nov 30, 2015 | Blog, Molnár Tibor
Kovács László néhány nappal ezelőtt az alábbi mondatokkal foglalta össze az MSZP helyzetét:
„A következő választáson kieshet az MSZP a parlamentből. Olvasom a közvélemény-kutatási adatokat, 10 százalék alá ment az MSZP, lassan az MSZP parlamentbe jutása is kérdésessé vált.”
Kovács Lászlónak igaza van. Kovács László régi, rutinos, harcedzett politikus, sok mindent látott-hallott pályafutása során, így nem meglepő, hogy valamiért erős kritikát fogalmazott meg pártjával szemben. Mondanivalójára valószínűleg hatással volt a lengyel példa, ahol a konzervatív oldal győzelmével gyakorlatilag teljesen kiestek a baloldali pártok a törvényhozásból. Magyarországon, huszonöt évvel a rendszerváltás után teljesen elgyengülőben vannak az önmagukat baloldalinak nevező pártok, melyek közül vannak olyanok is, ha ma lennének a választások, egyetlen képviselőt sem tudnának bejuttatni a parlamentbe. 2002-2010 között az MSZP-SZDSZ koalíciónak, – amely nem sokkal a választások előtt felbomlott, – érzékelnie kellett volna, hogy hatalmas bukfenc lesz a következő választáson, amely végül be is következett. Képtelenek voltak megújulni, programjaik tele voltak légből kapott elképzelésekkel, végül a be nem váltott ígéretekkel csak bukni lehetett a választáson. A bukás elkerülhetetlennek bizonyult, még akkor is, ha az utolsó időszakban Gyurcsány képében Bajnai bukkant elő. Egyáltalán tudja valaki, hol van ma Bajnai? Nem mintha fontos lenne. A legutóbbi választásokon az MSZP mozgósított. A spanyol szakállt viselő Mesterházy került az élre. Fantasztikus volt, ahogy „Michael Jackson-imázzsal” próbált újabb szavazókat toborozni. Az ötletet teljes sikertelenség koronázta, ezért aztán nem is volt meglepő, amikor vasparipáján elviharzott, hogy helyét átadja egy időre másoknak. Az MSZP pechjére ugyanis Tóbiás József, jelenlegi pártelnök sem tűnik az igazi megoldásnak. Kovács László mégiscsak tudhat valamit, sőt, már-már kimondhatjuk, igaza van. Ehhez jön majd még néhány saját pártjukon belüli melléfogás, Hiller kétszer-háromszor még igazat ad Orbán Viktornak, és már lent is találják magukat, mélyen a 10% alatt. Valójában mitől is lenne sikeres az MSZP? Vissza kéne igazolni újra Déri Balázst, mint a kommunikációs team tagját együtt Török Zsolttal, de talán Karácsony Gergely is jöhetne velük együtt. Az MSZP mára odáig jutott, hogy a Köztársaság téri pártszékház eladása után kiürítette a Jókai utcai székházat is, és ha ez így megy tovább, akkor esetleg valamelyik budapesti romkocsmában tarthatják a következő frakcióülésüket, ahol majd Horváth Imre biztosíthatja a terepet számukra. Mint köztudott, az újpesti időközi választásokon, MSZP-s színekben indult Horváth az egykori Szovjetunió titkosszolgálatától, a KGB-től kapott kiképzést. Nem volt elég a 2002-es választások után az a kellemetlen helyzet, amikor Medgyesi Péter miniszterelnökről kiderült, hogy szigorúan titkos tiszt volt. Elgondolkodtató, hogy vajon ki vagy kik lehettek azok, akik Medgyesiről ezt nyilvánosságra hozták?
Valahogy nem nagyon sikerül egységbe kovácsolódni az ellenzéknek, habár most Mezőhegyesen valami mégiscsak elmozdult, mert egy porondon hirdette Gyurcsány, Gőgös, Szigetvári: nem adjuk a magyar földet az oligarchák kezébe! Persze igencsak furcsa annak tudatában, hogy nemrég DK-s aktivisták a jobboldalhoz nem köthető Gulyás Mártont gyepálták meg egy rendezvényen, vagy amikor a választások előtt Mesterházy kortesbeszéde alatt a Gyurcsánnyal szimpatizálók morajlottak fel, az MSZP elnökével szemben. Addig húzták-nyúzták a választási összeborulást anno, amíg végül semmi sem jött ki belőle. Tulajdonképpen fel is lehetne fogadni a (ál)baloldal jelentősen devalválódott pártjait, és talán még köszönetet lehetne mondani nekik, hogy a 2018-as választásokon betolják a Fideszt ismételten a hatalomba. A 2002-2010-es időszakban nem sikerült felépíteni egy sikeres médiát, és nem látták be, hogy azzal, hogy csak saját hallgatóikhoz sóvárognak a Klubrádión keresztül, a másik oldalról egyetlenegy választót sem sikerül megnyerni. Az utóbbi időben a (ál)baloldal kapkod össze-vissza, immáron felemelné a béreket, amelyet 2002-2010 között nem tett meg. Mindenkit felelőssé tesz a kórházi állapotokért, de vajon amikor hatalmon voltak, miért nem tettek az áldatlan állapotok ellen? Egyébként mi lett a Molnár Ágnes-féle széfekkel? Az elmúlt években egy rövid ideig sorra jöttek a különböző tüntetések, de a netadó-elleni tüntetésen kívül egyetlen komolyabb tömeget sem sikerült összetrombitálni, sőt, már tüntetések sincsenek, csak „Szabadnép-félórákra” futja, csekély hallgatósággal.
Csak így tovább MSZP! A legjobb úton jársz ahhoz, hogy kiírd magad a magyar politikából örökre, ezáltal szabad utat engedve a konzervatív oldal jobbító szándékainak.
nov 23, 2015 | Blog, Molnár Tibor
Azt hiszem az országban szinte nincs olyan ember, függetlenül attól szereti-e, vagy nem szereti a sportot, aki ne tudná, végre hosszú idő után kivívta a Magyar Labdarúgó Válogatott az Európa Bajnokságon való részvétel jogát! Pontosan 43 év telt el az EB-n való szereplés nélkül, ezért a november 12-ei és 15-ei mérkőzéseknek még nagyobb jelentősége volt. Negyvenhárom hosszú év, amikor a válogatott sikertelensége elkedvetlenítette a szurkolókat, amikor megkérdőjeleződött sokakban, van-e még értelme egyáltalán? Igen, felvetődött ez a kérdés többekben abban az országban, ahol valamikor a legendás Aranycsapat aratta felejthetetlen sikereit, beírva kis országunkat a nemzetközi sportélet tényezői közé. Aztán, mivel a csúcsról már csak lefelé vezet az út, zuhanórepülés következett, és sok-sok csalódás a focirajongók számára. Most pedig, amikor már a legkitartóbb szurkolók is aggódva várták a norvégokkal való megmérettetés eredményét, végre sikerült óriási izgalmak, majd hatalmas öröm és megkönnyebbülés közepette megszerezni a 24 csapatosra bővített Európa Bajnokságra való bejutást. Biztos vagyok benne, hogy e két létfontosságú mérkőzés eredményét még azok is tudják, akiket amúgy nem hoz lázba a foci, de leírom újra, mert olyan jó érzés ismét látni: Oslóban az újonc Kleinheisler László bombagóljával nyertünk 1:0-ra, majd Budapesten a Groupama Arénában 2:1-re. Ez utóbbi mérkőzés teltház előtt zajlott, – már a pótselejtezők kihirdetésekor elfogytak a jegyek – ami ékes bizonyítéka annak, ha nívós meccs ígérkezik, bizony megtelnek a lelátók! Biztos vagyok abban, a magyar csapatnak rengeteget jelentett a szurkolók lelkes bíztatása, nem csak az itthoni teltház, hanem azé a mintegy 800 fős szurkoló csoporté is, akik Oslóba kísérték a válogatottat. Természetesen nem feledkezhetünk meg azokról sem, akik otthonról a televíziókészülékek elől, vagy különböző vendéglátóipari egységek kivetítői elől bíztatták torkukszakadtából kedvenceiket.
Minden drukker tisztában volt e mérkőzések fontosságával, hiszen a pótselejtező nem csak azt jelentette, hogy csapatunk minkét alkalommal győztesen hagyta el a pályát úgy Oslóban, mint Budapesten, hanem azt is, hogy Király Gábor válogatott szerepléseinek számában beérte Bozsik Józsefet, a világhírű „Cucut”, aki az Aranycsapat jobbfedezete volt. Mindketten 101-szeres válogatottak jelenleg. Király Gábor fantasztikus védéseivel kivívta a pótselejtező legjobb játékosa címet is. Tegyük gyorsan hozzá, megérdemelten.
1998. március 25. Bécsben először volt válogatott, győztes mérkőzésen: a magyarok 3:2-re győztek Ausztria ellen. Király Gábor első válogatottsága alkalmával már emlékezetessé tette szereplését, ugyanis az akkor világhírű Toni Polster tizenegyesét sikerült kivédenie.
Kleinheisler és Priskin Tamás kezdőcsapatba állításával Bernd Storck szövetségi kapitány bizonyította, jó érzékkel nyúl a játékosok csapatba állításához. Hatalmas bombagólt lőtt már a 14. percben. Később aztán ehhez jött még egy, és akkor már szinte elkezdtük hinni a hihetetlent, már fogtuk a csücskét a Franciaországba vezető repülőjegynek, amely végül is aztán végre teljesen a zsebünkbe került, ezzel jelezvén, szabad az út az újabb sikerekhez.
Egy egész nemzedék nőtt fel úgy, hogy a sikeres futballról csak szülei elbeszéléseiből hallott. A remény ugyan mindvégig megvolt, és bár közben részt vettünk a mexikói VB-n 1986-ban, de az ottani kudarcot inkább jobb elfelejteni. Most újra reménykedünk, hogy az EB-re való kijutás lehetősége csak az első állomás, és csapatunk meg sem áll a VB-n való részvételig majd. Rögös út vezetett idáig is, több szövetségi kapitány vezette a csapatot; Pintér Attila, Dárdai Pál, – aki nagyon nehéz válaszút elé került, mivel a német Hertha BSC csapatánál igen kiváló munkát végzett, így a berliniek nem akartak megválni tőle. A képzeletbeli kispadon azonban a norvégok elleni két mérkőzésen ő is ott ült Bernd Storck mellett, akit egyébként teljes szívvel ő ajánlott szövetségi kapitánynak.
E sokat sejtető magyar siker most alaposan rácáfolt a stadionok ellen ágálókra, és azokra is, akik ostorozták Orbán Viktor foci melletti elkötelezettségét. A Miniszterelnöktől az sem lett volna meglepő, ha tevőlegesen hozzájárul a magyar csapat győzelméhez, és néhány percet ő is a pályán tölt, játékával segítve a fiúkat. Ehelyett ő hitével volt a csapat segítségére, annak a csapatnak, amely nincs teletűzdelve klasszisokkal ugyan, de létezik közöttük az a csapategység, ami elengedhetetlen a sikerhez. Ebből a sikerből most némi ízelítőt kaptunk, de hittel és akarattal elérhetjük, hogy a folytatás is ilyen legyen majd!
nov 23, 2015 | Blog, Molnár Tibor
Van, amikor az ember örül annak, ha igaza lesz. Lehet örülni például egy baráti vita kapcsán, ha az álláspontom beigazolódik, megelégedéssel tölthet el az, ha valamit előre megsejtek, és végül úgy történik. Ilyenkor az ember megnyugvással hátradől; na, ugye, megmondtam!
Most azonban egészen biztos vagyok abban, hogy Orbán Viktor miniszterelnök úr nem dől elégedetten hátra, megnyugvás és jó érzés sem tölti el, sőt, ezeknek éppen az ellenkezőjét érezheti. Pedig megmondta! Sokszor, sok fórumon, ország-világ előtt óva intette Európát a reá leselkedő veszedelemtől.
Voltak, akik legyintettek csak, voltak, akik egyenesen fasisztának titulálták kifordítva intő szavait, mások csak érzéketlennek tartották, olyannak, aki nem érzi át az üldözöttek problémáját. A nemzeti oldal az első perctől kezdve komolyan vette intelmeit, és mindent megtett azért, hogy a kormány által hozott védelmi intézkedések megvalósulhassanak. Természetesen mindez nem ment máról holnapra, hosszú hónapok teltek el közben. A lakosság a médián keresztül figyelemmel kísérhette a rendfenntartó szervek heroikus küzdelmét a beáramló migráns-haddal, heteken keresztül figyelhette az ide érkező menekültek életét, amely a pályaudvarokon és környékükön zajlott, tanúja lehetett néhány tüntetésnek, már-már zendülésnek, amit ezek az emberek rendeztek a szerintük nem megfelelő bánásmód miatt, majd mindenki megkönnyebbülhetett, mert a határzárnak hála, a helyzet rohamosan javult. Legalábbis látszólag. Azt azonban senki nem tudja, a valódi menekülőkkel, az életüket mentőkkel vajon hány rossz szándékú ember érkezhetett Európába, illetve Magyarországra. Orbán Viktor már az első menekülthullám érkezésekor felhívta a figyelmet a veszélyre. Legutóbb 2015. október 22-én az EU-s
Csúcstalálkozón: “Ez népvándorlás, amely gazdasági bevándorlókból, menekültekből és külföldi fegyveresekből is áll. Ellenőrizetlen és szabályozatlan folyamat, amelyben korlátlan a részt vevő emberek utánpótlása. Ez nem egy menekültválság, hanem egy olyan migrációs folyamat, amiben bevándorlók és fegyveres harcosok is vannak. Korlátlan utánpótlás áll rendelkezésre Szíriában, Pakisztánban. Az egész dimenziója, nagysága túlhaladja előzetes várakozásainkat” – mondta.
Orbán Viktor szerint veszélyt rejt a népvándorlás az egész európai kultúrára, a társadalmi struktúrára, az eddigi jogállamiságon nyugvó életmódunkra. Megkérdőjelezhető lenne a továbbiakban a szólás- és vallásszabadság, a jogegyenlőség, a nemek közötti egyenlőség, mivel a bevándorló tömegek magukkal hozzák saját kultúrájukat, vallásukat, szokásaikat. A Miniszterelnök szavait továbbgondolva sötét jövő rajzolódik ki, amennyiben nem védjük meg határainkat, nem csökkentjük minimálisra a bevándorlók számát: első lépésként „ párhuzamos társadalmak” alakulnának ki Európán belül, de idővel, a népesség számának változásával az arányok igencsak eltolódnának, és az európai szabad gondolkodás és viselkedés igencsak háttérbe szorulna, illetve idővel meg is szűnne.
A november 13-ai párizsi vérengzés beigazolni látszik szavait, annál is inkább, mert mint azóta kiderült, valószínűsíthető, az egyik merénylő éppen Magyarországon át érkezett Európába. Miniszterelnökünk pontos diagnózist állított ki, amikor azt mondta még október 22-én: „Európa jelenleg gazdag és gyenge, ez pedig a lehető legveszélyesebb kombináció”.
Most, néhány órával a sok halottat és sebesültet követelő vérfürdő után, vajon vannak-e még kételkedők? Természetesen nem szabad általánosítani, nem lehet minden egyes Szíriából, a bombázások elől menekülőben terroristát látni, de meg kell tenni a szükséges óvintézkedéseket!
A párizsi események sokkolták a világ közvéleményét. A hírportálok élő, egyenes adásban tudósítottak az eseményekről, eközben az államfők egymás után fejezték ki együttérzésüket az áldozatok családjának és a francia népnek. Ferenc pápa a harmadik világháborúként aposztrofálta a történteket, Hillary Clinton még keményebben fogalmazott: „gyökerestül kell kiirtani a dzsihadista radikális szervezeteket!”
Madonna sírva kérte stockholmi koncertjén a közönséget, néma felállással emlékezzenek meg a párizsi áldozatokról, az egyik közösség portálon a profilképek zöme szolidaritásképpen a francia trikolór színeibe öltözött.
A francia hadsereg az Amerikai Egyesült Államokkal együttműködve, november 15-én az esti órákban húsz bombát dobott le az Iszlám Állam szíriai központjára.
Nem tudjuk mit hoz a holnap? Sajnos bármennyire felkészült egy-egy ország titkosszolgálata, bármilyen szigorú is a különböző objektumok védelme, kiszolgáltatottak vagyunk az elvakult fanatizmussal szemben. Csak reménykedhetünk abban, nem lesz folytatás!
Molnár Tibor
nov 10, 2015 | Blog, Molnár Tibor
Néhány nappal ezelőtt bombaként robbant a hír, egy MSZP-s volt pártelnök egyetértően nyilatkozott a határzárról! Szó szerint azt mondta:
„Én nem szeretem, hogy az országunk határán kerítés van, csak már mondjon valaki ennél jobbat”
Tóbiás József, az MSZP jelenlegi pártelnöke nem késlekedett kijelenteni, nem szeretné, ha ezen kijelentés alapján a Fidesz holdudvarának részeként kezelnék az MSZP-t, és felszólította Hiller Pityut, korrigálja kijelentéseit. Nem sokkal ezután újabb MSZP-s bakik következtek. Az első, amikor az utóbbi időben tv-sztárrá avanzsált „agrárszakértő” elnökhelyettes, Gőgös Zoltán elég nagy butaságot mondott.
Megnyilvánulását, amely minden alapot nélkülözött (“Törökország is Európa része. Hát Európai Uniós tagságra pályázik, tíz éve lassan, csak először adni kellene a nőknek szavazati jogot. Ugye, ez a probléma Törökországgal, most már remélem, ezt megoldják.” – elsőként a muszlim világban, 1935 óta van a török nőknek szavazati joga) nemsokára követte a másik: „ha nagyon sürgősen nem lesz európai megoldás, ha nem ott oldjuk meg a problémát, ahol keletkezik, akkor tényleg valahogy le kell zárni a külső határokat” ez utóbbi. ráadásul túl hamar követte Hiller kijelentését, ezért jelentőségénél is nagyobb hullámokat vert fel. Aztán nem telt el 24 óra sem, és korrigálta kijelentését arra való hivatkozással, hogy az újságíró félreértette őt. Mindez természetesen nem tesz jót az MSZP támogatottságának. Az utóbbi időben egyre több szavazót veszít, támogatói tábora rohamosan fogy. Még néhány ilyen kijelentés, és talán még az is megtörténhet, ami nemrég Lengyelországban, a következő választáskor még a parlamenti küszöböt sem fogják elérni. A baloldali megmondóemberek pedig hiába próbálják fenntartani a látszatot, és szajkózzák, hogy ennyi meg annyi választója van a baloldalnak, mivel egyetlenegy igazi párttömörülés sincs, nagyon könnyen előfordulhat, hogy a Fidesz 2018-ban ismét elérheti a kétharmadot. Szigetvári Viktor nyílt levelet intézett Tóbiás Józsefhez a magyarázatra szoruló nyilatkozatok miatt. Valóban, a kijelentések miatt tényleg szükség van magyarázatra, bár elég egyértelmű amit Gőgös Zoltán immáron korrigált változatban mondott: európai megoldás hiányában szükség van a határzárra. Így tovább csak MSZP, kívánjuk, hogy minél több hilleri-gőgösi nyilatkozatot tegyenek a nyilvánosság felé, aztán előbb-utóbb mindegyikük visszamehet a civilszférába. A hoppon maradt szavazók majd akkor számon kérhetik a megmondóembereken, hová is lett az a párt, amit ők kormányzati pozícióban lévőnek állítottak be, miközben támogatottságuk napról napra csökkent.
Coleen Bell amerikai nagykövetasszony nem érte el a várt sikert a Corvinus (gyermekkori nevén Marx Károlyról elnevezett Közgáz) egyetemen, sőt, néhány nappal ezelőtt még Washingtonba is hazarendelték a hölgyet egy kis beszélgetésre. Ott hogy pontosan mi történt, azt nem tudjuk, de azt hiszem, teljesen mindegy, hiszen nem vagyunk egy csillag az amerikai zászlóban, így nem is kell igazán foglalkoznunk ezzel. Jeff Duncan, Dona Rohrabacher és Lloyd Poe amerikai képviselők felemelték szavukat, és felhívást intéztek a nagykövetasszonyhoz, vonja vissza Magyarország elleni korrupciós vádjait. Már annyi ország, és annyiszor próbálta megtámadni hazánkat az elmúlt öt évben az orbáni vezetés miatt, és még annyi támadás előtt állunk, hogy eggyel több vagy kevesebb non-paper (emlékeztető) érkezik a kormány számára, nincs jelentősége. Ennél sokkal fontosabb az, hogy „Támogasd Orbánt!” felkiáltással a magyar migrációs politika mellett demonstráltak Párizsban, és a bajor miniszter is elégedettségét fejezte ki hazánk migrációs rendelkezéseit illetően, de Orbán Viktor egyértelművé tette, köszöni az elismerést, de nem fogadja el, hogy máshol döntsék el sorsunkat. Egyszóval a magyar emberek úgy döntöttek, meg kell védeni az országunkat! Az elmúlt héten megindult az aláírás-gyűjtés a kvótarendszer bevezetése ellen.
Magyarországnak szuverén joga, kit enged be és kit nem országhatárainkon belülre. Ha elfogadnánk a kvótarendszer adta szabályozást, akkor öt éven belül egy Szeged nagyságú lélekszámmal bíró új várost kellene jelölnünk Magyarország térképén Kvótaváros néven. A népvándorlás, melynek beláthatatlan következményei lehetnek, emelte ki Orbán Viktor, valóban óriási költségeket jelentene az ország számára, ami természetesen hatással lenne az adófizetők terheire, és még más jelentős helyekről is kénytelen lenne a kormány pénzeket átcsoportosítani vagy elvonni. Törvényjavaslatot nyújt be a Fidesz a kötelező betelepítési kvótarendszer ellen, illetve ezáltal Európa elözönlése ellen. Kontinensünk még nem érzi át, hogy egy olyan még korábban nem látott helyzet áll elő, amelyre csak kevesen mertek korábban gondolni, igaz, Orbán Viktor már korábban is rámutatott, világhatalmi átrendeződés kezdete látszik amely akár még fegyveres konfliktushoz is vezethet.
Tehát felkérem a T. Olvasót, ha teheti, szánjon két percet rá, és írja alá az első adandó helyen az aláírás-gyűjtő ívet, mert ezzel az országot és a nemzetet szolgálja!
okt 21, 2015 | Blog, Molnár Tibor
Emlékezünk, de továbbra is keressük a válaszokat.
Ötvenkilenc év hosszú idő. A forradalom egykori résztvevői ma idős emberek, de sokan közülük nem is élnek már. Ők úgy távoztak közülünk, hogy a sok évtizede megválaszolatlan kérdésre nem kaptak választ: valójában miért bukott el a forradalom? Akik szembeszálltak a túlerővel, biztosan tudták, a függetlenséget csak külső segítséggel lehet kivívni. Magyarország stratégiai fontosságú volt a Nagy Testvér számára, tehát semmiféle könyörületre nem számíthattak a felkelők. Amerika, ahonnan segítséget reméltek, teljesen passzív maradt, semmiféle támogatást nem nyújtott a felkelőknek; egyrészt nem kívánt belekeveredni a háború-gyanús helyzetbe, másrészt sokkal fontosabb volt számára a Szuezi-csatorna, és az izraeli-arab konfliktus. Némi támogatást azonban mégiscsak nyújtott – a Magyarországról menekülőknek. A disszidensek – ahogy akkoriban nevezték a menekülteket – sokszor a sárban kúszva-mászva jutottak a szabad világba. Ausztria, helyesebben Bécs volt az első állomás. Az emigránsok közül sokan szerettek volna eljutni Amerikába, de azért ez nem olyan egyszerűen működött, ahogy ezt a mai fiatalok, – akik sajnos nagyon keveset tudnak ’56 tragikus leveréséről, majd az azt követő megtorlásokról, – képzelik. A manapság sokat hallott kvóta kifejezést akkoriban lehetett hallani először, mégpedig a magyar disszidensek kapcsán. Sokaknak volt Amerika az úti célja, de kénytelen volt Kanadával beérni, mivel a nyugati országok meghatározták, pontosan hány magyart akarnak befogadni. Magától értetődően, azok, akiknek rokonai éltek már Európa nyugati felén, vagy közeli barátjuk garanciát vállalt értük, a kontinensen tudtak maradni, és letelepedni akár Németországban, vagy a skandináv országok valamelyikében. Mások viszont meg sem álltak Ausztráliáig, vagy Dél-Amerikáig, egy jobb, szabad életet keresve.
Térjünk azonban vissza a szabadságharchoz, és az előző részben feltett kérdésekhez:
1956. április 4-én gigantikus díszszemlét rendeztek, a Sztálin-szobor közel tíz méteres magasságból tekintett le a felvonuló magyar egységekre. A dísztribünről Hegedűs András miniszterelnök integetett a díszegységeknek. Az a Hegedűs András, aki aláírta, hogy a szovjet csapatok bejöhessenek az országba, sőt, még arra is rá tudták kényszeríteni, hogy visszadátumozza a megszállási kérelmet. Az a Hegedűs András, aki 1999-ben anélkül hunyt el, hogy bárki megpróbálta volna felelősségre vonni ezért. Péter Gábor is a rendszerváltás után hunyt el, őt sem kérdezték meg, mit miért tett, miként Farkas Vladimirt sem, pedig még egy könyvet is írt arról, hogy milyen kegyetlenkedések történtek az 50-es években. Igaz, elvtársai annak idején elítélték őt, de ez mégsem lehetett gyógyír azoknak a családoknak a számára, akinek családfőjét, vagy fiait kivégezték a megtorlások jegyében.
A rendszerváltás óta többen, többször tettük fel már a kérdést; miért nem történt meg az elszámoltatás? Önöknek nem hiányzik erre a válasz?
Az 1956-os díszszemlén meneteltek a kék, és a zöld ávó egységei is, amelytől oly sokan, jogosan rettegtek. Önök elgondolkoztak-e már azon, ez az erőszakszervezet, hogy létezik, hogy szinte néhány nap alatt összeomlott? Elgondolkodtak-e már azon, hogy ugyan a forradalom kultikus helyeket teremtett, mint a Corvin köz, a Tűzoltó utca, a Maros utca, vagy akár a Baross tér és a Kilián laktanya épülete is, de az Andrássy út 60 (vagy, ahogy 1956-ban nevezték, Magyar Ifjúság útja) például sértetlen maradt, mint ahogy a Belügyminisztérium épülete is.
Hogy létezik az, hogy a budapesti pártbizottság épületét a Köztársaság téren megrohamozták, de ugyanakkor az Akadémia utcai pártközpont sértetlen maradt? Ami pedig teljesen érthetetlen, hogy a magyar nép által annyira gyűlölt vezetők 1956-ban egytől-egyig sértetlenek maradtak? A Corvin-közben kialakult egy nagyon kemény mag, akik szinte az utolsó csepp vérükig védték állásaikat, azonban ha valaki egy kicsit is ismeri a hely fekvését anno, akkor pontosan tudhatja, hogy stratégiailag teljesen védhetetlen volt, ezért a felkelők a lehetetlenre vállalkoztak, úgy, hogy a közelben semmilyen olyan objektum nem volt, ami miatt ott kellett kialakítani állásukat. A Blaha Lujza téren lévő, úgynevezett Szabad Nép Székház sokkal fontosabb volt, amelyet ugyan elfoglaltak a felkelők, de ez mégsem vált olyan kultikus hellyé, mint a Corvin-köz. A Kilián laktanya sem volt olyan fontos laktanya, amely indokolttá tette volna elfoglalását, hiszen ott csak „lapátos katonák” voltak elszállásolva. A Széna tér hadszíntérré tétele már stratégiailag fontos volt, mert ezzel kézben lehetett tartani Buda egy részét, de itt ismét fel kell, tegyek egy kérdést: a Móricz Zsigmond körtéren folytak harcok, de az onnan egy kőhajításra lévő Hadik laktanyát a Bartók Béla úton (amely egyben a Katonapolitika központja volt) mégsem foglalták el a forradalmárok. Miért? Az első néhány nap után a Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium néhány prominense meg tudott szökni a Szovjetunióba, de ismert volt, hogy a Beloiannisz utca – Szalay utca – Néphadsereg utca által határolt részen rengeteg magas beosztású honvédtisztnek, ávós tisztnek, belügyi dolgozónak volt lakása, de a szovjetek által lakott objektumokat sem érte semmiféle támadás. Pontosan ismert volt a Pasaréten lévő villák és azok lakóinak névsora is. Igaz, féltek a forradalom napjai alatt, de sértetlenül megúszták az egészet.
Vajon, ha nyert volna a forradalom szent ügye, ami sajnos nem következett be, akkor is elmaradt volna a felelősségre vonás, mint 1990 után? Egy év van még a hatvanadik évfordulóig, addig van idő gondolkozni, mi miért történt? Vagy egyszerűen szemet hunyunk továbbra is, mint ahogy a ’90 után kifordított köpönyegükbe visszabújók esetében is tesszük? Azt azonban ne feledjük, ezeknek a köpönyegeknek tulajdonosai a felelősei annak, hogy mai napig nem történt meg az elszámoltatás, és a felelősségre vonás!
Molnár Tibor
okt 20, 2015 | Blog, Molnár Tibor
A tragikus csütörtök
Az 1956. október 25-ei eseményeket ismerjük, azonban sem az indítékkal, sem az elkövetők kilétével nem vagyunk tisztában, sőt, még az áldozatok pontos számával sem. Nézzük tehát az ismert tényeket: 25-én délelőtt az Astoriától indult el egy csoport a Kossuth tér felé, amelyhez már útközben csatlakozott több, más kerületekből összeverődött munkás, akik az Astoriánál lévő tömegtüntetés miatt nem tudtak munkahelyeikre eljutni, mivel a tömegközlekedés akadozott. Mire a térre értek, már jelentős tömeggé nőtt a békés tüntetők száma, sőt, kibővült három szovjet tankkal, amelyre a tüntetők maguk másztak fel, ezzel is kifejezve baráti szándékukat. A Kossuth téren összeverődött emberek között tehát minden korcsoport, és mindkét nem képviseltette magát. Eközben egy szovjet harckocsioszloppal Mihail Szuszlov, és Anasztaz Mikojan PB-tagok, valamint Ivan Szerov KGB elnök a tüntetőkkel szemben az MDP-székházba, az Akadémia utca felé tartott.
A Kossuth téren az utca embereiből álló, akkorra már jelentős méretűre duzzadt tüntető tömeg küldöttséget választott, hogy a Parlamentben átadják az előre megfogalmazott követeléseiket, de a Honvédelmi Minisztérium karhatalmistái, néhány T-54-es szovjet harckocsival együtt, megakadályozták ezt. A jószándékú demonstrálók, hogy kifejezzék, nem a szovjet jelenléttel van problémájuk, itt is felmásztak a tankokra, és megpróbáltak barátkozni a katonákkal. Végül ez lett a vesztük.
Az MDP-ülésről távozó Szerov tábornok a Kossuth tér felé vette útját, ahol félreértve a látványt, lövéseket adatott le a levegőbe, hogy elriassza a szovjet tankokat „megszálló” civileket. A lövések okozta pánik hatására a szovjet páncélosok lövéseket adtak le a Földművelődésügyi Minisztériumra, – falain az egykori lövések nyoma ma emlékmű formájában látható – míg a tömeg egy része éppen ott, az árkádok alatt próbált fedezéket találni. Ekkor újabb harckocsi érkezett a térre, amely már repeszgránátokat lőtt, és fentről az épületek tetejéről is érte a teljesen fegyvertelen, és ezáltal védtelen tüntetőket a halálos tűz.
Még napokkal azelőtt, október 21-én a partizánok ünnepi gyűlést tartottak. Természetesen erről mit sem sejthettek az utca emberei, a forradalmárok vagy szabadságharcosok, kinek hogyan tetszik jobban a meghatározás. Szóval Kiss Károly, a begyepesedett sztálinista társulat egyik hangadója, ezen az ünnepi gyűlésen arról beszélt, ha kell, fegyverrel a kézben, vérükkel fogják megvédelmezni az elvtársak a reakció, az ellenforradalom ellen a szocializmus ügyét. Természetesen a fentieket könnyen mondhatta annak tudatában, hogy Mikojan 1956. július 14-én táviratot küldött Magyarországra: nem engedhető meg, hogy bármiféle kellemetlen esemény történjen Magyarországon, ezért, ha segítségre, tanácsra vagy egyébre van szükség, akkor a Központi Bizottság fog segítő kezet nyújtani a magyar elvtársaknak!
Nem lehet tudni, végül akkor, 25-én valóban Mikojan ígérete teljesedett be, vagy valaki más ítélte meg úgy a helyzetet, hogy a békés demonstrációt vérfürdővé kell változtatni, minden esetre az események tragédiába fulladtak.
Mindmáig bizonyítatlan, hogy a Födművelődésügyi Minisztériumban valóban voltak-e ávósok, ha voltak az épületben, lőttek-e a tetőről? Esetleg a partizánokból szerveződött szabadcsapatok emberei tüzeltek, és az ávósok az árkádok alól? Azt sem lehet tudni, hogy a téren egyébként jelen lévő, úgynevezett „zöld Ávó” emberei részt vettek-e a lövöldözésben, vagy az utólag a térre érkező szovjet harckocsi indította-e el a szörnyű végkifejletű vérfürdőt? A megmásíthatatlan tény azonban az, hogy amikor az utolsó lövés zaja is elhalt, a téren és környékén fiatal és idős férfiak, asszonyok, gyerekek feküdtek, sokan úgy, hogy teljesen véletlenül kerülhettek a tűzharc kellős közepébe. Rengeteg ember sebesült meg, voltak, akik az ezt követő napokban orvoshoz sem mertek fordulni sérüléseikkel, így tehát a valós adatokat nem lehet tudni. Később mendemondák születtek teherautókról, amelyekkel elszállították az áldozatokat, jeltelen sírokról, ahová elföldelték őket.
Évekkel ezelőtt különböző listák kerültek elő, amelyek állítólag azok neveit tartalmazta, akik felelősek lehettek a provokációért, amivel tömeget csaltak a Kossuth térre, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy ott halomra lőjék őket. Sajnos azonban az elmúlt huszonöt év nem volt elég arra, hogy hitelt érdemlően nyilvánosságra kerüljenek a felelősök nevei. Az elkövetők nagy része ma már nem él, mint ahogy a szemtanúk jelentős része sem, és azok, akik a történtek idején fiatalabbak voltak, és élnek napjainkban, még most sem merik a nyilvánosság előtt megnevezni a felelősöket. Kiknek állt érdekükben hogy a hosszú évek alatt felderítetlen maradjon e szégyenletes bűntett? Október 25-ike az ’56-os szabadságharc talán mindmáig legsötétebb foltja, mert, minél inkább halad az idő, annál lehetetlenebbnek tűnik az igazság megismerése.
A követező részben egyfajta kiértékelést készítek arról, milyen túlerővel szemben bukott el a forradalom, hogyan került közel kétszáz-ezer honfitársunk külföldre a forradalom kezdetétől a végéig, valamint hogy létezett az, hogy a forradalom idején nem érte támadás sem a Szovjet Nagykövetséget, sem a Belügyminisztériumot, sem a Honvédelmi Minisztériumot, sem Rákosiék főhadiszállását az Akadémia utcában. Önök gondolkoztak-e már ezen?
Molnár Tibor
