Jól teljesít a német média

A globális elit a Bertelsmann-birodalommal együttműködve hálózza be a politikai osztályt.

Időben kell észrevennünk: megkezdődött a demokrácia nevű, az igazságos kormányzást egyedül garantálni tudó politikai működésmód felszámolásának szellemi előkészítése. Itt és most, a XXI. század második évtizedében.

A Bertelsmann AG igazi tudásgyár, érdekeltségei kiterjednek a könyv- és lemezkiadásra, a televíziós produkciókra, illetve a rádió- és tévécsatornák üzemeltetésére. A több mint százéves múltra visszatekintő cég irányítását a második világháború után vette át a Mohn család, nevezetesen Reinhard Mohn, s ezután vált a cég igazi mamutvállalattá: ötven országban van jelen, több mint százezer embert foglalkoztat, bevételei elérik a magyar GDP tíz százalékát.

Reinhard Mohn halála után is a család irányítja a gigacéget, egyrészt közvetlenül, másfelől éppen az ominózus Bertelsmann Alapítványon keresztül. És itt érkezünk el a politikához: az özvegy, Elisabeth Mohn és a cég kitűnő kapcsolatokat ápol Angela Merkellel; annak idején nyíltan támogatták Merkel jelölését a kancellári székre.

De tenni is tudtak is érte, hiszen a Bertelsmann Alapítvány birtokában van többek az RTL-csoport, amelyhez huszonkét televíziós csatorna és tizennyolc rádióállomás tartozik a világ különböző régióiban, de az RTL Klub természetesen minket, magyarokat is megtisztel jelenlétével. Merkel számára az sem volt hátrányos, hogy a Bertelsmann mellett szoros kapcsolatokat ápolt Friede Springerrel, a Springer Alapítvány alapító anyjával.

Emlékezetes, hogy a posztkommunista MSZP az Axel Springernek adott el az 1990-es választások két fordulója között hét megyei lapot, s jutott ezzel nagy bevételhez, egyben átmentette a régi újságírókat az új rendszerbe. S mivel a Ber­telsmann és a Springer együttesen óriási súlyú szereplői nemcsak a német, hanem az európai és a globális médiapiacnak, nem igazán lehet azon csodálkozni, hogy Merkel sajtója mind ­2005-ös megválasztása előtt, mind utána szerényen mondva is kiváló volt és még ma is az.

Merkel mögött tehát egy olyan gigászi erejű médiabirodalom áll (többek között idetartozik a Bild, a Die Welt, a Tagesschau, a Stern, illetve az RTL, a VOX, a Nachrichten TV és sorolhatnánk), amely a közvélemény előtt önmagában képes létrehozni és fenntartani a kancellár asszony igen kedvező képét, mint ahogyan a német média kiállt mellette a 2015-ös, szí­riai migránsokat korlátok nélkül beengedő, történelmi bűnt jelentő tette idején is.

Nem a pénz- és a médiahatalom van kiszolgáltatva a politikai hatalomnak, hanem fordítva.

Mit is képvisel a Bertelsmann Alapítvány? Ez a valaha keresztény értékrendű könyv- és folyóiratkiadó cég ma már nem más, mint a globális elit fontos tudásgyára, agytrösztje, amelyik a média- és sajtóbirodalmán kívül többek között felméréseket, kutatásokat is végez, de más cégei, leányvállalatai is vannak. Ez a médiabirodalom mind a szociáldemokrata ­Schröder-kormányt, mind a kereszténydemokrata Merkel-kormányt behálózta, így ne csodálkozzunk azon, hogy e két párt már hosszú évek óta nagykoalícióban kormányoz, s már csak abban versenyeznek egymással, hogy melyikük követi jobban a neoliberális, globalista, migránsbarát nézőpontokat.

Ráadásul, miként azt a svájci Zeit-Fragen egy korábbi cikke is hangsúlyozta, a Bertelsmann számos országban ápol jó kapcsolatokat vezető politikusokkal, szakszervezeti vezetőkkel, de ami ennél is fontosabb, Bertelsmann-emberek ülnek az Európai Unió bizottságaiban és különböző testületeiben, és befolyást gyakorolnak az uniós politika számos területére, legyen az az oktatás, az egészségügy vagy éppen az önkormányzatok privatizálása.

Az utóbbi különösen érdekes projekt: a Ber­telsmann leány­vállalata, az Arvato egy olyan modellt dolgozott ki és alkalmaz már bizonyos helyeken, amelyek alapján létrejöhet az önkormányzatok privatizációja, piaci vállalkozásokká való formálása az új, neoliberális világkép szellemé­ben. És a demokrácia ellenében.

Az alapítvány víziója a „régiók Európája”, amelyben eltűnnek a szuverén nemzetállamok, s a térségek és az egybeolvasztott önkormányzatok olyan egységeket alkotnak, amelyeket már közvetlenül Brüsszel irányítana. Ebben a látomásban viszont a polgárok demokratikus döntései igencsak zavaróak, hiszen képtelenek követni a nem választott, hanem felkent, beleszületett, a világ irányítására teremtett globális elit magas eszméit.

Ezek után semmi meglepő sincs abban, hogy tavaly a Bertelsmann Alapítvány a Soros-féle Nyílt Társadalom Alapítvánnyal és még néhány más szervezettel együtt készítette el a New Pact for Europe nevezetű tervezetet, amelyet – lássanak csodát! – nem más, mint a Bilderberg-csoportos Bajnai Gordon mutatott be a nemzetközi közvéleménynek. Ez a tervezet, amely az uniós országok vezetőinek szól, teljes egészében visszatükrözi a neoliberális elit célkitűzéseit, magában hordozza a nemzetek feletti, birodalmi Európa gondolatát, a bevándorlás szabaddá tételét.

Ám ami most számunkra különösen érdekes, hogy a tervezet kiemelt teret szentel az „autoriter populizmus politikai kockázatainak”. Akárcsak a fent említett ­Bertelsmann Alapítvány esetében, a Pactban is azon aggódnak, hogy a populista vezetők kihasználják az emberek félelmeit, a nép pedig követi e vezetőket, mert így kiélhetik „alantas” ösztöneiket. (A nép tehát már ösztönszerűen alantas, nyomorult banda.) Mindezek következtében pedig a demokrácia félresiklik.

Mi is körvonalazódik a Bertelsmann-féle koncepcióból? A demokráciát meg kell javítani, mert a demokrácia inkább elválaszt, mint összeköt. A mondandó ugyanaz, Soros, Ber­telsmann, a Mohn család és a hálózat egy húron pendül és támadásba lendül: a demokráciá­val csinálni kell valamit, mert ennek így nem lesz jó vége.

A demokrácia inkább elválaszt, mint összeköt – mondják. Rossz hírem van: a demokrácia valóban elválasztja egymástól az egymással egyet nem értő politikai, kulturális, vallási és társadalmi csoportokat. Elválasztja azokat, akik más értékrendet és világképet vallanak. És éppen ez a demokrácia dolga, és éppen ezért ragaszkodunk körömszakadtunkig a demokráciához.

A globális elit ezzel szemben mindannyiunkat össze akar kötni, fel akarja oldani bennünk az általunk választott s nem ránk kényszerített értékrendet úgy, hogy összekever fajokat, népeket, nemzeteket, vallásokat, nemeket, s csinál belőle egy arctalanná, alávetett fogyasztóvá vált és atomizált masszát.

Ez az, ami a demokrácia végleges megszüntetése lenne. Mi azonban szeretjük, ha „el vagyunk választva”, mert akkor biztos értékalapokon, szuverén módon, magabízóan tudunk másokkal egyezségekre jutni. Ez igaz az egyének és igaz a nemzetek szintjén is. Mi, közép-európaiak tudjuk jól, hogy mit jelent, ha egyesíteni akarnak bennünket. Hisz ismerjük a jelszót: világ proletárjai, egyesüljetek!

Az ugyanazt jelentette, mint amit most a globális elit akar. És ugyanoda is jutnánk: a szolgaságba és alávetettségbe. Szóval csak maradjon külön az, ami nem tartozik össze. Akkor is, ha ezt Soros, Bertelsmann, Bajnai és társaik másképp gondolják.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/jol-teljesit-a-nemet-media-6096158/

 

Menni vagy nem menni?

Ha a néppárti tagság ára az önmegtagadás és a megalázkodás, akkor ki kell lépni

Menni vagy nem menni?

Magyar Nemzet
2019.03.12.

Nem könnyű a döntés. Számos érv szól amellett, hogy a Fidesz maradjon az Európai Parlament (EP) néppárti frakcióján belül, de számos érv szól amellett is, hogy távozzon. Jómagam úgy vélem, hogy csak higgadt fejjel és alaposan átgondolt döntést szabad hozni, annál is inkább, mert a döntésnek rövid és hosszú távon egyaránt óriási jelentősége van.

És nemcsak a Fideszt, hanem az európai politikai életet illetően is. Ugyanis az, hogy merre mozdul a magyar pártszövetség, befolyásolja azt – és nem is kicsit –, hogy milyen törésvonalak erősödnek meg Európában és milyenek gyengülnek el.

A Fidesz nem először áll nagy kihívás előtt: 1994 után az volt a kérdés, hogy maradjon-e a Liberális Internacionálé tagja vagy távozzon onnan, és lépjen be az Európai Néppártba. A párt logikus lépést tett 2000-ben: távozott a liberálisoktól, és belépett a néppártba, amelynek a mai napig tagja. Akkor és ezáltal a párt egyértelműen politikai törésvonalat „váltott”. És most, tizenkilenc évvel később, ismét itt a nagy kérdés: hogyan tovább? Újra váltson törésvonalat, irányzatot, vagy maradjon továbbra is abban a néppártban, amely alapjaiban változott meg ahhoz képest, amilyen 2000-ben volt?

Nincs más megoldás, mint hogy pró és kontra nézzük meg az érveket: mi szól a néppártban maradás mellett és ellen – a jelenlegi összes körülményt figyelembe véve.

A nevében még kereszténydemokrata-konzervatív néppártban való maradás mellett elsősorban az szól, hogy a frakció továbbra is a legerősebb az Európai Parlamenten belül, s valószínűleg az is marad a május végi EP-választások után is.

És azt is tudjuk, hogy nem pusztán a legerősebb, hanem az egyik legbefolyásosabb frakcióról is beszélünk, amelyiknek a soraiból került ki a jelenlegi bizottság elnök (Jean-Claude Juncker), az Európai Tanács elnöke (Donald Tusk) és az EP elnöke (Antonio Tajani). Ráadásul a frakció­ban foglal helyet Európa gazdaságilag legerősebb országának, Németországnak két vezető kormánypártja és egyben testvérpártja, a kereszténydemokrata CDU és a bajor keresztényszociális CSU.

Arról nem is beszélve, hogy bár napjainkban már megtört Angela Merkel kancellár (CDU) népszerűsége és ereje, sokáig az unión belül csak az történhetett meg, amit Merkel is akart vagy amivel Merkel is egyetértett. Igaz, Merkel pártelnöki pozíció­ból való visszalépése és bejelentett 2021-es távozása után Franciaország hirtelen feléledt hamvaiból, a sokat akaró Emmanuel Macron jóvoltából.

Vagyis ha a Fidesz bent maradna a néppártban, akkor több eséllyel szólhatna bele – elvileg – az európai politika alakításába, az unió költségvetési vitáiba, a migrációval kapcsolatos döntésekbe és így tovább.

Másfelől az is a bennmaradás mellett szól, hogy a frakció eredeti értékrendje alapján a pártszövetségnek itt a helye, hiszen a Fidesz és a KDNP – utóbbi világnézeti alapon is – elkötelezett a kereszténység, a keresztény erkölcs és értékrend mellett, demokrata és szociálisan érzékeny. Ezzel szemben a néppárttól jobbra álló, euroszkeptikus pártcsaládok értékrendje sokkal széttartóbb. Tehát ha a kilépés nem is jelentene értékváltást a két pártnak, mégis bizonytalanabb szövetségi rendbe kerülhetne, mint amiben ma van.

Persze mindez merőben teoretikus gondolatmenet, s azt feltételezi, hogy a néppártban az elmúlt 19 évben semmilyen értékrendi változás nem következett be. (Márpedig ez nem így van.)

Harmadszor a néppártban maradás mellett szól az is, hogy ha a Fidesz–KDNP továbbáll, és belép az egyik euroszkeptikus, nemzeti alapon álló pártcsaládba, akkor belekerül egy ideológiai skatulyába, amelybe a jelenleg még főáramú liberális szellemi áramlat gyömöszölné bele.

A neoliberális, PC-alapokon álló európai fősodor – amelyhez sajnos a néppárt is egyre inkább alkalmazkodik – egyből azt harsogná, hogy Orbán Viktor és a Fidesz, ezáltal a magyar kormány átment abba a táborba, ahová való, tehát a populisták (mit is jelent ez a szó?), a nacionalisták (valójában persze patrióták), az Európa-ellenesek, az illiberálisok, az autokraták és a fasiszták stb. közé.

S innen aztán nagyon nehéz lenne kitörni, a Fidesz lekerülne a komolyan vehető pártok sorából, páriává válna az európai politikai palettán. Soroljam még?

Nem teszem, inkább áttérek arra, hogy mi szólhat a távozás mellett.

Először is az szólna a távozás mellett, hogy hiába a néppárt a legnagyobb és legbefolyásosabb pártfrakció az unióban, ez mit sem ér akkor, ha a Fidesz páriává válik a frakción belül.

Márpedig ennek világos jelei vannak: a Fideszt, Orbán Viktort és ezen keresztül a magyar kormányt pellengérre állították, követelményeket szabnak neki, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy megbocsássanak neki a nagyfiúk, bocsánatkérésre kényszerítik azért, mert a legjobb belátása és a magyar választók elsöprő többségének akarata szerint jár el uniós és migrációs kérdésekben. Vagyis: tagadd meg az elveidet, Fidesz–KDNP, és utána köztünk maradhatsz.

De ha ezt meg is tenné Orbán Viktor és a pártszövetség, utána mi következne? Ne legyünk naivak: párialét következne. Megfigyelés, ellenőrzés, időnként ránk szólás: egyszer már megígértél valamit, drága barátom, akkor most tartsd magad ehhez, mert ha nem, lesz nemulass!
Kinek kell ez a morálisan kiszolgáltatott állapot?

S vajon milyen befolyása maradna ezek után a Fidesznek a néppárton belül? Semmilyen.
Másodszor: elvileg a Fidesz vállalt és hűen követett értékrendjéhez a néppárt állt a legközelebb 2000-ben (még Helmut Kohl idejében), ám az elmúlt években a pártfrakción belül alapvető értékrendi változások következtek be.

A vezető német pártok, főleg a CDU – kevésbé a CSU, bár Manfred Weber pálfordulása éppenséggel nem ezt támasztja alá – erős engedményeket tett a balliberális oldalnak, s a keresztény értékek hangsúlyozása helyett egyre inkább a multikulturalizmus, a másság tisztelete uralja el a német – nevükben még – kereszténydemokratákat. Mindez 2015, a Merkel-féle „Wir schaffen das!” óta erősödött fel, de már jóval korábban elkezdődött.

Másfelől a skandináv, északnyugati, a Benelux államokon belüli, valamint a portugál „jobboldali” (vajon van-e még ennek a szónak értelme?) néppárti erők egyértelműen liberális képződményekké váltak, erős hívei a bevándorlásnak, a másság kultuszának, a multikultinak, a föderális, kevert fajú, birodalmi Európai Uniónak.

Egyszóval mindennek, amivel szembenáll a Fidesz. Itt jegyzem meg, hogy aki abban reménykedik, hogy Annegret Kramp-Karrenbauer elnökké választása a CDU-ban bármilyen kedvező fordulatot hozhat, ezt sürgősen felejtse el.

Vagyis bár a közép- és kelet-európai, valamint az olasz néppárti tagok mellettünk voksolnak, a nyugat-európaiak ellenünk vannak, s a németek láthatóan ehhez igazodnak elsősorban, nem pedig Európa keleti feléhez. Ettől akár még valahogyan ki is harcolhatjuk, hogy benn maradjunk a néppártban, de vajon milyen áron? És mi lesz holnap? Nem az várható, hogy folytatódnak a Fidesz elleni támadások, s egyre elviselhetetlenebb lesz a helyzet? S meddig lesz ez tartható?

Végül harmadszor: ha a Fidesz kilép, és csatlakozik a mérsékelten euroszkeptikus Európai Konzervatívok és Reformerek nevű pártcsaládhoz (idetartozik a lengyel Jog és Igaz­ságosság pártja), akkor tesz egy bátor, de korántsem öngyilkos lépést. Nem pária lesz belőle az európai politikai palettán – ez akkor fenyegeti, ha bent marad a néppártban –, hanem egy új, XXI. századi törésvonal felerősítője s egyben vezető ereje.

Ez a törésvonal pedig nem más, mint a globalizmussal, a birodalmi Európával, a nyílt társadalom elméletével és a bevándorláspártisággal szemben a nemzeti szuverenitás, a keresztény értékrend és a hagyományos Európa védelme.

Ez az a törésvonal, amely meghatározza Európa jövőjét, amely háttérbe szorítja a bal-jobb szembenállást, s egy táborba sodorja azokat, akik eddig külön voltak: az egyik oldalon a baloldalt, a balliberálisokat és sajnos a liberális konzervatívokat, a másik oldalon a nemzeti szuverenitás és a hagyományos Európa védelmezőt, jöjjenek akár jobbról vagy esetleg balról (miként a V4-ek esetében ez már megfigyelhető).

A Fidesz távozása tehát tiszta vizet öntene a pohárba szerte Európában és az unióban, mert most minden szem a néppártra és a Fideszre szegeződik. Ez a távozás mozgásokat indíthatna be a párfrakciók tagjai között, különös tekintettel az európai parlamenti választások után kialakuló helyzetre, az új pártok érkezésére, a pártok új kapcsolataira.

Egyre több párt ismerhetné fel valós identitását egy új politikai tagoltság keretei között, amelyben a Fidesz–KDNP modellt és mintát adna.
Összegezve: ha van mód arra, hogy a Fidesz a saját, vállalt értékrendje és politikai preferenciái szerint működjön egyenrangú tagként tovább a néppártban, s ezért nem kell soha bocsánatot kérnie senkitől, sem most, sem máskor, akkor érdemes maradni.

Ha viszont csak állandó ideológiai kontroll alatt álló, nézeteit megtagadni kényszerülő pártként nyerhető el a maradás, akkor azonnal ki kell lépni. Harmadik út nincs.

A szerző politológus

 

 

 

 

Az unió a globális elit uralma alá került

Vajon milyen konkrét változtatásokra lenne szükség az euró­pai parlamenti választások után az unióban ahhoz, hogy továbbra is élhető kontinens maradjon Európa az európaiak számára?

Először is, az Európai Unió hosszú távú megmentéséhez alapvető, radikális reformokra van szükség az unió szervezetében, működésében, felépítésében és normáiban. Az unió ugyanis jelenlegi állapotában egy felülről irányított, elitista, autokratikus szerveződés, amelynek a demokráciához igen kevés köze van. Tehát ma már nem az a probléma, hogy demokratikus deficit van az unióban, hanem az, hogy az unió nem demokratikus módon működik.

Ebből kiindulva, az uniót a tagállamokon, vagyis a nemzetállamokon belül működő demokráciák modelljéhez kell közelíteni, amelynek lényege, hogy a döntések forrása ne a bürokrácia, hanem az állampolgári választás, a népszuverenitás legyen. Vissza kell térni az unió által a szerződéses dokumentumokban mindig is vállalt, ám az utóbbi években egyre látványosabban megtagadott szubszidiaritás elvéhez, amely a döntéseket a lehető legközelebb viszi az európai polgárokhoz, illetve az általuk közvetlenül megválasztott testületekhez.

Ebből a szempontból a legneuralgikusabb pont az eredeti funkcióján messze túlterjeszkedő Európai Bizottság, amelynek vezetőit politikai és gazdasági alkuk mentén választják ki, s tevékenységében nem az európai polgároknak akar megfelelni, hanem a bizottságot körbefonó és behálózó globális gazdasági és pénzügyi csoportoknak. Éppen ezért a bizottságot vissza kell nyesni döntéshozó, politizáló szervezetből végrehajtó szervezetté, amely az Európai Tanács határozatait hajtja végre és ellenőrzi, jogszabályokat alkalmaz és jogokat őriz.

Ez azt jelentené, hogy az Európai Tanács, illetve a Miniszterek Tanácsa válna a valóságos kormányzattá, amelynek tagjait a tagállamok miniszterelnökei, államfői és miniszterei alkotják, akik mögött mégiscsak demokratikus felhatalmazás van, tehát hatalmuk legitim. A bizottság lehetne a tanács igazgatási, bürokratikus apparátusa, amely a tanács által hozott döntések gyakorlatba ültetését végezné el.

Fontos, hogy a bizottság nem kezdeményezhetne egyetlen tagállammal szemben sem a tagállam jogait korlátozó – a 7-es cikkelyhez, a szavazati jog megvonásához is vezethető – intézkedéseket, ehhez csak és kizárólag a tanácsnak lenne joga, konszenzusos alapon.

Másfelől, a demokrácia megteremtése érdekében az Európai Parlamentnek mint választott képviselői testületnek, szűkített létszám mellett megnövekedett jogokat kellene adni, egészen odáig, hogy a bizottság munkáját ellenőrizhetné, illetve a bizottság egyes, alkalmatlanná váló vezetőjét elmozdíthatná és meghatározott vétójoggal is rendelkezhetne.

Másodszor, meg kell erősíteni az európai polgárok képviseleti és részvételi jogait, mert az unió jelenlegi állapotában nem a polgárok, hanem a nagy transznacionális cégek, a bankok, a pénzügyi háttérhatalmak, illetve egy globalista-neoliberális hálózat érdekeit képviseli elsősorban. Ezért kell a parlament szerepét megerősíteni, illetve az Európai polgári kezdeményezés nevű, közvetlen demokratikus intézményt meg kell reformálni, mert jelen jogszabályok szerint ez is csak látszatintézmény, ugyanis még az egymilliós számot meghaladó, sikeres aláírásgyűjtések is a bizottságnál landolnak, amely kénye-kedve szerint dönt ezek sorsáról, s ha úgy döntenek, még a legátfogóbb állampolgári kezdeményezés is a papírkosárban köt ki.

Harmadszor – és ez nagyon fontos! – végre átláthatóvá kell tenni az unió működését. Mit jelent ez? A politikai döntések formális és informális csatornákon keresztül zajlanak, így van ez az unióban is. A formális döntések, amelyeket a bizottság, a tanács, a parlament hoz, afféle látványpékségként, a politika dizájnjaként működnek, miközben a valóságos és lényeges kérdések az informális csatornákon dőlnek el. Ezek az informális csatornák valójában személyközi hálózatok, amelyek keresztbe-kasul átjárják az unió testét, s az ebben résztvevők gondosan ügyelnek arra, hogy ezek a kapcsolódások ne legyenek láthatók a nagyérdemű közönség előtt.

Kiváló példa ebből a szempontból a Soros-féle hálózat, amelynek láncszemei megtalálhatók a parlament tagjai között, a bizottság körül sürgölődő lobbistákban, agytrösztökben, nem kormányzati szervezetekben és más szervezetekben vagy a kevésbé ismert, a globális multikat és pénzügyi elitet képviselő kerekasztalokban. Különösen felhívnám a figyelmet ebből a szempontból a Soros György által 2007-ben alapított Külkapcsolatok Európai Tanácsára, amelynek tagjai között volt és jelenlegi bizottsági vezetők, parlamenti képviselők, gigacégek, médiabirodalmak főnökei stb. találhatók meg; sajátos módon itt egy kettős hatalmat figyelhetünk meg, amennyiben az unió elitje a Soros György által befolyásolt testületben is megjelenik, s innen már nem kell magyarázni a Soros-hálózat erejét az unió irányításában.

Minden jel arra mutat, hogy az unió a globális elit és az általa irányított hálózat informális uralma alá került, s ezért ennek a hálózatnak a feltérképezése, bemutatása, nyilvánossá tétele talán a legfontosabb kérdés az unió radikális reformja szempontjából. S tegyük hozzá: ha a fent leírt reformok irányába indulunk el, s az európai polgárok akarata határozhatja meg az unió előtt álló kihívásokra adott válaszokat, akkor a migráció nem lehetőség lesz a továbbiakban, hanem veszélyforrás, és az unió nem megszervezni fogja a bevándorlást, hanem megállítani és megvédi a határait.

A tét tehát nagy: az európai parlamenti választások nem másról dönthetnek, mint arról, hogy az unió megmenthető és megreformálható, vagy belül széthasad és darabjaira hullik.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/az-unio-a-globalis-elit-uralma-ala-kerult-5302436/

 

Két civilizációt formálnának eggyé

Az európai–muszlim közeledés terve már a hetvenes években megfogalmazódott.

A hét végén Egyiptomban, Sarm-es-Sejkben tartják az Európai Unió és az Arab Liga vezetői közötti csúcstalálkozót. Történelmi esemény ez, ami sok nyugtalanító kérdést rejt magában. A nagy találkozás kapcsán ideje nekünk, közép- és kelet-európaiaknak szembenéznünk a ténnyel: az európai–muszlim közeledésnek, azaz Eurábia létrehozásának a terve Nyugat-Európában már a hetvenes években megfogalmazódott, több szálon és formában intézményesedett, s napjainkra a megvalósítás fázisába érkezett.

A 2015 tavaszán megindult migránsáradat csak tovább rontott a helyzeten: eredetileg döntően az arab-muszlim népek Európába áramlása volt a cél, az elmúlt három évben viszont a migránsok már nemcsak az arab világból érkeznek, hanem Afrika más országaiból is.

Ne feledjük: a mai napig létezik az európai Kalergi-díj, amelyet azoknak ítélnek oda, akik a névadó szellemében ténykednek egy nemzetek feletti európai egységért. Mi is volt a célja Richard Coudenhove-Kalerginek, aki japán anyától és osztrák–magyar diplomata apától származó, befolyásos európai politikus, egyben szabadkőműves volt? A Praktischer Idealis­mus című, 1925-ben megjelent könyvében kifejtette, hogy Európát sárga-mongo­loid és harmadik világbeli színes bőrű népekkel kell keresztezni, hogy létrejöjjön egy etnikai identitás nélküli, soknemzetiségű kevert lakosság, amelyen a hatalmi elit könnyen uralkodhat.

Ennek eléréséért az első és legfontosabb lépés az európai őshonos nemzetek szuverenitásának, önrendelkezési jogának a megszüntetése. A Kalergi-díjat 2010-ben nem más, mint Angela Merkel kapta meg. Ő nemrég egy berlini, a „populizmus” előretörése miatt szervezett konferencián azt mondta: „A nemzetállamoknak fel kell adniuk a szuverenitásukat, és a kormányoknak nem lenne szabad a bevándorlás kérdésében a saját polgáraikra hallgatniuk.” Merkel tehát hivatalosan bejelentette, fejezzük be végre már a demokrá­ciát! Az ENSZ migrációs paktumát ért kritikák kapcsán pedig imigyen szólt: „Voltak politikusok, akik azt hitték, majd ők eldönthetik, hogy ezek a megállapodások nem érvényesek csak azért, mert ők a népet képviselik.” Merkel tehát leszögezi, hogy a nemzeti döntéshozatal felett állnak a globális szervezetek döntései.

Itt tartunk most, de menjünk vissza az időben: hol és hogyan született az Eurábia-koncepció és hogyan szökött szárba?

Franciaország a második világháború következményeként jelentős presztízsveszteséget szenvedett, gyarmati birodalmát szinte teljesen elveszítette, s nagyhatalmi tervei megroppantak. Ezek után arra törekedett, hogy a német–francia megbékélés alapjaiból kiindulva, az amerikai befolyást ellensúlyozandó, Izrael-­ellenes éllel az arab országokkal vegye fel a kapcsolatokat s szorgalmazza az európai–muszlim együttműködést.

Ehhez kapóra jött az 1973-as jom kippuri háború Izrael, illetve Egyiptom és Szíria között, amelynek következtében az OPEC-államok október ­16–17-én egyoldalúan az olajár megnégyszerezése, valamint minden hónapban az olajtermelés ötszázalékos csökkentése mellett döntöttek, addig, amíg Izrael ki nem vonul a megszállt területekről. Emellett olajembargóval sújtották azokat az országokat, amelyek Izrael mellett foglaltak állást, így az Egyesült Államokat, Dániát és Hollandiát.

Nyugat-Európában, pontosabban az Euró­pai Közösség akkor kilenc országában pánik tört ki, hiszen gazdaságilag ezerszázalékosan függtek az arab olajtól (a Szovjetunió és Kína szóba sem jöhetett a hidegháború idején), vagyis a nyugati jólét függött attól, hogy meg tudnak-e egyezni az arab olajsejkségekkel. Ezért már 1973. november 6-án összeültek a kilencek Brüsszelben, és kiadtak egy közleményt, amely három fontos dolgot tartalmazott: 1. nem ismerik el az Izrael által megszállt területeket, 2. Izraelnek vissza kell vonulnia az 1949-ben elfogadott határok mögé és 3. elismerték a palesztinok legitim ­jogait.

Ezzel egyértelműen az Arab Liga oldalára álltak a zsidó állammal szemben, előkészítendő a következő időszak arab–nyugat-európai közeledését.

És ez a közeledés a két fél között gyors léptekkel haladt előre. 1973. november ­26–27-én ­Georges Pompidou francia elnök és Willy Brandt kijelentette, hogy dialógust kell kezdeni az iszlám világgal. 1974 júliusában Párizsban az érdekelt felek létrehozták az Euro-Arab Dialógus (EAD) intézményét, amely nemcsak gazdasági, hanem immáron politikai és kulturális együttműködést jelentett.

Az igazi áttörést az EAD 1975-ös strasbourgi tanácskozása hozta el, ahol megfogalmazták, hogy Európának meg kell értenie és tolerálnia kell az arab világ politikai és gazdasági érdekeit, és Európában egy, az arab világnak kedvező véleményklímát kell kialakítani. Az európai vezetőknek tenniük kell azért, hogy megszűnjön a muszlim társadalmak iránti megvetés és lejáratás, sőt tiszteletet kell mutatnunk az arab világnak az emberi civilizáció fejlesztésében játszott évezredes (!) hozzájárulásáért.

Tilj Declercq, az EAD egyik jeles (belga) tagja világosan kifejtette, hogy Európa és az arab világ közötti egyezkedésnek a lényege nem más, mint hogy az arab olaj és munkaerő szövetkezik az európai technológiával és menedzsmenttudással. Másfelől – és ezt már én teszem hozzá – itt vannak a gyökerei a masszív arab-muszlim bevándorlásnak, amely a következő évtizedekben fokozatosan felerősödött, s amit 2015 óta látunk, az már ennek a következménye.
Az egyezségekben megfogalmazták: az euró­pai országoknak garantálniuk kell, hogy a bevándorlók azonos jogokat élvezzenek az „őslakosokkal”. Egyenlő hozzájutás a munkahelyekhez, azonos munka- és életfeltételek, illetve szociális ellátórendszer. Valamint leszögezték, hogy a két civilizációnak a továbbiakban szorosan együtt kell működnie, ki kell alakulnia egyfajta intellektuális összehangoltságnak.

Tehát már 1975-ben kinyilvánítottak egy olyan célt, ami valójában irreális. De az erőforrások iránti igény mindent felülír, legyen az vallás, kultúra, erkölcs, normák vagy életvitel.

A következő évtizedekben, bár akadozottan és nem egyenletesen, de gördültek tovább a folyamatok az európai–muszlim kapcsolatok elmélyítése felé. 1977-ben Velencében például arról tárgyaltak, hogy a muszlim kultúrát hogyan lehet Európában integrálni; ajánlás hangzott el azzal kapcsolatban, hogy egy egyszerűsített arabnyelv-tudást kellene érvényesíteni a kapcsolatokban. Ekkor már abból indultak ki, hogy nem egyének érkeznek Euró­pába, hanem tömegek (!), amelyek megőrzik kultúrájukat, és a saría is akceptálandó lesz az öreg kontinensen.

Az 1983-as hamburgi tanácskozás – amelyet Hans-Dietrich Genscher akkori német külügyminiszter nyitott meg – már arról szólt, hogy nem pusztán azonos jogokat kell adni a muszlim bevándorlóknak, hanem cél a migránsok legmagasabb jólétének a megteremtése.

Hans-Dietrich GenscherKooperáció kell a muszlimok és az európai emberek között, az arabok vegyenek részt a szakszervezeti munkában, a politikai életben stb. 1991-ben pedig az Európa Tanács parlamenti közgyűlése jóváhagyott egy programot, amely a következő, önmagáért beszélő címet kapta: „Az iszlám civilizáció hozzájárulása az európai kultúrához”.

Tudtuk ezt, tudjuk mindezt? Amikor beléptünk az Európai Unióba, nem mondták el ezeket a dolgokat nekünk. Nem voltak oly szívesek tájékoztatni bennünket arról, hogy ha tagjai leszünk az uniónak, akkor „szolidárisnak” kell lennünk az iszlám migrációval is, nekünk is segítenünk kell abban, amit az Euró­pai Közösség már a hetvenes években elhatározott.

És most már azt is értjük, hogy miért nem lehetett az alapdokumentumokban – alkotmány, lisszaboni szerződés – Európa keresztény gyökerei­re hivatkoznunk. Leesett a tantusz.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/ket-civilizaciot-formalnanak-eggye-4699037/

 

Az akcióterv tőrdöfés az ellenzéknek

A nemzeti kormánypolitika új modellje üzenet Brüsszelnek és a globalistáknak.