Kufárok, a haza nem eladó!

A Gyurcsány házaspár civil társadalmunkat ostobának tartja, demagóg agitálással félrevezeti a még mellettük kitartókat is.

Az sem elhanyagolható tény, hogy a furcsa pár miként kényszeríthette térdre az ellenzéki pártok többségét, szétverve az MSZP-t. Nincs nehéz dolguk, mert az identitásukat sutba dobó, vagy még azt meg sem találó pártok és vezetőik kérész életű egoista képződmények. Gusztustalan, amikor a kommunizmus idején kivételezetten jól élő, ma már idős embereket, a most még rájuk szavazókat gátlástalan módon átverik. Az Apró, Dobrev, Gyurcsány történelmi maradvány a magyar emberek jelenével és jövőjével kufárkodik, született kofák a politika piacán.

Dobrev Klára újdonsült európai parlamenti képviselőként kétszólamú szoknyája alól kihallatszik Gyurcsány Ferenc hangja is. Hamisan csengő dalaik szövege például az, hogy az Európai Bizottság ne járuljon hozzá a Nyugat-Európát is védő magyar határkerítés fenntartásának költségeihez. Ezzel arra buzdítják az unió döntéshozóit, hogy a magyar adófizetőket bátran károsítsák meg, mert így az ország költségvetésének bevételei csökkenthetők. Cselekedeteik kapcsán azonban kevesebb juthat az átvert, még mindig a DK-ban bízó nyugdíjasok rezsicsökkentésére, nyugdíjprémiumára és az elvett 13. havi nyugdíj esetleges újbóli bevezetésére.

Az ellenzéki kufárok a jóllakás reményében Dobrev Klára terített asztalánál a regnáló kormány halotti torjához készített falatokat kóstolgatják, miközben teli szájjal együtt támadják demokráciánkat, jogállamiságunkat. Teljesítményüket azzal fokozzák, hogy hazugságokkal biztatják az EU apparátusát a Magyarországnak járó kohéziós támogatások megvonására. Ez feketén-fehéren azt jelenti, hogy hazánk költségvetésének megnyirbálása a céljuk. Ugyanakkor ellenséges aknamunkájukért külföldi felbérlőik­től a majdani helytartói szerepet várják. Ájtatos GY. F.-ünk itthon veri a mellét, hogy ő rendszeresen bérmálkozik, pedig néha talán gyónnia kellene, mert nap mint nap saját híveinek pénztárcájából szórná ki az uniós eurókat.

A sunyi kufárpolitika legújabb eleme, amikor Dobrev Klára a DK-s szavazók és a polgárok többségének felhatalmazása nélkül, kéretlenül felkínálja önkormányzatainkat, azok önállóságát felajánlva a brüsszeli szocliberális és zöldpárti barátainak. Piacra dobja ezzel együtt országunk szuverenitását és hazánk polgárainak identitását. Íme, a totális agresszív, liberális szemlélet, amely semmibe veszi a keresztény szabadság ismérveit. Ha eddig nem, most már felismerhető, hogy Klára asszony kétszólamú énekléséhez Soros György fizeti a zenészeket. Valóban miről is van szó? Önkormányzataink forduljanak az Európai Unióhoz támogatásokért, amit nyilvánvalóan teljesítendő, kemény feltételek mellett kaphatnának meg. Azonnal érezhetnénk a jövőbeni uniós szuperállam előszelét, ahol a globális pénzügyi irányítás megvalósítása a cél. Semmi kétség, a Gyurcsány-klán hazájának elárulására biztatja háromezer-kétszáz településünket, amire szerencsére alaptörvényünk nem ad lehetőséget. Úgy tűnik, a politikában és gazdaságban egyaránt tehetségtelen, de sajnos szorgalmas Ferenctől nehéz megszabadulnunk, ezért vigyázó szemeinket továbbra is a Klára asszonynak írt politikai partitúráira kell vetnünk.

Kedves Nénik, Bácsik! Ideje észrevenni, hogy a jólétért eddig és a jövőben is közösen kell dolgoznunk. Brüsszelből soha nem fogunk kapni emelt nyugdíjat, ellenben illegális gazdasági bevándorlókat annál inkább. Városaink, falvaink biztonságát nem adhatjuk mások kezébe. Nincs véletlen, mert Martin Schulz már kóstolgatta Szegeden Botka Lászlót, aki láthatóan szívesen szolgálná az idegen érdekeket. Európa közös hazánk, Magyarország ősi jussunk. Figyelmeztessük a seftelőket és kufárokat, hogy Magyarország soha nem lesz eladó.

Szerző: Csizmadia László a CÖF-CÖKA elnöke

Forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20190913-kufarok-a-haza-nem-elado

 

Új embertípus, a kozmopolita

Világmegváltó eszméiket ellentmondást nem tűrően igyekeznek mindenütt érvényesíteni.

Emlékeznek még a kommunista embertípusra? Hogyne emlékeznének. Szálin hírhedt jellemzése így szólt: „Elvtársak! Mi különös vágású emberek vagyunk. Nem közönséges anyagból vagyunk mi gyúrva…” A XX. század „különös” embertípusa a kommunista volt, aki világmegváltó eszméi által vezérelve tíz- és tízmilliók életét tette tönkre.

S most úgy tűnik, felbukkan a XXI. század új, különös embertípusa is: a globalista, kozmopolita embertípus. Ennek az embertípusnak ismét világmegváltó eszméje van, amelyet, akárcsak a kommunisták, ellentmondást nem tűrően igyekszik a világ minden táján érvényesíteni. Igaz, ma már nem a fizikai likvidálás eszközeivel él, hanem a meggyőzés sokkal kifinomultabb és rafináltabb módszereivel.

A globalista-kozmopolita embertípus egy, immáron szociológiailag és kulturálisan is jól megragadható társadalmi réteg, amely a világ minden táján felbukkan, a legjellemzőbben azonban mégis a nyugati, euroatlanti térségben. Ezek az emberek hasonló módon gondolkodnak, hasonló módon élnek, hasonló módon ítélik meg a dolgokat, viselkedésük, megjelenésük, öltözködésük stb. is egyre több hasonlóságot mutat.

Ennek az új társadalmi rétegnek a gyökerei egyfelől megtalálhatók a gazdasági globalizációban – amely az utóbbi húsz-harminc évben erősödött fel különösen –, másfelől viszont a frankfurti iskola kulturális marxizmusában, a ’68-as generációban, az ultraliberális értékrend elterjedésében. Megjelenésük és elterjedésük mégis leginkább annak a pénzügyi és gazdasági világelitnek áll az érdekében, amelyik tudatosan és módszeresen törekszik egy új, nemzetek felett álló, azokat maga alá gyűrő világrend létrehozatalára. Másként fogalmazva, ennek a világelitnek a társadalmi bázisát képezi a globalista-kozmopolita embertípus, amelynek elterjedését minden lehetséges eszközzel inspirálja, illetve szponzorálja.

A globalista-kozmopolita embertípus jellegzetes vonásai már jól felismerhetők. Ezek közé tartoznak a következők.

Elszakadnak a hazájuktól, a nemzetüktől. Valahova természetesen beleszületnek a világba, de ezt pusztán véletlenszerű adottságként kezelik, amelynek számukra önmagában nincs semmilyen jelentősége. Ők már nem honpolgárok (mint régen a franciák mondták: citoyenek), hanem kifejezetten világpolgárok, kozmopoliták, akik bármilyen kontinensen és országban egyformán (jól) érzik magukat.

Érdeklődéssel tekintenek ugyan egy adott ország kultúrájára, szokásaira, amelyeket meg kell ismerni ahhoz, hogy jó és megfelelő tárgyalási stílust vegyenek fel az üzleti megbeszéléseken, de számukra mindez haszonelvű megfontolás, érzelmileg nem azonosulnak ezekkel a szokásokkal és hagyományokkal, mint ahogyan a szülőhazájuk szokásaival és hagyományaival sem. Kultúrákat látnak maguk előtt, amelyek számukra egyenértékűek, kicserélhetők, változtathatók.

Kifejezetten és kiélezetten racionális beállítottságúak, kerülik az emocionális megnyilvánulásokat, különösen a nemzeti, hazafias érzelmeket vetik el. Mivel elsősorban individuális, gazdasági-üzleti érdekalapú megfontolások vezetik őket, ezért az érzelmi elemeket feleslegesnek, sőt haszontalannak, nevetségesnek vélik. Kerülik a látványos megnyilvánulásokat, gesztusokat, arcmozdulatokat, inkább kifejezéstelen pókerarccal „közlekednek”. A kozmopolita életformába nem beleillőnek, régies, provinciális, törzsökös magatartásnak vélik a túlzott érzelmi megnyilvánulásokat, olyan valaminek, ami nem fér bele az új világrendbe és új világstílusba.

Életvitelük, öltözködésük, beszédmódjuk, viselkedésük és szokásaik hasonulnak egymáshoz. Mivel egymás társaságát keresik elsősorban és egymással töltik a legtöbb idejüket, legyenek bármilyen országban vagy kontinensen, ezért óhatatlanul kialakul – és már sok tekintetben ki is alakult – a közös életstílus. Akárhol is „állomásoznak”, megkeresik azokat a helyeket, éttermeket, kocsmákat, negyedeket, kerületeket, amelyekről már előzetesen tájékozódtak, s ahol a hozzájuk hasonszőrű emberekkel találkozhatnak. New Yorktól Párizsig, Tokió­tól Amszterdamig, Szingapúrtól Abu-Dza­biig megtalálják a nekik biztonságos, kényelmes helyeket és embereket, s ezen keresztül erősítik kozmopolita-globalista identitásukat.

Öltözködésükben, hajviseletükben, étkezési és egyéb szokásaikban kialakulnak azok a „trendi” vonások, amelyekhez alkalmazkodni kell, s amelyek külsőségekben is könnyen felismerhetővé teszik az összetartozásukat. Vagyis, ezeken keresztül könnyen és gyorsan felismerik, hogy ki tartozik az ő kasztjukba, akikkel érdemes szóba állni, s ellenkezőleg, kik azok, akik szóra sem érdemesek – számukra. Utóbbiak közé tartoznak azok, akik a nemzeti, illetve keresztény hagyományokat látványosan követik, akik már ránézésre sem „trendik”, fancyk és szexik, elviselhetetlenül atavisztikusak, tehát elmaradottak és kerülendők.

Talán mondani sem kell: political correct, vagyis píszí beszédmódot folytatnak. Ez természetesen aranyszabály, kiindulópont, aki nem ezt teszi, az egy pillanat alatt ki van zárva a klubból. Tudják ezt mindannyian a globalista-kozmopolita réteg tagjai, s ha bármilyen „eltérő” gondolat eszükbe is villanna, ösztönösen elfojtják ezt önmagukban, mert tisztában vannak az érdekeikkel: a karrierjükbe kerülne, ha a píszível szemben fogalmaznának meg valamit bármilyen témában is.

Tehát a „trendi píszí” a következő (nem mondok újakat): mindenféle etnikai, vallási, szexuális másságot tisztelni kell, a migránsok egytől egyig szerencsétlen áldozatok, akiken korlátok nélkül segíteni kell, integrálni kell őket; a piacok, a befektetők, a multik és bankok szempontjait kell hangsúlyozni (a vigyázó tekinteteket a tokiói, hongkongi, New York-i stb. tőzsdére szegezve), a nemzeti, állami, szociális szempontok szimpla és korlátolt populizmusok és fasizmusok stb. Újabban pedig „normává” vált a kötelező kétségbeesés a globális felmelegedés és az ember nevű lény környezetszennyező létezésmódja miatt, jelszavuk pedig egy név: Greta Thunberg, kedvenc napjuk a péntek.

Angolul beszélnek. Az angol nyelv használata olyan természetessé vált ebben a társadalmi kasztban, mint a levegővétel; aki tud franciául, spanyolul, németül stb. is, az többlet, de aki nem tud tökéletesen profi módon angolul kommunikálni, az a kozmopoliták közelébe sem juthat.

A kaszt tagjai mélységesen lenézik azokat, akik nem képesek angolul kommunikálni, velük még akkor is kerülik a kapcsolatfelvételt, ha történetesen megegyezik az anyanyelvük. Másfelől, az angol, mint kozmopolita-globalista „anyanyelv”, a maga sajátos nyelvi struktúrájával a gondolkodási szerkezeteket, gondolkodási sémákat is közelíti egymáshoz; a nyelv maga is elősegíti e kaszt közös világlátásának, értékvilágának kialakulását.

Elitizmus, az elithez húzás, elithez tartozás vágya jellemzi őket. Ez a vonzódásuk a leginkább kedvező a globális pénzügyi-gazdasági elitnek, mert nem kritikusak velük szemben, hanem felnéznek rájuk és őket akarják követni életformában, világlátásban, stílusban stb. Ezzel együtt jár, hogy a lent lévőket, a népet mélységesen lenézik, az ő problémáikra – finoman szólva is – kevéssé érzékenyek.

Ennek kapcsán bőszen vallják a neoliberális mantrát, amely szerint a társadalmi különbségek csak úgy orvosolhatók, ha a befektetők, a piac nagyon jól jár, mert akkor a pluszjövedelemből lecsurog majd valami a szegény rétegeknek is. Ami persze sohasem történik meg…

Alakul, formálódik tehát a globális elit társadalmi bázisa, a globalista-kozmopolita embertípus.

Lenin talán hasznos idiótáknak is nevezné őket…

Szerző: Fricz Tamás politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/uj-embertipus-a-kozmopolita-7277294/

 

Gyalázkodásuk dicséretnek számít

A politikai ellenfelet mocskolók, hülyézők, sírba kívánók gyűlöletcunamijának forrása.

Szeretném rögtön az elején tisztázni, hogy kormánypárti nyugdíjas vagyok, aki vállalja a magyarságát, hisz a nemzetben, a kereszténység erejében, a férfi és nő kapcsolatában, az általuk alapított családban, a polgári életforma biztonságában, valamint ellenzi az illegális bevándorlást. Ha jól számolom, a fentiekből származóan legalább kilenc olyan főbűnöm van, amely miatt a szocialista, globalista, ultraliberális és zöld ellenzék azonnal máglyára küldene.

A globalisták eszmerendszerében a halálos bűneim ugyanis eleve olyan morális ballépések sorozatát testesítik meg, amelyek miatt azonnal járnak a pokolbéli, kollektív büntetések. Haladéktalanul kirekesztenek az emberi létformából, patkány vagyok, esetleg birka, megbélyegzett rasszista és homofób, továbbá 9000 forintért megvásárolható agyatlan hülye. Persze vagyunk ezzel így pár ­millióan ebben az országban. De köszönjük, azért jól elvagyunk, és továbbra is oda szavazunk majd, ahova eddig is évek óta.

Miután a virtuális pokolból visszatértünk a földre, azért szögezzük le: nem mi járatjuk le magunkat, és nem mi állítunk ki magunkról „emberhez méltatlan” bizonyítványt. Nem tudom, hogy a minket megalázni kívánó ellenzékiek ismerik-e az „omnia munda mundis” latin kifejezést? Népszerű fordításban ez annyit jelent, hogy mindenki magából indul ki. Pontosabb fordításban inkább úgy hangzik, hogy a tisztának minden tiszta, vagy hogy a becsületes ember mást is becsületesnek gondol.

Tartok tőle, hogy Bangónénak, Balla Istvánnak, Gyurcsánynak, vagyis a minket gyalázóknak és hülyézőknek ez így kicsit érthetetlen, mert talán nem ismerik az emberi tisztaság vagy a becsület fogalmát, vagy legalábbis mást gondolnak róla, mint mi, az emberi közösségből kirekesztettek. Ezért inkább az állítás tükörképét idézem: omnia immundia immundis. Azaz minden szennyezett a szennyezett ember számára. És itt nem a fizikai szennyről van szó.

Ugye, kedves – politikai ellenfelet mocskoló, állathoz hasonlító, hülyéző, sírba kívánó – nemzettársaim, így már jobban felfogják, honnan is indul az ellenünk irányuló gyűlöletcunamijuk? A saját lelkükből. Mert nem adhatnak mást, csak mi lényegük. Mint Lucifer.

De lehet, hogy mélyen tévedek, és önök csupán ostobák, akik egyszerűen túlbecsülik önmagukat. Ezt nem én állítom, hanem a tudósok. Idézek a Transindex.ro portálról: „Ezt a túlbecsülést nevezik Dunning–Kruger-hatásnak. Ez olyan kognitív torzítás, amikor a kevésbé hozzáértő emberek túlbecsülik a saját képességeiket, miközben mások kompetenciáját alulbecsülik […] Természetesen az intelligensebb emberek is kijönnek a sodrukból időről időre, de a kevésbé intelligens személyeknek ez a bevett reakciója arra, amikor a dolgok nem úgy mennek, ahogyan elképzelték. Ha úgy érzik, hogy nem uralják annyira a helyzetet, ahogyan szeretnék, hajlamosak dühösen és agresszíven viselkedni. Ezzel akarják biztosítani a pozíciójukat.

A University of Michigan kutatói egy 600 résztvevő bevonásával készült kutatásban egyértelmű összefüggést találtak az alacsony IQ-szint és az agresszív viselkedés között […] Az ostoba emberek hajlamosak csak azért kritizálni másokat, hogy jobb fényben tüntessék fel magukat. Azt hiszik magukról, hogy mindenki fölött állnak, és mindig gyorsan ítélkeznek. Az előítélet pedig egyáltalán nem az intelligencia jele.” Elég egyértelmű az okfejtés, ugye? Mint tudjuk, a humán intelligencia nem azonos a műveltséggel vagy az iskolázottsággal.

Az intelligencia révén arra képes az ember, hogy tanuljon, fogalmakat alkosson, problémákat oldjon meg, döntést hozzon, és mindezt kifejezze a beszélt nyelvén. Aki csak arra képes az intelligenciája alapján, hogy gyalázza, állathoz hasonlítsa, lehülyézze a másik embert mintegy a problémamegoldás jeleként, annak bizony nagyon kemény gondjai lehetnek ezzel az egzaktan mérhető adottsággal. Mint ahogy az identitással, azaz az önazonossággal is küzdhetnek egyesek. Az identitás alatt ezúttal Illyés Gyula mélyenszántó, igaz gondolatára utalok, amely szerint „magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás dolga”.

Hogy kinél látok e téren nehézséget? Például Dobrev Kláránál, akinél nem tudom, hogy magyarnak ­vallja-e magát. Édesapja bolgár, édesanyja magyar. Legyen most ennyi elég a szülőkről, hogy a férjet már ne is említsük. Gondolom, ahhoz nem fér kétség, hogy Klára asszony magyar állampolgár. Minden bizonnyal papírja is van róla. A kétkedésem nem is erre vonatkozik, hanem arra, hogy az újdonsült uniós képviselőnk lélekben magyar-e? Hogy a lélek magyarságának mi a mérőeszköze?

Vélhetően pont úgy meghatározhatatlan, mint a jogállamiság fogalma. Csak amíg a jogállamiság esetén, mint uniós tapasztalatainkból tudjuk, kettős, sőt többes mérce is alkalmazható, addig a lélek magyarsága esetén meglehetősen szűk a tetszés- vagy a politikai érdek szerinti csapongás lehetősége. Azt mindnyájan tudjuk, magyar az, akinek fáj Trianon. Hogy Klára asszonynak ­fáj-e, nem tudom, így ezen az alapon nincs jogom megítélni. Ezért híres, lélekben is megkérdőjelezhetetlen magyar­jaink gondolataival kísérletezek tovább. Teleki Pál szerint, aki vérzivataros időben, 1920-ban volt a miniszterelnökünk, magyar az, aki lélekben is, tettei­ben is magyar. Ez a megközelítés már közelebb vihet az igazsághoz.

Széchenyi, a legnagyobb magyar a következőket vallotta: nagyon nehéz magyarnak lenni, de aki nem fogja pártját nemzetének, az nem derék ember. Vajon pártját fogja-e nemzetének az, aki nem szavazza meg nemzettársa nemzetközi funkció­ra való megválasztását csak azért, mert az másik pártnak a tagja? Persze ez a kérdés a momentumos EU-s- képviselőhölgyeknél is joggal feltehető. Pártját fogja-e nemzetének az, aki az EU beismerése mellett sem ért egyet azzal, hogy eddig csupán a hazája által finanszírozott határvédelem költségeibe beszálljon az a szövetség, amelynek érdekeit Magyarország már negyedik éve védi? Nemzetét szolgálja-e az, aki nyíltan hirdeti az Európai Egyesült Államok eszméjét? Hogy nemzetpártoló döntések-e ezek, nem akarom én megítélni, inkább idézem Tamási Áront. Szerinte aki embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan.

Döntsön hát mindenki saját ízlésének megfelelően. De hogy miért jutottak eszembe ezek az idézetek? Azért, mert előtte eszembe jutott Madách Imre 1861-es országgyűlési beszéde, amelyben politikai hitvallásáról szól, s amelyben kiemelt szerepet kap a szabadság: „A szabadság alatt értem hazám minden beolvasztástól megóvott integritását, saját ügyei s különösen legnagyobb két kincse: a nép vére és pénze fölötti rendelkezhetés jogának minden idegen befolyástól való megőrzését, nyolcszázados alkotmányos küzdelmeink virágát.” 1861 óta 158 év telt el, és egy rendkívül viharos történelem, amely idő alatt minden nehézség és külső-belső akarat ellenére hazánk megőrizte integritását. Ugye nem gondolják komolyan a gyalázkodóink, agresszív támadóink és számomra nem magyar lelkű politikusaink, hogy átgázolhatnak Madách szellemiségén? Primitív megnyilvánulásaik, hazamegtagadásuk pedig csakis őket minősíti.

Sajnálom, hogy ilyen lelki toprongyban kell leélni az életüket. Én pedig vállalom a következő bűnt is: számomra nem az a fontos, hogy mit mondanak, csak az, hogy ki mondja. Aki számomra magyarnak alkalmatlan, annak egyetlen szava sem érint meg, még ha oly magas pozícióban ül is az illető. Merthogy a malis vituperari laus est, azaz a gonoszok gyalázkodása dicséretnek számít. Én mindenesetre ehhez tartom magam.

Szerző: Bencze Izabella jogász

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/gyalazkodasuk-dicseretnek-szamit-7277342/

 

Fagyi olasz módra

A civil társadalom egyre világosabban látja, hogy a polgárok szava csak a kiírt országgyűlési választások eredményeként érvényesülhet.

Fölösleges demokráciáról beszélni, ha a különböző pártok a hatalom megszerzésének reményéért, népszavazás nélkül a parlamenti ciklusokon belül érdekszövetségeket köthetnek.

Az olasz kormányválság világossá tette, hogy a polgárok akaratának kikerülése nem okoz fejfájást a megélhetési politikusoknak. Helyzetüket könnyebbé teszi, ha elgondolásaikra még törvényi passzus is lehetőséget ad. A parlamentben lévő pártok képviselői nem törődnek a ciklus alatt a civil emberek többségének változó akaratával. Érdekük, hogy a lehető leghosszabb ideig élvezzék hatalmukat, és növelhessék egzisztenciális javaikat. Igaz, hogy a közvélemény-kutatások éreztetik népszerűségük hanyatlását. Ha odafigyelnének, az emberek hangulata is iránymutató lehetne számukra. Félnek attól, hogy a választók adott bizalmukat megvonják. Ragaszkodnak ahhoz, hogy a választási ciklus alatt képviselőik helye bebetonozott maradjon. Ezt erősíti, hogy a választói érdekeket semmibe vevő képviselők vissza sem hívhatók.

Az európai demokráciát kikezdte, hogy egyes politikai pártok és vezetőik kényükre-kedvükre fittyet hányhatnak a népfelség írott és íratlan szabályaira. A demokrácia e súlyos betegségét jól példázza Olaszország jelenlegi helyzete. Láthatjuk, hogy ez a betegség miként rombolhatja a társadalom egészséges szövetrendszerét. A történelem azonban igazolja, hogy a népek immunitása előbb vagy utóbb felülkerekedik a vírushordozókon. Sorsuk nem lehet más, mint a karanténba zárás.

Felmerül a kérdés, hogy amikor a képviselők szembefordulnak megbízóikkal, miért kell ezreknek, akár millióknak az utcára vonulni és nyomást gyakorolni a bizalmat már nem élvező kormányra és pártokra. Valódi demokráciában nem lenne fenntartható olyan kormányzás, amitől a többségi civil társadalom bizalmát megvonta. Olaszországban ez történt, hogyha a kisebbségbe kerülők elfeledkeztek az erkölcs prioritásáról. Az illegális migrációtól az olaszok féltik családjaikat, munkahelyüket, életük nyugalmát. Joggal teszik, hiszen az embercsempészek bandáival szerződött NGO-k ma már nemcsak a félrevezetett migránsokat küldik hullámsírba, hanem hazájukban élő őslakosságot is veszélyeztetik. Salvini szembe mert nézni az igazsággal, olyan kormányzást akart, ami a legitim demokratikus választások alapján a népfelség betoncölöpén nyugszik.

Véleményem szerint az új olasz kormány gyorsan elpárolog a közéletből. A népszavazást elutasítók és egymással kiegyező pártok forró platnira öntöttek vizet. A keresztény igazság legyőzi a pártkufárok hatalmi törekvéseit, és a józan olasz polgárok nem engedhetik, hogy a senki által meg nem választott kormány gazdasági és pénzügyi csődbe vezesse az országot.

A brüsszeli szocliberálisok és Macron gyenge Olaszországot szeretne, amely kiszolgáltatottá válik az általuk áhítozott európai szuperállamnak. Giuseppe Conte félrerántotta az olasz hajó kormányát, és háborgó, zavaros vizekre vezette Olaszországot. Saját népe ellen fordult a régi-új miniszterelnök.

Magyarországon is volt hasonló helyzet, amikor 2009-ben az új választások helyett Gyurcsány a szocliberális Bajnait ültette a miniszterelnöki székbe. Szerencsénk van, mert mi már tudjuk, hogy mi lett ennek az eredménye. A népeket nem lehet sokáig félrevezetni, így az új olasz kormány napjai meg vannak számlálva.

Szerző: Csizmadia László a CÖF-CÖKA elnöke

Forrás: https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20190903-fagyi-olasz-modra

 

A fesztiválszezon fel nem fedett árnyoldalai

Magyar Nemzet 2019.08.27.

No nem az amerikai fenegyerekek sztárparádéján alapuló filmek főszereplőiről van szó, akik feláldozhatók, hanem ennek a fura, XXI. századi bulizós világnak az áldozatairól. Kikről is? Mindenkiről, aki szerencsétlenségére olyan helyen lakik, amelynek a környékén a turizmus, a vendéglátás vagy éppen a szavazatszerzés sérthetetlen érdekei miatt nyílt téren rendezvényeket tartanak.

A zajszennyezésről van szó.

Arról a zajszennyezésről, amellyel sajnos a hatalom nem tud, egyes helyeken nem is akar mit kezdeni. A kultúra diktatúrájával végre a helyén foglalkoznak a valós emberi értékekben gondolkodók, de az együttélés kultúrájával, a totális liberális szabadsággal, a gazdasági érdekekkel való visszaéléssel nem foglalkozik senki, kivéve Tarlós Istvánt és néhány jobb érzésű polgármestert. Merthogy a zajszennyezés problematikájának kezelése elsősorban az önkormányzatokra ruházott feladat. Nem jó, hogy a médiumok gőzerővel ontják a különböző fesztiválok, bulik reklámját, s közben egy másodpercig nem esik azokról szó, akik folyamatosan ki vannak téve olyan zajhatásoknak, amelyek egész egyszerűen egészségkárosítók.

Az, hogy az adott lakosságra rákényszerített decibelorgiák folyamatos birtokháborítást okoznak, a kutyát sem érdekli. Lehet mérni a decibeleket, de senki ne gondolja, hogy gazdasági érdekek miatt a hang majd elkezd másképp terjedni, mint eddig. Nem. A hang a Szigetről bizony áramlik, akárhogy is mérik a színpad mellett. Békásmegyeren sokan már rettegnek a következő év augusztusától, mint ahogy a Balatonon élők is menekülnek a Balaton Soundoktól, mert az a fránya víz még a túlparton sem engedi a lakosokat, nyaralókat a megszokott életüket élni.

Lassan befejeződik a fesztiválszezon. Százezrek ünnepeltek a nyári fesztiválok alatt. És ismerjük be, ugyanennyien, ha nem többen tántorognak a fáradtságtól, a kimerültségtől, mert nem tudtak pihenni. No nem a szórakozástól, hanem a rájuk kényszerített zajtól. Őket nevezem csendes sokaságnak, feláldozhatóknak. Ők azok, akiknek tűrni kell, vagy ha pihenni akarnak mégis, pert kell indítaniuk birtokháborításért. Addig legalább vége a buliszezonnak, és megvan a bevétel. Mert úgy tűnik, a hangos kisebbségnek, pontosabban az üzleti vagy más érdekből zajongóknak elévülhetetlen joguk van ahhoz, hogy tönkretegyék mások egészségét, mindennapjait.

Végre egyszer ne dugjuk a homokba a fejünket! Olyan probléma ez, amely hosszú évek óta feszíti a közhangulatot, szembeállít lakókat és szórakozókat, illetve azokat, akik azt hiszik, hogy nekik a közjogi, pénzvilági vagy üzleti hatalmuk miatt mindent szabad. Vagyis vannak az egyesek és a kettesek. Többmillióan nem tudunk azonosulni ezzel az elvvel. Mert elfogadhatatlan, hogy az a típusú üzleti vagy akármilyen cél, amely úgy vonz tömegeket, hogy közben még nagyobb tömegek alkotmányos alapjogait semmibe veszi, elfogadható. Lehet, hogy trendi a nyílt színi buli, de csak olyan helyen lenne szabad tartani, ahol a közelben nincs lakóközösség. Tudom, hogy fontos a fiatalok szórakozáshoz való joga, de az nem alkotmányos alapjog. A pihenéshez való jog viszont az. Vajon melyik az erősebb? S ez bizony egy olyan kérdés, amelyre nem jó válasz a hertzek, a decibelek mérése és a jogszabály szerinti értékek elvi betartása. Mert képtelenség azokat betartani. Hogy miért? Mert a hang fura módon terjed. Függ az időjárási viszonyoktól, az épületek irányától és milyenségétől, folyó- vagy állóvíz közelségétől. A dob borzalmas, monoton lüktetését pedig semmi nem tompítja le.

A WHO adatai szerint csak az EU-ban egymillió egészséges életévet veszítünk el évente a zajártalom miatt bekövetkező stressz, alvászavarok, valamint az ezek nyomán kialakuló szív- és érrendszeri betegségek miatt. A szervezet ajánlása szerint otthonaink zajszintjének nappal nem lenne szabad meghaladnia 40, éjjel a 30 decibelt ahhoz, hogy nyugodtan tudjunk élni, pihenni, koncentrálni. A zajszennyezés fennálló hossza sem lényegtelen. Manapság a magyar lakosság 25 százaléka (2,5) millió ember él az egészséget már károsító 55 decibeles határértéknél nagyobb zajszint mellett, amin már egy kevés emberi jóindulat is segíthetne. Miért kell például Pesterzsébeten, a XX. kerületben éjjel-nappal üzemeltetni nyolc hónapon keresztül egy nappal nyolcvan, éjszaka ötven decibellel csobogó szökőkutat egy lakóháztól úgy húsz méterre, ahol soha nem lehet emiatt kiülni az erkélyre vagy ablakot nyitni? Miért kell ugyanitt szinte minden nyári hétvégén koncertet szervezni minimum két órán keresztül tartó majdnem százdecibeles értékkel? Igaz, évekig tartó könyörgésre idén történtek finomítások, de mégis, miért fontosabb bulira, zajra költeni közös pénzünket ahelyett, hogy békére, csendre, egymás megértésére törekednénk?

Egyébként bravó, főpolgármester úr! Nagy köszönet azért, hogy nem adta meg az engedélyt az idei Red Bull-rendezvény budapesti fordulójára. És köszönet minden olyan polgármesternek az országban, aki felelősnek érzi magát mindazért, ami a településén történik, és felelősnek érzi magát a település összes lakójának komfortérzete biztosításában.
Kutatások erősítik meg a feltételezést, miszerint a tartós zajártalom felelős az időskori halláskárosodásért és a rövidülő élettartamért. Kiknek az érdekében hallgatunk minderről?

A szerző jogász

A fesztiválszezon fel nem fedett árnyoldalai

 

 

 

 

 

Le kell győzni az ellenzék jelöltjeit

Az európai parlamenti választások alkalmával az ellenzék ismét leszerepelt. Az ország szavazó polgársága egyértelműen jelezte, hogy akik a második világháború után többször elárulták a hazát és tönkretették a gazdaságát, továbbra sem érdemelnek bizalmat. A balliberális politikai és gazdasági szisztéma 2019-re nemcsak kátyúba került, hanem mély szakadékba zuhant. Így aztán spekulálni arra, hogy a magyar embereket fél évszázadnál is hosszabb átverés után ismét maguk mögé állíthatják, elérhetetlen álommá vált. A szovjet gyarmatosítás kiszolgálása, majd 1994 után a tizenkét éves kormányzásuk bebizonyította totális alkalmatlanságukat, amelyet tetéztek a rabló­privatizációval, offshore cégekkel és korrupciós ügyletekkel.

A Rákosi-, Kádár- és Gyurcsány-korszak sötét évtizedei megmutatják, hogy mire számíthatnánk a hatalomhoz jutó, múltban gyökerezett posztkommunista, neoliberális ellenzéktől. Hazudozásuk folyamatos. Emlékezzünk, például ígértek ingyenes repülőjegyet a nyugdíjasoknak, alacsony kamatozású devizahiteleket, 4-es metrót, jogállamiságot és demokráciát. Ehhez képest a valóságban mást kaptak az emberek. Repülőjegy helyett lerobbant BKV-t és MÁV-ot, valamint befejezetlen korrupciós ügyletektől bűzlő 4-es metrót, a jogállamiság és a demokrácia sajátos vívmányaként gumilövedéket és lovas attakot. Nem feledkezhetünk meg a ma is még fájó devizaadósságról. A Gyurcsány vezette országrontók 2010 után teli zsebekkel menekültek, hátrahagyva az államcsődöt.

A bukott politikusok új taktikát választottak „ami nem megy, ne erőltessük” alapon, nem foglalkoznak országépítő tervekkel. Miután romba döntötték az egészségügyet és hamis tanokkal teletűzdelt könyvekkel butították a diákságot, kijelölték az új csatamezőket. A többség támogatását élvező kormány elleni orvlövészetet napi teendőnek tekintik. Szó sincs a pártok közötti nemes vetélkedésről. Ezzel szemben amortizált politikusok, egótól duzzadó, semmihez sem értő szerencsevadászok, magamutogató lánykák és fiúkák egymást uszítva támadják a demokratikus törvényhozást. Az ország gyarapodik, a gazdaság már Európának is példát mutat, a magyar GDP első féléves eredménye négyszerese az európai átlagénak. Az emberek érezhetik munkájuk gyümölcsét, nemcsak otthonukban, hanem kint az utcákon is.

Eközben az ellenzékinek mondott pártok vezetői elfelejtik, hogy már a harmadik országgyűlési választáson sem kerülhettek a hatalom közelébe. Az őket támogató, egyre fogyó választók egyéni identitásuktól vezérelve még mindig nyújtották kezüket pártjaik megerősödéséhez. A végletekig kitartó, eszmeiségükhöz ragaszkodó választók úgy gondolták, hogy talán megőrizhetik összetartó erejüket. Ezzel szemben elkezdődött a különböző pártok „összefogása” és bekapcsolták az ideológiai turmixgépet. Az előző országgyűlési választásokon a vesztes pártok vezetőinek egyetlen célja az Orbán-kormány megbuktatása volt. Az eddig különböző színekben tetszelgő pártvezetők turmixa szürkévé vált. A többségi polgárságot ellenségnek tekintik, miközben az illegális bevándorlást támogatják.

Úgy tűnik, nem maradt más, mint a külföldi baráti pártok önzetlennek nem mondható segítségének igénybevétele. Ennek ára van. A benyújtott számlákat csak hazaárulással lehet kiegyenlíteni.

Szövetségeseik is sorra veszítik el szavazóikat, csak régi sikereikre tudnak emlékezni. A fegyvereket nem teszik le, és ádáz harcot folytatnak a keresztény szabadság hirdetői ellen. A felbujtóstratégiájukhoz sok pénz szükséges, mert a civil világ félrevezetése nehéz és drága feladat.

Magyarországon az ellenzék most az önkormányzati háttérhatalom kiépítésére szövetkezik. Budapesten és vidéken egymással vívott élet-halál harcaikban minden utcasarkon bohózatokkal rémisztgetik a lakosságot. Megfizetett média- és sajtóhátterükkel egyelőre büntetlenül végzik a legitim állam működésének fellazítását. A Stasi és az ÁVO módszereit alkalmazva magándetektívek, felderítődrónok alkalmazásával, valamint megszámlálhatatlan és bizonyíthatatlan hazugságokkal rémhírterjesztőkké váltak. A Tanácsköztársaság stílusát – sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmár, reszkess! – nem vesszük át. Erkölcsi és politikai fölényünkkel azonban visszavághatunk a demokratikus önkormányzati választásokon. A feladat az ellenzékiek által kiállított jelöltek legyőzése.

Az önkormányzati választások a szubszidiaritás érvényesülését biztosítják. Az országgyűlési választásokat kísérve a többségi akarat megerősítését szolgálják. Biztosítják a kormányzat és a települések hatékony, azonos érdekű együttműködését. Trianonra emlékezve, a megcsonkított Magyarországnak a nemzeti együttműködési rendszer adhat jövőt. Nincs szükségünk szélsőséges Lenin-fiúkra és Hitlerjugendre sem. A közel tíz éve együttműködő Budapest és a vidék közösségét a hatalomra éhes sakálok nem falhatják fel.

Szerző: Csizmadia László a CÖF-CÖKA elnöke

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/le-kell-gyozni-az-ellenzek-jeloltjeit-7214378/