A nemzet megmaradása a tét

Egy ország csak akkor tud fennmaradni, ha egy olyan kultúra, szokásrend és erkölcs tartja össze, amelyet elfogad és amelyhez alkalmazkodik a társadalom meghatározó része. A domináns kultúra léte tehát nem igazán vita kérdése, hanem egy nemzet létéről vagy nemlétéről szól.
Hamlet szavaival: „Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés.”

Egyet kell ugyanis tisztán látnunk: azok az országok vagy népek, amelyek huzamos ideig nem képesek létrehozni egy egységes értékrendet és kultúrát, amely a közösségi lét kereteit adja meg, előbb vagy utóbb felbomlanak.

Erre kiváló példa a történelemben a Római Birodalom, amely akkor indult hanyatlásnak, amikor fokozatosan elveszítette a köztársasági korszakát jellemző közéleti, kulturális és vallási egységét, erkölcsileg meggyengült, és hagyta, hogy a legkülönfélébb népek szokásai, vallásai és egyéb hagyományai „behatoljanak” a birodalom területére.

Modern szavakkal élve hagyta, hogy a domináns kultúrája feloldódjék egyfajta multikulturalizmusban, a szubkultúrák sokféleségében. Többek között ez okozta a vesztét.

De nem kell ilyen messzire mennünk a történelemben a példákért, amelyek arról szólnak, hogy a domináns kultúra és értékrend hiánya országok széteséséhez vagy olyan patthelyzetek létrejöttéhez vezethet, amelyekből nem találni a kiutat.

Utóbbira lehet példa Izrael; egyfelől létezik egy zsidó népesség, amelyet évezredes vallási, etnikai és kulturális elemek tartanak össze az országon belül és kívül is, ám velük, de inkább mellettük – vagy még pontosabban: velük szemben – él az iszlám vallású palesztin lakosság, amely a gyökeresen eltérő értékrend és kultúra mentén éli mindennapjait.

A zsidó kultúra nem tud dominánssá válni, mert a palesztinok ezt radikálisan elutasítják, tehát két olyan – önmagán belül domináns – kultúra él egymás mellett, amely talán soha nem fog megbékélni egymással.

Nagyon érdekes példa ebből a szempontból a volt Jugoszlávia esete. Jugoszlávia egy tákolmány volt, szlovén, horvát, szerb, bosnyák, macedón stb. etnikai és kulturális identitással, kultúrával, amelyek az ország megalakulása óta konkurensei voltak egymásnak.

Igen ám, de a második világháború után Tito marsall, a háborús hős vezetésével egy új politikai és gazdasági rendszer jött létre az országban, a szocialista önigazgatás rendszere, amely ráadásul a Szovjetunióval szemben is meg tudta őrizni viszonylagos függetlenségét, nem vált a kommunista tábor csatlósállamává, és kézzelfogható szuverenitása volt a többi kelet- és közép-európai országhoz képest.

Létrejött az országban egy sajátos, Tito személyéhez ezer szállal köthető, sőt attól el sem választható „jugoszláv” identitás, amely ugyan nem szüntette meg az etnikai-vallási-nemzetiségi identitásokat, viszont egy történelmi korszak erejéig – 1989–1990-ig, a rendszerváltásig – háttérbe szorította azokat. Nyugodtan mondhatjuk, hogy egyfajta „jugó” kulturális dominancia uralkodott el, amelyet a társadalom többsége elfogadott, és ez garantálta a létét.

Más kérdés, hogy miután Tito 1980-ban meghalt, szinte azonnal megkezdődött az etnikai, kulturális és vallási erjedés Jugoszláviában, és a rendszerváltás után mindez véres háborúkba torkollott.

Ezek lényegében véve a megszűnő „jugó” kultúra helyébe lépni kívánó helyi, pontosabban nemzeti domináns kultúrák közötti küzdelmek is voltak, és csak akkor jutottak viszonylagos nyugvópontra, amikor meghúzták a határvonalat az egyes országrészek között, a régi tagköztársaságok pedig szuverén államokká válhattak – bár a dominanciáért folyó harc a mai napig nem fejeződött be (lásd Koszovó vagy Macedónia esetét).

Megemlíthető Észak-Írország is, hiszen az elszakadáspárti katolikusok és a britekhez kötődő protestánsok közötti küzdelem is dominanciaharc, és eldönthetetlen; ezt az országrészt – Belfastot, Londonderryt – csak a britek „felülről jövő” kompromisszumos államjogi-politikai intézkedései tartják egyben, de a brexit hatásai például kiszámíthatatlanok lesznek az északír helyzetre nézve is.

Izgalmas példa még Katalónia: Puig­demont tavalyi függetlenedési kísérletének az volt az egyik legfontosabb gyengéje, hogy a spanyoloktól való teljes elszakadást nem támogatta az ország döntő többsége, legfeljebb a fele, így a tartomány nem tudott egységesen fellépni Spanyolországgal szemben.

Magyarul: a függetlenségpárti értékrend nem vált dominánssá a katalánok körében, és ez így van a mai napig is, emiatt pedig nagyon bizonytalan Katalónia jövője.

Miért fontosak ezek a példák?

Azért, hogy mások hibáiból, sikereiből és kudarcaiból is megtanulhassuk, hogy egy országot csak az emelhet rangra, csak az tehet sikeressé és hatékonnyá a nemzetközi viszonyok között, ha egységes orgánumként, egységes közösségként, egységes démoszként lép fel.

Magyarország a rendszerváltás óta vergődik azzal a problémával, hogy két kultúra osztja meg az országot. (Történetileg persze sokkal régebben, de most a közelmúltra és a jelenre koncentrálnék.)

Igazából persze három, de ebből kettő lényegében véve egy tábort képvisel és nagyjából együtt is lép fel. Utóbbi kettő egyike a szocializmusból itt maradt, posztkommunista gyökerű kádárista kultúra, a másik pedig az urbánus gyökerű, de globális kapcsolatokkal rendelkező neoliberális kultúra: e két kultúra összenőtt, mert kezdettől fogva összetartozott.

Velük szemben áll a nemzeti és polgári kultúra, amely az utóbbi nyolc évben elsöprő erejű támogatást kapott a magyar emberektől a parlamenti, európai parlamenti és önkormányzati választásokon.

E két kulturális tábor között olyan mély a világlátásbeli, szemléletbeli, értékrendbeli, erkölcsi, mentalitás- és stílusbeli távolság, sőt szakadék, hogy az lényegében véve feloldhatatlan. Fájó ezt így kimondani, mégis igaz: feloldhatatlan.

Elvileg meglehetnének az elfogadott európai közös alapok, mint a demokrácia, az emberi jogok, a piac, a szabadság – ám ezeket a virtuális közös pontokat felülírja a kádárista-neoliberális tábor azon álláspontja, hogy a nemzeti oldalt úgy, ahogy van, szemétdombra kell hajítani – lehetőleg máma még.

S ha ez így van, akkor az országunk konfliktusai és törésvonalai korántsem Svájcot idézik vagy Finnországot, hanem sokkal inkább Belgiu­mot vagy Észak-Írországot. Nem abban az értelemben, hogy a társadalom arányosan két részre oszlik – szó sincs erről, hiszen a nemzeti tábor mögötti társadalmi támogatottság elsöprő és meggyőző erejű –, hanem, ahogy az előbb említettem, a szembenállás feloldhatatlan. Ez tehát patthelyzet, és a következményei jól látszottak a 2010-ig tartó időszakban: a Gyurcsány-kormány időszakában regionális vezető országból sereghajtók lettünk, kiszolgáltatva a nagy nemzetközi hitelnyújtó szervezetek „jóindulatának”.

Ebből a gödörből rántott ki bennünket a 2010 óta tartó korszak mind politikai, mind gazdasági szempontból. Ahhoz azonban, hogy a helyzetünk tartósan stabilizálódjon, és újra a régió élvonalába törjünk – sőt annál is feljebb –, a politikai és gazdasági rendszerváltás után végre kell hajtani a kulturális rendszerváltást is és tudatosan vállalni a nemzeti oldal kulturális dominanciáját.

Elmondom, hogy szerintem ez mit nem jelent: nem jelent hegemóniát és diktatúrát, tehát nem arról van szó, hogy mostantól eltapossuk a másik táborhoz tartozó kulturális termékeket, személyeket, irányzatokat.

Viszont amit jelent:

1. Megszüntetjük a liberális tábor kiváltságait, előjogait, kánonjogát, „fősodratát”, hiszen a fősodorra immáron harmadszor – tehát „korszakosan” – a nemzeti tábor kapott felhatalmazást az emberektől. És hát sajnos demokráciákban ez szokott dönteni, bármilyen fájó is ez sokaknak.

2. A pályázatoknál, állásoknál, forráselosztásnál megteremtjük az esélyek egyenlőségét, és tudatosan utat nyitunk végre a nemzeti oldalhoz tartozó tehetségeknek.

3. Az állam olyan kulturális témákat támogat pluszforrásokból, amelyek a nemzeti-polgári tábor értékrendjét támasztják alá.

Összegezve: domináns kultúrára és értékrendre nem azért van szüksége egy országnak, hogy valaki vagy valakik uralkodhassanak az ország egésze felett, hanem azért, hogy az ország egységes és életképes maradjon.

Nézzük meg a németeket, belgákat, hollandokat vagy a svédeket: nem fogják fel, hogy a migránsok korlátlan beengedésével, a multikulturalizmus erőltetésével és a saját, domináns kultúrájuk feladásával önmagukat számolják fel.

Ne kövessük őket ezen az úton: őrizzük meg, illetve hozzuk létre a domináns kultúrát, amely semmi másra, csak a polgárok akaratára, támogatására épülhet. Ez utóbbi pedig már megvan.

Még egyszer: lenni vagy nem lenni – ez a kulturális harc alapkérdése.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: Magyar Idők: https://magyaridok.hu/velemeny/a-nemzet-megmaradasa-a-tet-3467969/

 

Trump főbírája és a demokraták

Egy minden tekintetben megfelelő jelölt.

Brett Kavanaugh az Egyesült Államok elnökének jelöltje a legfelsőbb bíróság testületébe. Szerdai szenátusi meghallgatása izgalmas, egyszersmind érdekes volt – a demokraták időhúzása ellenére a szenátus igazságügyi bizottságának republikánus elnöke, Chuck Grassley, úgy is mint az utolsó ciklusát töltő nagy öreg, Orrin Hatch méltatta a jelölt érdemeit.

Dianne Feinstein, a bizottság demokrata korelnöke ezzel szemben kétségeit fogalmazta meg a jelölt abortuszellenessége és fegyverpárti mivolta miatt. Két konkrét jogesetet megjelölve kívánta demonstrálni, hogy a jelölt nézetrendszere nem illeszkedik a bíróság joggyakorlatába, amely feszültségekhez vezethet a testületen belül.

Utóbbi kérdéskör kapcsán a bizottság korelnöke arra utalt, hogy ugyan a Heller versus District of Columbia-ügyben alapvető alkotmányos jognak nyilvánította az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 5:4-es szavazati aránnyal az állampolgárok fegyvertartási jogát, ám a jelölt nézetei még a döntésben foglaltaktól is részben eltérnek. A bírói testület akkori döntésében ugyanis kiemelte, hogy a fegyvertartást lehet korlátozni, és emlékeztetett arra, hogy nem tarthat fegyvert zavart elméjű vagy jogerős ítélet alatt álló bűnöző sem.

Természetesen nem ritkák a hasonló jellegű, illetve súlyú bírói döntések az Egyesült Államokban. Korábban a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság példa nélkül álló határozattal semmissé nyilvánította a Floridai Legfelsőbb Bíróság határozatát, elrendelvén a 2000-ben tartott elnökválasztás kapcsán vitatott szavazatok újraszámlálásának beszüntetését, és szintén 5:4 arányú többséggel George W. Bush texasi kormányzónak ítélte az elnökséget, aki így az Egyesült Államok 43. elnöke lett. A fentiek nyomán tehát nem meglepő, hogy az Egyesült Államokban a legfelsőbb bírósági bírák kinevezése sarkalatos pontja az amerikai belpolitikának.

Az amerikai alkotmány második cikkelyének második szakasza alapján a legfelsőbb bíróság bíráit az elnök nevezi ki a szenátus tanácsának és hozzájárulásának kikérése után. A mandátum határozatlan időre szól, így egy kinevezéssel az elnök politikai elképzelései – természetesen a jogrendszerbe becsatornázva – mandátumának lejárta után is akár évtizedekig jelen lehetnek a politikai rendszerben, sőt egy elnök, amennyiben megbízatása alatt több hely üresedik meg, tartósan egy irányba tudja – elvben – befolyásolni az ítélkezési gyakorlatot.

Ehhez persze az is szükséges, hogy a felsőházban pártja szenátorai legyenek többségben, ami, tekintettel az amerikai választási rendszer sajátosságaira (a szenátori megbízatás hat évre szól, a mandátumok egyharmada kétévente megújul), viszonylag ritkán fordul elő.

A kilenc bíróból álló testület tehát rendkívül nagy befolyással lehet a belpolitika alakulására. Roosevelt elnök idején például a bírák többsége hosszú ideig képes volt a New Deal program végrehajtásának hátráltatására, hiszen a legfontosabb jogszabályokat szabadpiac-ellenességre hivatkozva alkotmányellenessé nyilvánították és alkalmazásukat megtiltották. A Supreme Court ugyanis a Marbury versus Madison-ügy óta fenntartja magának a törvények bírói felülvizsgálati jogát.

Ez az úgynevezett judicial review, amely tulajdonképpen a magyar alkotmányos normakontrollnak felel meg. Megjegyzendő, hogy az amerikai alkotmány nem szól arról a funkcióról, amelyet később az alkotmányos irodalom normakontrollnak nevezett el, s amelynek lényege, hogy a legfelsőbb bíróságnak joga van mind a föderatív, mind pedig az egyes államok törvényhozása által hozott törvények alkotmányosságát felülvizsgálni.

Három évtizednyi szolgálat után, 2018 nyarán fölállt hivatali székéből a 82 éves Anthony Kennedy, az amerikai legfelsőbb bíróság karizmatikus bírája, aki a testület konzervatív és liberális blokkja közé kerülve hosszú időn keresztül és számos nagy horderejű, 5:4-es szavazati arányú ügyben játszotta a fő döntnök szerepét. Övé volt a „swing vote”, amivel ő döntött a legális abortusz fenntartásáról, az egyneműek szexuális kapcsolatát büntető texasi törvény hatályon kívül helyezésén át egészen annak kimondásáig, hogy az amerikaiak alkotmányos joga önvédelem és vadászat céljából fegyvert tartani.

Visszavonulása bejelentésével üres helyet teremtett a legfelsőbb bíróságon, ahová még július elején Trump elnök az ugyancsak katolikus Brett Kavanaugh-t jelölte. Az ő személye révén nem alaptalan azok feltevése, akik szerint Kavanaugh sikeres kinevezése esetén értékelvű, konzervatív irányba, politikailag jobbra tolódhat el a testület.

Kavanaugh 53 éves, kétgyermekes, keresztény hitű jogász; a Fehér Ház személyi titkára volt George W. Bush elnöksége idején, korábban pedig ügyvédként vezető szerepet vállalt a Starr-jelentés elkészítésében, amelyben (1998 őszén) sürgették a szexuális botrányba keveredő elnök, Bill Clinton közjogi felelősségre vonását.

Pályája tipikusan ívelt felfelé: most ügyvédből lett szövetségi bíróként kerülhet a legfőbb bírói fórum testületébe. Bush elnök először 2003-ban próbálta kinevezni bírónak Kolumbia kerület körzeti fellebbviteli bíróságára, végül csak 2006-ban foglalhatta el hivatali helyét a republikánus és demokrata szenátorok megegyezése révén. Kavanaugh a keresztény katolikus értékek elkötelezettje, aki egyházi karitatív programok támogatójaként hajléktalanok ellátását is segíti. Korábban elvégezte a washingtoni Jezsuita Akadémiát.

A szimpatikus és fiatalos megjelenésű, közéletileg aktív, felső középosztálybeli Kavanaugh szövetségi bírói múltjával „a” tipikus aspiránst jelenti, leszámítva talán katolikus hitét. Némileg megújíthatja is az idősnek számító, még Kennedy nélkül is 67 éves átlagéletkorú testületet, ahol nem mellesleg 26 évre nyúlt meg az átlagos mandátumviselés időtartama.

Jelölése előkészítésében, a kinevezési eljárás lebonyolításában mind Trump kabinetjének tagjai, mind az elnök személyes tanácsadói, de az igazságügyi tárca munkatársai is részt vesznek, és Kavanaugh-t meg kell erősítenie az Egyesült Államok szenátusának is. A szenátorokat az igazságügyi bizottság készíti fel a szavazásra, amely jelölti meghallgatást szervez és szavazást bonyolít annak kapcsán, hogy a jelölést pozitív, negatív vagy semleges jelentéssel együtt terjesztik-e majd a szenátus teljes ülése elé.

Az amerikai ügyvédi kamara is szerepet kap az eljárásban, mivel évtizedek óta véleményezi a jelöltek tudását és felkészültségét – a kamara véleményét a szenátusnak és az elnöknek is megküldik, így még Trumpnak is lehetősége lesz újra mérlegelni saját korábbi döntését. Ez Kavanaugh esetében meg is történt: az ügyvédi kamara egyhangúlag a legmagasabb minősítést adta neki, vagy az értékelkötelezettségen túl – amely korábban számos jelöltnél, például a két éve elhunyt Antonin Scaliánál is számított – Donald Trump szakmailag is helyes döntést hozott. Nem véletlen, hogy a jelölt a különösen szigorúnak számító szenátusi meghallgatáson is jól szerepelt.

A liberális demokraták viszont háborognak, szerintük ugyanis meg kellene várni az őszi félidős választásokat. Trump jelöltjének 50 százalék plusz egy szavazatra lesz szüksége a szenátusban, vagyis rendes körülmények között, amikor mind a száz szenátor szavaz, 51 szavazat kell az eredményességhez. Ez 51 támogató szenátort jelent vagy 50 szenátort plusz az alelnök mindent eldöntő voksát. A republikánusoknak most csak ötven szenátori szavazata lehetne, két hónap múlva pedig választások lesznek, vagyis izgalmas ősz vár a kilencről nyolctagúra csökkent, de legalább hattagúan határozatképes legfelsőbb bíróságra.

Szerző: ifj. Lomnici Zoltán

Forrás: Magyar Idők: https://magyaridok.hu/velemeny/trump-fobiraja-es-a-demokratak-3451859/

 

Az EP-választások tétje

Egyszerre legalább négy válság sújtja a kontinenst, ám vezetői alkalmatlanok kezelni azokat.

A jövő évi európai parlamenti választásoknak nem kisebb és nem nagyobb a tétje, mint az, hogy fennmarad-e az ókori görög és római hagyományokból, illetve a keresztény vallásból táplálkozó európai kultúra és civilizáció, vagy pedig fokozatosan feloldódik a multikulturalizmusban, és egy kevert fajú kontinenssé válik. Másképpen fogalmazva úgy is feltehetjük a kérdést: a következő időszakban dől el az, hogy igaza volt-e Oswald Spenglernek abban, miszerint ez már valóban a Nyugat alkonya.

Első pillantásra talán túlzónak tűnik ez a megállapítás, ám ha jobban belegondolunk, akkor Európa hosszú évtizedek óta nem volt olyan válságos állapotban, mint most. Ezek a válságok egymásra torlódtak, egymás hatását erősítik és összességében Európa jövőjét veszélyeztetik. Európa tehát válaszút elé érkezett. Gyakran hajlandók vagyunk csak a migrációról beszélni a válság kapcsán, holott többféle – bár egymással összefüggő – válság van egyszerre jelen. Legalább négy válságtípust különböztethetünk meg.

Az első a gazdasági és pénzügyi válság. Ennek egyik oka, hogy a közép- és keleti-európai új tagállamokat korántsem sikerült felzárkóztatni a fejlett nyugat-európai országokhoz, nem történt meg a gazdasági kiegyenlítődés, helyette immáron kétsebességes Európáról beszélnek Brüsszelben, amelynek alapján létrejön egy első- és egy másodosztályú Európa.

A másik ok, hogy a globális pénzügyi tőke, illetve a nagy nemzetközi pénzintézetek, hitelminősítők stb. unióra gyakorolt befolyása olyan mértéket öltött, hogy a nemzetállamok kormányai elveszítik önálló döntési jogköreiket. Elrettentő példa volt erre korábban Olaszország, illetve Görögország. Mindezek következtében az unió gazdaságilag nemhogy egységesülne és stabilizálódna, hanem a szétszakadás irányába tart.

A második a legitimációs válság. Az egyes európai országoknak még van sajátos identitásuk, azonban az Európai Uniónak nincs. Az elmúlt évtizedekben az uniónak nem sikerült egy kifejezetten uniós ethoszt, összetartás- és identitástudatot kialakítania az európai polgárokban, sem a maastrichti szerződéssel, sem a kudarcba fulladt alkotmányozási kísérlettel, sem a lisszaboni szerződéssel. Az unió nem értékközösség, pusztán egy tökéletlen érdekközösség.

Az összes felmérés azt mutatja, hogy az európai polgárok nem érzik magukénak az uniós intézményeket, s továbbra is a nemzeti identitás számukra a meghatározó. Ennélfogva és ebből kiindulva a brüsszeli elit, illetve a magországok – Franciaország, Németország – terve egy szuperföderális, birodalmi jellegű Európai Egyesült Államokról merő ábrándozás, illetve másfelől nézve erőszakosan rákényszerítenek az európai emberekre. A realitás tehát a nemzeti szuverenitás megőrzése, az erős tagállamokból álló lazább szövetségi rendszer működtetése.

A harmadik a demokratikus válság. Kulcsmozzanat, hogy éppen az bizottság vette át az irányítást az unión belül az utóbbi években, amelyiknek a legkisebb demokratikus felhatalmazása van, szemben a tanáccsal és a parlamenttel. A bizottság pedig, élén Jean-Claude Junckerrel, a globális elit, illetve a főáramlatú neoliberális politikai és médiahatalmak kezében van, s utóbbinak az akaratát hajtja végre.

Elég itt Soros György már-már heti szintű uniós látogatásaira és Junckerrel való csókos találkozóira gondolnunk, de ennél is fontosabb, hogy például a Soros által 2007-ben alapított Európai Külkapcsolatok Tanácsa nevű szervezet tagjai között az unió és a bizottság számos vezetője megtalálható.

A brüsszeli elit a döntéseinél nem veszi figyelembe sem a tagországok kormányainak, sem pedig az európai állampolgároknak, a civileknek a véleményét, sőt ezek a döntések éppen az állampolgárok elvárásaivalmennek élesen szembe, különös tekintettel a migrációra vagy a föderális Európa erőltetésére.

A CÖF számtalan javaslattal és petícióval próbálkozott a bizottságnál, ám szinte mindegyiket lesöpörték az asztalról vagy semmitmondó válaszokat adtak, mutatva ezzel is, hogy számukra a civil társadalom, a civil szervezetek véleménye mit sem számít. Jól látszik, hogy a globalista, liberális főáramlatnak elkötelezett uniós elit számára a demokrácia, a népszuverenitás, a népszavazás, a civil részvétel stb. olyan, mint ördögnek a tömjénfüst; a demokráciát elitista liberalizmussal helyettesítenék, amelyben egy kiválasztott, szakértő elit mondja meg azt, hogy mit kell tenni.

Végül a negyedik a kulturális és migrációs válság. A két válság összefügg, ugyanis Nyugat-Európa és a brüsszeli vezetés azért nem lép fel a migráció ellen, sőt támogatja és inspirálja azt, mert sok tekintetben szakított saját, domináns kulturális hagyományaival, s helyette a másság, a kisebbségek, a más vallások és szubkultúrák felé fordult. Nyugat-Európa már nem hisz a saját kultúrájában, ennek helyébe állítja a multikulturalizmust, a nemzetek és határok nélküli világpolgárságot, a kozmopolitizmust.

Ennek következménye, hogy Brüsszel és a globális elitnek elkötelezett ENSZ az illegális migrációt is emberi jognak kívánja elfogadtatni, s nem a migráció megállítását tűzi ki célul, hanem a folyamatos migráció megszervezését és intézményesítését. Vagyis Európa halálát hirdetik, és nem a feltámadását.

Ezek miatt állítom, hogy sorsdöntő európai parlamenti választások lesznek jövő májusban. Nem kevesebbről van szó, mint életről vagy halálról.

A seregek már felálltak: az egyik oldalon, a multikulti és a migráció oldalán ott van a brüsszeli elit, ott vannak a nyugat-európai magállamok, a Benelux államok és Svédország, most aktuálisan Spanyolország, ott van a globális pénzügyi elit Soros Györggyel, a főáramlatú neoliberális média és a kollaboráns politikusok köre; a másik oldalon ott vannak a visegrádi négyek, élükön Magyarországgal, Ausztria, Bajorország, nagyobbrészt a balkáni országok, s most már ott van Olaszország is Matteo Salvinivel.

Természetesen ne gondoljuk azt, hogy a globalista-szuverenista törésvonalra épülő felállásban ne történhetnének változások a következő hónapokban, hiszen lesz még egy-két tagállamban parlamenti választás az EP-választásokig – lásd Svédország –, s történhetnek még kormányváltások egyes országokban – lásd kisebbségi baloldali kormány Spanyolországban. A főszereplők azonban már adottak, s ne szégyelljük kimondani – ellenkezőleg, legyünk büszkék rá! –, hogy a nemzeti szuverenitást védő táboron belül Magyarország, a magyar kormány és Orbán Viktor az, amely és aki a legkövetkezetesebben fogja képviselni migrációellenes álláspontját a továbbiakban is.

Ám egyet nem szabad elfelejteni: az EP-választáson mégsem a politikusok és a kormányok lesznek a főszereplők, hanem az állampolgárok, a civilek. Két választás között általában – de nem feltétlenül helyesen – az elitek, a kormányok, a politikusok, a médiaszereplők, a közéleti megmondóemberek játszanak főszerepet. A választásokon azonban a választópolgárok a főszereplők, nélkülük hiábavalók a politikusok, kormányok és pártok erőfeszítései.

Azt gondolom, hogy az Orbán-kormány nemcsak a migrációellenes és szuverenitáspárti politikájával mutatott példát Európának, hanem abban is, hogy újra és újra támaszkodott a civilek, a polgárok véleményére, s éppen ennek a támogatásnak a bázisán képes ilyen következetesen vinni a választott politikai irányvonalát.

Szerencsére rengeteg hazai és uniós felmérés, közvélemény-kutatás bizonyította, hogy az európai polgárok már nemcsak Közép- és Kelet-Európában, hanem a nyugat-európai államokban is megelégelték az erőltetett, öngyilkos, önpusztító illegális migrációt. Immáron Olaszországtól Dániáig, sőt Németországtól Svédországig többségbe kerülnek-kerültek azok, akik a migrációellenes pártokra szavaznának.

Ugyanakkor úgy látom, hogy a nyugat-európai migrációellenes pártok és politikusok sokkal kevésbé építenek a civil mozgalmakra és ellenállási formákra, mintsem az szükséges és lehetséges volna. Mintha még mindig attól félnének, hogy ha túlságosan is a tömegekre támaszkodnak, akkor a főáramlat populistának, demagógnak fogja nevezni őket. (Salvini a nagy kivétel.) Holott nyilvánvaló, hogy az elitek szintjén a globalizáció és migránspárti liberális oldal még mindig erősebb, tehát ha a migrációellenes oldal sikeresen megvívná ezt a csatát, akkor döntően a társadalomra, a civilekre kell támaszkodnia.

E téren is van tehát egy magyar modell, mégpedig a civil szuverenitással (lásd békemenet), önálló cselekvéssel megtámasztott, legitim politikai akarat, ami egy nemzet erejét sokszorosan megnöveli. Ezt érdemes követniük európai szinten is az európai kultúrát megvédeni, a spengleri jóslatot cáfolni akaró politikai erőknek, és akkor az EP-választás megmenti Európát.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: Magyar Idők: https://magyaridok.hu/velemeny/az-ep-valasztasok-tetje-3444035/

 

A Sargentini jelentés vitája elé

  1. szeptember 12.-én Magyarországot ismét megpróbálják deresre vonni az Unióban, s a magyar miniszterelnök nem először áll majd ki 11-én a liberális hazugságok ellen, hogy hazánkat megvédje. A Liberális, akarom mondani LIBE bizottság jelentéstevője minden, jórészt magyar hazaárulóktól származó hazugságot, és ősrégi, már régen elrendezett ügyet összehordott szemétbe való jelentésében, reménykedve a magyar kormány megbuktatásában, miközben áldozatosan és álságosan remegni méltóztatik a magyar emberek jogaiért. Nem tudom, ki hogy van vele, de engem kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy Judith Sargentini asszony és cinkostársai értem aggódnak. Isten mentsen meg egy olyan világtól, ahol a hozzá hasonló Soros bérencek lábbal tiporják a magyar lakosság emberi jogait. Mellesleg sajnálom is szegény Judith asszonyt. Mily hosszú ideig és sokat kínlódhatott azon, hogy összehozzon valami hazugságcunamit a magyar kormányfő és kormánya ellen azért, hogy a legsúlyosabb uniós büntit kierőltethesse az EU Parlamentjéből a gaz magyarokkal szemben, akik nem átallottak szembe fordulni a migrációt támogató „willkommenskultúrral”. Pedig sokkal egyszerűbben megoldhatta volna a jelentés megírását. Gondolom, legalább egy évig ollózott rendesen Niedermüller és társai-féle jelentésekből, pedig csak egy 170 éves rövid kiáltványt kellett volna átmásolnia. Gyakorlatilag minden stimmel: a gyűlölet és a bosszú legfőképpen. Mosonmagyaróvár gyönyörű múzeumában olvasható Windischgratz 1848 decemberében kelt kiáltványa. Íme:

„Magyarország népeihez!

Nem elég, hogy Kossuth Lajos és pártütő czinkosai Magyarországot roppant számú papírospénzzel elárasztották; nem elég, hogy urunkat királyunkat ’s az egész uralkodó családot hazug és gyalázatos felhívásaiban rágalmazni és becsteleníteni merészkedik olly nép előtt, melly századokon által mint az uralkodó ház iránti hívségnek tiszta tükre ragyogott,- még annyira is vetemedett mint ő, mint általa és az úgynevezett honvédelmi bizottmány által valamennyi megyékbe küldött  zsarnok-biztosok, hogy a legiszonyatosb és megvetendő eszközök által rettegésben tartott népet felhívásaikban olly gaztettekre buzdítsák, melyek egy kül’ s az országot minden jog nélkül meglepő ellenség irányában tiltvák a törvényes uralkodó vitéz hada ellenében, pedig melly csak azért lépett által az ország határain, hogy a lázító gonoszok által száműzött békét, rendet és törvényes állapotot visszaidézze- istentelenek, és felségsértők. Nem irtóznak ők kárhozatos elbizakodottságukban a császári hadsereget rablással, gyilkossággal gyújtogatással vádolni, holott még is az ő csordáik követnek el illy gaz tetteket, mirül előrehaladásomnál naponta a legszomorúbb meggyőződést szereztem, s mi iránt a szegény, kétségbeesésig vitt lakosok már előttem siránkozva panaszkodtak.

Nem elégedvén meg ezen gazságokkal, Kossuth Lajos és czinkosai ámítják a népet Schwehát, Pozsony és Mosony mellett állítólag kivívott győzelmek hazug híreivel, holott ezen helyeknél vagy éppen nem is csatáztak, vagy pedig a lázadók megverettek vagy elkergettettek, -csakhogy a népet a császári had elleni felkelésre ingereljék, meg sem gondolván illy rémítő tettnek rettentő következményeit. Lukács Sándor győri biztos vad dühében a Győrött hátrahagyott élelmiszereknek megmérgezését határozta el, és ezen iszonyú gaztett kivitelébe csak a pártütők sebes megfutamodása által gátoltatott.

Ezen minden idők történetében hallatlan gazságok és gonoszságok tekintetébül Kossuth Lajost, a honvédelmi bizottmány valamennyi tagjait és az ezek által megyékbe és városokba szétküldött ugynevezett kormánybiztosokat „törvényen kívülinek és földönfutónak nyilatkoztatom”, megparancsolván valamennyi hatóságoknak és községeknek a legszorosabb felelet terhe alatt, hogy őket elfogják, és a legközelebbi katonai osztaléknak által-adják.

Azok, kik ennek daczára, a pártütő kormánytul akármi csekély parancsot elfogadni, vagy annak engedelmeskedni merészelnének, rögtön ítélő bíróság útján tüstént kivégeztetnek.

Azon hellységek, melyekbül több lakosok egyesülve, a császári’ kir. hadseregnek akármi módon kárt tenni törekvednek, vagy annak futárait, szállítmányait, avagy egyes csapatokat megtámadni merészkednének, tűzzel, vassal elpusztíttatnak. A helységek előjárói a csendnek fenntartásáról életükkel kezeskednek.

Kelt Győri tábori főhadiszállásomon, karácson hó 29-én 1848.

Herczeg Windischgratz Alfréd, császári királyi tábornagy”

Ha valamiért áthallást tapasztalnak napjaink történéseivel kapcsolatban, nem az Önök készülékében van a hiba.

Szeretnék segíteni a küszködő biztosnak, hogy tömören és velősen összefoglalhassa mondanivalóját.

„Magyarország népéhez!

Nem elég, hogy Orbán Viktor pártütő és cinkosai Magyarországot roppant számú támogatással árasztották el, nem elég hogy urunkat, parancsolónkat, Soros Györgyöt és a családját képező NGO-kat hazug és gyalázatos felhívásaikban rágalmazni és becsteleníteni merészkedtek oly hatalom előtt, mely évtizedeken át mint a kapitalista nyugat iránti vágy tiszta tükre ragyogott, még arra is vetemedtek, hogy a legiszonyatosabb és megvetendő eszközök által rettegésben tartott népüket plakátjaikon és nemzeti konzultációkban oly gaztettekre buzdítsák, melyek egy a kül-, és Magyarországot minden jog nélkül meglepő migránsok irányába hatnak,  s amelyek a törvényes EU vitéz liberális politikai hadával szemben – mely csak azért avatkozik közbe, hogy a lázító gonoszok által száműzött békét, rendet és törvényes állapotot ismét megteremtse- istentelenek, és demokrácia-ellenesek. Nem irtóznak ők kárhozatos elbizakodásukban a bevándorlókat, az NGO-kat, és az embercsempészeket szervezkedéssel vádolni, holott az ő csordáik, pl. a Parlamentjük, vagy a Békemenet követnek el ilyen gaztetteket, amikről naponta szereztem a liberális barátaimtól szomorú meggyőződést, s amikről egyes magyar segítőim kétségbeesésükben előttem siránkozva panaszkodtak.

Nem elégedvén meg ezen gazságokkal, Orbán Viktor és cinkosai ámítják a népet a V4-ek és más nyugat-európai országok vezetőinél állítólag kivívott győzelmük hazug híreivel, – holott ezen helyeken éppen nem is csatáztak, sőt, tulajdonképpen megverettek, – csakhogy a magyar népet a brüsszeli adminisztráció és Soros ellen ingereljék, meg sem gondolva őrült tetteik rémítő következményeit.

Ezen minden idők történetében hallatlan gazságokra és gonoszságokra tekintettel Orbán Viktort és kormánya tagjait az európai uniós törvényeken kívülieknek minősítem, egyben javaslom az „uniós atombomba” bevetését ellenük, és az ország szavazati jogának megvonását. Akik mindennek dacára továbbra is támogatják bármi módon a pártütő kormányt, azoktól minden támogatást megvonunk, az ilyen nagyköveteket visszahívatjuk, s még jó, ha brüsszeli székhelyű rögtönítélő bírósággal fel nem koncoltatjuk.

Kelt Brüsszeli főhadiszállásomon, szeptember hó 11-12. 2018. Judith Sargentini LIBE jelentéstevő”

Az még azért hozzá tartozik a történelmi hitelességhez, hogy Herceg Windischgratz Alfréd katonai tehetetlensége miatt csúnyán megbukott, Kossuth és társai pedig a magyar történelem legnagyobb hősivé váltak.

Azt mondják, a történelem ismétli önmagát.

Bencze Izabella

Az európai parlamenti választások tétje és a civil társadalom

A jövő évi európai parlamenti választásoknak nem kisebb és nem nagyobb a tétje, mint az, hogy fennmarad-e, megmarad-e az ókori görög és római hagyományokból, illetve a keresztény vallásból táplálkozó európai kultúra és civilizáció, vagy pedig fokozatosan feloldódik a multikulturalizmusban és a globalizmusban és egy kevert fajú kontinenssé válik.

Másképpen fogalmazva úgy is feltehetjük a kérdést: a következő időszakban dől el az, hogy vajon igaza volt-e Oswald Spenglernek abban, hogy valóban ez már a Nyugat alkonya?

Első pillantásra talán túlzónak tűnik ez a megállapítás. Ám ha jobban belegondolunk akkor Európa hosszú évtizedek óta nem volt olyan válságos állapotban, mint most. Ezek a válságok egymásra torlódtak, egymás hatását erősítik, s összességében Európa jövőjét veszélyeztetik. Európa tehát válaszút elé érkezett.

Gyakran hajlandóak vagyunk csak a migrációról beszélni a válság kapcsán, holott többféle, bár egymással összefüggő válság van egyszerre jelen. Ha ezeket sorra vesszük, akkor legalább négy válságtípust különböztethetünk meg.

Az első a gazdasági és pénzügyi válság. Ennek egyik oka, hogy a közép- és keleti-európai új tagállamokat korántsem sikerült felzárkóztatni a fejlett nyugat-európai országokhoz, nem történt meg a gazdasági kiegyenlítődés, helyette immáron kétsebességes Európáról beszélnek Brüsszelben, amelynek alapján létrejön egy első osztályú és egy másodosztályú Európa. A másik ok, hogy a globális pénzügyi tőke, illetve a nagy nemzetközi pénzintézetek, hitelminősítők stb. unióra gyakorolt befolyása olyan mértéket öltött, hogy a nemzetállamok kormányai elveszítik önálló döntési jogköreiket. Elrettentő példa volt erre korábban Olaszország, illetve Görögország. Mindezek következtében az unió gazdaságilag nemhogy egységesülne és stabilizálódna, hanem a szétszakadás irányába tart.

A második a legitimációs válság. Az egyes európai országoknak még van sajátos identitása, azonban az uniónak nincs. Az elmúlt évtizedekben az Európai Uniónak nem sikerült egy kifejezetten uniós ethoszt, összetartás- és identitástudatot kialakítania az európai polgárokban, sem a maastricht-i szerződéssel, sem a kudarcba fulladt alkotmányozási kísérlettel, sem a lissszaboni szerződéssel. Az unió nem értékközösség, pusztán egy tökéletlen érdekközösség. Az összes, idevonatkozó felmérés feketén-fehéren mutatja, hogy az európai polgárok nem érzik magukénak az uniós intézményeket, s továbbra is a nemzeti identitás számukra a meghatározó. Ennélfogva és ebből kiindulva brüsszeli elit, illetve a magországok – Franciaország, Németország – terve egy szuperfeudális, birodalmi jellegű Európai Egyesült Államokról merő ábrándozás, illetve másfelől nézve erőszakos oktrojáció lenne, amit rákényszerítenek az európai emberekre. A realitás tehát a nemzeti szuverenitás megőrzése, az erős tagállamokból álló lazább szövetségi rendszer működtetése!

A harmadik a demokratikus válság. Kulcsmozzanat, hogy éppen az bizottság vette át az irányítást az unión belül az utóbbi években, amelynek a legkisebb demokratikus felhatalmazása van, szemben a tanáccsal és a parlamenttel. A bizottság pedig, élén Jean-Clode Junckerrel, a globális elit, illetve a főáramlatú neoliberális politikai és médiahatalmak kezében van, s utóbbinak az akaratát hajtja végre. Elég itt Soros György már-már heti szintű uniós látogatásaira és Junckerrel való csókos találkozóira gondolnunk, de ennél is fontosabb, hogy például a Soros által 2007-ben alapított Európai Külkapcsolatok Tanácsa nevű szervezetben tagjai között az uniós és a bizottság számos vezetője megtalálható.

A brüsszeli elit döntéseinél nem veszi figyelembe sem a tagországok kormányainak, sem pedig az európai állampolgároknak, a civileknek a véleményét, sőt, ezek a döntések éppen az állampolgárok elvárásaival mennek élesen szembe, különös tekintettel a migrációra, vagy a föderális Európa erőltetésére. A CÖF számtalan javaslattal és petícióval próbálkozott a bizottság irányában, ám jószerével mindegyiket lesöpörték az asztalról, vagy semmitmondó válaszokat adtak, mutatva ezzel is, hogy számukra a civil társadalom, a civil szervezetek véleménye mit sem számít. Jól látszik, hogy a globalista, liberális főáramlatnak elkötelezett uniós elit számára a demokrácia, a népszuverenitás, a népszavazás, a civil részvétel stb. olyan, mint ördögnek a tömjénfüst; a demokráciát egy elitista liberalizmussal helyettesítenék, amelyben egy kiválasztott, szakértő elit mondja meg azt, hogy mit kell tenni.

Végül a negyedik a kulturális és migrációs válság. A két válság összefügg, ugyanis Nyugat-Európa és a brüsszeli vezetés azért nem lép fel a migrációval szemben, sőt támogatja és inspirálja azt, mert sok tekintetben szakított saját, domináns kulturális hagyományaival, s helyette a másság, a kisebbségek, a más vallások és szubkultúrák felé fordult. Nyugat-Európa már nem hisz a saját kultúrájában, ennek helyébe állítja a multikulturalizmust, a nemzetek és határok nélküli világpolgárságot, a kozmopolitizmust. Ennek következménye, hogy Brüsszel és a globális elitnek elkötelezett ENSZ az illegális migrációt is emberi jognak kívánja elfogadtatni, s nem a migráció megállítását tűzi ki célul, hanem a folyamatos migráció megszervezését és intézményesítését. Vagyis, Európa halálát hirdetik és nem a feltámadását.

Nos, ezek miatt állítom, hogy sorsdöntő európai parlamenti választásokra kerül sor jövő májusban. Nem kevesebbről van szó, mint életről vagy halálról.

A seregek már felálltak: az egyik oldalon, a multikulti és a migráció oldalán ott van a brüsszeli elit, ott vannak a nyugat-európai magállamok, a Benelux államok és Svédország, most aktuálisan Spanyolország, ott van a globális pénzügyi elit Soros Györggyel, a főáramlatú neoliberális média és a kollaboráns politikusok köre; a másik oldalon ott vannak a visegrádi négyek, élükön Magyarországgal, Ausztria, Bajorország, nagyobbrészt a balkáni országok, s most már ott van Olaszország is Salvini-vel.

Természetesen ne gondoljuk azt, hogy a globalista-szuverenista törésvonalra épülő „felállásban” ne történhetnének változások a következő hónapokban, hiszen lesz még egy-két tagállamban parlamenti választás az EP-választásokig – lásd Svédország -, s történhetnek még kormányváltások egyes országokban – lásd kisebbségi baloldali kormány Spanyolországban. A főszereplők azonban már adottak, s ne szégyelljük kimondani – ellenkezőleg, legyünk büszkék rá! -, hogy a nemzeti szuverenitást védő táboron belül Magyarország, a magyar kormány és személyében Orbán Viktor az, aki a legkövetkezetesebben fogja képviselni migráció-ellenes álláspontját a továbbiakban is.

Ám egyet nem szabad elfelejteni: az EP-választáson mégsem a politikusok és a kormányok lesznek a főszereplők, hanem az állampolgárok, a civilek. Két választás között az elitek, a kormányok, a politikusok, a média-szereplők, a közéleti megmondó emberek játszanak főszerepet. A választásokon azonban a választópolgárok a főszereplők, nélkülük hiábavalóak a politikusok, kormányok és pártok erőfeszítései. Azt gondolom, hogy az Orbán-kormány nem csak a migráció-ellenes és szuverenitáspárti politikájával mutatott példát Európának, hanem abban is, hogy újra és újra támaszkodott a civilek, a polgárok véleményére, s éppen ennek a támogatásnak a bázisán képes ilyen következetesen vinni a választott politikai irányvonalát.

Szerencsére rengeteg hazai és uniós felmérés, közvélemény-kutatás bizonyította, hogy az európai polgárok már nemcsak Közép- és Kelet-Európában, hanem a nyugat-európai államokban is megelégelték az erőltetett, öngyilkos, önpusztító illegális migrációt. Immáron Olaszországtól Dániáig, sőt, Németországtól Svédországig többségbe kerülnek-kerültek azok, akik a migráció-ellenes pártokra szavaznának. Ugyanakkor úgy látom, hogy a migráció-ellenes pártok és politikusok sokkal kevésbé építenek a civil mozgalmakra és ellenállási formákra, mintsem az szükséges és lehetséges volna. Mintha még mindig attól félnének a jobboldali, migráció-ellenes politikai szereplők, hogy ha túlságosan is a tömegekre támaszkodnak, akkor a főáramlat populistának, demagógnak fogja elnevezni őket. (Salvini a nagy kivétel!) Holott nyilvánvaló, hogy az elitek szintjén a globalizáció és migráns-párti liberális oldal még mindig erősebb, tehát ha a migráció-ellenes oldal sikeresen megvívni ezt a csatát, akkor döntően a társadalomra, a civilekre kell támaszkodnia.

E téren is van tehát egy magyar modell, mégpedig a civil szuverenitással, önálló cselekvéssel megtámasztott, legitim politikai akarat, ami egy nemzet erejét sokszorosan megnöveli. Ezt érdemes követni európai szinten is az európai kultúrát megvédeni, a spengler-i jóslatot cáfolni akaró politikai erőknek. És akkor az EP-választás megmenti Európát.

Fricz Tamás politológus

 

 

Zrínyi Miklós, a szigetvári hős

A magyarok által már sokszor megvédett nyugat-európaiak megértik-e végre, hogy ki a magyar?

Úgy tűnik, időről időre felszínre tör a kérdés: ki a magyar? Valószínű most is itt az ideje az elmélkedésnek, mert valahogy úgy alakul a világ, hogy beszélni kell erről.

De szögezzük le: a kérdés nem az, hogy ki a magyar állampolgár. Az állampolgárság jogi kategória, törvényben meghatározott feltételek szükségesek hozzá.

Azt fejezi ki, hogy a magyar állam és polgára között jogi kapcsolat van. Az állam védelmet nyújt polgárának, és a magyar előnyt élvez hazájában. Öröm, hogy a külhoni magyar állampolgárok száma a közelmúltban egymillióval nőtt.

De a valódi kérdés az, hogy ki a magyar? Ki az, aki nem csupán elvár a hazájától, hanem aki adni is akar nemzetének. Gondolatban, lélekben, szóban, cselekedetben.

Hány író, költő, politikus próbálta már a kérdést megválaszolni. Széchenyi István, Babits Mihály, Petőfi Sándor, Klebelsberg Kunó, Wass Albert, Teleki Pál és még sokan mások. A legbővebb elemzést talán Illyés Gyula adta a Ki a magyar? című írásában: „Az a magyar, aki bátran szembenéz a nép bajaival, a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot meg akarja valósítani. Magyar az: aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolataiban.”

Úgy tartjuk, magyar az, akinek felmenője is az, és beszél magyarul. De biztosan így van? Mindenesetre én magyarnak tartom Liszt Ferencet, aki lelkében, minden sejtjében, no és zenéjében színmagyar volt.

Bem apó cseh származású lengyel család gyermeke, mégis a magyarok szabadságharcának egyik legnagyobb magyar hőse lett. Petőfi, aki segédtisztje volt Bemnek, így írt Kossuthnak: „Gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember”. Márpedig Petőfi véleményét indokolt figyelembe venni, mert biztos vagyok benne, hogy a szláv gyökerű Petrovics–Hrúz szülőpárostól született Petőfi magyarságát senki nem vonja kétségbe. Hogy miért kötöm össze Petőfi Bemről alkotott véleményét a ki a magyar kérdéssel? Azért, mert számomra a legütősebb meghatározást Tamási Áron adja: „Aki embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan.”

Ennyi. Nem több, és nem kevesebb. A hitvány jelentése: rossz minőségű, silány. Vagyis a rossz minőségű, silány ember alkalmatlan magyarnak. Ismernek ilyent? Én igen.

Olyanokat is, akik kívülről magyarnak látszanak. Bocskaiban pózolnak, mert az „olyan magyar”, miközben csak jelmeznek tartják a gyönyörű ruhát. Vagy buzgón járnak templomba, hogy lássák keresztény elkötelezettségüket, majd otrombán támadják a másikat.

Szívükre tett kézzel éneklik a Himnuszt, majd sokmilliós villájukból jajveszékelnek a szegénységben élő nemzettársaikért. Sokan a humánum szentségével élnek vissza, hogy számukra milliárdokat hozó művi emberi jogokat erőltessenek a világra haszonleső idegenek százezrei számára, miközben gyalázzák a velük egyet nem értő magyar társaikat.

Többen külföldön jelentgetik fel hazájukat, mert ott látnak lehetőséget arra, hogy hazug módon befeketítsék nemzettársaikat. Ők mind magyarul beszélnek, de lelküket már rég eladták. Beálltak multinacionális Soros-bérencnek, zsoldosnak.

Ők bizony nem alkalmasak magyarnak. De nem alkalmasak magyarnak azok a „művészek” sem, akik Székelyföldön, Torockón, a Duna-napon nem merték elkezdeni a magyar Himnuszt énekelni, mert az „árthat” későbbi meghívásaiknak. Sajnos ez is megtörtént!

Mondjuk ki, nem alkalmas magyarnak az, aki akár szóban, akár tettben, hallgatással, ráutaló magatartással vagy csak gondolatban, de elárulja hazáját, nemzetét. Petőfi óta tudjuk, nem alkalmas magyarnak az, „Kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete”.

Ők nem érdemlik meg, hogy Szent István, a Hunyadiak – János, László és Mátyás –, Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Széchenyi vagy az ’56-os hősök által imádott és védett ország lelki alkotói legyenek.

Lehetnek ugyan magyar állampolgárok, beszélhetnek akár még ékesen is magyarul, de a magyar lélekhez semmi közük. Mert rossz minőségű, silány emberek, legyenek bár ismert művészek, tudósok, politikusok.

A „hitványok” olyan célokat szolgálnak ki, amelyek ellentétesek a magyar nemzet, a magyar haza, a magyar identitás fennmaradásával.
Az „anyázni” és „pelenkázni” méltóztató Orbán-fóbiásoknak üzenem: nem a magyar kormánnyal kell azonosulnia annak, aki magyar akar lenni, hanem azzal a politikával, amely ezeréves kultúránk, hitvilágunk, nemzetünk fennmaradásáért, megmentéséért, a „gyönyörű nőhöz”, a vén Európához való tartozásért harcol.

Aki ezt a harcot nem tudja felvállalni, aki nem akarja támogatni, aki ebben nem akar részt venni, aki bármi módon ez ellen a politika ellen fordul, vagy aki teljesen közömbös a jövőnket illetően, az mitől lenne magyar?

Akinek mindegy, hogy lesz-e még magyar szó száz év múlva, hogy eltakart arccal kell-e majd az unokájának az utcára lépni, vagy hogy a piros-fehér-zöldet felváltja a szivárványszín, az ugyan mitől lenne magyar?

A magyar egyenes jellemű, tisztességes, nyílt tekintetű, kemény fellépésű, de alázatos. Isten-, haza-, család- és munkaszerető. Nincs benne irigység és nem kárörvendő. Szókimondó, PC-mentes.

Szabadságvágya végtelen, de csak azt a szabadságot szereti, amely nem sérti mások szabadságát. Vendégszerető, de nem tűri, ha kihasználják. Törvénytisztelő és hiteles.

Nem ripacs és nem kétszínű. Nem hazudik, nem csal, nem lop. Nem hajlik, és nem nyúlik a gerince tetszés és kívánság szerint. Köze nincs a faj-, nem- és életgyalázó vagy -kiirtó izmusokhoz. A magyar magyarnak akar maradni, és tisztességes, emberi jövőt akar adni utódainak. Nem hitványat, érték nélkülit, multinacionálisat, globálisat, agymosottat, hanem magyar jövőt.

Nézem a közmédia Öt kontinens egy nemzet című műsorának augusztus 25-i számát. Mindenütt a világon megemlékeztek külhoni magyarjaink országunk születésnapjáról, így a clevelandi magyar közösség is.

Úgy a 4. perc körül látható egy fiatal nő, akinek az arcát ugyan eltakarja a haja, de vakítóan fehér blúzában, kesztyűben rendíthetetlenül szeleteli a szent magyar kenyeret, mert sorban állnak érte nemzettársai.

Ő nem táncol, nem vigad, nem énekel, hanem szolgál. Alázattal, fáradhatatlanul, s minden bizonnyal szép haja alatt mosoly, szívében szeretet van, mert a Jóisten lehetőséget adott neki, hogy szeletelje a magyar kenyeret. Nekem ő a magyar.

Mostanában bizony szükségünk van olyan magyarokra, akiket példaként állíthatunk magunk elé: íme, ilyen a magyar. Augusztus végén, szeptember elején ki más lenne a példánk, mint egy igazán nagy magyar, Zrínyi Miklós, a szigetvári hős. Pontosabban Nikola Subic Zrinski. Hogy magyarnak született-e? Nem. Horvátnak. És mégis az egyik legnagyobb magyar hőssé vált. Miért?

Mert alkalmas volt magyarnak. Jellemes, egyenes gerincű, hűséges ember, aki mindhalálig kitartott elvei mellett. Törökellenes volt, mert azok hazáját, így családját, királyát veszélyeztették.

Keresztény volt, és megőrizte katolikus hitét. Rettenthetetlenül bátor volt, s nagy hadvezér. Ötvenezer törökkel vette fel a harcot a maga finanszírozta kétezer-ötszáz várvédő élén.

Megadhatta volna magát, hisz a török tisztelte és tartott tőle. Menthette volna az életét, de nem tette. Nem lett áruló. Példát akart mutatni, mert tisztessége, egyenes gerince, magyarsága tartást adott neki. 1566. szeptember 7-én lőtték le az oszmánok.

A várvédők is magyar szívűek voltak, így hősiességük okán a szultán hadjárata kudarcra ítéltetett. I. Szulejmán szeptember 6-i halála pedig harminc évre ellehetetlenítette a Magyar Királyság elleni további török támadást, és Közép-Európa megmenekült az oszmán hódítástól.

Richelieu bíboros a XVII. században így írt Zrínyiről: „Csodára volt szükség, hogy a Habsburg Birodalom fennmaradjon. Ez a csoda Szigetváron történt meg. Itt dőlt el a kérdés, hogy a kereszt uralkodik-e Európában vagy a félhold.”

Igen, Zrínyi magyar volt, magyarként cselekedett. Mert ilyen a magyar. Kérdés, hogy a hitványok és a magyarok által már sokszor megvédett nyugat-európaiak megértik-e végre, hogy ki a magyar.

Szerző: Bencze Izabella jogász

Forrás:Magyar Idők: https://magyaridok.hu/velemeny/zrinyi-miklos-a-szigetvari-hos-3426209/