Közeledik az 1956-os forradalom és szabadságharc 59. évfordulója. Annak a felkelésnek az évfordulója, amely még mindig sok titkot rejt magában, de mielőtt belemennénk a titkok taglalásába, határozzuk meg, valójában mi is vezethetett el 1956. október 23-áig.
1945 – Magyarországnak, mint a világháború egyik vesztesének, sok lehetőséget nem kínált. A győztesek még a világháború befejezése előtt döntöttek sorsunkról. Azt, hogy területileg ki hová tartozzon, tehát a képzeletbeli határt a Lajtán túlra húzták meg. Ausztriában orosz, amerikai, francia és angol zóna volt, míg Magyarországon csak szovjet zóna, keményebben fogalmazva szovjet territórium. 1945-47 között érezhető volt, hogy előbb-utóbb az MKP (Magyar Kommunista Párt) kezébe kerül a teljes hatalom. Hiába lett a legerősebb a Kisgazda Párt, mégis a legfontosabb területet, a Belügyminisztériumot Rákosiék követelték ki maguknak szovjet segítséggel. Az ideiglenes kormány még Debrecenben volt, de már akkor eldöntötték, hogy a világháború befejezése után megalakul majd a titkosrendőrség, amely aztán szovjet segítséggel irányítani fogja az országot. Elsőként a Politikai Rendészeti Osztály (PRO) néven működött 1945-1946-ban, míg a hírszerző-elhárító munkát a Katonapolitikai Osztály (KATPOL) látta el. A szervezetek rivalizáltak egymással, állandó harc dúlt a színfalak mögött: az egykori illegális magyarországi kommunisták, az egykor volt spanyolosok, valamint a szovjet csapatokkal Magyarországra érkező moszkoviták között. Ők már tudták, hogy mi lesz a vége annak, ha Magyarország a Szovjetunió territóriuma lesz. A magyar nép, a magyar emberek félretéve párthovatartozásukat, megpróbálták nehéz, kemény munkával minél előbb élhetővé tenni a romos fővárost. A megfeszített munkának hamarosan látszott is az eredménye, bár sajnos egy-egy sérülés még ma is látható. Az újjáépítéshez, és egyáltalán az újrakezdéshez komoly segítséget nyújtott a vidék, mivel egy darab krumpli birtoklása is megmenthetett valakit az éhhaláltól. A doni katasztrófa, majd a honpolgárok elhurcolása a Gulágra nem igazán vívta ki a nagy honvédőkkel szembeni szimpátiát, így a „felszabadító” szovjet csapatok megítélése sem egyforma, a magyar zsidóságnak egyértelműen a felszabadulást jelentette, és jelenti a mai napig is, hiszen sokan közülük, és közülünk, leszármazottak közül is éppen ennek köszönhetjük létünket. Nem kívánok számháborúba belemenni, hiszen minden ember halála fájdalmas és borzasztó, ezért mindenkinek meghagyom a saját halottai utáni gyászt, és összefoglalva csak annyit fűznék hozzá, jó lenne, ha végre tiszteletben tartanánk a magunk fájdalmán kívül a másokét is.
Azért írtam e hosszú felvezetőt, mert úgy gondolom, szükség volt rá, hogy mindenki megértse, mi vezetett el 1956. október 23-áig: A rendőri szervek sokszor indokolatlan és brutális fellépése bárkivel szemben, akit a hatalom a rendszer ellenségének titulált, az, hogy hajnalonta bárkinél bármikor megállhatott a fekete autó, ami a kiszemelt alanyt hónapokra, évekre, és nem ritkán örökre elszállította. Jó esetben valamelyik munkatáborban kötött ki, rosszabb esetben, egy jeltelen sírban. Ezen kívül megelégelték az emberek, hogy látástól vakulásig dolgoznak, kevés szabadidejükben pártértekezleteken, vagy „Szabad Nép-félórákon” ülnek, valódi véleményüket azonban még a házastársuknak is csak suttogva merik elmondani. Aki egyik nap még elvtárs volt, másik nap már reakciósként ébredt. Az elvtársak egymással is rendszeresen leszámoltak, gondoljunk csak a Rajk-perre, a Sólyom-perre, Kádár bebörtönzésére! 1956 forradalma a szocializmus megreformálásáért robbant ki, gondoljunk csak arra, hogy amikor a tömeg Nagy Imrét követelte a Kossuth téren, ő úgy kezdte beszédét, hogy „kedves elvtársak!” – majd fújolás és füttyszó kíséretében folytatta. Lassan azután az utca embere vette kezébe az irányítást, és valódi szabadságharccal folytatódott a megmozdulás – de erről Nagy Imre szinte semmit sem tudott – az elnyomás, és a szovjet diktatúra ellen. Hiába nem szeretünk erről beszélni, de Nagy Imre és kis csoportja hithű kommunista volt, Nagy Imre, akit kizártak, majd visszavettek a pártba, egyenesen Moszkvából érkezett 1945 után.
1955-ben, ha a történelem kicsit kegyesebb Magyarországgal, amikor kikiáltották az osztrák államszerződést, – azaz Ausztria II. Világháború utáni helyzetének rendezését, amellyel az osztrákok biztosították országuk szuverenitását,- ugyanakkor innen is ki kellett volna vonni a szovjet csapatokat. Ekkor, immáron másodszor sem kerültünk olyan helyzete, mint a Lajtán túli szomszédaink. Nagyon egyszerű volt az ok, a sztálinista magyar vezetés féltette hatalmát, ezért ragaszkodott a szovjet jelenléthez. A szovjeteknek pedig szintén szükségük volt Magyarországra, mert így nyugat felé biztosították maguknak az úgynevezett felvonulási területet. Csak megjegyzem, hogy a szovjet és a magyar hadsereg egyenruhája között szinte semmi különbség nem volt. A váll-laptól a „pilotka” nevű sapkán át, a „gimnasztyorka” nevű zubbonyig minden ugyanaz volt.
1956. október 23-án a fiatalok hatalmas tömege indult el a Műszaki Egyetemről, ahol százak majd ezrek csatlakoztak, végigvonulva a városon, hangoztatva; „ ruszkik haza”, „lengyel-magyar barátság”, utalva ezzel a korábbi lengyelországi eseményekre. A magyar zászlóból kivágták a szovjet mintára megalkotott rákosista címert, így született a lyukas zászló, amely a forradalom jelképévé vált, és az egész világon ismertté vált, mint a magyar forradalom és szabadságharc szimbóluma.
1956-ban a tömeg a Felvonulási térre vonult, ahol komoly munkával sikerült végül ledönteni a Sztálin-szobrot. Ezen a helyen áll most a „Vaskefe”, amely méltatlan arra, hogy a magyar nép szabadságharcára emlékeztessen. Talán jobb lett volna, ha üresen marad a sztálinista mauzóleum helye, hiszen hiába nincs ott, az idősebb korosztály, aki részese volt az 50-es évek nyomasztó hangulatának, a mai napig ott látja az egykori szobrot.
Elöljáróban csak annyit a következő rész elé, gondolkozzon el a T. Olvasó azon, vajon hogyan kerültek a budapesti utcákra nagy faládák, tele fegyverrel, tölténnyel? A következő részben megpróbálom megkeresni a válaszokat. Addig is felteszem a kérdést, vajon miért nem tudjuk mindmáig, kik lőttek a Kossuth téren október 25-én? Azt, hogy miért lőttek, tudjuk: féltették hatalmukat a fegyvertelen magyar emberektől.
Molnár Tibor
(folytatjuk)