Ki fizeti a révészt?

Az európai történelem soha nem futott egy szálon. A történések azonban manapság egyre szélesebb körben összeérnek.

A jelenséget mutatja a politikai erővonalak metszéspontban történő találkozása. Meglepetés, hogy a neoliberalizmus felfogása még uralhatja az Európai Parlament és az Európai Bizottság cselekvéseit, miközben a tagországok népei már nem eszmékben gondolkodnak, hanem mindennapi életük tényeit veszik számba. Bizonyossá vált, hogy a történelem sodrása másképpen érintette a Kelet és Nyugat társadalmát, hiszen másként reagáltak a politikai és a gazdasági eseményekre. A nyugati országok a második világháború után tényleges szabadságot, függetlenül gyakorolható identitást kaptak, ezzel szemben a keletiek szovjet gyarmatosítást, politikai elnyomást és gazdasági kizsákmányolást. Míg a nyugati országok tovább élvezhették évszázados gyarmatosítási módszereik előnyeit, folytathatták a Közel-Kelet és Afrika gazdasági-pénzügyi kiszipolyozását.

A kelet-közép-európai és a Balkán országai durva politikai elnyomás mellett csaknem ötven évig hadisarcok béklyójában tengették életüket. Ezekhez az országokhoz a szabadság vonata ötvenéves késéssel érkezett. Erre a vonatra nem lehetett ingyen felszállni, a helyjegyek árát busásan megfizettették velünk. A kapitalizmus éhsége felkészületlenül érte a szabadságukat önerőből kivívó népeket. Baráti gesztusok helyett a nyugat-európai politika vállveregetése mellett nyakunkba vehettük a rablóprivatizációt is.

A felocsúdás ideje hosszú volt, viszont elég arra, hogy a kelet-közép-európai donoroktól a Nyugat ismét jótékony vérátömlesztést kapjon, és az erő birtokában hierarchikus szemléletük gyakorlattá alakulhasson. Az „erősebb kutya” elmélet számukra természetes magatartást jelent. A fősodorhoz tartozó brüsszeli elit sajátos demokráciát épített. Ez szolgálja politikai és gazdasági céljai eredményes megvalósítását. Egyszerűen fogalmazva, megmondják, hogy ki és mit engedhet meg magának. Kényszeregyenruhába öltöztetik a mag-Európán kívüli népeket. A föderatív szemléletű, egy érdekrendszerű kontinenskormányzás bevezetése már nem is titkolt szándékuk. Aki csatlakozni vagy kiválni szeretne az EU-ból, az arrogáns, „eszi, nem eszi, nem kap mást”, feltételrendszerrel szembesül.

A közösségi szemléletet felváltotta a háttérből irányító pénztőkés elit erőszakos akarata. Az EU intézményrendszerét mozgató személyek nagy részét kilóra megvásárolták, ügyelve önálló gondolkodásuk alkalmatlanságára és erkölcsük hajlékonyságára.

A tagországokból küldött képviselők nagy része fényévnyi távolságra van választóitól, visszaél a bizalommal, nem érvényesíti a rájuk szavazó emberek akaratát. Saját pecsenyéjét sütögeti Brüsszelben.

Elfogadhatatlan eszmeiség béklyójában vergődik a brüsszeli elit, amely a nyílt társadalom exportőre, Soros György garnitúrájának kiszolgálóivá vált. Brüsszelben ma már minden a pénzről szól. Nem törődnek az arab tavasz következményeivel, az újkori népvándorlással, az NGO-k és az embercsempészek álságos működésével, az európai emberek biztonságérzetének pusztulásával, a terrorizmus napi jelenségeivel.

A párhuzamos társadalmak kialakítása, a zsidó–keresztény civilizáció üldözése és eltiprása nem más, mint egy náci–fasiszta–bolsevik mix. Az embertelenség megvalósulását látjuk egy ördögi vízió keretében, amely az emberiség számára akár végzetes lehet.

Európa 21. századi történelmének másik vektora pengeélességgel metszi a pénzmágnások és az áldemokrata autoriter vezetők globalizmust követő erővonalát. A kérdés csak az, hogy a metszés utáni eredmény aránya miként alakul. A neoliberalizmus világméretű hanyatlása, az európai polgárok ébredése elkerülhetetlenné teszi az erővonalak egymásnak feszülését.

Az európai parlamenti választások lehetőséget adnak az eddig palackba zárt civil érdekek eláni erővel történő felszínre jutásához. Az áldemokrata, a népfelséget semmibe vevő nyugati kormányok szembesülni fognak a felelősségre vonás következményeivel.

Felszínre tör a nemzetek Európáért aggódása, a zsidó–keresztény kultúra féltése. A szavazatok eredménye szembesíti az embereket másodrendű lényeknek tekintő brüsszeli elitet a valósággal. A valóságból fakadó jövő sötét fellegeket is hozhat.

Az ellenőrzés nélkül beáramlott fiatal muszlimok még alvó sejtjei képviselik a fegyveres lázadások lehetőségeit. Az őshonos európai ifjúság munkahelyeinek elfoglalását jelenti olcsó munkaerejük. Az alacsony bérek viszont fokozzák elégedetlenségüket, hiszen több feleség eltartásához a juttatások elégtelennek bizonyulnak. Szavazataikat csak addig adják a bevándorlást szorgalmazó pártokra, míg megalakítják saját muszlim hitvallásra épülő pártszervezeteiket.

Előbb-utóbb saját javukra lebontják a párhuzamos társadalmakat, lázadásokkal szerzik meg a befogadó országok feletti uralmat. Ekkor már késő lesz felülbírálni azt a magabiztosságot, amely a pénz uralmától és a katonai fellépés lehetőségétől várja a helyzet megoldását.

A politikai tévedések árát Európa népei fizetik meg.

Szerző: Csizmadia László
Forrás: http://magyarhirlap.hu/cikk/138017/Ki_fizeti_a_reveszt

 

Szétszakadhat az Európai Unió

Kulturális vas­füg­göny fenyegeti a kontinenst

December 23-án megjelent cikkemben (Mérlegen az ellenzék és a kormány) azt írtam, hogy 2018 az erősödő konfliktusok és a konfrontáció éve volt, s jeleztem – de nem fejtettem ki bővebben –, hogy 2019 az összecsapások éve lesz. De milyen összecsapások várhatók 2019-ben?

A legfontosabb: a globális elit, annak ökle, Soros György, illetve az általuk irányított uniós brüsszeli bürokrácia együttesen átfogó támadást intéznek a nemzeti szuverenitáspárti, globalizmus- és migrációellenes kormányokkal, pártokkal és országokkal szemben. Talán még az is felmerülhet a körükben, a globalizmus baloldali, kommunista gyökereihez visszanyúlva, hogy „ez a harc lesz a végső”.

Célkeresztben pedig természetesen azok az országok kormányai lesznek, amelyek a leginkább ellenállnak a célkitűzéseiknek, így elsősorban Magyarország, s utána Lengyelország, de bekerült a képbe Olaszország, Ausztria, Szerbia, Románia, Macedónia és Csehország is – többek között. Ebből kifolyólag sok jóra nem számíthatunk, politikai harcra, nehéz összecsapásokra és küzdelmekre annál inkább.

Először is, az év végén megkezdett parlamenti obstrukciók, utcai tüntetések, lázadások és lázítások, különféle politikai akciók tovább folytatódnak. Ezeken a megmozdulásokon egyre inkább látszódni fog – már most is jól látszik –, hogy szervezettek és irányítottak, méghozzá külső, profi, tapasztalt nemzetközi erők és csoportok segítségével.

A kivitelezés persze továbbra is gyakran lesz béna és ügyetlen, tekintettel arra, hogy az ellenzéki pártok jelenlegi állapotukban örülnek, ha élnek. De a külső támogatás valamelyest mégis megadja az összehangoltság látszatát.

A következő fél évben, a májusi európai parlamenti választásokig legalábbis az ellenzéknek nevezett katyvasz teljes összefogása várható. Igaz ugyan, hogy az ellenzéki pártok között folyamatosak az összeveszések, az intrikák, a heves viták és a presztízsküzdelem, ám eljutottak arra a pontra, hogy most már a létükről – mármint a politikai létükről – van szó.

A globális elit, a Soros-féle „tüntetés- és lázításügyi” szakértők hada ebbe az irányba tereli őket, s valószínűleg egyértelművé tették számukra: ha nem fogtok össze mozgalmilag és szervezetileg az Orbán-kormány megbuktatásáért, akkor leváltunk titeket, mert alkalmatlanok vagytok a céljaink megvalósítására.

Az ellenzéknek jelenlegi állapotában nincs túl nagy mozgástere: kiüresedtek, gyengék, karakteres egyéniségek híján vannak, társadalmi bázisaik szétestek. Viszont foggal-körömmel a felszínen akarnak maradni, mert máshoz nem igazán értenek, és mást el sem tudnak képzelni, mint hogy a politikából éljenek meg.

Idén tehát létrejöhet az egyesített ellenzék pártja, s közös listán indulhatnak az európai parlamenti választásokon – a továbbiak majd utána dőlnek el. Magyarul, közel járunk ahhoz, hogy Magyarországon létrejöjjön egy olyan pusztító kétpártrendszer, amelyben a két oldalt immáron nem törésvonalak, hanem szakadékok választják el egymástól, mert nem pusztán a bevándorlás kérdésében nem értenek egyet, hanem valójában semmiben sem.

Két világlátás küzdelme ez, amelyben múltról, jelenről, jövőről, egyáltalán az emberi lét értelméről is gyökeresen eltérnek a kiindulópontok. Akárhogy is, azt hiszem, valóban közel járunk ahhoz, hogy immáron két Magyarországról kell beszélnünk – amelyek egymás mellett, egymás között, egymásba gabalyodva léteznek az országhatárokon belül.

Feltehetjük persze a kérdést: vajon hogyan képesek olyan pártok együttműködni, amelyek egy-két éve vagy akár egy-két hónapja még szóba sem akartak állni egymással (és még most sem mindig sikerül)?

Hogyan működhet együtt a 2006-os, Gyurcsány-ellenes tüntetéseken felnőtt Jobbik a Gyurcsány vezette DK-val, többek között az MTVA-székházon belüli bulizásuk alkalmával?

Ezek a pártok eljutottak odáig, hogy az ­ideológiai és értékszempontok számukra már nem számítanak, csak a felszínen maradás. A globális hálózat céljai­nak megfelelően egyetlen érvet hoznak fel a teljes összeborulás magyarázatára: azt, hogy az Orbán-kormány diktatórikus, megszünteti a ­demokráciát és a sajtószabadságot, rasszista és idegengyűlölő.

Márpedig ha így lenne, akkor a teljes ellenzéki összefogás indokolt („félretéve az ellentéteket”). És hát igen, a magyar ellenzék könnyen bújhat a globális elit ideo­lógiai szoknyája mögé, hiszen például a The New York Times mint a hálózat szócsöve a karácsonyi számában arról írt, hogy az Orbán-kormány csak annyiban különbözik a náci rémuralomtól, hogy még nincs Gestapója…

A dolog tehát itt fordul meg: a globalisták azzal, hogy az Orbán-kormányt nácinak állítják be, ideológiai mankót nyújtanak a hazai ellenzéknek, akik megpróbálják a diktatúra elleni küzdelem nevében elfedni, hogy valójában már rég nincs értelmezhető értékrendjük, Magyarország-képük, víziójuk az ország jövőjéről.

Arra kell tehát számítanunk a ­2019-es évben, hogy a globális hálózatok jelenléte állandósul Magyarországon, s persze nemcsak nálunk, hanem számos más, már említett országban is, de azért mi különösen erős figyelmet kapunk, hiszen Soros Györgynek mindenképpen szívügye Magyarország.

A belügyek a XXI. században erőteljesen nemzetközi ügyekké is váltak. Ennek figyelembe nem vétele esetén esélyünk sincs arra, hogy megértsük a folyamatokat, s hogy tenni tudjunk az egyre durvább, szuverenitásunkat sértő beavatkozásokkal szemben.

Mantrázzon bármit a liberálisnak gúnyolt főáramlat összeesküvés-elméletekről, egyetlen szavukat se higgyük el, hiszen az összeesküvés-elméletekről szóló vádaskodás semmi más, mint a valós céljaik leplezése. Vagy egyeseknél végtelen naivitás, a hasznos idióta szerepének tudatlan vállalása.

Azt pedig fölös illúziók nélkül meg kell állapítanunk, hogy számos pártcsalád, így a liberális, a szocia­lista-szociáldemokrata, a radikális baloldali, a kommunista, illetve a zöld pártcsalád ­egyértelműen kiáll a fenti koncepciók mellett és fenntartás nélkül támogatja azokat.

Ugyanakkor ennél is nagyobb probléma, hogy a mérleg nyelve szerepét játszó konzervatív néppárti pártcsalád belülről megosztott, s még nem dőlt el, hogy melyik irányvonal kerekedik felül a pártfrakción belül.

Vagyis, ha még jól is szerepel májusban a néppárt és megnyeri a választásokat, sajnos az sem jelenti automatikusan azt, hogy egy új, néppárti politikusok által delegált brüsszeli vezetés 2019 őszétől leveszi a napirendről a föderális birodalommá válásnak és a migráció legálissá tételének, illetve egy új, kevert fajú Európa létrejöttének a koncepcióját.

Másfelől, a liberálisok és a baloldal – évszázados hagyományaiknak megfelelően – a kampány során semmilyen erkölcsi gátat vagy skrupulust nem ismernek majd a céljaik elérése előtt. Láttuk már, hogyan kampányol kedvencünk, Guy Verhofstadt az Orbán-kormánnyal szemben, s látjuk azt is, hogy a minket imádó Judith Sargentini asszony milyen hevesen követeli a Magyarország elleni 7-es cikkely mielőbbi megtárgyalását az Európai Tanácsban.

További nyilvános, nagy médiatámogatást élvező felszólalásokra, Magyarországot pocskondiázó jelzők és szentenciák tömegére számíthatunk vezető euró­pai és uniós politikusok szájából.

Az a különleges, hogy az európai parlamenti választásoknak először van európai témája és tétje. Csakhogy ez viszont rögtön arról szól, hogy egyben ­tud-e maradni az unió, vagy olyan kulturális vasfüggöny hullik le Európa közepén a választások után, amelynek következtében az unió felbomlása sem zárható ki: egy nyugat-európai Eurábiára és egy közép- és kelet-európai nemzetek szövetségére.

A szerző politológus

Hamvadó cigarettavég

Az utolsó országgyűlési választások harmadik alkalommal fújtak ébresztőt az álomvilágban élő ellenzéki pártoknak. Az emberek világossá tették, nincs szükségük bukott pártvezérekre, külföldi megmondóemberekre és Soros György marionettbábuira. Nevezettek inkább cirkuszba, mint az államigazgatásba illenek. Az ő sorsuk a hamvadó cigarettavéghez hasonlítható.

A választópolgárok üzenete továbbra is süket fülekre talált, de vakbuzgalommal párosult. A szokásos bolsevik-kommunista forgatókönyv szerint most már nemcsak kívül, hanem szervezeteiken belül is keresik az ellenséget. Pusztító erővel törnek párttársaikra, ennek eredménye, hogy az amúgy is gyengének minősülő pártelitjük kocsmai szintre került.

Az ellenzék az eddig soha nem sikerült egymás közti összefogást tartja a jövő útjának. Így aztán eszmei poharukba nem tudnak tiszta vizet önteni. A szélsőbal- és a szélsőjobboldal a vizet és a tüzet tudja hozzáadni a hőn kívánt elegyhez. A történelem ismeri ezt a módszert. A szélsőségek egymásra találására volt már példa. A fasiszta-náci és a bolsevik-kommunista kérészéletű együttműködés világháborúhoz vezetett. Ma már világos, hogy a tudatos civileket, a társadalom krémjét nem lehet kétéves nyeretlennek tekinteni és hideg polgárháborúba, táncba vinni.

Az európai zsidó-keresztény civilizáció kinevelte a gondolkodó sorskérdéseire éberen reagáló embertípust. Látják, hogy a valójában álcivil szervezetek a Soros-pénzen finanszírozott nem kormányzati szervezetek (NGO-k) és a szocialista-liberális európai parlamenti képviselők bort isznak és vizet prédikálnak. A templomok lerombolása, a keresztények üldözése nem szolgálhatja Európa lakosságának jövőjét. A mecsetek számának növekedése, a terrorral támogatott hittérítés durván sérti az emberek szabadságának jogát. A no-go zónák terjeszkedése, a gazdasági bevándorlók számolatlan befogadása szülőföldünk elleni újkori honfoglalást valósít meg.

Az EU jelenlegi vezetése egy agyonkarcolt bakelitlemez hangján szól. Az intézményrendszer recseg-ropog. Az ott dőzsölő megélhetési politikusok jogtipró módszereiből is elég volt. A migránsok meghívása sok ezer ártatlan ember vízbe fulladását okozta a Földközi-tengeren. Mindez nem történt volna meg, ha a volt nyugat-európai gyarmattartók a közel-keleti és afrikai országok népeit kizsákmányolás helyett inkább szolidaritással gondozták volna. Erre még most is lenne esély.

Az Európai Unió vezetésében mélyreható változások szükségesek. Az Európai Parlament (EP) padsoraiban nem tűrhetők el a júdáspénzért, pártpolitikai érdekből cselekvő képviselők, akik a Soros-táptalajon hizlalt NGO-kkal és az embercsempészekkel szimbiózisban élnek.

Jean-Claude Juncker nem kerülheti el az uniós polgárok erkölcsi ítélőszékét. A tavaszi európai választások vissza nem térő alkalmat adnak a nemzetek szuverenitásának kifejezésére. „Valóság nagybátyánk levelét” a magyar választópolgárok is megfogalmazhatják, ezt voksaikkal az EP-választások kapcsán megtehetik. Nem árt nemzeti Himnuszunkra gondolni. „Most rabló mongol nyilát zúgattad felettünk…” Nem akarunk rabigát, végre szabadulni szeretnénk bútól és bánattól. Jó passzban vagyunk, van mit megvédenünk, például Európát és hazánk határait.

Civilként komolyan vesszük a népfelség elsőbbségét. Szavazatainkat nem adhatjuk szavazatosságukat vesztett ideo­lógiákra, letűnt eszmékre. Célunk az uniós közjó megvalósítása. A jövőben nem vállaljuk a pártpolitikák vonatán a potyautas szerepet. Voksaink nagy értéket képviselnek, meghatározzák Magyarország és Európa jövőjét. Tetteinket vezérelje az Isten, haza és a család.

Szerző: Csizmadia László a CÖF-CÖKA elnöke

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/hamvado-cigarettaveg-3811757/

 

 

Sólyom László lehetett a Várban?


Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

A legújabb ellenzéki akciókról kérdeztük ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogászt.

– Keveset kellet várni a 2019-es esztendőben, hogy újra egységfrontba tömörüljön az ellenzék.

– Kétségtelen tény, hogy az elmúlt hetek egy kontrollt vesztett parlamentben belüli és azon kívüli ellenzék és egy velük egy húron pendülő, külföldi aktivistákat is a soraik között tudó erőszakos kisebbség akcióiról is szóltak, bár meggyőződésem, hogy a politikai Richter-skálán messze nem eredményezett olyan rengést az eseménysor, mint amilyet a szervezők és a megbízóik – például Soros – szerettek volna.

– A munka törvénykönyve módosításának eltörlése mellett a rendőröknek is kevesebb túlórát követelnek a tüntetők. Ön szerint indokoltak a demonstrálók felvetései?

– Azzal ma már a józan többség tisztában van, hogy az új munkajogi szabályozás EU-konform, régiós szinten is teljes mértékben vállalható és versenyképes. Az pedig több mint arcátlanság, hogy a rendőröket túlóráztató, őket provokáló és velük erőszakoskodó ellenzéki erők próbálnak az empatikus szerepében tetszelegni. Megjegyzem, hogy az erőszak nem verifikál semmilyen amúgy jogszerű követelést. A többi ellenzéki kívánalom pedig még ennél is komolytalanabb, például az Európai Ügyészség jelenlegi formájában durván támadja a nemzeti szuverenitást, ezért vállalhatatlan.

– Van itt más is, például a Miniszterelnökség Várba költözése. Mire alapozhatja a Párbeszéd azt az álláspontját, hogy a kormányhivatalok Várba költöztetése nem más, „mint monarchista restauráció”?

– Megítélésem szerint ez egy újabb blöff, hiszen nemcsak az érintett párt és az ellenzék, de külföldről finanszírozott álcivil szervezetek is kritizálják a lépést, miközben Sólyom László Várba költözése nem zavarta a köztársaságért aggódókat. Teljesen egyértelmű, hogy a kormányfő és hivatala Országgyűlés épületében történő elhelyezése sértette a hatalmi ágak elválasztásának elvét, ezen változtatni kellett.

– Azt is kifogásolják az érintett jogvédők, hogy nem lehet korlátlanul tüntetni a Várban. Jogosak ön szerint az ilyen jellegű kritikák?

– A liberális demokrata Barack Obama korábbi amerikai elnök által jegyzett, a Védett Szövetségi Épületekről és Területfejlesztésekről szóló törvény nevet viselő jogszabály az USA-ban rögzíti, hogy a fontos kormányzati épületektől bizonyos távolságra lehet demonstrációt tartani. Az ezzel konvergáló hazai szabályozás tehát semmiképpen nem antidemokratikus. Bár meggyőződésem, hogy a „külföldi fejtágításon” részt vevő ellenzéki politikusok is pontosan tisztában lehetnek ezzel.

A demokrácia felszámolása

  1. január 3. csütörtök 10:00

A veszély nem a politikai szélsőségek irányából, hanem a globális elit részéről fenyeget

Veszélyben van a demokrácia, ám a veszély nem a politikai szélsőségek irányából érkezik, hanem a globális pénzügyi elit és a hozzájuk kapcsolódó hálózatok felől. Ennek az elitnek ugyanis útjában van a demokratikus intézményrendszer és eljárásmód, amely a nemzettudat mellett az utolsó, ami akadályokat gördít a céljaik megvalósítása elé.

Ez a globális elit, s ennek szerves részeként Soros György álcivil hálózata teszi is a dolgát: egyre látványosabb támadásokat intéz a demokratikus úton hatalomra jutott kormányzatok ellen, amelyek a nemzeti szuverenitást védik, és fellépnek a migráció ellen. Ennek láthattuk tanújelét az elmúlt napokban Bécsben, Rómában, Belgrádban és Budapesten. Nem nehéz megjósolni: az európai parlamenti választásokhoz közeledve ezek a demokrácia és a nemzeti identitás elleni támadások még tovább erősödnek és ezzel párhuzamosan eldurvulnak, ezt láthatjuk hazánkban is.

A globális elit, amelyről az ősszel jelent meg egy szociológiai, leíró jellegű, átfogó munka, mégpedig Peter Phillips munkája, Giants: The Global Power Elite (Óriások – a globális hatalmi elit) címmel, immáron egyre kevésbé titkolt célja egy kozmopolita világtársadalom létrehozása, amelyben az identitásukat veszített, fogyasztópolgárrá degradált, atomizált emberek tömegei könnyen manipulálhatók és irányíthatók lesznek.

Egy ilyen szép új világban vagy inkább falanszterben elérhető a globális piaci profit maximalizálása. Másfelől – s ez is az alapcélok közé tartozik – a világkormányzás kordában tartaná az embereket, ellehetetlenítené a lázadásokat és felkeléseket, kitörne az „örök béke” (Immanuel Kant). Az az örök béke, amely a koporsók békéje lenne, mert megszüntetne minden hagyományos emberi közösséget a családtól a nemzetig, amelyben és amelyért élni lehet és élni érdemes.

Nemrég halt meg idősebb George Bush volt amerikai elnök, egyben a Skull and Bones (Koponya és Csontok) titkos társaság tagja: ő volt az, aki a hidegháború befejeződése, a kommunizmus bukása, s a világ egypólusúvá válása kezdetén nyíltan és többször beszélt az új világrendről, először 1990. szep­tember 11-én. Nos, ebben az új világrendben – ha megvalósulna – nem fér meg a demokrácia, mert a cél éppen az, hogy a világ sorsáról ne a buta, tudatlan, maradi állampolgárok döntsenek nemzetállami keretek között, hanem a kiválasztott, erre hivatott elit.

Drábik János közíró azért nevezi szervezett magánhatalomnak a globális pénzügyi elitet, mert őket senki nem választotta meg, tehát hatalmuk nem demokratikus alapokra épül, ellenkezőleg; lényegében nem másról, mint a bankárcsaládokon belül hatalmas vagyonok dinasztikus jellegű örökléséről van szó, generációról generációra.

Ennek a zárt elitnek éppen ezért ősellensége a demokrácia, hiszen azzal, hogy választásokon nem tudnának hatalomra kerülni, pontosan tisztában vannak. (Vigyázó szemünket vessük csak újra Párizsra és Franciaországra: a globális elit által kiválasztott, Rotschild-bankházban nevelkedett Emmanuel Macron gőgös, túlzásba vitt elitizmusa felbőszítette a francia népet, Párizs napokig-hetekig lángokban állt, s ha Macront rövid időn belül még egyszer mérlegre tenné a demokrácia, lehet, hogy csúfos kudarcot vallana.)

Érdemes megfigyelnünk, hogy az elmúlt harminc évben, a hidegháború befejeződése óta milyen módszereket alkalmaz a globális elit a demokrácia leépítésére, háttérbe szorítására, manipulálására.

A globális elit által átszőtt és irányított Euró­pai Unió, illetve tágabban a brüsszeli bürokrácia új európai alkotmányt kívánt elfogadtatni a kétezres évek elején, hogy a megfelelő reformokkal közelebb kerüljön az áhított cél, a szuperföderális Európai Egyesült Államok megvalósítása felé.

Ám az európai alkotmánytervezet, amely – jól emlékezhetünk – nem tartalmazta az unió keresztény gyökereire való hivatkozást, elbukott a francia és a holland népszavazásokon. Azt hinné az ember, hogy ebben az esetben az alkotmány gyökeres átdolgozása következhetett volna.

Ám erről szó sincs, az uniós elit úgy döntött, hogy néhány fejezetet kidobva, de a szöveg döntő részét változatlanul hagyva már nem mint alkotmányt, hanem mint szerződést teszik a tagállamok elé aláírásra. A lisszaboni szerződést alá is írták a tagállamok 2007. december 13-án. Írország azonban mégis népszavazást tartott a szerződésről – egyedül a tagállamok közül –, s az ír nép 2008. június 12-én nemet mondott a kormány által már aláírt szerződésre.

Mi történt ekkor? Elkezdődött az uniós elit és az ír politikusok tárgyalása, s „kreatív” megoldásra jutottak: az íreknek garanciát adtak néhány kérdésben, s 2008. október 2-án megismételték (!) a népszavazást. Láss csodát, a kellően erőteljes propaganda hatására az ír nép ekkor már megszavazta a szöveget, így a lisszaboni szerződés 2009. december 1-jén életbe lépett. Sajnos az ír nép azóta is erős agymosáson esett át, hiszen a hagyományos katolikus ország népszavazáson fogadta el az egyneműek házassághoz való jogát is.

Innen eredeztethető a nem megfelelő eredménnyel záruló szavazások megismétlésének módszere, mint teljességgel antidemokratikus eljárás.

A következő lépés a tagállamok kormányfőinek nem parlamenti választás, hanem delegálás útján való pozícióba helyezése. Ez 2011-ben kétszer is megtörtént, mégpedig Görögországban és Olaszországban. Mindkét ország pénzügyi és adósságválságba került, s ekkor úgy döntött az uniós és a globális elit, hogy nincs idő holmi parlamenti választásra meg a demokrácia nevezetű játékra, ezért egész egyszerűen – megfelelő tárgyalások után – lemondatták Silvio Berlusconit és Jórgosz Papandréu miniszterelnököket, s utána szakértői – értsd: az IMF, Világbank, Európai Központi Bank, Európai Bizottság akaratát végrehajtó – kormányokat neveztek ki a két ország élére.

Lukász Papadímoszt delegálták a görög kormány élére, aki jellegzetesen a globális pénzügyi elit tagja. Amerikában a Columbia Egyetemen tanított, a Federal Reserve Bank (Fed) közgazdászaként dolgozott, később a globális elit egyik központi testületének, a Trilaterális Bizottságnak is tagja lett. Mario Monti került az új olasz kormány élére, aki előtte az Európai Bizottság gazdasági területeket felügyelő biztosa volt két alkalommal is. Mindketten végrehajtották a szokásos leckét: átfogó megszorítások következményképpen a nép életszínvonalának látványos romlása.

S máris elérkeztünk az utóbbi évekhez, hónapokhoz; a 2019-es európai parlamenti választásokhoz közeledve azt tapasztaljuk, hogy a globális és brüsszeli elit belehúzott, s egyre durvább támadásokat intéz a demokrácia, a demokratikus eljárások ellen.

Először is itt van a brexit: a britek kilépésről szóló népszavazása 2016 júniusában volt, s a kilépésre szavazott a brit állampolgárok mintegy 52 százaléka. Ennek teljesen logikus és legitim következményeként 2017. március 29-én a brit kormány elindította a kilépési tárgyalásokat.

Igen ám, de a szuperföderális unióban gondolkodó brüsszeli és globális elit nehezen viselte el a nép akaratát. Szinte a kilépési tárgyalások első percétől megkezdődött a politikai nyomásgyakorlás a brit kormányra, amely azt célozta és célozza, hogy meg kell ismételni a népszavazást, mert az emberek meggondolatlanul és tudatlanul döntöttek a kilépés mellett. Ez a nyomásgyakorlás a mai napig tart, s őszintén szólva nem lehet teljesen kizárni, hogy végül célt érnek a globális csoportok.

Íme, itt áll előttünk két módszer a demokratikus eljárások szétzilálására, megfúrására, ellehetetlenítésére: a delegálás és a megismételt szavazás. Utóbbit néhány héttel ezelőtt ismét elővették, mégpedig a humanitárius, vagyis magyarul szólva migránsbeengedő vízum európai parlamenti szavazásakor. Elképesztő és tanulságos volt látni a migránsbarát képviselők megdöbbenését és felháborodását a számukra sikertelen szavazás láttán. López Aguilar, a beterjesztő két másodperc múlva már „pontosan tudta”, hogy itt technikai hiba történt, és azonnal kérte a szavazás megismétlését…

Végül érdemes még megemlíteni a Sargentini-jelentésről szóló európai parlamenti szavazást, ahol egyértelműen elbukott a jelentés, hiszen nem szerezte meg a jelenlévők kétharmadának szavazatát. Ám mit számít ez? A kreatív liberálisok kiharcolták, hogy a tartózkodó szavazatok ne számítsanak szavazatnak. Ez nem volt más, mint a demokrácia szokásrendjének nyilvánvaló megcsúfolása. Folytathatnánk tovább azzal, hogy a brüsszeli elit, ha kell, egyszerű többségi döntésre akar áttérni, más esetekben pedig a konszenzusos elvet hangoztatja, mikor, milyen helyzetben milyen manipulációs technikákra van szükség a céljaik eléréséhez.

Delegálás, egyszerű többség, szavazások és népszavazások megismétlése, konszenzusos elv alkalmazása: mind-mind azt a „szép új világot” célozza meg, amelyben csupán színpadi kellékké, manipulatív legitimációs eszközzé silányodik, s végül elporlad a demokrácia. Nem olyan rég olvashattunk arról, hogy a holland parlament felsőháza eltörölte a véleménynyilvánító népszavazás intézményét. A politikai elit tehát döntött: akkor a továbbiakban ne nagyon népszavazgasson a nép, mert még beleszól a „nagyok” dolgába.

Ez lesz a következő módszer? Ha nem megy másként, eltörlik a demokratikus döntési formákat? S az „elsöprő” kozmopolita kisebbség elsöpri az útjából a demokratikusan választott nemzeti többséget? 2019. május 23–26. között még szavazhatunk az uniós és globális elitről. Demokratikusan!

A szerző politológus

 

Szanyi kapitány elsőként védte meg Sargentinit a CÖF-CÖKÁ-tól

Szanyi kapitány elsőként védte meg Sargentinit a CÖF-CÖKÁ-tól, hivatkozva a magyar demokraták többségére.

Tudjuk, hogy kivételezett helynek számít öt évig a választópolgárok pénzén Brüsszelben és néha itthon politikáról csacsogni. Különösképpen igaz ez, ha ezért megélhetési politikusként „csak” a hazát kell kiárusítani.

Tudjuk és látjuk is, hogy a nem mesebeli kapitány hajó nélkül legfeljebb a gumicsónakokon érkező gazdasági bevándorlókhoz kéredzkedhet fel.

Óriási szellemi erőfeszítést igényelhetett az amúgy is hajótörésre váró tengernyi észnek, hogy a magyar demokraták nagy többségű támogatásáról biztosítsa Sargentini asszonyt. Szanyi és az MSZP mögött álló demokraták vonzódása máig törpepárttá zsugorították pártja akolját.

Az önkéntes kapitány azonban hazárdjátékos, az eddigi piros trikóját most gyorsan zöldre cserélte. Vallja, hogy a megélhetése a legfontosabb, elkötelezettsége kapcsán Soros György garantálja mindenkor a mentőövet. A baráti NGO-k majd megfizetik a júdási szakértelmet.

Várható, hogy a pártja székházát elherdáló MSZP utasítást kap háttérfőnökétől, Soros Györgytől, hogy a renegátot, ha lehet, tartsa Brüsszelben. Ő azonban jobban tenné, ha a szolidaritását a holland gyarmatosítók leszármazottjai felé úgy gyakorolná, hogy 20.000-nél is több félrevezetett migráns ne fulladjon a Földközi-tengerbe.

Kapitány Elvtárs! A hajókolomp megszólalt, kicsöngettek!

Csizmadia László

 

A hivatkozott levél:
https://gondola.hu/cikkek/111940-Szanyi_doktor_levele_Judith_Sargentininek.html