Ki és mi mozgatja Merkel kancellár asszonyt?

Orbán Viktor csütörtökön Madridban, az Európai Néppárt tisztújító közgyűlésén mintegy negyedórás, nagy hatású és tabukat döntögető beszédet mondott. A közszolgálati tévében – vagy máshol – láthattuk-hallhattuk a beszédet elejétől a végéig, s így láthattuk azt is, hogy az elnöki pulpituson ülők közül gyakorlatilag mindenki tapsolt (Donald Tusk is), csak két személyiség nem: Angela Merkel és Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke.

Mondhatnánk azt is: az Európai Uniót formálisan (Juncker) és informálisan (Merkel) irányító két politikus méltatlan módon, udvariatlanul viselkedett. Merkel a papírjai között matatott, Juncker üveges tekintettel bámult maga elé. Ez volna az európai modor, ráadásul az egy pártcsaládhoz tartozók között?
Persze, nyilvánvalóan, itt nem egyszerűen udvariatlanságról, hadd ne mondjam pofátlanságról volt szó. Sokkal inkább arról, hogy sem Merkel, sem Juncker nem merte venni a bátorságot, hogy Orbán Viktort megtapsolja – tették mindezt azért, hogy még a látszatát is elkerüljék a világ közvéleménye előtt annak, hogy ők a nyugati nagyhatalmak és a pénzügyi globális vezető körök által kiátkozott magyar miniszerterelnök, mint konzervatív eszmetársuk felé a legminimálisabb egyetétés jeleit mutatnák.
S miután még a mai napig is akadnak elemzők, véleménymondók a magyar médiában, akik Merkel asszony migráns-ügyben felmutatott eddigi tevékenységét „józannak, reálisnak, korrektnek” tartják, érdemes még egyszer megvizsgálnunk azt, hogy vajon teljesen szuverén politikát folytat-e Merkel, vagy ha esetleg mégsem, akkor ki és mi mozgatja döntéseiben.

Ebből a szempontból néhány mozzanatot érdemes kiemelni.
1. A WikiLeaks tevékenységének köszönhetően néhány éve nyilvánosságra
került, hogy az amerikai titkosszolgálati ügynökség, az NSA szinte mindenkit lehallgatott és lehallgat a világ fontos szereplői közül, s nemcsak az ellenségeket, hanem az úgynevezett szövetségeseket is. Így derült ki a „botrányok botránya”, hogy Angela Merkel mobiltelefonját is lehallgatták. Mindenki azt várta, hogy ennek következményei lesznek, Németország határozottan fellép az Egyesült Államokkal szemben, védve a saját, nemzeti érdekeit. Ám nagyon nem ez történt… Néhány hümmögés és ejnye-bejnye után tulajdonképpen semmilyen érdemi ellenlépésre nem került sor. Mire utal ez? Nyilvánvalóan arra, hogy az Egyesült Államok és a Merkel vezette kormány között olyan kapcsolatok vannak, amelyek – fogalmazzunk így – egyfelől elszakíthatatlanok, másfelől nem feltétlenül egyenrangúak, s nem a kancellár asszony előnyére.

2. Ráadásul, nem is olyan régen, 2015 májusában az is kiderült – nem kis
botrányt okozva -, hogy a német hírszerzés az ominózus amerikai NSA-val karöltve rendszeresen lehallgatta a francia elnöki palotát, a francia külügyminisztériumot, az Európai Bizottságot, valamint jó néhány európai nagyvállalatot. No comment. Ezek után tiszta és világos, hogy milyen kapcsolatok fűzik össze a kancellár asszonyt, a német kormányt és az Egyesült Államok vezetését. Az amerikaiak tudnak mindent Merkelről, s nem az ördögtől való feltételezés az, hogy a migráns-ügy kezelésében is – finoman szólva – „együttműködnek”, azt már ki sem merem mondani, hogy irányítják (de azért mégis kimondtam). Az Egyesült Államok köztudottan multikulturális társadalom, s immáron eljutottak odáig, hogy a nem őshonos, ázsiai, latin, afrikai stb. lakosság születési arányszáma megelőzi a „fehér” lakosságét. Az Egyesült Államok – és a mögötte álló globális pénzügyi vezető körök – számára egy faji szempontból kevert, „multikulti”, föderális Európa geopolitikai szempontból is a legideálisabb partner. Merkel júliusban még azt mondta egy palesztin kislánynak, hogy a politikai kemény dolog, s lehet, hogy neked és szüleidnek el kell hagynotok Németországot. Két hónappal később már arról beszélt a német kormány, hogy a befogadásnak nincs felső határa…

3. Az Egyesült Államokkal való szoros „együttműködés” kiterjed az USA
legfontosabb partnerére, Izraelre is. Merkel asszony 2008. március 18.-án beszédet mondott az izraeli parlamentben, a Knesszetben. Az első mondatokat héberül mondta el, majd így folytatta németül: „Németország Izraelért viselt felelőssége része országom államrezonjának. Más szóval Izrael biztonsága nekem, mint német szövetségi kancellárnak, sohasem válhat alku tárgyává. És ha mégis azzá válna, a bizonyítás órájában ezek nem maradnak üres szavak.”
(Ide tartozik, hogy Merkel nagyapja egy Kazmierczak nevű lengyelországi zsidó volt, saját magát Izrael állam felé elkötelezett zsidó embernek tartja. 2008-ban a B’nai B’rith („A Szövetség Fiai”) zsidó szabadkőműves szervezet kitüntette „a zsidó közösségeknek nyújtott szolgálataiért”. A New York-i Leo Beck Intézettől, amely „a német nyelvű zsidóság történetének és kultúrájának” szenteli tevékenységét, megkapta a Leo Beck Érdemérmet.)
Aligha kell magyarázni e szavakat: a „bizonyítás órája” nyilván egy olyan, Izraelt veszélyeztető háborús fenyegetés, amelynek során Németország nem habozna az Egyesült Államokkal együtt katonailag is kiállni Izrael mellett. Az amerikai-izraeli-német szövetség a Merkel-érában erős és feszes, mondhatnánk, megbonthatatlan. Vajon elképzelhető, hogy Merkel a migráns-ügyben a szövetségesei akarata ellenére cselekszik? Nem hiszem.

4. Végül emlékeztetnék arra, hogy Jea-Cloude Juncker EB-elnökké
választását több európai miniszterelnök is kifogásolta, köztük a svéd és a holland is. Juncker egyértelműen a transznacionális – köztük amerikai többségi tulajdonú – nagyvállalatok kijáró embere, aki hazájában, Luxemburgban adóparadicsomot épített ki a számukra – mint miniszterelnök… Merkel némi „hezitálás” (amit egy ideig talán Orbán is komolyan vett) után egyértelműen kiállt a globális pénztőke embere mellett, s egy délután erős érvekkel meggyőzte a svéd és a holland miniszterelnököt is Juncker nélkülözhetetlenségéről…

Ezek után, hogy Merkel el is hiszi azt, amit mond és hirdet migráns-ügyben – még az is elképzelhető, igen -, tulajdonképpen mindegy. A lényegesebb az a tény, hogy döntéseiben – ismét finoman szólva – nem teljesen szuverén. És ez nagy baj és nagy veszély Európára nézve.

Egy remény azonban mégis van: Merkel láthatóan nagyon szereti azt a pozíciót, amit elért, s nem szívesen mond le látszólagos vezető szerepéről. Viszont szembesül az európai, s immáron a német társadalom, az emberek, a közvélemény radikális hangulatváltozásával, Európa megvédésének, a migránsáradat azonnali leállításának egyre hangosabb követelésével. Ha hatalmon akar maradni, a demokráciának legalább a látszatát meg kell őriznie.

Éppen ezért az a reményem, hogy Merkel – rá jellemző kompromisszumkészségével – „rugalmasan el fog szakadni” eddigi, mindenkit befogadó politikájától, de közben úgy fog tenni, mintha alapelveiből jottányit sem engedett volna. Orbánt továbbra sem fogja megtapsolni, ám csendben megvalósítja Orbán elképzeléseit.

De bár történjen így, ha ez az ára annak, hogy Európa lélegzetvételhez jusson.