Kergessük el ezt a baloldalt!

Amíg Magyarországon a – hagyományos fogalmakkal élve – jobboldalon van következménye a politikusok és a közélet szereplői által elkövetett vétségeknek, addig a baloldalon bármilyen bűnt elkövethet egy közéleti vagy politikai szereplő, a következmények mindig elmaradnak. Ennek okát egyébként nagyon egyszerűen meg lehet fogalmazni: 

amíg a jobboldalon van erkölcs és demokratikus norma, addig a baloldalon – pontosabban balliberális oldalon – nem ismerik ezeket a fogalmakat, pláne azok jelentőségét és fontosságát.

Novák Katalin és Varga Judit, e két kiváló képességű és nagyszerű asszony tudta a kötelességét, és lemondott pozíciójáról. (S most már csatlakozott hozzájuk Balog Zoltán, a református egyház vezetője is, aki azt tanácsolta az elnök asszonynak, hogy adjon kegyelmet K. Endrének.) Ők nem akartak kibújni a felelősség alól: tettek valamit, ami tényszerűen teljességgel elfogadhatatlan a kormány politikája szempontjából, sőt szinte tőrdöfést jelentett annak szívébe. S tudták, hogy végül is a tények számítanak, ami történt, megtörtént, nem lehet visszavonni és visszacsinálni. Ezt felfogva, meghozták a számukra személyesen legnehezebb és legfájóbb döntést: vállalták a felelősséget és megváltak hivataluktól.

Ezt nem lehet eléggé nagyra értékelni.

Ezzel a lépésükkel nekünk, akik szerettük őket és magasra értékeltük tevékenységüket, óriási áldozatot hoztak személyes életükben. Viszont az ország demokratikus működése, erkölcse és tartása szempontjából hosszú távra ható, példaértékű döntést hoztak, s ennek nagy jelentősége van.

Az mégpedig, hogy innentől kezdve van egy mérce, amelyre mindig és mindenkor lehet majd hivatkozni, ha valaki a közéletben elfogadhatatlan dolgokat művel, tesz vagy mond. Innentől kezdve egyszerűen nem lehet megkerülni az ő példájukat. Vagyis ez a lépésük a balliberálisok számára is – bármennyire is nem szeretnék – mérce kell hogy legyen. Persze ettől még – ismerve őket – folytathatják a következmények nélküli tevékenységüket. Azonban egyvalamivel számolniuk kell a továbbiakban: azzal, hogy a magyar közvélemény, ha eddig nem látta vagy nem tudta volna, most már tudja, hogy a politikában vannak normák és elvárások, amelyeknek, ha egy politikai párt, politikus, vezető stb. nem felel meg, akkor abból levonják a következtetést az állampolgárok, s a következő lehetséges alkalommal ezt ki is fejezik – például egy választás alkalmával. De még az is lehetséges, hogy még hamarabb: tüntetések, nyomásgyakorlás, ellenállás stb. formájában, amelyek „itt és most” alapon kikényszerítik a következményeket.

Most fogódzkodjanak meg: jómagam a következmények nélküli ország tézisét már nagyon hamar a rendszerváltás után megfogalmaztam, mégpedig egészen pontosan a Horn-kormány alatt. 1996-ban írtam először ezzel a címmel egy cikket ebben a lapban, a Magyar Nemzetben. Akkor már két éve volt hatalmon a Horn Gyula által vezetett szocialista–szabad demokrata koalíció, s már addigra annyi, a mondásomat igazoló esemény történt, ami megérlelte bennem a cikket – melyet azután számos, hasonló című vagy alcímű írásom követett a lapban.

Ekkor már túl voltunk Horn Gyula hírhedt „Na és?” válaszán, ami akkor minden, nem posztkommunista beállítottságú ember számára megdöbbentő reakció volt a miniszterelnök részéről.

Emlékeztetőül: a parlament 1994-ben fogadta el az úgynevezett III/III-as törvényt, amely szabályozta, hogy az előző, diktatórikus rendszerben ügynökmúlttal rendelkező személy vagy az ügynöki jelentéseket használó politikai vezetők esetében az illetékes bíróság felszólítja az érintettet, hogy mondjon le közéletben viselt pozíciójáról, s ha ezt nem teszi meg, akkor nyilvánosságra hozzák róla a jelentést.

Így történt ez Horn Gyula esetében is, hiszen ő, mint a Kádár-rendszerben fontos vezetői pozíciókat betöltő személy, megkapta az ügynökökről és ügynököktől származó jelentéseket, így tehát érintett volt. Ezért a bíróság felszólította a lemondásra, amit ő „természetesen” nem vett figyelembe, s ezek után nyilvánosságra hozták a pártállami rendszerben betöltött ilyen típusú érintettségét. (Ami persze az ő esetében, aki az 1956-os forradalom leverésében is szerepet játszott, pusztán már csak hab volt a tortán.) Az újságírók ezek után természetesen megkérdezték tőle, hogy miért nem mondott le, hiszen a törvény alapesetben ezt várja el az ügynöktörvényben érintettektől, s végül is az 1956-os forradalom egyik leverője. A válasza erre rövid volt és nagyon magabiztos: „na és?” Magabiztossága érthető volt, hiszen a lusztráció, a történelmi igazságtétel és elszámoltatás elmaradt a rendszerváltás során Magyarországon, olyannyira, hogy ő 1994-ben már az ország miniszterelnöke lehetett.

A következmény tehát elmaradt, de ezek után is egyik ügy követte a másikat, amelyben hasonlóan reagáltak a szocialista és a szabad demokrata vezetők, viselt dolgaik sorra nyilvánosságra kerültek, tehát világossá vált, hogy itt egy baloldali-balliberális magatartásmóddal állunk szemben. Nos, ez volt az a pillanat, amikor megjelent a cikkem 1996-ban.

Ehhez képest változott meg a helyzet 1998-ban, amikor a történelem igazságot szolgáltatott, a Horn-kormány megbukott, és az Orbán Viktor vezette Fidesz–Kisgazdapárt–MDF által alkotott jobboldali koalíció került hatalomra. 1998–2002 között alapjaiban alakult át a helyzet Magyarországon, szinte egy csapásra megszűntek a korábbi politikusi magatartások, s először a rendszerváltás után már nem kellett következmények nélküli országról beszélnünk.

2002 a teljes nemzeti oldal számára tragédiával ért fel, mert egy nagyon jó négyéves kormányzás után mégis a baloldal kaparintotta meg újra a hatalmat, ennek okaiba most ne menjünk bele. Sokkal fontosabb, hogy Medgyessy Pétert 2004-ben Gyurcsány Ferenc a szabad demokraták segítségével megpuccsolta, s ő lett a miniszterelnök.

Nos, a 2004 és 2009 közötti időszak, Gyurcsány kormányzása elhozta Magyarországra a teljes és brutális következménynélküliség időszakát.

Nem árt ezeket újra és újra felidézni, már csak a fiatalok tájékoztatása okán is! Gyurcsány Ferencnek szinte megszámlálhatatlan mennyiségű olyan ügye volt, amelynek szinte mindegyike után le kellett volna mondania, főként a cégeivel kapcsolatban. Csak címszavakat említek: Motim, Nomentana, Fittelina, sukorói telekeladás, orosz kereskedelmi kirendeltség, nem is említve a régebbi botrányait, mint az őszödi kormányüdülő, illetve a Szalay utcai parlamenti helyiség minimum korrupciógyanús megszerzése. Mi volt mindezekre Gyurcsány Ferenc végtelenül pofátlan válasza a parlamentben, amikor megkérdezték, hogy tisztességesen szerezte-e a vagyonát? Valahogy így felelt: „Mi az, hogy! Nagyon is! Törvényesen és tisztességesen!” (Az Országgyűlés falai elég erősek voltak, hogy ne omoljanak össze.)

De persze mindennek a „csúcsa” 2006, amikor Gyurcsány kétszeresen is politikai bűnt követett el: először is félrevezette a választókat a kampány idején az ország gazdasági helyzetével kapcsolatban, tehát manipulációval szerezte meg a hatalmat ismét (az Európai Unió parírozása, csúnyábban szólva falazása mellett), majd, amikor az őszödi beszéd nyilvánosságra került ősszel, akkor pedig az ő irányításával és engedélyével össze-vissza verette az ellene tüntető állampolgárokat, szeptembertől kezdve, heteken át.

A csúcspont azonban természetesen október 23-a volt, amikor a rendőri brutalitás elképesztő méreteket öltött, és mondjuk ki:

csak a véletlen műve, hogy ott és akkor nem volt halálos áldozat, csak sérültek, igaz, legalább két ember későbbi halála ide vezethető vissza.

Normális demokráciában Gyurcsány Ferencnek nemcsak lemondania kellett volna, de az előre hozott választások lett volna az adekvát következmény. Ám nem lett semmi. 2011-ben hiába állapította meg a Balsai-bizottság, hogy Gyurcsány valójában terrorcselekménnyel vádolható, továbbra sem történt semmi, Gyurcsánynak esze ágában sem volt lemondani, sőt még ma is itt rontja a levegőt a magyar politikai életben.

S itt vagyunk igazán bajban ezek után: egy demokráciában a kormányok felelőssége nagyon nagy, de senki ne gondolja, hogy az ellenzéké elhanyagolható. Nem, ellenkezőleg: igazi demokráciát akkor lehet működtetni, ha a kormány mellett az ellenzék is képes a demokratikus normákat betartani. Normális ellenzék nélkül nincs demokrácia, csak féloldalas.

Nos, Magyarországon féloldalas a demokrácia ebből a szempontból.

Éppen ezért azt mondom, hogy mi, nemzetiek is tegyünk meg mindent azért, hogy egy demokratikus normákat betartó baloldala, ellenzéke legyen ennek az országnak.

Kergessük el ezt a baloldalt, persze a jogállami normák betartása mellett, és bízzunk benne, hogy e bagázs helyén megszületik lassan egy normákat betartó baloldal.

És akkor leszünk véglegesen egy következményekkel teli ország.

Forrás: Magyar Nemzet

Remény az Unió megmentésére

Az általam 2021-ben először felvetett huxit aktualitása ma egészen másképp néz ki

E hasábokon 2021 augusztusában cikket írtam Ideje beszélnünk a huxitról címmel. A cikk sokaknál kiverte a biztosítékot, holott abban az írásban csak felvetettem a lehetőségét az EU-ból történő kilépésnek, s azt állítottam, hogy amíg lehet, bent kell maradni, de lehet olyan helyzet is – mint minden szervezetben, munkahelyen, kapcsolatokban stb. –, amikor a szakítás a jobb megoldás az együtt maradásnál. Lehetőségről beszéltem, s nem javaslatról.

Ennek ellenére felfigyelt a cikkemre nem csak a magyarországi baloldali ellenzék nagy része, köztük Dobrev Klára, akinek kénytelen voltam egy válaszcikket is írni arról, hogy én nem a Fidesz hivatalos álláspontját képviselem, amint azt ő volt kedves elképzelni. Felhívtam a figyelmét arra, hogy a Fidesz nem DK, a Fidesszel szimpatizáló értelmiségieknek, elemzőknek, kutatóknak van és lehet is saját, egyéni véleményük, amelyért ők viselik a felelősséget.

Emellett váratlan külföldi visszhangja is volt a cikkemnek, több ország médiájában említést tettek róla – Olaszországtól Németországon át Indiáig –, interjút akart velem készíteni a Russia TV, az ARTE és mások, amelyeket nem vállaltam el, tudván és értve, hogy rossz irányba mozdulhatnak a folyamatok, fölösleges és alaptalan indulatokat kelthetek.

És lassan el is múlt a „csoda”, napirendre tértek a cikkem felett az érintettek, itthon és külföldön is. Miért idézem fel most mindezt? Semmiképpen sem azért, hogy verjem a mellemet, hogy én vetettem fel az elsők között a huxit elvi lehetőségét vagy témáját. Másról van szó.

Arról, hogy az elmúlt két évben nagyot fordult a kocka:

2022 februárjában megkezdődött az orosz–ukrán háború, amire az Európai Unió, a brüsszeli elit ismét hihetetlenül rossz válaszokat adott, akárcsak korábban a gazdasági válságra, a 2015-től induló migránsáradatra, a 2020-ban bekövetkezett gyanús környezetű pandémiára, a brexitre és így tovább. Az unió vezetése – pontosabban a magát önhatalmúlag az unió kormányának kinevező Euró­pai Bizottság – mindig mellényúlt, s lassacskán az is egyre inkább világossá vált, hogy az Ursula von der Leyen által „vezetett” bizottság nem ura önmagának. 

A döntések, amelyek megszületnek, nem képviselik az euró­pai emberek érdekeit, hanem ezeket a döntéseket „máshonnan küldik”, leginkább az Egyesült Államokból (a demokratáktól), a globális pénzügyi és gazdasági elittől (a Világgazdasági Fórumtól), a Soros-hálózattól, illetve a szupergazdag transznacionális cégektől és pénzintézetektől, amelyek közül kiemelhetjük a BlackRockot, amely több billió dollár és rengeteg cég felett rendelkezik.

Amikor tehát aktuálisan felteszik sokan a kérdést, hogy vajon miért ragaszkodik Brüsszel Ukrajna mielőbbi felvételéhez az Európai Unióba, illetve a felvételi tárgyalások megkezdéséhez, miközben az a 27 tagállam egyikének az érdekét sem szolgálja, akkor a válasz megadásához túl kell látnunk a formális nyilatkozatokon. Egyszerűen fel kell tennünk a kérdést: Cui prodest? Vagyis: kinek az érdeke Ukrajna folyamatos pénzelése és felvétele az unióba?

A válasz megadásához abból kell kiindulnunk: Európának biztosan nem érdeke ez, hiszen

egy olyan hatalmas, szegény, háborúban lerobbant, áttekinthetetlen helyzetben lévő, végtelenül korrupt ország kerülne be az unió­ba, amelynek az újjáépítése hatalmas pénzeket emésztene fel az országok büdzséjéből, s szinte mindenki nettó befizetővé válna. Ez különösen erősen sújtaná a közép- és kelet-európai, szegényebb tagállamokat.

De akkor miért akarja ezt mégis Brüsszel? Azért, mert valójában Brüsszel nem irányítja az uniót, Ursula von de Leyen, Charles Michel és a többiek kiszolgáltatták az uniót más, jóval befolyásosabb nagyhatalmi tényezőknek. Ebből fakadóan a cui prodest? kérdésére a válasz kívül, külső erőknél keresendő.

Két erő érdekében áll az, hogy Ukrajna állva maradjon és bekerüljön az unióba is. Az egyik természetesen az Egyesült Államok, amely legalábbis meghatározó befolyást gyakorol Brüsszelre. Az USA fontos emberei, gondolkodói már többször kifejtették, hogy számukra a legnagyobb veszély az, ha a hatalmas szárazföld, Eurázsia egyesíti erőit, elsősorban a német technológia és az orosz energiaforrások által. Erről már világosan írt Zbigniew Brzezinski volt nemzetbiztonsági főtanácsadó A nagy sakktábla című művében, illetve erről beszélt egy 2015-ös előadásában a magyar származású George Friedman, a Stratfor Intézet alapítója is. Mindketten kifejtették, hogy

 az Egyesült Államoknak Ukrajna nagyon fontos ütközőzóna, amely megakadályozza, hogy Oroszország és Európa túl közel kerüljön egymáshoz. Ezért provokálták ki a háborút Oroszország és Ukrajna között, bízva abban, hogy az oroszok az ukránok utolsó csepp vérével és persze az ő katonai segítségükkel legyőzhetők, így a régi ellenségtől megszabadulhatnak.

Nem így alakultak az események, Ukrajna nyilvánvalóan veszíteni fog ebben a háborúban, és vélhetően területekről is le kell mondania egy valahai békeszerződésben. De az USA menteni akarja, ami menthető: az Európai Unió gyenge és ostoba vezetőinek segítségével Ukrajna megmaradt részét be akarja húzni az unió­ba, amely majd lesz oly szíves, és a saját kárára gazdaságilag fenntartja valahogyan Ukrajnát. Nem beszélve arról, hogy az amerikaiak Ukrajnát lényegében véve már kisajátították mind gazdasági, mind politikai értelemben is.

A másik szereplő, amelynek érdeke, hogy Ukrajna EU-tag legyen, nem más, mint a globális gazdasági és pénzügyi elit, vagyis a transznacionális gigacégek és pénzintézetek. Miért? Mert már jelen vannak befektetéseikkel Ukrajnában, méghozzá brutális mértékben, különös tekintettel a mezőgazdaságra, az IT-iparra és az energiaiparra is. 

A WEF-hez kötődő mintegy 1600 (!) gigacégnek nem érdeke, hogy összeomoljon Ukrajna, ehhez kell az unió. Másfelől gondoljunk a BlackRockra is, amely már tavalyelőtt decemberben szerződést kötött Zelenszkijjel arra, hogy az ország újjáépítését ők és az ő vállalataik fogják irányítani. Mindez dugába dőlne, ha Ukrajna egyedül maradna és a továbbiakban az oroszok diktálnának.

Miért írtam le mindezt? Azért, hogy világossá tegyem: az általam 2021-ben először felvetett huxit aktualitása ma egészen másképp néz ki, mint két éve. Azóta igazából az Európai Unió óriási válságba került, elveszítette önállóságát és szuverenitását. Ebből fakadóan ma az lehet az egyik kiút a válságból, hogy az unió gyökeres átalakítását valósítjuk meg, de nem a föderalizmus irányában, hanem ellenkezőleg.

A júniusi európai parlamenti választások ezért fontosak: ha a szuverenista erők lényegesen és markánsan meg tudnának erősödni, akkor nem történhetne meg még egyszer, hogy egy Ursula von der Leyen nevű, a WEF-nek és Klaus Schwabnak, az amerikaiaknak és a Soros-hálózatnak alávetett bábfigura kerüljön például az Európai Bizottság élére, miközben persze az Európai Bizottság vágyál­mait arról, hogy az unió kormányává válhat, minél előbb darabokra kell törni.

Mindez reményt adhat az unió megmentésére, de szó sincs arról, hogy ez egy könnyű mérkőzés lenne. Annál is inkább, mert a föderalista ellenerők mindent megtesznek annak érdekében, hogy szuperföderális uniót hozzanak létre, amelyben létezne egy minden tagállam felett álló kormány, élén egy kormányfővel, lennének miniszterek és államtitkárok, mint egy nemzetállamban, de a legkegyetlenebb céljuk, hogy megszüntessék az 1966-ban De Gaulle által Walter Hallsteintől, akkori bizottsági elnök támadásától megvédett konszenzuális döntés elvét, ami arról szól, hogy ha egy tagállamnak nem áll érdekében egy döntés, akkor azt nem kényszeríthetik rá – ami, ha nem is annak nevezik, de mégiscsak vétójogként funkcionál egészen napjainkig. De vajon meddig még? Ez az igazi kérdés, erről szól a kiélezett küzdelem föderalisták és szuverenisták között.

Vagyis most egy ilyen válsághelyzetben lehetőség van arra, hogy – szemben olyan alapító atyák szellemével, mint Jean Monnet, Altiero Spinelli, Paul-Henri Spaak, akikről termek, épületek vannak elnevezve Brüsszelben – sikerüljön egy új, tagállami szuverenitáson és azok döntésén alapuló unió megteremtésére. Ezért érdemes küzdeni a következő hónapokban.
És miért is? Éppen azért, hogy elkerüljük a huxit lehetőségét vagy szükségességét. Mert az

 egészen más kérdés, hogy ha elveszítjük ezt a csatát, és a szuperföderális európai állam hívei győznek, s viszik át az akaratukat a tagállamokon. Abban az esetben újra kell gondolni mindent. Ne ez legyen. De ha mégis megszüntetnék trükkök százaival a konszenzusos döntés intézményét, akkor azt én például egyértelműen vörös vonalnak tekinteném.

Mit is mondott Orbán Viktor 2004 előtt, amikor a belépés volt a kérdés? Azt, hogy – akkor – több szól a belépés, mint a kint maradás mellett. S mit mondott most a svájci vezetőknek? Kétszer gondolják meg, mielőtt be akarnának lépni az unióba…

Vagyis egy lehetetlen állapot, amely teljes egészében megszünteti a szuverenitásunkat, nem fogadható el és nem engedhető meg egy ilyen múltú országnak, mint a miénk, s ez következményekkel kellene hogy járjon.

Forrás: Magyar Nemzet

Állítsuk meg a WHO-t!

A WHO alapvető céljairól egy korábbi cikkemben már írtam, mégpedig július 26-án, meglehetősen harcias címmel: „A WHO lesz a Világkormány első változata? Ha igen, azonnal ki kell lépnünk belőle!”. Állításomat fenntartom, sőt azért írok újra a témáról, mert a helyzet veszélyesebb lett.

Először is egy mondat erejéig a lényegről:

a WHO, s annak kommunista, terrorista múltú vezetője, Tedros Abraham Gebrejesus a jövő évi májusi közgyűlésen el akarja érni – s persze a mögötte álló Nagyfiúk -, hogy minden, a járványokkal, pandémiával kapcsolatos kérdésben a WHO rendelkezzen, a nemzetállamoktól pedig egyszerűen elveszik az önálló cselekvés lehetőségét. 

Magyarul, a nemzetállamok elveszítik e téren a szuverenitásukat (s ez meggyőződésem egy folyamat kezdete lenne). A zárójeles megjegyzésemet egyébként szerintem nagyon sokan pontosan tudják és ismerik, csak nem beszélnek róla…

Azonban láthatóan bizonyos akadályokba ütköznek, a dolog nem működik úgy, mint mikor a kés átmegy a vajon.

Na természetesen nem az Európai Unió részéről jön az ellenállás, mert Brüsszel, mint egy alázatos pulikutya, hatalmas bólogatásokkal és nyelvcsapásokkal felel a WHO és a Gebrejesus névnek cseppet sem megfelelő elnök elképzeléseire.

Tehát Ursula von der Leyen-től természetesen semmilyen ellenállásra nem számíthatunk. Hogy egyes tagországok mit tesznek, az még nem világos számomra.

Viszont a déli és latin-amerikai országok közül sokan ellenállnak ennek a diktatórikus-totalitárius törekvésnek, mely a világ átrendeződésének első nagy kísérlete lenne. Afrika ébredezik, ők még emlékeznek Bill Gates hírhedt afrikai oltási kísérleteire, amely rengeteg szenvedést okozott főleg a terhes vagy gyermeket akaró nőknek. Afrika, mint manapság látjuk, már nem hisz a Gebrejesus-i könnyeknek…

És azért természetesen van ellenállás a WHO-világkormányzás ellen Európában, a nyugati világban is, nem államok, hanem civilek, jogászok részéről. Korábbi cikkemben már beszámoltam róla, hogy tíz döntően uniós ország jogászaiból álló csoport lépett fel a WO törekvéseivel szemben, de legalább olyan fontos megemlíteni például a CitizenGo nevű nemzetközi konzervatív, szuverenista civil szervezetet is, mely több tízezer tagot számlál, többek között számos magyart is; ez a szervezet is dicséretes aktivitással lép fel – a saját lehetőségein belül – a WHO ördögi terve ellen.

De mindezt felismerte a WHO és a mögötte álló globális elit is, s azonnal léptek: a mostani 78. ENSZ Közgyűlés keretei közé beemelték a saját témájukat, melyet éppen ezen a napon, szeptember 20-án rendeznek meg, céljuk, hogy a WHO teljhatalmával kapcsolatos ellenállást megtörjék mind a 194 tagország kormányaiban.

Fontos nap tehát e a mai: a küzdelem láthatóan folytatódik.

Mit tehetünk mi, a Föld állampolgárai, hogy megakadályozzuk a világhatalmi urak kélyes vágyainak érvényre jutását, totális hatalmuk megteremtését, az egészségünkkel való játékuk szűnni nem akaró folytatását, sőt fokozását (lásd a legújabb „vírust”, az Erist)?

Minden ez elleni petíciót aláírhatunk, tiltakozhatunk, tüntethetünk is, s ezt meg is kell tennünk nekünk, szuverenistáknak.

De, akik igazából ellenállhatnak a globális Nagyfiúk törekvéseinek, azok igazából a nemzetállamok, akiket a polgárok széles tömegei támogatnak e törekvésükben.

Ezt várjuk el tőlük az ENSZ-ben.

Nagyon biztos vagyok benne, hogy nem kell azt mondanom: egy emberként sorakoztam fel a saját gondolataim mögé.

Forrás: Magyar Nemzet

Fricz Tamás: Állítsuk meg a WHO-t!

 

Foglalkozni kell a vakcinakárosultakkal, méghozzá minél előbb!

Ott kezdem, hogy a berlini Charité Intézet kimutatta, hogy Németországban a súlyos vakcinaszövődmények száma negyvenszer magasabb, mint gondolták volna. Mintegy félmillió embert érinthet ez német földön. Mindezt Harald Matthes, a vizsgálatot folytató csoport vezetője nyilatkozta nemrég.

És ez súlyos adat. És nem csak Németország érintett ebben, Hollandiából, az Egyesült Államokból, Ausztráliából, Nagy-Britanniából és még számos országból érkeznek adatok a vakcinakárosultakról, számuk nem csekély.

A tények azt mutatják, hogy amióta a vakcinák tömegesen beadásra kerültek, döbbenetes mértékben megnövekedett az érthetetlen halálesetek száma a világon, s ami a legdurvább, hogy az oltottak körében növekedett meg jelentősen a súlyos szövődmények és halálok száma, s nem pedig az oltatlanokéban. 

Még egyszer mondom: aki nem csak hivatalos, „első” nyilvánosságot olvas a médiumokban, az tudja, hogy itt tényekről és még egyszer tényekről, méghozzá kegyetlenül szomorú tényekről van szó.

Ezt nem lehet, és nem szabad elhallgatni. S mindez döntően az mRNS-vakcinákra, a Pfizer és a Moderna által gyártottakra igaz elsősorban.

A német intézet vizsgálata szerint a leggyakoribb mellékhatások: szívizomgyulladás, szívinfarktus, az immunrendszer túlreakciója, neurológiai zavarok, az idegrendszer károsodása, stroke, vérrögképződés.

A németeknél összesen 179 millió oltóanyag került beadásra. Matthes professzor szerint speciális szakambulanciák kellenek a vakcinakárosultak kezelésére! Megfontolandó gondolat. 

Mindez persze nem azt jelenti, hogy aki mRNS-t kapott, az most már készüljön a legrosszabbra. De tény, hogy nyilvánvaló, hogy ez nem német történet.

Csak mellesleg jegyzem meg – erről lehet, hogy sokan nem tudnak –, hogy éppen a Charité Intézetben dolgozott Cristian Drosten, aki a Kary Mullis által feltalált PCR-tesztet a Covid tesztelésére „továbbfejlesztette”, viszont tudnunk kell, hogy Mullis még az életében hangsúlyozta, hogy a PCR Covid-diagnózisra valójában alkalmatlan, nem erre való igazán. Mullis, miután erről beszélt, 2019-ben meghalt… Ez azért egyébként – magunk közt szólva – némileg érdekes.

Közben érdekes hír az is, hogy a Bukaresti Fellebbviteli Bíróság és a Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőtábla június 13-án, elutasítva a román kormány fellebbezését, véglegesen illegálisnak nyilvánította a Coviddal kapcsolatos megszorításokat, a polgárokra és a cégekre kivetett restrikciókat. (Ügyiratszám: 3751/2021 és 8178/2023.)

A következőkben egy rendkívül érdekes interjú szövegét idézném rövidítve, ami nagyon idetartozik és nagyon tanulságos. Néhány hete Karl Lauterbach, a német szövetségi egészségügyi miniszter rövid interjút adott a kialakult helyzetről a ZDF-nek.

Lauterbach meglepően őszinte volt, sőt politikusokhoz „méltatlanul” önkritikus.

A vakcinakárosultakkal kapcsolatban kijelentette, hogy „Felkavaróak ezek a sorsok… nagyon sajnálom ezeket az embereket. (Ez is valami… – F. T.) Ezek igen súlyos károsodások, amelyekből számos maradandó lesz (!). Amit mi, mint állam teszünk, hogy a betegpénztárak átveszik a kezelési költségeket… A kezeléshez szükséges gyógyszerek még nincsenek meg, azokat lázasan kutatják.”

A riporter ekkor felpanaszolta, hogy az érintettektől pont az ellenkezőjét hallják, egy év harc, elutasítás, Canossa-járás, a végén egy csekély összeg megítélése.

Lauterbach nagy megértést tanúsítva azt mondta, hogy valóban, az oltáskárosodást elismerő folyamatokat fel kell gyorsítani!

A riporter ezek után számonkérte a következőket a miniszteren: „Lauterbach úr, miért mondta korábban többször is, hogy az oltás mellékhatásmentes lesz?” (Vagyis, miért hazudott az emberek szemébe, ezzel kilőve annak lehetőségét, hogy ők döntsenek a veszélyek mérlegeléséről? – F. T.)

Lauterbach zavarodott válasza:

Nos, ez egy alkalommal túlzóan, egy rosszul sikerült tweetben történt. De alapvetően nem ez volt az álláspontom… (!)

A riporter tovább erőltette, indokoltan: „miniszter úr, végig azt a benyomást keltette, hogy mellékhatások szóba sem jöhetnek!”

Lauterbach erre nem tudott érdemben válaszolni, csak annyit tett hozzá: „az oltásokat világszerte alkalmazták…” (Hát igen, de miért is? – F. T.)

A riporter ezek után azt vetette fel, hogy most indulnak az első perek világszerte a Pfizer–BioNTech és a többi gyártó ellen. Mi lesz ezeknek a kimenetele?

Lauterbach válasza: „Miniszterként óvatos kell, hogy legyek. Ami helyénvaló (?), hogy az EU-s szerződések keretein belül ezek a cégek a legmesszebbmenőkig fel lettek mentve a felelősségvállalás alól. És ezért a felelősség a német államnál van.” (Ez mitől is „helyénvaló”? – F.T.)

A riporter riposztozott: „tehát ezekben a bírósági eljárásokban a cégek hátra tudnak dőlni. Jó érzés van önben?”

Lauterbach válasza: „Nem én készítettem a szerződéseket (ebben igaza van, talán Ursula von der Leyen, egy minden gyanú felett álló személy erről többet tudni mesélni – F.T.) „Azt gondolom, hogy az akkoriban kialakult helyzet a felelős azért, hogy az oltóanyagokat mihamarabb használni akarták (függetlenül attól, hogy valójában nem lehetett tudni, mennyit használnak és mennyit ártanak. Brávó! – F.T.)

Végül felvetette a riporter, hogy vajon nem kellene-e a cégeknek ebben a helyzetben szolidaritási alapon is, emberiességi alapon is önkéntesen alapítványokba fektetni pénzeket, ezzel segítve az általuk gyártott vakcinák károsultjai számára?

Lauterbach válasza:

de igen! Ez elvárható lenne tőlük, hiszen – ahogyan fogalmazott – elképesztő nyereségekhez jutottak. Ezért ez nem pusztán szép gesztus lenne, hanem igenis elvárható tőlük!

Még annyit: Magyarországon az OK (oltáskárosultak szervezete) levélben fordult a Köztársasági Elnöki Hivatalhoz, hogy foglalkozzanak velük. Biztató levelet kaptak.

Összegzem a mondanivalómat: elég volt a téma körüli hallgatásból! A világ jelentős része már foglalkozik a vakcinakárosultakkal. 

Ez az egyetlen emberséges és tisztességes magatartás, ha már az idő kerekét nem tudjuk visszaforgatni. Sajnos.

Sokat tanultunk megint. És még mennyit fogunk, Istenem!

Forrás: Magyar Nemzet

A WHO lesz a világkormány első változata?

Ha igen, azonnal ki kell lépnünk belőle!

A Tedrosz Adhanom Gebrejeszusz, egy etióp marxista-kommunista által vezetett WHO – az ENSZ egészségügyi szervezete – arra készül, hogy a jövő évi közgyűlésükön egy olyan megállapodást fogadtassanak el a 194 tagállammal – tehát az egész világgal –, amely átfogó és teljes uralmat ad a WHO-nak a járvány- és pandémiaügyekben a nemzetállamok felett. 

Erről korábban már több alkalommal írtam, de nem lehet eleget beszélni és írni erről, mert úgy látom, egy kicsit háttérbe szorulnak az ezzel kapcsolatos hírek a hivatalos médiában – sajnos hazánkban is.

Mint ahogyan nem sokat hallottunk arról sem – sajnos –, hogy hazánkban nemrég lezajlott egy WHO-s konferencia, amelyen részt vettek a magyar egészségügy vezetői is. Sőt el is fogadtak ezen az összejövetelen egy Budapesti Nyilatkozatot is.

Na de sebaj, térjünk a lényegre.

A Világegészségügyi Szervezet (WHO) keretein belül már javában készül két megállapodás, méghozzá a Pandémiás Szerződés és a Nemzetközi Egészségügyi Szabályzat (IHR) módosítása. Ezeket a módosításokat terjesztenék a 2024-es közgyűlés elé, amelyik terveik szerint ezekre rábólintana.

Az apró kis probléma csak az, hogy ezek a „módosítások” gyakorlatilag alapjaiban megváltoztatnánk az életünket – nemcsak a mienkét, hanem az egész világét. Méghozzá eléggé vészjósló irányban, hogy finoman fogalmazzak.

Amit ugyanis erről tudni lehet, az az, hogy a világjárványról szóló szerződés és az IHR módosításai alapján az Egészségügyi Világszervezet, a WHO gyakorlatilag egy egészségügyi világkormánnyá válna mint nemzetek feletti és globális szuperszervezet. A tervezetek alapján a WHO a következő feladatokat látná el:

A világjárványok korai felismerése és megelőzése – amihez létrehoznak egy globális korai előrejelző és megfigyelő rendszert.

A WHO a továbbiakban nem lenne más, mint a globális egészségügyi kérdéseket koordináló hatóság, amely hatékonyan megfosztaná a nemzeti és helyi egészségügyi hatóságokat az önálló döntések lehetőségétől, és így alapvetően ellentmondana a nemzeti szuverenitás és önállóság elvének.

További cél: a nemzetközi együttműködés erősítése olyan területeken, mint a megfigyelés, a riasztások és a reagálás, ami egyenértékű lenne az állampolgárok globális megfigyelőrendszerének államok általi létrehozásával, amelyet a WHO kényszerít ki, valamint a „félretájékoztatás” elleni küzdelem világszerte, ami lényegében egyenértékű lenne a cenzúra bevezetésével.

Még szerencse és jó hír – amiről szintén nem tudunk semmit –, hogy Kölnben június végén egy tíz ország jogászaiból összeálló társaság gyűlést tartott, és a leghatározottabban kiállt a fenti WHO-módosítások bevezetése ellen.

Az Anwalte für Aufklärung nevű szervezet elveti mind a Pandémiás Szerződést, mind az IHR-t, mint olyan célokat, amelyek szembemennek a jogállamisággal, az emberi szabadságjogokkal, a szubszidiaritás elvével és a nemzetállamok szuverenitásával.

A részt vevő tíz ország: Ausztria, Svájc, Liechtenstein, Franciaország, Spanyolország, Olaszország, Csehország, Hollandia, Izrael és Németország.

Egyértelműen fogalmaznak: nemet mondanak a totalitarizmusra és nemet mondanak a világkormányzásra, pontosabban annak első, lopakodó lépésére.

Én is egyértelműen akarok fogalmazni: igazuk van, volt és lesz.

Ha a WHO a nyugállományba vonult terroristával az élen valóban ilyen célokat akar 2024-ig megvalósítani, nem lehet más lehetőségünk, mint hogy kilépünk a WHO-ból, amelyet egyébként a Big Pharma, magáncégek és Bill Gates finanszíroz elsősorban.

Fontos nekünk a szuverenitásunk? Igen!

És bizony nem csak a WHO-val szemben…

Forrás: Magyar Nemzet

Fricz Tamás: A WHO lesz a világkormány első változata? Ha igen, azonnal ki kell lépnünk belőle!