A megbélyegzett közösség

Nincs meggyőzés, nincs nemzeti minimum, nincs tisztelet a szokásjoggal, néha még a leírt szabályokkal szemben sem, csak bojkott, verbális erőszak, agitáció és félrevezetés van az Európai Parlamentben. Egy egyébként is korhadásnak indult intézmény lejáratása, hiteltelenné tétele folyik. Ha nem korhadna az unió, nem viselné el ezt a magatartást. Az ellenfél eltörlésének célja szentesíti az eszközt. No nem a gondolatot eredetileg felvetett jezsuita Loyolai Szent Ignác módjára, aki harmincéves korában megtért és mindent félretett a lelkek üdvéért, valamint Isten nagyobb dicsőségének eléréséért. Mert számára ebben az értelemben csak a cél volt a fontos, az eszköz nem. Arról nem is szólva, hogy ő csupán a saját rendje és az ahhoz önként csatlakozók önszeretetét, nagyravágyását igyekezett drasztikus eszközökkel korlátozni.

Inkább a XVI. század első felében tevékenykedő Niccolò Machiavelli módszerére gondolok, aki a kormányzás magas fokú műveléséhez szükséges etikai képességeket áttekintve megállapította, hogy azokat a politikai cselekvésben érvényre juttatni komoly hiba. Vagyis hogy a politikában nincs helye az etikának, hovatovább az erkölcsös cselekedeteknek. És ez a döntés már nem csupán egy kis belső közösséget, hanem országokat, nemzeteket érinthet. Ez a tétel kísértetiesen emlékeztet Soros György reflexivitáselméletére, amelynek lényege szerint a pénzvilág, a gazdaság automatikusan törekszik ugyan a gazdasági egyensúly fenntartására, amit azonban emberi manipulációval nyugodtan fel lehet, sőt fel is kell borítani. Így lehet nemzeti valutákat és nemzeteket bedönteni, kormányokat kívülről megbuktatni, emberek millióit tönkretenni.

Hát valami hasonlót művelnek most EP-képviselő ellenzéki barátaink az általuk nemesnek tartott európai globális értékek mögé rejtőzve. Ha hisznek az eszméjükben, lelkük rajta. Mi, itthon és sok millióan Európában, nem hiszünk benne, de őket ez nem érdekli. Nem érdekli őket a szabad választások elsöprő eredménye, kizárólag az, hogy Orbán Viktor szűnjék már meg létezni. Mert túl erős, túl népszerű, túl veszélyes számukra. És egyre többen azonosulnak a gondolataival. De ezt a tényt mégsem lehet így elismerni, árulkodó lenne. Így aztán jön az, ami ebben a mostani baloldaliságban, ultraliberalizmusban a legveszélyesebbnek tűnik.

A kollektív bűnösség elmélete.

Ugye mindenki tudja, miről beszélek, amikor kimondom ezt a két szót: Benes-dekrétumok? Az 1945 májusa és októbere között született Benes-jogszabályok a magyar és német lakosságot okolták Csehszlovákia széthullásáért. Joggal ráz ki mindnyájunkat a hideg e két szó hallatán, nem is beszélve azok hatályban tartásáról. Miért is? Mert kollektív bűnösség nem létezik. Ezt már a szerbek is tudják, hiszen 2011-ben olyan határozatot fogadtak el, amely a csúrogi, zsabljai és mozsori magyarokat sújtó és a kollektív bűnösség elve alapján hozott megbélyegzést megszüntette, amelynek értelmében a hetven évvel korábban elkövetett cselekedetekért korábban háborús bűnössé nyilvánították őket.

Aki a kollektív bűnösség elméletét vallja, nem lehet demokrata. Nincs olyan, hogy a cigányok mind bűnözők. Nincs olyan, hogy a magyarok mind búskomorak, nincs olyan, hogy minden bevándorló terrorista, és nincs olyan, hogy a „fideszesek” az európai értékek ellenségei. Egyrészt mert egyik állítás sem igaz, másrészt mert a kollektív bűnösség csupán egy politikai eszköz, amellyel egy közösséget egyetemlegesen felelősségre lehet vonni azért, mert az elítélő számára annak egy tagja valamely értelemben elítélendő cselekedetet hajtott végre.

A kollektív bűnösség az azt alkalmazó tehetetlenségét, érvbeli silányságát, hatalmi gőgjét, helyzetével való visszaélésének tényét bizonyítja. Az első és a második világháború győztes nagyhatalmai is ezen elv alapján fosztották ki és tették földönfutóvá a legyőzötteket vagy a kisebbségben élő, a legyőzöttekhez tartozó nemzetek képviselőit. A kollektív gyűlöletkeltés eredményezte a holokausztot, a kitelepítéseket, az arisztokrácia, a polgárság és a kulákság kiirtását, és sorolhatnánk a szörnyűségesebbnél szörnyűbb történelmi tetteket. Úgy látszik, ifjú EP-politikusaink semmit nem tanultak a történelemből. A Momentum, az MSZP-s Ujhelyi István és Gyurcsány Ferenc pártja is azt hangsúlyozza, hogy azok a frakciók, amelyekben ők ülnek, biztosan nem támogatják a fideszes politikusok kinevezését a szakbizottságokban. Több ellenzéki képviselő büszke arra, hogy főszerepet vállal a fideszesek elleni döntésben.

Megjelent tehát az új kollektív ellenség: a „fideszes.” Bélyeg, mint a cigány, a zsidó vagy az ifjútörök mozgalomnak az örmény volt. Nem külön X. Y.-nal van esetleg baj, akinek a kvalitásaival gond lehet. A gond ugyanis nem maga a személy, hanem a közösség, ahova az illető tartozik. Ilyen módon minimum hárommillió magyar csatlakozik a megbélyegzett kollektívához, mert „fideszes”. Nem párttag, csupán támogatja a kormánypártot. Ennyi pontosan elég. Hát ilyenek a mai magyar ellenzéki, globalista uniós képviselők. Dobrev Klára, Cseh Katalin, Donáth Anna, Ujhelyi István meg az általuk meggyőzött EU-beli liberális, a Macron-pártféle EP és az európai demokraták és szocialisták frakciója.

Azért írom le a neveket, hogy egyértelmű legyen, kik is azok a magukat feltétlen és egyedüli demokratának kikiáltók, akik nem tudnak szabadulni attól a beteges elmélettől, amely emberek millióinak életét tette már tönkre a történelemben, mert képviselőik felesküdtek a kollektív bűnösségre.

Nem akarom a gyűlöletbeszéd vagy a közösség elleni izgatás jogi elemzésével untatni a kedves olvasót, de amit a nevezett képviselők tesznek, az bizony súrolja a büntető törvénykönyv passzusait. Viszont egy dolgot biztosan kérhetek: Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!

Szerző: Bencze Izabella jogász

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/a-megbelyegzett-kozosseg-7128461/

Föderáció vagy kohézió?

Az európai parlamenti választás a szó szoros értelmében lezajlott. Ezután az érintett országok polgárainak jó lenne, ha a képviselők ambíciói helyes irányba fordulnának.

Az irány a választópolgárok képviselete és bizalmuk megőrzése. A parlamenti pártfrakciók hatalmi harcai fölé kell hogy kerekedjen az unió egységének primátusa. A civil világ rájött, hogy a különböző eszmék szétporladtak, azokat csak egyes politikusok hordozzák, fölöslegesen ólmot cipelve hátizsákjaikban. Az államok parlamenti választásain fehéren-feketén kiderül a választópolgárok pártszimpátiája. Számtalan példa mutatja, hogy az emberek nem ragaszkodnak pártok által képviselt, legtöbb esetben már romba dőlt ideológiákhoz. Voksaikat az előző ciklus elemzett gyakorlata alapján azoknak adják, akiktől életkörülményeik javulását várhatják.

A nemzeti választások időpontja nem igazodik az európai parlamenti választáshoz. Így lehetséges, hogy az ellenzékben lévő pártok győzelmet szerezve jelentősen megerősödhetnek, miközben hazájukban leszerepelt, bukott pártok által jelölt uniós parlamenti képviselők évekig visszaélhetnek pozí­cióikkal. Sokszor láthatjuk, a rögzített státusukat arra használják fel, hogy saját népük többségi akaratát semmibe vegyék. Pártjuk utasítására igaztalan, koholt vádakkal próbálják rávenni az unióban regnáló párttársai­kat az országukban működő legitim hatalom megdöntésére.

A pártpolitikák értékelése a szuverén államok joga, aminek objektivitását a szubszidiaritás elvének szigorú betartása garantálja. Az unióhoz csatlakozó államok meghatározó időpontban dönthettek a közösség törvényeinek elfogadásáról. Ez azzal járt, hogy a közösségi jogokat átvezették saját törvényeik közé. Innen kezdve kellene beszélnünk egyenrangú államokról.

Az uniót alapító atyák érezték, hogy legfőbb feladatuk az erős gazdasági együttműködés megteremtése és az ebből fakadó előnyök közös realizálása (lásd: Európai Szén- és Acélközösség).

Az uniós jogok védelmét az Európai Unió Bírósága gyakorolja. Reményeink szerint ott a kettős mérce fel sem merülhet. Más a helyzet, amikor az Európai Bizottság és az Európai Parlament pártpolitikai erőfölényben hoz sokszor szakmailag és jogilag sem alátámasztott, konszenzus nélküli törvényeket a saját érdekeinek érvényesítésére. Az elmúlt ciklusban kedvenc téma lett az intézkedésekkel nem egyetértő tagállamok jogállamiságának támadása és vélt korrupciós ügyek előhozatala. Ez esetekben világossá vált, hogy pártérdekű leszámolásra készültek jelentések, és a tagországok kormányának megbuktatása volt a cél.

Amikor a volt szocialista országok és a V4-ek kerültek célpontba, véletlenről nem beszélhetünk. A nemzeti érzelmű lakosság és kormányaik regulázásáról győződhetünk meg.

A kelet és közép-európai népek tiszteletet és megértést várnak. Nálunk demokráciáról 1990 óta beszélhetünk. Ezzel szemben Nyugat-Európában a kialakult klasszikus társadalompolitika közel ötvenéves előnyt élvez. Azt se felejtsük el, hogy ők nem szenvedték el a kommunista elnyomást és a szovjet gyarmatosítást. Éles látásukat segíthetné a volt NDK társadalmi rendszerének ma is érezhető, nehezen múló hatása.

Magyarországon senki sem kérdőjelezi meg, hogy a nehezen kivívott szabadságunk féltve őrzött kincsünk. Európa közepén a hovatartozásunk sem elvitatható. Európa a tágabb hazánk. Érte dolgozni, ha kell, megvédeni bármikor készen állunk. A gyarmati évek alatt tapasztalttá váltunk, és féltett sorsunk miatt érzékenyebbek vagyunk.

Reményeink szerint az EU-ban most új időszámítás kezdődik. A társadalmi és gazdasági érdekek hátrébb szorítják a pártpolitizálás önös rendszerét. Minden egyes szuverén állam feladatává válik Európa biztos és szebb jövőjének építése. Ha az Európai Bizottság szakmaisága megerősödik, nem lesz szükség idegenkezűségre, saját javukat szolgáló „pénzeszsákok” önző tanácsaira.

Bízzunk az új vezetésben, javítsuk ki együtt a fellelhető működési rendszerhibákat. Az EP és az EB reagáljon érzékenyen a polgárok kezdeményezéseire. Segítse a civilek javaslatainak bürokráciamentes célba juttatását.

Az európai polgárok többségükben az egységes Európa hívei, az összefogás és az erőszakos centralizáció azonban különböző fogalmak. Erős uniót több módon lehet elérni, példaként a hegy csúcsára is több oldalról vezet fel az út. Korántsem bizonyított, hogy a föderációs irányítási forma a leghatékonyabb megoldás. Részrehajlás nélküli irányítással a közös érdekek egyformán kielégíthetők.

A tagállamok békés, korrekt versengése egyenként is az erősödésükhöz vezet. Az erős uniós országok pedig összeadódva erős uniót jelentenek. Az uniós intézményrendszer nem veheti át az európai országok közvetlen irányítását. Nincs az a szuperállam, amely képes lenne az egyre bővülő közösség tagországainak sajátos feladatait ellátni.

Nem föderációra van szükség, hanem bivaly­erős kohézióra. A kontinensek versenyében így törhetünk az élre. Eszközünk legyen a gazdaságra és a gazdaságpolitikára koncentrálás. A politikai globalizmusra mondjunk nemet, ugyanakkor a globalizáció gazdasági nyertesei állítsák meg a gazdasági bevándorlást, fölöslegesen ne terheljék Európát párhuzamos társadalmak létrehozásával. Legyen a feladatuk szolidaritással és jó üzleti érzékkel a Közel-Kelet és Afrika népeinek helyben tartása. Beruházásokkal teremtsenek munkahelyeket, emeljék az ottani életszínvonalat, közben hallgassanak a magyar közmondásra, miszerint jobb a sűrű fillér, mint a ritka forint.

Szerző: Csizmadia László a CÖF-CÖKA elnöke

Forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20190712-foderacio-vagy-kohezio

 

Mekk mesterek

Magyar Hírlap
https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20190704-mekk-mesterek

Az ország fővárosa polgárainak büszkesége.
A magyarok sem éreznek másképpen.

A vidéki ember azt mondja, felmegyek Budapestre. Fel és nem le! Természetes megnyilvánulás ez, hiszen a polgárok verejtéke és alkotóereje építi magasabbra és szebbé fővárosunkat. Talán akkor sem túlzunk, ha a Kárpát-medence magyarjainak évezredes munkájáról sem feledkezünk meg.

A vidék és a főváros együvé tartozását jól mutatták az 1956-os események. Megtestesült ez abban is, hogy az éhező fővárosba sorra érkeztek az ingyenes élelmiszer-szállítmányok. A forradalom véráldozatát együtt szenvedte el az ország teljes lakossága.

Tényként kezeljük, hogy a főváros közigazgatásilag önálló terület, de minden állampolgár közös tulajdona, a nemzet kincse. Az adófizetőknek köszönhetően az állami támogatások kiemelt része segíti Budapest állandó fejlesztését. Ami itt történik, nemcsak hazánkra van kihatással, hanem a világra is. Gondoljunk az idelátogató turisták millióira, és legyünk büszkék őrzött kulturális értékeinkre.

Budapest az országot érintő kormányzati intézkedések központja. Az országházban történtek megvilágítják a jövő útját. A kormány és a fővárosi önkormányzat testközelben, szimbiózisban hozhatja meg döntéseit. A nemzeti együttműködés szíve Budapest.

Az ellenzéki pártok az önkormányzati választások előtt nyíltan megfogalmazva ezt a szívet próbálják kitépni a magyarok együttműködési rendszeréből. Nem először történik, de a jövőben sem fog sikerülni. Elviselhetetlen számukra, hogy Tarlós István főpolgármester, vérbeli szakemberként, egyedülálló tapasztalattal maradandót alkotott, és reményeink szerint megbecsült munkáját folytatni fogja. Demszky és Hagyó korrupciógyanús ügyletei, majd bukása után végre fellélegezhetett a város. Szemünk láttára egymás után indulnak és fejeződnek be a beruházások. A Várnegyed, a Liget-projekt, a sportolók szentélyei, a stadionok, a 4-es metró felépítése, a 3-as vonal felújítása, a Margit híd újjávarázslása a szinte felsorolhatatlanul sok eredmény közé tartozik.

Új lakóépületek tömege jelzi, hogy a kormány és a Fővárosi önkormányzat jó irányban halad. Ennek kiemelt eleme, hogy a kerületek önállóságát a választópolgárok igénye szerint, közös egyeztetések után teljesítik.

2002 és 2010 között az éjjel-nappal hazudozó Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-kormány és a Demszky–Hagyó duó saját gazdagodását tekintette elsőrendűnek, bitorolta az országgal együtt Budapestet. Tönkretettek, lepusztítottak szinte mindent. A tébolyult hatalommámor sötétségében a lakosság életszínvonalát mélybe taszították, az országot és az önkormányzatokat eladósították.

A trükkök százairól jól ismert hazugsággyárosok külföldi támogatással ismét színpadra léptek. A most ismét ellenzékvezető szerepében felbukkant bukott miniszterelnök és pártvezér új erőre kapott. Téves hozománynak tekinti, hogy az emberek már nem emlékeznek a bizalmukkal visszaélő, velük szembeforduló „Mekk mesterre”. Hatalmi mániája szétverte az ország gazdaságát, megtaposta saját pártját, az MSZP-t. Hamis kártyát osztogat az identitását évek óta nem találó ellenzéknek.

Az Apró–Dobrev–Gyurcsány családi klán nem nyugszik. Ennek egyik látható eleme, hogy a Szófiában született feleségét Gyurcsány delegálta az Európai Parlamentbe, ahol havi három–négymillió forintot kap majd. Mit várhatunk ettől? Azt, hogy a magyar adófizetők pénzén hátba fogja támadni államunkat.

A DK előhúzta a médiatáncos, minden politikai árnyalatnak megvehető Kálmán Olgát, és elindította az ellenzék főpolgármester-választásán. Az „egyetemes tudással” rendelkező hölgy, mint láttuk, leégett, de nem a naptól.

Végre tegyük fel a kérdést, mit keres még mindig a DK-s Gyurcsány a magyar politikai palettán? Miként lehet napjainkban is tényezője életünknek? A magyarok ebbéli véleményüket az önkormányzati választásokon remélhetőleg kifejezik. A válasz, hogy elég volt a bukott politikusok ámokfutásából. Tüntessük el a közélet parazitáit, ezzel megszüntetve a polgárok közötti árokásásra kiképzett bérszolgák tevékenységét. A vidék és Budapest polgárai mind hazaszerető magyarok, és ma már tudják, hogy járt utat nem érdemes járatlanra cserélni. Az akolba fogott „Mekk mesterek csapata” főpolgármester címre jelölte azt a Karácsony Gergelyt, aki polgármesterként egy rakás szerencsétlenséget zúdított Zuglóra.

A múltat nem feledve, szocliberális párti ármánykodással Budapest az ország testéből nem szakítható ki. Miért? Mert mindannyiunké!

Csizmadia László
CÖF-CÖKA elnök

 

 

 

 

Akiknek fáj az Orbán-beszéd

A MAROKNYI TÜNTETŐNEK NEM A KORSZAKOS SZÓNOKLATTAL, HANEM A VALÓSÁGGAL GYŰLT MEG A BAJA

Harminc évvel ezelőtt történt meg az a történelmi esemény, amelyet ma rendszerváltásnak/rendszerváltozásnak/rendszerváltoztatásnak/

módszerváltásnak hívunk. A terminológiáról lehet vitatkozni. Antall József szerint nem tetszettünk forradalmat csinálni, a valódi demokratikus változásért igen sokat tevő lakitelkiek viszont másként ítélik meg az eseményeket.

Az átmenet békés volt, a kommunisták pedig időben felismerték, hogy lejárt az egypártrendszer órája, ezért legtöbbjük azonnal átállt a politikai hatalom helyébe bevonható gazdasági hatalom megszerzésének pozícióiba.

Mint később mi, a nép megtudtuk, nem is sikertelenül. A valódi reformmozgalmak azonban intenzívek voltak, az MDF, a Fidesz és más ellenzéki szervezetek munkássága pedig gondolatban már fényévekre volt a reformkommunisták világától. A Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének 30. évfordulóján tartott tömegdemonstrációt a karhatalom még feloszlatta.

Aztán Pozsgay Imre 1989 januárjában kijelentette, hogy 1956 nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt, és úgy tűnt, a kommunista elvtársak lassan elkezdtek reszketni méltóztatni. Így jutottunk el odáig, hogy ugyan az MSZMP vezetőinek távolmaradása mellett, de a kormány képviselőinek jelenlétében az állam megszervezte a mártír miniszterelnök és társai újratemetését 1989. június 16-án.

Innentől kezdve nem volt megállás. Igaz, az ország népe nem csatlakozott milliós számban a tüntetésekhez, nem vonult fegyverrel az utcára követelve a ruszkik eltakarodását, de az ortodox kommunistákon, no meg a munkásőrökön kívül mindenkinek elege volt az elmúlt 45 évből.

A csúcspont 1989. október 23-a volt, amikor már olyan mindegy volt, hogy ki mondja ki a Parlament erkélyén, hogy vége a kommunista rezsimnek, csak mondja már ki valaki. És megtörtént. Szabadok lettünk, de még megszállási övezet voltunk. Megszállási övezet, mert 1989-ben még mintegy ötvenezer szovjet katona és ugyanennyi hozzátartozója állomásozott hazánkban.

Persze 1989 nyarán már evidenssé vált, hogy a ruszkiknak végleg el kell hagyniuk hazánkat. De mit kellett tenni ahhoz, hogy ez megtörténjen? Hogyan kellett volna kezelni azt a hazugságot, amit Mihail Gorbacsov 1985 márciusában mondott a kelet-közép-euró­pai, szovjetek által megszállt országok vezetőinek, miszerint „Önök mostantól független országok vezetői”? Úgy gondolom, a magyar kormánynak már akkor követelni kellett volna a teljes csapatkivonást, de nem tette. Valóban független az az ország, ahol szovjet atomtölteteket tárolnak? Nem.

A teljes csapatkivonás igényét először – bárhogy fáj is ez a mostani ellenzék egyes képviselőinek –, az ország és a világ nyilvánossága előtt Orbán Viktor fogalmazta meg 1989. június 16-án a Hősök terén elhangzott, az akkori hatalom és az azt kiszolgáló kommunista kormánymédia által durván támadott beszédében.

A nagy nyilvánosság mintegy negyedmillió jelenlévőt és a televízió jóvoltából több millió magyart, valamint a teljes nemzetközi sajtót jelentette. Történelmi beszéd volt.

Nos, ez ellen tüntettek idén június 16-án, a 30. évforduló alkalmával rendezett Szabadságkoncert előtt gyászba öltözött ­ellenzékiek, köztük Bródy János, Dés László, Magyar Bálint, Lendvai Ildikó és a szervezők, Donáth László, Eörsi László, Jánosi Katalin, Rainer M. János, Rajk László, Ungváry Rudolf és Vásárhelyi Mária.

Pontosabban azért tüntettek, hogy kifejezzék nemtetszésüket „az ­1989/90-es rendszerváltás immár naponta meghamisított emléke” miatt és azért, mert az a videó, amely a televízióban propagálta a rendezvényt, felidézve Orbánnak az orosz csapatok teljes kivonására vonatkozó reményét, Rényi András szerint azt sugallja, hogy Orbán híres beszéde döntötte meg a rendszert. Szerintem meg nem sugallja ezt, és senki nem hamisítja meg a rendszerváltás emlékét, hacsak ők nem.

Mégis, a kommunisták melyik szégyenét kellett volna a videóba betenni? Azt, hogy Grósz Károly 1989 márciusában csendben jelezte Gorbacsovnak, hogy a számunkra előírt katonai beszerzéseket nem bírjuk már teljesíteni? Azt, miszerint évi húszmillió forintot fizet a magyar állam – a szovjetek helyett! – magyar állampolgároknak az orosz katonák által okozott gázolásos balesetekért, nemi erőszakokért járadék, táppénz, rokkantsági nyugdíj formájában?

Vagy hogy hatvanmilliárd forintra rúg az okozott környezeti károk összege? Azt, hogy a szovjetek soha nem fizettek tb-járulékot, de egészségügyi ellátásuk évi 270-300 millió forintba került nekünk, magyaroknak? Vagy azt kellett volna betenni a videóba, hogy a szovjet hatalmat a legkevésbé sem érdekelte a magyar helyzet, és ezt a magyar elvtársak negyvenöt évig támogatták?

Gorbacsov 1988 decemberében az ENSZ-közgyűlésen bejelentette, hogy tervezi a kelet-közép-európai országokban a részleges had­erőcsökkentést, amely nálunk mintegy tízezer katonát jelentett a jelenl évő ötvenezerből, de sem az oroszokat, sem pedig magyar bérenceiket nem érdekelte, hogy a Magyar Közvélemény-kutató Intézet 1989 tavaszán végzett felmérése alapján a lakosság 74 százaléka vélekedett úgy, hogy az összes szovjet katonát azonnal ki kell vonni az országból.

Vagy arra volt büszke a maroknyi tüntető, hogy Gorbacsov bejelentését követően Grósz Károly és Nyers Rezső szolgai módon, térdig hajolva támogatta a részleges kivonulást, tudomásul véve azt a döbbenetes tényt, hogy a szovjetek külföldön állomásoztatott fegyveres ­erőik újabb csökkentését csak 1992–1993-ra kívánják időzíteni? Lehet, hogy az MSZMP úgynevezett reformszárnyának képviselői közül néhányan kicsit radikálisabb nézeteket vallottak e kérdésben, de engedtessék meg nekem, hogy a reformkommunisták hitelességé­ben némiképp kételkedjek.

Vagy azt gondolták a tüntetők világmegváltó ténynek, hogy Németh Miklós négyszemközt megkérte Gorbacsovot, hogy a nálunk tárolt atomtölteteket vigyék már el hazánkból? Ez lett volna inkább a videón?

Hisz kormányfőként ez volt a kötelessége, meg az lett volna, hogy azonnal követelje a teljes csapatkivonást. Ám csak a sumákolás, a suttogás és a szolgai kiszolgálás határáig terjedt a bátorság.

Végül a kelet-európai változások, a berlini fal leomlása, a történelmi forgószél kellett ahhoz, hogy néhány hónap elteltével az utolsó kommunista magyar kormány is merje követni a társadalom igényét, és csak a szovjet vezetésben tudatosult reálpolitikai meggondolások alapján merte 1990 február­jában megkezdeni a teljes kivonásról szóló tárgyalásokat.

Hát igen, ez mind elmondható lett volna abban a videóban, de minek? Ezek történelmi tények és nyilvánosak. Senki nem tagadja, titkolja őket, de ugyan ki lehet rájuk büszke? Nyilván csak a tüntetők. Hál’ istennek, 1990. június 25-től már az újonnan megválasztott demokratikus kormány vette át a megbeszélések irányítását, amely az egykori megszállt országok közül a legkeményebb, legellenállóbb tárgyalófél volt. Panaszkodtak is ránk az oroszok eleget! Akárhogy is nézzük, a tény tény marad: a magyar nemzet jelentős többségének konkrét igényét a szovjetek teljes távozásával kapcsolatban a nagy nyilvánosság előtt először egy fiatal demokrata fogalmazta meg.

Hol itt a történelemhamisítás? Hogy a kommunista rendszert nem Orbán beszéde döntötte meg, tudjuk. De hogy a beszéd jelentős hatással volt a változásokra, mert több millió ember gondolatát képviselte és üzente az egész világ számára, az elvitathatatlan.

Nem titokban, rettegő hatalmi függőségi viszonyban suttogta el a szovjet vezetőknek, nem a hatalma átmentési kísérletén munkálkodott reformkommunista álcába öltözve, hanem a világ arcába mondta a magyar nép kívánságát, felemelt fejjel, a politikailag korrekt beszédmód mindent átható cenzúrája nélkül. Úgy, mint teszi azt ma is.

Ráadásul a fiatalember jobban is mutatott a videón, mint mondjuk a Grósz–Nyers páros. De ez már szubjektív értékítélet.

A szerző jogász

 

 

 

 

 

 

Szerva itt, csere ott

Az ellenzéki pártok csőd felé menetelését nem bagatelizálhatjuk el. Működésük hasonlít a gazdaságban veszteséget termelő, így felszámolásra kerülő cégek haláltusájához.

Sajnos mindkét esetben az adófizetők kárára történnek az események, hiszen az állami költségvetés szenvedi el a lassú kínlódást, majd a kimúlást. Azok a pártok, amelyek központi támogatásból regnálnak addig, míg a választók érdekeit hasznosan tudják érvényesíteni, teljesítik a demokrácia egyik alaptételét, a pluralitást.

Az Európai Parlamenti választások pontosan jelezték, mely pártok jutottak a felszámolás időszakába. Számukra szólaltak meg a vészharangok. A harangzúgás előidézői a választópolgárok, akik várják, hogy kielégítő cselekvésekkel reagáljanak az öltözőbe küldöttek. Az MSZP–Párbeszéd, a Jobbik és az LMP számára vészesen ketyeg az óra. A magyarországi politikai térkép szerkesztői, a civilek többsége már nem számol velük. A feltámadás csodája kontraszelektált pártvezetőkkel, identitásbetegségben szenvedőkkel nem oldható meg. Szükség lenne új szürkeállomány beszerzésére. Azok a pártok, amelyek évek óta képtelenek magukhoz vonzani a választókat, nem szolgáltatnak innovációt és hatékony kínálatot, számíthatnak arra, hogy eddigi kuncsaftjaik hátat fordítanak nekik.

Az EP-választásokon a résztvevő polgárok azt üzenték, hogy csak az érdekeiknek megfelelő politika mellé állnak, a lejárt szavatosságú eszméket hirdető kővé vált politikusok részükre Szodomát és Gomorát idézik. Az aktív választópolgárok nem nyeretlen kétévesek, és nem is az első választási futamukra készültek, mint ahogy az a lóversenyen bevett szokás. A választás nemcsak verseny, hanem iránymutatás, eredménye a javasolt jövő bejelentése.

Bizonyossá vált, hogy öt év után a brüsszeli elit többsége kénytelen lesz visszavonulót fújni. Ha Németország és Franciaország nem akarja középhatalmi státuszát elveszteni, tudomásul kell vennie, hogy Európában a civilek által fújt szelek, akár orkánná is változhatnak. A viharjelzés semmibe vevése mindkét országban a politikai katasztrófáig fajulhat. Az eddig vezető helyzetben lévő pártok sorra összedőlhetnek, jobb esetben számottevő erejüket elveszíthetik.

Eljött az idő, amikor az Európai Unió eddigi politikai irányvonalát korrigálni kell. Vissza kell állítani a szuverén államok demokratikus jogait. Az Európai Bizottság nem szippanthatja föl az Európai Tanács hatásköreit. A bevándorláspolitikában a menekült státuszt élesen el kell határolni a gazdasági migrációtól. A megreformálódó uniós intézményrendszernek tudomásul kell venni, hogy a polgárok foggal-körömmel meg fogják védeni a keresztény kultúrát.

Az EP-választás hazánkban is pontos képet adott az ellenzéki pártok állapotáról. Kilenc éve nem tudnak észhez térni. Konstruktivitás nélkül tékozolják az adófizetők pénzét, önkritikát mellőzve, a Fidesz–KDNP elleni uszításokon mérik le teljesítményüket. Kétes sikereiket a hazaárulás terén mutatják fel.

Az Apró–Gyurcsány–Dobrev-klán ­­­DK-s eredménye kemény fricska a tehetségtelen vezetőkkel te­-letűzdelt MSZP–Párbeszéd párt­-közösségnek.

Az LMP összeroppanása a választók türelmének határát demonstrálta, bizonyították, hogy cirkuszművészekkel nem lehet tartós, eredményes pártközösséget alapítani. A politika színpadán elvérzett Szél Bernadett és Hadházy Ákos is. Rehabilitálásuk gyermeteg álmodozásról vall.

Visszatérve a DK-s házaspár tandemjére a mindenkori választások előtt örök mementót szolgáltatnak. Múltjuk, jelenük és jövőjük láttatja a kommunistákból átvedlett neoliberális elképzelések alapján cselekvő beteges kiszolgálók munkáját, akik saját érdekeik mentén elpusztítanák Európát és Magyarországot.

Az ellenzéki portrékat kiegészítjük az SZDSZ-es kisinasokkal, más néven a Momentummal. Mit tettek ők eddig Magyarországért? Sikeres akciót hajtottak végre egy szerkesztőség feldúlásában, hazavágták a magyarországi olimpia lehetőségét, vidáman füstbombáznak és napjaikat szájkaratézéssel töltik. A családalapításra készülő fiatal­jaink, a gyermekeket szülő édesanyák aggódva figyelik a momentumos lányok és fiúk megnyilatkozásait remélve, hogy csak egy múló rossz álmot látnak.

A politikai öngyilkosságba tartó, harakirit elkövető Jobbikról, csak a szélkakas juthat eszünkbe.

Beteljesedett a jóslat, miszerint a választók nem kormányváltást, hanem ellenzékváltást követeltek.

Szerző: Csizmadia László a CÖF-CÖKA elnöke

Forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20190611-szerva-itt-csere-ott

Trianon 2019

Tudjuk, magyar az, akinek fáj Trianon. Sokunknak fáj.  Nagyon. Mindenkinek fáj, aki vállalja magyarságát. Lehet szomorkodni, sírni, menetet szervezni, az igazságot feltárni, nekrológot írni, harangokat zúgatni. Lehet, és kell is.

De amit a mai megbomlott, neoliberális, globalista őrült világban leginkább kell, az annak egyértelművé tétele, hogy miért, hogyan következhetett be ez a világkatasztrófába torkolló diktátum. Világkatasztrófa, hiszen, ha nincs egy igazságtalan, Párizs környéki kényszer-békeszerződési rendszer, amelynek része a trianoni békediktátum, talán nincs II. világháború sem. A hazánkat amputáló diktátum hatása pedig még 99 év után is érezhető, sőt egyre inkább megtapasztalható.

Mert kár lenne tagadni, hogy a nemzetállamok totális felszámolásának mai célja talán meg sem fogalmazódott volna, ha nem lenne olyan erős az élni akarás a mi, oly sokat bántott, alázott, kihasznált, kirabolt, megcsonkolt, megsemmisíteni szánt nemzetünkben, amely erő nincs ínyére azoknak a világhatalmi törekvésekkel rendelkező antant hatalmaknak, amelyek a mai napig foggal-körömmel, bármi áron kapaszakodnak uralmi, felsőrendűnek vindikált helyzetükhöz.

Mindezek miatt magam részéről most úgy emlékezem, hogy a nemrég elhunyt John Lukacs magyar származású amerikai történész szavait idézem Trianon okaival kapcsolatban: „Lényegét összefoglalva: sajnálatosan döntő fontosságú volt nem csupán a magyarellenes propagandák sikere, és a magyar nemzetmentő politika erőtlensége, hanem az is, hogy az immár majd másfél évig tartó párizsi békekonferenciák tagjai fáradtak és fásultak voltak. Ergo: a Magyarországgal foglalkozó döntéseik igen gyakran gyors és felületes nemtörődömségük következményei lettek.

Mindehhez jelentősen hozzájárult az elveszett magyar presztízs, és a háborút követő siralmas események sora.” Tudjuk, hazánk most is folyamatosan és intenzíven, erkölcsi hazaárulóink segítségével állandó magyarellenes propagandák kereszttüzében áll. Tudjuk azt is, hogy az Unió mai, döntéshozással felhatalmazott vezetőinek jelentős része fáradt, fásult, felelőtlen, vagy isiászos, a „liberális maffia”- háttérhatalom kollaboránsa, esetleg egyszerűen csak nemzetállam-gyűlölő génekkel megáldott, a  „múltat végképp eltörölni” igyekvő politikus.

Viszont azt is tudjuk, hogy a magyar presztízs az ép elmével gondolkodók körében egyre nő, az uniós választásoknál pedig már látszik a változás jele. Végre olyan kormányfőnk van, akinek erős nemzetmentő politikája van, amely felveszi a harcot a magyarellenességgel, a globalizmus eszméjével annak érdekében, hogy elkerülhessünk egy új, európai, benne magyar Trianont.

Emlékezzünk tehát.

Szomorkodjunk, meneteljünk, dühöngjünk, és zúgjanak a harangok. De a legfontosabb, hogy becsüljük meg és minden erőnkkel támogassuk azt a nemzetvédő, nemzetegyesítő politikát, amelyet 2010 óta tapasztalunk. Ne feledjük: összetartozunk!  És soha, soha ne feledjük, ne adjuk el azt a szót, amiért küzdenünk kell folyamatosan, s amit sajnos Ferenc pápa nem mondott ki Csíksomlyón: magyar!

Magam Wass Albert gyönyörű versével emlékezem a tragédiára. Ha úgy gondolják, csatlakozzanak!

https://www.youtube.com/watch?v=fmNU9Mbke8k

Bencze Izabella