Macron a visegrádiak ellen

Az elnök azt szeretné, hogy Franciaország vezetésével jöjjön létre az új, felülről irányított EU.

„Egyetlen értéket sem vallok magaménak, amelyet Orbán Viktor képvisel” – mondta áprilisban a francia BFM TV-nek adott interjúban Emmanuel Macron francia köztársasági elnök. Az őt faggató újságírók rákérdeztek még egyszer, hogy valóban egyetlen értéket sem? – mire az elnök megerősítette válaszát.

Ehhez kapcsolódik, hogy nemrég került nyilvánosságra Éric Fournier francia nagykövet titkos diplomáciai jegyzete, amelyben Orbán Viktor és kormánya védelmére kelt. Ebben többek között arról írt, hogy a magyar kormány populizmusáról szóló vádak csak fantazmagóriák, a magyargyűlölő nemzetközi sajtó túlkapásai, amelyek mögött magyarfóbia áll.

Az antiszemitizmus magyarországi erősödését fikciónak nevezte, amely csak arra szolgál, hogy elterelje a figyelmet a franciaországi és németországi muszlimok antiszemitizmusáról. A nagykövet a Soros György elleni fellépést sem tartja antiszemitának, nem mellékesen pedig a magyar migrációs politikát egy lehetséges modellnek nevezte.

Megjegyzem, Éric Fournier 2015 óta volt nagykövet Magyarországon. Itt él-élt köztünk, és a fentiek szerint képtelen volt arra, hogy a saját tapasztalatait megtagadva csatlakozzon a Magyarországgal kapcsolatos fősodratú hazugságokhoz.

Hogyan reagált minderre Macron az előző heti EU-csúcs után tartott sajtótájékoztatóján? „Egyáltalán nem osztom a nagykövet véleményét, semmilyen szempontból nem fogadom el Orbán Viktor politikai irányvonalát sem” – közölte ellentmondást nem tűrően, majd hozzátette, hogy nem fogad el semmilyen nacionalista (!) megoldást a menekültpolitikában. Az is világossá vált, hogy Fournier nagykövet sorsa megpecsételődött ezzel a nyilvánosság elé került jegyzettel – miközben csak azt tette, amit egy nagykövetnek tennie kell: tájékoztatta a saját külügyeseit arról, hogy mi a valóságos helyzet Magyarországon, és milyen politikaiálláspont-változtatás lenne kívánatos a Magyarországgal és a magyar kormánnyal kapcsolatos külpolitikában.

De ez mit sem számít: Macron elnöknek van egy kialakult képe országunkról, aminek a gyökerei igen régi időkre nyúlhatnak visz­sza – és itt még csak véletlenül sem merném említeni Georges Clemenceau időszakát és a trianoni békediktátumot, mert még túlzásokba esnék…

A fent említett tévéinterjúban Macron arról is beszélt, hogy Lengyelországban és Magyarországon illiberális és populista rendszer alakult ki, amelyek nem tartják be a demokrácia játékszabályait. Ezzel szemben – tette hozzá – Romániában egészen más a helyzet (!), hiszen ott Klaus Johannis államelnök kézben tartja a dolgokat és nem engedi meg a demokrácia lerombolását.

Na igen! Johannis elnök – szász származása ellenére – semmibe veszi a magyarok és más nemzeti kisebbségek érdekeit és jogos követeléseit, viszont 2015 őszén azt a Dacian Ciolos nevű technokrata, az uniós és globális elithez kötődő férfit kérte fel kormányalakításra, aki egy franciaországi egyetemen szerzett diplomát, a felesége pedig francia. Ezen túl a törvényes román kormányok és a Soros Györgyhöz is köthető globális szervezetek közötti egyre látványosabb küzdelemben újra és újra az utóbbiak mellé áll – miként Macron sem éppen a globális elit ellensége.

Az, hogy egy európai uniós tagállam vezetője egyetlen értéket sem tart elfogadhatónak, amit egy másik uniós tagállam kormánya vall, minimum elfogadhatatlan álláspont, de mivel jómagam nem vagyok politikus, határozottabban is fogalmazhatok: ez szemtelenség a magyar kormánnyal szemben, amit senki sem engedhet meg magának.

Ugyanis ha nem venné észre Macron köztársasági elnök úr, egy politikai szövetség egyenrangú tagjai vagyunk, ezért joggal várjuk el a kellő udvariasságot. Ez a szenvedélyes, talán személyes ellenszenv által is inspirált kijelentés ugyanis, hogy egyetlen értékkel sem ért egyet, amit Orbán Viktor vall, egészen szokatlan és diplomáciai szempontból megengedhetetlen. Ám Macron megengedi magának, hogy könnyedén belerúgjon a magyar kormányba. Honnan veszi ehhez a bátorságot?

Ám mindezeknél is árulkodóbb az újabb külpolitikai húzása: egy nappal a visegrádi országoknak nagy sikert és áttörést hozó, akár történelminek is nevezhető EU-csúcs után, június 30-án Párizsban fogadta a V4-ek két tagjának, Csehországnak és Szlovákiának a miniszterelnökét, Andrej Babist és Peter Pellegrinit. Ennek a találkozónak az apropóját az adta, hogy száz évvel ezelőtt ezen a napon alakult meg a közös cseh–szlovák katonai légió Franciaországban, amely felesküdött az újonnan megalakuló csehszlovák állam védelmére.
Ez az alkalom kapóra jött Macronnak ahhoz, hogy kijelentse: az EU egységére van szükség, és el kell vetni a blokkok logikáját.

Ahogyan fogalmazott: „Ezekben a nem egyszerű időkben a blokkok logikájával éppen ellenkezőleg vissza kell szereznünk az egységes arculatunkat, és hatékonyan kell cselekednünk, tiszteletben tartva értékeinket és közös történelmünket.”

Világos mondat, szűrjük le a tanulságokat belőle! Először is: Macron nyilvánvalóan a V4-ek egységének felbomlasztására törekszik, aminek elsődleges célja lehet Magyarország (és egyben Lengyelország) elszigetelése – hiszen, mint tudjuk, a francia kormányfő hazánk legitim kormányának egyetlen értékével sem ért egyet. Macron törekvése egyértelmű: úgy látja, hogy Magyarország, illetve az Orbán-kormány nem megregulázható és hajthatatlan például a menekültkérdésben (ezt bizony jól látja), ezért a lehetséges megoldás, ha a hajlékonyabb cseheket és szlovákokat próbálja megnyerni a saját birodalmi és globalista céljainak, az Európai Egyesült Államok nagy álmának.

Nem véletlen, hogy a találkozón a francia elnök hangsúlyosan hozta szóba az úgynevezett slavkovi (történelmi nevén: Austerlitz) hármas együttműködést (S3), amelyben Ausztria, Csehország és Szlovákia vesz részt.

A franciák kezdettől együttműködtek az S3-akkal, amelyet sokan a V4-ek alternatívájának tekintenek. Nem véletlen az sem, hogy az S3-akat az a Petr Drulák volt cseh külügyminiszter-helyettes kezdeményezte, aki jelenleg nagykövet Franciaországban (!), és akinek meggyőződése, hogy Emmanuel Macron elnökké választása a legfontosabb esemény Európában, mert ez megnyitja az utat a totális európai integráció – a csúcsföderális birodalom létrejötte – előtt, amelyet ő az egyetlen helyes iránynak tart.

Macron számára az S3 felmelegítése ismét egy újabb eszköz lehet arra, hogy megtörje a visegrádi országok közötti egyre szorosabb együttműködést és feldarabolja a saját elképzelései szerint, Magyarországot és Lengyelországot parkolópályára állítva, Csehországot és Szlovákiát pedig bevonva az európai integrációs – értsd: csúcsföderális, birodalmi jellegű – folyamatba. Amikor azt mondja, hogy vissza kell szereznünk egységes arculatunkat, az nem jelent mást, mint Macron azon célját, hogy Merkel és Németország meggyengülését kihasználva Franciaország irányításával jöjjön létre az új, felülről irányított unió.

Amikor pedig arra utal, hogy tiszteletben kell tartanunk közös értékeinket és történelmünket, akkor bizony valahogyan tényleg a történelem jut az ember eszébe a homályból feltünedező francia, cseh, szlovák, román és osztrák együttműködéssel…

Macron egyszerre nacionalista és globalista, a Rothschild-ház embereként egy új, globális világrend híve, amelyben azonban Franciaország a maga nagyságának megfelelően vesz részt. E céljainak megfelelően meg akarja törni a közép- és kelet-európai államokat, amelyeket jó láthatóan lenéz és lekezel, bár néha igyekszik ügyelni a látszatra – nem sok sikerrel. Jól látja, hogy Magyarországot és Lengyelországot nem lehet megingatni, viszont úgy gondolja, hogy a cseheket és a szlovákokat a történelmi együttműködések szellemé­ben lehet irányítani és befolyásolni. (Reméljük, hogy ebben nagyot téved.)

Összegezve: Macronnal nagyon vigyáznunk kell; ezért is volt nagy jelentősége a Merkel–Orbán-találkozónak.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás:
Magyar Idők:https://magyaridok.hu/velemeny/macron-a-visegradiak-ellen-3253820/

 

A valódi rendszerváltozás ideje

Harmadik ciklus: a politikai és a gazdasági után a kulturális-szellemi irányvonal is megújulhat.

Ralf Dahrendorf német szociológus közismert – kilencvenes évekből származó – állítása szerint egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt lehet átalakítani, a társadalmihoz hatvan év kell. Dahrendorf a fentieket a közép- és kelet-európai rendszerváltásokkal összefüggésben írta le, azt latolgatva, vajon mennyi időre lesz szükségük ezeknek az országoknak a diktatúrából a demokráciába való átmenethez.

Igaza volt, igaza van-e a német szociológusnak?

Először is azt kell tisztáznunk, hogy ennek megválaszolásához nem 1989–1990-ből, hanem 2010-ből kell kiindulnunk. A valódi rendszerváltás ugyanis megítélésem szerint 2010-ben, a Gyurcsány- és a Bajnai-kormány bukásával következett be; az ezt megelőző korszakot sokkal inkább nevezném egy átmeneti időszaknak diktatúra és demokrácia között.

Ezt jómagam a korábbi években a kommunizmus után jövő posztkommunista rendszernek neveztem el, amely nagyon sok vonásában őrizte még a korábbi, pártállami korszak jellegzetességeit. (Tellér Gyula e húszéves időszakot két, egymással viaskodó rendszer, a posztkommunista és a polgári együttes jelenlétével jellemezte.)

Először is: 1989–1990-ben bár létrejött a demokratikus jogállam és a többpártrendszer, ám nem született új alkotmány az 1949-ben elfogadott sztálinihoz képest, pusztán annak radikális átalakítása történt meg. Sokkal fontosabb azonban ennél, hogy az Antall-kormány a belülről és kívülről érkező baloldali és liberális nyomás közepette, valamint saját gyengeségeinek következtében gyakorlatilag képtelen volt a rendszerváltás során nélkülözhetetlen elszámoltatásra és lusztrációra, átfogó elitcserére, amellyel világos cezúrát vont volna diktatúra és demokrácia közé. Ennélfogva nem tűnt el a posztkommunista politikai elit.

De nem tűnt el a posztkommunista gazdasági elit sem, hiszen a spontánnak gúnyolt, de tartalmát tekintve valóban rablóprivatizáció – azaz az állami vagyon elherdálása – során a jobboldali kormánykoalíció azt sem tudta megakadályozni, hogy a volt pártállami gazdasági – és politikai! – elitréteg átmentse a hatalmát és az állami vezetői pozícióból átüljön az immár magántulajdonba került cégek élére. A szocialista gazdaság tehát szétesett ugyan, de ami helyette megvalósult, azt sokkal inkább lehetett nevezni egyfajta posztszocialista és vadkapitalista elemeket ötvöző, manipulált gazdasági rendszernek.

Emellett nem változtak meg a sajtó- és médiaviszonyok sem, megmaradt a szocialista, baloldali-balliberális uralom, és ugyancsak változatlanul uralták a posztkommunista erők a terepet a kulturális és tudományos életben, a titkosszolgálatoknál, a külpolitikában. Ugyanez volt a helyzet az igazságszolgáltatás és az ügyészség szférájában is (utóbbiaknál még ma is sajátos viszonyokkal nézünk szembe).

Mindebből logikusan következett, hogy 1994-ben, a második szabad választásokon a posztkommunista párt, az MSZP látványosan visszatért a kormányzati hatalomba is – mintegy a mélyben zajló folyamatok betetőzéseként. Megtörtént a visszarendeződés, amit ugyan megtört a Fidesz szerencsés csillagzat alatt megvalósult választási győzelme 1998-ban, ám a volt pártállami hálózatok továbbra is fennmaradtak a társadalom minden szegletében (akkor még vidéken is masszívan jelen voltak a szocialisták), és ez odavezetett, hogy 2002-ben ismét megnyerték a választásokat.

Ráadásul a Medgyessy-féle kormány – szemben az Antall- és részben az Orbán-kormánnyal – rögtön brutális elitvisszacserét hajtott végre gyakorlatilag a társadalom minden szegletében. Újra előállt tehát a posztkommunista rendszer, és Gyurcsány Ferenc alatt mindez tetőződött.

A 2002-es vereség azonban az Orbán Viktor vezette Fidesz számára világossá tette, hogy innentől kezdve be kell hatolni a társadalom szöveteibe, hálózataiba, mert e nélkül képtelenség lesz tartósan (és nem pusztán egy ciklusra!) leváltani a posztkommunista-liberális rendszert. Innentől indult el egy alulról szerveződő folyamat, amelyben ugyanolyan jelentősége volt a polgári köröknek, mint a gazdasági bázisok kiépítésének, a médiaháttér építésének, az értelmiségi-kulturális hálózat megszervezésének és még lehetne sorolni.

S miközben a Gyurcsány-kormány leamortizálta magát a közvélemény előtt az őszödi beszéddel és annak következményeivel (lásd békés tüntetőkkel szembeni kegyetlen fellépés), addig a Fidesz–KDNP felkészült a most már átfogó, nem pusztán a politikai szférát érintő hatalomátvételre. (Tellér Gyula kettősrendszertétele szerintem erre az évtizedre igaz.)

2010 ezért vízválasztó: a második Orbán-kormány kezdettől fogva tudatosan törekedett arra, hogy valódi rendszerváltást hajtson végre és leváltsa az önmagát túlélt posztkommunista rendszert. Egy zavaros, az országnak sok kárt okozó átmeneti időszak után így jutottunk el a rendszerváltás kapujáig, jómagam tehát innen számítom a dahrendorfi kronológiai tétel érvényességét és mérhetőségét. Itt kell újra feltenni a kérdést: igazolódnak, igazolódtak-e a szociológus szavai?

Ha visszatekintünk az elmúlt nyolc évre és két ciklusra, akkor megítélésem szerint a hat hónap és a hat év bizony nagyjából igazolódott, míg a hatvan évvel kapcsolatban abbéli reményemet fejezem ki, hogy ez az időszak talán lerövidíthető.

Ha részletesebben megnézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy a politikai átalakuláshoz valóban nem kellett túl sok idő: már 2011 áprilisában elfogadta a parlament az új alaptörvényt, amire 1990-hez képest több mint húsz évet kellett várni, de a 2010-es választáshoz képest csak egy évet. (A régióban mi voltunk az utolsók a sorban.)

Igen hamar létrejöttek az új sarkalatos törvények is, és bár az elmúlt években történt néhány alaptörvény-módosítás, az alapszöveg kiállta az elmúlt évek próbáját – még ha természetesen vehemensen támadták is mind belföldről, mind külföldről. Azt mondhatjuk, hogy a 2010–2014 közötti ciklusban lezajlott a politikai rendszerváltás Magyarországon, és végre az ehhez nélkülözhetetlen személycserék, a posztkommunista politikai hálózatok kiszorítása is megtörtént.

A gazdasági átalakulás nem ment könnyen, hiszen a második Orbán-kormány gazdasági és pénzügyi csődöt örökölt a balliberális kormányoktól, először is válságkezelést kellett végrehajtani, konszolidálni kellett az ország költségvetését. Mégis elmondható, hogy a 2010–2014 közötti ciklusban megtörtént a gazdasági konszolidáció, míg 2014 és 2018 között megindult a gazdasági fejlődés is, növekedésnek indult az életszínvonal, a gazdaság stabilan teljesít, remény van a gazdasági teljesítmény további javulására és a nyugat-euró­pai életszínvonalhoz való lassú felzárkózásra. A hat év tehát nagyjából itt is stimmel.

Mi következhet most, a 2018 utáni időszakban, a sorrendben harmadik Orbán-kormány időszakában?

Meggyőződésem szerint mostantól már van idő és tér, van forrás és elegendő háttér a megvalósított politikai és gazdasági rendszerváltás kulturális, szellemi és társadalmi alapzatának megteremtésére. Mert azt mondjuk ki: a válságkezelés során, illetve a nemzetközi, globális erőkkel való késhegyre menő küzdelmek alatt kevesebb energia jutott arra, hogy végiggondoljuk, miért is került a nemzeti-polgári oldal hatalomra, és e hatalom birtokában milyen Magyarországot akarunk felépíteni.

Sok mindent persze tudunk már, tudjuk, hogy nemzeti, polgári és konzervatív értékek tartanak össze bennünket, és ezt kínáljuk fel a társadalom egésze számára is, de ennek finomhangolása még nem történt meg. Most ennek az ideje jött el.

Az első és legfontosabb a kishitűség megszüntetése; végre tényleg el kell hinni a nemzeti oldalnak, hogy képes szellemi irányt mutatni, miközben a balliberális tábor szellemileg kiürült, és az a döbbenetes, hogy bár önmagukat tartják modernnek és progresszívnak, valójában idejétmúlt gondolatokat mantráznak már az országról, Európáról, a világról. (Csejtei Dezső más összefüggésben, de hasonló következtetésre jutott az Esőcsepp a tovaúszó felhőben című, május 18-i cikkében.)

Képtelenek kreatívan reagálni a XXI. századi folyamatokra, megrekedtek annál a valaha szebb napokat látott gondolatnál, hogy mindenben a Nyugatot (meg az EU-t, az ENSZ-t, Soros Györgyöt, a globális elitet stb.) kell követni. Ez bizony lassan már nem több mint apologetizmus, miközben a nemzeti oldal szerzői egyre többször írnak le és mondanak el izgalmas, egy új világkorszakot megérteni akaró és új fogalmakkal operáló gondolatokat.

Kritikusan tekintenek a Nyugatra és a világra, nincsenek előttük tabuk, így kreatívan képesek értelmezni az új jelenségeket. Véleményem szerint ma már a nemzeti és konzervatív tábor a modern és a haladó, a balliberális tábor pedig provinciális és érdektelen.

A második elem: fontos lenne visszatérni a polgári Magyarország soha el nem hagyott, de időnként elhanyagolt eszményéhez és szellemiségéhez. Teljesen érthető például, hogy a gazdasági válság időszakában polgári Magyarországról nem lehetett meggyőzően beszélni, hiszen a polgári középosztály megteremtésének nélkülözhetetlen alapfeltétele egyfajta egzisztenciális biztonság és jólét.

De ma már, ebben a ciklusban tér nyílik a nemzeti tábort összetartó polgári szellemiség felerősítéséhez, amiben megjelenhetnek a viták is, a nézetek finomhangolása, amelynek során nem kell megspórolni a konzervatív, a konzervatív-liberális, a nemzeti, a nemzeti radikális irányvonalak közötti nézeteltérések tisztázását sem.

Nem kell mindig és mindenben egyetértenünk, mert az nem lenne polgári mentalitás és nem is lenne igaz. Kínáljunk fel egy új vitakultúrát a társadalomnak és a közvéleménynek, amely egy erős értékrendre és világképre épül, éppen ezen az erős alapzaton nem fél a vitáktól sem.

Végül a harmadik elem: a németek korábban bevezették a Leitkultur – azaz vezető, domináns kultúra – fogalmát, amely egy ország többségének kultúráját jelenti; a domináns kultúra igényt tart arra, hogy iránymutató, közös alap legyen az ország határain belül. Nem akar elnyomni más (szub)kultúrákat, nem a kirekesztés a célja, viszont felajánlja értékrendjét az ország „háromharmadának” (lásd Orbán Viktor kormányfői beszédét), és igényt tart arra, hogy legitimitása és széles elfogadottsága okán formálja a demokratikus Magyarország szellemi-kulturális-társadalmi karakterét.

A magyar történelemben 1867 óta gyakran fordult elő, hogy a nemzeti-konzervatív oldal vezető, domináns kultúrává vált. Éppen ezért is gondolom, hogy a dahrendorfi hatvan év a társadalmi-kulturális rendszerváltásra jócskán lerövidíthető.

Dr. Fricz Tamás politológus írása

Magyar Idők: https://magyaridok.hu/velemeny/a-valodi-rendszervaltozas-ideje-3118990/

Modellértékű volt a kampány

A legfőbb veszély az a XXI. században, hogy a demokráciát mint politikai rendszert felülírja egy újfajta, globális rendszer, amelyet nem a politika hoz létre, hanem a globális piac irányítói, egy pénzügyi és gazdasági „elitokrácia”. A modern társadalmakat legátfogóbban és hálózatosan szervező három meghatározó szféra – a piac, az állam és a társadalom – vonatkozásában a piac tesz szert globális hatalomra; a multinacionális gigacégek és a globális pénzügyi körök együttesen olyan érdekszférát hoznak, hoztak létre, amelyik helyzeténél fogva a nemzeti keretek között működő (nemzet)államok és társadalmak fölé emelkedik.

E globális elitokrácia meggyőződése, hogy a világ gazdasági, pénzügyi, társadalmi és politikai válságai nem kezelhetők máshogyan, mint régi és új, már működő és a jövőben működésbe lépő globális intézmények segítségével, s ezért ebben a folyamatban olyan új működésmódot alakítanak ki, amely alárendeli a demokráciát a globális szempontoknak.

Nem akarják formálisan megszüntetni a demokráciát, hanem olyan politikai eljárásmóddá kívánják azt változtatni, amely felett immáron nem a társadalom, hanem sokkal inkább a globális elit akarata érvényesül. A „felülírás” ebben az esetben tehát azt jelenti, hogy a demokratikus színpadi kellékek megmaradnak ugyan a politikai és a közéletben, de azokat most már nem az állampolgárok választják ki és rendezik be, hanem a globális körök.

Utóbbiak nem azt mondják, és – éppen a demokrácia normatív ereje miatt – nem is merik mondani, hogy a demokrá­ciát sutba kell dobni, hanem az a meggyőződésük, hogy a konfliktusok kompetens kezelését már nem a nemzeti demokráciák tudják megvalósítani, hanem a globális intézmények, főként a globális piaci intézmények. Úgy vélik, a nemzetállami kereteket mintegy meghaladta az idő, ezért kell azokat felülírni.

Ebből fakadóan létrejön a globálissá vált piac és a nemzetállam, illetve a globalizmus és a demokrácia közötti konfliktus. Ezért nem véletlen az, hogy a globális piaci szereplők erősen támadják a nemzetállami kereteket, s azok elavultságáról beszélnek, mert jól tudják, hogy a nemzetállamok felbomlasztása egyet jelentene a nemzeti keretek között működő – tehát véleményük szerint már nem kel­lően hatékony – demokráciák alárendelésével is.

De mit lehet tenni a globalizmus erői ellen, mi védheti meg a demokráciát a globális elit akaratával szemben? Csakis az, ha a nemzetállami demokráciák stabilak, erős, legitim kormányzatokkal rendelkeznek, amelyek elkötelezettek a nemzeti szuverenitás és a demokrácia értékei mellett.

S itt érkezünk el a demokrácia belső, ha tetszik, nemzetállamokon belüli problémáihoz. Ezek közül is az egyik legfontosabb a cikluslogika, másképpen fogalmazva az a tény, hogy a kormányra kerülő politikusok képtelenek hosszú távon gondolkodni, tervezni és cselekedni.

Márpedig a nemzetállamokat képviselő politikusok csak akkor lehetnek hatékonyak és ütőképesek globális szinten is, ha a demokrácia valóban távlatosan gondolkodó államférfiakat állít egy ország élére, nem pedig megélhetési politikusokat, akik a cikluslogika alapján csak választástól választásig tudnak tervezni, vagyis a saját hatalmuk megtartása és a túlélés vezeti őket. Utóbbi esetben ugyanis pontosan az történik, aminek nem szabadna megtörténnie: hogy a nemzeti politikusok a multinacionális pénz- és piaci tőke kiszolgálóivá és bábjaivá, velejükig korrupttá válnak.

Teszik ezt azért, mert az aligha vitatható, hogy a globális tőke valóban olyan szinten van jelen az országok jelentős részében, hogy már nem a befolyásuk a kérdés, hanem az, hogy melyik kormány és melyik nemzeti politikusgárda az, amelyik képes az állami szuverenitás megóvására.

Aki csak cikluslogikában, vagyis túlélésben és hatalomátmentésben képes gondolkodni, annak számára a globális elit akaratának való alárendelődés egyfajta megoldás, hiszen a globális elit hálás a szervilis kormányoknak és megsegíti azokat, sokféle módon és formában.

Nyilvánvaló például, hogy a volt luxemburgi miniszterelnök, majd később – nem véletlenül – az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker gyakorlatilag e globális tőke alkalmazottjává vált; a Sziriza eleinte harcos, a független görög útnak elkötelezett vezetője, Alexisz Ciprasz egy idő után beadta derekát az uniós elitnek és a nemzetközi bankoknak.

További példák: a narancsos forradalom (helyesen: a globalista, sorosista hálózat puccsa) után hatalomra került ukrán politikai elit egésze a globális erők kiszolgáltatottja a mai napig, élén Petro Porosenkóval; Dacian Ciolos, aki 2015 és 2017 között egy úgynevezett technokrata kormányt vezetett Romániában, szintén a globális elit lekötelezettje. És akkor még nem beszéltünk Ioannis Papalekas és Mario Monti urakról, akik a Goldman Sachs gigapénzintézet alkalmazottaiból váltak delegált miniszterelnökökké Görögországban és Olaszországban 2011-ben, s áldásos tevékenységük során végig a valóságos kinevezőik, nem pedig a nemzetük és a választópolgárok érdekeit képviselték.

De említhetjük Zoran Zaev macedón miniszterelnököt is, aki készséges kiszolgálója a liberális nemzetközi szervezetek óhajainak. A sor még hosszasan folytatható a volt portugál miniszterelnök, ma ENSZ-főtitkár António Guterrestől egészen Justin Trudeau kanadai miniszterelnökig.

A szuverén politikacsinálás alapvető feltétele tehát, ha egy adott ország politikai elitje túllép a cikluslogikán, és hosszú távra képes tervezni, vagyis nem adja el magát a globális politikai-gazdasági köröknek, nem rendeli alá az akaratát a külső, nemzetközi elvárásoknak. Ez persze nem könnyű kérdés, mert az államférfiúi erények manapság éppen a globális elit iszonyú erős befolyásának következtében egyre ritkábbak.

S éppen ezért kell nagy hangsúllyal kiemelnünk azt a tényt, hogy az Orbán-kormány sem 2014-ben, sem 2018-ban nem csinált úgynevezett választási költségvetést, nem tett a kampányban sem eltúlzott, megvalósíthatatlan ígéreteket. Erről érthetetlen módon kevesebb szó esett a közvéleményben, holott ez egészen új jelenség az eddigi választási éveket és választási kampányokat figyelembe véve.

Az Orbán-kormány tehát nem rövid távú haszonszerzésben, mindenáron való hatalommegőrzésben gondolkodott, hanem hosszú távú célokat tűzött ki maga elé, már 2010-től kezdve. Nem abból indult ki, mint a balliberális kormányok – különös tekintettel Gyurcsány Ferencre –, hogy beígérnek zsákszámra béremelést, adócsökkentést, nyugdíjemelést stb., az ebből adódóan óhatatlanul kialakuló költségvetési deficitet pedig majd külföldi, IMF-es, világbankos hitelekkel fedezik, és ezzel egyben feladják az ország szuverenitását, kiszolgáltatva azt a globális elit akaratának. S mindezt azért, hogy bármi áron, labanc módjára is, de hatalmon maradjanak.

Ezzel szemben példaértékű az Orbán-kormány önuralma, visszafogottsága és mértéktartása a kampány időszakában. Semmilyen 13. havi nyugdíj, semmilyen irreális béremelés, semmilyen túlzott mértékű adócsökkentés, ingyensör. Sőt, ami még különlegesebb: igazából a választási győzelem óta hangzanak el olyan jóléti, családokat támogató elképzelések és konkrét javaslatok, amelyekről a kampányban alig vagy egyáltalán nem esett szó.

Egyszóval jó lenne észrevennünk végre: az Orbán-kormány, illetve a Fidesz–KDNP tulajdonképpen modellértékű választási kampányt és választási politikát folytatott. Olyat, amelyik lehetővé teszi, hogy egy kormány hosszú távon tervezzen, megőrizze az ország gazdasági és pénzügyi szuverenitását, elkerülje a globális szervezeteknek való kiszolgáltatottságot. S ami különösen fontos: a kormány nem nézi hülyének, ellenkezőleg, partnernek tekinti a választópolgárokat úgy, ahogy egy nemzeti demokráciában szokás.

Nem akarja becsapni és átverni őket (miként egy Gy. F. monogramú ember tette), nem akar hitegetni, fölösleges illúziókat kelteni, helyette reális és megvalósítható célokat tűz ki és fogalmaz meg. Nem hangoskodik és nem ordibál, hanem teszi a dolgát, időnként már-már szinte túlzottan szerényen. Éppen ezért is kell kiemelni ennek a politikának a modellértékét – amire még nem vagy alig volt példa az elmúlt harminc évben.

Már megint egy dolog, amiből példát vehetnek rólunk más európai országok.

Szerző: Fricz Tamás

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/modellerteku-volt-a-kampany-3094183/

 

Jönnek a másfajta eszközök

A globalista erők nyilvánvalóan csalódtak a magyarországi ellenzékben, miután az képtelennek bizonyult rá, hogy megállítsa az Orbán-kormányt. Úgyhogy most jönnek a másfajta eszközök, a külföldről irányított csoportok, a mozgalmi elemek, a tüntetések. Új személyeket keresnek, akiket először a mozgalomban próbálnak ki, hogy aztán ezekből az emberekből új pártvezéreket próbáljanak kinevelni – nyilatkozta a Demokratának Fricz Tamás.

A politológus címlapinterjúnkban azt mondta: a magyar ellenzék nem találja az ellenszerét annak, hogy a Fidesz 2002-től a társadalom széles rétegei felé épített szövetséget.

Hozzánk menekültek

A migrációs válság kezdete óta folyamatosan nő azoknak a nyugat-európaiaknak a száma, akik végső elkeseredésükben elhagyják szülőföldjüket, és a biztonságos jövő reményében Magyarországra költöznek. Beszélgettünk néhányukkal, hogy megtudjuk döntésük pontos okát, illetve azt, hogyan érzik magukat új otthonukban, mit gondolnak hazánkról, Orbán Viktor miniszterelnökről, a kormánypolitikáról, a Fidesz–KDNP győzelméről és az unió ellenünk irányuló támadásairól.

Húsz év után robbant a bomba

Múlt héten gyanúsítottként hallgatták ki Fenyő János 1998-as megölésével kapcsolatban Gyárfás Tamást. A történet most még meglehetősen zavaros: egyelőre csak egy hangfelvételről hallani bizonyítékként, amit viszont tavaly ősszel maga Gyárfás Tamás juttatott el a hatóságoknak. Bűnpártolás bűntette miatt gyanúsítottként hallgattak ki egy volt főügyészt is, és a sajtóban felbukkant Tasnádi Péter…

Otthon az otthontalanságban

Ukrajna két lehetőséget hagyott nekünk, kárpátaljai magyaroknak: vagy teljesen elukránosodunk, vagy elmenekülünk – véli Lőrincz P. Gabriella költő, író. A kortárs kárpátaljai irodalom vezéregyéniségével új válogatáskötete mellett a soha el nem fogyó reményről és a bátor fiatalokról is beszélgettünk.

Forrás: http://www.demokrata.hu/hir/belfold/jonnek-masfajta-eszkozok

 

Mindenhol dől a migránsdominó

Olaszország, Csehország, Németország, Ausztria: a bevándorlás korunk alapkérdése.

Az olasz parlamenti választásokon a kampány meghatározó témája a migráció volt, s az azt ellenző, annak megállítását, a határok szigorúbb védelmét követelő politikai pártok elsöprő többséget szereztek a parlamentben. Más kérdés, hogy az Öt Csillag Mozgalom nevű, politikai irányultságát illetően nehezen meghatározható párt, amelyik 32 százalékos eredményével megnyerte a pártversenyt, kivel és hogyan képzeli el a koalíciós együttműködést. Annál is inkább, mert hiába az egyetértés a Berlusconi vezette pártszövetséggel (amely 37 százalékos eredményt ért el) a migráció megfékezésében, a Beppe Grillo komikus által alapított párt a hatalmasat bukott baloldallal sem zárja ki a koalíciós tárgyalásokat.

Ám számunkra, a magyar választási kampány célegyenesébe fordulva, most mégsem ez a legfontosabb tapasztalat, hanem az a tény, hogy egy újabb európai választás eredményét határozta meg döntően az a kérdés, hogy melyik párt hogyan gondolkodik a bevándorlás kezeléséről.

Természetesen itt fel lehetne hozni, hogy Olaszország hatványozottan érintett az illegális migráció okozta válságban, hiszen az elmúlt hónapokban, sőt években tíz- és százezrek keltek át a tengeren Afrika felől és érkeztek meg az olasz partokra. A döntően illegális migránsok, akiknek nagy része tisztán gazdasági bevándorló, mára már ellepték Olaszország déli részét, de már az északi területekre is feltorlódott a probléma, aminek következtében kezd felborulni a taljánok évszázadok óta megszokott életritmusa, életvitele. Megjelent az erőszak az utcákon. Hatványozott biztonsági problémák léptek fel, amelyek kezelése szinte megoldhatatlan feladat – és ha a folyamatok ugyanígy folytatódnak, még inkább azzá válik.

Ebből adódóan tehát nem lehet csodálkozni azon, hogy a migráció kezelésének kérdése állt a választási kampány homlokterében Olaszországban.

Mint ahogyan természetesen azon sem lehetett csodálkozni, hogy a tavaly szeptemberi németországi választások kimenetelét is meghatározóan befolyásolta a migrációs tematika, aminek következtében az Angela Merkel által vezetett nagykoalíció pártjai, a kereszténydemokraták, a bajor keresztényszociálisok és a szociáldemokraták érzékeny veszteségeket szenvedtek el, s az újonnan megalakult, az európai és a német neoliberális, globalista fősodorral szemben álló és keményen migrációellenes párt, az Alternative für Deutschland­ (AfD) tíz százalék feletti eredménnyel került be a parlamentbe.

Más kérdés, hogy a volt koalíció tagjai ismét összeálltak, elképesztő kompromisszumokat kötve egymással, hogy tovább folytassák áldatlan migrációbarát, illetve a csúcsföderális Európai Egyesült Államok megteremtésével kapcsolatos tevékenységüket.

Ám az a tény, hogy a tavaly novemberi csehországi választások végeredményét is a migrációval szembeni állampolgári ellenérzés és elutasítás döntötte el, már nem tekinthető sem evidensnek, sem magától értetődőnek. Ugyanis észre kell vennünk, hogy a német, cseh, holland, olasz és magyar választások homlokterébe nemcsak azért került a bevándorlás kérdése, mert az feltétlenül közvetlen módon érinti az adott országok polgárainak mindennapi életét, hanem mert a migráció korunk alapkérdésévé vált.

Legyünk még pontosabbak: a migráció Euró­pa alapkérdésévé vált.
Egy korszak alapkérdése, amely arról szól: vajon élhetjük-e tovább azt a megszokott euró­pai életünket, amelyet évszázadok óta élünk, amely az egyéni szabadságra, a családra mint alapegységre, a keresztényi erkölcsi rendre és szokásokra, az egyenlő jogokra, a demokratikus eljárásmódokra, egymás kölcsönös tiszteletben tartására, az önmérsékletre, a kulturális, tudományos, művészeti csúcsteljesítményekre s nem utolsósorban a békére való törekvésre épül?

Vagy pedig mindez fokozatosan kicsúszik a kezünkből, egyik napról a másikra, szinte észrevétlenül, úgy, hogy közben a globalista-kozmopolita világelit a médiáján és minden más hálózatos eszközén keresztül igyekszik megnyugtatni bennünket, hogy valójában minden a lehető legnagyobb rendben van, s hogy a migráció jó dolog, amelytől gazdagodunk, életünk szebbé és jobbá válik?
Ez a korszakunk alapkérdése, amelyre egyre láthatóbban kétféle válasz született és születik.

Az egyik választ természetesen az imént említett globalista-kozmopolita világelit adja, amelyik eleve „megálmodta” és kitervelte azt a szép új világrendet, amelyben létrejön egy világtársadalom olyan világpolgárokkal, akiknek már semmiféle nemzeti identitásuk nincs.

Ez az elit, amelynek immáron nemcsak a teljes brüsszeli bürokrácia rendelődött alá, hanem az ENSZ vezérkara és tisztségviselői is, azt próbálja mint új ideát és normát elterjeszteni – legalábbis a nyugati világban –, hogy a migráció, a népek keveredése, egy új, kevert fajú „Eurábia” a világ legtermészetesebb dolga, sőt kívánatos, elérendő cél, amely a fejlődést (már megint…) szolgálja.

Nemrég az is elhangzott az egyik brüsszeli politikus szájából, hogy a migráció már csak azért is természetes dolog, mert az a világtörténelemben mindig is jelen volt, most is jelen van. Ez az érvelés nagyon jól hangzik, de tulajdonképpen félelmetes. Ugyanis ha végigtekintünk a történelmen, akkor azt láthatjuk, hogy amikor tömeges migráció zajlott le a világ bármely térségében, akkor azokon a helyeken pusztító háborúk törtek ki törzsek, csoportok, népek, nemzetiségek és végül nemzetek, birodalmak között.

A Római Birodalom vajon nem azért bomlott fel – több más ok mellett persze –, mert különböző törzsek és népek megindultak a birodalom központja felé? Vajon a Bizánci Birodalom bukása után a Frank Birodalom megalakulásáig tartó sötét évszázadok nem arról szóltak, hogy különböző népek grasszáltak keresztül-kasul Európa akkor zavaros, irányítatlan területein, és ölték e népek egymást halomra?

Vajon a gyarmatosítás mivel járt? S a jenkik megjelenése Észak-Amerikában nem az indián népesség szinte teljes kipusztításával járt együtt? Nem folytatom, csak megállapítom: ha a globális elit azt állítja, hogy a migráció természetes és jó dolog, akkor azt mondja ki, hogy a töme­g­gyilkosság és a népek kipusztulása jó és természetes dolog. Itt tartunk.

De visszatérve az előzőekhez, a másik választ a migráció kérdésére az európai társadalmak, az állampolgárok látható és egyre növekvő többsége adta-adja meg, mégpedig azzal, hogy a parlamenti választásokon sorra-rendre leszavazzák a globális migrációnak elkötelezett kormányokat és pártokat, és többséget biztosítanak a migrációellenes politikai csoportoknak.

Európában mindez azt jelenti, hogy az unió csúcsvezetői, a brüsszeli bürokraták, illetve a népeik igényeitől teljes mértékben elforduló, a nemzetállamok keretei között működő politikai elit áll az egyik oldalon, a másik oldalon pedig a választópolgárok többsége, illetve az őket képviselő pártok és politikusok, akik vállalják az „alul lévők”, a „tömegek” érdekeinek és értékeinek képviseletét.

Utób­biak közé tartozik Marine Le Pen, Gert Wilders, Jaroslaw Kaczynski, Andrej Babis, Alexander Gauland, Sebastian Kurz és Heinz-Christian Strache, Nigel Farage, Robert Fico és legújabban – visszatérve az olasz választásokra – Silvio Berclusconi, Matteo Salvini és talán Lui­gi de Maio is.

Ők azok, akik a nemes értelemben vett demokraták és nem „populisták”. Ők azok, akik az állampolgárok, az emberek természetes és megszokott életmódját védik, és védik Európa értékeit. Ha tetszik, ők védik az átlagembereket.

És természetesen idesorolandó Orbán Viktor és a Fidesz–KDNP, míg az ellenzéki pártok – bármit is mondanak – a globális és brüsszeli elit szép új világgal kapcsolatos terveinek megvalósulását segítik elő. Egy új korszak hajnalán vagyunk, soha nem látott és hallott veszélyekkel, amelyek az életünket boríthatják fel – végleg és visszavonhatatlanul. Ezért nem lehet kérdéses, kit bízunk meg azzal április 8-án, hogy vigyázza értékeinket és őrködjön felettük. S cserébe mi is vigyázunk rájuk.

Forrás:
Magyar Idők: https://magyaridok.hu/velemeny/mindenhol-dol-migransdomino-2884593/