A nemzet megmaradása a tét

Egy ország csak akkor tud fennmaradni, ha egy olyan kultúra, szokásrend és erkölcs tartja össze, amelyet elfogad és amelyhez alkalmazkodik a társadalom meghatározó része. A domináns kultúra léte tehát nem igazán vita kérdése, hanem egy nemzet létéről vagy nemlétéről szól.
Hamlet szavaival: „Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés.”

Egyet kell ugyanis tisztán látnunk: azok az országok vagy népek, amelyek huzamos ideig nem képesek létrehozni egy egységes értékrendet és kultúrát, amely a közösségi lét kereteit adja meg, előbb vagy utóbb felbomlanak.

Erre kiváló példa a történelemben a Római Birodalom, amely akkor indult hanyatlásnak, amikor fokozatosan elveszítette a köztársasági korszakát jellemző közéleti, kulturális és vallási egységét, erkölcsileg meggyengült, és hagyta, hogy a legkülönfélébb népek szokásai, vallásai és egyéb hagyományai „behatoljanak” a birodalom területére.

Modern szavakkal élve hagyta, hogy a domináns kultúrája feloldódjék egyfajta multikulturalizmusban, a szubkultúrák sokféleségében. Többek között ez okozta a vesztét.

De nem kell ilyen messzire mennünk a történelemben a példákért, amelyek arról szólnak, hogy a domináns kultúra és értékrend hiánya országok széteséséhez vagy olyan patthelyzetek létrejöttéhez vezethet, amelyekből nem találni a kiutat.

Utóbbira lehet példa Izrael; egyfelől létezik egy zsidó népesség, amelyet évezredes vallási, etnikai és kulturális elemek tartanak össze az országon belül és kívül is, ám velük, de inkább mellettük – vagy még pontosabban: velük szemben – él az iszlám vallású palesztin lakosság, amely a gyökeresen eltérő értékrend és kultúra mentén éli mindennapjait.

A zsidó kultúra nem tud dominánssá válni, mert a palesztinok ezt radikálisan elutasítják, tehát két olyan – önmagán belül domináns – kultúra él egymás mellett, amely talán soha nem fog megbékélni egymással.

Nagyon érdekes példa ebből a szempontból a volt Jugoszlávia esete. Jugoszlávia egy tákolmány volt, szlovén, horvát, szerb, bosnyák, macedón stb. etnikai és kulturális identitással, kultúrával, amelyek az ország megalakulása óta konkurensei voltak egymásnak.

Igen ám, de a második világháború után Tito marsall, a háborús hős vezetésével egy új politikai és gazdasági rendszer jött létre az országban, a szocialista önigazgatás rendszere, amely ráadásul a Szovjetunióval szemben is meg tudta őrizni viszonylagos függetlenségét, nem vált a kommunista tábor csatlósállamává, és kézzelfogható szuverenitása volt a többi kelet- és közép-európai országhoz képest.

Létrejött az országban egy sajátos, Tito személyéhez ezer szállal köthető, sőt attól el sem választható „jugoszláv” identitás, amely ugyan nem szüntette meg az etnikai-vallási-nemzetiségi identitásokat, viszont egy történelmi korszak erejéig – 1989–1990-ig, a rendszerváltásig – háttérbe szorította azokat. Nyugodtan mondhatjuk, hogy egyfajta „jugó” kulturális dominancia uralkodott el, amelyet a társadalom többsége elfogadott, és ez garantálta a létét.

Más kérdés, hogy miután Tito 1980-ban meghalt, szinte azonnal megkezdődött az etnikai, kulturális és vallási erjedés Jugoszláviában, és a rendszerváltás után mindez véres háborúkba torkollott.

Ezek lényegében véve a megszűnő „jugó” kultúra helyébe lépni kívánó helyi, pontosabban nemzeti domináns kultúrák közötti küzdelmek is voltak, és csak akkor jutottak viszonylagos nyugvópontra, amikor meghúzták a határvonalat az egyes országrészek között, a régi tagköztársaságok pedig szuverén államokká válhattak – bár a dominanciáért folyó harc a mai napig nem fejeződött be (lásd Koszovó vagy Macedónia esetét).

Megemlíthető Észak-Írország is, hiszen az elszakadáspárti katolikusok és a britekhez kötődő protestánsok közötti küzdelem is dominanciaharc, és eldönthetetlen; ezt az országrészt – Belfastot, Londonderryt – csak a britek „felülről jövő” kompromisszumos államjogi-politikai intézkedései tartják egyben, de a brexit hatásai például kiszámíthatatlanok lesznek az északír helyzetre nézve is.

Izgalmas példa még Katalónia: Puig­demont tavalyi függetlenedési kísérletének az volt az egyik legfontosabb gyengéje, hogy a spanyoloktól való teljes elszakadást nem támogatta az ország döntő többsége, legfeljebb a fele, így a tartomány nem tudott egységesen fellépni Spanyolországgal szemben.

Magyarul: a függetlenségpárti értékrend nem vált dominánssá a katalánok körében, és ez így van a mai napig is, emiatt pedig nagyon bizonytalan Katalónia jövője.

Miért fontosak ezek a példák?

Azért, hogy mások hibáiból, sikereiből és kudarcaiból is megtanulhassuk, hogy egy országot csak az emelhet rangra, csak az tehet sikeressé és hatékonnyá a nemzetközi viszonyok között, ha egységes orgánumként, egységes közösségként, egységes démoszként lép fel.

Magyarország a rendszerváltás óta vergődik azzal a problémával, hogy két kultúra osztja meg az országot. (Történetileg persze sokkal régebben, de most a közelmúltra és a jelenre koncentrálnék.)

Igazából persze három, de ebből kettő lényegében véve egy tábort képvisel és nagyjából együtt is lép fel. Utóbbi kettő egyike a szocializmusból itt maradt, posztkommunista gyökerű kádárista kultúra, a másik pedig az urbánus gyökerű, de globális kapcsolatokkal rendelkező neoliberális kultúra: e két kultúra összenőtt, mert kezdettől fogva összetartozott.

Velük szemben áll a nemzeti és polgári kultúra, amely az utóbbi nyolc évben elsöprő erejű támogatást kapott a magyar emberektől a parlamenti, európai parlamenti és önkormányzati választásokon.

E két kulturális tábor között olyan mély a világlátásbeli, szemléletbeli, értékrendbeli, erkölcsi, mentalitás- és stílusbeli távolság, sőt szakadék, hogy az lényegében véve feloldhatatlan. Fájó ezt így kimondani, mégis igaz: feloldhatatlan.

Elvileg meglehetnének az elfogadott európai közös alapok, mint a demokrácia, az emberi jogok, a piac, a szabadság – ám ezeket a virtuális közös pontokat felülírja a kádárista-neoliberális tábor azon álláspontja, hogy a nemzeti oldalt úgy, ahogy van, szemétdombra kell hajítani – lehetőleg máma még.

S ha ez így van, akkor az országunk konfliktusai és törésvonalai korántsem Svájcot idézik vagy Finnországot, hanem sokkal inkább Belgiu­mot vagy Észak-Írországot. Nem abban az értelemben, hogy a társadalom arányosan két részre oszlik – szó sincs erről, hiszen a nemzeti tábor mögötti társadalmi támogatottság elsöprő és meggyőző erejű –, hanem, ahogy az előbb említettem, a szembenállás feloldhatatlan. Ez tehát patthelyzet, és a következményei jól látszottak a 2010-ig tartó időszakban: a Gyurcsány-kormány időszakában regionális vezető országból sereghajtók lettünk, kiszolgáltatva a nagy nemzetközi hitelnyújtó szervezetek „jóindulatának”.

Ebből a gödörből rántott ki bennünket a 2010 óta tartó korszak mind politikai, mind gazdasági szempontból. Ahhoz azonban, hogy a helyzetünk tartósan stabilizálódjon, és újra a régió élvonalába törjünk – sőt annál is feljebb –, a politikai és gazdasági rendszerváltás után végre kell hajtani a kulturális rendszerváltást is és tudatosan vállalni a nemzeti oldal kulturális dominanciáját.

Elmondom, hogy szerintem ez mit nem jelent: nem jelent hegemóniát és diktatúrát, tehát nem arról van szó, hogy mostantól eltapossuk a másik táborhoz tartozó kulturális termékeket, személyeket, irányzatokat.

Viszont amit jelent:

1. Megszüntetjük a liberális tábor kiváltságait, előjogait, kánonjogát, „fősodratát”, hiszen a fősodorra immáron harmadszor – tehát „korszakosan” – a nemzeti tábor kapott felhatalmazást az emberektől. És hát sajnos demokráciákban ez szokott dönteni, bármilyen fájó is ez sokaknak.

2. A pályázatoknál, állásoknál, forráselosztásnál megteremtjük az esélyek egyenlőségét, és tudatosan utat nyitunk végre a nemzeti oldalhoz tartozó tehetségeknek.

3. Az állam olyan kulturális témákat támogat pluszforrásokból, amelyek a nemzeti-polgári tábor értékrendjét támasztják alá.

Összegezve: domináns kultúrára és értékrendre nem azért van szüksége egy országnak, hogy valaki vagy valakik uralkodhassanak az ország egésze felett, hanem azért, hogy az ország egységes és életképes maradjon.

Nézzük meg a németeket, belgákat, hollandokat vagy a svédeket: nem fogják fel, hogy a migránsok korlátlan beengedésével, a multikulturalizmus erőltetésével és a saját, domináns kultúrájuk feladásával önmagukat számolják fel.

Ne kövessük őket ezen az úton: őrizzük meg, illetve hozzuk létre a domináns kultúrát, amely semmi másra, csak a polgárok akaratára, támogatására épülhet. Ez utóbbi pedig már megvan.

Még egyszer: lenni vagy nem lenni – ez a kulturális harc alapkérdése.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: Magyar Idők: https://magyaridok.hu/velemeny/a-nemzet-megmaradasa-a-tet-3467969/

 

Az EP-választások tétje

Egyszerre legalább négy válság sújtja a kontinenst, ám vezetői alkalmatlanok kezelni azokat.

A jövő évi európai parlamenti választásoknak nem kisebb és nem nagyobb a tétje, mint az, hogy fennmarad-e az ókori görög és római hagyományokból, illetve a keresztény vallásból táplálkozó európai kultúra és civilizáció, vagy pedig fokozatosan feloldódik a multikulturalizmusban, és egy kevert fajú kontinenssé válik. Másképpen fogalmazva úgy is feltehetjük a kérdést: a következő időszakban dől el az, hogy igaza volt-e Oswald Spenglernek abban, miszerint ez már valóban a Nyugat alkonya.

Első pillantásra talán túlzónak tűnik ez a megállapítás, ám ha jobban belegondolunk, akkor Európa hosszú évtizedek óta nem volt olyan válságos állapotban, mint most. Ezek a válságok egymásra torlódtak, egymás hatását erősítik és összességében Európa jövőjét veszélyeztetik. Európa tehát válaszút elé érkezett. Gyakran hajlandók vagyunk csak a migrációról beszélni a válság kapcsán, holott többféle – bár egymással összefüggő – válság van egyszerre jelen. Legalább négy válságtípust különböztethetünk meg.

Az első a gazdasági és pénzügyi válság. Ennek egyik oka, hogy a közép- és keleti-európai új tagállamokat korántsem sikerült felzárkóztatni a fejlett nyugat-európai országokhoz, nem történt meg a gazdasági kiegyenlítődés, helyette immáron kétsebességes Európáról beszélnek Brüsszelben, amelynek alapján létrejön egy első- és egy másodosztályú Európa.

A másik ok, hogy a globális pénzügyi tőke, illetve a nagy nemzetközi pénzintézetek, hitelminősítők stb. unióra gyakorolt befolyása olyan mértéket öltött, hogy a nemzetállamok kormányai elveszítik önálló döntési jogköreiket. Elrettentő példa volt erre korábban Olaszország, illetve Görögország. Mindezek következtében az unió gazdaságilag nemhogy egységesülne és stabilizálódna, hanem a szétszakadás irányába tart.

A második a legitimációs válság. Az egyes európai országoknak még van sajátos identitásuk, azonban az Európai Uniónak nincs. Az elmúlt évtizedekben az uniónak nem sikerült egy kifejezetten uniós ethoszt, összetartás- és identitástudatot kialakítania az európai polgárokban, sem a maastrichti szerződéssel, sem a kudarcba fulladt alkotmányozási kísérlettel, sem a lisszaboni szerződéssel. Az unió nem értékközösség, pusztán egy tökéletlen érdekközösség.

Az összes felmérés azt mutatja, hogy az európai polgárok nem érzik magukénak az uniós intézményeket, s továbbra is a nemzeti identitás számukra a meghatározó. Ennélfogva és ebből kiindulva a brüsszeli elit, illetve a magországok – Franciaország, Németország – terve egy szuperföderális, birodalmi jellegű Európai Egyesült Államokról merő ábrándozás, illetve másfelől nézve erőszakosan rákényszerítenek az európai emberekre. A realitás tehát a nemzeti szuverenitás megőrzése, az erős tagállamokból álló lazább szövetségi rendszer működtetése.

A harmadik a demokratikus válság. Kulcsmozzanat, hogy éppen az bizottság vette át az irányítást az unión belül az utóbbi években, amelyiknek a legkisebb demokratikus felhatalmazása van, szemben a tanáccsal és a parlamenttel. A bizottság pedig, élén Jean-Claude Junckerrel, a globális elit, illetve a főáramlatú neoliberális politikai és médiahatalmak kezében van, s utóbbinak az akaratát hajtja végre.

Elég itt Soros György már-már heti szintű uniós látogatásaira és Junckerrel való csókos találkozóira gondolnunk, de ennél is fontosabb, hogy például a Soros által 2007-ben alapított Európai Külkapcsolatok Tanácsa nevű szervezet tagjai között az unió és a bizottság számos vezetője megtalálható.

A brüsszeli elit a döntéseinél nem veszi figyelembe sem a tagországok kormányainak, sem pedig az európai állampolgároknak, a civileknek a véleményét, sőt ezek a döntések éppen az állampolgárok elvárásaivalmennek élesen szembe, különös tekintettel a migrációra vagy a föderális Európa erőltetésére.

A CÖF számtalan javaslattal és petícióval próbálkozott a bizottságnál, ám szinte mindegyiket lesöpörték az asztalról vagy semmitmondó válaszokat adtak, mutatva ezzel is, hogy számukra a civil társadalom, a civil szervezetek véleménye mit sem számít. Jól látszik, hogy a globalista, liberális főáramlatnak elkötelezett uniós elit számára a demokrácia, a népszuverenitás, a népszavazás, a civil részvétel stb. olyan, mint ördögnek a tömjénfüst; a demokráciát elitista liberalizmussal helyettesítenék, amelyben egy kiválasztott, szakértő elit mondja meg azt, hogy mit kell tenni.

Végül a negyedik a kulturális és migrációs válság. A két válság összefügg, ugyanis Nyugat-Európa és a brüsszeli vezetés azért nem lép fel a migráció ellen, sőt támogatja és inspirálja azt, mert sok tekintetben szakított saját, domináns kulturális hagyományaival, s helyette a másság, a kisebbségek, a más vallások és szubkultúrák felé fordult. Nyugat-Európa már nem hisz a saját kultúrájában, ennek helyébe állítja a multikulturalizmust, a nemzetek és határok nélküli világpolgárságot, a kozmopolitizmust.

Ennek következménye, hogy Brüsszel és a globális elitnek elkötelezett ENSZ az illegális migrációt is emberi jognak kívánja elfogadtatni, s nem a migráció megállítását tűzi ki célul, hanem a folyamatos migráció megszervezését és intézményesítését. Vagyis Európa halálát hirdetik, és nem a feltámadását.

Ezek miatt állítom, hogy sorsdöntő európai parlamenti választások lesznek jövő májusban. Nem kevesebbről van szó, mint életről vagy halálról.

A seregek már felálltak: az egyik oldalon, a multikulti és a migráció oldalán ott van a brüsszeli elit, ott vannak a nyugat-európai magállamok, a Benelux államok és Svédország, most aktuálisan Spanyolország, ott van a globális pénzügyi elit Soros Györggyel, a főáramlatú neoliberális média és a kollaboráns politikusok köre; a másik oldalon ott vannak a visegrádi négyek, élükön Magyarországgal, Ausztria, Bajorország, nagyobbrészt a balkáni országok, s most már ott van Olaszország is Matteo Salvinivel.

Természetesen ne gondoljuk azt, hogy a globalista-szuverenista törésvonalra épülő felállásban ne történhetnének változások a következő hónapokban, hiszen lesz még egy-két tagállamban parlamenti választás az EP-választásokig – lásd Svédország –, s történhetnek még kormányváltások egyes országokban – lásd kisebbségi baloldali kormány Spanyolországban. A főszereplők azonban már adottak, s ne szégyelljük kimondani – ellenkezőleg, legyünk büszkék rá! –, hogy a nemzeti szuverenitást védő táboron belül Magyarország, a magyar kormány és Orbán Viktor az, amely és aki a legkövetkezetesebben fogja képviselni migrációellenes álláspontját a továbbiakban is.

Ám egyet nem szabad elfelejteni: az EP-választáson mégsem a politikusok és a kormányok lesznek a főszereplők, hanem az állampolgárok, a civilek. Két választás között általában – de nem feltétlenül helyesen – az elitek, a kormányok, a politikusok, a médiaszereplők, a közéleti megmondóemberek játszanak főszerepet. A választásokon azonban a választópolgárok a főszereplők, nélkülük hiábavalók a politikusok, kormányok és pártok erőfeszítései.

Azt gondolom, hogy az Orbán-kormány nemcsak a migrációellenes és szuverenitáspárti politikájával mutatott példát Európának, hanem abban is, hogy újra és újra támaszkodott a civilek, a polgárok véleményére, s éppen ennek a támogatásnak a bázisán képes ilyen következetesen vinni a választott politikai irányvonalát.

Szerencsére rengeteg hazai és uniós felmérés, közvélemény-kutatás bizonyította, hogy az európai polgárok már nemcsak Közép- és Kelet-Európában, hanem a nyugat-európai államokban is megelégelték az erőltetett, öngyilkos, önpusztító illegális migrációt. Immáron Olaszországtól Dániáig, sőt Németországtól Svédországig többségbe kerülnek-kerültek azok, akik a migrációellenes pártokra szavaznának.

Ugyanakkor úgy látom, hogy a nyugat-európai migrációellenes pártok és politikusok sokkal kevésbé építenek a civil mozgalmakra és ellenállási formákra, mintsem az szükséges és lehetséges volna. Mintha még mindig attól félnének, hogy ha túlságosan is a tömegekre támaszkodnak, akkor a főáramlat populistának, demagógnak fogja nevezni őket. (Salvini a nagy kivétel.) Holott nyilvánvaló, hogy az elitek szintjén a globalizáció és migránspárti liberális oldal még mindig erősebb, tehát ha a migrációellenes oldal sikeresen megvívná ezt a csatát, akkor döntően a társadalomra, a civilekre kell támaszkodnia.

E téren is van tehát egy magyar modell, mégpedig a civil szuverenitással (lásd békemenet), önálló cselekvéssel megtámasztott, legitim politikai akarat, ami egy nemzet erejét sokszorosan megnöveli. Ezt érdemes követniük európai szinten is az európai kultúrát megvédeni, a spengleri jóslatot cáfolni akaró politikai erőknek, és akkor az EP-választás megmenti Európát.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: Magyar Idők: https://magyaridok.hu/velemeny/az-ep-valasztasok-tetje-3444035/

 

Az európai parlamenti választások tétje és a civil társadalom

A jövő évi európai parlamenti választásoknak nem kisebb és nem nagyobb a tétje, mint az, hogy fennmarad-e, megmarad-e az ókori görög és római hagyományokból, illetve a keresztény vallásból táplálkozó európai kultúra és civilizáció, vagy pedig fokozatosan feloldódik a multikulturalizmusban és a globalizmusban és egy kevert fajú kontinenssé válik.

Másképpen fogalmazva úgy is feltehetjük a kérdést: a következő időszakban dől el az, hogy vajon igaza volt-e Oswald Spenglernek abban, hogy valóban ez már a Nyugat alkonya?

Első pillantásra talán túlzónak tűnik ez a megállapítás. Ám ha jobban belegondolunk akkor Európa hosszú évtizedek óta nem volt olyan válságos állapotban, mint most. Ezek a válságok egymásra torlódtak, egymás hatását erősítik, s összességében Európa jövőjét veszélyeztetik. Európa tehát válaszút elé érkezett.

Gyakran hajlandóak vagyunk csak a migrációról beszélni a válság kapcsán, holott többféle, bár egymással összefüggő válság van egyszerre jelen. Ha ezeket sorra vesszük, akkor legalább négy válságtípust különböztethetünk meg.

Az első a gazdasági és pénzügyi válság. Ennek egyik oka, hogy a közép- és keleti-európai új tagállamokat korántsem sikerült felzárkóztatni a fejlett nyugat-európai országokhoz, nem történt meg a gazdasági kiegyenlítődés, helyette immáron kétsebességes Európáról beszélnek Brüsszelben, amelynek alapján létrejön egy első osztályú és egy másodosztályú Európa. A másik ok, hogy a globális pénzügyi tőke, illetve a nagy nemzetközi pénzintézetek, hitelminősítők stb. unióra gyakorolt befolyása olyan mértéket öltött, hogy a nemzetállamok kormányai elveszítik önálló döntési jogköreiket. Elrettentő példa volt erre korábban Olaszország, illetve Görögország. Mindezek következtében az unió gazdaságilag nemhogy egységesülne és stabilizálódna, hanem a szétszakadás irányába tart.

A második a legitimációs válság. Az egyes európai országoknak még van sajátos identitása, azonban az uniónak nincs. Az elmúlt évtizedekben az Európai Uniónak nem sikerült egy kifejezetten uniós ethoszt, összetartás- és identitástudatot kialakítania az európai polgárokban, sem a maastricht-i szerződéssel, sem a kudarcba fulladt alkotmányozási kísérlettel, sem a lissszaboni szerződéssel. Az unió nem értékközösség, pusztán egy tökéletlen érdekközösség. Az összes, idevonatkozó felmérés feketén-fehéren mutatja, hogy az európai polgárok nem érzik magukénak az uniós intézményeket, s továbbra is a nemzeti identitás számukra a meghatározó. Ennélfogva és ebből kiindulva brüsszeli elit, illetve a magországok – Franciaország, Németország – terve egy szuperfeudális, birodalmi jellegű Európai Egyesült Államokról merő ábrándozás, illetve másfelől nézve erőszakos oktrojáció lenne, amit rákényszerítenek az európai emberekre. A realitás tehát a nemzeti szuverenitás megőrzése, az erős tagállamokból álló lazább szövetségi rendszer működtetése!

A harmadik a demokratikus válság. Kulcsmozzanat, hogy éppen az bizottság vette át az irányítást az unión belül az utóbbi években, amelynek a legkisebb demokratikus felhatalmazása van, szemben a tanáccsal és a parlamenttel. A bizottság pedig, élén Jean-Clode Junckerrel, a globális elit, illetve a főáramlatú neoliberális politikai és médiahatalmak kezében van, s utóbbinak az akaratát hajtja végre. Elég itt Soros György már-már heti szintű uniós látogatásaira és Junckerrel való csókos találkozóira gondolnunk, de ennél is fontosabb, hogy például a Soros által 2007-ben alapított Európai Külkapcsolatok Tanácsa nevű szervezetben tagjai között az uniós és a bizottság számos vezetője megtalálható.

A brüsszeli elit döntéseinél nem veszi figyelembe sem a tagországok kormányainak, sem pedig az európai állampolgároknak, a civileknek a véleményét, sőt, ezek a döntések éppen az állampolgárok elvárásaival mennek élesen szembe, különös tekintettel a migrációra, vagy a föderális Európa erőltetésére. A CÖF számtalan javaslattal és petícióval próbálkozott a bizottság irányában, ám jószerével mindegyiket lesöpörték az asztalról, vagy semmitmondó válaszokat adtak, mutatva ezzel is, hogy számukra a civil társadalom, a civil szervezetek véleménye mit sem számít. Jól látszik, hogy a globalista, liberális főáramlatnak elkötelezett uniós elit számára a demokrácia, a népszuverenitás, a népszavazás, a civil részvétel stb. olyan, mint ördögnek a tömjénfüst; a demokráciát egy elitista liberalizmussal helyettesítenék, amelyben egy kiválasztott, szakértő elit mondja meg azt, hogy mit kell tenni.

Végül a negyedik a kulturális és migrációs válság. A két válság összefügg, ugyanis Nyugat-Európa és a brüsszeli vezetés azért nem lép fel a migrációval szemben, sőt támogatja és inspirálja azt, mert sok tekintetben szakított saját, domináns kulturális hagyományaival, s helyette a másság, a kisebbségek, a más vallások és szubkultúrák felé fordult. Nyugat-Európa már nem hisz a saját kultúrájában, ennek helyébe állítja a multikulturalizmust, a nemzetek és határok nélküli világpolgárságot, a kozmopolitizmust. Ennek következménye, hogy Brüsszel és a globális elitnek elkötelezett ENSZ az illegális migrációt is emberi jognak kívánja elfogadtatni, s nem a migráció megállítását tűzi ki célul, hanem a folyamatos migráció megszervezését és intézményesítését. Vagyis, Európa halálát hirdetik és nem a feltámadását.

Nos, ezek miatt állítom, hogy sorsdöntő európai parlamenti választásokra kerül sor jövő májusban. Nem kevesebbről van szó, mint életről vagy halálról.

A seregek már felálltak: az egyik oldalon, a multikulti és a migráció oldalán ott van a brüsszeli elit, ott vannak a nyugat-európai magállamok, a Benelux államok és Svédország, most aktuálisan Spanyolország, ott van a globális pénzügyi elit Soros Györggyel, a főáramlatú neoliberális média és a kollaboráns politikusok köre; a másik oldalon ott vannak a visegrádi négyek, élükön Magyarországgal, Ausztria, Bajorország, nagyobbrészt a balkáni országok, s most már ott van Olaszország is Salvini-vel.

Természetesen ne gondoljuk azt, hogy a globalista-szuverenista törésvonalra épülő „felállásban” ne történhetnének változások a következő hónapokban, hiszen lesz még egy-két tagállamban parlamenti választás az EP-választásokig – lásd Svédország -, s történhetnek még kormányváltások egyes országokban – lásd kisebbségi baloldali kormány Spanyolországban. A főszereplők azonban már adottak, s ne szégyelljük kimondani – ellenkezőleg, legyünk büszkék rá! -, hogy a nemzeti szuverenitást védő táboron belül Magyarország, a magyar kormány és személyében Orbán Viktor az, aki a legkövetkezetesebben fogja képviselni migráció-ellenes álláspontját a továbbiakban is.

Ám egyet nem szabad elfelejteni: az EP-választáson mégsem a politikusok és a kormányok lesznek a főszereplők, hanem az állampolgárok, a civilek. Két választás között az elitek, a kormányok, a politikusok, a média-szereplők, a közéleti megmondó emberek játszanak főszerepet. A választásokon azonban a választópolgárok a főszereplők, nélkülük hiábavalóak a politikusok, kormányok és pártok erőfeszítései. Azt gondolom, hogy az Orbán-kormány nem csak a migráció-ellenes és szuverenitáspárti politikájával mutatott példát Európának, hanem abban is, hogy újra és újra támaszkodott a civilek, a polgárok véleményére, s éppen ennek a támogatásnak a bázisán képes ilyen következetesen vinni a választott politikai irányvonalát.

Szerencsére rengeteg hazai és uniós felmérés, közvélemény-kutatás bizonyította, hogy az európai polgárok már nemcsak Közép- és Kelet-Európában, hanem a nyugat-európai államokban is megelégelték az erőltetett, öngyilkos, önpusztító illegális migrációt. Immáron Olaszországtól Dániáig, sőt, Németországtól Svédországig többségbe kerülnek-kerültek azok, akik a migráció-ellenes pártokra szavaznának. Ugyanakkor úgy látom, hogy a migráció-ellenes pártok és politikusok sokkal kevésbé építenek a civil mozgalmakra és ellenállási formákra, mintsem az szükséges és lehetséges volna. Mintha még mindig attól félnének a jobboldali, migráció-ellenes politikai szereplők, hogy ha túlságosan is a tömegekre támaszkodnak, akkor a főáramlat populistának, demagógnak fogja elnevezni őket. (Salvini a nagy kivétel!) Holott nyilvánvaló, hogy az elitek szintjén a globalizáció és migráns-párti liberális oldal még mindig erősebb, tehát ha a migráció-ellenes oldal sikeresen megvívni ezt a csatát, akkor döntően a társadalomra, a civilekre kell támaszkodnia.

E téren is van tehát egy magyar modell, mégpedig a civil szuverenitással, önálló cselekvéssel megtámasztott, legitim politikai akarat, ami egy nemzet erejét sokszorosan megnöveli. Ezt érdemes követni európai szinten is az európai kultúrát megvédeni, a spengler-i jóslatot cáfolni akaró politikai erőknek. És akkor az EP-választás megmenti Európát.

Fricz Tamás politológus

 

 

Nyugat-Európa alkonya és hajnala

Oswald Spengler száz éve az illegális migráció kivételével tűpontosan megjósolta a jövőt.

Köztudomású, hogy Oswald Spengler A Nyugat alkonya című, 1918 és 1922 között megírt nagyszabású filozófiai és kultúrtörténeti munkájában azt vetette fel, hogy a nyugati kultúrkör már az ő korszakában hanyatlásnak indult. A könyv első része éppen száz éve jelent meg, nem haszontalan tehát feltenni a kérdést, hogy vajon Spenglernek igaza volt vagy van-e: a Nyugat visszafordíthatatlanul halad a széthullás és a megszűnés felé?

Nem kérdés, hogy a mű megírása óta eltelt száz évben különféle hányattatásokon esett át a Nyugat, illetve Európa. Három szakaszt megkülönböztethetünk: az első időszak a totalitárius rendszerek létrejöttének időszaka – lásd a fasizmus-nácizmust, illetve a bolsevista kommunizmust –, amelyek valóban a nyugati kultúra hanyatlását és bukását vetítették előre, különös tekintettel arra, hogy ez az időszak a második világháború pusztításába torkollott. Hogyan juthattunk el Goethé­től, Kanttól és Hegeltől a koncentrációs táborokig? Ez volt az alapvető kérdés, s nem volt rá más válasz, mint hogy valami végképp megromlott az európai kultúrában.

A második időszak azonban mégis a Nyugat talpra állásáról szól, hiszen a negyvenes évek végétől kezdve – erős amerikai segítséggel – létrejöttek a jóléti államok, a szociá­lis piacgazdaságok, a politikai életben törvénybe iktatták az emberi és állampolgári jogokat, kialakult a jogállamiság, a parlamentarizmus és a többpártrendszer, vagyis általánossá vált és stabilizálódott a demokrácia.

Miközben a vasfüggöny túlsó oldalán a közép- és kelet-európai népek a kommunizmus és a Szovjetunió fogságában szenvedtek, Nyugat-Európa társadalmai eladdig soha nem látott színvonalon élhettek, többek között éppen azért, hogy a Nyugat bizonyítsa magasabbrendűségét a Kelettel szemben. Ez az a korszak – mintegy negyven év –, amikor azt lehetett mondani, hogy a Nyugat nemhogy hanyatlana, hanem éppenséggel újra prosperál, virágzik, élnek a hagyományok, szabad az élet, és a kultúra is magasan szárnyal.

Azonban sajátos módon éppen a közép- és kelet-európai államok kommunizmus alóli felszabadulásával, a Szovjetunió szétesésével kezdődött meg egy olyan korszak – Oswald Spengler óta a harmadik –, amelyik a „történelem végével”, a liberális demokráciák győzelmével, általános jóléttel és szabadsággal kecsegtetett, ám mégsem ez következett be.

Rövid időn belül kiderült, hogy a demokratikus politika és a jóléti állam „felett” megjelent valami egészen más, mégpedig a globálissá vált pénzuralom, amelynek a nemzetállami keretek között zajló gazdaság, politika és társadalmi élet korlátot és hátrányt jelentett, mert meggátolta abban, hogy profitszerző tevékenységét maximalizálni tudja.

Ez egy olyan, a „Nyugaton túli” szervezőerő, amely nem illik bele a hagyományos nyugati kultúrkör évszázados trendjeibe, miközben önmagát a Nyugat „kiteljesítőjének” mutatja, hiszen egyéni szabadságról, szolidaritásról, nyitott társadalmakról, nemzetek feletti összefogásról és ehhez hasonló dolgokról beszél a nemzetközi közvélemény előtt nap mint nap. Azt próbálja elhitetni a nyugat-európai államokkal és társadalmakkal, hogy a globalizmus, a kozmopolitizmus, a nemzetköziesedés mindannak a kiteljesedése, amit nyugati kultúrának nevezhetünk.

És, mint jelen korunk bizonyítja, Nyugat-Európa politikai és gazdasági elitjének nagy része hajlik is arra, hogy elhiggye a globalista köröknek, hogy ez a jövő útja, a „régi Nyugatot” meg kell haladni, mert üressé és tartalmatlanná vált.

Oswald Spengler már a húszas években észlelte, hogy egy olyan folyamat indult el, amelynek során a piac, a pénz, a gazdasági érdek kerül az állam és a politika fölé, s ez tönkreteszi a nemzetállamokat. Így ír erről a kibontakozó korszellemről A döntés évei című művében:

„Az állami főhatalom hanyatlásának legkomolyabban veendő tünetei közé tartozik az a tény, hogy a XIX. század folyamán uralkodó lett az a benyomás, hogy a gazdaság fontosabb, mint a politika. A politikai hatalomra nemcsak úgy tekintenek mint a közélet egyik elemére, melynek legelső – ha nem épp egyetlen – feladata a gazdaság szolgálata, hanem azt várják el tőle, hogy teljességgel alkalmazkodjon a gazdaság kívánalmaihoz és nézetei­hez; végül pedig azt is elvárják, hogy a gazdasági vezetők irányítsák. S ez is széles területen megtörtént már; hogy milyen sikerrel, korunk történelme tanítja.”

Ha a mai neoliberalizmusra mint uralkodó eszmei áramlatra gondolunk, s például alapul vesszük Lukász Papadímosz és Mario Monti mint multinacionális bankárok és közgazdászok választások nélküli delegálását Görögország és Olaszország élére, illetve ha Dacian Ciolos „technokrata” román miniszterelnökre gondolunk, aki 2016-ban Soros Györgyhöz köthető globalista „szakembereket” vett be a kormányába, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a Oswald Spengler által érzékelt korszellem a mi korunkban szökött igazán szárba.

Ugyanakkor Oswald Spengler egyben el is határolódik ettől a korszellemtől. Kifejti, hogy a történelemben a gazdasági vezető sohasem volt „a” döntéshozó, s erős politikai nélkül soha és sehol nem volt egészséges gazdaság, hiába tanítja ezt a materialista elmélet. Rezignáltan jegyzi meg, hogy: „Manapság azonban az a helyzet, hogy a vezető államférfiak jelentéktelensége miatt – akik egyébként nagyrészt maguk is érdekeltek a magánüzletben – a gazdaság irányadóan szól bele a döntésekbe.”

Elképesztően jövőbelátó sorok. Nem is tudom hirtelen, vajon Spengler, ha ma kellene erről írnia, vajon változtatna egy sort is a fentieken? Mindezek a jelek tehát: a piac, a pénz uralma a politika felett, a globalizmus támadása a nemzeti szuverenitással szemben, a multikulturalizmus erőszakos fellépése a hagyományos nyugati kultúrával szemben azt mutatják, hogy a Nyugat megadja és aláveti magát egy új kultúrkörnek.

Ám van itt valami, amivel Oswald Spengler sem számolhatott, mégpedig az erőltetett migráció, Európa immáron nem pusztán kulturális, hanem faji-etnikai, tehát bioló­giai felszámolásának terve. Ami már életről-halálról szól. Ez az a pont, ami a nyugat-európai embereknek is mérföldkő: lehet, hogy a politikai elitjük döntő része megadta, pontosabban eladta magát az új trendnek, ám a mindennapi emberek ezt aligha teszik meg. Fellépnek a saját életük rendje védelmében.

De még fontosabb: Közép- és Kelet-Európa negyven év kommunizmus után természetes módon igyekszik visszatérni a nyugati kultúrkörbe; éppen felfedezi azt, miközben az haldoklik. Mi, akik itt élünk, ragaszkodunk európaiságunkhoz, s ha kell, vállaljuk ezért az élet-halál harcot is. A migrációval szemben, az unió elitjével, az ENSZ-szel és más globális erőcentrumokkal szemben. Európa mellett. Mármint: Európa népei és kultúrája mellett.

Ez nem más, mint az európai kultúrkör közép- és kelet-európai reneszánsza. Egy új korszak. Talán hajnal, s nem alkony.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/nyugat-europa-alkonya-es-hajnala-3382654/

 

Egy új korszak domináns kultúrája

Magyar Idők
https://magyaridok.hu/velemeny/egy-uj-korszak-dominans-kulturaja-3346253/

Az építkezés közben is fontos az állandó önkontroll és önvizsgálat

Orbán Viktor tusnádfürdői beszédében ismét átfogó elemzést adott országunk helyzetéről, a közép- és kelet-európai régióról, Európáról és az unióról, illetve a globális geopolitikai viszonyokról. Jómagam ezúttal kizárólag a hazai viszonyokról mondottakhoz kapcsolódnék.

A miniszterelnök arról beszélt: a harmadik kétharmados győzelem utáni időszak már nem pusztán egy újabb kormányzati ciklusról szól, hanem egy korszak megteremtésé­ről. Egy korszakéról, amelyet sajátos szellemi légkör, közös hangulat, ízlésvilág, viselkedési mód, kulturális áramlat, kollektív meggyőződés stb. tart össze.

Már hallani az ellenzék hangját, hogy Orbán a „korszak” kifejezéssel egy politikai és kulturális egyeduralmat, autokráciát akar kiépíteni, amelyben az egész országot a saját víziói szerint kívánja felépíteni, ahol a balliberális oldalnak nem jut hely.

Holott teljesen természetes jelenséggel állunk szemben: azzal, hogy egy politikai tábor sorozatos választási győzelmeinek társadalmi következményei vannak. A meggyőző politikai fölény következtében létrejön egy, a politológia szóhasználata szerint (pre)domináns pártrendszer; korszak azonban csak akkor alakul ki, ha e hatalmi rend talapzatán kiformálódik egy domináns kultúra. (E témákról korábban már írtam e lap hasábjain: Domináns pártrendszer alakult ki, 2018. április 28. és Domináns kultúra Magyarországon, június 15.)

Tézisem tehát az, hogy megfelelő és folyamatos társadalmi felhatalmazás és legitimáció alapján tudatosan vállalható egy domináns kultúra felépítése, amely megteremti a korszak létrejöttének alapjait. (Németországban az utóbbi években a „Leitkultur”-ról, azaz egy német vezető kultúráról vitatkoznak, ám a Willkommenskultur erősen háttérbe szorította az előbbit – reméljük, nem véglegesen.)

Ha mindez demokratikus keretek között jön létre, akkor a domináns kultúra felépítése nem egyeduralom megalapozása, az ennek mentén kialakuló korszak pedig nem diktatúra, ugyanis nem jár együtt az ellenzék és a kisebbségi kultúrák felszámolásával.

Ha a történelmet hívjuk segítségül, akkor máris látjuk, hogy számtalan „korszak” jött létre, és ha a hatalmat gyakorló politikai erőket a demokratikus mentalitás jellemezte, akkor ezek a korszakok általában fejlődést, virágzást hoztak el egy ország életében.

Rögtön adódik a XIX. századból a brit, úgynevezett viktoriánus korszak, amelyet Viktória királynő 1837 és 1901 közötti uralkodásáról neveztek el. Ez alatt az idő alatt Nagy-Britannia gyarmatbirodalma megháromszorozódott, az ipari forradalom hatására vezető ipari nagyhatalommá vált. Javultak az életkörülmények, növekedett a születésszám, az ország népessége megduplázódott.

Mégis a viktoriánus kort vagy korszakot leginkább egy kikristályosodott, általánossá és mindennapossá vált, egyszerre polgári és arisztokratikus kultúra jellemezte, a „gentleman” létmód, amely a hagyományok tiszteletére, a jó modorra, a tisztességes és célszerű (utilitarista) életvitelre alapozódott. A politikában pedig egyfajta tolerancia, önkorlátozás érvényesült, az új társadalmi osztályok és rétegek fokozatosan foglalhatták el helyüket a politikai élet különféle szintjein, a parlamenttől a szakszervezetekig.

E korszakot Anglia fénykorának nevezik, ekkor vált a birodalom a világ vezető hatalmává. Ebben az időszakban is jelen voltak a politikai és kulturális életben ellenzéki, baloldali erők és mozgalmak, léteztek szubkultúrák is, ám valójában a birodalmat a hagyománytiszteletre, erényességre és erkölcsösségre épülő gentleman mentalitás és kultúra tartotta össze; ehhez igazodott a társadalom, és ez adta a belső tartását, erejét ennek a korszaknak. Az országnak volt egy világos és kiszámítható karaktere, arculata, ennek révén kellő hatékonyságú, egységes organizmusként lépett fel a világpolitikában.

Politikailag gyökeresen eltérő tartalmú, mégis korszakként jellemezhető a Szovjetunió – illetve Oroszország – életében a sztálinizmus, amely negyven éven át tartott (és amelyet Rákosi Mátyás próbált nálunk lemásolni). A brit példától eltérően itt nem alulról szerveződve, szerves folyamatok eredményeképpen, társadalmilag legitimálva alakult ki a domináns kultúra, hanem egy brutális diktatúra eredményeképpen. Így is lehet korszakot csinálni: Sztálin a birodalmi népekre kényszerítette a kommunista rendszert, megfélemlítéssel, bebörtönzésekkel, kínzásokkal, kivégzésekkel, titkosszolgálati megfigyelésekkel, üldözésekkel, előírásokkal és szigorú jogszabályokkal.

A végeredmény mégiscsak egy korszak, amelyet a személyi kultusz, a hierarchia, az alávetettség és a szolgalelkűség tartott össze, megspékelve a politikában a másként gondolkodók, az ellenzékiek és a szubkultúrák brutális kiszorításával vagy likvidálásával.

De a második világháború után is megfigyelhetünk korszakokat. Ilyen például Indiában a Nehru-korszak (1947–1964); Nehru a függetlenné vált India első miniszterelnöke volt. Az ő teljesítménye abban állt, hogy a különféle fejedelemségekből, államokból, vallási közösségekből és nyelvi csoportokból álló országot egységes nemzetté formálta.

Nehru ezt a gigantikus feladatot demokratikus politikai keretek között végezte, és olyan alkotmányos, intézményes megoldásokat választott, amelyeket végül az indiai társadalom többsége elfogadott és alkalmazkodott hozzá. Nehru alatt a teljesen széttagolt szubkultúrákból álló ország egységes nemzetté vált, ennek következtében fejlődésnek indult, és ez a folyamat lánya, Indira Gandhi időszakában is folytatódott.

Nem hagyható ki a példák sorából a Kádár-korszak sem: nem véletlen, hogy Kádár Jánosról nevezték el az 1956 és 1989 közötti, úgynevezett puha diktatúrát, hiszen Kádár alakította ki a hatvanas évektől azt a piszkos alkut az állam és a társadalom között, amely arra épült, hogy az emberek egy szerényen javuló életszínvonalért cserébe lemondtak a közéleti cselekvésről, a szabad véleménynyilvánításról, az állampolgári, honpolgári létről.

A kádárizmus azért nem pusztán rendszer, hanem korszak, mert dominánssá és széleskörűen elfogadottá tett egy kispolgári, alattvalói attitűdöt, mentalitást, amely sajnálatos módon mélyen beivódott az emberekbe a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években. És mindennek láthatóan negatív következményei voltak a rendszerváltás során: ez volt az a kádári mentalitás, ha tetszik, domináns kultúra, amely már 1994-ben, majd 2002-ben újra visszasírta a hatalomba a posztkommunista politikai erőket.

Nem véletlen ezek után, hogy 1989–1990 és 2010, sőt 2018 között valójában két „korszak” vetélkedett Magyarországon: egy, a közelmúltból itt maradt kádárizmus, amely túlélte és szívósan tartotta magát, és egy bontakozó, formálódó, nemzeti és keresztény kultúrán alapuló polgári Magyarország.

Ráadásul ezt a küzdelmet tetézte, hogy az ideológiáját és vízióit vesztett baloldal belekapaszkodott abba a Nyugat-Európában elterjedt neoliberalizmusba, amely a hetvenes-nyolcvanas, de különösen a rendszerváltás utáni kilencvenes évektől kezdve a mai napig domináns kultúrát hozott létre. Igen, a neoliberalizmus is egy korszak, amely Európa nyugati felén uralkodik, csak óriási különbség van a viktoriánus kor klasszikus liberalizmusa és a mai Nyugat neoliberalizmusa között.

Amíg a viktoriánus kor alulról szerveződően, demokratikus módon hozott létre egy, a tradíciókra és a nemzeti büszkeségre épülő toleráns kultúrát, addig a mai Nyugaton egy globális elit kényszeríti rá azt a neoliberalizmust a nyugati társadalmakra az Egyesült Államoktól Hollandiáig, amelyre a nemzettudat és a tradí­ciók feladása, a multikulti és a politikailag korrekt beszédmód a jellemző.

Magyarországon – és talán néhány közép-európai országban is – most korszakváltás megy végbe. Ez teljesen természetes folyamat a történelemben, még ha az itt és most háttérbe szoruló ellenzéki, balliberális csoportok ezt borzasztóan nehezen és kínlódva élik is meg.

A dolog mélyén az rejlik, hogy egy ország akkor válhat sikeressé és eredményessé, ha egy domináns kultúra talaján világos karakterű és arculatú, egységes erőként lép fel a nemzetközi porondon. Ez igaz a kis országokra és a nagy birodalmakra egyaránt. A Római Birodalom akkortól gyengült meg, miután új (barbár) „kultúrák” léptek be az életébe. India akkor erősödött meg, amikor levált róla Pakisztán, és nemzetegyesítést hajtott végre. Belgium ma azért van válságos állapotban, mert két „domináns” kultúrára épül, és ez bármikor felbomlaszthatja.

Több afrikai ország etnikai-kulturális megosztottsága véres háborúkba, nyomorba torkollik. Svédország pedig lassan lemond arról, hogy legyen saját svéd domináns kultúrája – és sajnos Németország is hajlik erre. Az Egyesült Államokban egy új domináns kultúra jelei mutatkoznak Trump alatt – de a harc még nem ért véget.

A korszakváltás lényege egy új nemzeti identitás vagy „a” nemzeti identitás megtalálása. („Korszakok válása, mikor az istenek pontos és világos jeleket küldenek” – énekelte Bereményi Géza szövegét Cseh Tamás). Ez eleinte harcot, némi keménységet, ellenzéki csoportok és kultúrák időleges visszaszorulását is jelentheti. Fontos tehát a demokratikus keretek betartása és a társadalmi támogatottság folyamatos fenntartása. Ha ez adott, akkor a jelenlegi harc fokozatosan megszűnik, és a későbbi generációk megjelenésével a jelenlegi állapot korszakká válik.

Nem kell tehát félni a domináns kultúra építésétől, de közben nem árt az állandó önkontroll és önvizsgálat, hogy a dolog ne torzuljon el és ne forduljon át az ellenkezőjébe.

A szerző politológus