Az NGO-hálózatok a nemzetállamok ellenségei

Soros György nem kormányzati szervezetekből (NGO) álló, világot átszövő birodalma a nemzetek feletti illegitim hatalom célját szolgálja. Ezek a szervezetek nem spontán alakulnak, nem a közjót szolgálják, hanem jelentős magántőkével alapított féllegális közösségek. Személyzetük busásan fizetett. Olyan munkavállalók, akiknek többsége messze áll a közjóért tevékenykedő nemes eszmeiség gyakorlásától. Kontraszelektált zsoldosfigurák, felbérelt katonák, akik a közjóra fittyet hányva közhasznúnak azt tekintik, amit saját zsebükbe irányíthatnak.

A pénzügyi panamák nagymestere, aki a korrupciós megoldásoktól sem idegenkedik, új célpontjául Európát választotta. Gazdasági hatalma mellé kedvenc eszmerendszerét, a neoliberalizmust a nyílt társadalom ideológiájával fűszerezve politikai uralmának megszerzésére fordítja. Úgy véli, hogy a cinkelt lapokkal megszerzett vagyona mindezt lehetővé teszi, nem zavarja, hogy közben mélységesen lenézi az európai polgárok szellemi képességeit.

Tudjuk azonban, hogy a majd egy évszázadon át piedesztálra állított liberalizmus mára lepusztult szellemi alakzat, amely életképtelen társadalmi torzóvá vált, megtagadta eredeti cél­jait, és egy szűk elit érdekében káoszba vezette a társadalmakat. Soros György mentségére szolgálhat, hogy nála történelmileg sokkal nagyobb figyelmet kapott eszmevezérek is vesztesek lettek a végtelenségig nem tágítható, foltozgatott izmusok követése során (Hitler, Sztálin stb.).

Soros ezért húzta elő a zsebéből a nyitott társadalom elfuserált, szemfényvesztő eszmeiségét. Eszerint az egyénnek mindent szabad mindaddig, amíg az eltörölt nemzetek közössége feletti, egyközpontú világuralmi érdekekkel nem ütközik. Ehhez szükséges a lebutított polgár, a globalizált politikai, gazdasági és társadalmi rendszer, melyhez társul az újkori rabszolgatartó birodalom. Nem kell arra időt vesztegetni, mondja ő, hogy 500 millió európai ember miként vélekedik a demokráciaexportról vagy éppen az újkori népvándorlásról. Azt sem kell meghallgatni, hogy ragaszkodik-e az ősei által felépített civilizáció értékeihez, választott és vallott hitéhez, családjához.

Azt látjuk, hogy csapatának bővítése céljából számolatlanul szórja az ezüstöt követői elé. Megéltük, hogy az ilyen emberek csak ideig-óráig tudják félrevezetni a többségé­ben mindig józan polgárokból álló társadalmakat. Előbb vagy utóbb kiderül, hogy az ördög öltözött angyalruhába. Mindezt felismerve kell megváltoztatni a brüsszeli rendszert, amely a meg sem választott bürokratáknak lehetőséget ad arra, hogy az európai polgárok akarata ellenére eladják kontinensünket. Klasszikus demokráciákban, a jogállamiság keretei között a nemzetek választópolgárai döntik el, hogy kire bízzák a hatalom gyakorlását.

Alapvető jog, hogy minden nemzet külön-külön dönthessen, választástól választásig sorskérdéseiről. A népeknek van kormányuk, és ezt még Brüsszel sem kérdőjelezheti meg.

Soros testvér ezt nem így gondolja. Apparátusával figyel minden politikai rezdülésre, és érdekei szerint azonnal reagál. Észlelte, hogy a magyar nemzet tekintélyes civil szervezete, a Civil Összefogás Fórum–Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖF–CÖKA) az európai uniós országokban is szervezi a nemzetek önállósága mellett kiálló szellemi honvédelmi mozgalmat, és a tagországok polgárainak részvételével rövidesen megalakítja az Európai Unió Civil Együttműködési Tanácsát.

A nemzetekért történő összefogás megzavarta, ezért gyorsan a zsebébe nyúlt, válaszként megalakította a Civil Liberties Union for Europe, röviden a Liberties nevű szervezetet, amelynek vezetőjévé kinevezte azt a jogászt, aki korábban a magyarországi Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) elnöke volt. Soros tehát plagizált, a CÖF–CÖKA azonban ennek ellenére „a szegény” embertől nem kért know-how jogdíjat.

A Liberties a TASZ tükörszervezete, berlini székhellyel, biztos távolságra a magyar állam joghatóságaitól. Az új szervezet vezetője azt nyilatkozta, hogy céljuk a nemzetek fölötti, egy kézből irányított Európa kialakítása, és az uniós civil szervezetek akaratának egységesítése. Az interjút közlő hírportál hozzáteszi, hogy a Liberties valószínű célja Orbán Viktor hatalmának megdöntése is.

Láthatóan egyre szaporodnak az egy kézben lévő, a nemzetek eltiprására létrehozott provokatív szervezetek, amelyek a politikai terrorizmus legnehezebben azonosítható fegyverét, a korrupciós vádakat használják fel a békés társadalom nyugalmának megzavarására. Hazugságokkal próbálják semmissé tenni a magyar emberek és a kormány erőfeszítéseit, eredményeit, mindezzel igyekeznek káoszt teremteni a 2018-as választások előtt.

Európa polgárai, vigyázó szemeteket a nemzetállamok eltiprására szövetkező kalandorokra vessétek!

Magyar Idők: http://magyaridok.hu/velemeny/az-ngo-halozatok-nemzetallamok-ellensegei-2057458/

Tusványos történelmi távlatban

A magyar kormányfő nem pusztán azért kiemelkedő európai politikus, mert pontos, önálló és szuverén külpolitikai stratégiája van a nemzeti érdekek érvényesítésére, hanem azért is, mert – szinte egyedülálló módon – magas színvonalú politikai elemzőként is megállja a helyét. Ezt tette az ez évi, szokásos tusnádfürdői beszédében is, amely messze több volt, mint egy kampánybeszéd – miközben annak is megfelelt. Fontosabbnak tartom azonban, hogy a miniszterelnöknek Európa, Közép-Európa és a világ helyzetével, konfliktusaival kapcsolatos legfontosabb következtetéseit emeljük ki.

Először: Orbán Viktor megfogalmazta azt, hogy a XXI. században milyen fő konfliktusvonal vagy törésvonal mentén oszlik meg a világ. Ennek lényege, hogy az egyik oldalon állnak azok a politikai, gazdasági és pénzügyi elitcsoportok, amelyeknek célja egy globális rend felépítése, amelyben a nemzetállamok alárendelődnének a nemzetközi, globalista és kozmopolita intézmények akaratának. A másik oldalon állnak a nemzeti szuverenitást, a nemzetállamok önállóságát védő politikai erők, akiknek meggyőződése, hogy egy globális rend kialakulása új önkényhez, globális diktatúrához vezetne, s ennek megakadályozására csak az erős nemzetállamok képesek.

A miniszterelnök a globalizmus legfontosabb erői között említi a brüsszeli bürokráciát – egészen konkrétan a Jean-Claude Juncker által vezetett bizottságot –, illetve a Soros György által irányított, világot átszövő civil hálózatot, amelyek egyfelől a migránsok illegális Európába hozatalát, másfelől a nemzeti érdekeket és nemzeti szuverenitást védő kormányok megbuktatását igyekeznek előkészíteni a legkülönfélébb eszközökkel és módszerekkel.
Ugyanakkor a globalizmussal szemben állnak a közép- és kelet-európai országok, különös tekintettel a visegrádi négyekre, s ezen belül természetesen Magyarországra.

Vagyis – s erre helyesen mutat rá Orbán Viktor – a jövő évi magyarországi választásoknak valóban nem pusztán belpolitikai tétje van. Magyarországon immáron hetedik éve a nemzeti erők tartják a kezükben a kormányrudat, s hogy ez így marad-e a 2018-as választások után is, annak immáron európai tétje van. Annál is inkább, mert 2016-ban a brexit és Donald Trump megválasztása azt sugallta, hogy lassacskán felülkerekedhetnek a nemzetállamok léte mellett elkötelezett erők, ám 2017-ben a birodalom, vagyis a globális elit, más kifejezéssel élve a deep state (mélyállam) visszavágott: a holland választásokat a mérsékelt Mark Rutte és pártja nyerte, míg a francia elnökválasztásokon Marine Le Pen nem tudta legyőzni a Rotschild-házban nevelkedett, globalista Emmanuel Macront. És az is szinte biztosra vehető, hogy a szeptember 24-i német parlamenti választások után az atlantista, globalista és migrációpárti Angela Merkel marad hatalmon – s ráadásul az alternatívája, Martin Schulz még nála is globalistább.

Mindebből következik, hogy a két ideológiai-világnézeti tábor harca korántsem dőlt el, ellenkezőleg, a küzdelem, a mérkőzés a kellős közepén tart. Háború ez, XXI. századi háború, amelyet nem feltétlenül fegyverekkel vívnak – bár azokkal is, főleg proxyháborúk formájában, azaz nem a közvetlen szemben álló felek küzdenek meg egymással, hanem helyettesítő szereplőket vonnak be a küzdelembe –, többek között gazdasági-pénzügyi manőverekkel, médiamanipulációkkal, álcivil szervezetek erjesztő tevékenységeivel, titkosszolgálati eszközökkel. S éppen ezért lesz kiemelkedő jelentősége a 2018-as magyar választásoknak is: az európai, sőt a világközvélemény is régen tisztában van azzal, hogy a magyar kormány, s annak kiemelkedő képességű vezetője a nemzeti erők egyik legfontosabb szószólója, következetes képviselője, sőt, bizonyos értelemben irányítója is. Ha Magyarországon újra győznek a nemzeti erők, akkor annak jelentős hatása lesz az Európai Unió jövőjére is.

Nos, éppen ezért hangsúlyozza Orbán, hogy nekik nem is annyira a belső, legyengült, megosztott és koncepciótlan ellenzékkel van dolguk a választási kampányban, hanem Soros György hálózatával és a brüsszeli globalista elittel, hiszen utóbbiak mindent bevetnek annak érdekében, hogy Magyarországon a globalista-nemzeti törésvonal mentén a globális erők kerekedjenek felül. Itt jegyezném meg, hogy a magyar miniszterelnök a globális erők kapcsán döntően Soros Györgyről és hálózatáról, brüsszeli befolyásáról beszél, s ez helyes is, viszont tényként kell kezelnünk, hogy Soros ezer szállal ágyazódik be a globális pénzügyi háttérhatalomba, az ő jóváhagyó támogatásuk nélkül nem tehetné meg azt, amit megtesz.

Másodszor, Orbán Viktor a fentiekből helyesen vonja le azt a következtetést, hogy a globalizmus és a nemzeti erők közötti törésvonal felerősödésével és uralkodóvá válásával párhuzamosan a hagyományos, XX. századi ideológiai törésvonalak is felbomlanak. Ennek illusztrálására mondta el azt, hogy a kereszténydemokrata irányzatok megszűntek kereszténynek lenni, a liberális értelmiség és média elvárásait teljesítik, illetve a baloldali pártok is elvesztették baloldali arculatukat, a szociáldemokraták már nem szociáldemokraták, hanem a globális tőke kiszolgálói – tehát kifordultak magukból.

Miért van ez? – tehetjük fel a kérdést Orbán Viktor szövegéhez kapcsolódóan. Azért, mert az ultraliberális nézeteket valló globalisták óriási befolyást szereztek a politika, a gazdaság, a pénzügyek, a tudomány, az oktatás és nem utolsó sorban a média szféráiban, s mintegy felülírták a klasszikus ideológiai megosztottságokat, rákényszerítve a jobboldali politikai és kulturális csoportokat is arra, hogy az ő világszemléletük szerint ítéljék meg a dolgokat.

Olyan helyzetet teremtettek, amelyben a jobboldali, konzervatív és kereszténydemokrata-keresztényszocialista pártok és értelmiségiek saját egzisztenciális érdekévé vált, hogy elfogadják a politikailag korrekt, ultraliberális, kozmopolita és globalista látásmódot, elfogadják azt, hogy migránsinvázió ügyében az álságos és üres szolidaritás jelszavát tegyék magukévá a természetes önvédelem, vagyis az önmagunkkal való szolidaritás alapszempontjával szemben. Akárhogyan is, de szociológiai ténnyé vált, hogy Nyugat-Európában létrejött egy fősodratú, tehát globalista és liberális politikai közép, amelyhez liberálisok, baloldaliak és konzervatívok, kereszténydemokraták tartoznak, míg a másik oldalon vannak a populisták, autokraták, nacionalisták és idegengyűlölők, vagyis a fősodraton kívüli erők, akik a nemzeti szuverenitás és a klasszikus európai identitás védői és őrzői.

Egyszóval, átalakult az európai politikai paletta, átalakult a politikai verseny tartalma, s ebben kell a politikai pártoknak és csoportoknak megtalálniuk az új helyüket, s ami még fontosabb: az új szövetségeseiket.

Harmadszor, a miniszterelnök hangsúlyosan beszélt a közép- és kelet-európai összefogásról, amely ellensúlya lehet Nyugat-Európa globalista törekvéseinek, amelynek révén létrejönne egy kevert fajú Európa (Eurá­bia), s Európa elveszítené identitását. E mögött ismét egy elemzői felfedezés is meghúzódik, az mégpedig, hogy a világ folyamatai­nak megértésében a geopolitikai megközelítésnek egyre nagyobb jelentősége van. A világ többpólusú lett, egyes régiók és térségek a dominanciára vagy uralomra törő pólusok – Egyesült Államok, Kína, Oroszország, India, Közel-Kelet, Európa – erővonalai közé szorulnak be, s rákényszerülnek arra, hogy érdekeiket és értékeiket egyeztessék.

Így van ezzel Magyarország és a többi közép-európai állam is, ezért is fontos a visegrádi, s kibővítve a közép- és kelet-európai együttműködés. Amíg a világ a hidegháború idején ideológiai alapon mereven szét volt választva két óriá­si birodalomra, addig a geopolitika háttérbe szorult, az ideológia volt a meghatározó. Ám amikor a világ erjedésben, átalakulásban van, s az egyes pólusok, nagyhatalmak, térségek viaskodnak egy új világszerkezet kialakításáért, akkor a geopolitika az ideológia helyére kerül, fontosságában gyakran megelőzi azt. Innen nézve, a visegrádi és közép-európai együttműködés sajátos geopolitikai kényszer is – túl az értékbeli egyezéseken.

Végül negyedszer: Orbán Viktor arra hívja fel a figyelmünket, hogy nagy és brutális átrendeződések előtt állunk, amelyektől nem kell megijednünk, s el kell hinnünk azokat. El kell hinnünk – bár ma még döbbenetes erővel hathat sokak számára –, hogy az örök mintának tartott Nyugat széteshet, s elveszítheti orientáló jellegét. Felbomlott a Római Birodalom, s felbomlott a nagy szovjet birodalom is. Civilizációk uralkodtak évszázadokig, majd tűntek el a történelem süllyesztőjében. De a klasszikus Nyugat valóban érték volt, amihez ragaszkodni kell, amit fenn kell tartani akkor is, ha a Nyugat maga erre már nem képes.

Az emberi természet nehezen alkalmazkodik a nagy változásokhoz, ezért is igyekszik elhessegetni magától ezeknek a lehetőségét is. Még akár egy nemzeti beállítottságú embernek is döbbenetesnek hatnak Orbán Viktor szavai arról, hogy ma már azt érezhetjük, hogy nem Nyugat-Európa, hanem mi, Közép-Európa vagyunk a hagyományos Európa jövője. Kopernikusz, Galilei, Oswald Spengler, George Orwell szavai is elképesztőek, megbotránkoztatóak voltak a maguk idejében.

De nekik lett igazuk.

Magyar Idők: /http://magyaridok.hu/velemeny/tusvanyos-tortenelmi-tavlatban-1996720/

Nyílt levél Vona Gábornak

Kedves Fiatalember!

Azért szólítom így, mert egyáltalán nem érdekel, hogy Önnek van –e pártja, és az hány százalékon áll. Az sem érdekel, hogy Ön pártvezér, vagy miniszterelnök-jelölt-e, vagy sem. Egy dolog érdekel. Az, hogy Ön olyan stílusban beszél sok-sok ezer, Ön által ismeretlen emberről, amiért a XX. század vérzivataros éveiben még egy jó nagy pofon járt. Nem azért, mert akkor nem volt véleményszabadság, hanem azért, mert még az átkosban is tanították, hogy az idősebbeket tisztelni illik. Lehet, hogy az Ön értékítéletében a kormányzópárttal szimpatizáló nyugdíjasok megalázása és kifigurázása nemes dolog, radikális és nyílt vélemény-nyilvánítás. De higgye el, nem az. Sajnos, koromnál fogva megtehetem, hogy nyomatékosan felhívjam a figyelmét arra, hogy Ön a karrierje lehetőségét, jelenét közvetlenül pont a „viktoriánus nyugdíjasoknak” köszönheti. Ők azok ugyanis, akik biztosan nem voltak sem a kommunizmus, sem a neoliberalizmus támogatói, ezért mindenképpen egy új világot akartak, és azért küzdöttek. Gondolom, ennek a kijelentésnek az igazságát Önnek nem kell bizonyítanom. Bizony, pont a „szandis” papák és mamák voltak azok, akik végigküzdötték az életüket a szocializmus undorító mocskában, szegénységben, elnyomásban, kiszolgáltatottságban azért, hogy a fiaik, lányaik és unokáik jobb és szabadabb életet élhessenek. Köztük Ön is.  És higgye el, nem azért nélkülöztek és kínlódtak egy életen át, hogy holmi, a fenekükön még a tojáshéjjal közlekedő, provokáló pillanatemberkék, tüntetők, szervezők, aláírásgyűjtők, sípolók még az utolsó éveiket is tönkre tegyék. Pont Ön ne értené, hogy “a hétköznapokon kedves bácsikákból és nénikékből áradó indulatnak, vagy a „szájukból folyó szennyvíznek” mi lehet az oka? Éppen az, hogy a XX. század minden traumáját valóban ők élték át és túl. Bizony, az nem volt könnyű. Mert számukra a bénító és idegőrlő traumák sora nem csak történelem, hanem fogható, érezhető tragikus valóság. S ez nagy különbség. Ráadásul ezeket a traumákat nem volt lehetőségük kibeszélni, elpanaszolni, kiönteni. Titkolózniuk kellett, nehogy a szomszéd feljelentse őket. Hazudozni kellett még önmaguknak is, ha életben akartak maradni. Akkoriban nem volt lehetőségük divattal foglalkozni, és lehet, hogy ma örülnek annak, hogy van egy szandijuk, és húzható bevásárlókocsijuk. (Meg csomó betegségük és fizikai fájdalmuk is van, valamint sok-sok évük, ami miatt nem tudják már a dolgos két, remegő kezükben cipelni a bevásárlószatyrot. Adja Isten, hogy Ön hosszú életű legyen, és megélje azt a kort, amikor már remeg a kéz, és egy húzható bevásárlókosár ad majd örömet Önnek is.) S mivel a „viktoriánus nyugdíjasoknak” elegük volt a szennyből, hazudozásból, mocsokból, uszításból egy életen át, szeretnék, ha békén hagynák őket abban a közegben, amelyben megtalálták a nyugalmukat. Hogy miért pont ott? Mert tiszteletet és figyelmet kapnak. Ők így érzik. Joguk van hozzá. És senkinek semmi köze ahhoz, hogy hol és kivel érzik biztonságban magukat. Kérem, hagyja békén az Ön által viktoriánusoknak nevezett nyugdíjasokat! Hagyják őket végre felszabadultan ünnepelni a nemzeti ünnepeken! Hagyják végre, hogy annak tapsoljanak szabadon, akinek ők akarnak. Mert ha nem hagyják, ha provokálják őket, bizony, náluk is feltörhetnek az indulatok. Mert nekik tényleg elegük volt az erőszakos elhallgattatásból, a provokációból, az kötelező ideákból és eszmékből. Nekik már igazán felemésztette az élet az idegrendszerüket. Ott, Tusványoson sem történt volna semmilyen incidens, ha nincs provokáció. És a nemzeti ünnepeken sem kiabálnának akár trágárul, ha nem zavarnák őket a lehető legprimitívebb módon sípokkal, beüvöltésekkel, gusztustalan transzparensekkel. Persze, én is elítélem, ha fizikailag bántalmaznak bárkit is. De ettől még sok százezer, akár fideszes nyugdíjas szavazó a traumái, és remegő keze ellenére is nyugodt, kiegyensúlyozott honfitársunk. Még akkor is, ha időnként csúnyán néznek olyanokra, akiket nem szeretnek. Tudom, Ön azzal kezdi blogbejegyzését, hogy akinek nem inge, ne vegye magára. Csakhogy ez igencsak tisztességtelen megoldás. Mert Ön általánosságban támad, és a mocsok-golyók előli elugrást a megcélzott tömegben tartózkodó, remegő kezű nyugdíjasokra bízza. És a kollektív felelősséggel való próbálkozás igencsak sikamlós játék.

Egyébként pont Ön ítéli el, hogy egy provokátor hatására a jelen lévő nyugdíjasokon „eluralkodott a lincshangulat”? Talán emlékszik. 2009. április 14-én, azon a napon, amikor Bajnai átvette a kormányrudat, tüntetés volt a Parlament előtt. A rendezvény vége felé Ön gárdás kísérőivel együtt erőszakkal felnyomult a rendezvény színpadára, mondhatnám, lincshangulatban.  Fricz Tamás állta útját, és próbálta Önt meggyőzni arról, hogy az erőszakos fellépésnek nincs értelme. Nincs értelme, mert körülvették a tömeget a drónná változtatott rendőrök, és a tüntetők között sok a nő, a nyugdíjas és a kisgyermek.  Az Ön szemeiben akkor szikrázó gyűlöletre, indulatra sokan emlékeznek, akik akkor az arcába néztek.  Ön mégis felszólalt. Nem sokkal később sajnos a rendőrség és a tüntetők egy része összecsapott, több sebesülés is történt. Nekem úgy tűnik, akkor Önben is tombolt a gyűlölet.  Ugyan miért? Miért nem tudott uralkodni magán fiatal ember létére? Kit gyűlölt? Valószínű mindenkit, aki zavarta köreit, gondolatait, szándékait. Ön ne ismerné tehát az indulatok elszabadulásának mechanizmusát? Ön gyalázza azokat az embereket, akikben évtizedek óta, valós indokkal felhalmozódott az elkeseredés? Higgye el, az ő indulataikat már nem személyes ambíciók, vagy önös célok gerjesztik, hanem a nyugalom és a békés öregkor iránti vágy. Ezért javaslom, ne zavarják, és ne provokálják a „viktoriánus” nyugdíjasokat, sem Ön, sem mások! És ne is sértegessék őket! Szeretnék az életüket, illetve ami még maradt belőle, nyugalomban, gyűlöletkeltő provokációk, sípolások, hisztériák, erőszakos és indulatos karrier-kampányok nélkül leélni. Nem kérem, hogy kövesse meg a megsértetteket, mert a mocskolódó blogbejegyzések íróira nem jellemző a bocsánatkérés.  De arra megkérem, hogy mielőtt ítéletet mond bárki felett, gondoljon előbb a saját hitelességének fontosságára, vagy hiteltelenségének következményeire.

Bencze Izabella

 

Kalózhajók felségjel nélkül

A nagy francia forradalomra nagy hatással volt Jean-Jacques Rousseau, aki többek között fontosnak találta egy úgynevezett társadalmi szerződés megkötésének lehetőségét.

Magyarországon a 2010-es politikai helyzet már-már forradalomihletésű volt. A CÖF-CÖKA visszanyúlt a társadalmi szerződés eszközéhez. A 2010-es kormánybukás kétséget kizáróan igazolta, hogy a saját, önző érdekeit követő, népét kizsigerelő kormányzás eszmeileg beteges hajlamát művelve zátonyra futott.

Magyarországon, de Európában is hallhatóvá vált a sok évtizeden át ajnározott, szocliberális típusú társadalmi felépítmények recsegése, ropogása. A kitartó, szemellenzős követők a neoliberalizmus infúzióját hívták segítségül, amely ugyan lassítja az eszme pusztulását, de a végkifejlet megakadályozására alkalmatlan. Az Európai Unióban jelenleg játszódó jogi, politikai, gazdasági események a bekövetkező rekviemre utalnak.

A nemzetek szuverenitása melletti erős uniós szövetségnek már nem szolgálhatnak alapul a pusztán ideológiai nézeteket követő, a népek megosztására kialakított pártrendszerek.

Soros György „nyílt társadalomnak” nevezett dobozos kiszerelésű „gyógyszere” méregkapszulákat takar, nem más, mint Európa népeinek végzetét sürgető eutanázia rátukmálása az ötszázmillió polgárt számláló, javában életképes, zsidó–keresztény civilizáció gyökereiből táplálkozó közösségre. Mi, európaiak, szedtünk már úgynevezett csodagyógyszereket. Bizalmunkkal sokszor visszaéltek, így születhettek társadalmi és emberi torzók. A nyílt társadalom kapszulájába sűrített illegális migráció hatása túlmegy a gyógyszerérzékenység okozásán, elementáris erejű, az európai őshonos társadalmi berendezkedés immunitásának lebontásával az összeomláshoz vezet.

A CÖF-CÖKA 2010-ben, majd 2014-ben is átnyújtotta a megválasztott kormánynak a széles körben összegyűjtött, polgárok által megfogalmazott, a jövő társadalmának építését szolgáló javaslatait. Büszkék vagyunk arra, hogy az emberek támogató munkája nyomán ezek közül sok megvalósult. Látjuk azonban, hogy az eltelt évek során – elsősorban külső tényezők hatására – a nemzeteket érintő, befolyásoló tényezők felerősödtek, felgyorsultak. Felkészülten, autentikus válaszokat kell adni mindennap az új politikai és gazdasági kihívásokra. Egyre nehezebb előre látni a döntések sikerét vagy éppen kudarcát. A sok hatalomért versenyző párt ígérvényei a valóság világában szertefoszlanak, és megmaradnak az átvert választók, akik verhetik fejüket a falba, mert elfelejtették, hogy „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok”.

A mai időkben, amikor egy nagy többséggel megválasztott kormányzás folyamatosan bizonyítja rátermettségét, hozza az eredményeket, nehézzé és feleslegessé válik a hatalom megszerzéséért szervezkedő ellenzék akarata. Kiváltképpen azért, mert még mindig olyan politikusokkal próbálkozik, akikről a választók tudják, hogy az ország irányítása mellett az elvárt erkölcsiségből is csúfosan megbuktak.

Magyarországon ma már 4,4 millió polgár dolgozik és adózik, s munkája elmúlt nyolc évben kikapart gesztenyéjére hiába fáj a foguk a nemzeti vagyon tapasztalt eltapsolóinak. A politikai hazugságok nagymesterei garantált demokráciában lubickolnak és ígérgetnek. A magyar gazdaság volt zsebesei édent, korrupciómentességet és minden társadalmi rétegnek nyugati szintű megélhetést vizionálnak. Szerintük rövidesen az orvos fog hálapénzt fizetni a betegnek, olyan oktatási rendszert valósítanak meg, ahol a diák tartja majd az órákat a tanároknak, ezzel biztosítva oktatói fejlődését. A munkabérek pedig, a Jobbik javaslatára, egyezni fognak például a német vagy norvég jövedelmekkel. Ők a bolsevizmus talajából újból burjánzó agitátorok utódainak társaságához szegődtek. A rablóprivatizáció bajnokai, az offshore cégek adócsalói a választások idejére előveszik a népüktől elsíbolt milliárdokat, így akarnak 2018-ban ki- és befordított bundázással választást nyerni. A magyarok tartják, hogy a gyakorlat teszi és értékeli a mestert. Ezért sem maradhat ki az számvetésből a viszonylag újnak mondható Jobbik sem. Ez a párt kétségbeesett pálfordulásokkal, eszmei zűrzavartsággal a regnáló néppárt helyére igyekszik. Úgy tűnik, hogy székházában minden tükör összetört.

A magyar társadalom az elmúlt nyolc év során igyekezett megszabadulni a 2002 és 2010 közötti téves pártpolitikai irányítás és kormányzás hulladékaitól. Az ellenzékiek kalózhajóba szálltak, s a kidobott és lejárt személyi és eszmei selejtet igyekeznek összegyűjteni, felhasználni, „second hand” módon eladni. Nagyhangú rikoltozással kezdtek üzleti handabandázásba, ahogy az a vadkacsáknál szokás.

Mai életünk korszelleme azt sugallja, hogy a polgárok, egyéni szabadságjogukat megélve, önakaratuk szerint közvetlenül munkálkodjanak nemzetükért. Igyekezzünk elkerülni a sokszor torz pártpolitikai érdekek szerint felkínált svédasztalt. Minden magyar állampolgár, szívére és lelkiismeretére hagyatkozva, kösse meg a maga mindennapos szerződését a hazájával.

A kalózkodás kora lejárt!

Csizmadia László
CÖF-CÖKA elnök

Magyar Hírlap:
http://magyarhirlap.hu/cikk/93894/Kalozhajok_felsegjel_nelkul

Nem leszünk börtönország

Nézzük a bajok elsődleges forrását, a Clinton–Obama-féle, politikailag korrekt demokráciafogalmat. Szerintük az Amerikai Egyesült Államokban leledző demokrácia annyira kiállta az idő próbáját, hogy minden további nélkül átültethető a világ bármely országába. Nevezett urak elhanyagolható problémának tekintették, hogy a demokrácia kitalálói, az ókori görögök eredeti elképzelésükre már rá sem ismernének. Téves elképzelésnek bizonyult az Afrikába és a Közel-Keletre exportált amerikai mintájú demokrácia. Az érintett népek más körülmények között szocializálódtak, és nemzeteikben, országaik­ban, olyan demokráciában kívánnak élni, amely szülőföldjük hagyományait is figyelembe véve, akaratuk szerint formálódik. Azok után mindez persze érthető, hogy gyarmatosításuk száz éve alatt meglehetősen korlátozottak voltak szabadságjogaik.

Új korszakot jelzett Donald Trump, amikor választási beszédében azt mondta, hogy Amerikát vissza kell adni az amerikai népnek. Ennek kell történni a Közel-Kelettel és Afrikával is ahhoz, hogy népeik saját szülőföldjükön otthon érezhessék magukat. A Nyugat száz évig jól élt gyarmataiból, lesz miből törleszteni. Ha jobban tetszik, píszí nyelven nevezhetik az elrabolt tételek szerény visszaadását nagyfokú szolidaritásnak. Ez a kötelezettség azonban nem terhelheti a kelet-közép-európai és a nyugat-balkáni országokat.

A pénzhatalom spekulánsai, élükön Soros Györggyel mindig is jól tudtak a zavarosban halászni. Nem véletlen, hogy több helyen elősegítették a polgárháborúkkal súlyosbított társadalmi káoszt. Most a nyílt társadalom eszmeiségének önmaga által felkent kitalálója kétszínű játékelméletet alkotott. Ez nem lesz olyan népszerű, mint az otthon melegében szórakoztató Capitaly társasjáték volt. Annak a lényege a pénz és a gazdasági javak megszerzéséről szólt. A játékból felállók szórakoztak, közöttük nem volt olyan, aki saját pénzét elvesztette. Ezzel szemben a nyílt társadalom játékelmélet a nemzetek kifosztásából megszerzett vagyont állítja világuralmi céljainak szolgálatába. Soros önző zsenije abban is felismerhető, hogy az eddig követett stratégiáját, látva a neoliberalizmus politikai és gazdasági összeomlását, képes volt új verzióra váltani. Rájött, hogy egyre kevésbé számíthat az általa is hatalomhoz segített kormányok bennfenteseinek információira, hiába tömte tele a zsebüket. Előrántotta hát a nyílt társadalom intézményesítésének gondolatát, amelyhez megszervezte jól megfizetett álcivil szabadcsapatait.

Egyre több az olyan – saját nemzetének érdekeit képviselő – választott politikus, aki visszautasítja a pénzkupecek kínálta mutyizást. A pénzguru ezzel szembesült Magyarországon, de a Trump-éra sem kedvezett szándékainak választott hazájában. Ezért új szövetségeseket keresett, megtalálta az Európai Unió balliberális érdekeltségű vezetését és a hozzá kötődő szolgasereget. A lekötelezett társaság már-már államfői tiszteletadással fogadja az Európai Parlament intézményeiben megjelenő álcivil vezért. Az Egyesült Államok új elnökének figyelme Európában is utolérte: Trump varsói beszédében jeges vízzel nyakon öntötte azt. Amerika azt üzente, hogy Lengyelország Európa lelkiismerete, és a volt szovjet birodalom országait szövetségesként, üzlettársként és barátként is kezeli.

Az európai civilek nem táplálnak illúziókat, tudják, hogy a nagyhatalmak gondolkodásának primátusa mindig is az oszd meg és uralkodj elmélet volt. Azonban nem mindegy, hogy kinek mi jut. Lengyel barátaink levonták a következtetést, hogy sem az orosz, sem a német kizárólagos hegemónia nem ígér sok jót. A NATO kapcsán megerősített Amerikával továbbépített szövetség egyensúlyozó tényező. Az amerikai elnök által bejelentett erősebb szövetségi kötődés a V4-hez lebiggyesztette a brüsszeli bürokraták szája szélét. Végre kimondták, hogy Amerika és az európai uniós nemzetek azonos pályán haladhatnak, amely elvezethet saját szuverenitásuk megőrzése mellett a zsidó–keresztény civilizáció megtartásához.

Helyezzük górcső alá a Soros-féle hazugságelméletet! A kérdés úgy merül fel, hogy a migránsok lettek jobban átverve, vagy az európai népek? Soros útmutatását követően a brüsszeli bürokrácia évente legalább egymillió illegális gazdasági bevándorlót telepítene Európába. Kánaánnal biztatják őket, ígérik vallási, erkölcsi identitásuk megtartásuknak lehetőségét. Terített asztalt és vendéglátást. Kérdésünk az, hogy miből? Talán Soros-féle banki hitelekből, magas kamatokkal az európai polgárok adóiból, visszafizetési kötelezettség mellett? Megerősítve az elképzelést elkülönült no-go zónákkal, kijelölt faluhelyekkel? Itt megint álljunk meg egy pillanatra. Az európai őslakosok sok helyen, saját szülőföldjükön hiába követelnek területi autonómiát, lásd a székelyeket, a katalánokat stb. A brüsszeli bürokraták meg sem hallják jogos üzeneteiket. Ezzel szemben betelepítenék az illegális bevándorlókat, nekik szavazati jogokat adva erősítenék hatalmi pozíciójukat. Ma már nem kérdés, hogy miért is halványult el az európai cigányság sorsának javítása, gyengült el irántuk a szolidaritás, pedig itt is helye lenne az uniós szolidaritási és felzárkóztatási pénzeknek.

Keserű valóság, hogy a nyílt társadalom csak látszólag ígér jólétet az egyébként nagy többségében integrálhatatlan illegálisan érkező migránsoknak. Már az Európa felé vezető első lépések megtételénél találkoznak átverőikkel, az embercsempészekkel összejátszó NGO-knak nevezett segélyszervezetekkel, akik galád módon szedik a sápot. A szóban forgó milliárdos kiépítette, intézményesítette és pénzével kezében tartja már-már a világot átszövő rendszerét. Az álcivil egyesületek és alapítványok a politikai ambícióit szolgálják, feladatuk törekvéseinek kikötőbe juttatása.

A nyílt társadalom valódi lényege kettős célt követ: elindította az újkori rabszolga-kereskedelmet, ezen rabszolgák foglalkoztatását alacsony bérekkel kívánja megoldani, gazdagítva a pénzhatalmasokat (multikat, bankokat). A gazdasági globalizáció után következhet a politikai világuralom átadása a pénzhatalmasoknak. Az áldemokrácia díszcsomagolása alatt az európai őslakosságnak bele kell nyugodnia abba, hogy a nyílt társadalom nekik is az örökös rabszolgaságot jelenti.
Európa nyugati országai úgy döntöttek, hogy munkaerőhiányukat a gazdasági bevándorlókkal enyhítik. Észlelve, hogy jócskán elszámították magukat, nap mint nap találkoznak a terrorizmussal, és most már hajlanak az illegális bevándorlás megfékezésére. Mi sem természetesebb, hogy ezt is saját érdekeik szem előtt tartásával kívánják megvalósítani. Elsődleges elképzelésük a nyitott kötelező kvóta törvényi intézményesítése, aminek elszenvedői a kelet-közép-európai, illetve azok a nyugat-balkáni országok lennének, amelyeknek nincs törlesztenivalójuk a volt gyarmati Afrikának és a közel-keleti országoknak. A migránsokat meghívó országok villámgyorsan áttelepítenék hozzánk a használhatatlan, integrálhatatlan, félrevezetett újkori honfoglalókat. Ezek az emberek soha nem akartak a kelet-közép-európai országokban letelepedni. Meghívást sem kaptak tőlünk. Erőszakos áttelepítésük azt eredményezné, hogy országunk határait most már nemcsak kívülről, hanem belülről is megostromolnák.

A meghívóra érkező sok százezer ember egyéni szabadságjogának korlátozása ellentétes az unió jogi és demokráciafelfogásával. Elképzelhetetlennek tűnik, hogy az európai jogállamiságot megtestesítő bíróság a kötelező kvótarendszer elbírálása során mintegy mellékesen börtönországokat jelölne ki. Ez a döntés az idecsalt emberek sokaságának szemébe vágná, hogy rabok lettek és nem szabadok. Nem lehet kétséges, hogy Soros álciviljei viszont a busás megbízási díjakból megélhetési jogvédőként újabb „áldásos” tevékenységbe kezdenének. Követelnék a betelepített migránsoknak a honiakkal egyenlő béreket, teljes körű egészségügyi- és szociá­lis ellátást és a családegyesítést.

A magyarok megtanulták, hogyha kell, miként védjék meg az őseik vére árán szerzett hazájukat. Tisztességük szerint a tágabb haza, Európa is idetartozik. A magyarok 99 százalékban elutasítják az illegális bevándorlást, mindaddig ragaszkodnak az országot védő kerítéshez, amíg az Európa Unió nem talál megoldást nemzeteinek megvédésére. Ezért szervezzük az unió szellemi honvédői­nek összefogását, meggyőződésünk, hogy a népfelség akaratából származó erő a nyílt társadalom rafinált kitalálójának hamarosan arcára fagyasztja a mosolyt.

Csizmadia László

 

 

 

Macron, az arrogáns globalista

Clemenceau miniszterelnöknek is sokan súgtak, hogy milyen békével is sújtsanak bennünket.

Emmanuel Macronról, a frissen megválasztott 39 éves francia elnökről sok mindent leírtak már. Tudjuk róla, hogy a bal- és a jobboldal egyesítője, a francia gazdasági reformok és a szuperföderális Európai Unió elkötelezett híve, tudjuk, hogy szemben áll Trump amerikai elnök politikájával, s legutóbb azt is megtudtuk, hogy keményen kíván fellépni a visegrádi négyekkel szemben az úgymond renitens migránspolitikájuk miatt, nem kizárva a pénzügyi szankciókat sem.

Csak arról esik kevesebb szó a nyilvánosság előtt, hogy milyen fő vezérelv tartja össze különféle nézeteit, s honnan ered elképesztő magabiztossága, ami fellépésének első pillanatától kezdve szembeszö­kően megmutatkozott.

Emmanuel Macron mindenekelőtt és első­sorban globalista, egy új, nemzetek feletti globális világrend elkötelezett híve. Ez érhető tetten terveiben és magatartásában. Elképesztő magabiztossága pedig abból ered, hogy maga mögött érzi a globális elit teljes körű támogatását.

Ez a támogatás az egész választási kampány időszakában megmutatkozott az úgynevezett fősodratú neoliberális, globalista médiumok és sajtótermékek Macron iránti, nemhogy nem titkolt, hanem kifejezetten hangsúlyozott szimpátiájában, s megmutatkozott abban is, ahogy az unió egyes vezetői, például Jean-Claude Juncker bizottsági elnök, illetve más európai vezetők, így Angela Merkel kancellár asszony is Macron mögé álltak, egyébként egészen szokatlan és etikátlan módon belebeszélve egy másik ország belügyeibe.

De menjünk vissza Macron globalizmusának gyökeréig: az új francia elnök a Rotschild-bankházban nevelkedett fel, ott futott be szélvészgyors karriert, és sajátította el a neoliberális gazdaságpolitika ábécéjét.

A Rotschild-bankházban eltöltött sikeres évek után lépett át a politika világába, természetesen a francia politikai paletta baloldalán, a szocialista pártban.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy abból a mintegy háromszáz bankárdinasztiából, amely a globális pénzügyi és gazdasági elit magját képezi, éppen a Rotschild-ház a legnagyobb és leghatalmasabb, vagyonuk nagysága ép emberi ésszel felmérhetetlen.

Ebből fakadóan pedig felmérhetetlenül hatalmas a befolyásuk a világ pénzügyi, gazdasági és politikai folyamataira is. Hiszen, hogy egy váratlan és meglepő megállapítást tegyek, a pénzügyi hatalom nagyon gyakran politikai hatalommal jár együtt.

A Rotschild család már évtizedek, sőt évszázadok óta a legnagyobb támogatója és kezdeményezője egy globális, egypólusú világrend kialakulásának, amelyben a nemzetállamok leértékelődnek, marginálissá válnak, s a globális intézmények veszik át az irányítást gazdaságban és politikában egyaránt. A Rotschildok – a Rockefellerekkel együtt – jelen vannak szinte az összes globális szervezetben, testületben, szavuk mérvadó és meghatározó. Nem mellesleg Soros György Quantum nevű hedge foundjában is ott van Rotschildék pénze – s talán nem véletlen, hogy Soros is örvendezett Emmanuel Macron megválasztásának.

Tegyük fel a kérdést: vajon elképzelhető lett volna-e Macron számára a Rotschild-bankházban befutott karrier, vezetői állás stb., ha nem tette volna magáévá a Rotschildok által képviselt szellemiséget a globális világrendről? Ha logikus választ akarunk adni, csak azt mondhatjuk, hogy nem. Emmanuel Macron elképesztő, már-már arrogáns magabiztosságára éppen az a magyarázat, hogy egy brutálisan erős nemzetközi hálózat áll mögötte és támogatja a megteendő lépéseiben.

Macron globalizmusa több területen is szembeötlő.

Először is célja egy megreformált, szuperföderális Európai Unió létrehozása, a globalizmus iránt szintén elkötelezett Angela Merkellel szoros együttműködésben. Első lépésben a szoros gazdasági egységet kívánja megvalósítani, közös pénzügyminiszterrel, a fiskális célok és eszközök összehangolásával, második lépésben pedig – a nemzetállami szuverenitás megszüntetése által – a politikai egységesülés a cél. Macron és Merkel hasonló elképzelései okán már egyre többen beszélnek a „Mercron-tandemről”, amelyik képes lesz arra, hogy megtörje a tagállamok ellenállását és megvalósítsa a föderális szuperállamot.

Ennek ellenére azért látszik némi különbség a két központi hatalom elképzelései között. Marcron meghirdeti az unió dinamizálásának és reformjának tervét, s azt mondja, hogy amelyik tagállam vagy régió nem kíván vagy nem tud ehhez csatla­kozni, akkor kimarad ebből, aminek következtében az Európai Únió útjai ismét kettéválnak. Elől lesznek a „hajlandók”, akik mennek előre a szuperföderális EU irányába, s leválnak róluk a többiek, az ellenállók, akik képtelenek az új irányvonalhoz való alkalmazkodásra. Utóbbiak természetesen nem mások – ezt Emmanuel Macron egy pillanatra sem titkolja –, mint a közép-európai tagállamok, elsősorban a visegrádiak. Ehhez képest Angela Merkel, tekintettel a szeptemberi németországi parlamenti választásokra is, egyelőre még óvatosan fogalmaz a kétsebességes, vagy inkább kettéváló unió víziójával kapcsolatban.

Ugyanakkor feltehetjük a kérdést: vajon ki hatalmazta fel az új francia elnököt arra, hogy ő fogalmazza meg, merre menjen tovább Európa? Vajon milyen érdemeket halmozott fel ez idáig, hogy egy schumani, De Gaulle-i, chiraci szintre turbósítsa fel magát? Honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy ráerőszakolja akaratát a közép-európai országokra, rossz francia hagyományok szerint? Talán csak nem az, hogy ott áll mögötte a Rotschild bankárdinasztia és a globális pénzügyi elit, s az őket kiszolgáló média és politikusok hada? Talán csak nem az adja magabiztosságát, hogy a jegyzőkönyvek tanúsága szerint részt vett a Bilderberg-tanácskozásokon? Márpedig akik azon részt vesznek és potenciális elnök- vagy miniszterelnök-jelöltek, később meg is nyerik a választásokat, lásd például Bill Clinton esetét.

Másodszor, a globális szabadkereskedelem és piac elkötelezett híve, amikor tehát a francia gazdaság megreformálásáról beszél – amire valóban szükség lenne – akkor a reformok iránya a neoliberalizmus kategóriájával jól körülírható.

Harmadszor, a migráció, az Európába való bevándorlás lelkes híve. Támogatja a multi­kulturalizmust, Európa sokszínűvé tételét, amelyben a kereszténység csak egy vallás a sok más között. Nem véletlen tehát, hogy néhány nappal a legutóbbi brüsszeli csúcstalálkozó előtt adott interjújában brutális és arrogáns módon rárontott a visegrádi országokra, amelyek nem akarják elfogadni a kötelezően betelepítendők kvótáját, s nem kívánnak részt venni a migráció korlátok nélküli folytatásában, Európa muszlimokkal való elözönlésében.

Már az is elfogadhatatlan, hogy ebben az interjúban Emmanuel Macron azt állítja, egyes „kelet-európai” – még csak véletlenül sem közép-európai! – országok elárulják Európát, lemondanak az alapelvekről, cinikusak, csak pénzosztó helynek, szupermarketnek tartják az uniót. De mégis, a csúcsmondata így hangzik: „Azoknak az európai országoknak, amelyek nem tartják be a szabályokat, viselniük kell ennek politikai következményeit”. Nos, ez viszont már agresszív és fenyegető hangnem.

Először is: ki mondja meg, hogy mik a szabályok az unióban? Macron maga, vagy a tagállamok demokratikus testülete, a tanács, ahol mindenkinek egyenrangú szavazati joga van? S ha Emmanuel Macron ilyen hangot enged meg magának – vagy inkább mások engednek meg neki –, akkor az milyen új, reformált Európát jelez nekünk előre? Egy demokratikus Európát? Vagy sokkal inkább egy csúcsföderális, birodalmi Európát, amelyben a kis országoknak, a keletiek­nek kuss a neve, akárcsak a régi csúnya időkben? Ahol a központi hatalmak mondják meg újra, hogy mi a pálya, s akik ehhez nem kívánnak alkalmazkodni, azok meg lesznek büntetve vagy ki lesznek zárva?

Sajnos, száz éve, Trianon időszakában Georges Benjamin Clemenceau miniszterelnöknek is sokan súgtak, hogy milyen békével is sújtsanak bennünket. Száz év után sem változik semmi? Vigyázó szemünket magunkra vessük.

Fricz Tamás

Magyar Idők: /http://magyaridok.hu/velemeny/macron-az-arrogans-globalista-1873297/