December 23-án megjelent cikkemben (Mérlegen az ellenzék és a kormány) azt írtam, hogy 2018 az erősödő konfliktusok és a konfrontáció éve volt, s jeleztem – de nem fejtettem ki bővebben –, hogy 2019 az összecsapások éve lesz. De milyen összecsapások várhatók 2019-ben?
A legfontosabb: a globális elit, annak ökle, Soros György, illetve az általuk irányított uniós brüsszeli bürokrácia együttesen átfogó támadást intéznek a nemzeti szuverenitáspárti, globalizmus- és migrációellenes kormányokkal, pártokkal és országokkal szemben. Talán még az is felmerülhet a körükben, a globalizmus baloldali, kommunista gyökereihez visszanyúlva, hogy „ez a harc lesz a végső”.
Célkeresztben pedig természetesen azok az országok kormányai lesznek, amelyek a leginkább ellenállnak a célkitűzéseiknek, így elsősorban Magyarország, s utána Lengyelország, de bekerült a képbe Olaszország, Ausztria, Szerbia, Románia, Macedónia és Csehország is – többek között. Ebből kifolyólag sok jóra nem számíthatunk, politikai harcra, nehéz összecsapásokra és küzdelmekre annál inkább.
Először is, az év végén megkezdett parlamenti obstrukciók, utcai tüntetések, lázadások és lázítások, különféle politikai akciók tovább folytatódnak. Ezeken a megmozdulásokon egyre inkább látszódni fog – már most is jól látszik –, hogy szervezettek és irányítottak, méghozzá külső, profi, tapasztalt nemzetközi erők és csoportok segítségével.
A kivitelezés persze továbbra is gyakran lesz béna és ügyetlen, tekintettel arra, hogy az ellenzéki pártok jelenlegi állapotukban örülnek, ha élnek. De a külső támogatás valamelyest mégis megadja az összehangoltság látszatát.
A következő fél évben, a májusi európai parlamenti választásokig legalábbis az ellenzéknek nevezett katyvasz teljes összefogása várható. Igaz ugyan, hogy az ellenzéki pártok között folyamatosak az összeveszések, az intrikák, a heves viták és a presztízsküzdelem, ám eljutottak arra a pontra, hogy most már a létükről – mármint a politikai létükről – van szó.
A globális elit, a Soros-féle „tüntetés- és lázításügyi” szakértők hada ebbe az irányba tereli őket, s valószínűleg egyértelművé tették számukra: ha nem fogtok össze mozgalmilag és szervezetileg az Orbán-kormány megbuktatásáért, akkor leváltunk titeket, mert alkalmatlanok vagytok a céljaink megvalósítására.
Az ellenzéknek jelenlegi állapotában nincs túl nagy mozgástere: kiüresedtek, gyengék, karakteres egyéniségek híján vannak, társadalmi bázisaik szétestek. Viszont foggal-körömmel a felszínen akarnak maradni, mert máshoz nem igazán értenek, és mást el sem tudnak képzelni, mint hogy a politikából éljenek meg.
Idén tehát létrejöhet az egyesített ellenzék pártja, s közös listán indulhatnak az európai parlamenti választásokon – a továbbiak majd utána dőlnek el. Magyarul, közel járunk ahhoz, hogy Magyarországon létrejöjjön egy olyan pusztító kétpártrendszer, amelyben a két oldalt immáron nem törésvonalak, hanem szakadékok választják el egymástól, mert nem pusztán a bevándorlás kérdésében nem értenek egyet, hanem valójában semmiben sem.
Két világlátás küzdelme ez, amelyben múltról, jelenről, jövőről, egyáltalán az emberi lét értelméről is gyökeresen eltérnek a kiindulópontok. Akárhogy is, azt hiszem, valóban közel járunk ahhoz, hogy immáron két Magyarországról kell beszélnünk – amelyek egymás mellett, egymás között, egymásba gabalyodva léteznek az országhatárokon belül.
Feltehetjük persze a kérdést: vajon hogyan képesek olyan pártok együttműködni, amelyek egy-két éve vagy akár egy-két hónapja még szóba sem akartak állni egymással (és még most sem mindig sikerül)?
Hogyan működhet együtt a 2006-os, Gyurcsány-ellenes tüntetéseken felnőtt Jobbik a Gyurcsány vezette DK-val, többek között az MTVA-székházon belüli bulizásuk alkalmával?
Ezek a pártok eljutottak odáig, hogy az ideológiai és értékszempontok számukra már nem számítanak, csak a felszínen maradás. A globális hálózat céljainak megfelelően egyetlen érvet hoznak fel a teljes összeborulás magyarázatára: azt, hogy az Orbán-kormány diktatórikus, megszünteti a demokráciát és a sajtószabadságot, rasszista és idegengyűlölő.
Márpedig ha így lenne, akkor a teljes ellenzéki összefogás indokolt („félretéve az ellentéteket”). És hát igen, a magyar ellenzék könnyen bújhat a globális elit ideológiai szoknyája mögé, hiszen például a The New York Times mint a hálózat szócsöve a karácsonyi számában arról írt, hogy az Orbán-kormány csak annyiban különbözik a náci rémuralomtól, hogy még nincs Gestapója…
A dolog tehát itt fordul meg: a globalisták azzal, hogy az Orbán-kormányt nácinak állítják be, ideológiai mankót nyújtanak a hazai ellenzéknek, akik megpróbálják a diktatúra elleni küzdelem nevében elfedni, hogy valójában már rég nincs értelmezhető értékrendjük, Magyarország-képük, víziójuk az ország jövőjéről.
Arra kell tehát számítanunk a 2019-es évben, hogy a globális hálózatok jelenléte állandósul Magyarországon, s persze nemcsak nálunk, hanem számos más, már említett országban is, de azért mi különösen erős figyelmet kapunk, hiszen Soros Györgynek mindenképpen szívügye Magyarország.
A belügyek a XXI. században erőteljesen nemzetközi ügyekké is váltak. Ennek figyelembe nem vétele esetén esélyünk sincs arra, hogy megértsük a folyamatokat, s hogy tenni tudjunk az egyre durvább, szuverenitásunkat sértő beavatkozásokkal szemben.
Mantrázzon bármit a liberálisnak gúnyolt főáramlat összeesküvés-elméletekről, egyetlen szavukat se higgyük el, hiszen az összeesküvés-elméletekről szóló vádaskodás semmi más, mint a valós céljaik leplezése. Vagy egyeseknél végtelen naivitás, a hasznos idióta szerepének tudatlan vállalása.
Azt pedig fölös illúziók nélkül meg kell állapítanunk, hogy számos pártcsalád, így a liberális, a szocialista-szociáldemokrata, a radikális baloldali, a kommunista, illetve a zöld pártcsalád egyértelműen kiáll a fenti koncepciók mellett és fenntartás nélkül támogatja azokat.
Ugyanakkor ennél is nagyobb probléma, hogy a mérleg nyelve szerepét játszó konzervatív néppárti pártcsalád belülről megosztott, s még nem dőlt el, hogy melyik irányvonal kerekedik felül a pártfrakción belül.
Vagyis, ha még jól is szerepel májusban a néppárt és megnyeri a választásokat, sajnos az sem jelenti automatikusan azt, hogy egy új, néppárti politikusok által delegált brüsszeli vezetés 2019 őszétől leveszi a napirendről a föderális birodalommá válásnak és a migráció legálissá tételének, illetve egy új, kevert fajú Európa létrejöttének a koncepcióját.
Másfelől, a liberálisok és a baloldal – évszázados hagyományaiknak megfelelően – a kampány során semmilyen erkölcsi gátat vagy skrupulust nem ismernek majd a céljaik elérése előtt. Láttuk már, hogyan kampányol kedvencünk, Guy Verhofstadt az Orbán-kormánnyal szemben, s látjuk azt is, hogy a minket imádó Judith Sargentini asszony milyen hevesen követeli a Magyarország elleni 7-es cikkely mielőbbi megtárgyalását az Európai Tanácsban.
További nyilvános, nagy médiatámogatást élvező felszólalásokra, Magyarországot pocskondiázó jelzők és szentenciák tömegére számíthatunk vezető európai és uniós politikusok szájából.
Az a különleges, hogy az európai parlamenti választásoknak először van európai témája és tétje. Csakhogy ez viszont rögtön arról szól, hogy egyben tud-e maradni az unió, vagy olyan kulturális vasfüggöny hullik le Európa közepén a választások után, amelynek következtében az unió felbomlása sem zárható ki: egy nyugat-európai Eurábiára és egy közép- és kelet-európai nemzetek szövetségére.
A szerző politológus
