Bangóné, a politika és az erkölcs

Demokratikus normák, sőt alapvető emberi értékek szenvedtek csorbát, ami közügy.

Bangóné Borbély Ildikó patkányozása után felmérések készültek, amelyek egyértelműen megmutatták, hogy a közvélemény döntő része elítéli a szocialista politikus kirohanását, s az is kiderült, hogy még a baloldali szavazók többségének is elfogadhatatlan a Bangóné szájából elhangzott kijelentés.

Mindez azért biztató, mert világossá vált, hogy a kormányellenes érzelmű állampolgárok nem vesztették el alapvető, természetes erkölcsi érzéküket, még a baloldali ellenzéki pártok és politikusok utóbbi hónapokban tapasztalt ámokfutása következtében sem.

Éppen ezért levonhatjuk a következtetést: a patkánybeszéd – amelyet Ujhelyi István patkánykormányzás kijelentése tovább tetézett – negatív hatása az MSZP-re nézve erősebb lehet, mint azt Ujhelyiék gondolnák.

Ha a szocialista párt nem vonja ki a politikai életből Bangónét, s nem kér valóban bocsánatot nyilvánosan azoktól, akiket megsértettek – és látható, hogy ezt nem teszik meg –, akkor a május 26-i európai parlamenti választásokon megtapasztalják a számukra lesújtó politikai következményeket. De ez legyen az ő problémájuk.

Fontos viszont, hogy tisztázzuk, mit követett el Bangóné közszereplő a patkánybeszédével, illetve Ujhelyi a patkánykormányzás kijelentéssel. Van egy régi mondás azzal kapcsolatban, ha egy politikus valami erkölcsi szempontból elítélendőt mond vagy cselekszik: „Ez több mint bűn, ez hiba.”

Ez a mondás megítélésem szerint végtelenül cinikus és végtelenül nihilista. Ugyanis azt állítja, hogy jó, jó, a politikus vagy párt olyat tett, ami sokak szerint erkölcstelen, de mi, mindent hájjal megkent realisták tudjuk, hogy nem ez számít, hanem az, hogy mindez ártott a politikus vagy pártja népszerűségének.

Más szóval és még profánabban: szavazatokat vitt el a párttól, és ez bizony hiba, méghozzá politikai hiba. És hogy egyébként bűn-e, amit ez esetben például Bangóné mondott a Fidesz szimpatizánsairól? Ugyan már, kit érdekel ez pragmatikus, racionális, technokrata és realista nézőpontból? Csak az számít, hogy mindez ártott a párt érdekeinek. Hát nem!

Ez az a szemlélet, amellyel akár Bangóné patkánybeszéde, korábban Gyurcsány őszödi beszéde vagy más hasonló beszédek és megnyilvánulások esetén szakítanunk kell. Bangóné beszéde ugyanis közügy. Nem magánügy, nem egy párt érdekkörébe és kizárólag a politikai haszonelvűség tárgykörébe tartozó kérdés.

Közügy, ezáltal pedig döntően morális ügy. Ugyanis a közügyek, illetve a politika morál nélkül sima hadszíntérré válik, ahol – Thomas Hobbesot idézve – mindenki harca zajlik mindenki ellen, ahol háború van, puskaropogás, lövészárkok, jajgatás és vér, ahol hallgatnak a múzsák.

Mindezt azért kell világosan megbeszélnünk, mert értelmiségiek, akár szakértők körében is dívik egyfajta értelmezés, ami kizárólag arra teszi a hangsúlyt a patkánybeszéd kapcsán, hogy ez így, úgy és amúgy ártott a szocialista pártnak a választásokhoz közeledve.

Egyértelműen kell látnunk, hogy Bangóné megszólalása kapcsán nem a (párt)politikai érdekek taglalása a legfontosabb szempont, hanem annak kimondása, hogy itt a demokratikus politikai normák, sőt az alapvető emberi normák megsértése történt, ami felette áll az aktuális erőviszonyok ilyen-olyan alakulásának.

A legalapvetőbb követelmény egymás emberi méltóságának tiszteletben tartása, s aki ezt megsérti, annak távoznia kell a közéletből, mégpedig jó messzire, mert ha mi, a közvélemény, az emberek hagyjuk, hogy Bangóné továbbra is jelen lehessen és beszélhessen bármiről is a választóknak, akkor mi – mint politikai és emberi közösség – önmagunkat sem becsüljük eléggé.

Tehát önmagunk becsületét, méltóságát, sőt nemzeti méltóságunkat kell megvédenünk azzal, hogy ha Bangóné önként nem hajlandó távozni, és a pártja sem távolítja el, akkor nekünk kell minden erőnkkel arra törekednünk, hogy kiszorítsuk az ilyen embereket a nyilvánosságból, mert fertőzik azt.

Éppen ezért tartom helyesnek a Fidesz által elkészített videót, amelyben egyértelműen felhívják a figyelmet Bangó­né ámokfutásának erkölcsileg megalázó jellegére, illetve legalább olyan fontos, hogy civilek is aláírásgyűjtésbe kezdtek Bangóné eltávolításáért.

Ha ugyanis hagyjuk a Bangónékat büntetlenül szerepelni, és félrefordítjuk a fejünket, akkor rossz bizonyítványt állítunk ki magunkról. Azt, hogy ilyen mondásokat is eltűrünk következmények nélkül, azt, hogy már megint és még mindig következmények nélküli ország vagyunk.

Éppen ezért kell hangsúlyozni: Bangóné patkánybeszéde nem több mint bűn, hiba, hanem több mint hiba, bűn! A hiba ugyanis pragmatikus kategória, a bűn pedig erkölcsi kategória. És ebben az esetben az utóbbi a meghatározó.

Bangóné tehát nem pusztán és nem elsősorban politikai hibát követett el a saját pártja szempontjából, hanem bűnt a magyar közélet ellen. Ahhoz persze, hogy ezt elfogadjuk, azt is el kell fogadnunk kiindulópontul, hogy a politika nem száműzheti az erkölcsöt önmagából.

Persze bárki mondhatja erre, hogy nézzünk körül a világban, és máris láthatjuk, erkölcsnek nyoma sincs a politikában. Láthatjuk a nagyhatalmak katonai beavatkozásait, az erőforrásokért zajló háborúkat, a kölcsönös betartásokat, a másik fél folyamatos átverését, láthatjuk a globális elit által tudatosan gerjesztett migrációs folyamatokat, a kereszténység, a hagyományos család és nemi identitás elleni támadásokat, az ellenvélemények kirekesztését, a fősodorral szembeni politikusok és országok ellehetetlenítését és még sorolhatnánk.

Ez mind igaz, de azt is pontosan látjuk, hogy éppen ezért van veszélyben a világ: mert az alapvető erkölcsi normák nem vagy alig játszanak szerepet a politikai döntéseknél.

Holott már Arisztotelész is arról értekezett, hogy mindegyik államforma lehet helyes és jó vagy helytelen és rossz, attól függően, hogy a vezetők a saját magánérdekük érvényesítésére használják a főhatalmat, vagy pedig a köz javára. Szent Ágoston híres mondása: a kormányzatok erkölcs nélkül semmi mások, mint közönséges rablóbandák.

Montesquieu szerint pedig a demokrácia alapelve az erény, de általában is erkölcsi alapelvek határozzák meg a rendszerek minőségét. Moór Gyula neves alkotmányjogász és politológus fejtette ki 1946-ban, hogy a demokrácia a keresztény etikával szoros kapcsolatban áll, ami a humánum legmélyebb kérdéseiig vezet vissza bennünket. Az alap tehát az ember. És a kérdés: milyen emberek vagyunk? S milyen emberekké kellene válnunk?

A demokrácia tehát nem pusztán intézményrendszer, eljárások, normák és jogszabályok gyűjteménye, hanem elsősorban emberi minőség. Olyan, a kereszténységből származó szellemiség és világlátás, amely nemcsak szép szavakban, hanem a döntéseknél, a gyakorlatban akar minden egyénnek s ezáltal a közösségnek jót. Elavult mondatok?

Elavult szemléletmód az erkölcsöt helyezni a középpontba? Nem, sőt Bangónék és Ujhelyik, Sorosok és Timmermannsok korában aktuálisabb, mint valaha. Létünk, világunk fennmaradásának alapfeltétele.

Szerző: Fricz Tamás politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/bangone-a-politika-es-az-erkolcs-6896945/

 

A múltunk, a magyarságunk a jövőben is kötelez bennünket

Annyi mindennek van már napja, hogy lehetetlen követni. Magunk sem tudjuk, hogy aznap mi mindent kellene ünnepelnünk, már ha követjük az emléknapok cunamiját. Persze vannak olyan dátumok, amelyeket mindnyájan ismerünk, de nagyobb azok száma, amelyekről nem is hallottunk, vagy valamiért nem tartjuk fontosnak, hogy megemlékezzünk róla. Itt volt például április 25. Idén is csendben telt el, még az ellenzéki média sem hisztériázott. Hiába kutakodunk internetes okosoldalakon, nem találjuk meg sehol azt a felemelő dolgot, ami miatt ezt a napot ünnepelnünk kellene.

Csupán a Népszava egy 2017-beli szösszenete utálkozik egy sort azon, hogy 2013. április elseje óta ez a nap – kihirdetésének emlékére – az alaptörvény napja. Igen, ünnepelnünk kellene. Közösen. De kizárt. Kizárt, mert kevés olyan jogszabályunk van, amely jobban megosztaná a nemzetben gondolkodókat és a globalistákat, mint az alaptörvény.

Miért is? Ha jól elemzem az ellenzék szavait, ők a jogállamiság megszüntetésének időpontját látják ebben a napban. Mi, kormánypártiak meg azt az ünnepet, amely szerint magyarok vagyunk, és vállaljuk is a magyarságunkat. Illyés Gyula azt állítja, hogy magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás dolga. Mélyen egyetértek minden betűjével és eszmeiségével. Mert elég-e az, ha csak anyakönyvi bejegyzés a magyarságunk?

Nem, nem elég. Az állampolgárság valóban származás dolga, de az az érzés, amely mindennél erősebben köt egy adott földrajzi helyhez, kultúrához, létformához, nyelvhez, a sokszor elrabolt szabadságunkhoz, küzdelmeinkhez, történelmünk minden pillanatához, őseink önfeláldozásához, az az érzés nem az anyakönyvi bejegyzéssel keletkezik. Hogy azt az érzést, kötődést örökké és visszavonhatatlanul magunkévá tegyük, vállalni kell ma olyan nem igazán divatos, lenézett, elítélt elveket, mint a valódi értékek, a rend, az egymásért tevés, a kitartás, az ősök, a nemzeti trikolór tisztelete.

Vállalni kell, hogy alaptörvényünk Isten nevével, a Himnusz soraival kezdődik, és a „Legyen béke, szabadság és egyetértés!” felkiáltással végződik. Vállalni kell, amit alaptörvényünk is: a kereszténységet vagy a férfi és nő kötelékén alapuló család szentségét. Vállalni kell a Szent Koronát, tagadni a magyar állampolgárok ellen a nemzetiszocializmus és a kommunizmus diktatúrája alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését és elutasítani az 1949-es kommunista alkotmányt. S ha vállaljuk magyarságunkat, akkor tudjuk, hogy mi a teendő egy másik napon, május 26-án.

Igaz, az mozgalmasabb, mint az egy hónappal korábbi alaptörvény emléknapja. Mozgalmasabb, mert a naptár szerint 1980-ban ezen a napon indult el világűrbéli útjára a magyar űrhajós, Farkas Bertalan. De történtek országrontó események is ezen a napon.

Például 1912-ben ekkor született a kommunista és magyarságot nem vállaló Kádár János. No és 2006-ban ekkor mondta el Gyurcsány Ferenc elhíresült őszödi beszédét az MSZP-frakció zárt ülésén, amely azonban csak szeptember 17-én került nyilvánosságra. De kapcsolódik ehhez a naphoz egy másik gyászos esemény is: Orseolo Péter 1045-ben felajánlotta országunkat III. Henrik német–római császárnak, elárulva Szent István örökségét. Azt mondják, alaposan megbűnhődött érte. Úgy, ahogy az az árulóknak jár. 1986-ban pedig ekkor vált az Európai Unió hivatalos zászlójává a kék háttérben arany csillagokkal díszített lobogó. És ha már unió, idén ezen a napon lesznek az uniós választások.

Amikor dönteni kell, magyarok leszünk-e vagy beolvadunk egy globális masszába, ami nem tiszteli a nemzeteket, a hazafias érzéseket, a kereszténységet, az abból építkező kultúrát, hanem hamis ígéretekkel felszámolja az identitást, nemzeti gyökeret, történelmet, függetlenséget, és arra kényszerít, hogy áruljuk el mi is Szent István örökségét, ajánljuk fel országunkat egy új birodalomnak. Mindehhez minden ígéretet megkaptunk az ellenzéktől, még a júdáspénzt is európai minimálbér, szociális ellátás és minimálnyugdíj formájában.

ajon hogy emlékeznek majd meg örököseink rólunk? Azt olvashatják majd rólunk, hogy Hunyadi János, Dobó István, Zrínyi Miklós küzdelmei nélkül magunk hívtuk be az oszmán sereget, ezúttal illegális bevándorlók köntösében? Igen, tudom, mit mondott Ferenc pápa Bulgáriában. Arra kérte a keresztényeket, hogy ne fordítsák el a fejüket, ne zárják be a szívüket a migránsok láttán.

Keresztény vagyok és katolikus. Nem fordítom el a fejem, és nem zárom be a szívem. Sőt, ismerem a krisztusi szeretet parancsát. De hol van az megírva, hogy fel kell adnom a keresztény hitemet olyan, ki tudja, honnan táplálkozó kényszer kedvéért, amely nem tiszteli a vallásom, a nemem, hazám és Európa törvényeit? Ha magyarok maradunk, attól még, sőt éppen attól nyitva lesz a szívünk a segítségre szorulók számára. És büszkék lesznek ránk az utódaink, amikor majd azt olvassák, hogy 2019-ben ezen a napon a döntő többség vállalta a magyarságát.

Szerző: Bencze Izabella jogász

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/a-multunk-a-magyarsagunk-a-jovoben-is-kotelez-bennunket-6907982/

Ketrecharcosok

Tanuljunk a 2002 és 2010 közötti, az ország lerongyolódását előidéző kormányzásból. Aki most a bevándorlás mellett kampányoló és a múlt gazdasági fájdalmait okozó pártokra szavaz, nem érti, hogy kutyából soha nem lesz szalonna.

A megvett nyugat-európai és hazai baloldali médiumok PC-nyelven éjjel-nappal közvetítik a két politikus agitátor, Frans Timmermans és Manfred Weber látszatcsatározását. A félrevezetés nagymesterei az EP-választásra készülő polgárokat ásítozó szamárnak nézik. A két szereplőnél szó sincs elkötelezettség melletti valóságos hiteles elvek követéséről, adok-kapok harcot sem láthatunk. Összegezve, a politikai színpadra küldött marionett­figuráktól messze esik, hogy – sportnyelven szólva – ketrecharcosoknak nevezzük őket. Feladatuk cirkuszt adni a népnek, elvonni a figyelmet a pénzmágnások és multik lopakodó akaratától, a birodalomként működtethető föderális típusú Európa kialakításáról. Ezek után nevén nevezhetjük a gyereket, azaz ők nem ketrecharcosok, hanem ketrecbe zárt pártrabszolgák.

Mondjuk ki, bohóckodnak. A baj csak az, hogy fellépéseikkel Európa kenyerét osztogatják – vagy inkább fosztogatják – az ellenőrzés nélkül, országainkba betörő keresztényellenes bevándorlóknak és a köztük megbújó terroristáknak. Egy cseppnyi szolidaritás sem szorult beléjük. Honfitársaink nyakára hozzák a félelmet, a csalogatott migránsokra pedig az embercsempészeket és a tengerbe fulladás mindennapos veszélyét.

A kontraszelektált brüsszeli politikusok és képviselők magatartásán nincs mit csodálkozni. A választások előtt tunyaságukat és hozzá nem értésüket szorgalmukkal tetézik. Az őket bizalmukkal megajándékozó állampolgáraiktól elszakadtak, tevékenységüket saját érdekeik képviseletére használják. Azok a kelet-közép-európai társaik, akik viszont komolyan vették nemzeteik polgárainak akaratát, kisebbségre kárhoztatva, szélmalomharcra kényszerültek. Elsősorban azért, mert a brüsszeli kinevezési technika antidemokratikussá vált, és kijelölte a mindenkori, mindenható szolgai elitet, az Európai Bizottságot.

Az elmúlt években az Európai Unió apparátusa korrupciógyanúsan a pénzmágnások és a multinacionális cégek befolyása alá került. A megvett képviselők és intézményi vezetők nem foglalkoztak az emberek sorskérdéseivel, napi feladataik közül népeik szolgálatát törölték. Mindennapos gyakorlattá tették a nem gazsuláló államok regulázását, parlamentjeik jogszerűtlen felülbírálását.

A fenti utat követi Frans Timmermans és Manfred Weber is, hiszen nekik a legfontosabb a megélhetéshez szükséges pozíciószerzés. Ők soha nem fognak az ismert kőkemény sportág ketrecharcos szereplőivé válni. Egy követ fújnak, a választók megtévesztésére néhány látszat politikai pofont bevisznek egymásnak, de közben összekacsintanak. Említett urak bevándorláspártiak, az üldözött keresztényeket nem kívánják megvédeni, kiszolgálják a finánctőkét, sajnálatos módon növelik a migránsözönt, és szívfájdalom nélkül szervezik Európa őslakosságának kicserélését. Ez álnok cselekvés, hiszen a meghívott és becsalogatott migránsok politikai és gazdasági rabszolgaságra vannak ítélve. Az európai polgárok adóforintjait nem a közjóra, hanem a migránsok szavazatainak megvásárlására használják. Igazolásul szolgálnak a névtelen bankkártyák, amelyek átvándorolhatnak a megbújó terrorista szervezetekhez.

Van mit söpörni saját házunk táján is. Itthon az amerikai típusú euró­pai föderáció elkötelezett hívének hitvese Gyurcsányné, a bukott miniszterelnököt alt hangon utánozza, átvéve Clintonné szerepét. Üzenjük, csak óvatosan! A házassági balhék elkerülendők. Gy. F. pénzért és hatalomért mindenre vállalkozik, de szoknyát viselni nem szeretne. Igazi álbonviván, aki idős, tisztes asszonyoknak bókokat, hazug ígéreteket mondogató pozőr. Alkalmatlan országvezetőként megbukott, mégis volt párttársainak legfőbb intrikusa. Szerencsére jól szolgálja a magyar polgárok azon felismerését, hogy miért szükséges a Fidesz–KDNP elszigetelődése a szocliberálisoktól és a posztkommunistáktól.

A DK ketrece nemcsak kicsi, de rozsdás is. Hol van már az az idő, amikor a „Sződd a selymet elvtárs” indulóval vagy az „Arccal a vasút felé” szlogennel lelkesíteni lehetett az embereket. A pártvezér migrációs innovációja megbukott, nem vált példaértékűvé akkor sem, amikor egy-két napra befogadta az általa kétes módon lakott villába a migránsokat.

Tanuljunk a 2002 és 2010 között folyó, az ország lerongyolódását előidéző kormányzásból. Aki most a bevándorlás mellett kampányoló és a múlt gazdasági fájdalmait okozó pártokra szavaz, nem érti, hogy kutyából soha nem lesz szalonna. A neoliberálisokból és a posztkommunistákból nem válhat a keresztény civilizációt és a népfelséget tisztelő demokrata. Az utóbbi napokban az MSZP és az eszmeiségét elfogadó ellenzéki pártok előre vetítették, hogy mit várhatunk tőlük és a magyarokat patkányozó Bangónétól vagy attól az Ujhelyi Istvántól, aki demokratikusan megválasztott legitim kormányunkat illette hasonló szavakkal.

Tudatosítanunk kell, hogy a volt EP ellenzéki képviselőknek nem Brüsszelben, hanem a megszokott ketrecben van a helyük.

Szerző: Csizmadia László a CÖF-CÖKA elnöke

Forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20190513-ketrecharcosok

 

Bajnai Gordon újratöltve

Soros György tesztüzemmódba kapcsolta hűséges társát és helyi lerakatát.

Nem kizárt, hogy a tehetséges, karizmatikus politikai vezetők teljes hiányától szenvedő, másod- és harmadosztályú politikusoktól hemzsegő baloldali ellenzék végül mégis visszatántorog Bajnai Gordonhoz, hogy mentse meg őket, ha tudja. Hiszen az ellenzék szétesőben, cél és vezércsillag nélkül botorkál; itt van viszont Bajnai, aki „fénylő csillag”: européer, progresszív, globalista, kozmopolita, sármőr, politikailag abszolút korrekt, van miniszterelnöki tapasztalata. És még az Internacionálét is elénekli, ha kell (2009-ben a szocikkal).

Bajnai esetleges előkaparására utal, hogy a 168 Óra és a 24.hu egyaránt hosszú interjút készített vele, s néhány napra rá egy róla készült könyv jelent meg, amelynek bemutatóján Bajnai is újra bemutatkozott a nyilvánosság előtt.
S hogy valóban készülhet újra egy nagy szerepre az ellenzéki oldalon, pontosabban már készítik erre a szerepre, arról árulkodnak azok a mondatai is, amelyek a Fidesz legyőzhetőségének receptjéről szólnak. Kifejtette ugyanis, hogy a jelenlegi választási rendszer valójában kétpárti szisztéma, tehát egy nagy néppártot nem győzhet le senki más, csak egy másik nagy néppárt. Ő pedig úgy látja, hogy „Erre a feladványra azóta sincs megfejtése a mai ellenzéki politikának, s amíg nem lesz, nem is tud szembeszállni ezzel a rendszerrel”.

Vagyis: kell egy szivárványos ellenzéki néppárt – s kell ehhez egy karizmatikus vezető. Ez lehet ő személyesen. Hiszen Bajnai egyszer állítólag bizonyított, 2009-ben megmentette az országot. Eemlékszünk, azzal kezdte a gyurcsányi csődgondnokságot, hogy kijelentette, ez fájni fog. Persze hogy fájt, hiszen nem tett mást, mint érvényesítette a válsághelyzetben a neoliberális mantrákat: megszorítás, adóemelés, bérbefagyasztás, nyugdíjelvonás, szociális elvonások, munkanélküliség stb. – mindezt az adófizetők kárára. Igen, bizonyította: ő valóban szolgai végrehajtója a globalista pénzügyi körök akaratának, ha kell, 2009-ben, ha kell, 2019-ben újratöltve.

Mire számíthatna az ország, ha a 2012-es kudarcos visszatérése után ismét színre lépne mondjuk az önkormányzati választások után, egy új ellenzéki párt vezetőjeként? A választ ő maga adta meg, amikor kijelentette: nagyon tiszteli Soros Györgyöt.

Ebben a mondatban minden benne van.

Hogyne tisztelné Soros Györgyöt, aki kezdettől fogva támogatta őt intézményesen, hálózatosan és pénzügyileg is? Ne feledjük, a Bajnai-féle Haza és Haladás Alapítványt az a Center for American Progress nevű, a Clinton családhoz húzó agytröszt támogatta, amelyet Soros György ötlete alapján hoztak létre s amelyet Soros főszponzorként támogatott.

Emellett Bajnai Gordon tagja a Soros György által alapított, az Európai Uniót behálózó Külkapcsolatok Európai Tanácsának, amely testület – vagy inkább agytröszt – az unió egyfajta deep state-jeként, azaz mélyállamaként működik. Olyan háttérerő, amely megszabja, de legalábbis erősen befolyásolja, hogy milyen döntések szülessenek az unióban.

Ezek után nem meglepő, hogy a Külkapcsolatok Európai Tanácsát (European Council of Foreign Relations, ECFR) Soros György segítségével alapították 2007-ben, aki az „anyaszervezetnek”, a Council of Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa, CFR) is tagja, sőt egy ideig igazgatója is volt. A tanács a honlapján megfogalmazott ars poeticája szerint a gróf Coudenhove-Kalergiig visszavezethető páneurópai koncepció hívei, melyet Brüsszellel és a tagállamokkal együttműködve szeretnének érvényre juttatni. Világos szavak, fordítsuk le magyarra: céljuk az Európai Egyesült Államok létrehozása.

Bajnai már megmutatta Soros György iránti feltétlen odaadását: tavaly tavasszal az ECFR ötven tagja, befolyásos európai személyiségek – köztük Bajnai Gordon – nyílt levelet tettek közzé a magyar felsőoktatási törvény ellen és a Soros-féle CEU (Közép-európai Egyetem) védelmében. Ebben gyakorlatilag felszólították (!) az Európai Bizottságot és az unió tagállamait, hogy minden erővel lépjenek fel a törvény ellen.

Továbbá tavaly ősszel Bajnai Gordon mutatta be azt a New Pact for Europe című tervet, amelyet Soros Nyílt Társadalom Alapítványok, a Bertelsmann Alapítvány és még néhány más, nem kevésbé nemzeti szuverenitásellenes képződmény tákolt össze a brüsszeli politikai elit nagy örömére.

Bajnai tiszteli Sorost; arra a kérdésre, hogy mit szól a pénzügyi spekuláns OTP-részvények elleni támadásához a magyar válság kellős közepén, képes volt azt válaszolni, hogy „A világ legtermészetesebb dolga, hogy akik pénzeket kezelnek és befektetnek állampapírba, azt az országot próbálják támadni, shortolni, amelyikről azt gondolják, sebezhető. Az ország dolga, hogy ne legyen sebezhető, akkor támadhatatlan.” Bajnai szerint tehát a világ legtermészetesebb dolga országokat támadni, országokat és milliókat csődbe juttatni. Vajon így gondolják Nagy-Britannia, Malajzia, Thaiföld állampolgárai is, amely országok valu­táit csődbe juttatta?

Különösen elképesztő az a szenvtelenség és érzéketlenség, ahogyan Soros mellé áll a saját országát és lakosságát ért pénzügyi támadás kapcsán. De mi ebben a meglepő? Bajnai Gordon akkor sem mutatott empátiát, amikor az általa tulajdonolt Hajdú-Bét Rt. csődbe ment, aminek következtében libatenyésztők százai mentek tönkre; volt, aki a kilátástalanság ­miatt véget vetett az életének.

Persze Bajnai Soros iránti rajongása semmit sem számít addig, amíg személyes rajongásról van szó. A probléma akkor kezdődik, ha 2012 után esetleg ismét közéleti terepre lép, s komolyan elszánja magát arra, hogy újra megmenti az országot. Bajnai ebből a szempontból nagyon hasonlít Judith Sargentini asszonyra, hiszen mindketten meg akarták és meg akarják menteni Magyarországot az Orbán-kormánytól, s a legkevésbé sem zavarja őket, hogy az ország elsöprő többsége nem tart igényt a segítségükre.

Azonban a fent leírt eseményekből logikusan kikövetkeztethető, hogy Soros György már próbálgatja hűséges követőjét, s eljöhet az a pillanat, amikor ismét csatába küldi, miként 2012-ben. Soros, ha erre a következtetésre jut, nem véletlenül teszi: valószínűleg pontosan látja, hogy egyetlen épkézláb politikus sem található a szélesen vett ellenzék soraiban, aki komolyan vehető kihívója lehetne Orbán Viktornak.

Vélhetően tisztában van azzal is, hogy a korábbi kegyenc, Gyurcsány Ferenc olyan szinten leszerepelt Magyarországon, s annyira nem eladható, hogy mást kell találnia helyette, még annak ellenére is, hogy a Gyurcsány házaspár – a nagyobb haszon érdekében – szinte nyálcsorgatóan mondja fel nap mint nap a neoliberális-nyílt társadalmas mantrát az Európai Egyesült Államokról meg a bevándorlás szépségeiről.

Csak azzal nincs teljesen tisztában Soros, hogy ha az emberek meghallják Bajnai Gordon nevét, akkor nem a haza megmentője jut az eszükbe, hanem egy hivatalnok, egy bürokrata, aki szenvtelenül nézte a libatenyésztők tönkremenését és személyes tragédiáikat, adta a nevét miniszterként Gyurcsány Ferenc kormányzati ámokfutásához, az ország tönkretételéhez, majd egy brutális megszorítócsomagot kényszerített rá az emberekre. Nem úgy gondolnak rá, mint egy „haladó” européerre, hanem mint aki Gyurcsány Ferenccel párban megszorítóintézkedések sokaságával tette nehézzé az életüket.

Mindettől függetlenül egyet tudnunk kell: ha Bajnai egyszer kormányfő lenne Magyarországon, akkor Soros György mentalitása, életfelfogása kerülne hatalomra az országban. S jönne, nyomulna a Soros-hálózat. Attól pedig a Jóisten óvjon meg bennünket.

Szerző: Fricz Tamás politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Bal és jobb helyett: globalisták és szuverenisták

Matteo Salvini, az olasz Liga párt vezetője, egyben az olasz kormánykoalíció meghatározó embere április 8-án Milánóban Népek és Nemzetek Európai Szövetsége néven új nemzetközi pártszövetséget hozott létre. A szövetség alapító tagjai a Ligán kívül a német Alternatíva Németországért (AfD), a Finnek Pártja (korábbi nevükön Igazi Finnek), akik éppen a napokban hajszál híján megnyerték a választásokat Finnországban, illetve a Dán Néppárt. Másnap, április 9-én csatlakozott az új pártszövetséghez a kormányon lévő Osztrák Szabadságpárt is, azóta ugyanígy tett Marine Le Pen pártja, a Nemzeti Gyűlés a Nemzetek és Szabadság Európája-frakcióból.

Fontos, hogy a Salvini által kezdeményezett Népek és Nemzetek Európai Szövetségét négy, illetve öt olyan párt alapította, amelyek a jelenleg létező három eurokritikus pártfrakció közül kettőből érkeznek: a Liga, az AfD és a másnap csatlakozó Osztrák Szabadságpárt a Nemzet és Szabadság-frakcióból, a Finnek Pártja és a Dán Néppárt pedig a Európai Konzervatívok és Reformisták frakcióból. Közel áll a csatlakozáshoz a Jaroslaw Ka­czynski által vezetett Jog és Igazságosság pártja a Konzervatívok és Reformerek frakcióból. De Salviniék várják a harmadik eurokritikus pártfrakcióból, a Szabadság és Közvetlen Demokráciából a Svéd Demokratákat, vagy – ha még indulnak az EP-választásokon, akkor – a Nigel Farage által vezetett brit Függetlenségi Pártot is.

Alakul tehát egy nagyon erős pártszövetség Európában; elképzelhető az is, hogy az európai parlamenti választások után a jelenleg három eurokritikus frakció egyesül. Salviniék nagyon várják a Fidesz csatlakozását is, ami azért lenne fontos, mert a magyar kormányzó pártszövetség a néppártból lépne át, s ezzel jelentősen megerősítené az újonnan formálódó eurokritikus irányzatot. Európa új törésvonalának az egyik oldalán azok a néppárt és a szocialisták-szociáldemokraták által összefogott pártok állnak, amelyek elkötelezettek a birodalmi Európai Egyesült Államok létrejötte mellett, hívei a bevándorlásnak, a multikulturalizmusnak, egy új Európának, amelyben különböző vallások és kultúrák élnek egymás mellett – különös tekintettel az iszlám vallásra –, s ahol a keresztény értékrend pusztán egy lesz a sok közül.

Ebben a logikában a törésvonal másik oldalára azok a pártok kerülnek – egyelőre még a néppártot belülről is megosztva –, amelyek a nemzeti identitást és függetlenséget védik, nem a brüsszeli és a globális elit, hanem a választópolgárok oldalán állnak, nem akarnak birodalmi, csúcsföderális uniót és nem kívánnak egy kevert fajú és kultúrájú Európát.

Ebből kiindulva a néppárti vezetőknek a néppárthoz való tartozásnak már nem feltétlenül az az elsődleges kritériuma, hogy egy párt kereszténydemokrata vagy konzervatív, hanem az, hogy globalista, multikulturalista és bevándorláspárti. Lefordítva: egy párt hiába konzervatív, miként a Jog és Igazságosság pártja, nincs helye a néppártban, illetve a néppárti szövetségben, mert szuverenista. Egy másik párt hiába jobboldali, mint az olasz Liga, ha egyébként bevándorlásellenes. S egy párt hiába kereszténydemokrata és konzervatív, mint a Fidesz és a KDNP, ha egyébként egyszerre szuverenista, bevándorlásellenes és szemben áll a brüsszeli elittel.
A néppárt tehát azért nem marad a jobbközépen és húzódik be középre, mert az új törésvonalnak megfelelő értékrendjéhez immáron jobban illeszkednek a baloldali, liberális és zöldpártok, mint a hagyományos jobboldali pártok.

És ez valóban szakítás a gyökerekkel, hiszen – hogy egy pillanatra felidézzük a múltat – az 1953-ban, az Európai Szén- és Acélközösség közgyűlésének keretei között megalakult kereszténydemokrata csoport olyan jobbközép alakulatként indult, amelynek meghatározó személyiségei közé tartozott Konrad Ade­nauer, Alcide de Gasperi és az a Robert Schuman, akitől a híres mondás ered: „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.” Az Euró­pai Néppárt ezeken az alapokon jött létre 1976-ban, deklaráltan a jobbközép politikai szervezetek pártcsaládjaként; a három meghatározó egyéniség között találjuk – Jean Seitlinger és Leo Tinde­mans mellett – azt a Wilfried Martens belga miniszterelnököt is, a pártszövetség későbbi elnökét, aki kiváló viszonyt ápolt a Fidesszel és személyesen Orbán Viktorral is.

Nem kérdés, hogy a fent említett alapító személyek, illetve a néppárt kezdettől fogva elkötelezett híve volt az európai integrációnak, mai szavakkal élve az erős Európának, de fontosnak tartották a nemzetek szuverenitásának megőrzését, a keresztény értékrendet is. Az utóbbi tíz-húsz év, de leginkább az utóbbi évtized, s különösen Angela Merkel látványos színeváltozásának következménye az, hogy fokról fokra előtérbe és meghatározó pozícióba kerültek azok a liberálissá váló néppárti elitek, amelyeknek az európai integráció már Európai Egyesült Államokat jelent, a keresztényi szolidaritás pedig már nem az európai emberekre, hanem az iszlám bevándorlókra szorítkozik.

A néppárt új, középre húzó politikája azt jelenti, hogy a globalista fősodorhoz tartozó kereszténydemokrata, konzervatív, liberális, szociáldemokrata, zöld- stb. pártok egy táborba kerülnek. Velük szemben állnak azok a szuverenista erők, amelyek lehetnek akár kereszténydemokraták és konzervatívok is, mégis Európa „szélsőségesei” közé sorolódnak be a globalisták véleménydiktatúrája alapján.

Mi következik mindebből? Az, hogy valóban vízválasztó lesz a májusi európai parlamenti választás, amelynek eredményeképpen Európa politikai térképe gyökeresen átrajzolódik, megváltoznak az alapvető törésvonalak, a politikai szövetségek, az értékrendi táborok – s mindezek következtében megváltoznak az európai parlamenti pártcsaládok is. A liberális politikai fősodor innentől kezdve „európai középről” és „európai szélsőségekről” kezd majd beszélni, és ezt az új értelmezést igyekszik majd belesulykolni az európai közvéleménybe.

Mindez azonban súlyos félrevezetés, a legnagyobb álhírek egyike. A valóság az, hogy a szélsőségesnek nevezett pártok valójában Európa realistái, míg a magukat középnek nevező politikai csoportok Európai utópistái. Az utópisták és realisták csatájában és politikai térképén kell megtalálnia új helyét a Fidesznek és vele együtt a KDNP-nek is, s aligha kétséges, hogy számukra az egyetlen adekvát és otthonos hely a realisták között van.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/bal-es-jobb-helyett-globalistak-es-szuverenistak-6813992/

 

 

Veszélyben a Helmut Kohl-i vízió

Bármilyen reform csak a nemzetállamok szuverenitásának tiszteletben tartásán alapulhat.

Ma Közép-Európa, benne különösen Magyarország és Lengyelország viszi a zászlóját annak a gondolatnak és politikai irányzatnak, amely szerint a birodalmi törekvésektől közösen kell megvédeni a szabad nemzetek Európáját, hogy a kontinens országai, őshonos nemzetei később ne legyenek bevándorló­országok. Ezt a hatékony, acélszilárdságú politikai szövetséget alapozza meg a közösen viselt sors és történelem is: 1848, a Habsburg- és cári függés, a két világháború közötti időszakban hasonlóképpen kialakított politikai rendszerekkel – királyságokkal és király nélküli királyságokkal –, majd a második világháborúba való sodródás a német, illetve a szovjet érdekszféra részeként. A 40-45 év kommunista diktatúra a bolsevikok által sosem kívánt, egyetlen pozitív hozadékaként hozzájárult egy identitásában még jobban megerősödő, a saját kulturális gyökereihez máig ragaszkodó térség kialakulásához.

A Helmut Kohl-i koncepció a rendszerváltozás – ahogy németül nevezik: Wende – idején, harminc évvel ezelőtt egészen másról szólt. Kohl és eszmetársai egy olyan egységesülő Európát képzeltek el, amelyben az európai integrációt akkor lehet sikerrel véghez vinni, ha azt Európa és a nemzetállamok közötti szuverenitás megosztása alapján tervezik meg. Vagyis bármilyen reform, a közösség működését javítani célzó kísérlet, politikai elgondolás csakis a szubszidiaritás, a helyi szintek eszméjének tiszteletben tartásán alapulhat.

A nemzetállamok és a nemzetek nélküli Európa konfliktusa nekünk, magyaroknak azért is tanulságos és aktuális, mert valójában a néppárton belüli vita is erről szól: a nemzetek nélküli Európáról és arról a másik Európáról, amely ha teljesen elveszíti identitását, akkor azzal elveszíti lelki és kulturális arculatát is. A meggyengült nemzetek fölé emelt, centralizáló Európa eszméje a hanyatlás része: erről szól a Fidesz küzdelme és az elmúlt hetek-hónapok csatározásai. A „felfüggesztési ügy” is valójában nem a Fidesz, hanem az Európai Néppárt, még tágabban nézve: Európa jövőjéről szól.

Azok a politikai erők, beleértve magyarországi szövetségeseiket is, amelyek európai föderációban gondolkodnak, talán nincsenek is teljesen tisztában az eredeti kifejezés fogalmi jelentésével. A föderáció latin eredetű szava társulást, magyarosan szövetségi államot jelent, ennyiben tehát stimmel az Európai Egyesült Államok eszméje, és eredetileg államoknak, országrészeknek olyan szoros együttműködését jelenti, amelyben az állami főhatalmat, a szuverenitást közösen gyakorolják, így alkotórészeik önállóan már csak részben hordozzák magukban az államiság bizonyos mértékű elemeit. Ez Európára lefordítva azt jelenti, hogy végleg megszűnnének a nemzeti szuverenitások, s ez hosszabb távon a mai értelemben vett Európa teljes felszámolásához vezetne. Ehhez mi némi egészséges cinizmussal hozzátehetjük: a balliberális politikai pártok mégiscsak értik valamennyire a föderalizmus lényegét, hiszen az ő céljuk valóban a nemzetállami identitások és bármilyen, nemzeti-kulturális alapon szervezett önállóság megszüntetése. Vagyis ugyanaz a céljuk, mint egykoron szellemi elődeiké, a bolsevik-nemzetközi irányt képviselő kommunistáké.

Teljesen nyilvánvaló minden gondolkodó európai polgár előtt, hogy minél nagyobb a brüsszeli központ hatalma, annál kevésbé tud érvényesülni a nemzeti és demokratikus önrendelkezés elve, ráadásul a központosítással a fölösleges bürokrácia is csak egyre jobban növekedne. Funkcionális megközelítésben azt is mondhatjuk, hogy az Európai Egyesült Államok központosító koncepciója jóval több működési hátránnyal járna, semmint haszonnal az uniós intézményrendszer számára.

Ahogy a neves angol filozófus és esztéta, Roger Scruton írja: „A nemzetállam nem a probléma, hanem a megoldás: ez zárja magába az egyedüli motivációt, melyhez a politikusok folyamodhatnak, amikor az európai projekt hatása végre az egész kontinensen érezhetővé válik.” Mindnyájunk számára világos a Buckingham Egyetem vendégtanárának üzenete: az erősebb Európához erősebb nemzetállamokra van szükség. Valahol erről is szól a május 26-i EP-választás: az igazi tét tehát most az, hogy legyenek erős nemzetállamok, amelyek szövetségben képesek megvédeni Európát.

Ehhez viszont nem az lesz a megfelelő út, hogy például Emmanuel Macron francia elnök a valutaövezet látszólagos reformjavaslatával végleg kettészakítaná az Európai Unió közösségét, és az eurózóna kétségkívül meglévő fiskális-felügyeleti gondjainak érdemi kezelése helyett politikai centrumra és gazdaságilag alacsonyabb szinten tartott – politikai mézesmadzaggal rángatott – perifériákra osztaná fel Európát. Az uniós egység szándékos megosztása csak még kiszolgáltatottabbá tenné kontinensünket az egyre fenyegetőbb veszélyek, legfőképpen a migráció és a biztonság kérdésében, de gazdasági értelemben is hátrább csúsznánk a globális versenyben. Európa jelenlegi vezetői nem ismerik föl az igazi kihívásokat és azok esetleges veszélyeit, ezért májusban az érdemi változást garantáló politikai erőkre kell szavazni Európa választópolgárainak.

Az Európai Egyesült Államok hívei – így Angela Merkel és Macron is – az euró megmentésére hoznák létre a csak a saját politikai érdekeiket kiszolgáló maguniót, azonban ezzel csupán súlyosbítanák a problémákat, és a gazdaságilag jelenleg kiválóan teljesítő és politikailag stabil Közép-Európa jól működő demokráciáit is nehezebb helyzetbe hoznák. Látjuk, hogy ma Lengyelország és Magyarország a prosperáló stabilitást képviseli, míg a bevándorlóországokká tett Német- vagy Franciaországban forrong a társadalmi indulat, egyre kezelhetetlenebbé válik a helyzet. A saját nemzetük problémáit érdemben kezelni nem tudó, nem akaró, fölkent politikai vezetők egyfajta pótcselekvésként már egész Európát akarják megváltani hagymázas elképzeléseikkel, ahelyett, hogy a kölcsönös tiszteleten alapuló dialógusra törekednének a keresztény-nemzeti alapú értékközösséget jobban képviselő keleti tagországokkal. A nem szükségszerű és nem indokolt integráció helyett a valójában inkább megosztó macroni, merkeli kísérlet gazdasági, politikai, sőt geostratégiai szempontból is félperifériává tenné a fokozatosan felbomló Európát, amely megszűnne mai formájában létezni.

A gyurcsányi baloldal és szövetségeseik által megálmodott Európai Egyesült Államok képtelen fantazmagóriáját a korábban részben még nemzeti érdekeket is hangoztató Jobbik sem ellenzi határozottan és egyértelműen. Az a párt, amelynek alapító kongresszusán Pongrátz Gergely adta át politikai üzenetét az ifjaknak, mára a naftalin- és bolsevikszagú, a nemzetek eszméje ellen szövetkező európai és magyar baloldal elvtelen cinkostársa lett. Pedig a megélhetési radikálisoknak is tisztában kellene lenniük – sőt valójában nagyon is tisztában vannak – azzal, hogy egy ilyen típusú föderalista modell elmosná a felelősségi viszonyokat, az európai vezetők egyre kevésbé lennének felelősségre vonhatók a következő évtizedeket meghatározó politikai döntéseikért, ez pedig hosszabb távon a ma ismert európai integráció és kulturális közösség felbomlásához vezetne.

Szerző: ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/veszelyben-a-helmut-kohl-i-vizio-6628541/