logikáját.

Ahogyan fogalmazott: „Ezekben a nem egyszerű időkben a blokkok logikájával éppen ellenkezőleg vissza kell szereznünk az egységes arculatunkat, és hatékonyan kell cselekednünk, tiszteletben tartva értékeinket és közös történelmünket.”

Világos mondat, szűrjük le a tanulságokat belőle! Először is: Macron nyilvánvalóan a V4-ek egységének felbomlasztására törekszik, aminek elsődleges célja lehet Magyarország (és egyben Lengyelország) elszigetelése – hiszen, mint tudjuk, a francia kormányfő hazánk legitim kormányának egyetlen értékével sem ért egyet. Macron törekvése egyértelmű: úgy látja, hogy Magyarország, illetve az Orbán-kormány nem megregulázható és hajthatatlan például a menekültkérdésben (ezt bizony jól látja), ezért a lehetséges megoldás, ha a hajlékonyabb cseheket és szlovákokat próbálja megnyerni a saját birodalmi és globalista céljainak, az Európai Egyesült Államok nagy álmának.

Nem véletlen, hogy a találkozón a francia elnök hangsúlyosan hozta szóba az úgynevezett slavkovi (történelmi nevén: Austerlitz) hármas együttműködést (S3), amelyben Ausztria, Csehország és Szlovákia vesz részt.

A franciák kezdettől együttműködtek az S3-akkal, amelyet sokan a V4-ek alternatívájának tekintenek. Nem véletlen az sem, hogy az S3-akat az a Petr Drulák volt cseh külügyminiszter-helyettes kezdeményezte, aki jelenleg nagykövet Franciaországban (!), és akinek meggyőződése, hogy Emmanuel Macron elnökké választása a legfontosabb esemény Európában, mert ez megnyitja az utat a totális európai integráció – a csúcsföderális birodalom létrejötte – előtt, amelyet ő az egyetlen helyes iránynak tart.

Macron számára az S3 felmelegítése ismét egy újabb eszköz lehet arra, hogy megtörje a visegrádi országok közötti egyre szorosabb együttműködést és feldarabolja a saját elképzelései szerint, Magyarországot és Lengyelországot parkolópályára állítva, Csehországot és Szlovákiát pedig bevonva az európai integrációs – értsd: csúcsföderális, birodalmi jellegű – folyamatba. Amikor azt mondja, hogy vissza kell szereznünk egységes arculatunkat, az nem jelent mást, mint Macron azon célját, hogy Merkel és Németország meggyengülését kihasználva Franciaország irányításával jöjjön létre az új, felülről irányított unió.

Amikor pedig arra utal, hogy tiszteletben kell tartanunk közös értékeinket és történelmünket, akkor bizony valahogyan tényleg a történelem jut az ember eszébe a homályból feltünedező francia, cseh, szlovák, román és osztrák együttműködéssel…

Macron egyszerre nacionalista és globalista, a Rothschild-ház embereként egy új, globális világrend híve, amelyben azonban Franciaország a maga nagyságának megfelelően vesz részt. E céljainak megfelelően meg akarja törni a közép- és kelet-európai államokat, amelyeket jó láthatóan lenéz és lekezel, bár néha igyekszik ügyelni a látszatra – nem sok sikerrel. Jól látja, hogy Magyarországot és Lengyelországot nem lehet megingatni, viszont úgy gondolja, hogy a cseheket és a szlovákokat a történelmi együttműködések szellemé­ben lehet irányítani és befolyásolni. (Reméljük, hogy ebben nagyot téved.)

Összegezve: Macronnal nagyon vigyáznunk kell; ezért is volt nagy jelentősége a Merkel–Orbán-találkozónak.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás:
Magyar Idők:https://magyaridok.hu/velemeny/macron-a-visegradiak-ellen-3253820/

 

A ruszkik végül hazamentek

Abszurd tárgyalások után az utolsó szovjet katona 1991. június 19-én hagyta el az országot
Június fontos hónap a történelmünkben. 1920. június 4-én elvették, 1991. június 19-én visszakaptuk. Igaz, nem ugyanazt. De mindkettőt Magyarországnak hívják. Június 4-én a trianoni tragédiára emlékezünk, 19-én, nemzeti emléknapunkon az utolsó elnyomó katona távozását, a hónap utolsó szombatján pedig a szabadságunkat ünnepeljük. Hogy miért pont júniusban? Mert 1991-ben akkor vonultak ki véglegesen a szovjet csapatok hazánk területéről.

Valószínűleg szociálpszichológiai kérdés, hogy a csapatkivonás és a mögöttes gazdasági tárgyalások miért nem kaptak méltó társadalmi elismerést, és az ünneplés miért vált lokális búcsúvá. Tartok tőle, hogy ma már csak azok éreznek a nemzeti emléknapon euforikus örömöt, akik ugyan soha nem lettek a megemlékezés alkalmával Budapest díszpolgárai, de másfél évig, néha napi 24 órában küzdve mutatták meg a minket negyvenhat évig szipolyozó diktatúra képviselőinek, hogy kik is vagyunk mi, magyarok.

Nekem is megadatott ez a megtiszteltetés, és felemelő élmény volt hazánkat szolgálni egy elnyomó hatalom immár vergődő képviselőivel szemben. A tárgyalások alatt ismerhettük meg igazán őket és téveszméiket. Voltak köztük olyanok, akik évtizedekig úgy tudták, hogy a Szovjetunió egyik tagállamában állomásoznak. No de kezdjük az elején, néhány történelmi dátummal.

A II. világháborúban a Vörös Hadsereg 1944. szeptember 23-án vonult be a trianoni határok közé szorított hazánk területére. 1945. január 20-án fegyverszüneti egyezményt kötöttünk a Szovjetunióval, s ez lehetővé tette csapataik korlátlan magyarországi mozgását. A Párizs környéki, 1947. február 10-i békeszerződés hozta el számunkra a II. világháború végét és annak következményeit. Visszaálltak a trianoni békediktátumban megjelölt határok, elkezdődött a háborús bűnösök felelősségre vonása. Maximálták a magyar haderőt, rendelkeztek a szovjet csapatok Magyarország területéről történő kivonásáról.

A szerződés életbelépését követően minden szövetséges fegyveres erőt 90 napon belül ki kellett vonni Magyarországról, de a Szovjetuniónak fennmaradt a joga magyar területen olyan fegyveres erők tartására, amelyek a szovjet hadsereg számára az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalakat biztosítják. Ausztria 1955. március 15-én semlegessé vált, így a szovjet hadsereg hazánkban tartózkodása okafogyott lett.

Csakhogy a megelőző napon, március 14-én létrejött a Varsói Szerződés, a szovjet érdekszférába tartozó országok NATO-val szembeni katonai szervezete, amely politikailag legálissá tette a Szovjetunió kelet-közép-európai katonai jelenlétét. Szovjet megszállásunk egyértelművé vált.

A kiszolgáltatottság 1956-ban tevőlegesen is megmutatta kegyetlenségét. Aztán Kádár János megegyezett Nyikita Hruscsovval: 1957. május 27-én hatályba lépett a „Magyar Népköztársaság területén ideiglenesen tartózkodó szovjet csapatok jogi helyzete tárgyában” című egyezmény. Ez a hazaáruló fércmű kimondta, hogy „a szovjet csapatoknak a Magyar Népköztársaság területén való ideiglenes tartózkodása az esetleges agresszió elleni közös védekezés biztosítására célszerű és megfelel a nemzetközi egyezményeknek”.

Kádár és társai 1957-ben további harmincnégy évre eladták hazánkat. „Népünk az Európától való leszakadással, a gazdasági és társadalmi zsákutcába kerüléssel és a morális értékek megrendülésével sínylette meg szuverenitása legutóbbi, közel fél évszázados hiányát”, mondja ki a függetlenségünk visszaszerzését ünneplő, 2001-ben született törvény.

A negyvenhat évi szovjet megszállás erős nyomokat hagyott maga után. Jelenlétük olyan nyomasztó és erőszakos volt, hogy nem véletlenül került az ’56-os hősök 16 pontja közül az első helyre a „Vonják ki a szovjet csapatokat!” követelés.

Azt azért ne felejtsük el, hogy elsősorban azért álltunk rossz oldalra a II. világháborúban, mert azt reméltük, hogy a hitleri hatalom helyreállítja a trianoni diktátummal elvett határainkat. Az pedig, hogy a diktátum megkötése előtt az antanthatalmak meg sem hallgatták véleményünket, nagyban köszönhető Kun Bélának és társainak, mert az 1919-es rémuralmuk egyértelműen bizonyította, hogy a kommunista csőcselékkel nem lehet tárgyalni.

Több mint két évtized múlva, William C. Bullitt moszkvai amerikai nagykövet figyelmeztette Franklin Delano Rooseveltet, hogy a „vörös amőba ráfolyik Európára”. A II. világháború győztes hatalmai, Winston Churchillel az élen, jól tudták, hogy milyenek a kommunisták, de a jaltai paktumban lefektetett és a ki nem mondott érdekeik miatt 1945-ben odadobták Sztálinnak Kelet-Közép-Európát.

A „Ruszkik, haza!” kívánsága bizony negyvenhat éven át feszült a magyar társadalom legmélyebb rétegeiben, de hangosan kimondani csak Orbán Viktor merte, 1989. június 16-án.

Tudjuk, 1989-ben már érezhető volt a szocialista blokkban az enyhülés szele, majd 1990. március 10-én Horn Gyula és Eduard Sevardnadze alá is írta a szovjet csapatok teljes kivonásáról szóló egyezményt. Az utolsó vonatszerelvény 1991. június 16-án hagyta el hazánkat, pontosan 33 évvel azután, hogy Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst kivégezték, és két évre rá, hogy újratemették őket. Az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka június 19-én, 15 óra után pár perccel hagyta el az országot. Igaz, egy nap múlva, civilben már újból itt volt, mert fontos lett volna a számára, hogy a gazdasági megállapodást minél előbb tető alá hozzák.

A magyarországi csapatkivonás része volt annak a nagy manővernek, amely 1990 és 1994 között Németországot, Lengyelországot, Csehszlovákiát is érintette. De a szovjet fél mindegyik országban azt tapasztalta, hogy sehol nem részesítették többé őket olyan kegyben, mint a megszállás évei alatt.

Világossá vált: a szovjetek legnagyobb gondját ebben az időszakban nem a kelet-közép-európai országok feletti hegemónia megszűnése, hanem kivont haderejük otthoni elhelyezése, pontosabban az elhelyezés lehetetlensége okozta.

Csak Németországból mintegy 76 ezer, Magyarországról 50 ezer tiszti családnak kellett volna lakást, orvosi ellátást, gyógyszert biztosítani. Ezért az elsődleges cél az volt számukra, hogy a gazdasági elszámolást mindenütt pozitív mérleggel, nullszaldó nélkül zárják le.

Az általuk több mint negyven év alatt épített objektumokat, lakásokat, kaszárnyákat, üzemanyag-tárolókat mindenhol saját tulajdonnak tekintették, amit vagy el-, vagy bérbe akartak adni, illetve vegyes vállalatokba akartak apportálni. Nálunk több mint százezer fő állomásozott 90 helyőrségben. Volt hat repülőterük, 328 ingatlanjuk, 65 laktanyakomplexumuk.

A kivonás ideje alatt 1547 vasúti szerelvény, 34 541 vasúti kocsi hagyta el az országot, közúton 48 katonai konvoj távozott. Kivontak 100 380 szovjet állampolgárt, 24 660 fegyverzeti eszközt, ezen belül 194 repülőgépet, 138 helikoptert, 860 harckocsit, 1143 páncélozott szállító harcjárművet. És bár tagadták, de kutatások bizonyítják, hogy az 1960-as évek elejétől volt itt tárolt atomtöltetük is, amelyet Mihail Gorbacsov szállíttatott el 1989 szeptemberében.

A gazdasági tárgyalásokat szovjet részről Viktor Grisin külügyminiszter-helyettes, magyar részről az azóta elhunyt Annus Antal altábornagy, illetve Karácsony Imre kormánymeghatalmazott-helyettes vezette. Hogy mi maradt itt? Több tonna földbe ásott lőszer, rendbehozhatatlan környezetvédelmi károk, benzinnel, kerozinnal, olajjal átitatott földterületek, tönkretett műemlékek, ujjnyi repedésekkel tarkított, kijevi házgyári elemekből épített lakások százai. Mocsok, szenny és jó néhány „migráns”, azaz szökött szovjet katona. A pusztítás mértékét magam sem hinném, ha nem láttam volna a saját szememmel. De sajnos láttam.

A háttértárgyalások nehézségét jól mutatja, hogy a gazdasági kérdéseket csak 17 hónappal a csapatkivonás befejezése után sikerült lezárni. 1991 nyarán ugyan rendkívül intenzív tárgyalások folytak a felek között a mielőbbi megállapodás érdekében, azonban június 25-én Annus – egy magyar jogi kifogásra alapozva – mégsem írta alá az előkészített megállapodást.

A tárgyalások csak később folytatódtak. A magyar követeléseken belül döntő súlyúak voltak a szovjet csapatok által használt laktanyák állagmegőrzési munkáinak elmaradásából származó és a környezetvédelem terén történt mulasztásokból keletkezett károk. A tárgyalások kezdeti szakaszában a magyar igény 80,3 milliárd forint volt, míg a szovjetek 53,4 milliárd forintot követeltek.

A végső számok 100-100 milliárdos kölcsönös követelésben alakultak ki, majd 1992. november 11-én Budapesten Antall József miniszterelnök és Borisz Jelcin elnök aláírta a kelet-európai országok közül az egyetlen nullszaldós megállapodást.

Az eredmény frusztrálta Jelcint, hisz minden országból – főként a németektől – jelentős anyagi haszonnal tértek haza.

Először nem is akarta kézjegyével ellátni az egyezményt, míg végül a magyar kormány úgy döntött, hogy humanitárius segítségként pár tíz millió forint értékű gyógyszersegélyt ad az orosz kormánynak. Így végződött a szovjet elnyomó csapatok kivonása 1991-ben és a két fél közötti elszámolás 1992-ben.

Bármily nehéz is egy tárgyalássorozat, a sztorik elmaradhatatlanok. Akkor is így volt. Az egyik szakértői tárgyaláson például közölték, hogy az általuk használt magyar területeket elbirtokolták (!). Javasolták, hogy ezeket vonjuk össze, és „összesítve cseréljük le” azokat a Tiszántúlra, majd a tájegységet csatoljuk a Szovjetunióhoz (!).

Amikor Annus 1991. június 25-én közölte, hogy mégsem írja alá a megállapodást, Grisin vérbe boruló arca és az épületből történő, a diplomácia teljes eszköztárát nélkülöző kirohanása egyszerűen felejthetetlen volt. Erkölcsi elégtétel volt a látvány az elrabolt negyvenhat évért. Emlékezetes maradt Jelcin érkezése is Margaret Thatchertől. A landolás után csak órákkal később tudta elhagyni saját lábán a repülőgépet. Nem volt beteg…

Június fontos hónap történelmünkben. Csupán 71 év alatt országcsonkolás, kivégzések, újratemetések, a szuverenitás követelése, az elnyomók kivonulása és a függetlenség visszaszerzése. A szabadság drága kincs. Most már ne adjuk ki a kezünkből!

A szerző jogász, a csapatkivonási tárgyalások alatt jogi és gazdasági szakértőként működött közre

 

 

Trianonról másképp

Sokunkban munkál a kérdés: mitől bolondult meg egész Nyugat-Európa, pontosabban az uniót vezető és őket kiszolgáló politikusok, no meg a lakosság jelentős része? Gazdasági érdek, hataloméhség, láthatatlan háttérerő szerepel a lehetséges válaszaink között, ami miatt persze üldözési mániával, összeesküvés-elméletekkel, rasszizmussal vagy a jogállamiság teljes felszámolásával vádolnak minket.
Azonban soha nem ejtünk szót a konformitásról.

A konformitás egy, a szociálpszichológiában használt mérték, amely azt mutatja, hogy egy adott csoport tagjai hajlandók-e, és ha igen, mennyire megváltoztatni a nézeteiket annak érdekében, hogy illeszkedjenek az adott csoport szabályaihoz. Illeszkedjenek azért, hogy a csoport, amelyben élnek, elfogadja őket. Így egyszerűbb és élhetőbb az élet. Hogy így legyen, ha személy szerint nem is értenek egyet a szabályokkal, mégis helyesnek fogadják el azokat. Magyarul szólva: a manipuláció tökéletesen működik, az emberi psziché hajlamos magát alávetni a csoport befolyásának.

Solomon Asch a XX. század derekán kísérletekkel bizonyította a konformitásra hajlamosság erejét. Első lépésben hét egyetemistával és négy függőleges vonallal kísérletezett. A hét kísérleti alanyból hat beépített volt, a vonalak pedig két lapra rajzolva különböző hosszúságúak. A beépített alanyok hamis méretazonosítása után a kísérleti alany egyértelműen csatlakozott a hamis állításokhoz. Ez röviden azt jelenti, hogy inkább hitt a többieknek, mint a saját szemének és a józan eszének.

Akárhány szereplővel ismételte meg Asch a kísérletet, az eredmény mindig megdöbbentő volt: a vizsgált alanyok a helytelen válaszok mellett is a többség oldalára álltak. Hát így már kezd néhány dolog érthetővé válni. Kell egy homogén csoport, aztán jöhet a manipuláció.

Sokszor és sokaknak el kell mondani a hamis állítást, és azokat a csoport tagjai – konformitásból – előbb-utóbb saját véleményükként hangoztatják majd. Sőt, elkezdenek hinni is a képtelenségben. Lehet, hogy ettől a világ felfordul, elfajul, kipusztul, de az élet addig is kényelmesebb lesz.

Hogy ez a játék mióta zajlik? Amióta világ a világ, amióta létezik hatalom és olyan hatalmasok, akik visszaélnek vele. Az emberi psziché kezdettől fogva inkább hajlamos az azonosságra épülő konformitás, mint a konfliktusos igazság elfogadására. Csak sokszor és lehetőleg elismert helyről kell jönnie az információnak. Nem a hitelesség a mérce, csupán a hatalmi helyzet.

Ha a háromnegyed uniós parlament azt szajkózza, hogy Orbán Viktor diktátor, hogy a magyar kormány lábbal tiporja a jogállamiságot, hogy hazánkban nincs szólásszabadság, hogy médiaterror van, és mindezt mantraként, fröcsögő pofával, eltorzult arccal ordítják, a vonalak előbb-utóbb egyforma hosszúak lesznek.

Azt mondjuk, az a magyar, akinek fáj Trianon. Elemezzük a történteket, hangoztatjuk az igazságtalanságot, siratjuk a múltat, és közben hagyjuk, hogy még ma is győzzön a konformitás hatalma. Mert nem cáfoljuk ezer decibellel a Trianont eredményező hazugságokat, mert nem harcolunk eléggé a történelem meghamisítása ellen, mert még most sem számoltunk le a hazugságok tömkelegével.

1920. február 26-án Edvard Benes külügyminiszter – még a trianoni diktátum aláírása előtt – a csehszlovák parlamentben elmondta azt a beszédet, amely nem tartalmazott mást, mint az általa már évek óta az egész világon unásig terjesztett véleményt:

„A Szent István egykori koronájához tartozó területek uralkodó osztályai által képviselt magyar népet minden szövetséges egyöntetűen a világháború legfőbb segítőjének, ha ugyan nem az első számú felelősének tartja. A magyarok már a háború előtt is azon mesterkedtek, hogy a propaganda minden eszközével elkendőzzék a korábbi magyar kormány és főleg bizonyos arisztokrata kormánykörök tetteit. Ám mindezek ellenére a háború folyamán sikerült lelepleznünk a magyar oligarchia valódi lényegét, valamint Magyarországon a háború előtt és alatt uralkodó valódi állapotokat. Az egész világ elborzadt ezeknek a tősgyökeres mongol politikai viszonyoknak a láttán, és megértette, hogy a háborút nem egyedül az egykori Osztrák–Magyar Monarchia végzetes politikája robbantotta ki, hanem sokkal inkább Budapesten, mint Bécsben készítették elő.”

És a konformitás működött. A világ közvéleménye azonos alapokra épített. Persze a hazugság megegyezett a győztes hatalmak érdekeivel. Egyértelművé vált, hogy a magyarokat alaposan meg kell büntetni. Így lett a többi néma csend.

Debrecenben évekkel ezelőtt Cserhalmi György játszotta Hamlet szerepét a Shakespeare-drámában. A színész a dán királyfi ikonikus utolsó szavait kérdőjellel mondta. Hátborzongató és felejthetetlen volt. És benne volt a lehetséges, tudatos, konformitás nélküli jövő. Megismétlem: „A többi néma csend?” Jól áll nekünk, magyaroknak a konformitás elleni lázadó szerep. Ne adjuk fel!

Szerző: Bencze Izabella jogász

Forrás:
Magyar Idők:https://magyaridok.hu/velemeny/trianonrol-maskepp-3132823/

 

A valódi rendszerváltozás ideje

Harmadik ciklus: a politikai és a gazdasági után a kulturális-szellemi irányvonal is megújulhat.

Ralf Dahrendorf német szociológus közismert – kilencvenes évekből származó – állítása szerint egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt lehet átalakítani, a társadalmihoz hatvan év kell. Dahrendorf a fentieket a közép- és kelet-európai rendszerváltásokkal összefüggésben írta le, azt latolgatva, vajon mennyi időre lesz szükségük ezeknek az országoknak a diktatúrából a demokráciába való átmenethez.

Igaza volt, igaza van-e a német szociológusnak?

Először is azt kell tisztáznunk, hogy ennek megválaszolásához nem 1989–1990-ből, hanem 2010-ből kell kiindulnunk. A valódi rendszerváltás ugyanis megítélésem szerint 2010-ben, a Gyurcsány- és a Bajnai-kormány bukásával következett be; az ezt megelőző korszakot sokkal inkább nevezném egy átmeneti időszaknak diktatúra és demokrácia között.

Ezt jómagam a korábbi években a kommunizmus után jövő posztkommunista rendszernek neveztem el, amely nagyon sok vonásában őrizte még a korábbi, pártállami korszak jellegzetességeit. (Tellér Gyula e húszéves időszakot két, egymással viaskodó rendszer, a posztkommunista és a polgári együttes jelenlétével jellemezte.)

Először is: 1989–1990-ben bár létrejött a demokratikus jogállam és a többpártrendszer, ám nem született új alkotmány az 1949-ben elfogadott sztálinihoz képest, pusztán annak radikális átalakítása történt meg. Sokkal fontosabb azonban ennél, hogy az Antall-kormány a belülről és kívülről érkező baloldali és liberális nyomás közepette, valamint saját gyengeségeinek következtében gyakorlatilag képtelen volt a rendszerváltás során nélkülözhetetlen elszámoltatásra és lusztrációra, átfogó elitcserére, amellyel világos cezúrát vont volna diktatúra és demokrácia közé. Ennélfogva nem tűnt el a posztkommunista politikai elit.

De nem tűnt el a posztkommunista gazdasági elit sem, hiszen a spontánnak gúnyolt, de tartalmát tekintve valóban rablóprivatizáció – azaz az állami vagyon elherdálása – során a jobboldali kormánykoalíció azt sem tudta megakadályozni, hogy a volt pártállami gazdasági – és politikai! – elitréteg átmentse a hatalmát és az állami vezetői pozícióból átüljön az immár magántulajdonba került cégek élére. A szocialista gazdaság tehát szétesett ugyan, de ami helyette megvalósult, azt sokkal inkább lehetett nevezni egyfajta posztszocialista és vadkapitalista elemeket ötvöző, manipulált gazdasági rendszernek.

Emellett nem változtak meg a sajtó- és médiaviszonyok sem, megmaradt a szocialista, baloldali-balliberális uralom, és ugyancsak változatlanul uralták a posztkommunista erők a terepet a kulturális és tudományos életben, a titkosszolgálatoknál, a külpolitikában. Ugyanez volt a helyzet az igazságszolgáltatás és az ügyészség szférájában is (utóbbiaknál még ma is sajátos viszonyokkal nézünk szembe).

Mindebből logikusan következett, hogy 1994-ben, a második szabad választásokon a posztkommunista párt, az MSZP látványosan visszatért a kormányzati hatalomba is – mintegy a mélyben zajló folyamatok betetőzéseként. Megtörtént a visszarendeződés, amit ugyan megtört a Fidesz szerencsés csillagzat alatt megvalósult választási győzelme 1998-ban, ám a volt pártállami hálózatok továbbra is fennmaradtak a társadalom minden szegletében (akkor még vidéken is masszívan jelen voltak a szocialisták), és ez odavezetett, hogy 2002-ben ismét megnyerték a választásokat.

Ráadásul a Medgyessy-féle kormány – szemben az Antall- és részben az Orbán-kormánnyal – rögtön brutális elitvisszacserét hajtott végre gyakorlatilag a társadalom minden szegletében. Újra előállt tehát a posztkommunista rendszer, és Gyurcsány Ferenc alatt mindez tetőződött.

A 2002-es vereség azonban az Orbán Viktor vezette Fidesz számára világossá tette, hogy innentől kezdve be kell hatolni a társadalom szöveteibe, hálózataiba, mert e nélkül képtelenség lesz tartósan (és nem pusztán egy ciklusra!) leváltani a posztkommunista-liberális rendszert. Innentől indult el egy alulról szerveződő folyamat, amelyben ugyanolyan jelentősége volt a polgári köröknek, mint a gazdasági bázisok kiépítésének, a médiaháttér építésének, az értelmiségi-kulturális hálózat megszervezésének és még lehetne sorolni.

S miközben a Gyurcsány-kormány leamortizálta magát a közvélemény előtt az őszödi beszéddel és annak következményeivel (lásd békés tüntetőkkel szembeni kegyetlen fellépés), addig a Fidesz–KDNP felkészült a most már átfogó, nem pusztán a politikai szférát érintő hatalomátvételre. (Tellér Gyula kettősrendszertétele szerintem erre az évtizedre igaz.)

2010 ezért vízválasztó: a második Orbán-kormány kezdettől fogva tudatosan törekedett arra, hogy valódi rendszerváltást hajtson végre és leváltsa az önmagát túlélt posztkommunista rendszert. Egy zavaros, az országnak sok kárt okozó átmeneti időszak után így jutottunk el a rendszerváltás kapujáig, jómagam tehát innen számítom a dahrendorfi kronológiai tétel érvényességét és mérhetőségét. Itt kell újra feltenni a kérdést: igazolódnak, igazolódtak-e a szociológus szavai?

Ha visszatekintünk az elmúlt nyolc évre és két ciklusra, akkor megítélésem szerint a hat hónap és a hat év bizony nagyjából igazolódott, míg a hatvan évvel kapcsolatban abbéli reményemet fejezem ki, hogy ez az időszak talán lerövidíthető.

Ha részletesebben megnézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy a politikai átalakuláshoz valóban nem kellett túl sok idő: már 2011 áprilisában elfogadta a parlament az új alaptörvényt, amire 1990-hez képest több mint húsz évet kellett várni, de a 2010-es választáshoz képest csak egy évet. (A régióban mi voltunk az utolsók a sorban.)

Igen hamar létrejöttek az új sarkalatos törvények is, és bár az elmúlt években történt néhány alaptörvény-módosítás, az alapszöveg kiállta az elmúlt évek próbáját – még ha természetesen vehemensen támadták is mind belföldről, mind külföldről. Azt mondhatjuk, hogy a 2010–2014 közötti ciklusban lezajlott a politikai rendszerváltás Magyarországon, és végre az ehhez nélkülözhetetlen személycserék, a posztkommunista politikai hálózatok kiszorítása is megtörtént.

A gazdasági átalakulás nem ment könnyen, hiszen a második Orbán-kormány gazdasági és pénzügyi csődöt örökölt a balliberális kormányoktól, először is válságkezelést kellett végrehajtani, konszolidálni kellett az ország költségvetését. Mégis elmondható, hogy a 2010–2014 közötti ciklusban megtörtént a gazdasági konszolidáció, míg 2014 és 2018 között megindult a gazdasági fejlődés is, növekedésnek indult az életszínvonal, a gazdaság stabilan teljesít, remény van a gazdasági teljesítmény további javulására és a nyugat-euró­pai életszínvonalhoz való lassú felzárkózásra. A hat év tehát nagyjából itt is stimmel.

Mi következhet most, a 2018 utáni időszakban, a sorrendben harmadik Orbán-kormány időszakában?

Meggyőződésem szerint mostantól már van idő és tér, van forrás és elegendő háttér a megvalósított politikai és gazdasági rendszerváltás kulturális, szellemi és társadalmi alapzatának megteremtésére. Mert azt mondjuk ki: a válságkezelés során, illetve a nemzetközi, globális erőkkel való késhegyre menő küzdelmek alatt kevesebb energia jutott arra, hogy végiggondoljuk, miért is került a nemzeti-polgári oldal hatalomra, és e hatalom birtokában milyen Magyarországot akarunk felépíteni.

Sok mindent persze tudunk már, tudjuk, hogy nemzeti, polgári és konzervatív értékek tartanak össze bennünket, és ezt kínáljuk fel a társadalom egésze számára is, de ennek finomhangolása még nem történt meg. Most ennek az ideje jött el.

Az első és legfontosabb a kishitűség megszüntetése; végre tényleg el kell hinni a nemzeti oldalnak, hogy képes szellemi irányt mutatni, miközben a balliberális tábor szellemileg kiürült, és az a döbbenetes, hogy bár önmagukat tartják modernnek és progresszívnak, valójában idejétmúlt gondolatokat mantráznak már az országról, Európáról, a világról. (Csejtei Dezső más összefüggésben, de hasonló következtetésre jutott az Esőcsepp a tovaúszó felhőben című, május 18-i cikkében.)

Képtelenek kreatívan reagálni a XXI. századi folyamatokra, megrekedtek annál a valaha szebb napokat látott gondolatnál, hogy mindenben a Nyugatot (meg az EU-t, az ENSZ-t, Soros Györgyöt, a globális elitet stb.) kell követni. Ez bizony lassan már nem több mint apologetizmus, miközben a nemzeti oldal szerzői egyre többször írnak le és mondanak el izgalmas, egy új világkorszakot megérteni akaró és új fogalmakkal operáló gondolatokat.

Kritikusan tekintenek a Nyugatra és a világra, nincsenek előttük tabuk, így kreatívan képesek értelmezni az új jelenségeket. Véleményem szerint ma már a nemzeti és konzervatív tábor a modern és a haladó, a balliberális tábor pedig provinciális és érdektelen.

A második elem: fontos lenne visszatérni a polgári Magyarország soha el nem hagyott, de időnként elhanyagolt eszményéhez és szellemiségéhez. Teljesen érthető például, hogy a gazdasági válság időszakában polgári Magyarországról nem lehetett meggyőzően beszélni, hiszen a polgári középosztály megteremtésének nélkülözhetetlen alapfeltétele egyfajta egzisztenciális biztonság és jólét.

De ma már, ebben a ciklusban tér nyílik a nemzeti tábort összetartó polgári szellemiség felerősítéséhez, amiben megjelenhetnek a viták is, a nézetek finomhangolása, amelynek során nem kell megspórolni a konzervatív, a konzervatív-liberális, a nemzeti, a nemzeti radikális irányvonalak közötti nézeteltérések tisztázását sem.

Nem kell mindig és mindenben egyetértenünk, mert az nem lenne polgári mentalitás és nem is lenne igaz. Kínáljunk fel egy új vitakultúrát a társadalomnak és a közvéleménynek, amely egy erős értékrendre és világképre épül, éppen ezen az erős alapzaton nem fél a vitáktól sem.

Végül a harmadik elem: a németek korábban bevezették a Leitkultur – azaz vezető, domináns kultúra – fogalmát, amely egy ország többségének kultúráját jelenti; a domináns kultúra igényt tart arra, hogy iránymutató, közös alap legyen az ország határain belül. Nem akar elnyomni más (szub)kultúrákat, nem a kirekesztés a célja, viszont felajánlja értékrendjét az ország „háromharmadának” (lásd Orbán Viktor kormányfői beszédét), és igényt tart arra, hogy legitimitása és széles elfogadottsága okán formálja a demokratikus Magyarország szellemi-kulturális-társadalmi karakterét.

A magyar történelemben 1867 óta gyakran fordult elő, hogy a nemzeti-konzervatív oldal vezető, domináns kultúrává vált. Éppen ezért is gondolom, hogy a dahrendorfi hatvan év a társadalmi-kulturális rendszerváltásra jócskán lerövidíthető.

Dr. Fricz Tamás politológus írása

Magyar Idők: https://magyaridok.hu/velemeny/a-valodi-rendszervaltozas-ideje-3118990/

Modellértékű volt a kampány

A legfőbb veszély az a XXI. században, hogy a demokráciát mint politikai rendszert felülírja egy újfajta, globális rendszer, amelyet nem a politika hoz létre, hanem a globális piac irányítói, egy pénzügyi és gazdasági „elitokrácia”. A modern társadalmakat legátfogóbban és hálózatosan szervező három meghatározó szféra – a piac, az állam és a társadalom – vonatkozásában a piac tesz szert globális hatalomra; a multinacionális gigacégek és a globális pénzügyi körök együttesen olyan érdekszférát hoznak, hoztak létre, amelyik helyzeténél fogva a nemzeti keretek között működő (nemzet)államok és társadalmak fölé emelkedik.

E globális elitokrácia meggyőződése, hogy a világ gazdasági, pénzügyi, társadalmi és politikai válságai nem kezelhetők máshogyan, mint régi és új, már működő és a jövőben működésbe lépő globális intézmények segítségével, s ezért ebben a folyamatban olyan új működésmódot alakítanak ki, amely alárendeli a demokráciát a globális szempontoknak.

Nem akarják formálisan megszüntetni a demokráciát, hanem olyan politikai eljárásmóddá kívánják azt változtatni, amely felett immáron nem a társadalom, hanem sokkal inkább a globális elit akarata érvényesül. A „felülírás” ebben az esetben tehát azt jelenti, hogy a demokratikus színpadi kellékek megmaradnak ugyan a politikai és a közéletben, de azokat most már nem az állampolgárok választják ki és rendezik be, hanem a globális körök.

Utóbbiak nem azt mondják, és – éppen a demokrácia normatív ereje miatt – nem is merik mondani, hogy a demokrá­ciát sutba kell dobni, hanem az a meggyőződésük, hogy a konfliktusok kompetens kezelését már nem a nemzeti demokráciák tudják megvalósítani, hanem a globális intézmények, főként a globális piaci intézmények. Úgy vélik, a nemzetállami kereteket mintegy meghaladta az idő, ezért kell azokat felülírni.

Ebből fakadóan létrejön a globálissá vált piac és a nemzetállam, illetve a globalizmus és a demokrácia közötti konfliktus. Ezért nem véletlen az, hogy a globális piaci szereplők erősen támadják a nemzetállami kereteket, s azok elavultságáról beszélnek, mert jól tudják, hogy a nemzetállamok felbomlasztása egyet jelentene a nemzeti keretek között működő – tehát véleményük szerint már nem kel­lően hatékony – demokráciák alárendelésével is.

De mit lehet tenni a globalizmus erői ellen, mi védheti meg a demokráciát a globális elit akaratával szemben? Csakis az, ha a nemzetállami demokráciák stabilak, erős, legitim kormányzatokkal rendelkeznek, amelyek elkötelezettek a nemzeti szuverenitás és a demokrácia értékei mellett.

S itt érkezünk el a demokrácia belső, ha tetszik, nemzetállamokon belüli problémáihoz. Ezek közül is az egyik legfontosabb a cikluslogika, másképpen fogalmazva az a tény, hogy a kormányra kerülő politikusok képtelenek hosszú távon gondolkodni, tervezni és cselekedni.

Márpedig a nemzetállamokat képviselő politikusok csak akkor lehetnek hatékonyak és ütőképesek globális szinten is, ha a demokrácia valóban távlatosan gondolkodó államférfiakat állít egy ország élére, nem pedig megélhetési politikusokat, akik a cikluslogika alapján csak választástól választásig tudnak tervezni, vagyis a saját hatalmuk megtartása és a túlélés vezeti őket. Utóbbi esetben ugyanis pontosan az történik, aminek nem szabadna megtörténnie: hogy a nemzeti politikusok a multinacionális pénz- és piaci tőke kiszolgálóivá és bábjaivá, velejükig korrupttá válnak.

Teszik ezt azért, mert az aligha vitatható, hogy a globális tőke valóban olyan szinten van jelen az országok jelentős részében, hogy már nem a befolyásuk a kérdés, hanem az, hogy melyik kormány és melyik nemzeti politikusgárda az, amelyik képes az állami szuverenitás megóvására.

Aki csak cikluslogikában, vagyis túlélésben és hatalomátmentésben képes gondolkodni, annak számára a globális elit akaratának való alárendelődés egyfajta megoldás, hiszen a globális elit hálás a szervilis kormányoknak és megsegíti azokat, sokféle módon és formában.

Nyilvánvaló például, hogy a volt luxemburgi miniszterelnök, majd később – nem véletlenül – az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker gyakorlatilag e globális tőke alkalmazottjává vált; a Sziriza eleinte harcos, a független görög útnak elkötelezett vezetője, Alexisz Ciprasz egy idő után beadta derekát az uniós elitnek és a nemzetközi bankoknak.

További példák: a narancsos forradalom (helyesen: a globalista, sorosista hálózat puccsa) után hatalomra került ukrán politikai elit egésze a globális erők kiszolgáltatottja a mai napig, élén Petro Porosenkóval; Dacian Ciolos, aki 2015 és 2017 között egy úgynevezett technokrata kormányt vezetett Romániában, szintén a globális elit lekötelezettje. És akkor még nem beszéltünk Ioannis Papalekas és Mario Monti urakról, akik a Goldman Sachs gigapénzintézet alkalmazottaiból váltak delegált miniszterelnökökké Görögországban és Olaszországban 2011-ben, s áldásos tevékenységük során végig a valóságos kinevezőik, nem pedig a nemzetük és a választópolgárok érdekeit képviselték.

De említhetjük Zoran Zaev macedón miniszterelnököt is, aki készséges kiszolgálója a liberális nemzetközi szervezetek óhajainak. A sor még hosszasan folytatható a volt portugál miniszterelnök, ma ENSZ-főtitkár António Guterrestől egészen Justin Trudeau kanadai miniszterelnökig.

A szuverén politikacsinálás alapvető feltétele tehát, ha egy adott ország politikai elitje túllép a cikluslogikán, és hosszú távra képes tervezni, vagyis nem adja el magát a globális politikai-gazdasági köröknek, nem rendeli alá az akaratát a külső, nemzetközi elvárásoknak. Ez persze nem könnyű kérdés, mert az államférfiúi erények manapság éppen a globális elit iszonyú erős befolyásának következtében egyre ritkábbak.

S éppen ezért kell nagy hangsúllyal kiemelnünk azt a tényt, hogy az Orbán-kormány sem 2014-ben, sem 2018-ban nem csinált úgynevezett választási költségvetést, nem tett a kampányban sem eltúlzott, megvalósíthatatlan ígéreteket. Erről érthetetlen módon kevesebb szó esett a közvéleményben, holott ez egészen új jelenség az eddigi választási éveket és választási kampányokat figyelembe véve.

Az Orbán-kormány tehát nem rövid távú haszonszerzésben, mindenáron való hatalommegőrzésben gondolkodott, hanem hosszú távú célokat tűzött ki maga elé, már 2010-től kezdve. Nem abból indult ki, mint a balliberális kormányok – különös tekintettel Gyurcsány Ferencre –, hogy beígérnek zsákszámra béremelést, adócsökkentést, nyugdíjemelést stb., az ebből adódóan óhatatlanul kialakuló költségvetési deficitet pedig majd külföldi, IMF-es, világbankos hitelekkel fedezik, és ezzel egyben feladják az ország szuverenitását, kiszolgáltatva azt a globális elit akaratának. S mindezt azért, hogy bármi áron, labanc módjára is, de hatalmon maradjanak.

Ezzel szemben példaértékű az Orbán-kormány önuralma, visszafogottsága és mértéktartása a kampány időszakában. Semmilyen 13. havi nyugdíj, semmilyen irreális béremelés, semmilyen túlzott mértékű adócsökkentés, ingyensör. Sőt, ami még különlegesebb: igazából a választási győzelem óta hangzanak el olyan jóléti, családokat támogató elképzelések és konkrét javaslatok, amelyekről a kampányban alig vagy egyáltalán nem esett szó.

Egyszóval jó lenne észrevennünk végre: az Orbán-kormány, illetve a Fidesz–KDNP tulajdonképpen modellértékű választási kampányt és választási politikát folytatott. Olyat, amelyik lehetővé teszi, hogy egy kormány hosszú távon tervezzen, megőrizze az ország gazdasági és pénzügyi szuverenitását, elkerülje a globális szervezeteknek való kiszolgáltatottságot. S ami különösen fontos: a kormány nem nézi hülyének, ellenkezőleg, partnernek tekinti a választópolgárokat úgy, ahogy egy nemzeti demokráciában szokás.

Nem akarja becsapni és átverni őket (miként egy Gy. F. monogramú ember tette), nem akar hitegetni, fölösleges illúziókat kelteni, helyette reális és megvalósítható célokat tűz ki és fogalmaz meg. Nem hangoskodik és nem ordibál, hanem teszi a dolgát, időnként már-már szinte túlzottan szerényen. Éppen ezért is kell kiemelni ennek a politikának a modellértékét – amire még nem vagy alig volt példa az elmúlt harminc évben.

Már megint egy dolog, amiből példát vehetnek rólunk más európai országok.

Szerző: Fricz Tamás

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/modellerteku-volt-a-kampany-3094183/

 

A Stop, Soros! nemzeti érdek

Miközben ömlik a milliárdos pénze magyar szervezeteihez, a cél igazából a kormánybuktatás.

Csak szólok: új kötelező olvasmányokat kellene kijelölni az összes szavazásra jogosult magyar és uniós állampolgár számára. Igen, a globalista gondolkodóknak is, sőt! Andreas von Rétyi, Udo Ulfkotte, Stefan Schubert, F. William Engdahl műveire gondolok. De érdemes Neil Clark angol és Friederike Beck német újságírók cikkeit is olvasni, ha egyáltalán elérhetők még az interneten.

Természetesen tudom, a globalizmus követői őket nemes egyszerűséggel őrültnek, gyengeelméjűnek, összeesküvés-elméletek megrögzött képviselőinek tartják. Én meg nem. Szerintem ezek a szerzők az igazságot állítják, és inkább hiszek nekik, mint Kálmán Olgának vagy a sok, a Soros-tervet vagy a sorosi világromboló tevékenységet tagadó liberális lihegőnek.

Hadd idézzek – helyszűke okán – csupán néhány sort Andreas von Rétyi George Soros című könyvéből. Rétyi szerint „Soros hosszú éveken át nagy lendülettel dolgozott a civil szervezeteivel együtt azon, hogy a »szabad világ« határait saját értelmezésük szerint kitágítsák anélkül, hogy ezt bárki észrevenné a világon.” Clark szerint „Soros rájött, hogy dollármilliókkal felfegyverkezve, egy sereg civil szervezeten keresztül tökéletesen kivitelezhető azoknak a külföldi kormányoknak a megbuktatása, akik ártanak az üzletnek”.

Beck, aki a Soros-hálózatok kutatója volt, munkáiban felhívta a figyelmet egy, a spekuláns weboldalán található 2015. évi cikkre, amelyben „Soros szinte parancsoló hangnemben utasította az Euró­pai Uniót, hogy a jövőben miként építse fel a menedékjogot biztosító rendszert”.

Ha valaki ráklikkel a www.georgesoros.com/2016/04/09/europe-a-better-plan-for-refugees/ linkre, maga is olvashat hasonlót, 2016-ból, ahol Soros közreadja az ő „hozzájárulását” a migránskérdés megoldásához, amelynek alapvető lényege az EU iszonyatos eladósítása. Az EU pedig egyértelműen abba az irányba halad.

Ezek után kifejezetten érdekelt, hogy Magyarországon miből működnek azok a civil szervezetek, amelyek – a támogatások okán – vita nélkül köthetők Soros és alapítványai finanszírozásához. Merthogy a támogatásoknak céljuk van, az nem lehet kétséges. Persze nem a tiszta jótékonykodásra gondolok, inkább a civil szervezeteken keresztül kifejtendő közvetett, a politikai belügyekbe történő beavatkozásra.

Kezembe akadt a Magyar Idők egyik, 2016. november 18-i cikke, amely a Soros alapította Nyílt Társadalom Alapítványok (NYTA) által 2015-ben támogatott magyar szervezetek listájával s a nekik nyújtott támogatások összegével foglalkozott. Szép olvasmány. Úgy gondoltam, talán érdemes megkeresni a következő évek támogatottjainak listáját, hátha akad valami figyelemre méltó. Akadt. A 2016. évi támogatottak listája. (2017-es adatok már nem találhatók.)

2015-ben összesen hatvanöten élvezték a spekuláns „jótékonyságát” több mint négymillió dollár, azaz egymilliárd forint feletti értékben. 2016-ban csökkent valamennyit a támogatásra szánt keretösszeg és a támogatottak száma is. Az NYTA kiadványa szerint, ha jól számoltam, 49 szervezet kapott támogatást mintegy 3,6 millió dollárnak megfelelő összegben.

Nem rossz arány az átlag 19 millió forintos támogatás. Főként abban a relációban, hogy a magyar állam nagyjából évi nyolcmilliárd körüli összeget tud biztosítani 62 ezer civil szervezetnek. De nem is ez az érdekes. Sokkal inkább a támogatottak körének bizonyos változása. A civil szervezetek finanszírozását meghatározott tevékenységi körökhöz kapcsolják, és van olyan szervezet, amely több céllal is kap pántlikázott támogatást.

Mindkét évben létezik a „Korai gyermekkor és oktatás”, az „Egyenlőség és antidiszkri­mináció”, az „Egészségügyi jogok”, az „Emberi jogi mozgalmak és intézmények”, a „Demokratikus gyakorlat”, valamint az „Információs és digitális jogok” kategória. 2016-ban pedig megjelent az „Igazságügyi reform és jogállamiság” címke is. Hirtelen nem is tudom, mi volt előbb: a Soros-féle új támogatási cél meghatározása vagy Magyarország (és Lengyelország) uniós piszkálása a jogállamiság és az igazságügyi reform kérdéskörével kapcsolatban.

Mindenesetre valamilyen rejtélyes okból nem tudom szétválasztani a két jelenséget. Ez az új pántlika egyébként egyedül a Közép-európai Egyetemnek hozott bevételt 2016-ban, pontosan 80 ezer dollárt. Mintegy 21 millió forintot egy októberi, négynapos, nyilván témába vágó kurzusra, több mint ötmillió forint naponta. Úgy gondolom, ­ennyiért már lehet korpás az ember feje.

De haladjunk sorban, és engedtessék meg nekem, hogy a 2016-os 49 támogatott szervezet közül kiemeljek néhány újonnan listára került csemegét. A „Korai gyermekkor és oktatás” kategóriában 15 ezer dollár támogatással szerepel a Labrisz Leszbikus Egyesület.

A támogató NYTA szerint az összeg az egyesület vidéki tájékoztatási tevékenységét segíti. Úgy tűnik, a magyar vidéki nevelés és hitbéli meggyőződés még ellenáll a másságnak, és vallja az alaptörvény eszmei­ségét: a család egy férfi és egy nő kapcsolata. No meg azt, hogy nem árt a demográfiai helyzetet magyar gyermekek születésével és nem migránsokkal megoldani. Így hát nem tudok másra gondolni, mint hogy Sorosék szerint fontos a vidéki korai gyermekkorban lévők sürgős tájékoztatása elavult szexuális nézeteikről, hogy még időben felfogják a helyes irányt.

Természetesen 2016-ra megjelent a migránstámogatás is. Az „Egyenlőség és antidiszkrimináció” sor alatt már megtalálható a Migráns Segítség Magyarország Egyesület, és a „Demokratikus gyakorlat” kategóriá­ban a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület.

Az előző 80 003 dollárt, az utóbbi 68 739 dollárt kapott. A nyolcvanezres összeg célja, hogy segítse az egyesületet a migránsokat támogató szolgáltatások hosszú távú tervének kialakításában és megvalósításában. Ismétlem, hosszú távú tervről van szó. Arról, ami az ellenzék szerint nincs. Egyébként kerestem olyan célzott támogatást, amely a bevándorlók tízezrei által a magyar gazdáknak vagy önkormányzatoknak okozott károk megtérítése címszót viseli, de nem találtam.

Találtam viszont két új, igazán diszkrét bájú támogatást az „Egészségügyi jogok” kategóriában. Két szervezet összesen 232 ezer dollárt kapott a Soros-féle szervezettől. 2015-ben ebben a kategóriában egy hospice-alapítvány is részesült támogatásban, de 2016-ban ez a szervezet már nem szerepel a kedvezményezettek között. Változott a kép. A két új támogatott civil tömörülés közül az egyik a Szexmunkások Emberi Jogaiért Alapítvány, a másik a Transvanilla Transznemű Egyesület. A támogató szervezet a következőt vallja: ők Magyarországon olyan szervezetekkel dolgoznak együtt, amelyek az egészségügyi és jogi területet egységben kezelve gondoskodnak a súlyos betegségben szenvedőkről. Nem tudok nem gondolni arra a jótékony célra, hogy a súlyos betegségben szenvedőknek extra gondoskodás járjon a Szexmunkások Emberi Jogaiért Alapítványtól. Természetesen csakis egységben kezelve az egészségügyi és jogi területet.

A hiba persze minden bizonnyal bennem van, de valahogy nem értem a konkrét feladatokat. Mint ahogy nem értem azt sem, hogy a „Demokratikus gyakorlat” címszó alá hogy került be támogatottként a Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesülete, valamint a Háttér Társaság. Bár azért van némi magyarázatom. A támogató szerint a demokrácia csak akkor lehet sikeres, ha abban biztosított a közvetlen állampolgári részvétel. Így nyilván olyan szervezeteket támogatnak, amelyek ezt az elvárást valóban biztosítják.

Így már érthető a Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesületének finanszírozása, főként a megfogalmazott támogatási célt figyelembe véve: azért kapják a pénzt, hogy az egyesület hiteles és szakmailag elismert lehessen! Kizárólag a személyes demokráciagyakorlás jegyé­ben. Lássuk be, ez valóban fontos cél. Megér húszezer dollárt! A Háttér Társaság meg azért kapott 15 796 dollárt, mert az LMBT-közösség (leszbikusok, melegek, biszexuálisok, transzszexuálisok közössége) tagjai köré­ben végzi a munkáját.

És milyen eredeti: a kategóriában kapott hajszál híján négyszázezer dollárt a Civil Kollégium Alapítvány is, amelynek célja a progresszív állampolgári aktivitás biztosítása. Ez az a szervezet, amely az aktivitás biztosításának keretén belül polgári engedetlenséget tanított Kunbábonyban, már tavaly nyáron.

Azután jön a dollárcunami, mert az Emberi Jogi Mozgalmak és Intézmények körében két illusztris szervezet található: a Magyar Helsinki Bizottság 610 ezer dollár és a TASZ összesen 475 ezer dollár támogatással hasít. Csupán emlékeztetőül: Pardavi Márta, a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke az a hölgy, aki szerint a bevándorlás nem káros jelenség, s aki szerint: „Már látja az unió, hogy az eddigi kötelezettségszegési eljárások, más lépések nem voltak elegendők ahhoz, hogy a jogállamiság minimális uniós szintjéhez visszavezessék Magyarországot.” A TASZ egyik vezetője pedig elmondta: „Az látszik, hogy azok az ügyek, amelyeket a TASZ képvisel, valamiért veszélyesek a kormányzat szempontjából.” Meg a nemzet szempontjából.

Nekem mindenesetre – a legnagyobb tisztelet mellett a meglévő kivételnek, ha létezik ilyen – van javaslatom a Soros-féle támogatási címkék módosítására: agymosás, de­viancia, anarchia, hamis emberi jogok, a sorosi egyensúlytalanság fenntartása és fokozása, a nemzetállamok lerombolása, kormánybuktatás. Ezek a valódi motivációk.

Volt már a XX. században két olyan korszak, amikor egy őrült eszmerendszer megszállottjai az iskolákban és a médiaterroron keresztül fertőzték a világot. Mindkettőnek népirtás lett a vége. Vajon hova vezetnek a „szép új világ”, a nyitott társadalom dollármilliókkal kitömött, felsorolt szervezetei?

A párhuzamos társadalmak, a terrorfenyegetettség, a migránserőszak már napi valóság. Ezért nagyon várom azt a napot, amikor a Nyílt Társadalom Alapítványok magyarországi kirendeltsége s talán más Soroshoz köthető szervezet is elköltözik hazánkból, amikor feláll az új kormány, amelyben a humánügyek egy igazi hívő, keresztény ember irányítása alá kerülnek, s amikor az új Ország­gyűlés elfogadja a Stop, Soros! törvényt. Mert a háborút csak bátor és sikeres csaták sorozatával lehet megnyerni.

Bencze Izabella írása

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/a-stop-soros-nemzeti-erdek-3074218/