Modellértékű volt a kampány

A legfőbb veszély az a XXI. században, hogy a demokráciát mint politikai rendszert felülírja egy újfajta, globális rendszer, amelyet nem a politika hoz létre, hanem a globális piac irányítói, egy pénzügyi és gazdasági „elitokrácia”. A modern társadalmakat legátfogóbban és hálózatosan szervező három meghatározó szféra – a piac, az állam és a társadalom – vonatkozásában a piac tesz szert globális hatalomra; a multinacionális gigacégek és a globális pénzügyi körök együttesen olyan érdekszférát hoznak, hoztak létre, amelyik helyzeténél fogva a nemzeti keretek között működő (nemzet)államok és társadalmak fölé emelkedik.

E globális elitokrácia meggyőződése, hogy a világ gazdasági, pénzügyi, társadalmi és politikai válságai nem kezelhetők máshogyan, mint régi és új, már működő és a jövőben működésbe lépő globális intézmények segítségével, s ezért ebben a folyamatban olyan új működésmódot alakítanak ki, amely alárendeli a demokráciát a globális szempontoknak.

Nem akarják formálisan megszüntetni a demokráciát, hanem olyan politikai eljárásmóddá kívánják azt változtatni, amely felett immáron nem a társadalom, hanem sokkal inkább a globális elit akarata érvényesül. A „felülírás” ebben az esetben tehát azt jelenti, hogy a demokratikus színpadi kellékek megmaradnak ugyan a politikai és a közéletben, de azokat most már nem az állampolgárok választják ki és rendezik be, hanem a globális körök.

Utóbbiak nem azt mondják, és – éppen a demokrácia normatív ereje miatt – nem is merik mondani, hogy a demokrá­ciát sutba kell dobni, hanem az a meggyőződésük, hogy a konfliktusok kompetens kezelését már nem a nemzeti demokráciák tudják megvalósítani, hanem a globális intézmények, főként a globális piaci intézmények. Úgy vélik, a nemzetállami kereteket mintegy meghaladta az idő, ezért kell azokat felülírni.

Ebből fakadóan létrejön a globálissá vált piac és a nemzetállam, illetve a globalizmus és a demokrácia közötti konfliktus. Ezért nem véletlen az, hogy a globális piaci szereplők erősen támadják a nemzetállami kereteket, s azok elavultságáról beszélnek, mert jól tudják, hogy a nemzetállamok felbomlasztása egyet jelentene a nemzeti keretek között működő – tehát véleményük szerint már nem kel­lően hatékony – demokráciák alárendelésével is.

De mit lehet tenni a globalizmus erői ellen, mi védheti meg a demokráciát a globális elit akaratával szemben? Csakis az, ha a nemzetállami demokráciák stabilak, erős, legitim kormányzatokkal rendelkeznek, amelyek elkötelezettek a nemzeti szuverenitás és a demokrácia értékei mellett.

S itt érkezünk el a demokrácia belső, ha tetszik, nemzetállamokon belüli problémáihoz. Ezek közül is az egyik legfontosabb a cikluslogika, másképpen fogalmazva az a tény, hogy a kormányra kerülő politikusok képtelenek hosszú távon gondolkodni, tervezni és cselekedni.

Márpedig a nemzetállamokat képviselő politikusok csak akkor lehetnek hatékonyak és ütőképesek globális szinten is, ha a demokrácia valóban távlatosan gondolkodó államférfiakat állít egy ország élére, nem pedig megélhetési politikusokat, akik a cikluslogika alapján csak választástól választásig tudnak tervezni, vagyis a saját hatalmuk megtartása és a túlélés vezeti őket. Utóbbi esetben ugyanis pontosan az történik, aminek nem szabadna megtörténnie: hogy a nemzeti politikusok a multinacionális pénz- és piaci tőke kiszolgálóivá és bábjaivá, velejükig korrupttá válnak.

Teszik ezt azért, mert az aligha vitatható, hogy a globális tőke valóban olyan szinten van jelen az országok jelentős részében, hogy már nem a befolyásuk a kérdés, hanem az, hogy melyik kormány és melyik nemzeti politikusgárda az, amelyik képes az állami szuverenitás megóvására.

Aki csak cikluslogikában, vagyis túlélésben és hatalomátmentésben képes gondolkodni, annak számára a globális elit akaratának való alárendelődés egyfajta megoldás, hiszen a globális elit hálás a szervilis kormányoknak és megsegíti azokat, sokféle módon és formában.

Nyilvánvaló például, hogy a volt luxemburgi miniszterelnök, majd később – nem véletlenül – az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker gyakorlatilag e globális tőke alkalmazottjává vált; a Sziriza eleinte harcos, a független görög útnak elkötelezett vezetője, Alexisz Ciprasz egy idő után beadta derekát az uniós elitnek és a nemzetközi bankoknak.

További példák: a narancsos forradalom (helyesen: a globalista, sorosista hálózat puccsa) után hatalomra került ukrán politikai elit egésze a globális erők kiszolgáltatottja a mai napig, élén Petro Porosenkóval; Dacian Ciolos, aki 2015 és 2017 között egy úgynevezett technokrata kormányt vezetett Romániában, szintén a globális elit lekötelezettje. És akkor még nem beszéltünk Ioannis Papalekas és Mario Monti urakról, akik a Goldman Sachs gigapénzintézet alkalmazottaiból váltak delegált miniszterelnökökké Görögországban és Olaszországban 2011-ben, s áldásos tevékenységük során végig a valóságos kinevezőik, nem pedig a nemzetük és a választópolgárok érdekeit képviselték.

De említhetjük Zoran Zaev macedón miniszterelnököt is, aki készséges kiszolgálója a liberális nemzetközi szervezetek óhajainak. A sor még hosszasan folytatható a volt portugál miniszterelnök, ma ENSZ-főtitkár António Guterrestől egészen Justin Trudeau kanadai miniszterelnökig.

A szuverén politikacsinálás alapvető feltétele tehát, ha egy adott ország politikai elitje túllép a cikluslogikán, és hosszú távra képes tervezni, vagyis nem adja el magát a globális politikai-gazdasági köröknek, nem rendeli alá az akaratát a külső, nemzetközi elvárásoknak. Ez persze nem könnyű kérdés, mert az államférfiúi erények manapság éppen a globális elit iszonyú erős befolyásának következtében egyre ritkábbak.

S éppen ezért kell nagy hangsúllyal kiemelnünk azt a tényt, hogy az Orbán-kormány sem 2014-ben, sem 2018-ban nem csinált úgynevezett választási költségvetést, nem tett a kampányban sem eltúlzott, megvalósíthatatlan ígéreteket. Erről érthetetlen módon kevesebb szó esett a közvéleményben, holott ez egészen új jelenség az eddigi választási éveket és választási kampányokat figyelembe véve.

Az Orbán-kormány tehát nem rövid távú haszonszerzésben, mindenáron való hatalommegőrzésben gondolkodott, hanem hosszú távú célokat tűzött ki maga elé, már 2010-től kezdve. Nem abból indult ki, mint a balliberális kormányok – különös tekintettel Gyurcsány Ferencre –, hogy beígérnek zsákszámra béremelést, adócsökkentést, nyugdíjemelést stb., az ebből adódóan óhatatlanul kialakuló költségvetési deficitet pedig majd külföldi, IMF-es, világbankos hitelekkel fedezik, és ezzel egyben feladják az ország szuverenitását, kiszolgáltatva azt a globális elit akaratának. S mindezt azért, hogy bármi áron, labanc módjára is, de hatalmon maradjanak.

Ezzel szemben példaértékű az Orbán-kormány önuralma, visszafogottsága és mértéktartása a kampány időszakában. Semmilyen 13. havi nyugdíj, semmilyen irreális béremelés, semmilyen túlzott mértékű adócsökkentés, ingyensör. Sőt, ami még különlegesebb: igazából a választási győzelem óta hangzanak el olyan jóléti, családokat támogató elképzelések és konkrét javaslatok, amelyekről a kampányban alig vagy egyáltalán nem esett szó.

Egyszóval jó lenne észrevennünk végre: az Orbán-kormány, illetve a Fidesz–KDNP tulajdonképpen modellértékű választási kampányt és választási politikát folytatott. Olyat, amelyik lehetővé teszi, hogy egy kormány hosszú távon tervezzen, megőrizze az ország gazdasági és pénzügyi szuverenitását, elkerülje a globális szervezeteknek való kiszolgáltatottságot. S ami különösen fontos: a kormány nem nézi hülyének, ellenkezőleg, partnernek tekinti a választópolgárokat úgy, ahogy egy nemzeti demokráciában szokás.

Nem akarja becsapni és átverni őket (miként egy Gy. F. monogramú ember tette), nem akar hitegetni, fölösleges illúziókat kelteni, helyette reális és megvalósítható célokat tűz ki és fogalmaz meg. Nem hangoskodik és nem ordibál, hanem teszi a dolgát, időnként már-már szinte túlzottan szerényen. Éppen ezért is kell kiemelni ennek a politikának a modellértékét – amire még nem vagy alig volt példa az elmúlt harminc évben.

Már megint egy dolog, amiből példát vehetnek rólunk más európai országok.

Szerző: Fricz Tamás

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/modellerteku-volt-a-kampany-3094183/

 

Jönnek a másfajta eszközök

A globalista erők nyilvánvalóan csalódtak a magyarországi ellenzékben, miután az képtelennek bizonyult rá, hogy megállítsa az Orbán-kormányt. Úgyhogy most jönnek a másfajta eszközök, a külföldről irányított csoportok, a mozgalmi elemek, a tüntetések. Új személyeket keresnek, akiket először a mozgalomban próbálnak ki, hogy aztán ezekből az emberekből új pártvezéreket próbáljanak kinevelni – nyilatkozta a Demokratának Fricz Tamás.

A politológus címlapinterjúnkban azt mondta: a magyar ellenzék nem találja az ellenszerét annak, hogy a Fidesz 2002-től a társadalom széles rétegei felé épített szövetséget.

Hozzánk menekültek

A migrációs válság kezdete óta folyamatosan nő azoknak a nyugat-európaiaknak a száma, akik végső elkeseredésükben elhagyják szülőföldjüket, és a biztonságos jövő reményében Magyarországra költöznek. Beszélgettünk néhányukkal, hogy megtudjuk döntésük pontos okát, illetve azt, hogyan érzik magukat új otthonukban, mit gondolnak hazánkról, Orbán Viktor miniszterelnökről, a kormánypolitikáról, a Fidesz–KDNP győzelméről és az unió ellenünk irányuló támadásairól.

Húsz év után robbant a bomba

Múlt héten gyanúsítottként hallgatták ki Fenyő János 1998-as megölésével kapcsolatban Gyárfás Tamást. A történet most még meglehetősen zavaros: egyelőre csak egy hangfelvételről hallani bizonyítékként, amit viszont tavaly ősszel maga Gyárfás Tamás juttatott el a hatóságoknak. Bűnpártolás bűntette miatt gyanúsítottként hallgattak ki egy volt főügyészt is, és a sajtóban felbukkant Tasnádi Péter…

Otthon az otthontalanságban

Ukrajna két lehetőséget hagyott nekünk, kárpátaljai magyaroknak: vagy teljesen elukránosodunk, vagy elmenekülünk – véli Lőrincz P. Gabriella költő, író. A kortárs kárpátaljai irodalom vezéregyéniségével új válogatáskötete mellett a soha el nem fogyó reményről és a bátor fiatalokról is beszélgettünk.

Forrás: http://www.demokrata.hu/hir/belfold/jonnek-masfajta-eszkozok

 

Mindenhol dől a migránsdominó

Olaszország, Csehország, Németország, Ausztria: a bevándorlás korunk alapkérdése.

Az olasz parlamenti választásokon a kampány meghatározó témája a migráció volt, s az azt ellenző, annak megállítását, a határok szigorúbb védelmét követelő politikai pártok elsöprő többséget szereztek a parlamentben. Más kérdés, hogy az Öt Csillag Mozgalom nevű, politikai irányultságát illetően nehezen meghatározható párt, amelyik 32 százalékos eredményével megnyerte a pártversenyt, kivel és hogyan képzeli el a koalíciós együttműködést. Annál is inkább, mert hiába az egyetértés a Berlusconi vezette pártszövetséggel (amely 37 százalékos eredményt ért el) a migráció megfékezésében, a Beppe Grillo komikus által alapított párt a hatalmasat bukott baloldallal sem zárja ki a koalíciós tárgyalásokat.

Ám számunkra, a magyar választási kampány célegyenesébe fordulva, most mégsem ez a legfontosabb tapasztalat, hanem az a tény, hogy egy újabb európai választás eredményét határozta meg döntően az a kérdés, hogy melyik párt hogyan gondolkodik a bevándorlás kezeléséről.

Természetesen itt fel lehetne hozni, hogy Olaszország hatványozottan érintett az illegális migráció okozta válságban, hiszen az elmúlt hónapokban, sőt években tíz- és százezrek keltek át a tengeren Afrika felől és érkeztek meg az olasz partokra. A döntően illegális migránsok, akiknek nagy része tisztán gazdasági bevándorló, mára már ellepték Olaszország déli részét, de már az északi területekre is feltorlódott a probléma, aminek következtében kezd felborulni a taljánok évszázadok óta megszokott életritmusa, életvitele. Megjelent az erőszak az utcákon. Hatványozott biztonsági problémák léptek fel, amelyek kezelése szinte megoldhatatlan feladat – és ha a folyamatok ugyanígy folytatódnak, még inkább azzá válik.

Ebből adódóan tehát nem lehet csodálkozni azon, hogy a migráció kezelésének kérdése állt a választási kampány homlokterében Olaszországban.

Mint ahogyan természetesen azon sem lehetett csodálkozni, hogy a tavaly szeptemberi németországi választások kimenetelét is meghatározóan befolyásolta a migrációs tematika, aminek következtében az Angela Merkel által vezetett nagykoalíció pártjai, a kereszténydemokraták, a bajor keresztényszociálisok és a szociáldemokraták érzékeny veszteségeket szenvedtek el, s az újonnan megalakult, az európai és a német neoliberális, globalista fősodorral szemben álló és keményen migrációellenes párt, az Alternative für Deutschland­ (AfD) tíz százalék feletti eredménnyel került be a parlamentbe.

Más kérdés, hogy a volt koalíció tagjai ismét összeálltak, elképesztő kompromisszumokat kötve egymással, hogy tovább folytassák áldatlan migrációbarát, illetve a csúcsföderális Európai Egyesült Államok megteremtésével kapcsolatos tevékenységüket.

Ám az a tény, hogy a tavaly novemberi csehországi választások végeredményét is a migrációval szembeni állampolgári ellenérzés és elutasítás döntötte el, már nem tekinthető sem evidensnek, sem magától értetődőnek. Ugyanis észre kell vennünk, hogy a német, cseh, holland, olasz és magyar választások homlokterébe nemcsak azért került a bevándorlás kérdése, mert az feltétlenül közvetlen módon érinti az adott országok polgárainak mindennapi életét, hanem mert a migráció korunk alapkérdésévé vált.

Legyünk még pontosabbak: a migráció Euró­pa alapkérdésévé vált.
Egy korszak alapkérdése, amely arról szól: vajon élhetjük-e tovább azt a megszokott euró­pai életünket, amelyet évszázadok óta élünk, amely az egyéni szabadságra, a családra mint alapegységre, a keresztényi erkölcsi rendre és szokásokra, az egyenlő jogokra, a demokratikus eljárásmódokra, egymás kölcsönös tiszteletben tartására, az önmérsékletre, a kulturális, tudományos, művészeti csúcsteljesítményekre s nem utolsósorban a békére való törekvésre épül?

Vagy pedig mindez fokozatosan kicsúszik a kezünkből, egyik napról a másikra, szinte észrevétlenül, úgy, hogy közben a globalista-kozmopolita világelit a médiáján és minden más hálózatos eszközén keresztül igyekszik megnyugtatni bennünket, hogy valójában minden a lehető legnagyobb rendben van, s hogy a migráció jó dolog, amelytől gazdagodunk, életünk szebbé és jobbá válik?
Ez a korszakunk alapkérdése, amelyre egyre láthatóbban kétféle válasz született és születik.

Az egyik választ természetesen az imént említett globalista-kozmopolita világelit adja, amelyik eleve „megálmodta” és kitervelte azt a szép új világrendet, amelyben létrejön egy világtársadalom olyan világpolgárokkal, akiknek már semmiféle nemzeti identitásuk nincs.

Ez az elit, amelynek immáron nemcsak a teljes brüsszeli bürokrácia rendelődött alá, hanem az ENSZ vezérkara és tisztségviselői is, azt próbálja mint új ideát és normát elterjeszteni – legalábbis a nyugati világban –, hogy a migráció, a népek keveredése, egy új, kevert fajú „Eurábia” a világ legtermészetesebb dolga, sőt kívánatos, elérendő cél, amely a fejlődést (már megint…) szolgálja.

Nemrég az is elhangzott az egyik brüsszeli politikus szájából, hogy a migráció már csak azért is természetes dolog, mert az a világtörténelemben mindig is jelen volt, most is jelen van. Ez az érvelés nagyon jól hangzik, de tulajdonképpen félelmetes. Ugyanis ha végigtekintünk a történelmen, akkor azt láthatjuk, hogy amikor tömeges migráció zajlott le a világ bármely térségében, akkor azokon a helyeken pusztító háborúk törtek ki törzsek, csoportok, népek, nemzetiségek és végül nemzetek, birodalmak között.

A Római Birodalom vajon nem azért bomlott fel – több más ok mellett persze –, mert különböző törzsek és népek megindultak a birodalom központja felé? Vajon a Bizánci Birodalom bukása után a Frank Birodalom megalakulásáig tartó sötét évszázadok nem arról szóltak, hogy különböző népek grasszáltak keresztül-kasul Európa akkor zavaros, irányítatlan területein, és ölték e népek egymást halomra?

Vajon a gyarmatosítás mivel járt? S a jenkik megjelenése Észak-Amerikában nem az indián népesség szinte teljes kipusztításával járt együtt? Nem folytatom, csak megállapítom: ha a globális elit azt állítja, hogy a migráció természetes és jó dolog, akkor azt mondja ki, hogy a töme­g­gyilkosság és a népek kipusztulása jó és természetes dolog. Itt tartunk.

De visszatérve az előzőekhez, a másik választ a migráció kérdésére az európai társadalmak, az állampolgárok látható és egyre növekvő többsége adta-adja meg, mégpedig azzal, hogy a parlamenti választásokon sorra-rendre leszavazzák a globális migrációnak elkötelezett kormányokat és pártokat, és többséget biztosítanak a migrációellenes politikai csoportoknak.

Európában mindez azt jelenti, hogy az unió csúcsvezetői, a brüsszeli bürokraták, illetve a népeik igényeitől teljes mértékben elforduló, a nemzetállamok keretei között működő politikai elit áll az egyik oldalon, a másik oldalon pedig a választópolgárok többsége, illetve az őket képviselő pártok és politikusok, akik vállalják az „alul lévők”, a „tömegek” érdekeinek és értékeinek képviseletét.

Utób­biak közé tartozik Marine Le Pen, Gert Wilders, Jaroslaw Kaczynski, Andrej Babis, Alexander Gauland, Sebastian Kurz és Heinz-Christian Strache, Nigel Farage, Robert Fico és legújabban – visszatérve az olasz választásokra – Silvio Berclusconi, Matteo Salvini és talán Lui­gi de Maio is.

Ők azok, akik a nemes értelemben vett demokraták és nem „populisták”. Ők azok, akik az állampolgárok, az emberek természetes és megszokott életmódját védik, és védik Európa értékeit. Ha tetszik, ők védik az átlagembereket.

És természetesen idesorolandó Orbán Viktor és a Fidesz–KDNP, míg az ellenzéki pártok – bármit is mondanak – a globális és brüsszeli elit szép új világgal kapcsolatos terveinek megvalósulását segítik elő. Egy új korszak hajnalán vagyunk, soha nem látott és hallott veszélyekkel, amelyek az életünket boríthatják fel – végleg és visszavonhatatlanul. Ezért nem lehet kérdéses, kit bízunk meg azzal április 8-án, hogy vigyázza értékeinket és őrködjön felettük. S cserébe mi is vigyázunk rájuk.

Forrás:
Magyar Idők: https://magyaridok.hu/velemeny/mindenhol-dol-migransdomino-2884593/

Gyökeres fordulat Csehországban

Az osztrák választásokkal foglalkozó legutóbbi cikkemet azzal fejeztem be, hogy a globalizmus és a nemzeti szuverenitás küzdelme folytatódik, ezúttal éppen Csehországban.

Ez így is történt: a cseh választásokat az Andrej Babis dúsgazdag üzletember által alapított és vezetett, bevándorlásellenes ANO (magyarul: igen, de a rövidítés jelentése: Elégedetlen Polgárok Akciója) nyerte meg, méghozzá az újkori cseh demokráciában soha nem látott arányban, 29,64 százalékkal. Nem kevésbé lényeges, hogy a negyedik helyet pedig az a japán–cseh származású Tomio Okamura nevű üzletember által vezetett Szabadság és Közvetlen Demokrácia (SPD) nevű párt szerezte meg 10,64 százalékkal, amelynek legfőbb, szinte kizárólagos jellemzője a radikális migrációellenesség.

Ezzel szemben meglepően nagy arányú vereséget szenvedtek a kormányt eddig vezető s Bohuslav Sobotka személyében a kormányfőt adó szociáldemokraták (7,27 százalék), akik a bevándorlás kérdésében az ANO-hoz képest sokkal óvatosabb, visszafogottabb állásponton voltak, ami időnként a visegrádi négyeken belül is megmutatkozott. Hasonlóan gyengén szerepeltek az eddig a kormánykoalícióban részt vevő, szintén mérsékeltebb hangvételű kereszténydemokraták is (5,8 százalék).

A cseh polgárok döntésében is megmutatkozik az, ami az osztrák választások egyik nagy tanulsága: bár a cseh gazdaság közép-európai viszonylatban az egyik legsikeresebb, mégis az emberek nagy részének meghatározó kérdés az, hogy kultúrájukat, szokásaikat, életfeltételeiket megőrizhessék a továbbiakban is, ezért azokra a pártokra adták a voksuk többségét, amelyek hangot adtak ebbéli aggályaiknak, félelmeiknek és kívánalmaiknak. Az ANO közel harmincszázalékos eredménye ráadásul cseh viszonylatban csúcsnak számít, ekkora fölénnyel még egyetlenegy párt sem nyerte meg a parlamenti választásokat az elmúlt 24 évben.

Mindez azért is különösen meglepő, mert Csehország valójában alig érintett a bevándorlás kérdésében. Hogyan lehet mégis, hogy egy ilyen, szerencsésen kívül maradt országban ekkora jelentőségre tett szert ez a téma, sőt döntő mértékben meghatározta a választások kimenetelét? Az ok semmi másban nem keresendő, mint abban, hogy a cseh állampolgárok sem pusztán egyéni egzisztenciális helyzetük alapján mérlegelnek és választanak, hanem számításba veszik közvetlen és tágabb környezetük – lakóhelyük, hazájuk – sorsának alakulását is, hiszen ott kívánnak jól és komfortosan élni.

Ragaszkodnak megszokott életvitelükhöz, kultúrájukhoz, közösségeikhez, s érzékenyen reagálnak arra, ha valami – itt és most a migránsáradat és az iszlamizáció – veszélyezteti azt. Ne feledjük: Németországban és Ausztriában magas életszínvonalon élnek az emberek, s mégis, félig már elfordultak a Willkommenskultur anyjától, Angela Merkeltől, és a migránsellenes Alternatíva Németországnak (AfD) nevű pártot bejuttatták a parlamentbe. Míg Ausztriában teljes fordulatot hajtottak végre azzal, hogy a politikailag korrekt beszéddel szakító, az Osztrák Néppártot alapjaiban megújítani akaró Sebastian Kurz mellé tették le voksaikat.

Természetesen a fősodratú baloldali és balliberális politikusok és médiumok azzal magyarázzák a választók bevándorlásellenes hangulatát és voksait, hogy jelen vannak és megjelentek olyan populista, rasszista és szélsőjobboldali pártok és politikusok, amelyek és akik az embereket a migránsok ellen uszítják, félelmet és idegenellenes indulatokat, gyűlöletet keltenek, s ez látszik meg a választási eredményeken. A legfőbb céltábla ilyenkor éppen az Orbán-kormány, amelyik nem átall népszavazást tartani, írásban megkérdezni az embereket, illetve Soros György migránspolitikájával szemben fellépni annak érdekében, hogy a bevándorlás ellen hangolja a választókat.

Vagyis a balliberális körök állítása az, hogy ha nem lennének jelen egyes országokban olyan „populista”, „rasszista” s persze autokrata kormányok és pártok, amelyek migráció- és iszlamizációellenesek, akkor a békés állampolgárok szeretettel és örömmel fogadnák az Afrikából, Ázsiából, a Közel-Keletről jötteket. Nos, ennek a tézisnek a fekete-fehér cáfolatát nyújtja az a napjainkban nyilvánosságra került közvélemény-kutatás, amelyet a Vasárnapi Hírek megrendelésére a kormányhoz semmiképpen sem közel álló Publicus Intézet végzett el.

Eredményeik szerint Magyarországon a megkérdezett emberek 76 százaléka szerint fontos probléma az ország számára a menekültkérdés. Ha azonban most azt gondolnák a baloldaliak és liberálisok, hogy ez az összesített adat bizonyára a Fidesz–KDNP-vel szimpatizálók
miatt jött össze, akkor ki kell ábrándítanom őket, ugyanis a jobbikos szavazók 81 százaléka, illetve a bizonytalanok 75 százaléka is ezen a véleményen van.

De ha ez nem lenne elég: a szocialistákkal szimpatizálók többsége, 51 százaléka is hasonlóan vélekedik. Nagyon fontos adat még, hogy amíg az emberek 61 százaléka úgy érzi, nem érinti személyesen a menekültkérdés, addig 81 százalék biztos abban, hogy hazánkat érinti a probléma.

Mindez világosan mutatja, hogy a bevándorlásellenes hangulat nem vezethető le az Orbán-kormány aljas, gyűlöletkeltő, ármánykodó tevékenységéből, hiszen a jobbikos és a szocialista szimpatizánsok aligha fogadnák el a kormány tematizációját, ha az irreális és valóságidegen lenne. Ellenkezőleg: a kormány ráérzett arra, hogy mi foglalkoztatja a jobb- és baloldali vagy politikailag semleges beállítottságú embereket, tehát reális problémákkal foglalkozik, és igyekszik azokra megoldást találni országon belül és az unió keretei között is.

S ehhez még tegyük hozzá, hogy például Németországban nemcsak a baloldali pártok, de még a régi szép időkben jobbközép beállítottságú CDU is migránsbarát propagandát folytatott, nem beszélve a német újságokról és a közszolgálatinak nevezett médiáról, s mégis megváltozott a német emberek sokaságának véleménye a bevándorlás kérdésében.

Mindettől függetlenül Andrej Babist korántsem tartom egy minden hibától mentes politikusnak, különösen nem szeretem a politikai múltját (pártállami káder volt és együttműködött a titkosszolgálatokkal is), és meggazdagodásának módját (a vadprivatizációs folyamatban nem éppen a legtisztább úton megkaparintott egy állami agrárvállalatot, s ennek tulajdonosaként vált milliárdossá, Csehország második leggazdagabb emberévé).

Tény azonban, hogy a cseh állampolgárok mindezt részben zárójelbe tették, részben megbocsátottak Babisnak, vélhetően éppen azért, mert a mai Babis már megengedheti magának – akárcsak az Egyesült Államokban Donald Trump –, hogy immáron ne a személyes, hanem országa és hazája érdekeit, valamint az átlagemberek véleményét, félelmeit és kívánságait tegye az első helyre, és ennek mentén politizáljon. Szimpatikus a cseheknek, hogy az ő nyelvükön beszél, s valós problémákra igyekszik nem szélsőséges, hanem reális válaszokat adni.

Végezetül, ha politológiai szempontból számba vesszük azt, ami a német, az osztrák és a cseh választásokon történt, akkor azt hangsúlyoznám, hogy valóban új korszak kezdődött el az európai, s különös súllyal a közép- és kelet-európai politikában. A 21. század elején megjelent és uralkodóvá vált a globalizációpárti és a nemzeti szuverenitást védő politikai és társadalmi erők közötti törésvonal, s ez a törésvonal mintegy felülírja a 20. századra leginkább jellemző bal–jobb megosztottságot.

Nem azt állítom, hogy a bal–jobb konfliktus már eltűnt, hiszen az jól látszik, hogy a globalizáció oldalán elsősorban baloldali és liberális politikai pártokat és mozgalmakat találunk, míg a nemzetállamok védelmében elsősorban jobboldali, konzervatív-kereszténydemokrata pártok jelennek meg. De a V4-eken belül nemcsak a konzervatív és jobboldali Orbán- és Szydlo-kormány folytat bevándorlás- és kvótaellenes politikát, hanem a szociáldemokrata és baloldali Fico-kormány is, s mostani bukásáig – ha némileg visszafogottabban is – a szintén szociáldemokrata Sobotka-kormány is a V4-ekkel együtt menetelt.

A „régi” jobb- és balközép pártok tehát vagy háttérbe szorulnak (Franciaországban, Németországban, Olaszországban), vagy képesek megújulni, s az új törésvonal mentén politizálni (Kurz néppártja Ausztriában). Ám még fontosabb, hogy olyan új pártok jelennek meg az európai, de különösen a közép- és kelet-európai politikai palettán, amelyek már nem illeszthetők be a régi keretekbe, mert az új kihívások mentén jöttek létre (ANO, AfD, Öt Csillag Mozgalom stb.). Ezek nem „populista”, hanem realista pártok.

S mintha megfordulna Európa: vigyázó szemünket magunkra, Közép- és Kelet-Európára kell vetni. Itt fordul a történelem.

Tusványos történelmi távlatban

A magyar kormányfő nem pusztán azért kiemelkedő európai politikus, mert pontos, önálló és szuverén külpolitikai stratégiája van a nemzeti érdekek érvényesítésére, hanem azért is, mert – szinte egyedülálló módon – magas színvonalú politikai elemzőként is megállja a helyét. Ezt tette az ez évi, szokásos tusnádfürdői beszédében is, amely messze több volt, mint egy kampánybeszéd – miközben annak is megfelelt. Fontosabbnak tartom azonban, hogy a miniszterelnöknek Európa, Közép-Európa és a világ helyzetével, konfliktusaival kapcsolatos legfontosabb következtetéseit emeljük ki.

Először: Orbán Viktor megfogalmazta azt, hogy a XXI. században milyen fő konfliktusvonal vagy törésvonal mentén oszlik meg a világ. Ennek lényege, hogy az egyik oldalon állnak azok a politikai, gazdasági és pénzügyi elitcsoportok, amelyeknek célja egy globális rend felépítése, amelyben a nemzetállamok alárendelődnének a nemzetközi, globalista és kozmopolita intézmények akaratának. A másik oldalon állnak a nemzeti szuverenitást, a nemzetállamok önállóságát védő politikai erők, akiknek meggyőződése, hogy egy globális rend kialakulása új önkényhez, globális diktatúrához vezetne, s ennek megakadályozására csak az erős nemzetállamok képesek.

A miniszterelnök a globalizmus legfontosabb erői között említi a brüsszeli bürokráciát – egészen konkrétan a Jean-Claude Juncker által vezetett bizottságot –, illetve a Soros György által irányított, világot átszövő civil hálózatot, amelyek egyfelől a migránsok illegális Európába hozatalát, másfelől a nemzeti érdekeket és nemzeti szuverenitást védő kormányok megbuktatását igyekeznek előkészíteni a legkülönfélébb eszközökkel és módszerekkel.
Ugyanakkor a globalizmussal szemben állnak a közép- és kelet-európai országok, különös tekintettel a visegrádi négyekre, s ezen belül természetesen Magyarországra.

Vagyis – s erre helyesen mutat rá Orbán Viktor – a jövő évi magyarországi választásoknak valóban nem pusztán belpolitikai tétje van. Magyarországon immáron hetedik éve a nemzeti erők tartják a kezükben a kormányrudat, s hogy ez így marad-e a 2018-as választások után is, annak immáron európai tétje van. Annál is inkább, mert 2016-ban a brexit és Donald Trump megválasztása azt sugallta, hogy lassacskán felülkerekedhetnek a nemzetállamok léte mellett elkötelezett erők, ám 2017-ben a birodalom, vagyis a globális elit, más kifejezéssel élve a deep state (mélyállam) visszavágott: a holland választásokat a mérsékelt Mark Rutte és pártja nyerte, míg a francia elnökválasztásokon Marine Le Pen nem tudta legyőzni a Rotschild-házban nevelkedett, globalista Emmanuel Macront. És az is szinte biztosra vehető, hogy a szeptember 24-i német parlamenti választások után az atlantista, globalista és migrációpárti Angela Merkel marad hatalmon – s ráadásul az alternatívája, Martin Schulz még nála is globalistább.

Mindebből következik, hogy a két ideológiai-világnézeti tábor harca korántsem dőlt el, ellenkezőleg, a küzdelem, a mérkőzés a kellős közepén tart. Háború ez, XXI. századi háború, amelyet nem feltétlenül fegyverekkel vívnak – bár azokkal is, főleg proxyháborúk formájában, azaz nem a közvetlen szemben álló felek küzdenek meg egymással, hanem helyettesítő szereplőket vonnak be a küzdelembe –, többek között gazdasági-pénzügyi manőverekkel, médiamanipulációkkal, álcivil szervezetek erjesztő tevékenységeivel, titkosszolgálati eszközökkel. S éppen ezért lesz kiemelkedő jelentősége a 2018-as magyar választásoknak is: az európai, sőt a világközvélemény is régen tisztában van azzal, hogy a magyar kormány, s annak kiemelkedő képességű vezetője a nemzeti erők egyik legfontosabb szószólója, következetes képviselője, sőt, bizonyos értelemben irányítója is. Ha Magyarországon újra győznek a nemzeti erők, akkor annak jelentős hatása lesz az Európai Unió jövőjére is.

Nos, éppen ezért hangsúlyozza Orbán, hogy nekik nem is annyira a belső, legyengült, megosztott és koncepciótlan ellenzékkel van dolguk a választási kampányban, hanem Soros György hálózatával és a brüsszeli globalista elittel, hiszen utóbbiak mindent bevetnek annak érdekében, hogy Magyarországon a globalista-nemzeti törésvonal mentén a globális erők kerekedjenek felül. Itt jegyezném meg, hogy a magyar miniszterelnök a globális erők kapcsán döntően Soros Györgyről és hálózatáról, brüsszeli befolyásáról beszél, s ez helyes is, viszont tényként kell kezelnünk, hogy Soros ezer szállal ágyazódik be a globális pénzügyi háttérhatalomba, az ő jóváhagyó támogatásuk nélkül nem tehetné meg azt, amit megtesz.

Másodszor, Orbán Viktor a fentiekből helyesen vonja le azt a következtetést, hogy a globalizmus és a nemzeti erők közötti törésvonal felerősödésével és uralkodóvá válásával párhuzamosan a hagyományos, XX. századi ideológiai törésvonalak is felbomlanak. Ennek illusztrálására mondta el azt, hogy a kereszténydemokrata irányzatok megszűntek kereszténynek lenni, a liberális értelmiség és média elvárásait teljesítik, illetve a baloldali pártok is elvesztették baloldali arculatukat, a szociáldemokraták már nem szociáldemokraták, hanem a globális tőke kiszolgálói – tehát kifordultak magukból.

Miért van ez? – tehetjük fel a kérdést Orbán Viktor szövegéhez kapcsolódóan. Azért, mert az ultraliberális nézeteket valló globalisták óriási befolyást szereztek a politika, a gazdaság, a pénzügyek, a tudomány, az oktatás és nem utolsó sorban a média szféráiban, s mintegy felülírták a klasszikus ideológiai megosztottságokat, rákényszerítve a jobboldali politikai és kulturális csoportokat is arra, hogy az ő világszemléletük szerint ítéljék meg a dolgokat.

Olyan helyzetet teremtettek, amelyben a jobboldali, konzervatív és kereszténydemokrata-keresztényszocialista pártok és értelmiségiek saját egzisztenciális érdekévé vált, hogy elfogadják a politikailag korrekt, ultraliberális, kozmopolita és globalista látásmódot, elfogadják azt, hogy migránsinvázió ügyében az álságos és üres szolidaritás jelszavát tegyék magukévá a természetes önvédelem, vagyis az önmagunkkal való szolidaritás alapszempontjával szemben. Akárhogyan is, de szociológiai ténnyé vált, hogy Nyugat-Európában létrejött egy fősodratú, tehát globalista és liberális politikai közép, amelyhez liberálisok, baloldaliak és konzervatívok, kereszténydemokraták tartoznak, míg a másik oldalon vannak a populisták, autokraták, nacionalisták és idegengyűlölők, vagyis a fősodraton kívüli erők, akik a nemzeti szuverenitás és a klasszikus európai identitás védői és őrzői.

Egyszóval, átalakult az európai politikai paletta, átalakult a politikai verseny tartalma, s ebben kell a politikai pártoknak és csoportoknak megtalálniuk az új helyüket, s ami még fontosabb: az új szövetségeseiket.

Harmadszor, a miniszterelnök hangsúlyosan beszélt a közép- és kelet-európai összefogásról, amely ellensúlya lehet Nyugat-Európa globalista törekvéseinek, amelynek révén létrejönne egy kevert fajú Európa (Eurá­bia), s Európa elveszítené identitását. E mögött ismét egy elemzői felfedezés is meghúzódik, az mégpedig, hogy a világ folyamatai­nak megértésében a geopolitikai megközelítésnek egyre nagyobb jelentősége van. A világ többpólusú lett, egyes régiók és térségek a dominanciára vagy uralomra törő pólusok – Egyesült Államok, Kína, Oroszország, India, Közel-Kelet, Európa – erővonalai közé szorulnak be, s rákényszerülnek arra, hogy érdekeiket és értékeiket egyeztessék.

Így van ezzel Magyarország és a többi közép-európai állam is, ezért is fontos a visegrádi, s kibővítve a közép- és kelet-európai együttműködés. Amíg a világ a hidegháború idején ideológiai alapon mereven szét volt választva két óriá­si birodalomra, addig a geopolitika háttérbe szorult, az ideológia volt a meghatározó. Ám amikor a világ erjedésben, átalakulásban van, s az egyes pólusok, nagyhatalmak, térségek viaskodnak egy új világszerkezet kialakításáért, akkor a geopolitika az ideológia helyére kerül, fontosságában gyakran megelőzi azt. Innen nézve, a visegrádi és közép-európai együttműködés sajátos geopolitikai kényszer is – túl az értékbeli egyezéseken.

Végül negyedszer: Orbán Viktor arra hívja fel a figyelmünket, hogy nagy és brutális átrendeződések előtt állunk, amelyektől nem kell megijednünk, s el kell hinnünk azokat. El kell hinnünk – bár ma még döbbenetes erővel hathat sokak számára –, hogy az örök mintának tartott Nyugat széteshet, s elveszítheti orientáló jellegét. Felbomlott a Római Birodalom, s felbomlott a nagy szovjet birodalom is. Civilizációk uralkodtak évszázadokig, majd tűntek el a történelem süllyesztőjében. De a klasszikus Nyugat valóban érték volt, amihez ragaszkodni kell, amit fenn kell tartani akkor is, ha a Nyugat maga erre már nem képes.

Az emberi természet nehezen alkalmazkodik a nagy változásokhoz, ezért is igyekszik elhessegetni magától ezeknek a lehetőségét is. Még akár egy nemzeti beállítottságú embernek is döbbenetesnek hatnak Orbán Viktor szavai arról, hogy ma már azt érezhetjük, hogy nem Nyugat-Európa, hanem mi, Közép-Európa vagyunk a hagyományos Európa jövője. Kopernikusz, Galilei, Oswald Spengler, George Orwell szavai is elképesztőek, megbotránkoztatóak voltak a maguk idejében.

De nekik lett igazuk.

Magyar Idők: /http://magyaridok.hu/velemeny/tusvanyos-tortenelmi-tavlatban-1996720/