Elegem van az Európai Unióból

URSULA VON DER LEYEN ELNÖK ASSZONYT JÓL LÁTHATÓAN BEDARÁLTÁK A GLOBALISTA LIBERÁLIS ERŐK

Királyhegyi Pál, az ismert író, újságíró, humorista és forgatókönyvíró munkaszolgálaton vett részt. Az anekdota szerint két év után, ásás közben egy német katona belerúgott, ő pedig belezuhant a gödörbe. Megszólalt: „Na tudja mit? Most lett elegem az egészből.”

Szóról szóra ez jutott eszembe május 14-én csütörtökön délelőtt, miközben a Vadhajtások.hu-n élőben néztem, ahogyan az Európai Parlamentben immáron kétszázhetvennegyedszer a szörnyűséges magyar állapotokról, a demokrácia és a jogállam haláláról, a Magyarország elleni büntetések azonnali bevezetésének szükségességéről diskuráltak a nagyon-nagyon izgatott és szenvedélyes balliberális képviselők.

Miért lett hirtelen elegem az unióból?

Először is azért, mert jól lehetett látni: az EP-ben a balliberális, szocialista, zöld, kommunista, újbaloldali erők egyszerűen uralják a terepet. Ők diktálnak, ők határozzák meg a hangulatot, a politikai klímát, ők szabják meg az irányvonalakat és a normákat. (Ezt éreztem már 2012-ben is, amikor az ilyen boszorkányüldözések első megnyilvánulásán részt vehetettem egy LIBE-bizottsági „meghallgatáson”, s azóta csak rosszabb lett a helyzet.) Ők az unióban a Zeitgeist, a korszellem. S ami a legszomorúbb, hogy a néppárti képviselők is ehhez alkalmazkodnak – néha el-elmotyog egyikük-másikuk néhány szót arról, hogy egyenlő mércével kellene mérni az országokat, de például a görög néppárti képviselő támadta a magyar kormányt, és a néppártban sajnos nincs egyedül.

Akik egyedül szembe mernek szállni a fősodorral, az ítéletalkotókkal, azok a lengyel jobboldaliak mellett az euroszkeptikusok – pontosabban eurorealisták –, főleg a Matteo Salvini által fémjelzett Identitás és Demokrácia frakcióból. De ez hiábavaló, vagy lekapcsolják a mikrofonjukat időtúllépés miatt, vagy figyelembe sem veszik őket, hiszen eleve kisebbségben vannak, s elnyomja őket az egymás után felszólaló – érdekes módon főleg hölgyekből álló – siratókórus hangja. Elképesztő volt látni-hallani a felszólaló hölgyek, néha urak Magyarországot káromló szövegeinek egyformaságát, összehangoltságát, sőt még indulatuk, ellenséges érzelmi töltetük azonosságát is – ez mind-mind magáért beszél.

Mégpedig arról, hogy ez a globalista-liberális hálózat valóban elhatározta, hogy megbünteti, megleckézteti Magyarországot.

Láthatjuk, hogy nyomásgyakorló erejük mekkora: az a Věra Jourová demokratikus értékekért felelős biztos, aki – talán egy picit közép-európai realitásérzékkel, Varga Judit hatásos válaszai okán – korábban még elismerte, hogy a magyar veszélyhelyzettörvényben nem látott kivetnivalót (mert ő véletlenül elolvasta), az most ezen a vitán látványosan elhatárolódott önmagától, korábbi álláspontjától, s most már azt hangoztatja, hogy a magyar törvény kérdéses, s naponta (!) figyeli a Magyarországon történteket. Gondoljuk el: naponta! Jourová asszony, valljuk be, önkritikát gyakorolt, mint az elvtársak tették – nem épp önálló akaratukból – az ötvenes években a kommunizmusban. De idevehetjük szegény Ursula von der Leyen bizottsági elnök asszonyt is, aki eleinte megpróbált középen, semlegesnek maradni a hazánkkal kapcsolatos vitákban, ám mára már jól láthatóan bedarálták a globalista liberális erők, kezd egyre jelentéktelenebbé válni.

Ami azonban a helyzetet igazán veszélyessé teszi, az az, hogy a hálózat tagjai – Soros György elkötelezett hívei és fizetettjei – immáron egyértelmű cselekvést sürgetnek Magyarország ellen, itt és most.

Ennek három fokozata van. Egyfelől balliberális képviselők felszólították a néppártot, hogy zárja ki soraiból a Fideszt. Ebben élen járt Sophie in’ t Veld holland liberális képviselő asszony, aki nemes egyszerűséggel azt mondta, hogy rúgják már ki a Fideszt a néppártból. (Az a képviselő, aki először lépte át a Rubicont azzal, hogy kijelentette, hogy ha jogilag rendben is van a veszélyhelyzet-törvény, akkor is meg kell büntetni Magyarországot.) Ebben az az árulkodó, hogy a legnagyobb nyugalommal szólnak bele egy másik frakció belügyeibe, ami azt mutatja, hogy a néppárt egyfelől végtelenül gyenge, másfelől úgy érzik, mégiscsak egy brancsba tartoznak a néppártiakkal (és ebben sajnos egyre inkább igazuk is van).

De a néppárti tagságunk elvesztése még nem is tartozna a legnagyobb veszteségek közé. Sokkal veszélyesebb, hogy a Soros-listán szereplő ballib képviselők egyfelől a 7-es cikkellyel kapcsolatos eljárás folytatását követelik az Európai Tanácstól, sőt immáron a bizottságot is erre buzdítják, de a legveszélyesebb, hogy a pénzügyi, uniós költségvetési támogatások megvonását akarják elérni hazánkkal szemben.

Ezek pedig már húsba vágó kérdések. A 7-es cikkely szerinti szavazati jog esetleges megvonása lényegében véve azt jelentené, hogy politikai páriává válnánk az Európai Unióban, ahová annyira vágytunk valaha. Ez nem fog sikerülni nekik, de a balliberálisok hangulatkeltése velünk szemben ettől függetlenül sem kecsegtet sok jóval. Gondoljunk bele, mit is mondott a minket gyűlölő, sajnos nagyon is befolyásos luxemburgi külügyminiszter. „Tegyük politikai karanténba Magyarországot!” A gond ezzel valóban az, hogy a vírus miatti karantént feloldják akkor, amikor elmúlik a járvány, ám a politikai karanténból nehéz kijönni, mert a globalista-liberális politikai vírus nem múlik el egykönnyen. És ha egy országot politikai karanténba tesznek, onnan már csak egy lépés, ha bevallják, ha nem, hogy kitegyenek az unióból. Úgy látom, hogy a legtöbb balliberálisnak ez az igazi célja, azt is megkockáztatom, legszebb álma. Megszabadulni az „ázsiai gyüttment” magyaroktól.

De a legfontosabb kérdés mégis az esetleges pénzügyi szankció, a támogatások megvonása vagy csökkentése. Nem volt biztató az sem, hogy Věra Jourová záróválaszában fenntartotta a lehetőségét annak, hogy valóban megvalósulhat a pénzmegvonás azokkal az országokkal szemben, amelyek megsértik a demokratikus értékeket – vagyis velünk s esetleg Lengyelországgal szemben. Természetesen ezt sem tudják elérni, mert az Európai Tanácsban – a valódi döntéshozó testületben – még él a vétójog, és lengyel barátainkkal elvileg meg tudjuk akadályozni a másikkal szembeni szankciókat.

Ez rendben is lenne, de ki tudja, mikor és hogyan játsszák majd ki a demokratikus szabályokat, hogyan akarják majd zsarolni a visegrádi négyek egyes tagjait – nem minket – más előnyök nyújtásával, hogyan próbálnak megosztani bennünket? És egyáltalán: ha a vétójoggal ki is mászunk ebből a helyzetből, milyen légkörben találjuk magunkat utána? És meddig lehet vagy meddig érdemes azt elviselni, hogy azok között legyünk, akik valójában a pokolba kívánnak bennünket, magyar patriótákat, szuverenistákat, konzervatívokat és családszerető keresztényeket? Lehet-e így együtt élni és meddig?

Ha én döntéshozó lennék, már régóta elkezdeném a B forgatókönyvet írni. Mert a politikában a realitásérzéknek mindent felül kell írnia. Persze a brexitet, sőt egy esetleges italexitet sem lehetne hasonlítani a huxithoz, hiszen egy nagyon erős birodalom és egy erős középhatalom helyzete nem hasonlítható a miénkhez. Azonban azt is látnunk kell: a magyar gazdaság erős, és ne gondoljuk, hogy az unió cégeinek, országainak ne lenne érdekük velünk kereskedni, nálunk beruházni – s akkor még csak egy szót sem szóltam a tengeren túli, illetve a keleti kapcsolatainkról.

Gondoljunk Svájcra vagy Norvégiára: külön szerződéseket is lehet kötni az unióval, s akkor nem lesznek önelégült, felettünk ítélkező képviselők, testületek, akik pofozógépet csinálhatnak belőlünk, és akkor olyan értékrend szerint élhetünk, amelyet magunknak választunk, és nem kell mindent megmagyaráznunk, mert nem lesz végre minden megkérdezve, számonkérve rajtunk.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

 

 

 

 

Az Európai Bíróság tranzitzónát betiltó döntése vízválasztó

A magyar kormány május 20-i ülésén úgy döntött, az Európai Unió Bírósága (EUB) határozatát végrehajtja, és felszámolja a tranzitzónákat. Egyben döntött arról is, hogy ezek után csak az ország határain kívül, külképviseleteken lehet menekültügyi kérelmeket benyújtani.

Ez a válasz szerintem frappáns, kurucos, a magyar virtus szerint való.

Az Európai Bíróság – legyünk pontosabbak: a brüsszeli elit és a Soros-hálózat – látszólag elérte a célját, nem lesznek tranzitzónák. És nem lesz ezek után semmilyen, a határon való kérelembenyújtás sem, hiába a migránsok vonulása a magyar határhoz. Vagyis visszaáll a régi rend, amit kezdetek óta folytatunk. Ha ez kellett, megkapták – s most legyenek elégedettek.

Persze nem lesznek, és tovább fognak minket támadni, most már azért, amiért korábban is, hogy a határainkon nem engedjük át a szegény, szerencsétlen, sorsüldözött menekülteket, tehát bontsuk le a határkerítést – ami Európát is védi, de nekik nem kell, hogy védjük őket.

A küzdelem tehát folytatódni fog köztünk és az unió között, efelől ne legyen kétségünk. (Közben az UNHCR, az ENSZ Menekültügyi Ügynöksége máris felszólította Magyarországot, hogy tegye lehetővé a menedékjogot kérő emberek belépését az országba. Felkészül: az Európai Bizottság és az Európai Parlament.)

Éppen ezért azt mondom, hogy most ugyan ügyes választ adtunk az EUB határozatára, de itt és most precedensértékű üggyel állunk szemben, amely alapvető, elvi kérdéseket érint. Azt mégpedig, hogy a föderalista, Európai Egyesült Államokat vizionáló globalisták akarata érvényesül-e, vagy a tagállamok szuverenitása válik elsődlegessé az unión belül.

Azt ugyanis látnunk kell: ha most velünk szemben a bíróság érvényesíti az akaratát, akkor az vízválasztó és precedensértékű, mert onnan kezdve a bíróság további döntéseivel szemben sem hozhatunk fel majd ellenérveket. Vagyis akkor a nemzeti szuverenitásunkat beledobhatjuk a kukába. De mivel ehhez hasonló döntés még nem született az unióban, ami ilyen szinten beletapos egy tagállam menekültpolitikájába, annak üzenete túlmutathat Magyarországon, s az unió minden tagállama felé jelzi, hogy van egy, a tagállamok felett álló szupranacionális szervezet. Ez pedig egyenes út az Európai Egyesült Államok felé.

De: szó nincs arról, hogy pusztán trükkös megoldásokkal akarunk kibújni a luxembourgi bíróság ítéletei alól. Erre utalnak mind Varga Judit igazságügyi miniszter, mind Trócsányi László európai parlamenti képviselő, volt igazságügyi miniszter nyilatkozatai. Varga Judit – tartva korábban elkezdett határozott vonalvezetését – rámutatott arra, hogy az unió és bírósága kötelezni próbálja hazánkat a bevándorlók ellenőrzés nélküli beengedésére és befogadására. Világossá tette, hogy a magyar kormány álláspontja változatlan, a magyar szabályozás és gyakorlat megfelel az uniós és nemzetközi jognak.

Trócsányi László pedig arról írt a Magyar Nemzetben május 20-án, hogy nem magyarázható meg, miért jutott az EUB-bal szemben strasbourgi Emberi Jogi Európai Bíróság korábban homlokegyenest ellenkező döntésre a tranzitzónával kapcsolatban (megállapították, hogy a tranzitzóna működése legális, s nem minősül őrizetnek). Trócsányi egyértelművé tette: a magyar Alkotmánybíróságnak kell döntenie abban a kérdésben, hogy az uniós jog felette áll-e a magyar alkotmányos jognak, vagy sem. Ez az alapvető kérdés: ha a bíróság döntései kötelező érvényűek a tagállamokra nézve, akkor ott szűnik meg a nemzeti önrendelkezés, az alkotmányos szuverenitás.

Érdemes e ponton röviden megnézni: vajon hogyan szerezte vagy kapta meg az EUB az uniós, közösségi jog elsőbbségét a tagállami jogrenddel szemben?

Talán a tagállamok közös megállapodása által?

Felejtsék el!

Talán a polgárokat bevonó, demokratikus népszavazás által?

Ugyan már!

Az Európai Bíróság egyszerűen megszerezte magának a közösségi jogot!

Felülről, antidemokratikusan, tagállami egyetértés nélkül – szóval úgy, ahogyan a bizottság is túlterjeszkedik a „törvények őre” feladatán, s európai kormánnyá próbál válni.

1963–1964-ben történt: a bíróság a Costa versus ENEL, illetve a Van Gend en Loos-ügyekben 1963-ban hozott ítéleteit 1964-ben egész egyszerűen a tagállami jogrend feletti döntésnek minősítette, amelyet a tagállamoknak be kell tartaniuk. (Háta mögött Walter Hallstein, meggyőződéses föderalista által vezetett bizottsággal.) Ezzel az erőszakos húzásával szupranacionális intézménynek nyilvánította magát. Később, 1970-ben – ismét önkényesen – olyan döntést hoztak, hogy az uniós jog (vagy közösségi jog) elsőbbséget élvez a nemzeti alkotmányokkal szemben is. De itt nem álltak meg: 1990-ben az úgynevezett Francovich-doktrínában kimondták (milyen alapon??), hogy az uniós jogi kötelezettség megszegéséért kártérítési felelősség terheli az egyes tagállamokat…

Ám ami a legdöbbenetesebb: Trócsányi László mutat rá az említett cikkében, hogy a bíróság által képviselt „közösségi jog” elsőbbségét az uniós szerződések sohasem mondták ki! Sem a maastrichti, sem a legújabb, ma is érvényes lisszaboni szerződés nem szól a bíróság ilyen, nemzetek feletti jogosultságáról!

Tehát, bármilyen elképesztő, de igaz: a bíróság jogtalanul, a szerződések ellenére gyakorolja a közösségi jogot, a tagállami jog feletti rendelkezést! Valamifajta „szokásjog” alapján, valahogyan úgy, ahogyan a kocsmában kiderül Jenőről, hogy az ő ökle a legerősebb, ezért Jenő a csapások erejének „szokásjoga” alapján utasíthatja a többieket, hogy őt szolgálják és parírozzanak neki.

Ezt nevezik lopakodó föderalizmusnak. Ezt csinálják a globalisták Jean Monnet óta, Junckeren át Merkelig és Macronig, áthágva demokrácián, népszuverenitáson, szerződéseken és mindenen, ami az útjukban van.

Most éppen a mi bevándorláspolitikánk áll a föderalista-globalista útjukban.

Nagyon fontos viszont, hogy nem vagyunk egyedül: a német Alkotmánybíróság nemrég határozatot hozott arról, hogy az Európai Központi Bank kötvénykibocsátásával kapcsolatos EUB-döntés indokolatlan, ezért nem is szükséges betartani. A német alkotmánybíróság ezzel tulajdonképpen azt mondta ki – ha áttételesen is –, hogy az EUB-nek nincs a tagállamok jogrendje felett álló jogi hatóereje. Ez is vízválasztó döntés volt, és most borzasztóan fontos nekünk.

Elvi kérdés, hogy beleálljunk ebbe a „meccsbe” is. Ez azért fontos, mert ha ebben az elvi ügyben engedünk, nemcsak mi veszítünk, hanem a nemzeti szuverenitás is veszít az unióban.

De megnyugodhatunk: már működik a Szijjártó–Varga (és –Trócsányi) -modell.

Az Európai Bíróság tranzitzónát betiltó döntése vízválasztó

 

 

 

Ki irányította a rendszerváltást?

A felemás átmenetet húsz évvel később valóságos cezúrának kellett követnie

Alapkérdés: kik irányították a magyar rendszerváltás folyamatát, kik szorultak háttérbe, kit mostak le a pályáról, illetve mennyire volt tervezett s mennyire spontán a magyar demokratizáció?

A közép- és kelet-európai országok úgy jutnak el a rendszerváltás pillanatához, hogy a globális elit által elterjesztett s a fősodratúvá vált liberális hálózatok által átvett eszméket kapták normaként, elvárásként. A várva várt jóléti, szociális állam helyett privatizációt és a piac uralmát, az általában vett demokrácia helyett liberális demokráciát s a hagyományos, részben megőrzött keresztény kultúra helyett multikulturalizmust. Az őket segítő, támogató nyugati hatalmak, illetve mögöttük a globális pénzügyi hatalom ezt várta el az új, demokratikus vezetőktől, kormányzatoktól, ehhez nyújtott segítséget, s aki ettől az iránytól merészelt eltérni, azt brutális módon gátolták, korlátozták, szankcionálták – már akkor is.

Ez ugyanúgy érvényes volt a bukott Szovjetunió romjain újra létrejött Oroszországban (lásd Borisz Jelcin pokoljárását), mint Lengyelországban, a balti államokban, illetve Magyarországon. Nem a romantika vezette tehát sem a nyugati hatalmakat, sem a globális tőkét, nem akartak ők semmit jóvátenni és nem akartak senkitől utólag elnézést kérni. Ellenkezőleg: azokkal a posztkommunista, volt pártállami politikusokkal és pártokkal értették meg magukat a legjobban, akik a hagyományos kommunista reflexek szerint Moszkva után most az új nagyhatalmaknak és az uniónak hódoltak be, s akik eltökélt hívei voltak akkor is és ma is a (már nem annyira proletár) internacionalizmusnak, ami jól összeegyeztethető volt már akkor és most is a liberális globalizmussal és kozmopolitizmussal. Az eleve globalista liberális ellenzéki erőkkel – mint Magyarországon az SZDSZ-szel – pedig csípőből, zsigeri módon megtalálták a közös hangot, s az volt számukra a legcsodálatosabb forgatókönyv, ha a posztkommunisták és a globalista liberálisok szövetkeztek egymással az állami vagyon kiárusítására és a nemzeti szuverenitás megszüntetésére.
Ha most harminc évet ugrunk, akkor, mint jól látjuk, nem változott semmi. Nyugaton a helyzet változatlan – mondhatnánk Remarque-kal együtt, kissé kesernyésen.

Nyomásgyakorlás glaszékesztyűben

A nemzetközi szereplők közül a legbefolyásosabbak kétségtelenül a globális pénzügyi elit és az euroatlanti nagyhatalmak voltak. Az utóbbiakat elsősorban az vezette, mindenféle erkölcsi vagy érzelmi megfontolás nélkül, hogy olyan politikai erők kerüljenek hatalomra Magyarországon az első szabad választásokon, amelyek az ő, a régióban és Magyarországon meglévő geopolitikai befolyásukat nem kérdőjelezik meg sem a politikában, sem az ideo­lógiában, sem a gazdaságban, sem a kultúrában. Választott politikai vezetők lévén glaszékesztyűben dolgoztak, látszólag nem erőszakoskodtak, csak indirekt módon próbáltak befolyást gyakorolni az ellenzéki pártokra, majd később az Antall-kormányra. Ennek egy kicsit tán naiv megnyilvánulása volt az, amikor Helmut Kohl arra kérte Antallt, hogy hagyja meg a külügyminiszteri pozíció­jában a valahai pufajkás kommunista Horn Gyulát, nyilván nem érzékelvén, hogy ez a kérése az ’56-os forradalmat tisztelő MDF számára valóban elképesztő javaslat volt.
Ennél sokkal erőteljesebb, sőt agresszívabb eszközöket alkalmazott a globális pénzügyi elit a céljai eléréséhez. Köztudott, hogy Magyarországnak (Lengyelországgal együtt) óriá­si külföldi adósságállománya volt, s az ettől való megszabadulás az egyik alapfeltétele volt a gazdasági konszolidációnak Magyarországon (akárcsak Trianon után). Volt is akarat és szándék erre: Alfred Herrhausen, a ­Deutsche Bank elnöke, egyben Kohl gazdasági főtanácsadója kidolgozott egy konszolidációs pénzügyi programot a két ország és a térség számára, különös tekintettel a külföldi adósságállomány kezelésére. Az ő megközelítése nem érdekalapú, hanem erkölcsi volt, abból indult ki, hogy a Nyugat felelősséggel tartozik a kommunizmus alatt negyven évig vergődő országokért. Herrhausen terveit 1989 őszén a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank elé terjesztette, ám a tény az, hogy Herrhausent 1989 decemberében Frankfurtban a kocsijában felrobbantották.

Sorosnak megtetszett az állami vagyon

Ez véget vetett az értékalapú megközelítésnek, a globális pénzügyi elit félresöpörte a Herrhausen-féle elképzeléseket, s abból indult ki, hogy Magyarország adósságállományát nem szabad átütemezni s főleg nem elengedni. Miért? Mert így lehet a legjobban fenntartani Magyarország pénzügyi, ezáltal politikai függőségét, kiszolgáltatottságát s abbéli kényszerhelyzetét, hogy az adósság-visszafizetés, a válságkezelés érdekében privatizálja az állami, nemzeti vagyont, a stratégiailag fontos ágazatokat, megszorításokat vezessen be, emelje az adókat, korlátok nélkül engedje be az országba a multicégeket és pénzintézeteket. Soros György ekkor azzal a javaslattal állt elő, hogy ha az ő és Andrew Sarlós kezébe adja a kormány a stratégiai szempontból meghatározó állami cégeket, akkor cserébe elintézi a globális elitnél az adósságállomány átütemezését vagy elengedését. Ennek a visszautasíthatatlannak tűnő ajánlatnak Antall József ellenállt, teljesen indokoltan.

Azonban tény, hogy a globális pénzügyi guruk világosan megüzenték az Antall-kormánynak – s személyesen Antall Józsefnek –, hogy az adósság átütemezését még felvetni sem szabad, mert akkor a globális tőke kivonná a pénzeit az országból, ami gyakorlatilag az államcsőddel lenne egyenlő. A globális hálózat azt is elérte, hogy a számukra kedves, mert neoliberális és globalista nézeteket valló, de ellenzékbe kerülő SZDSZ-szel a kormánynak egyfajta sajátos paktumot kellett kötnie.

Tánc gúzsba kötve

Innentől kezdve pedig azt mondhatjuk, hogy az első szabadon választott kormány mozgásterét illetően nem volt teljesen szabad, helyette inkább gúzsba kötve táncolt – pontosabban táncról szó sem volt. Tehát hogyha valamelyik erőcsoport valóban befolyásolta a magyar rendszerváltást, az éppen a globális pénzügyi elit volt, amelynek a szándékaival a nyugati nagyhatalmak nem mentek szembe, mert mindez az ő szándékaikat is tükrözte.

Belpolitikai szempontból három fontos csoportot kell kiemelnünk: a pártállami elitet, az ellenzéki pártokat, illetve a civil társadalmat, amelyik ekkor ébredezett és szervezett tüntetéseket az átmenet folyamán.

Abból kell kiindulnunk, hogy a pártállami elit már a hetvenes évek végétől kezdve bonyolult kapcsolatokat alakított ki a nyugat-európai nagyhatalmakkal, illetve a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel. Megindult a lopakodó kapcsolattartás, 1982-ben felvettük az IMF-hiteleket, s a nyolcvanas évekre a szocializmusból egyre jobban kiábrándult, jól informált fiatalabb pártvezetők, KISZ-vezetők, technokrata szakemberek fokozatosan felkészültek a rendszer átalakulására. A nyolcvanas évek második felében már tudatosan készítették elő hatalmuk átmentését a demokráciába és a piacgazdaságba. (Lásd társasági törvény, átalakulási törvény.) A spontán privatizáció révén a magánosított vállalatok egy részének az élére kerültek, immáron tulajdonosként.

És itt álljunk meg egy pillanatra!

A magyar pártállami elit talán a közép- és kelet-európai posztkommunista pártok közül is a legelsőként és a leggyorsabban ismerte fel, hogy elkerülhetetlen folyamatok indultak el a régióban és a világban, amelynek nem lehet ellenállni, ellenkezőleg, pragmatikus politikusként az élére kell állni. Ennek az iránynak volt az egyik legügyesebb – vagy inkább legpragmatikusabb – képviselője maga Horn Gyula, aki már 1989 decemberében (!) arról beszélt egy gyűlésen, hogy idővel az országnak be kell lépnie a NATO-ba. (Jelen voltam: ez ott és akkor még ellenzéki füllel is elképesztő javaslatnak tűnt.) Az MSZMP tehát tudta, hogy mit akar, tudta, hogy miként akarja magát megkerülhetetlenné tenni az átmenetben, hogy azután a demokráciában is meghatározó tényező maradjon. Beleszorította az ellenzéki pártokat a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokba, amelyeknek a végén megegyezés született, s ennek a következménye az, hogy még a pártállami parlament fogadta el az átalakulás sarkalatos törvényeit s ekkor kiáltották ki a köztársaságot is.

Forradalom kiegyezés útján

E tudatos és tervezett folyamat fontos, szimbolikus állomása volt 1989. június 16., Nagy Imre és társai újratemetése, amikor is az ellenzéki pártok azokkal együtt emlékeztek az áldozatokra, akiknek az elődjei végezték ki őket. Fájó, de ez a nap nem a valódi rendszerváltás, hanem a pártállami elittel való kiegyezés napja volt, ami számomra egyértelműen negatív szimbólum. Sokkal inkább lehetne szimbólum egy három nappal későbbi esemény, június 19-e, hiszen 1991-ben ezen a napon hagyta el az utolsó szovjet katona Magyarországot, tehát ekkor váltunk újra szuverén, szabad nemzetté.

Itt térnék át az ellenzéki pártokra: amíg a pártállami elit nagyjából elérte azt, amit akart a rendszerváltás során, addig az ellenzéki pártokról ez csak részben mondható el. Ennek egyik, de lényeges oka az, hogy az ellenzék, mely az Ellenzéki Kerekasztalban tömörült – tisztelet a kivételnek –, túlságosan is belebonyolódott a pártállami elittel való alkudozásba, másképpen fogalmazva túlságosan is felfelé figyelt, és nem lefelé, a társadalom felé. Elit tárgyalt elittel, s közben elhanyagolták azt a civil erőt, amely az utcán, a tüntetéseken megmutatkozott, s amely egy határozottabb, kevésbé kompromisszumos ellenzéki fellépés mellé is felsorakozott volna.

Ugyanis, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, a társadalom a rendszerváltás mögé állt, amit 1988-ban és 1989-ben a látványos demonstrációk bizonyítottak, például 1988. március 15-én és 1989. ­március ­15-én. Mint ezeknek az eseményeknek a résztvevője, bátran mondhatom, hogy a társadalom jelentős és aktív része a demokratizáció mögött állt, és valóságos elszámoltatást, történelmi igazságtételt, lusztrációt akart. Ha ezek a tömegek pozitív visszajelzéseket kapnak az ellenzéki pártoktól, akkor további társadalmi, alulról jövő nyomást tudtak volna gyakorolni a pártállami hatalomra, nem engedvén, hogy Horn Gyuláék és társaik rossz kompromisszumokba kényszerítsék bele többek között az MDF-et és a hatalomra kerülő Antall-kormányt.

Ez a társadalmi nyomás látványosan megmutatkozott például korábban Lengyelországban, később Kelet-Németországban (Drezdában, Berlinben, Lipcsében), Csehszlovákiában a Vencel téren, Romániában, illetve a balti államokban. Sajnos azonban az ellenzéki pártok vezetői elhitették magukkal, hogy 1989 tavaszától már csak nekik van dolguk a rendszerváltással, a tömegeknek pedig nem. Ez szerintem történelmi hiba volt, fenntartása egy kevésbé szerencsés hagyományunknak, amelyben a politikai folyamatok során nem osztanak lapot a civil társadalomnak, a népakaratnak.

Holott 1956 megmutatta, hogy a nép csodákra képes, amire 1989-ben is képes lett volna, ha például az ellenzéki pártok a tömegek élére állnak. Nem ez történt, hanem az ellenkezője, ennélfogva pedig a magyar rendszerváltás nem vált társadalmi forradalommá, hanem elitforradalom vagy inkább elitegyezkedés maradt – felemás eredményekkel. Antall József „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” bonmot-ja erősen ellentmondásos kijelentés. Ezen a paradigmán fordított nagyot a 2010 után elkezdődött korszak, amely joggal nevezhető második rendszerváltásnak.

A pártállami elit halálos ölelése

Tehát többek között azért nem történt lusztráció, történelmi igazságtétel és elitcsere 1990 után Magyarországon, mert a meghatározó ellenzéki elitcsoportok – MDF és SZDSZ is – így vagy úgy, de túl közel kerültek a pártállami elithez, s ebből rossz megegyezések és rossz alkuk születhettek a háttérben. Mindebből pedig egyenesen következik, hogy az Antall-kormány mérlege erősen felemás: kiépítette a parlamentáris demokráciát és a jogállamot, létrejött a demokrácia intézményrendszere, viszont nem építette le a posztkommunizmust, s hagyta, hogy a diktatúra emberei velünk maradjanak és tovább rombolják a politikai légkört. Nem csináltak történelmi igazságtételt és lusztrációt, holott – minden ellenkező híresztelés ellenére – módjuk lett volna rá. Ez pedig az Antall-kormány súlyos történelmi felelőssége, aminek máig ható negatív következményei vannak.
Összegezve: a magyar politikai szereplők közül a pártállami, kádári diktatórikus elit sok tekintetben sikeresen megtervezte és irányította az átmenetet az első szabad választásokig, utána pedig, nemzetközi támogatással, meg tudta akadályozni – persze nem csak rajta múlott –, hogy az intézményi váltást személyi váltások is kövessék és megtisztuljon az új rendszer. Az ellenzéki pártok közül a globalista-kozmopolita SZDSZ, melynek az antikommunizmusa eleve hazugság volt, elérte céljait azzal, hogy a nemzetközi liberális erők segítségével az Antall-kormány hatalmát korlátozza, s 1994-ben a posztkommunistákkal kormányra kerüljön.

A nemzeti-konzervatív pártok s az Antall-kormány kevéssé tudta megközelíteni kitűzött céljait, túl sok kompromisszumra kényszerült, és ez korlátozta az eredményességét; a lusztráció elmaradása mellett a spontán privatizáció nemzeti vagyont elrabló folyamatát sem tudták megállítani. Jó szándékuk vitathatatlan, viszont túlzott jóhiszeműségük és részbeni tehetetlenségük is az. Kövér László talán a fentiek miatt mondta azt nemrég egy interjúban, hogy inkább tartja nagy átverésnek a harminc évvel ezelőtt történteket, mintsem forradalomnak.

S végül az a szereplő, amelyik a partvonalon kívülre került, egyértelműen a civil társadalom és a népakarat. Segítséget nem igazán kapott, gyakorlatilag nézőjévé vált a rendszerváltásnak – de nem feltétlenül a saját hibájából. Meggyőződésem, hogy a 2010 után kezdődő második rendszerváltás sikerének egyik záloga éppen az, hogy az új korszakban végre a népakaratnak is lapot osztanak – és ennek már, hála istennek, látszanak a jelei. Maradjon is így!

Szerző: Fricz Tamás politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Bravó, Varga Judit! Így kell megvédeni az országot!

Bravó, Varga Judit, Novák Katalin, Orbán Viktor (elnézést, miniszterelnök úr, de hölgyeké az elsőbbség!), Szijjártó Péter, Gulyás Gergely, Menczer Tamás, Kovács Zoltán, Nacsa Lőrinc! Így és ilyen módon kell megvédeni az országot a tudatos és összehangolt liberális-globalista támadásokkal szemben, ahogyan Önök ezt az utóbbi hetekben-hónapokban tették és teszik.

Jómagam két héttel ezelőtt Szijjártó–Varga-modellről beszéltem, amely – szakítva egy korábbi, talán kicsit óvatos politikával – a nemzetközi ellenfeleinkkel szemben markáns, kemény, harcias pózt vett fel, melynek három fontos összetevője van. Az első az egyenrangú pozíció felvétele, melyből kiindulva nem engedjük, hogy bárki magas lóról, lekezelve, gúnyolódva beszéljen velünk. A második – igazságunk biztos tudatában – a védekezés helyett a visszatámadás, az ellenfél céljainak a nemzetközi közvélemény előtti leleplezése, megnevezése és az erős, maró kritika. A harmadik pedig a stílus, mely nem fölényes és nem indulatos, de magabiztos, ha kell, ironikus, ha kell, gúnyos és fölényes.

Nos, úgy látszik, a koronavírus-járvány, e vis maior időszak ha nem is old meg mindent, de éles fényben átláthatóvá és világossá teszi a dolgokat: nevén neveztetnek eddig ködösített és „megideologizált” összefüggések, szándékok és akaratok. Az elmúlt hetekben kormányzati politikusaink egyre markánsabban, egyre inkább a fent leírt modell mentén lépnek fel a minket alantas és konspiratív módon támadókkal szemben.

Erre néhány példa.

Varga Judit kijelentette, hogy továbbra is elvárjuk a bocsánatkérést azoktól, akik velünk szemben a veszélyhelyzeti törvény kapcsán méltatlanul és hazug módon léptek fel. Varga példátlan, koordinált támadásnak nevezte a velünk szembeni fellépést, és utalt arra is: az Európai Bizottság megígérte, hogy hamarosan minden tagállam rendkívüli intézkedéseit megvizsgálja és állást foglal erről, de valahogyan még mindig nem került erre sor. Elvárjuk, hogy ez megtörténjen! Varga államtitkár asszony mint az új modell egyik meghatározó karaktere „tartja a formáját”.

És egy egészen friss fellépés a miniszter asszony részéről: Vera Jourova bizottsági biztos a Frankfurte Allgemeine Zeitungnak adott szombati interjúban gyakorlatilag visszavonta azt a tézisét, hogy a magyar veszélyhelyzeti törvénnyel nincs semmi gond. Varga Judit vasárnap már reagált is: úgy látszik, a hálózat olyan nyomást helyezett a biztos asszonyra, hogy megtagadta nézeteit. (Galilei, Giordano Bruno pontosan értené, mi zajlik ma a fényes és szabad Nyugaton.) Egy újabb határozott válasz a miniszter asszonytól.

Már majdnem azt mondtam őrá, amit egykor Kéthly Annára – és Schlachta Margitra is – mondtak, hogy egy férfi van a magyar parlamentben, az is nő, de nem mondhatom, mert máris Novák Katalin nyilatkozatát említeném (persze ez csak tréfa, hiszen a kormány férfitagjai sem lazsálnak). Novák Katalin a Die Weltnek adott egy roppant frappáns interjút, melyben leszögezte, hogy Donald Tusk, az Európai Néppárt elnöke – aki Orbán Viktort vírusnak nevezte és nácizmussal is vádolta – egy durcás kisgyerek, aki dackorszakban van, s ezt a korszakot ő jól ismeri a három gyermeke miatt. Az államtitkár asszony nem ment a szomszédba egy nem kevés iróniáért: „Ilyenkor hagytuk, hogy a gyerekek hadd tombolják ki magukat.” Elegáns, fölényes.

És hát a férfiak, mindjárt az elején Orbán Viktor. A miniszterelnök úr kemény hangú levelet írt a néppárt tagpártjai 53 elnökének angol nyelven és négy elnöknek magyar nyelven, melyben kijelenti, hogy valós alap nélküli, koordinált támadás indult ellenünk, amely a korábbiakhoz képest „a legaljasabb és a legcinikusabb”. Utalt arra, hogy az Európai Parlament április 17-i, Magyarországot elítélő határozatával a képviselők „nevetség tárgyává tették magukat és intézményüket is”. Kőkemény, szigorú, de igazságos a miniszterelnök úr.

Szijjártó Péter külügyi és külgazdasági miniszter, aki talán legkorábban fogott neki – Orbán Viktor után természetesen – a határozott és magabízó nemzetközi fellépésnek, ma reggel folytatta ebbéli tevékenységét, miután kiderült, hogy a minket nagyon szerető észak-európai államok külügyminiszterei közös levélben, nagyon aggódva csatlakoztak a magyar koronavírus-törvény miatt erősen aggódó Európa Tanács főtitkárának „nagyon” aggódásához. A nagyon-nagyon aggódó siratókórus nagyköveteit ma behívatta a magyar Külügyminisztériumba egy kis fejtágításra… De Szijjártó leírt véleménye is frappáns: „A magyar egy több mint ezeréves nemzet, mely nem kér a szánalmasan gyámkodó képmutatásból.” Igen, igen, ez az! – kiálthatunk úgy, ahogyan Knézy Jenő kiáltott fel, amikor Hosszú Katinka elsőként ért be a célba a legutóbbi olimpián.

De itt van Gulyás Gergely miniszter és Menczer Tamás államtitkár, ugyanabban a témában, két variációban. Gulyás a kormányzati sajtótájékoztatón reagált arra, hogy a Freedom House nevű – liberális körökben szinte szakrális intézményként tisztelt – civil szervezet szerint Magyarország immáron nem demokrácia, hanem hibrid rendszer a diktatúra és a demokrácia között. Finom gúnnyal azt válaszolta, hogy a nevezett szervezet „kezd átcsúszni a civil szervezetek közül a pártpolitikai aktorok közé”, s mivel Soros György támogatja, nem része a magyar politikának. Zseniális: kijelölte az NGO helyét, pozícióját és céljait, s innentől jelentéktelenné tette a Freedom House-t, állításait pedig üres politikai akciónak minősítette.

Menczer Tamás sem habozott különösebben: az ATV-ben ugyanerre a kérdésre azt mondta, hogy ez egy unalmas politikai támadás hazánkkal szemben, amit már megszokhattunk, s a Freedom House nem más, mint Soros György üzenőfüzete. Frappáns és igaz. (Itt kell megjegyeznem, hogy ennek a hosszú évek óta felméréseket és kutatásokat végző NGO-nak óriási respektje van a döntően liberális véleményuralom alatt álló társadalomtudományban; immáron e téren is ideje van a dolgok tisztába tevésének, az alapok nélküli nimbuszok ledöntésének.)

Kovács Zoltán államtitkár következik: a ZDF német közszolgálati (micsoda?) csatorna Heute Show című, állítólag vicces műsorában Orbán Viktort Hannibal Lecterként ábrázolták. Kovács az FB-oldalán visszavágott: „Ezek a megnyilvánulások rendkívül szánalmasak, és mutatják, hogy milyen is a haladó- független-objektív-minőségi sajtó egyes nyugati országokban.” És hozzáteszi: „Egy dolgot javasolnék a ZDF szerkesztőségének: ha legközelebb szörnyeket kívánnak bemutatni, nézzenek szét saját országukban, akad(t) jó pár…” A velünk szemben méltatlan műsorra így kell reagálni: lekezelően és cinikusan.

Végül, de nem utolsósorban Nacsa Lőrincet, a KDNP frakciószóvivőjét említem annak kapcsán, hogy a parlament nem fogadta el az isztambuli egyezményt. Nacsa világosan fogalmazott: az egyezményt nem írjuk alá, mert ideológiailag terhelt pontok találhatók benne, amelyek ellentétesek a magyar Alaptörvénnyel (és így szuverenitásunkat korlátoznák, teszem én hozzá). Az egyezmény a romboló genderszemlélet bevezetését erőlteti. Igen: nincs engedmény a halál filozófiájának, vagyis az ENSZ által is „felkarolt” mai liberalizmusnak.

Nos, ez az egységes, kompromisszumoktól mentes fellépés rendkívül meggyőző. Kormányzati hölgyeinknek és urainknak mostanság, a válság ideje alatt talán még inkább helyén van az eszük és a szívük is (mindkettő fontos!). Én – mint magyar honpolgár – kérem is őket arra, hogy továbbra is így folytassák, ne hagyják abba, ne ernyedjenek el, ne engedjenek semmilyen, akár még a saját sorainkon belülről érkező kriptoliberális hangoknak sem! Jó úton járnak, ezt kell folytatni. Mert különben – és most fognak nagyon megijedni tőlem – megírom, ha eltérnek ettől az iránytól. Ugye, most kellően megijedtek?

Végül annyit ehhez: az egyébként radikális hegyi beszédében Jézus felszólít mindenkit: „Legyen a ti beszédetek igen, igen, nem, nem” (Mt, 5,37), és ehhez még hozzáteszi: „Ami ezeknél több, a gonosztól van.”

Mi, magyarok nem akarjuk azt, ami a gonosztól van.

Azt mondjuk, NEM a liberálisok és globalisták támadásaira, és azt mondjuk, IGEN a szuverenitásunkra és a saját utunkra.

Bravó, Varga Judit! Így kell megvédeni az országot!

 

 

 

 

 

 

Működik a Szijjártó–Varga-modell

A FELVETT HARCI POZÍCIÓ LÉNYEGE A TERMÉSZETESNEK TEKINTETT EGYENRANGÚSÁG

Jómagam korábban már írtam arról, hogy a hazánkkal szembeni támadások egyáltalán nem a demokratikus értékek védelméről, jogi, jogállami kritikákról szólnak, hanem valami egészen másról. Arról, hogy a globalista liberális hálózat célul tűzte ki a számukra elviselhetetlen értékrendű és világszemléletű Orbán-kormány és rajta keresztül az ország megbüntetését, s ha kell, a „klubból” való kizárását. Ez tehát egy politikai cél és akarat, amelynek végrehajtásához láthatóan jól összehangolt módszereket vetnek be. Ahogyan a napokban John Fonte, a washingtoni Hudson Intézet programigazgatója nyilatkozta: a brüsszeli elit el akarja hallgattatni Orbán Viktort. Ez a lényeg, a többi habverés és mellébeszélés.

Ha eddig kételkedtünk volna abban, hogy mennyire nem vitahelyzetről van szó, s mennyire nem érvek és ellenérvek egyenrangú csatájáról köztünk és a liberális politikusok között, akkor Sophie in ’t Veld holland liberális EP-képviselő végleg eloszlathatta a kételyeinket. A liberálisok boszorkánykonyhájában, az EP LIBE bizottságában néhány nappal ezelőtt a tagállamok sürgősségi intézkedéseit tekintették át, természetesen „különös tekintettel Magyarországra” (naná!). S mivel olyan hangok is elhangoztak – eléggé el nem ítélhető módon –, hogy a magyar veszélyhelyzeti törvény talán jogi szempontból nem is feltétlenül autokratikus, a holland képviselő asszonynak elfogyott a türelme, mert bizonyára nem értette, hogy mit lacafacáznak itt hálózati társai, miért nem rohanják le a tervek szerint Magyarországot. Ezért aztán kissé elszólta magát, s kijelentette: még ha a magyar intézkedések jogszerűek is, akkor is (!) el kell ítélni hazánkat. Hozzátette, elege van (!) a jogi alapú megközelítésekből, rendszerszinten kell meg- (és persze el-) ítélni Magyarországot.

És ez már a Rubicon, amit ezzel a nyilatkozattal átléptek a liberális-globalista, kozmopolita „politikusok”. És világossá tették, hogy itt nem tárgyaló fél Magyarország, hanem elítélendő bűnös.

Ismételjük meg és ízlelgessük az indulattal teljes Veld asszony mondását: akkor is el kell ítélni hazánkat, ha a magyar intézkedések jogszerűek! Szóval az unió balliberális táborának már a jog is csak akadály. De ha a jog akadály, akkor a jogállam és a demokrácia is akadály. Tudják, mit jelent ez? Azt, hogy ezek szerint Magyarországon a jogok és törvények rendben vannak, de „rendszerszinten” semmi nincs rendben. Magyarország tehát konkrétan jogállam és demokrácia. „Általában” viszont diktatúra. Bravó, Veld asszony!

Ez a „Magyarországon rendszerszinten van a baj” érvelés elképesztően álságos és tisztességtelen. Éppen a „rendszerszint” az, ami megfoghatatlan, és látható, hogy ez maradt a liberálisok utolsó ütőkártyája. Az általánosságnak ezen a szintjén valóban nincsenek kritériu­mok, mértékegységek, mércék, csak és kizárólag a politikai akarat van. A cél, hogy az országot meg kell büntetni. Az érv pedig: „Magyarországon autokrácia van és kész.” Mert ők azt mondják.

Nemrég arról írtam a lap online felületén a blogomban, hogy – hölgyeké az elsőbbség – Varga Judit igazságügyi miniszter magabiztosan és rendkívül hatásosan válaszol a kormányt és az országot ért globalista, liberális támadásokra. Akárcsak Szijjártó Péter külügyminiszter, aki már korábban elkezdte a nyíltszíni csatározásokat az uniós és globális ellenfeleinkkel – vagy nyugodtan mondhatom, ellenségeinkkel. Fellépéseik a nemzetközi színtéren, Brüsszelben és máshol is markánsak, kemények, de egyben kellően higgadtak is; egy új nemzetközi fellépési formula jelent meg általuk, ami látványosan szakít egy korábbi, talán a ránk kényszerített múltunkból eredően érthető óvatoskodó, csak a konkrét témára reagáló, kissé szürkén válaszoló, védekező típusú magatartással.

És ez üdítő, jó ezt látni és hallani, ebben a modellben megvan az a – hogy egyszerűen fejezzem ki magam – kakaó, az a lendület és temperamentum, amelynek segítségével felvehetjük a versenyt a minket támadókkal. De mik a Szijjártó–Varga-modell vagy formula legfontosabb vonásai?

Három mozzanatot emelnék ki: a felvett pozíciót (ahogy a fiatalok mostanában mondják: a testtartást), a válaszok újszerűségét és végül a stílust.

A felvett harci pozíció lényege a természetesnek tekintett egyenrangúság. Amit te megengedsz magadnak, barátom, azt én is megengedem magamnak. Vagyis, konkrétan: egyenrangú tagjai vagyunk az uniónak, a nyugat-euró­pai nagyhatalmak sincsenek felettünk, hiszen mi úgy tudtuk, hogy az unió a nagybecsű szerződései által egy demokratikus testület vagy szövetség. Velünk tehát nem lehet „felülről” beszélni, lekezelve, mint valami megtűrt szegény rokonnal. Még Christiane Amanpournak sem a CNN-től. És senkinek! Vagy talán mégsem demokratikus testület az unió? Ha nem az, szóljanak, az más helyzet, akkor majd elgondolkodunk a továbbiakon. De alapból: jóhiszeműen felveszünk egy természetes demokrata pozíciót, s mi lepődünk meg, ha a másik fél nem így áll ehhez hozzá, s elkezdünk „aggódni” a politikai ellenfeleink miatt.

A tartalomról. Először is: nem védekezünk, hanem a rágalmak és hazugságok konkrét, tételes cáfolata után, kellő mértéktartással és diplomatikusan, de visszatámadunk. Többek között rámutatunk arra, hogy itt nem vitahelyzetről van szó, melyben érvek csapnak össze, hanem a liberális kritizálók, aggódók fake newsokat terjesztenek a nemzetközi közvélemény előtt, tehát hazudnak, és ez elfogadhatatlan.

Másodszor: elhatárolás és megnevezés. Mit jelent ez? Bemutatjuk a teljességgel alaptalan, vitaképtelen vádak – hazugságok – hátterét. Megnevezzük, „megjelöljük” a jelenséget, azt, hogy itt a liberális véleménydiktatúra, a fősodor tudatos, Magyarországgal szembeni támadásáról van szó, amelyben nem számítanak a tények, csak a liberálisok politikai szándéka, az, hogy megleckéztessenek bennünket. Ha valaminek a függvénye vagyunk, akkor megnevezni sem tudjuk azt. De ha fogalmat adunk annak, ami ránk támad, akkor már különválasztottuk magunkat, ha megneveztünk valamit, akkor már tudunk bánni vele. Az elhatárolással függetlenítjük magunkat tőlük, leválunk a köldökzsinórról, nem fogadjuk el a játékszabályaikat, s ezáltal szuverénné válunk.

Harmadszor: a saját igazságunk biztos tudatában fölényes, ha kell, ironikus, ha kell, cinikus válaszokat adunk, amellyel nevetségessé tesszük ellenfeleinket. Ennek a módszernek része az is, hogy a liberálisok által használt eszközöket ellenük fordítjuk, s őket minősítjük azokkal a jelzőkkel, állításokkal, amelyekkel minket támadnak. Vagyis: aggódni kezdünk értük, hogy fake newsokat dobnak be, hogy hazudnak, hogy nem tartják be a demokrácia játékszabályait és autokratává válnak stb.

Végül a stílusról. Ennek lényege a polgári fellépés, ami természetes módon az egyenrangúságból, egyenlő jogokból és normákból indul ki, akár egy angol gentleman, s ellenfelének is megadja ugyanezen jogokat. Nem indulatos, mert az indulatosság kételyeket ébreszt a nézőkben és a közvéleményben (kivéve persze, ha egy Judith Sargentini, egy Guy Verhofstadt vagy éppen egy Veld indulatos, mert persze nekik azt is szabad). De fölényes, mert biztos az igazában, s ha kell, hűvösen, de keményen „beszól”.

Csak egyetlen példa: a minap a Hölvényi–Deutsch–Hidvégi trió igen határozott hangnemben írt nyílt levelet Donald Tusknak, aki gyakorlatilag lenácizta Orbán Viktort. Megnevezték a jelenséget (baloldali módszer egy kereszténydemokrata párt elnökétől), minősítették (szégyenteljes, cinikus és elfogadhatatlan), és visszatámadtak, mert ez volt szükséges (Tusknak bocsánatot kell kérnie). A vita persze folytatódik, de ezen nincs mit csodálkozni: itt hosszú távú küzdelemre kell berendezkednünk.

Elindult tehát valami, a Szijjártó–Varga-modell elkezdett működni. Ez egy új, reménykeltő, a kihívás nagyságának és veszélyességének megfelelő válasz.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Működik a Szijjártó–Varga-modell