Nyugat-Európa alkonya és hajnala

Oswald Spengler száz éve az illegális migráció kivételével tűpontosan megjósolta a jövőt.

Köztudomású, hogy Oswald Spengler A Nyugat alkonya című, 1918 és 1922 között megírt nagyszabású filozófiai és kultúrtörténeti munkájában azt vetette fel, hogy a nyugati kultúrkör már az ő korszakában hanyatlásnak indult. A könyv első része éppen száz éve jelent meg, nem haszontalan tehát feltenni a kérdést, hogy vajon Spenglernek igaza volt vagy van-e: a Nyugat visszafordíthatatlanul halad a széthullás és a megszűnés felé?

Nem kérdés, hogy a mű megírása óta eltelt száz évben különféle hányattatásokon esett át a Nyugat, illetve Európa. Három szakaszt megkülönböztethetünk: az első időszak a totalitárius rendszerek létrejöttének időszaka – lásd a fasizmus-nácizmust, illetve a bolsevista kommunizmust –, amelyek valóban a nyugati kultúra hanyatlását és bukását vetítették előre, különös tekintettel arra, hogy ez az időszak a második világháború pusztításába torkollott. Hogyan juthattunk el Goethé­től, Kanttól és Hegeltől a koncentrációs táborokig? Ez volt az alapvető kérdés, s nem volt rá más válasz, mint hogy valami végképp megromlott az európai kultúrában.

A második időszak azonban mégis a Nyugat talpra állásáról szól, hiszen a negyvenes évek végétől kezdve – erős amerikai segítséggel – létrejöttek a jóléti államok, a szociá­lis piacgazdaságok, a politikai életben törvénybe iktatták az emberi és állampolgári jogokat, kialakult a jogállamiság, a parlamentarizmus és a többpártrendszer, vagyis általánossá vált és stabilizálódott a demokrácia.

Miközben a vasfüggöny túlsó oldalán a közép- és kelet-európai népek a kommunizmus és a Szovjetunió fogságában szenvedtek, Nyugat-Európa társadalmai eladdig soha nem látott színvonalon élhettek, többek között éppen azért, hogy a Nyugat bizonyítsa magasabbrendűségét a Kelettel szemben. Ez az a korszak – mintegy negyven év –, amikor azt lehetett mondani, hogy a Nyugat nemhogy hanyatlana, hanem éppenséggel újra prosperál, virágzik, élnek a hagyományok, szabad az élet, és a kultúra is magasan szárnyal.

Azonban sajátos módon éppen a közép- és kelet-európai államok kommunizmus alóli felszabadulásával, a Szovjetunió szétesésével kezdődött meg egy olyan korszak – Oswald Spengler óta a harmadik –, amelyik a „történelem végével”, a liberális demokráciák győzelmével, általános jóléttel és szabadsággal kecsegtetett, ám mégsem ez következett be.

Rövid időn belül kiderült, hogy a demokratikus politika és a jóléti állam „felett” megjelent valami egészen más, mégpedig a globálissá vált pénzuralom, amelynek a nemzetállami keretek között zajló gazdaság, politika és társadalmi élet korlátot és hátrányt jelentett, mert meggátolta abban, hogy profitszerző tevékenységét maximalizálni tudja.

Ez egy olyan, a „Nyugaton túli” szervezőerő, amely nem illik bele a hagyományos nyugati kultúrkör évszázados trendjeibe, miközben önmagát a Nyugat „kiteljesítőjének” mutatja, hiszen egyéni szabadságról, szolidaritásról, nyitott társadalmakról, nemzetek feletti összefogásról és ehhez hasonló dolgokról beszél a nemzetközi közvélemény előtt nap mint nap. Azt próbálja elhitetni a nyugat-európai államokkal és társadalmakkal, hogy a globalizmus, a kozmopolitizmus, a nemzetköziesedés mindannak a kiteljesedése, amit nyugati kultúrának nevezhetünk.

És, mint jelen korunk bizonyítja, Nyugat-Európa politikai és gazdasági elitjének nagy része hajlik is arra, hogy elhiggye a globalista köröknek, hogy ez a jövő útja, a „régi Nyugatot” meg kell haladni, mert üressé és tartalmatlanná vált.

Oswald Spengler már a húszas években észlelte, hogy egy olyan folyamat indult el, amelynek során a piac, a pénz, a gazdasági érdek kerül az állam és a politika fölé, s ez tönkreteszi a nemzetállamokat. Így ír erről a kibontakozó korszellemről A döntés évei című művében:

„Az állami főhatalom hanyatlásának legkomolyabban veendő tünetei közé tartozik az a tény, hogy a XIX. század folyamán uralkodó lett az a benyomás, hogy a gazdaság fontosabb, mint a politika. A politikai hatalomra nemcsak úgy tekintenek mint a közélet egyik elemére, melynek legelső – ha nem épp egyetlen – feladata a gazdaság szolgálata, hanem azt várják el tőle, hogy teljességgel alkalmazkodjon a gazdaság kívánalmaihoz és nézetei­hez; végül pedig azt is elvárják, hogy a gazdasági vezetők irányítsák. S ez is széles területen megtörtént már; hogy milyen sikerrel, korunk történelme tanítja.”

Ha a mai neoliberalizmusra mint uralkodó eszmei áramlatra gondolunk, s például alapul vesszük Lukász Papadímosz és Mario Monti mint multinacionális bankárok és közgazdászok választások nélküli delegálását Görögország és Olaszország élére, illetve ha Dacian Ciolos „technokrata” román miniszterelnökre gondolunk, aki 2016-ban Soros Györgyhöz köthető globalista „szakembereket” vett be a kormányába, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a Oswald Spengler által érzékelt korszellem a mi korunkban szökött igazán szárba.

Ugyanakkor Oswald Spengler egyben el is határolódik ettől a korszellemtől. Kifejti, hogy a történelemben a gazdasági vezető sohasem volt „a” döntéshozó, s erős politikai nélkül soha és sehol nem volt egészséges gazdaság, hiába tanítja ezt a materialista elmélet. Rezignáltan jegyzi meg, hogy: „Manapság azonban az a helyzet, hogy a vezető államférfiak jelentéktelensége miatt – akik egyébként nagyrészt maguk is érdekeltek a magánüzletben – a gazdaság irányadóan szól bele a döntésekbe.”

Elképesztően jövőbelátó sorok. Nem is tudom hirtelen, vajon Spengler, ha ma kellene erről írnia, vajon változtatna egy sort is a fentieken? Mindezek a jelek tehát: a piac, a pénz uralma a politika felett, a globalizmus támadása a nemzeti szuverenitással szemben, a multikulturalizmus erőszakos fellépése a hagyományos nyugati kultúrával szemben azt mutatják, hogy a Nyugat megadja és aláveti magát egy új kultúrkörnek.

Ám van itt valami, amivel Oswald Spengler sem számolhatott, mégpedig az erőltetett migráció, Európa immáron nem pusztán kulturális, hanem faji-etnikai, tehát bioló­giai felszámolásának terve. Ami már életről-halálról szól. Ez az a pont, ami a nyugat-európai embereknek is mérföldkő: lehet, hogy a politikai elitjük döntő része megadta, pontosabban eladta magát az új trendnek, ám a mindennapi emberek ezt aligha teszik meg. Fellépnek a saját életük rendje védelmében.

De még fontosabb: Közép- és Kelet-Európa negyven év kommunizmus után természetes módon igyekszik visszatérni a nyugati kultúrkörbe; éppen felfedezi azt, miközben az haldoklik. Mi, akik itt élünk, ragaszkodunk európaiságunkhoz, s ha kell, vállaljuk ezért az élet-halál harcot is. A migrációval szemben, az unió elitjével, az ENSZ-szel és más globális erőcentrumokkal szemben. Európa mellett. Mármint: Európa népei és kultúrája mellett.

Ez nem más, mint az európai kultúrkör közép- és kelet-európai reneszánsza. Egy új korszak. Talán hajnal, s nem alkony.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/nyugat-europa-alkonya-es-hajnala-3382654/

 

Egy új korszak domináns kultúrája

Magyar Idők
https://magyaridok.hu/velemeny/egy-uj-korszak-dominans-kulturaja-3346253/

Az építkezés közben is fontos az állandó önkontroll és önvizsgálat

Orbán Viktor tusnádfürdői beszédében ismét átfogó elemzést adott országunk helyzetéről, a közép- és kelet-európai régióról, Európáról és az unióról, illetve a globális geopolitikai viszonyokról. Jómagam ezúttal kizárólag a hazai viszonyokról mondottakhoz kapcsolódnék.

A miniszterelnök arról beszélt: a harmadik kétharmados győzelem utáni időszak már nem pusztán egy újabb kormányzati ciklusról szól, hanem egy korszak megteremtésé­ről. Egy korszakéról, amelyet sajátos szellemi légkör, közös hangulat, ízlésvilág, viselkedési mód, kulturális áramlat, kollektív meggyőződés stb. tart össze.

Már hallani az ellenzék hangját, hogy Orbán a „korszak” kifejezéssel egy politikai és kulturális egyeduralmat, autokráciát akar kiépíteni, amelyben az egész országot a saját víziói szerint kívánja felépíteni, ahol a balliberális oldalnak nem jut hely.

Holott teljesen természetes jelenséggel állunk szemben: azzal, hogy egy politikai tábor sorozatos választási győzelmeinek társadalmi következményei vannak. A meggyőző politikai fölény következtében létrejön egy, a politológia szóhasználata szerint (pre)domináns pártrendszer; korszak azonban csak akkor alakul ki, ha e hatalmi rend talapzatán kiformálódik egy domináns kultúra. (E témákról korábban már írtam e lap hasábjain: Domináns pártrendszer alakult ki, 2018. április 28. és Domináns kultúra Magyarországon, június 15.)

Tézisem tehát az, hogy megfelelő és folyamatos társadalmi felhatalmazás és legitimáció alapján tudatosan vállalható egy domináns kultúra felépítése, amely megteremti a korszak létrejöttének alapjait. (Németországban az utóbbi években a „Leitkultur”-ról, azaz egy német vezető kultúráról vitatkoznak, ám a Willkommenskultur erősen háttérbe szorította az előbbit – reméljük, nem véglegesen.)

Ha mindez demokratikus keretek között jön létre, akkor a domináns kultúra felépítése nem egyeduralom megalapozása, az ennek mentén kialakuló korszak pedig nem diktatúra, ugyanis nem jár együtt az ellenzék és a kisebbségi kultúrák felszámolásával.

Ha a történelmet hívjuk segítségül, akkor máris látjuk, hogy számtalan „korszak” jött létre, és ha a hatalmat gyakorló politikai erőket a demokratikus mentalitás jellemezte, akkor ezek a korszakok általában fejlődést, virágzást hoztak el egy ország életében.

Rögtön adódik a XIX. századból a brit, úgynevezett viktoriánus korszak, amelyet Viktória királynő 1837 és 1901 közötti uralkodásáról neveztek el. Ez alatt az idő alatt Nagy-Britannia gyarmatbirodalma megháromszorozódott, az ipari forradalom hatására vezető ipari nagyhatalommá vált. Javultak az életkörülmények, növekedett a születésszám, az ország népessége megduplázódott.

Mégis a viktoriánus kort vagy korszakot leginkább egy kikristályosodott, általánossá és mindennapossá vált, egyszerre polgári és arisztokratikus kultúra jellemezte, a „gentleman” létmód, amely a hagyományok tiszteletére, a jó modorra, a tisztességes és célszerű (utilitarista) életvitelre alapozódott. A politikában pedig egyfajta tolerancia, önkorlátozás érvényesült, az új társadalmi osztályok és rétegek fokozatosan foglalhatták el helyüket a politikai élet különféle szintjein, a parlamenttől a szakszervezetekig.

E korszakot Anglia fénykorának nevezik, ekkor vált a birodalom a világ vezető hatalmává. Ebben az időszakban is jelen voltak a politikai és kulturális életben ellenzéki, baloldali erők és mozgalmak, léteztek szubkultúrák is, ám valójában a birodalmat a hagyománytiszteletre, erényességre és erkölcsösségre épülő gentleman mentalitás és kultúra tartotta össze; ehhez igazodott a társadalom, és ez adta a belső tartását, erejét ennek a korszaknak. Az országnak volt egy világos és kiszámítható karaktere, arculata, ennek révén kellő hatékonyságú, egységes organizmusként lépett fel a világpolitikában.

Politikailag gyökeresen eltérő tartalmú, mégis korszakként jellemezhető a Szovjetunió – illetve Oroszország – életében a sztálinizmus, amely negyven éven át tartott (és amelyet Rákosi Mátyás próbált nálunk lemásolni). A brit példától eltérően itt nem alulról szerveződve, szerves folyamatok eredményeképpen, társadalmilag legitimálva alakult ki a domináns kultúra, hanem egy brutális diktatúra eredményeképpen. Így is lehet korszakot csinálni: Sztálin a birodalmi népekre kényszerítette a kommunista rendszert, megfélemlítéssel, bebörtönzésekkel, kínzásokkal, kivégzésekkel, titkosszolgálati megfigyelésekkel, üldözésekkel, előírásokkal és szigorú jogszabályokkal.

A végeredmény mégiscsak egy korszak, amelyet a személyi kultusz, a hierarchia, az alávetettség és a szolgalelkűség tartott össze, megspékelve a politikában a másként gondolkodók, az ellenzékiek és a szubkultúrák brutális kiszorításával vagy likvidálásával.

De a második világháború után is megfigyelhetünk korszakokat. Ilyen például Indiában a Nehru-korszak (1947–1964); Nehru a függetlenné vált India első miniszterelnöke volt. Az ő teljesítménye abban állt, hogy a különféle fejedelemségekből, államokból, vallási közösségekből és nyelvi csoportokból álló országot egységes nemzetté formálta.

Nehru ezt a gigantikus feladatot demokratikus politikai keretek között végezte, és olyan alkotmányos, intézményes megoldásokat választott, amelyeket végül az indiai társadalom többsége elfogadott és alkalmazkodott hozzá. Nehru alatt a teljesen széttagolt szubkultúrákból álló ország egységes nemzetté vált, ennek következtében fejlődésnek indult, és ez a folyamat lánya, Indira Gandhi időszakában is folytatódott.

Nem hagyható ki a példák sorából a Kádár-korszak sem: nem véletlen, hogy Kádár Jánosról nevezték el az 1956 és 1989 közötti, úgynevezett puha diktatúrát, hiszen Kádár alakította ki a hatvanas évektől azt a piszkos alkut az állam és a társadalom között, amely arra épült, hogy az emberek egy szerényen javuló életszínvonalért cserébe lemondtak a közéleti cselekvésről, a szabad véleménynyilvánításról, az állampolgári, honpolgári létről.

A kádárizmus azért nem pusztán rendszer, hanem korszak, mert dominánssá és széleskörűen elfogadottá tett egy kispolgári, alattvalói attitűdöt, mentalitást, amely sajnálatos módon mélyen beivódott az emberekbe a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években. És mindennek láthatóan negatív következményei voltak a rendszerváltás során: ez volt az a kádári mentalitás, ha tetszik, domináns kultúra, amely már 1994-ben, majd 2002-ben újra visszasírta a hatalomba a posztkommunista politikai erőket.

Nem véletlen ezek után, hogy 1989–1990 és 2010, sőt 2018 között valójában két „korszak” vetélkedett Magyarországon: egy, a közelmúltból itt maradt kádárizmus, amely túlélte és szívósan tartotta magát, és egy bontakozó, formálódó, nemzeti és keresztény kultúrán alapuló polgári Magyarország.

Ráadásul ezt a küzdelmet tetézte, hogy az ideológiáját és vízióit vesztett baloldal belekapaszkodott abba a Nyugat-Európában elterjedt neoliberalizmusba, amely a hetvenes-nyolcvanas, de különösen a rendszerváltás utáni kilencvenes évektől kezdve a mai napig domináns kultúrát hozott létre. Igen, a neoliberalizmus is egy korszak, amely Európa nyugati felén uralkodik, csak óriási különbség van a viktoriánus kor klasszikus liberalizmusa és a mai Nyugat neoliberalizmusa között.

Amíg a viktoriánus kor alulról szerveződően, demokratikus módon hozott létre egy, a tradíciókra és a nemzeti büszkeségre épülő toleráns kultúrát, addig a mai Nyugaton egy globális elit kényszeríti rá azt a neoliberalizmust a nyugati társadalmakra az Egyesült Államoktól Hollandiáig, amelyre a nemzettudat és a tradí­ciók feladása, a multikulti és a politikailag korrekt beszédmód a jellemző.

Magyarországon – és talán néhány közép-európai országban is – most korszakváltás megy végbe. Ez teljesen természetes folyamat a történelemben, még ha az itt és most háttérbe szoruló ellenzéki, balliberális csoportok ezt borzasztóan nehezen és kínlódva élik is meg.

A dolog mélyén az rejlik, hogy egy ország akkor válhat sikeressé és eredményessé, ha egy domináns kultúra talaján világos karakterű és arculatú, egységes erőként lép fel a nemzetközi porondon. Ez igaz a kis országokra és a nagy birodalmakra egyaránt. A Római Birodalom akkortól gyengült meg, miután új (barbár) „kultúrák” léptek be az életébe. India akkor erősödött meg, amikor levált róla Pakisztán, és nemzetegyesítést hajtott végre. Belgium ma azért van válságos állapotban, mert két „domináns” kultúrára épül, és ez bármikor felbomlaszthatja.

Több afrikai ország etnikai-kulturális megosztottsága véres háborúkba, nyomorba torkollik. Svédország pedig lassan lemond arról, hogy legyen saját svéd domináns kultúrája – és sajnos Németország is hajlik erre. Az Egyesült Államokban egy új domináns kultúra jelei mutatkoznak Trump alatt – de a harc még nem ért véget.

A korszakváltás lényege egy új nemzeti identitás vagy „a” nemzeti identitás megtalálása. („Korszakok válása, mikor az istenek pontos és világos jeleket küldenek” – énekelte Bereményi Géza szövegét Cseh Tamás). Ez eleinte harcot, némi keménységet, ellenzéki csoportok és kultúrák időleges visszaszorulását is jelentheti. Fontos tehát a demokratikus keretek betartása és a társadalmi támogatottság folyamatos fenntartása. Ha ez adott, akkor a jelenlegi harc fokozatosan megszűnik, és a későbbi generációk megjelenésével a jelenlegi állapot korszakká válik.

Nem kell tehát félni a domináns kultúra építésétől, de közben nem árt az állandó önkontroll és önvizsgálat, hogy a dolog ne torzuljon el és ne forduljon át az ellenkezőjébe.

A szerző politológus

 

 

 

 

A Kalergi-terv és a globális elit

Miért akarják a brüsszeli körök mindenáron kiforgatni a sarkaiból Európát?

Bár az Európai Tanács júniusi ülése történelmi elmozdulást jelent a Willkommenskulturtól, azaz a migránsokat korlátozás nélkül befogadó uniós állásponttól, korántsem mondhatjuk, hogy eldőlt a kérdés: Európa kevert népességű kontinenssé válik-e a következő évtizedekben vagy sem.

Annál is inkább, mert bár egyre több európai tagállam kormánya látja be, hogy nem terhelheti tovább a saját lakosságát, amely egyre inkább ellene fordul, a globális elitkörök és a hozzájuk kötődő szervezetek – NGO-k, Soros György hálózata, az Európai Unió brüsszeli vezérkara, háttércsoportok, a pénzügyi elit, az ENSZ – továbbra sem mondtak le a migránsok Európába való telepítéséről.

Az európai nemzetek tehát kezdenek már magukhoz térni – ennek következtében egyre több országban kerülnek kormányra a nemzeti szuverenitást védő és migrációellenes pártok –, ám a globális körök hatalmas forrásokat áldoznak a közvélemény meggyőzésére, „érzékenyítésére”, a migránsmentő civil szervezetek finanszírozására, a politikusok és kormányok befolyásolására.

De vajon miért teszik ezt? Miért akarják a globális és brüsszeli elitkörök mindenáron kiforgatni a sarkaiból Európát? Milyen terv, célkitűzés, filozófia húzódik meg emögött?
Erre válaszul újra és újra felbukkan Richard von Coudenhove-Kalergi (1894–1972) neve, akinek apja egy osztrák–magyar diplomata, anyja pedig egy szamurájcsalád leszármazottja volt.

Nem véletlenül: Kalergi az a személy, aki 1923-ban megindította a Nemzetközi Páneurópa Uniót, 1925-ben pedig Praktischer Idealismus címmel könyvet írt arról, hogyan képzeli el Európa hosszú távú jövőjét. Márpedig ha alaposabban megnézzük, hogy Kalergi mit is vázolt fel, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy céljai kísértetiesen hasonlítanak azokra a törekvésekre, amelyek egyfelől a brüsszeli elitet, másfelől pedig a Soros György mögött is álló globális köröket jellemzik napjaink­ban – akár az unió döntéshozó fórumain és zegzugos termeiben, akár a Földközi-tengeren cikázó NGO-hajók tevékenységében, akár a fősodratú sajtóban és médiában. Foglaljuk össze röviden, hogy Coudenhove-Kalergi milyen terveket és célokat fogalmazott meg!

Az 1922-ben megjelent Páneurópa – egy indítvány, illetve az 1923-ban publikált Páneurópa című műveiben világosan kifejtette, hogy egy egyesült európai államot kell létrehozni, amely szupranacionális, azaz nemzetek feletti lesz.

Kiáltványában úgy fogalmaz: „A kiemelt nemzeti érzületű emberek konfliktushoz, az háborúhoz, az pedig káoszhoz vezet.” Vagyis a nemzeti érzés káros, elvetendő, ehelyett kell létrehozni a szuperföderális rendszert, amelyet mai szavakkal Európai Egyesült Államoknak nevezhetünk, és ez része lesz egy átfogó, új világrendnek, amelyben a népek egyesülnek és feloldódnak.

A Praktischer Idealismus című könyvében részletezi azt, hogy milyen jövő várhat a szupranacionálissá vált és egyesült Európára. Különös hangsúlyt helyez arra, hogy a jövő Európáját nem az őshonos népek birtokolják majd, hanem egy kevert fajú, „fajta alatti” embertípus, amely a különböző rasszok kényszerített keveredésének az eredménye. Ennek érdekében Európa né­peit színes népekkel – ázsiaiakkal, afrikaiakkal – kell keresztezni, hogy létrejöjjön egy identitás, etnikai hovatartozás nélküli, gyökértelen sokaság, amelyet a jövőbeli hatalmi elit könnyűszerrel tud uralni.

Ez az új embertípus egy eur­ázsiai-negroid keverék lesz, amely leginkább az ősi egyiptomiakra hasonlítana.

Tervei megvalósításának első lépéseként az európai nemzetek önrendelkezési jogától való megfosztását hirdette; ezt követné a nemzeti közösségek megszüntetése a tömeges bevándorlás (!) és az etnikai szeparatista mozgalmak által. Mindezek tényszerűen kiolvashatók Kalergi kiáltványából és könyveiből. Ettől persze még mindez lehetne pusztán egy hóbortos ember ömlengése, amelynek semmilyen jelentősége sincs, különösen nem napjainkban.

Csakhogy a tények nem ezt mutatják, hanem azt, hogy Kalergi igen nagy befolyásra tett szert a 20-as évektől kezdve, mozgalmához pedig meghatározó európai politikusok csatlakoztak. Mindennek hátterében az áll, hogy Kalergi megörökölte nemesi származású, diplomata édesapja kiváló politikai kapcsolatait, fontos közéleti személyiségek tárgyaltak és egyeztettek vele. Talán az sem mellékes szál, hogy már egyetemista korában csatlakozott a Humanitas nevű bécsi szabadkőműves páholyhoz.

Egészen röviden: Kalergi 1923-ban elindítja a Nemzetközi Páneurópa Uniót, amelyhez rövidesen olyan neves politikusok kapcsolódnak, mint a cseh Masarik és Benes (utóbbi szabadkőműves), míg Max Warburg bankár 60 ezer márkával támogatta a mozgalom indulását.

A Nemzetközi Páneurópa Uniót Ignaz Seipel, illetve Karl Renner osztrák kancellár vezette. Később bekapcsolódtak jelentős francia politikusok is: Leon Blum, Aristide Briand, Alcide De Gasperi (utóbbi nevét gyakran halljuk az unió alapító között).

A nácizmus és a fasizmus felemelkedésével a mozgalom háttérbe szorult, ám a háború végeztével hatalmas erővel éledt újjá, „hála” Kalergi fáradhatatlan tevékenységének. Kalergi megnyerte magának Winston Churchill (!) és a B’nai B’rith nevű zsidó érdekvédő szervezet támogatását. Churchill híres, 1946-os zürichi beszéde is az ő szellemiségét tükrözte vissza, amelyben a brit politikus egy „egyesült Európa” létrehozására tett javaslatot.

Komoly lobbimunka eredményeként a Kalergi- és Churchill-féle tervet elfogadta az Egyesült Államok kormánya is, és a CIA hozzákezdett a terv megvalósításához, de legalábbis elősegítéséhez.

A páneurópa-mozgalomból kinövő Páneurópai Unió tagjai között volt egyébként Thomas Mann, Charles de Gaulle, Konrad Adenauer, Franz Josef Strauss, Bruno Kreisky, Georges Pompidou. Kalergi 1973-as halála után Habsburg Ottó lett a mozgalom tiszteletbeli elnöke.

Kalergi emellett 1947-ben kezdeményezte az Európai Parlamenti Unió létrehozatalát is.

Fontos még, hogy Kalergi elsőként kapta meg életművéért a Nagy Károly-díjat, amelyet Aachen városa adományoz azóta is azoknak, akik az euró­pai egységért tevékenykednek.
Nézzük ezek után, milyen célokat tűz ki maga elé a brüsszeli elit, Merkel és Macron, a hozzájuk kapcsolódó nyugat-európai balliberális politikusok, Juncker, Timmermans és a többiek, valamint a globális elit.

Bevallott és vállalt céljuk a csúcsföderális Európai Egyesült Államok megteremtése, az unión belül a döntéshozatal központosítása, a gazdasági, pénzügyi, adózási, társadalmi stb. ügyek uniós szinten való irányítása – vagyis a tagállami, nemzeti szuverenitás háttérbe szorítása.

Céljuk a migráció megszervezése, amely életbevágóan fontos Európának (lásd Mogherini külügyi főbiztos), az illegális migráció legálissá tétele és ezzel a menekültek és a gazdasági bevándorlók összekeverése, a migráció emberi joggá avanzsálása (lásd az ENSZ erre irányuló, Soros emberei által irányított erőszakos nyomulását).

Bevallott céljuk ezenkívül a kultúrák, a vallások összekeveredése, a multikulturalizmus, a migránsok integrálása, amely lényegében véve már a fajok keveredésének előszobája.
A tények tehát fehéren-feketén azt mutatják, hogy a jelenlegi brüsszeli és globális elit, valamint Coudenhove-Kalergi gróf céljai, tervei nagyjából és egészében megegyeznek. (És azt is hozzá kell tenni, hogy a szabadkőművesség ritka megnyilvánulásai is tartalmukban hasonló szelleműek.)

Persze ettől még lehetséges lenne, hogy a gróf páneurópa-mozgalma és a mai globalisták elképzelései közötti kísérteties hasonlóság pusztán a véletlen műve. Tény az is, hogy Juncker, Merkel, Soros, Macron, Timmermans, Mogherini és Sargentini sem beszél soha Coudenhove-Kalergi gróf úrról és az ő mozgalmáról. Ugyanakkor az is tény, hogy soha sem cáfolták az összefüggéseket a két koncepció között.

A gróf halála után díjat alapítottak a nevével. A Coudenhove-Kalergi Európa-díjat azok kapják, akik a névadó szellemében ténykednek egy nemzetek feletti, szupranacionális európai egységért.

Ezt a díjat megkapta már Van Rompuy, az Európai Tanács volt elnöke (ízig-vérig föderalista), illetve 2010-ben nem más, mint Angela Merkel. Ha valaki tehát összefüggést látna Kalergi elképzelései és a mai európai és globális elit elképzelései között, az a liberális fősodor szerint természetesen menthetetlen eset… Ki gondolhatja komolyan, hogy ma Európában egy régi elképzelés kezd szárba szökkenni? „Csak” azok, akik a tényekből és a köztük lévő összefüggésekből indulnak ki.

Egyébként meg persze teljesen mindegy: Kalergivel vagy Kalergi nélkül, Kalergi-díjjal vagy anélkül, a lényeg az, hogy Európát meg kell menteni egy végtelenül káros és veszélyes koncepció érvényre jutásától.

Szerző: Fricz Tamás politológus
Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/a-kalergi-terv-es-a-globalis-elit-3320957/

 

Macron a visegrádiak ellen

Az elnök azt szeretné, hogy Franciaország vezetésével jöjjön létre az új, felülről irányított EU.

„Egyetlen értéket sem vallok magaménak, amelyet Orbán Viktor képvisel” – mondta áprilisban a francia BFM TV-nek adott interjúban Emmanuel Macron francia köztársasági elnök. Az őt faggató újságírók rákérdeztek még egyszer, hogy valóban egyetlen értéket sem? – mire az elnök megerősítette válaszát.

Ehhez kapcsolódik, hogy nemrég került nyilvánosságra Éric Fournier francia nagykövet titkos diplomáciai jegyzete, amelyben Orbán Viktor és kormánya védelmére kelt. Ebben többek között arról írt, hogy a magyar kormány populizmusáról szóló vádak csak fantazmagóriák, a magyargyűlölő nemzetközi sajtó túlkapásai, amelyek mögött magyarfóbia áll.

Az antiszemitizmus magyarországi erősödését fikciónak nevezte, amely csak arra szolgál, hogy elterelje a figyelmet a franciaországi és németországi muszlimok antiszemitizmusáról. A nagykövet a Soros György elleni fellépést sem tartja antiszemitának, nem mellékesen pedig a magyar migrációs politikát egy lehetséges modellnek nevezte.

Megjegyzem, Éric Fournier 2015 óta volt nagykövet Magyarországon. Itt él-élt köztünk, és a fentiek szerint képtelen volt arra, hogy a saját tapasztalatait megtagadva csatlakozzon a Magyarországgal kapcsolatos fősodratú hazugságokhoz.

Hogyan reagált minderre Macron az előző heti EU-csúcs után tartott sajtótájékoztatóján? „Egyáltalán nem osztom a nagykövet véleményét, semmilyen szempontból nem fogadom el Orbán Viktor politikai irányvonalát sem” – közölte ellentmondást nem tűrően, majd hozzátette, hogy nem fogad el semmilyen nacionalista (!) megoldást a menekültpolitikában. Az is világossá vált, hogy Fournier nagykövet sorsa megpecsételődött ezzel a nyilvánosság elé került jegyzettel – miközben csak azt tette, amit egy nagykövetnek tennie kell: tájékoztatta a saját külügyeseit arról, hogy mi a valóságos helyzet Magyarországon, és milyen politikaiálláspont-változtatás lenne kívánatos a Magyarországgal és a magyar kormánnyal kapcsolatos külpolitikában.

De ez mit sem számít: Macron elnöknek van egy kialakult képe országunkról, aminek a gyökerei igen régi időkre nyúlhatnak visz­sza – és itt még csak véletlenül sem merném említeni Georges Clemenceau időszakát és a trianoni békediktátumot, mert még túlzásokba esnék…

A fent említett tévéinterjúban Macron arról is beszélt, hogy Lengyelországban és Magyarországon illiberális és populista rendszer alakult ki, amelyek nem tartják be a demokrácia játékszabályait. Ezzel szemben – tette hozzá – Romániában egészen más a helyzet (!), hiszen ott Klaus Johannis államelnök kézben tartja a dolgokat és nem engedi meg a demokrácia lerombolását.

Na igen! Johannis elnök – szász származása ellenére – semmibe veszi a magyarok és más nemzeti kisebbségek érdekeit és jogos követeléseit, viszont 2015 őszén azt a Dacian Ciolos nevű technokrata, az uniós és globális elithez kötődő férfit kérte fel kormányalakításra, aki egy franciaországi egyetemen szerzett diplomát, a felesége pedig francia. Ezen túl a törvényes román kormányok és a Soros Györgyhöz is köthető globális szervezetek közötti egyre látványosabb küzdelemben újra és újra az utóbbiak mellé áll – miként Macron sem éppen a globális elit ellensége.

Az, hogy egy európai uniós tagállam vezetője egyetlen értéket sem tart elfogadhatónak, amit egy másik uniós tagállam kormánya vall, minimum elfogadhatatlan álláspont, de mivel jómagam nem vagyok politikus, határozottabban is fogalmazhatok: ez szemtelenség a magyar kormánnyal szemben, amit senki sem engedhet meg magának.

Ugyanis ha nem venné észre Macron köztársasági elnök úr, egy politikai szövetség egyenrangú tagjai vagyunk, ezért joggal várjuk el a kellő udvariasságot. Ez a szenvedélyes, talán személyes ellenszenv által is inspirált kijelentés ugyanis, hogy egyetlen értékkel sem ért egyet, amit Orbán Viktor vall, egészen szokatlan és diplomáciai szempontból megengedhetetlen. Ám Macron megengedi magának, hogy könnyedén belerúgjon a magyar kormányba. Honnan veszi ehhez a bátorságot?

Ám mindezeknél is árulkodóbb az újabb külpolitikai húzása: egy nappal a visegrádi országoknak nagy sikert és áttörést hozó, akár történelminek is nevezhető EU-csúcs után, június 30-án Párizsban fogadta a V4-ek két tagjának, Csehországnak és Szlovákiának a miniszterelnökét, Andrej Babist és Peter Pellegrinit. Ennek a találkozónak az apropóját az adta, hogy száz évvel ezelőtt ezen a napon alakult meg a közös cseh–szlovák katonai légió Franciaországban, amely felesküdött az újonnan megalakuló csehszlovák állam védelmére.
Ez az alkalom kapóra jött Macronnak ahhoz, hogy kijelentse: az EU egységére van szükség, és el kell vetni a blokkok logikáját.

Ahogyan fogalmazott: „Ezekben a nem egyszerű időkben a blokkok logikájával éppen ellenkezőleg vissza kell szereznünk az egységes arculatunkat, és hatékonyan kell cselekednünk, tiszteletben tartva értékeinket és közös történelmünket.”

Világos mondat, szűrjük le a tanulságokat belőle! Először is: Macron nyilvánvalóan a V4-ek egységének felbomlasztására törekszik, aminek elsődleges célja lehet Magyarország (és egyben Lengyelország) elszigetelése – hiszen, mint tudjuk, a francia kormányfő hazánk legitim kormányának egyetlen értékével sem ért egyet. Macron törekvése egyértelmű: úgy látja, hogy Magyarország, illetve az Orbán-kormány nem megregulázható és hajthatatlan például a menekültkérdésben (ezt bizony jól látja), ezért a lehetséges megoldás, ha a hajlékonyabb cseheket és szlovákokat próbálja megnyerni a saját birodalmi és globalista céljainak, az Európai Egyesült Államok nagy álmának.

Nem véletlen, hogy a találkozón a francia elnök hangsúlyosan hozta szóba az úgynevezett slavkovi (történelmi nevén: Austerlitz) hármas együttműködést (S3), amelyben Ausztria, Csehország és Szlovákia vesz részt.

A franciák kezdettől együttműködtek az S3-akkal, amelyet sokan a V4-ek alternatívájának tekintenek. Nem véletlen az sem, hogy az S3-akat az a Petr Drulák volt cseh külügyminiszter-helyettes kezdeményezte, aki jelenleg nagykövet Franciaországban (!), és akinek meggyőződése, hogy Emmanuel Macron elnökké választása a legfontosabb esemény Európában, mert ez megnyitja az utat a totális európai integráció – a csúcsföderális birodalom létrejötte – előtt, amelyet ő az egyetlen helyes iránynak tart.

Macron számára az S3 felmelegítése ismét egy újabb eszköz lehet arra, hogy megtörje a visegrádi országok közötti egyre szorosabb együttműködést és feldarabolja a saját elképzelései szerint, Magyarországot és Lengyelországot parkolópályára állítva, Csehországot és Szlovákiát pedig bevonva az európai integrációs – értsd: csúcsföderális, birodalmi jellegű – folyamatba. Amikor azt mondja, hogy vissza kell szereznünk egységes arculatunkat, az nem jelent mást, mint Macron azon célját, hogy Merkel és Németország meggyengülését kihasználva Franciaország irányításával jöjjön létre az új, felülről irányított unió.

Amikor pedig arra utal, hogy tiszteletben kell tartanunk közös értékeinket és történelmünket, akkor bizony valahogyan tényleg a történelem jut az ember eszébe a homályból feltünedező francia, cseh, szlovák, román és osztrák együttműködéssel…

Macron egyszerre nacionalista és globalista, a Rothschild-ház embereként egy új, globális világrend híve, amelyben azonban Franciaország a maga nagyságának megfelelően vesz részt. E céljainak megfelelően meg akarja törni a közép- és kelet-európai államokat, amelyeket jó láthatóan lenéz és lekezel, bár néha igyekszik ügyelni a látszatra – nem sok sikerrel. Jól látja, hogy Magyarországot és Lengyelországot nem lehet megingatni, viszont úgy gondolja, hogy a cseheket és a szlovákokat a történelmi együttműködések szellemé­ben lehet irányítani és befolyásolni. (Reméljük, hogy ebben nagyot téved.)

Összegezve: Macronnal nagyon vigyáznunk kell; ezért is volt nagy jelentősége a Merkel–Orbán-találkozónak.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás:
Magyar Idők:https://magyaridok.hu/velemeny/macron-a-visegradiak-ellen-3253820/

 

A valódi rendszerváltozás ideje

Harmadik ciklus: a politikai és a gazdasági után a kulturális-szellemi irányvonal is megújulhat.

Ralf Dahrendorf német szociológus közismert – kilencvenes évekből származó – állítása szerint egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt lehet átalakítani, a társadalmihoz hatvan év kell. Dahrendorf a fentieket a közép- és kelet-európai rendszerváltásokkal összefüggésben írta le, azt latolgatva, vajon mennyi időre lesz szükségük ezeknek az országoknak a diktatúrából a demokráciába való átmenethez.

Igaza volt, igaza van-e a német szociológusnak?

Először is azt kell tisztáznunk, hogy ennek megválaszolásához nem 1989–1990-ből, hanem 2010-ből kell kiindulnunk. A valódi rendszerváltás ugyanis megítélésem szerint 2010-ben, a Gyurcsány- és a Bajnai-kormány bukásával következett be; az ezt megelőző korszakot sokkal inkább nevezném egy átmeneti időszaknak diktatúra és demokrácia között.

Ezt jómagam a korábbi években a kommunizmus után jövő posztkommunista rendszernek neveztem el, amely nagyon sok vonásában őrizte még a korábbi, pártállami korszak jellegzetességeit. (Tellér Gyula e húszéves időszakot két, egymással viaskodó rendszer, a posztkommunista és a polgári együttes jelenlétével jellemezte.)

Először is: 1989–1990-ben bár létrejött a demokratikus jogállam és a többpártrendszer, ám nem született új alkotmány az 1949-ben elfogadott sztálinihoz képest, pusztán annak radikális átalakítása történt meg. Sokkal fontosabb azonban ennél, hogy az Antall-kormány a belülről és kívülről érkező baloldali és liberális nyomás közepette, valamint saját gyengeségeinek következtében gyakorlatilag képtelen volt a rendszerváltás során nélkülözhetetlen elszámoltatásra és lusztrációra, átfogó elitcserére, amellyel világos cezúrát vont volna diktatúra és demokrácia közé. Ennélfogva nem tűnt el a posztkommunista politikai elit.

De nem tűnt el a posztkommunista gazdasági elit sem, hiszen a spontánnak gúnyolt, de tartalmát tekintve valóban rablóprivatizáció – azaz az állami vagyon elherdálása – során a jobboldali kormánykoalíció azt sem tudta megakadályozni, hogy a volt pártállami gazdasági – és politikai! – elitréteg átmentse a hatalmát és az állami vezetői pozícióból átüljön az immár magántulajdonba került cégek élére. A szocialista gazdaság tehát szétesett ugyan, de ami helyette megvalósult, azt sokkal inkább lehetett nevezni egyfajta posztszocialista és vadkapitalista elemeket ötvöző, manipulált gazdasági rendszernek.

Emellett nem változtak meg a sajtó- és médiaviszonyok sem, megmaradt a szocialista, baloldali-balliberális uralom, és ugyancsak változatlanul uralták a posztkommunista erők a terepet a kulturális és tudományos életben, a titkosszolgálatoknál, a külpolitikában. Ugyanez volt a helyzet az igazságszolgáltatás és az ügyészség szférájában is (utóbbiaknál még ma is sajátos viszonyokkal nézünk szembe).

Mindebből logikusan következett, hogy 1994-ben, a második szabad választásokon a posztkommunista párt, az MSZP látványosan visszatért a kormányzati hatalomba is – mintegy a mélyben zajló folyamatok betetőzéseként. Megtörtént a visszarendeződés, amit ugyan megtört a Fidesz szerencsés csillagzat alatt megvalósult választási győzelme 1998-ban, ám a volt pártállami hálózatok továbbra is fennmaradtak a társadalom minden szegletében (akkor még vidéken is masszívan jelen voltak a szocialisták), és ez odavezetett, hogy 2002-ben ismét megnyerték a választásokat.

Ráadásul a Medgyessy-féle kormány – szemben az Antall- és részben az Orbán-kormánnyal – rögtön brutális elitvisszacserét hajtott végre gyakorlatilag a társadalom minden szegletében. Újra előállt tehát a posztkommunista rendszer, és Gyurcsány Ferenc alatt mindez tetőződött.

A 2002-es vereség azonban az Orbán Viktor vezette Fidesz számára világossá tette, hogy innentől kezdve be kell hatolni a társadalom szöveteibe, hálózataiba, mert e nélkül képtelenség lesz tartósan (és nem pusztán egy ciklusra!) leváltani a posztkommunista-liberális rendszert. Innentől indult el egy alulról szerveződő folyamat, amelyben ugyanolyan jelentősége volt a polgári köröknek, mint a gazdasági bázisok kiépítésének, a médiaháttér építésének, az értelmiségi-kulturális hálózat megszervezésének és még lehetne sorolni.

S miközben a Gyurcsány-kormány leamortizálta magát a közvélemény előtt az őszödi beszéddel és annak következményeivel (lásd békés tüntetőkkel szembeni kegyetlen fellépés), addig a Fidesz–KDNP felkészült a most már átfogó, nem pusztán a politikai szférát érintő hatalomátvételre. (Tellér Gyula kettősrendszertétele szerintem erre az évtizedre igaz.)

2010 ezért vízválasztó: a második Orbán-kormány kezdettől fogva tudatosan törekedett arra, hogy valódi rendszerváltást hajtson végre és leváltsa az önmagát túlélt posztkommunista rendszert. Egy zavaros, az országnak sok kárt okozó átmeneti időszak után így jutottunk el a rendszerváltás kapujáig, jómagam tehát innen számítom a dahrendorfi kronológiai tétel érvényességét és mérhetőségét. Itt kell újra feltenni a kérdést: igazolódnak, igazolódtak-e a szociológus szavai?

Ha visszatekintünk az elmúlt nyolc évre és két ciklusra, akkor megítélésem szerint a hat hónap és a hat év bizony nagyjából igazolódott, míg a hatvan évvel kapcsolatban abbéli reményemet fejezem ki, hogy ez az időszak talán lerövidíthető.

Ha részletesebben megnézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy a politikai átalakuláshoz valóban nem kellett túl sok idő: már 2011 áprilisában elfogadta a parlament az új alaptörvényt, amire 1990-hez képest több mint húsz évet kellett várni, de a 2010-es választáshoz képest csak egy évet. (A régióban mi voltunk az utolsók a sorban.)

Igen hamar létrejöttek az új sarkalatos törvények is, és bár az elmúlt években történt néhány alaptörvény-módosítás, az alapszöveg kiállta az elmúlt évek próbáját – még ha természetesen vehemensen támadták is mind belföldről, mind külföldről. Azt mondhatjuk, hogy a 2010–2014 közötti ciklusban lezajlott a politikai rendszerváltás Magyarországon, és végre az ehhez nélkülözhetetlen személycserék, a posztkommunista politikai hálózatok kiszorítása is megtörtént.

A gazdasági átalakulás nem ment könnyen, hiszen a második Orbán-kormány gazdasági és pénzügyi csődöt örökölt a balliberális kormányoktól, először is válságkezelést kellett végrehajtani, konszolidálni kellett az ország költségvetését. Mégis elmondható, hogy a 2010–2014 közötti ciklusban megtörtént a gazdasági konszolidáció, míg 2014 és 2018 között megindult a gazdasági fejlődés is, növekedésnek indult az életszínvonal, a gazdaság stabilan teljesít, remény van a gazdasági teljesítmény további javulására és a nyugat-euró­pai életszínvonalhoz való lassú felzárkózásra. A hat év tehát nagyjából itt is stimmel.

Mi következhet most, a 2018 utáni időszakban, a sorrendben harmadik Orbán-kormány időszakában?

Meggyőződésem szerint mostantól már van idő és tér, van forrás és elegendő háttér a megvalósított politikai és gazdasági rendszerváltás kulturális, szellemi és társadalmi alapzatának megteremtésére. Mert azt mondjuk ki: a válságkezelés során, illetve a nemzetközi, globális erőkkel való késhegyre menő küzdelmek alatt kevesebb energia jutott arra, hogy végiggondoljuk, miért is került a nemzeti-polgári oldal hatalomra, és e hatalom birtokában milyen Magyarországot akarunk felépíteni.

Sok mindent persze tudunk már, tudjuk, hogy nemzeti, polgári és konzervatív értékek tartanak össze bennünket, és ezt kínáljuk fel a társadalom egésze számára is, de ennek finomhangolása még nem történt meg. Most ennek az ideje jött el.

Az első és legfontosabb a kishitűség megszüntetése; végre tényleg el kell hinni a nemzeti oldalnak, hogy képes szellemi irányt mutatni, miközben a balliberális tábor szellemileg kiürült, és az a döbbenetes, hogy bár önmagukat tartják modernnek és progresszívnak, valójában idejétmúlt gondolatokat mantráznak már az országról, Európáról, a világról. (Csejtei Dezső más összefüggésben, de hasonló következtetésre jutott az Esőcsepp a tovaúszó felhőben című, május 18-i cikkében.)

Képtelenek kreatívan reagálni a XXI. századi folyamatokra, megrekedtek annál a valaha szebb napokat látott gondolatnál, hogy mindenben a Nyugatot (meg az EU-t, az ENSZ-t, Soros Györgyöt, a globális elitet stb.) kell követni. Ez bizony lassan már nem több mint apologetizmus, miközben a nemzeti oldal szerzői egyre többször írnak le és mondanak el izgalmas, egy új világkorszakot megérteni akaró és új fogalmakkal operáló gondolatokat.

Kritikusan tekintenek a Nyugatra és a világra, nincsenek előttük tabuk, így kreatívan képesek értelmezni az új jelenségeket. Véleményem szerint ma már a nemzeti és konzervatív tábor a modern és a haladó, a balliberális tábor pedig provinciális és érdektelen.

A második elem: fontos lenne visszatérni a polgári Magyarország soha el nem hagyott, de időnként elhanyagolt eszményéhez és szellemiségéhez. Teljesen érthető például, hogy a gazdasági válság időszakában polgári Magyarországról nem lehetett meggyőzően beszélni, hiszen a polgári középosztály megteremtésének nélkülözhetetlen alapfeltétele egyfajta egzisztenciális biztonság és jólét.

De ma már, ebben a ciklusban tér nyílik a nemzeti tábort összetartó polgári szellemiség felerősítéséhez, amiben megjelenhetnek a viták is, a nézetek finomhangolása, amelynek során nem kell megspórolni a konzervatív, a konzervatív-liberális, a nemzeti, a nemzeti radikális irányvonalak közötti nézeteltérések tisztázását sem.

Nem kell mindig és mindenben egyetértenünk, mert az nem lenne polgári mentalitás és nem is lenne igaz. Kínáljunk fel egy új vitakultúrát a társadalomnak és a közvéleménynek, amely egy erős értékrendre és világképre épül, éppen ezen az erős alapzaton nem fél a vitáktól sem.

Végül a harmadik elem: a németek korábban bevezették a Leitkultur – azaz vezető, domináns kultúra – fogalmát, amely egy ország többségének kultúráját jelenti; a domináns kultúra igényt tart arra, hogy iránymutató, közös alap legyen az ország határain belül. Nem akar elnyomni más (szub)kultúrákat, nem a kirekesztés a célja, viszont felajánlja értékrendjét az ország „háromharmadának” (lásd Orbán Viktor kormányfői beszédét), és igényt tart arra, hogy legitimitása és széles elfogadottsága okán formálja a demokratikus Magyarország szellemi-kulturális-társadalmi karakterét.

A magyar történelemben 1867 óta gyakran fordult elő, hogy a nemzeti-konzervatív oldal vezető, domináns kultúrává vált. Éppen ezért is gondolom, hogy a dahrendorfi hatvan év a társadalmi-kulturális rendszerváltásra jócskán lerövidíthető.

Dr. Fricz Tamás politológus írása

Magyar Idők: https://magyaridok.hu/velemeny/a-valodi-rendszervaltozas-ideje-3118990/