Kolumbusztól Trumpig: Törlés most

Kolumbusztól Trumpig: Törlés most

A VILÁG TÖRTÉNELMÉRŐL ALKOTOTT ISMERETEINKET ALAPJAIBAN AKARJÁK MEGVÁLTOZTATNI

Mi történik az Egyesült Államokban? Miért akarják az amerikai történelemhez szervesen hozzátartozó szobrokat ledönteni a tüntetők, hogyan juthatnak el odáig, hogy immáron George Washington és Abraham Lincoln szobrai is célkeresztbe kerültek? Nem beszélve arról, hogy Európában is megjelentek a tüntetők, s például Londonban már Winston Churchill is elfogadhatatlan történelmi személyiség lett számukra? Mi van e jelenség mögött?

A jelenlegi válságállapotnak különböző szintjei vannak, a felszíntől a mélyig.

Az első szint maga a kiváltó eseményre adott reakció: George Floyd fekete férfival szemben a rendőrök az összes körülményt figyelembe véve brutálisan jártak el, aminek következtében a férfi meghalt. Nyilvánvaló volt a képekből, hogy a fekete férfi nyakát leszorító rendőrrel, s az ehhez asszisztáló társaival szemben büntetőeljárást kell lefolytatni, és ki kell zárni őket a rendőrség kötelékéből. A jogszerű folyamat megindult, és az is érthetőnek tekinthető, hogy az érintett etnikum tagjai az utcán tiltakoztak az indokolatlanul erőszakos rendőri eljárás miatt, már csak azért is, mert ehhez hasonló események korábban is előfordultak feketékkel szemben.

Eddig még mindez indokoltnak is tartható – azonban itt nem állt meg a történet. S ez már a következő szint, amikor belépnek a képbe a háttérszervezők, a háttérhálózatok. Akik már nem egy elítélendő cselekménnyel kapcsolatban várnak arányos és indokolt jogi-büntetőjogi következményeket, hanem lehetőséget látnak arra, hogy az esemény kapcsán ideológiai és világátalakító céljaiknak megfelelően gyakoroljanak nyomást az államokra, a társadalmakra, az állampolgárokra – s nem utolsó sorban a rendőrségre.

Ma már jól tudjuk, hogy a Black Lives Matter nevű szerveződés, illetve az Antifa nevű szélsőbaloldali mozgalom és más, hozzájuk kapcsolódó csoportok vették át az Egyesült Államokban és főleg Nyugat-Európában – Közép- és Kelet-Európában elszórtabban – jelentkező erőszakos demonstrációk irányítását. Az Antifa mozgalmat kezdetek óta jellemzi a „nacionalizmus” elleni fellépés, ami valójában nem jelent mást, mint hogy a nemzetek, a nemzetállamok létét kérdőjelezik meg, s ha valaki meglepődne, hogy a rendőrség felszámolását is követelik, akkor ne tegye, ugyanis az Antifa már régóta az állami erőszakmonopólium ellen lép fel, s célja leginkább egy sajátos anarchista társadalmi állapot létrehozása. Az Antifa fellép a kapitalizmus és a rasszizmus ellen is, s szerintük hármas elnyomás érvényesül: szexuális, etnikai és osztályalapú.

Az Antifa és a Black Lives Matter tehát már önmagában messze túllépnek a George Floyddal történtekkel kapcsolatos reakciókon, s antirasszista, antikapitalista, nemzetellenes stb. céljaikat próbálják belevinni a tüntetések sorozatába. Ám a Black Lives Matter és az Antifa mögött is állnak erők, amelyek még tágabb és átfogóbb célokat akarnak elérni, s felhasználják ehhez a két mozgalmat. Ma már köztudott, hogy a Soros-hálózat évek óta pénzeli a Black Lives Mattert, s ez önmagában nyilvánvalóvá teszi, hogy amit a mozgalom tesz, az a legkevésbé független attól, amelyet Soros György és az őt előretoló globális elit tagjai lehetőségként megláttak a haláleset kapcsán kialakult elégedetlenségi és gyűlölethullámban.

George Floyd szerencsétlen halálát megpróbálja a globális hálózat kihasználni arra, hogy megtámadja a Donald Trump elnöksége alatt működő rendőrséget, ezen keresztül a „nacionalista”, „rasszista” és erőszakos államot, amelyet Trump irányít. Vagyis, a választások előtt fél évvel ez a legjobb alkalom arra, hogy helyreálljon a világ rendje, Trumpot lejárassák az egyre átfogóbbá váló tüntetésekkel, amelyek mögé a hálózatos logika szerint felzárkózik a média a CNN-től a Washington Postig és tovább, felzárkóznak az ügyeletes megmondóemberek, színészek, zenészek, Hollywood, egyetemi tanárok, művészek, mindenki, akinek befolyása és lehetősége van a közhangulat alakítására.

És ezen a ponton utalnék Borvendég Zsuzsanna cikkének címére, amely a Magyar Nemzet június 29-i számában jelent meg: A hálózatkutatás megkerülhetetlen. A globális hálózatok kutatása pedig különösen az! A cél tehát világos, Trumpot el kell söpörni az útból, jöjjön a legkevésbé sem karizmatikus, de a céloknak megfelelő Joe Biden, akivel az Egyesült Államokat vissza lehet vezetni a „nacionalizmusból” – tehát a nemzeti érdekekre, a középosztály felemelésére irányuló, s a világot csendőrként immáron irányítani nem akaró politikából – a globalista, világuralmi Egyesült Államokhoz.

De – s ez egy újabb, talán a legmélyebb szint – a globális liberális elit elérkezettnek látja az időt arra is, hogy a világ eddigi történelméről alkotott ismereteink alapjaiban megváltozzanak. Ennek a lényege pedig nem is olyan bonyolult: minden, mögöttünk feltorlódott történelmi kort az elnyomás, a hierarchia, az emberek közötti alá- és fölérendeltség, az egyenlőtlenség jellemezte, többek között osztályelnyomás, nemzeti és vallási elnyomás, etnikai elnyomás, s ehhez még társul a szexuális kisebbségekkel szembeni elnyomás is. Márpedig ez a több évezredes korszak alapjaiban és teljes egészében, szőröstül-bőröstül elvetendő, mert a globalista, liberális és baloldali gondolkodás és világlátás szerint csak és kizárólag az emberek közötti egyenlőség, a hierarchiák, társadalmi különbségek nélküli társadalom lehet igazságos, békés és humánus.

Mit sem számítanak az adott korok kihívásai, korszelleme, elvárt és bevált normái, erkölcse, hagyományai, évszázados és működő intézményei. Mit számít az a globalista liberálisoknak, hogy George Washington volt a függetlenné váló Amerikai Egyesült Államok első elnöke, aki az amerikai demokrácia egyik megalapítója, ha kiderül róla, hogy rabszolgákat tartott. Mit sem számít az, hogy Abraham Lincoln az akkori kongresszusi képviselőkkel kínkeserves küzdelmet folytatott azért, hogy végül megszavazzák a rabszolgaság eltörlését, s ezzel éppen a feketék számára kellene, hogy történelmi hősük legyen, ha az őt ábrázoló szobor mégsem megfelelő, mert a szobra előtt egy fekete rabszolga térdel. És mit számít az, hogy Churchill Hitler és a nácizmus legyőzésében oroszlánrészt vállalt és ezzel örökre beírta a nevét a történelembe?

Tehát, a végcél – hasonlóan a kommunistákéhoz – a múlt teljes eltörlése, zárójelbe tétele, s egy új korszak megnyitása, az „igazi” történelem megkezdése, amely az egyenlőségre épül. Washingtonnak, Lincolnnak, Churchillnek, Kolumbusznak Trumppal együtt el kell tűnnie, mai követőikkel együtt.

Ez tényleg vízválasztó törésvonal és vízválasztó korszak, ezért a nemzeti alapú konzervativizmus most már nem elégedhet meg a reagáló kritikával: meg kell védenie azt a történelmet, ami által önkorlátozó és önmérséklő, közösségi normák szerint élő, közösségekhez kötődő szabad emberré váltunk.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

 

Kolumbusztól Trumpig: Törlés most

 

 

 

 

 

Guterres ENSZ-főtitkár

Guterres ENSZ-főtitkár már nem titkolja: világállamra van szükség. Csak az a kérdés: kinek?

António Guterres, az ENSZ főtitkára a nemzetközi szervezet alapokmányának 75. évfordulója kapcsán tartott sajtótájékoztatóján kijelentette, hogy a válság utáni új világrend felépítése során, a nemzetközi szerződésekre épülve, világállamot kellene létrehozni.

Íme hát, itt van előttünk a szép, új világ koncepciója a világkormányzással, a nemzetállamok meggyengítésével – immáron köntörfalazás nélkül.

S íme hát, előttünk a 21. század legnagyobb kihívása, amivel fel kell vennünk a harcot nekünk, magyaroknak – másokkal szövetségben.

Egyébként egy percig se higgyék, hogy ez a gondolat most bukkant fel először; erről szó sincs, több évtizedes, talán több évszázados koncepcióról van szó, amelynek legnagyobb szorgalmazója nem más, mint a globális pénzügyi elit, köztük természetesen Soros György. Ráadásul Guterres nem mondja ki, de sok jel mutat arra, hogy a globális elit éppen az ENSZ-ben látja a leendő világállam megvalósítóját.

Ennek alátámasztására idézném Jan Tinbergen Nobel-díjas közgazdászt, aki így írt 1993. december 24-én a De Telegraaf című holland újságban: „Nem vagyok próféta, de úgy tekintek az ENSZ-re, mint az új világkormányra. Eddig nem mutatott fel erőt, a jövőben azonban ez meg fog változni.”

Mit tudhatott már akkor a Nobel-díjas közgazdász?

António Guterres, aki az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságát vezette 2005 és 2015 között, elkötelezett híve a globalizmusnak és a Soros György által zászlóra tűzött nyílt társadalomnak. Guterres oroszlánrészt vállalt az úgynevezett migrációs kompakt kidolgozásában és elfogadásában, amely lényegében azt mondja ki, hogy a migráció emberi jog, s az államhatárok nem lehetnek akadályai a bevándorlásnak – vagyis a nemzetállamok lebontása mint cél húzódik meg az ENSZ által elfogadott migrációs szerződés mögött. Ebben a folyamatban már úgy jelent meg az ENSZ, mint olyan nemzetek feletti szervezet, amelyik meghatározza azokat a kívánatos normákat és értékeket az összes nemzet számára a migráció kapcsán, amelyeket követni kell. Az ENSZ itt tehát már mint globális normaadó (vagy inkább agymosó) szervezet jelent meg, amelyik arra „érzékenyíti” a nemzeteket, hogy fogadják el a migrációt egy rendkívül pozitív és támogatandó folyamatnak, amelynek nem lehet az útjába állni.

Az ENSZ-szel kapcsolatos célokat jól mutatja, hogy a globális elit, ezen belül egészen konkrétan Soros György hálózatának emberei már megjelentek a szupranacionális testület vezetői között. Erre az egyik példa: 2018. augusztus 10-én Michelle Bachelet chilei szocialista politikus „lett” az ENSZ új emberi jogi főbiztosa, aki 2009-ben, mint Chile köztársasági elnöke, a legmagasabb állami kitüntetést adta Soros Györgynek mint a demokrácia és a haladó eszmék bajnokának (reméljük, nem lesz örökös bajnok Sorosból…). Egyébként elődje, Zeid Rael al-Huszein sem volt éppen Soros ellensége, viszont annál inkább Magyarország ostorozója…

De ennél még fontosabb, hogy amikor az ENSZ 2018 februárjában nyilvánosságra hozta a migrációs kompakt tervezetét, akkor António Guterres nevében a kanadai származású Louis Arbour asszony – mint az ENSZ „különleges képviselője” – készített el egy véleményező dokumentumot a tervezetről. Az anyag címe már önmagában beszédes: „Tegyük a migrációt mindenkinek hasznossá!”

A különleges képviselő valóban rendkívül „különleges” volt, hiszen egészen véletlenül szoros szálak fűzik Soros Györgyhöz: ő korábban a Soros által pénzelt, brüsszeli székhelyű Nemzetközi Kríziscsoport vezérigazgatója volt, s tevékenységéért 2010-ben a Közép-európai Egyetem Nyílt Társadalom díját vehette át – személyesen Soros Györgytől. Soros tehát szoros pórázon tartja a hölgyet – s mint a migrációért felelős különleges megbízott, Sorosért és a globális elitért meg is tesz mindent. Módja is volt rá, hiszen egészen sajátos módon az ENSZ migrációs paktumja a tagállamok közötti megbeszélések után még visszakerült a Nemzetközi Migrációs Konferencia főtitkárához, aki még „javíthatott” a tervezeten a marrákesi, illetve a december 19-i közgyűlési elfogadás előtt. A főtitkár neve egész véletlenül: Louis Arbour…

Ám vannak még nemzetek, amelyek felismerték a veszélyt, hiszen a migrációs kompaktról szóló 2018. decemberi szavazáson a 152 igen és 12 tartózkodás mellett öt ellenszavazat is volt, méghozzá az USA, Izrael, Magyarország, Lengyelország, Csehország részéről.

Akkor is a helyünkön volt az eszünk és a szívünk.

Összegezve: Guterres csak azt mondta ki az ENSZ Alapokmánya 75. évfordulóján, amit a mögötte álló globális (pénzügyi) elit már régóta akar, s aminek érdekében az ENSZ vezető testületeiben már régóta ott ülnek a hálózat emberei, s készítik elő a terepet a „nagy áttörésre”, a világállam létrehozására.

De tudjuk, a balliberálisok számára ezek a tények pusztán csak mesék…

Igen ám, de mit is mondott Fábri Zoltán Az ötödik pecsét című klasszikus filmjében az órásmester? Aki önmagát is becsapja, ott már nagyon nagy baj van. Ezt teszi a balliberális tábor.

De ez nem a mi dolgunk: foglalkozzunk a tényekkel, mert a világállam létrehozására irányuló globális szándék emberpróbáló kihívás a 21. században.

Guterres ENSZ-főtitkár már nem titkolja: világállamra van szükség. Csak az a kérdés: kinek?

Hadházy és társai nem a demokráciában, hanem a káoszban hisznek

Hadházy és társai nem a demokráciában, hanem a káoszban hisznek

Hadházy Ákos, Szél Bernadett és a Momentum mozgalom arra buzdítják az embereket, hogy a nemzeti konzultáció kapcsán kiküldött kérdőíveket kitöltetlenül adják át nekik különböző gyűjtőpontokon, ezzel mintegy deklarálva, hogy a kormány által elindított kezdeményezésnek semmi értelme nincs, az nem szól másról, mint a kormány önfényezéséről és önigazolásáról.

Szeretnék feltenni egy egyszerű kérdést Hadházyéknak: szerintük melyik demokratikusabb állapot, ha az emberek kizárólag négyévente mondhatják el, pontosabban jelezhetik a véleményüket az egyes pártokra és jelöltekre leadott szavazataikkal, vagy az, ha a négyéves ciklus alatt is kifejthetik álláspontjukat több fontos, az ország és az emberek sorsát meghatározó kérdésben?

Józanul gondolkodó, másfelől demokratikusan gondolkodó ember erre a kérdésre csak egyféle választ adhat, azt, hogy az emberek folyamatos megkérdezése jóval demokratikusabb eljárásmód a kizárólagosan négyévenkénti megnyilvánulásnál. Már csak azért is, mert a nemzeti konzultáció kicsit hasonlít a népszavazásokhoz, a közvetlen demokrácia kiemelkedő intézményéhez (mely leginkább Svájcban honos), igaz, előbbinek nincsen közvetlen jogi következménye, a demokrácia normái szerint azonban erkölcsi következménye annál inkább van a kezdeményezőre, a kormányra nézve.

Ezt persze már nem értheti Hadházy: ha egy kormány ilyen formában, levél útján megkérdezi az állampolgárokat, azaz kvázi népszavazást bonyolít le, akkor annak a végeredménye demokráciában még akkor is iránymutató kell legyen számára, ha a többség a kormánnyal ellentétes álláspontra helyezkedik. Ha ugyanis nem tenné ezt a kormány, akkor bizony Hadházy és Szél életében először joggal támadhatná meg a kormányt, antidemokratizmussal, a nép véleményének semmibe vételével vádolva őket.

Még azt sem veszik észre ezek a tehetségtelen emberek, hogy a kormány a konzultációval kötött helyzetbe hozza magát, hiszen nem teheti meg, hogy a válaszokat negligálja, ha azok nem tetszenének neki.

De Hadházyék valóban csak a romboláshoz és az értékek, intézmények szétveréséhez értenek, igaz, ahhoz nagyon. Ha Hadházyék egy kicsit is demokratikusan gondolkodnának, s nem csak a káosz szításával és a hatalom megszerzésével foglalkoznának a nap huszonnégy órájában, akkor a kérdőíveket nem összegyűjteni akarnák, hanem megválaszolni a tizenhárom kérdést a saját véleményük alapján.

De ahhoz valóban hinniük kellene abban, hogy az ő, kormánnyal ellentétes álláspontjuk valóban többségi álláspont Magyarországon. Nyilvánvalóan tudják, hogy ez nem így van, tudják, hogy az emberek döntő többsége egyetért a kormány tevékenységével és céljaival a koronavírus-járvány kezelésében, a gazdasági válság elleni lépésekben, a munkahelyek védelmében, s egyetértenek a Magyarország számára káros tevékenységet folytató Soros György céljait megakadályozó lépések megtételében is.

Hadházyék éppen azért választják a konzultáció bojkottját és az anarchista megoldást, mert pontosan tudják, hogy nem képesek a kérdőívek visszaküldésével, tehát demokratikus módon, nemes versenyben a kormányzati álláspontot támogató többséget kisebbségbe szorítani. Ezért aztán marad a szokványos lázadás és lázítás, az emberek totális hülyítése, provokáció és látványpolitizálás.

Emlékeztetnék ennek kapcsán az 1989. november 26-i, úgynevezett négyigenes – s egyben első – népszavazásra, amelyet az SZDSZ és még három párt kezdeményezett, s amelynek tétje az volt, hogy közvetlenül vagy közvetve – a parlament által – választunk köztársasági elnököt. Az MDF akkor óriási dilemmában volt, hogy részt vegyen-e a népszavazáson vagy bojkottálja azt. Végül a bojkott mellett döntöttek, s mivel a végeredmény végtelenül szoros volt – az igenek száma 0,14 százalékkal volt több, mint a nemeké, tehát 6101 vokson múlott a döntés –, egyértelművé vált, hogy ha az MDF mozgósítja szavazóit, lehet, hogy még ma is közvetlenül választunk köztársasági elnököt.

Nem lehetne egyszer, véletlenül elfogadni a kormány demokratikus eljárását, s részt venni abban? Nem az lenne az igazi „bosszú” számukra, ha a balliberális pártok a kérdőívek kitöltésére buzdítanák az embereket, s a híveik ellenvéleménye többségbe kerülne?

Úgy látom, ebben ők hisznek a legkevésbé. Ezért marad nekik újra és újra a lázítás, az anarchia, a káosz- és zűrzavarteremtés, a zavarosban halászás. 1906-ban Leninék, vagyis a bolsevikok bojkottálták a dumát. 2020-ban pedig Hadházyék bojkottálják a közvetlen demokráciát.

Igazi kommunista tempó.

Fricz Tamás

 

 

Silov altábornagy Záhonynál

A SZOVJET HADSEREG KIVONULÁSA SZIMBOLIZÁLJA AZT, HOGY A KOMMUNISTA DIKTATÚRÁVAL LESZÁMOLTUNK

1989. június 16-án zajlott le Nagy Imrének és társainak újratemetése a Hősök terén. 1991. június 19-én pedig az utolsó szovjet katona is elhagyta az országot Záhonynál. Melyik az igazi ünnep? Ezt a legkevésbé sem találós kérdésnek szánom, hanem kulcsfontosságú, eldöntendő kérdésnek a magyar rendszerváltás egészét illetően. Az egész rendszerváltás megítélése, az ahhoz való viszonyulásunk mikéntje és tartalma múlik ezen.

Ezért nem árulok zsákbamacskát, és a leg­elején világossá teszem: semmiképpen sem június 16., tehát Nagy Imre újratemetése, hanem június 19-e, a szovjet hadsereg kivonulása szimbolizálja azt a magyar társadalomnak, hogy a kommunista diktatúrával leszámoltunk, és egy független, szuverén államot, demokrá­ciát, szabadságot, piacgazdaságot hoztunk létre. De nézzük csak, miről szólt, mit szimbolizált június 16-a!

A Hősök terén lezajlott újratemetés Nagy Imre és társai, illetve a forradalmár áldozatok előtti főhajtás volt – egyben utólagos elismerése annak, hogy 1956-ban nem ellenforradalom zajlott le. De kik hajtottak főt, kik temették újra a kivégzett Nagy Imrét és társait? A pártállam képviselői, az MSZMP tagjai az egyik oldalon, a másik oldalon pedig az Ellenzéki Kerekasztalban tömörült pártok, amelyek három nappal korábban megkezdték a nemzeti kerek­asztal-tárgyalásokat a pártállam vezetőivel.

De vegyünk észre két dolgot.

Egyfelől június 16-án a forradalomban nézeteit demokratikus irányba megváltoztató, korábban kommunista miniszterelnök és társai álltak a középpontban. Vagyis nem a forradalmárok, nem a pesti srácok, nem a hősök álltak előtérben, hanem – mondjuk így – az idők szavát megértő Nagy Imréék. Másfelől az újratemetésen az ellenzéki pártok elfogadták azt, hogy az MSZMP és a kormány embereivel együtt, tehát a kommunistákkal mintegy vállvetve álljanak a koporsók előtt, vagyis azok utódjaival vettek részt az eseményen, akik kivégezték és felakasztották nemcsak Nagy Imrééket, de a forradalmárok közül is csaknem háromszáz embert.

Ezzel tehát azt üzenték az ellenzéki pártok, hogy a pártállami vezetők, a gyilkosok utódjai nélkül nem lesz rendszerváltás Magyarországon. Ez csak velük együtt képzelhető el. És ez súlyos üzenet, a rendszerváltás ügyének elárulása volt ott és akkor. Az újratemetés tehát nem a rendszerváltás nagy és szimbolikus aktusa, hanem egy alku, méghozzá nagyon rosszízű alku volt a diktatúra képviselőivel. Olyan kiegyezés a kommunistákkal, amelynek a következményeit a mai napig nyögjük – elég csak Gyurcsányra, Korózs Lajosra, Bangónéra és a többi posztkommunista politikusra gondolnunk.

Ennek a nagyon rossz és kiábrándító üzenetű rendezvénynek egyetlen, a rendszerváltást komolyan szimbolizáló eseménye volt, mégpedig Orbán Viktornak, a Fidesz vezetőjének beszéde, amelyben követelte a szovjet hadsereg kivonulását Magyarországról és ezzel a valóságos rendszerváltást. Orbán Viktor beszéde azért volt ott és akkor történelmi beszéd, mert ő volt az egyetlen, aki szembement azzal az alkuval, ami ott és akkor a pártállam és a többi ellenzéki párt között köttetett. Vagyis senki ne mondjon olyat, hogy a helyzet predesztinált volt, csak egy út állt az ellenzéki pártok előtt, semmi más. Ilyen helyzet a történelemben – nagyon csekély kivételektől eltekintve – nem létezik. Mindig van a, b és c variáció is. Miután valami megtörtént, könnyű azt mondani rá, hogy csak úgy történhetett, ahogy történt. Ha valami történelmietlen gondolkodás, az éppen ez a determinizmus. Orbán Viktor fellépése a Hősök terén világosan megmutatta ezt.

Ha tehát június 16-át értékeljük, akkor azt mondhatjuk, hogy kettős hatása volt: egyfelől az ellenzéki pártok megalkuvását üzente, másfelől viszont a fiatalok, Orbán Viktor és a Fidesz következetes antikommunista és szuverenista állásfoglalását szimbolizálta. Ha harminc évet ugrunk az időben, annyit feltétlenül elmondhatunk, hogy a kormányzó Fidesz és Orbán Viktor ma is következetesen antikommunista és szuverenista – igaz, ma már nem Moszkvával szemben, de hát változnak az idők, csak a kihívások maradnak.

Nem véletlen az, hogy június 16. előtt már három nappal, június 13-án elkezdődtek a nemzeti kerekasztal-tárgyalások, amelyek egyenes következményei voltak a Nagy Imre-újratemetés kapcsán már korábban megköttetett alkunak. A végeredmény pedig szeptember 18-a: a két, elvileg szemben álló oldal megegyezett a békés rendszerváltás menetében, együtt alkották meg a demokratikus jogállam létrejöttéhez nélkülözhetetlen sarkalatos törvényeket; a köztársaságot egy szocialista politikus, az ideiglenes köztársasági elnök kiáltotta ki a Kossuth téren október 23-án (hozzátéve, hogy Szűrös Mátyás egyébként ekkoriban valóságos demokratikus fordulatot hajtott végre politikai pályafutásában). De az is a megállapodás „eredménye” volt, hogy nem egy szabadon megválasztott parlament, esetleg egy alkotmányozó nemzetgyűlés szavazta meg a demokratizációt elősegítő és megalapozó törvényeket, hanem a még javában működő kommunista parlament. (Az, hogy az SZDSZ felmondta a megállapodást, valójában nem az alku felmondását jelentette, hanem elsősorban a szabad demokraták népszerűségnövelését szolgálta.)

Végeredmény: az MSZMP–MSZP-t, a pártállami elitet nem számoltatta el senki.

Ezzel szemben mit szimbolizál 1991. ­június 19., amelynek jövőre ünnepelhetnénk – ha lesz kellő akaratunk és elszántságunk hozzá – a harmincadik évfordulóját? Két dolgot, a magyar történelem visszatérően két legfontosabb vágyának érvényre jutását: a nemzeti függetlenség és szuverenitás visszaszerzését és a kommunista diktatúrától való megszabadulást. Függetlenség, szabadság és demokrácia – ennek megvalósulását jelentette az a pillanat, amikor Viktor Silov altábornagy Záhonynál átlépte a határt, és elindult hazája felé.

Mégpedig alku és megalkuvás nélküli pillanat volt ez: a demokratikusan megválasztott magyar kormány és a szovjet kormány tárgyalásának eredményeként jött létre ez a pillanat, de ezek a tárgyalások következetesek voltak és célorientáltak, nem jöhetett más számításba, csak a szovjet csapatok távozása, annak csak egyéb gazdasági feltételei voltak kérdésesek, de a cél egyértelmű volt. Amíg június 16-a a demokratikus ellenzéki pártok és a kommunista pártállam közötti megegyezést, alkut szimbolizálta, addig június 19. éppen ennek az alkunak a felmondását, az elnyomó kommunistákkal való szakítást.

Június 16. és június 19. között kizárólag egyetlen összekötő kapocs van, éppen Orbán Viktor beszéde, aki azt követelte a Hősök terén, ami június 19-én megvalósult.

Azt hiszem, lényeges lélektani fordulatot jelentene, ha nem június 16-át ünnepelnénk a továbbiakban, hanem június 19-ét; június 19-nek adnánk meg azt a rangot és súlyt, amit valójában megérdemel, de amit eddig a legkevésbé sem kapott meg. Sőt mintha valami furcsa, szégyenlős módon nem akarnánk bevallani és deklarálni, hogy szabadsághagyományainkat és demokratikus beállítottságunkat a legkevésbé sem június 16., hanem június 19. szimbolizálja.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

 

 

Ferenc testvéren megint kitört az őszödizmus, most éppen Trianon kapcsán

Lárifári, ez a Feri csak nem nyugszik.

Nem elég, hogy még mindig jelen van a magyar politikai életben, sőt, ha nem káprázik a szemem és jól látom, a parlamentben is ott kígyózik, de újra és újra előszödösödik.

Most éppen sajnos Trianonról voltunk kénytelenek megismerni nézeteit, melyeket Faebook-oldalán tett közzé.

Nem nagy örömmel, de nézzük meg magvas gondolatait, főleg, hogy filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozott a jog, az igazság és a normák viszonyáról.

Azt állítja, hogy „a politikában és a történelemben nincs igazság. Jog van. A jog az erősek igazsága, természete szerint mindig a rész igazsága, az uralkodó többség vagy kisebbség igazsága, illetve az, amit ők annak tartanak, nyilvánítanak.”

Később azt írja: A magyarok sokaságának háborgása (sic! – F. T.) ellenére, Trianon nemzetközi jogi értelemben vett jogszerűségét egyetlen komoly közjogi tényező sem vitatja. A megállapodást megkötő részes államok elfogadták, tudomásul vették, aláírták. Trianont ki gyászolja, ki ünnepli, de egyvalami nem kérdés: a megállapodás, illetve az azt felváltó párizsi békeszerződés érvényes és hatályos.”

Azon egy másodpercig sem döbbenhetünk meg, hogy Gyurcsány a Trianoni békediktátumról úgy beszél, mint egy hűvös kívülálló, aki nagy „realitásérzékkel” megállapítja, hogy van, aki Trianont gyászolja, van, aki ünnepli – hát istenem, ilyen az élet, tehetné még hozzá. C’ est la Vie! (Vagy inkább, Ferenc szovjetes múltjára utalva: C’ est La Zsizny.)

Honnan értené a hetente bérmálkozó, hogy Trianon a magyar hazafiak számára nem hűvös elemzés témája, hanem érzelmi kérdés elsősorban? Honnan értené, amikor éppen az áll tőle a legtávolabb, amit úgy nevezünk, hogy hazafiság, patriotizmus?

De már a szemünk sem rebben, hogy egy újabb hazafiatlanra sikeredett szöveget írt meg.

Arra viszont érdemes felhívni a figyelmet, hogy még a saját, kívülálló fejtegetéseiben is ellentmondás van, nem kicsi, nagy.

Azt írja ugyanis, hogy a politikában és a történelemben nincs igazság, csak jog van, ami viszont az erősek igazsága.

A jogot tehát – ami a fentiekből következik – az erősek, vagyis a hatalmat gyakorlók alkotják meg. Ez a jog tehát nem abszolút, hanem relatív jog, hatalomfüggő és hatalomhoz kötődő, vagyis attól függően változik, hogy éppen ki kerül hatalomra egy országon belül, vagy a nemzetközi politikában.

De akkor – és ezt már nem viszi tovább Ferenc testvér hűvös elemzésében – a Trianoni békediktátum sem más, mint a győztesek, az „erősek”, a hatalmat gyakorlók „joga”, ami azonban, ha a jövőben más és mások lesznek az „erősek”, minden további nélkül megváltozhat. És majd akkor azt sem fogja vitatni „egyetlen komoly közjogi tényező” sem – mert nem lesz hozzá elég fegyvere és ereje.

Ha az igazság annyira relatív, amennyire azt Ferenc testvér beállítja, akkor Trianon is addig él, amíg a jelenlegi konstellációk fennállnak. Ez következik abból, amit leír az őszödi hős. És ez reményekre adhatna okot (nem neki persze).

Ráadásul nincs igaza ebben sem: az európai történelemben a westfáliai béke (1648) óta az államok területi függetlensége és szuverenitása alapvető elvvé vált a nemzetközi viszonyokban, miként az első világháború időszakára a nemzeti-etnikai önrendelkezés elve is normává vált, különösen Wilson amerikai elnök 1918 januárjában elmondott 14 pontja értelmében.

Vagyis Trianon előtt már érvényben voltak azok a nemzeti, területi és etnikai normák a nemzetközi viszonyokban, amelyek nem az „erősek” jogai és igazságai voltak, hanem mindenki által elfogadott kiindulópontok nemzetközi megállapodások esetében.

Ezért nem mondható az, hogy semmi más nem történt, mint hogy az erősek akarata érvényesült Trianonban, mert hát – a’ la Gyurcsány – ilyen az élet. Nem, az európai nagyhatalmak példátlan, soha nem látott módon megszegték Magyarországgal szemben azokat a nemzetközi viszonyokat szabályozó alapelveket, amelyeket évszázadok alatt ők maguk dolgoztak ki és alkalmaztak. És ez bűn volt, menthetetlen bűn Magyarországgal szemben, amit senki mással szemben nem követtek el. És ez fáj nekünk a mai napig.

De mit érthet ebből Gyurcsány, akinek még csak nem is harangoztak hazafiságról, normákról, nemzettudatról?

A velünk élő Őszöd és az őszödizmus tehát folytatódik – de minek is?

Fricz Tamás

Ferenc testvéren megint kitört az őszödizmus, most éppen Trianon kapcsán