Osztrák virágháború balliberális változatban – a fanyar humor esete a valósággal

https://www.origo.hu/itthon/20210415-osztrak-viraghaboru-balliberalis-valtozatban-a-fanyar-humor-esete-a-valosaggal.html

IFJ. LOMNICI ZOLTÁN
2021.04.15.

Hosszú ideje tanúja lehetünk annak, ahogyan a hazai balliberális sajtó védelmébe veszi az egykor az Országgyűlésben és azon kívül zsidózó Jobbik és a baloldal formálódó szövetségét a következő, 2022-es országgyűlési választásokra. Mindezt úgy, hogy saját pár évvel korábbi elveiket vágják sutba, hiszen azokat most felülírja az aktuális politikai érdek. Ugyanilyen elvtelenül veszik védelmükbe a Profil című osztrák hetilapot is – amelynek egyik újságírója provokatív támadást intézett a magyar kormány ellen –, valamint az ügy kapcsán Orbán Viktor miniszterelnököt (tréfásan?) leführerező osztrák újságírót is.

Persze vannak esetek, amikor nem célszerű a humor eszközéhez nyúlni, hiszen sokszor a tréfa szakít fel sebeket, hoz felszínre súlyos múltbeli sérelmeket. Még akkor is, ha egy-egy histográfiai esemény megtévesztően pozitív megjelöléssel vonult be a történelembe. Jól ismerhetjük az Anschluss, a birodalmi németek 1938-as ausztriai bevonulásának esetét is. Hitler Wehrmachtja március 12-én lépte át a határt, az Otto-hadműveletben pedig nem találták szembe magukat különösebb ellenállással, sőt az osztrák lakosság karlendítéssel és virágokkal várta a bevonuló német katonákat. Erről a jelenségről kaphatta az esemény a Blumenkrieg (virágháború) elnevezést is.

Maga Adolf Hitler, a náci Németország ausztriai születésű kancellárja szülőfaluja, Braunau am Inn közelében lépett be osztrák földre, és hazájában hatalmas ováció fogadta. Március 15-én Hitler a történelmi feljegyzések szerint mintegy 250 ezer ember ujjongása közepette mondhatta ki a „szülőföldem belépését a Német Birodalomba” fordulatot, a bécsi Heldenplatzon. Azon a napon a Führer gépkocsioszlopa a Hotel Imperial szálló elől indult el, és a Heldenplatz kapujától, osztrák és német tábornokokat vezetve, Hitler gyalog tette meg az utat a Burg kastélyig. Amikor pedig a Burg erkélyére lépett, a tömeg felszabadult éljenzésben tört ki

Ausztria és a Német Birodalom egyesülését 1938. április 10-én népszavazással szentesítették, ezen 99,73 százalék voksolt az Anschluss, azaz a nagynémet egyesülés mellett. Bár igaz, hogy a szavazójogtól megfosztották az osztrák lakosság mintegy tizedét, és a bevonult németek nyomás alá helyezték a közvéleményt, annak jelentős része enélkül is támogatta az Anschlusst, és magán a szavazólapon – az Igen karika mellett – ott szerepelt a Nem lehetősége is. Az osztrák támogatásban talán szerepet játszhatott a korábbi évek hullámzó belpolitikai bizonytalansága is – Dollfuß kancellár meggyilkolása és utódjának, Schuschniggnak a tehetetlen politikája, a nemzetiszocialisták korábbi integrálása az osztrák kabinetbe, a kiszámíthatatlanság folyamatos érzése, amely után még imponálhatott is a vaskezűen határozottnak, sikeresnek tűnő Hitler fellépése és politikája.

A történelmi tényeket így fontos a helyükre tenni. Die Bewältigung der Vergangenheit – vagyis meg kell birkózni a múlttal, ahogyan németül mondják. Ausztria a háború után évtizedekig az áldozat szerepében mutatta magát, majd végre 1994-ben Franz Vranitzky kancellár az izraeli parlament, a Knesszet előtt tartott beszédében bocsánatot kért a náci bűnökben részt vevő osztrákok szerepéért, és megbocsátást kért ezért a zsidóságtól. Emellett az amerikai kormány erős nyomására az osztrákok létrehoztak egy nemzeti alapot az egykori üldözöttek szimbolikus kártalanítására és a visszaszolgáltatások kérdéseinek rendezésére. Az osztrák oktatásban is elkezdett megjelenni a szembenézés, vagyis az, hogy az osztrákok milyen mértékben segítették vagy használták ki valójában az 1938-as Anschlusst, amelynek természetesen voltak nemzeti áldozatai is. Az osztrák sajtónak és közéletnek azonban mindmáig kényes, ha ezt valaki a szemükre merészeli vetni.

Az emlékezetpolitika alapvetően fontos egy társadalom, egy nemzet hosszú távú fennmaradása szempontjából: ezzel lehet elkerülni a nemzeti emlékezet összekuszálódását, és az egészséges nemzettudatból táplálkozó egyéni identitásképzés segítő elemeinek a széthullását. Aki nincs tisztában a múltjával és annak tanulságaival, az elveszítheti a jövőt; az osztrák barátainknál is bizonyos esetekben jól érzékelhető, hogy amiként nyolcvan évvel ezelőtt az egyik irányba, most egyértelműen a másik irányba lendül ki az inga. Ma a politikai korrektség talaján és a liberális felfogást a legszélsőségesebben értelmezve, szabadon támadhatnak minden olyan politikát a mainstream nyugati sajtó eszközei révén, amely bátran nemzeti alapokra helyezkedik – mert aki a nemzetre, a közösségekre mer értékalapon hivatkozni, az csakis náci lehet.

A Profil című liberális hetilap cikke azért is volt eleve ízléstelen, mert a lap újságírója, Franziska Tschinderle manipulatív tálalásban, kérdéseknek álcázott bírálatokkal kereste meg a néppárti frakcióból nemrég kilépett fideszes EP-delegációt. Egy ugyancsak osztrák kollégája, bizonyos Rainer Nikowitz pedig egy szakmailag gyenge, szatirikusnak szánt interjúban úgy kelt a Profil munkatársának védelmére, hogy Orbán Viktor kormányfőt a náci Führer reinkarnációjaként azonosította olvasói számára…

Az osztrák újságírók akcióiból végig sütött a tárgyilagosság – és a tisztesség! – hiánya, azaz a teljes szakmaiatlanság. Miközben az ő szemükben csak akkor lehet beszélni független és objektív, „oknyomozó” újságírásról, ha a többi közíró és tollforgató is hozzájuk hasonlóan beszél társadalmi és politikai kérdésekről. És akik hozzájuk hasonlóan leplezni próbálják a kényelmetlen köznapi valóságot, csak hogy egyes csoportokat, például a bevándorlókat meg ne sértsék. Ugyanakkor minden erkölcsi aggály nélkül képesek vérig sérteni egy másik állam nemzeti közösségét azáltal, hogy a náci kancellárhoz hasonlítják – még ha szatirikus módon is – az adott ország miniszterelnökét. Ez volna a valóban kritikusnak és tárgyilagosnak mondott sajtóattitűd, amely pusztán a dolgok és események mögötti igazságot keresi? Vagy pedig csak egy alpári hangvételű, politikai lejárató kampányról van szó, amelyet egy másik országgal szemben megengednek maguknak?

Az osztrák balliberális sajtó említett akciói nem menthetők, sőt egyenesen el kell ítélnünk ezeket, mert bár sokan hajlamosak Hitler és a nácik rémtetteinek relativizálására, bagatellizálására ez nem csupán bántóan ízléstelen, de számos EU-s tagállamban, így hazánkban is bizonyos formában bűncselekménynek minősül. Barátilag azt is mondhatnánk mindezeken túl az érintetteknek, hogy értjük mi a viccet, de ebben a formában nem szeretjük, sőt elítéljük. Amiként a hazai baloldali nyilvánosság kétszínű viselkedését is az ügyben, amely a nyugati sajtó látványos félrenézésével már régen, évekkel ezelőtt megágyazott az új elvbaráti Anschlussnak: a magyarországi szélsőjobb és a baloldali, anarchista pártok választás előtti politikai egyesülésének és szövetségének.

Szerző: Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász, a Századvég szakértője

 

 

Az új olasz belügyminiszter politikai credója: El kell fogadjuk a sokféleséget, tovább kell lépni az integrációval – Teljesen megváltoztathatják Olaszországot

Előzetes felmérések szerint az választójogi korhatár lecsökkentése 16 éves korra 1.2 millióval növelheti az olasz választópolgárok számát. Ha pedig az állampolgársági törvény migrációs hátterű kiskorúakra vonatkozó módosítását sikerül keresztülvinni, akkor ez a szám meghaladhatja a kettőmilliót.

2019 őszén egy négyhetes olasz kormányválság tartotta izgalomban az európai közéletet: a fejlemények augusztus 8. (Salvini kormányfőhelyettes bejelentése) és szeptember 5. között zajlottak le. Matteo Salvini, aki a kormány belügyminisztere is volt egyszemélyben, valamint a kormánypárt Liga vezetője, bejelentette távozási szándékát kormányzati posztjáról, és felkérte az olasz köztársasági elnököt, hogy írjon ki időközi parlamenti választásokat. Ezzel sikerült is kiprovokálnia Giuseppe Conte miniszterelnök lemondását, a folyamat pedig végül egy új kabinet megalakulását eredményezte, amelyet ugyancsak a pártpolitikailag függetlennek tekintett Giuseppe Conte, a 2018. június elseje óta hivatalban lévő kormányfő vezet.

Szeptember 1-jén a tavaly tavasz óta koalícióban regnáló Öt Csillag Mozgalom alapítója, Beppe Grillo egyértelműen támogatásáról biztosította a Demokrata Párttal (DP) való szövetséget, s azt „egyedi alkalomnak” nevezte egy kormányzati reformpolitika véghezvitele szempontjából. Két nappal később a mozgalom Rousseau Platformja 79 százalékos többséggel megszavazta a DP-vel történő megállapodást Giuseppe Conte miniszterelnöksége alatt.

(Fotó: MTI/EPA/ANSA/Angelo Carconi)

Az új olasz kormány első lépései igazolni látszanak azt az előzetes várakozást, hogy Salviniék ellenzékbe szorulása nyomán gyökeres ellenfordulat következhet a bevándorláspolitikában. Az újabb Conte-kormány a hírek szerint azoknak a migránsgyerekeknek, akik 12 éves koruk előtt érkeztek Olaszországba – a tervek alapján így nem csupán azoknak, akik már itt születtek bevándorlószülőktől –, megadná az olasz állampolgárságot, és ezzel egy időben a választási jogot 16 éves kortól vezetné be.

Az Olaszországban született, illetve huzamosabb ideje ott élő és tanuló migrációs hátterű gyermekek állampolgárságának megadását az olasz baloldal szorgalmazza már régóta. A törvénytervezetet Laura Boldini, a képviselőház korábbi elnöke jegyezte, de a javaslat törvényhozási előkészítését a másik kormánypárt, az Öt Csillag Mozgalom (M5S) vezette speciális bizottság is megkezdte. A téma így hamar visszakerült a napirendre az új kormány megalakulását övező feszült politikai légkörben, és Laura Bonetti esélyegyenlőségért és a családért felelős miniszter is azt javasolta, hogy vitassák meg a Ius Culturae javaslatot, amit az új családtörvény egyik sarokkövének tekintenek.

A bevándorláspárti tárcavezető sajátosan világította meg a bevándorláspártiak filozófiáját a balliberális La Stampának adott interjújában: Bonetti szerint a külföldiek azon gyerekeinek, akik a tanulmányaikat Olaszországban befejezik, „olasz állampolgárságúnak kell lenniük” – az ő meglátásában, „ha az állam befektet egy ember képzésébe, akkor úgy helyes, ha ezt értékeli”. A migránspárti politikus sporthasonlattal érvelt: ellenkező esetben ez olyan lenne, mintha egy játékost egész héten eddzenének, hogy majd a kispadon tartsák őt.

Az újdonsült olasz kormánykoalíció (az Öt Csillag Mozgalom és a Demokrata Párt részvételével) így láthatóan mindent megtesz majd annak érdekében, hogy feladják a korábbi, Matteo Salvini miniszter által hozott bevándorlásellenes intézkedéseket.

(Fotó: MTI/EPA/ANSA/Maurizio Brambatti)

A Ius Culturae-nek is nevezett javaslatot már 2015-ben jóváhagyták a Képviselőházban, ám a Szenátusban éveken keresztül sikerült blokkolni. A javaslat akkor azt irányozta elő, az olasz állampolgárság kérelmezésének lehetőségét minden olyan kiskorú gyermek esetében, akik Olaszországban születtek és/vagy 12 éves koruk előtt érkeztek oda, illetve akik már legalább öt éven át jártak alsóbb szintűnek minősülő olasz (általános vagy középiskolai) képzésre, és legalább egy teljesnek elismert iskolai ciklust befejeztek.

A Szenátusban a Ius Culturae-ról folytatott vita évekig tartott eredménytelenül, majd 2017. december 23-án a vita tovább halasztódott, miután az olasz parlamentet feloszlatták. Ezért 2018 márciusáig, Salviniék hatalomra kerüléséig a törvényt már nem lehetett elfogadtatni.

A tervek szerint a Ius Culturae-n keresztül minden olyan 12 és 18 év közötti külföldi tanuló állampolgárságot szerezhetne, aki legalább hat éven át Olaszországban élt és egy alsóbb iskolai ciklust teljesíteni tudott.

Az állampolgársági jogban a latin ius soli kifejezés a terület szerinti elvet érvényesíti, vagyis azt, hogy a már állam területén született egyén megkapja az állampolgárságot. Ezen elv történetileg elsősorban azokban az államokban fejlődött ki, ahol jelentős számú bevándorló népesség jelent meg. Az ius soli „temperato” (a ius culturae melletti másik vitatott elképzelés) ehelyett viszont azt írná elő, hogy egy Olaszországban született gyermek automatikusan olasszá válik, ha a két (migráns) szülő közül legalább az egyik – legálisan – minimum öt évig tartózkodott Olaszországban.

2018 decemberében a felsőházi szavazáson nem sikerült teljesíteni a tervek elfogadtatásához szükséges kvórumot, így a 319 szenátor közül csak 116 volt jelen (149 fő jelenléte kellett volna). A távollévők között volt az Öt Csillag mind a 35 szenátora, de több más párt mellett a Forza Italia számos szenátora is, valamint a Demokrata Párt 89 szenátorából összesen 29-en. A mostani fordulattal együtt megváltozott légkörben, egy nyíltan bevándorláspárti politikus belügyminiszterré tételével talán már megnyílhat az út egy új és eredményes kísérlethez. A változtatások jobboldali kritikusai szerint azonban a leegyszerűsített állampolgársághoz jutás mesterségesen akar átszabni egy bonyolult társadalmi folyamatot, jelesül a beilleszkedés lassú menetét.

Márpedig a demográfiai számok alakulása egyértelműen jelzi, hogy egyre inkább növekszik a fiatalkorú népességben a migrációs hátterű gyermekek és fiatalok száma. Az ISTAT (Olasz Statisztikai Iroda) legfrissebb, publikus adatai szerint 1 065 811 (egymillió hatvanötezer-nyolcszáztizenegy) 18 év alatti (bevándorlóktól született) fiatal él Olaszországban, és csak 2018-ban 72 096 ilyen hátterű újszülött látta meg a napvilágot. Az ISTAT szerint összesen 971 ezer gyermek született külföldiektől Olaszországban 1993 és 2019 között. Nem alaptalan a vád, hogy az olasz baloldal inkább saját hosszú távú politikai túlélése, sőt hatalmi térnyerése érdekében kívánja felgyorsítani a migrációs folyamatot, abban a hitben, hogy a bevándorló hátterű népesség majd a baloldali pártokat fogja előnyben részesíteni.

Az új kabinet belügyminiszteri posztját egy klasszikusan bürokrata, „szakértői” kormánytagnak is beillő – és már régóta minisztériumi tisztviselőként tevékenykedő – politikus, Luciana Lamorgese kapta, akinek joggal örülhet a migrációpárti olasz baloldal. Eddigi hozzáállása a kérdéshez, garancia lehet az olasz migrációs politika megváltozására. Luciana Lamorgese korábban prefektusként (kvázi kormányzóként) szolgált Milánó és Velence élén, és különösen Milánó prefektusaként éles kirohanásokat intézett az olyan, a migráció korlátozására meghozott rendeletekkel kapcsolatban, amelyeket a térség „ligás”, jobbodali polgármesterei vezettek be. Akkor így kelt ki: „Fontos az, hogy elfogadjuk a sokféleséget, amely gazdagságot teremt a régióban […], és tovább kell lépni az integrációval.” Az új miniszter így várhatóan több adófizetői forrást szeretne elkülöníteni az integrációs projektek megerősítésére, és nyíltan szakít a Salvini exminiszter által eddig követett irányvonallal.

A mostani friss kormányzati fejlemények tükrében így lehetségesnek tűnik, hogy jelentősen változik Olaszországnak az Európa védelme érdekében folytatott migrációs politikája, és ha az elmúlt másfél évben látszólag migrációkritikus politikát támogató erők többsége is ehhez igazítja álláspontját az olasz nép többségének akarata ellenében, akkor egyértelmű kísérlet történhet Olaszország képének gyökeres megváltoztatására.

Szerző: Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Forrás: http://alaptorvenyblog.hu/blog/az_uj_olasz_belugyminiszter_politikai_credoja_el_kell_fogadjuk_a_sokfeleseget_tovabb_kell_lepni_az_integracioval_teljesen_megvaltoztathatjak_olaszorszagot

 

Értelmetlen a jogállamiság-vita

A vezető uniós tisztviselők nem vesznek tudomást a tagállamok sokszínűségéről

Az Európai Bizottság megválasztott elnöke szerint a belga Didier Reynders és cseh Vera Jourová párhuzamosan felügyelnék a jogállamiságot az EU-ban. Ursula von der Leyen minden jel szerint komolyan gondolta azon kijelentését: „Mindannyiunknak meg kell tanulnunk, hogy mindig teljes jogállamiságra kell törekedni, de senki sem tökéletes.” Amint látni fogjuk, az egyenlő mérce szerinti megítélés elve a lengyel modell alapján sem állapítható meg.

A jogállamiság lényege, hogy a jogalkotást és a jogalkalmazást a formális jogbiztonságból eredő alapelvek, követelmények alapján mérjük. Ebbe a körbe olyan alaki, eljárásjogi kötöttségek tartozhatnak, amelyek a jogbiztonság érvényesülését segítik elő. A jogállamiság a hatalom, az intézményesített befolyásolási és kényszerítőképesség korlátozására irányul azért, hogy az intézményi keretek közötti hatalommegosztással elejét vegye a zsarnoki jellegű uralom megjelenésének.

Az angolszász világ jogrendszereiben a rule of law (joguralom) elvét követik, amelynek alapjai a XVII. századi Anglia társadalmi-politikai viszonyai közepette teremtődtek meg. Ez a szisztéma mellőzi az írott, kodifikált jogot, s alanyi jogalapból kiindulva, illetve az ítélkezési joggyakorlat során (precedensjog) a korábbi jogalkalmazói döntéshez viszonyulva jár el. A rendszer legfőbb jellemzője, hogy a folyamat nem eredményez törvénybe foglalt jogi normát.

Az angol modellhez képest jóval későbbre tehető a német Rechtsstaat doktrínájának megszületése, amely csak a XIX. századtól van jelen a társadalomtudományokban. Bár maga Immanuel Kant még nem használta ezt a fogalmat, már ő is úgy határozta meg az államot (Staat), mint az emberek jogi törvények alatti együttélésének formáját. Robert von Mohl német jogtudós az államot a hatalomérvényesítés kereteként, a jogot pedig annak eszközeként határozta meg. Az állam jogi eszközökkel juttatja érvényre saját jogrendjét. Az angolszász elmélettel szemben itt a jogállam már normatív fogalomként jelenik meg, amelyben az állam biztosítja a szabadságjogokat. Ilyenek például: a törvény előtti egyenlőség, a szólás­szabadság, a vallásszabadság stb.

Az angol és német jogrendszerek olyan országokban, illetve államterületeken fejlődtek ki, amelyek többé-kevésbé független és önálló módon alakíthatták társadalomfejlődésüket. Ezzel ellentétben egészen más irányt, fejlődési utat járt be a lengyel jogtörténet.

Lengyelországban intézményesített formájában a szejm 1493 óta létezik, innentől kezdve rendszeres törvényhozási üléseket tartottak kétévente hat héten keresztül, rendkívüli ülést pedig fontos alkalmakkor; a szejm hatáskörén belül két fontos kérdés, a királyválasztás és az adópolitika emelkedett ki. A XVIII. század közepétől azonban, Oroszország egyre terjeszkedőbb Európa-politikája idején a parlamentarizmus immár a lengyel állam gyenge pontjaként jelentkezett, s a szejmben a pro orosz álláspontok jutottak mind nagyobb népszerűséghez a parlamenti frakciók képében. A parlamentáris jogfejlődés ezen a ponton a lengyel állam konszolidálására irányuló egyes reformokat ásta alá.

A XIX. század önálló lengyel államiság nélküli időszakában a lengyel területeken különböző „parlamentek” működtek tanácsadó testületként, eltérő fokú autonómiával a Varsói Hercegség, a Kongresszusi Lengyelország, Posen tartomány és Galícia területén. A második Lengyel Köztársaságban a szejm helyreállítása kétkamarás modellel történt meg.

Ez a történeti háttér tökéletesen indokolja azt, hogy napjaink jogászi-jogalkotói gondolkodásában a jogállamiság és szuverenitás egymástól szétválaszthatatlan fogalmakként vannak jelen, és hogy a lengyel állam különösen érzékenyen reagál a külső, beavatkozó szándékú uniós nyomásgyakorlásra.

Az utóbbi időben vezető uniós tisztségviselők fenyegető szándékkal emlegették a jogállamisági elvek kérdéskörét, ami rávilágít arra, hogy a jogászi és bizonyos mértékig maga a jogalkotói munka fogalmi elemzés. Ha a jogállamisági elvekkel kapcsolatban kívánunk felállítani valamiféle politikai kritériumrendszert, akkor legelőször is pontosan tisztázni kellene a jogállam fogalmát és legalább ilyen precízen az ehhez köthető intézményi elvárásokat. Azonban mint a fenti példák is mutatják, a jogállamnak nincsen egységesen kiforrott koncepciója, amiként a jogállam és a szuverenitás viszonya sem teljesen ugyanolyan hangsúllyal nyer értelmezést a különböző megközelítésekben.

Az angolszász típusú jogállamiság-értelmezésben sokkal hangsúlyosabban van jelen a büntetőeljárási garanciák kérdése, mint az európai változatokban. De jó példa erre az alkotmánybíróság intézménye is, amely egyes demokráciákban nem is létezik, noha természetesen azokban az államokban is jelen van magasabb fokú, valamely bírói fórum szintjén működő alkotmányos kontroll.

De például mit értsünk azon, hogy az Európai Unió szerint Varsó „állítsa vissza az alkotmánybíróság függetlenségét és legitimitását”? A lengyel taláros testület határozott tiltakozását volt kénytelen kifejezni amiatt, hogy Frans Timmermans bel- és igazságügyi uniós biztos „minden jogi és tényleges alap híján kétségbe vonja egy szuverén állam alkotmányos szervének függetlenségét és szerepét”. Az alkotmánybíróság ugyanis a Lengyelországban érvényes jog alapján, annak keretében működik, a testület bírái pedig függetlenek.

Vagy miben áll azon EU-s kritika, hogy a lengyel igazságszolgáltatási tanácsban a mandátumukat elvesztett bírók helyére utódjaikat a szuverén, törvényesen megválasztott lengyel parlament választja meg? Miért lesz attól kevésbé jogállam Lengyelország, hogy immár nem külső szakmai szervezetek mondják ki a végső szót a bírák megválasztása kapcsán? Miért dőlne össze a lengyel jogállam attól, hogy az új szabályozás több beleszólást enged az igaz­ságügyi miniszternek a bíróságok elnökeinek kinevezésébe és visszahívásába? Például az Egyesült Államokban maga az elnök nevezi ki a legfelsőbb bíróság tagjait, de ettől aligha rendül meg a tengerentúli jogállamiságba vetett hitünk.

Varga Zs. András alkotmánybíró értelmezése szerint a hatalom tényleges korlátozottságát, a jogalanyok szabadságát, a jog tartalmi elsődlegességét önmagában nem a jogállamiság elvi deklarálása, a jogállami elvekre hivatkozás biztosítja. Sőt, a jogállamiság egyes felfogásai – még ha azokat külső szereplők helyesnek ismerik el – akár olyan alkotmányos rendszert is eredményezhetnek, amelyben a jogalanyok egyre kevesebb szabadsággal bírnak. Ugyanakkor a hevesen támadott politikai rendszerek sem lesznek kevésbé demokratikusak, ha úgy tetszik, jogállamiak pusztán amiatt, mert kívülről más politikai érdekű szereplők, szervezetek, államok stb. bírálják azokat.

Az EU fölhevült politikai légkörében kibontakozott jogállamiság-vita a jogtörténeti sokszínűséget tagadja és vonja kétségbe, s ez hosszabb távon annak meggyengülését, sőt felbomlását is eredményezheti. Ezért lesz feladata az új bizottságnak a kérdés szakmai mederbe történő visszaterelése, amennyiben cél az unió megosztottságának mérséklése.

Szerző: ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/ertelmetlen-a-jogallamisag-vita-7308971/

A Helsinki Bizottság súlyosan félreérti az Európai Bíróság döntését

Az Európai Bíróság (EUB) egyik közelmúltban született döntését a jogállam győzelmének kívánta beállítani az egyik külföldről finanszírozott magyarországi civil szervezet. Kiindulópontként le kell szögezni, hogy a Magyar Helsinki Bizottság vagy félreérti a közigazgatási bíróságok működését, vagy ami rosszabb, tudatosan befolyásolja a bíróságok ítélkezési tevékenységét.

A luxemburgi székhelyű testület határozatot hozott a menedékkérő Alekszij Torubarov kontra Magyarország ügyben. Az őrizetbe vett orosz vállalkozó védői az esetet úgy értelmezték, hogy annak ellenére nem adott neki menedékjogot a hazai hatóság, hogy arra világos iránymutatást adott a magyar bíróság. Ezt a döntést a menekültügyi hatóság azért nem hozhatta meg, mert a magyar kormány 2015-ben elvette a bíróságoktól azt a lehetőséget, hogy maguk is megadhassák a menedékjogot.

Az EUB ítéletének háttere azonban nem ilyen egyértelmű. A kérdés jelen esetben az lenne, hogy mennyire szokványos az Európai Unióban, hogy reformatórius, vagyis a korábbi döntést megváltoztató jogköre van a bíróságoknak menekültügyben.

A reformatórius jogkör lényege, hogy adott esetben gyorsabb, illetve ezen jogkörben a bíróság megváltoztathatja a közigazgatási szerv döntését, szemben a kasszációs jogkörrel, amikor is hatályon kívül helyez a bíróság, és az ügyet ismételten hatósági szakba tereli.

Ha nem így történik, akkor a bíróság a hatóság szerepébe lép, és építésügyi vagy környezetvédelmi szakkérdésben közigazgatási döntéshozóvá válik. A Magyar Helsinki Bizottság ezt a fajta bírósági szerepfelfogást erőlteti, ami teljesen ellentétes a közigazgatási bíráskodás lényegével.

Mindenekelőtt ki kell emelni, hogy az angolszász jogi (Anglia, Írország) gondolkodástól mindig is távol állt az EUB vonatkozó döntésének szellemisége. Ráadásul Angliá­ban a közigazgatás jogszerű működésének kontrollját korábban kizárólag rendes bíróságok látták el.

Nincsen külön eljárási szabályozás közigazgatási bírósági eljárásra, vagyis a közigazgatási jogvitákban is a polgári eljárásjog ­szabályait alkalmazzák. Az angol jogalkalmazó hatóságok jelezték, hogy a reformatórius szabály bevezetése ritkán kecsegtet sikerrel, így a bíróságok gyakorlatilag nem alkalmazzák. Mindez annak fényében érdekes, hogy a luxemburgi bíróság kvázi precedensértékű döntésével szembehelyezkedett több EU-s tagállam bírói gyakorlatával.

Hangsúlyozandó ugyanakkor, hogy uniós bírói fórum döntése nem köti meg továbbra sem menekültügyekben a magyar bírók kezét, és a jövőben is élhetnek azzal a jogosultságukkal, hogy csak a hatályon kívül helyezést alkalmazzák.

Érdemes megjegyezni, hogy a hazai bíróságnak van egy fontos döntési opciója: amennyiben a magyar és a nemzetközi jog ellentétben áll, akkor nemzetközi szerződés belső joggal való ütközése címen az Alkotmánybírósághoz fordulhat. A luxemburgi Európai Bíróság friss döntése nyomán a magyar bíróságok akár szűkíthetik is a menedékjog megadásának jogát, például azzal érvelve, hogy a hatóság korábban túl tágan értelmezte a genfi menekültügyi egyezményt a közigazgatási eljárás során.

Összegzésként fontos annak kiemelése, hogy változatlanul nem feladata a közigazgatási bíróságoknak, hogy átvegyék a hatóságok szerepét, a határozatok törvényességi felügyelete mást jelent tehát, mint amit a Magyar Helsinki Bizottság szeretne az ítélkezési gyakorlat részévé tenni. Ennek a fajta vágyvezérelt gondolkodásnak láthattuk számos múltbeli megnyilvánulását a jogvédők részéről, amely mindaddig ártatlan ideológiai polemizálás, amíg célja nem a magyar bíróságokra helyezendő, szakmai köntösbe öltöztetett nyomásgyakorlás.

Végezetül visszautalva a határozat állítólagos újszerű jellegére, az Európai Bíróság döntésének felmagasztalása azért is megmosolyogtató, mert az érintett ügyekben eddig is a bíróság mondta ki a végső szót, ráadásul a hatályon kívül helyezés esetén jelenleg is kötve van a bíróság döntéséhez a menekültügyi hatóság.

Az pedig mindenképpen újdonság a jogvédők szemléletében, hogy újabban a közigazgatási bíróságok jelentőségét hangsúlyozzák, hiszen korábban az ezen bírósági rendszer kiterjesztését és megszilárdítását szolgáló jogalkotói kezdeményezést a TASZ úgy állította be, mint ami „Nem a szakszerűség megteremtése és a jog uralmának biztosítása, hanem az, hogy a kormányzat meghatározó befolyást szerezzen a politikai­lag kényes ügyek elbírálásában.”

Szerző: ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/a-helsinki-bizottsag-sulyosan-felreerti-az-europai-birosag-donteset-7177031/

Kell-e módosítani később a magyar alkotmányt az Európai Bíróság döntése nyomán?

A luxemburgi bírói testület a Stop Sorost vizsgálja a bizottság kezdeményezése alapján, kérdéses azonban, hogy hazánk alkotmányos identitását sértő döntés születhet-e és ennek milyen következményei lehetnek.

Bírósági szakaszba lépett a Stop Soros törvénycsomag miatt Magyarország ellen indított kötelességszegési eljárás. Az Európai Bizottság azzal indokolta lépését, hogy a magyar hatóságok nem adtak kielégítő választ az aggályokra.

A kötelességszegési eljárást még 2018-ban a Jean-Claude Juncker vezette Bizottság kezdeményezte Magyarország ellen a Stop Soros törvénycsomag miatt. Az Európai Bizottság véleménye szerint a migránsok betelepítését tiltó alkotmánymódosítás uniós jogba ütközik, mert büntethetővé teszi a bevándorlást.

A folyamat idén januárban lépett a második szakaszába, amikor a Bizottság indoklással ellátott véleményt továbbított a magyar hatóságoknak. A magyar kormány válasza meg is érkezett, de ezt a Bizottság nem találta kielégítőnek. Ezért fordult most, egy évvel a folyamat elindítása után a luxemburgi Európai Bírósághoz.

Az eljárást a bizottság most az Európai Bíróság elé utalta. A bíróság átlagosan 2 év után döntést hoz arról, hogy az adott tagállam megsértette-e az uniós jogot; a Magyarországra nézve várhatóan kedvezőtlen döntés szerint hazánk a Stop Soros vonatkozó jogszabályait az ítéletben foglaltak szerint kellene, hogy kiigazítsa. Az ügy egy esetleges ötödik szakaszban ismét az Európai Unió Bírósága elé kerülhet, ha Magyarország továbbra sem rendezi a törvénycsomag miatti kérdést, amely hazánk alkotmányát is érintené – a bizottság ehhez ismét felszólító levelet fog majd küldeni.

Ha ugyanis nem lesz válasz, vagy a válasz nem megfelelő, a bizottság az üggyel ismét a bírósághoz fordulhat, és átalányösszeg vagy kényszerítő bírság kiszabását javasolhatja majd.
Az Alkotmánybíróság 2019. februári döntésében a törvénycsomag alkotmányossága kapcsán azt mondta ki, hogy maga a „jogellenes bevándorlás elősegítését szankcionáló új büntetőjogi (Btk.) tényállás megfelel a magyar Alaptörvénynek”, azt nem lehet alkalmazni, ha „a cselekmény célja kizárólag a rászorulók szenvedéseinek csökkentése, a velük való emberséges bánásmód.”

Az AB szerint „ezt megerősítendő, az Alkotmánybíróság alkotmányos követelményként állapította meg, hogy az új tényállás nem alkalmazható az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét teljesítő, önzetlen magatartásokra.”

További fontos szempont, hogy a cselekményt szándékosan elkövetőnek tisztában kell lennie azzal, hogy az ország területére jogellenesen belépőt vagy jogszerűtlenül itt tartózkodót segít tevékenységével tartózkodási jogcím szerzésében, e tudomás fennállását pedig a nyomozó hatóságnak kell bizonyítania.

A szólásszabadság alkotmányos sérelme sem következett be, mivel az új bűncselekmény kizárólag az olyan véleménynyilvánítást tiltja, amelynek célja más személyek jogellenes magatartásra indítása, egyébként a migrációval kapcsolatos véleménynyilvánítást, a közéleti viták tartalmát nem érinti.

A fentiek alapján is több szempontból is sértené Magyarország szuverenitását, ha a szóban forgó alkotmánymódosítás alapján szankcionálnák hazánkat. Szavai szerint az Európai Unióról szóló szerződés negyedik cikke szerint az Alkotmánybíróságnak (AB) a nemzeti szuverenitás és identitás alkotmányban is rögzített védelméből kell kiindulnia, tehát az AB vizsgálhatja, hogy egy adott uniós intézmény átlépte-e a hatáskörét vagy sem.

A 7. Alaptörvény-módosítás pedig azt rögzíti, hogy az állam minden szervének kötelessége védelmezni a nemzet alkotmányos önazonosságát és a keresztény kultúráját. A módosításban az is benne van, hogy idegen népesség nem telepíthető be Magyarország területére, de a bevándorlás szabályozása és kezelése ettől függetlenül is tagállami hatáskörbe tartozik.
Magyarország az uniós csatlakozási szerződéssel nem a szuverenitását, hanem csak a szuverenitásból adódó egyes hatásköreinek a gyakorlását engedte át.

Azonban előfordulhat, hogy egy hatáskör átengedésének idején valamely lényeges körülmény nem volt ismert (clausula rebus sic stantibus elve), vagy utóbb jelentősen megváltozott, ilyenkor különösen fontos a szuverenitás kérdésének vizsgálata. Például a kötelező migránselosztási kvótahatározat kihirdetése után – amit Brüsszel rá akart kényszeríteni Magyarországra is – számos uniós tagállamban jelentősen átalakult a migráció jellege és szerkezete, s Európa, valamint a tagállamok biztonsági helyzete is alapvetően változott a migrációs krízis eszkalálódása következtében.

Mindezek alapján, őszintén bízhatunk abban, hogy az unió legfőbb bírói fóruma tiszteletben fogja tartani a nemzeti szuverenitásunkat, és kimondja, hogy nem áll ellentétben az alapszerződés 4. cikkével a Stop, Soros törvénycsomag intézkedéseit lehetővé tevő törvénymódosítás. Ha nem így történne, akkor minimum az alapszerződések módosítására lesz szükség, hiszen olyan helyzet alakulhat ki, hogy a tagállami hatásköröket sem tartják tiszteletben, Luxemburgban.

Szerző: Dr. ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Forrás: http://alaptorvenyblog.hu/blog/kell_e_modositani_kesobb_a_magyar_alkotmanyt_az_europai_birosag_dontese_nyoman