Az ellenzék átlépte a Rubicont

Emelni fogják a tétet a teljes széthullásig, mert nem maradt más választásuk.

A neoliberális hálózat, ha neki nem tetsző párt vagy pártok irányítanak egy országot – ­például Lengyelországban vagy Magyarországon –, akkor előszeretettel ítéli el ezeket a kormányzatokat, mégpedig azzal az érveléssel, hogy „populista”, visszaél a többségi hatalmával, autokráciát, illiberális vagy valamilyen hibrid rendszert hoz létre, amelyik letér a demokrácia útjáról. Ezek az érvelések persze politikai-ideológiai töltetűek, és az említett két ország esetében tételesen cáfolhatók. Az azonban elvontan igaz lehetne, hogy általában a parlamenti többséggel rendelkező kormányoknak van lehetőségük arra, hogy visszaéljenek a hatalmukkal és korlátozzák a demokráciát.

Ám ezzel szemben Magyarországon az elmúlt hetek-hónapok fejleményei alapján valami teljesen új jelenséggel állunk szemben: létrejött a demokrácia szabályait betartó kormány és a demokrácia határait messze túllépő ellenzék kettőssége. Ez egy egészen újszerű jelenség európai és nyugati mércével mérve, hiszen a politológia számára is kihívást jelentő új „hibrid rendszer” jelent meg a láthatáron. Ennek jellemzője: a többség helyett a kisebbségbe szorult ellenzék működő demokráciában nem demokratikus, sőt erőszakos eszközökkel törekszik a rendszer megdöntésére.

De ez miben mutatkozik meg? Először is – és ez a legfontosabb – az ellenzéki pártok, az MSZP-től a Jobbikon át egészen a Momentumig, illetve Márki-Zay Péterig – ­egyszerűen nem fogadják el a parlamenti választások eredményeit. Márpedig ez a demokrácia első és legfontosabb szabálya, mondhatnám, aranyszabály: a mindenkori ellenzék tudomásul veszi, hogy a nép leszavazta, elfogadja ezt a demokrácia normái szerint, és ellenzékben folytatja tevékenységét a következő választásokig.

A jelenlegi balliberális ellenzék – amelyhez nyugodtan hozzáadhatjuk immáron a Jobbikot is – azonban úgy tesz, mintha választások előtt lennénk, mintha a Fidesz–KDNP nem győzött volna néhány hónappal ezelőtt ismét kétharmaddal a választásokon! A nemzeti-konzervatív pártszövetség ráadásul nem „éppen hogy” győzött, nem szoros küzdelemben, hanem európai mércével mérve is elképesztően nagy fölénnyel. Az ellenzék azonban már hetek óta tüntet, lázad és lázít, és szónokaik nagy része világosan ki is mondja, hogy forradalommal, de minimum előrehozott választásokkal meg kell dönteni a jelenlegi, általuk NER-nek nevezett rendszert.

De milyen alapon? Miért? Kinek a nevében?

Amit tesznek, élesen szembe megy mindennel, amit demokratikus normáknak nevezünk. Az a kontinens, ahol nagyon sokszor nem veszi figyelembe, nem fogadja el a vesztes fél a választások eredményeit, nem más, mint Afrika, kisebb mértékben Latin-Amerika. Afrika politikatörténetében számos esetben fordult elő, hogy véreskezű diktátorok elnökválasztásokon újraválasztják önmagukat, az ellenjelölt ezt alapjaiban csalásnak nevezi, s fegyveres konfliktusok törnek ki az országban, Etiópiától Zimbabwén át Libériáig. (Legutóbb a Kongói Demokratikus Köztársaságban zajlott le egy elnökválasztás, amelyen meglehetősen furcsa körülmények között hozta ki győztesnek az ottani alkotmánybíróság Felix Tshisekedit…) De ez ott nem a demokratikus alapnormák folyamatos megszegését jelenti, hiszen ilyenekről aligha beszélhetünk a forró kontinensen, hanem az esetek jelentős részében valóban választási csalások történnek, ez szinte kódolva van az ottani rendszerekben. Afrikában tehát a választások nem mások, mint a faji, etnikai alapú véres összecsapások és polgárháborúk egy-egy fejezetei, amelyeket újabb összecsapások követnek.

Az ellenzék tehát nem tesz kevesebbet, mint hogy az afrikai diktatúrák szintjére rángatja le az országot, mintha a választások pusztán csak színfoltok lennének a hideg polgárháborús események sorában Magyarországon.

Természetesen van egy politikai vis ­maior: ez pedig az, ha a parlamenti választásokról utólag mégis csak kiderül, hogy manipuláltak voltak és becsapták a választókat. Nos, ez történt hazánkban 2006-ban, amikor az őszödi beszéd szeptemberben nyilvánosságra került, amelyben Gyurcsány feketén-fehéren beismerte, hogy éveken át hazudtak a választóknak, s a választási kampányban tett ígéreteiknek pontosan az ellenkezőjét valósították meg. Ennek hatására elsöprő erejű tüntetések kezdődtek szerte az országban, a kormány népszerűsége a mélypontra zuhant, s az október elejei önkormányzati választásokat nagy fölénnyel nyerte meg az ellenzék. Vagyis, egyértelmű volt, hogy egy radikális hangulatváltás zajlott le a választópolgárság körében, a demonstrációk mögött valós társadalmi támogatottság állt. Ezért követelhettem akkoriban többedmagammal cikkeimben és médianyilatkozataimban az előrehozott választásokat, mert ez ott és akkor létező választói akaratot fejezett ki, amelyet az akkori közvélemény-kutatások kristálytisztán alátámasztottak.

De beszélhetnék a 2009-ben általunk megalakított Civil Összefogás Fórum virágvasárnapi, alakuló demonstrációjáról is, amikor a Hősök terén legalább százezer ember jelent meg, és követeltük a Gyurcsány-kormány távozását. Ezzel szemben mire alapozza forradalmi hevületét a mostani ellenzék? Milyen alapon hivatkozik a népre, amely állítólag őket támogatja, de alig pár százan-ezren vannak jelen a tüntetéseiken? Semmilyen alapon! Az ellenzéki pártok és politikusok, illetve az álcivil sorosista szervezetek aktivistái a saját szubkultúrájukban élnek, s abból nem látnak ki. Nekik a „nép” nem más, mint a saját haverjaiknak, facebookos lájkolóiknak, gyűléseik­re járó követőiknek a tábora, akik elhitetik velük, hogy társadalmi akaratot fejeznek ki, s nem pusztán egy belpesti undort mindennel szemben, ami mucsai.

Amit a jelenlegi ellenzék az álcivilekkel együtt próbál, az leginkább arra hasonlít, amit Lenin és Trockij Oroszországgal művelt: egy olyan társadalomra kényszerítették világmegváltó elképzeléseiket, amelynek elsöprő többsége a háta közepére sem kívánta a bolsevizmust. Igaz, nem szabad elfelejtenünk, hogy Lenint a német Warburg család (konkrétan Max Warburg) pénzelte, míg Trockijt a Rockefeller család (nevezetesen Jacob Schiff), s „forradalmukat” ez a globális pénzügyi elit segítette győzelemre. S ez az összefüggés itt és most is fontos és figyelmeztető lehet nekünk: a nyílt társadalmat hirdető neoliberális hálózat sokféle formában és módon támogatja napjaink modern Leninjeit és Trockijait.

Leninék is a népre hivatkoztak, de valójában egy szűk, önmagát világmegváltónak gondoló elit erőltette rá akaratát az orosz népre. A hasonlóság a két kísérlet között szembeszökő. Jelenleg a neoliberalizmus az az ideológia, amelyik kívülről és felülről akarja megmondani az embereknek, hogy mostantól kezdve hogyan és miként éljenek. S az eszközökben sem válogat: látható, hogy egyre kényelmetlenebbé válik nekik a parlamenti választás intézménye, mert hiszen egyre gyakrabban nem azt az eredményt hozza, amire számítanak, amire szükségük lenne „nemes” céljaik elérése érdekében. Ezért egyre többször fogalmazzák meg a közvéleménynek külföldön és itthon is, hogy a választások nem meghatározók, mert a többségi hatalom „meghekkeli” azokat azáltal, hogy korlátozza a sajtószabadságot, elnyomja az ellenzéki hangokat, megszünteti a fékek és ellensúlyok rendszerét, s így a választások eleve nem tisztességesek és fairek.

Ilyenkor fel kell tenni a kérdést: vajon hol szabad a vélemény, hol szabad a sajtó és média? Ott, azaz a „fejlett” Nyugaton, ahol, ha valaki a migránsáramlattal és migránsokkal szemben felemeli a hangját, jogi következményekre számíthat, vagy blokkolják a Facebook-oldalát? Ott, ahol újságírók álriportokat készítenek a „szerencsétlen” menekültek nehéz sorsáról, félrevezetve a nemzetközi közvéleményt (lásd Spiegel)? Ott, ahol a főáramú vélemény mellett gyakorlatilag másféle nézet, kritika nem jelenhet meg, miként így van ez a nyugati média szinte egészében? Vagy abban az országban van sajtó- és szólásszabadság, ahol a regnáló miniszterelnökről a legdurvább szavak, jelzők elhangozhatnak következmények nélkül, ahol tizenéves lányok undorító nyelvhasználatát dicsérhetik meg kórusban a magyar politikai kultúra olyan női bajnokai, mint Kunhalmi Ágnes, Szél Bernadett vagy éppen Bangóné Borbély Ildikó? Elárulom: az utóbbiban. Magyarországon van szólás- és sajtószabadság. Az úgynevezett Nyugaton már régen megszűnt. Ennyit erről.

A magyar ellenzék tehát átlépte a Rubicont – amit az elmúlt harminc évben még senki! –, és ezzel újra óriási károkat okoz a magyar demokráciának. Akárcsak 2006-ban, amikor véresre verte és kínozta az ellene teljes joggal tüntetőket az akkori erőszakszervezetével.
És ennek nem lesz vége, nincs vége. Ugyanis elindultak egy olyan úton, ahonnan nincs visszaút: innentől kezdve újra és újra ­emelniük kell a tétet.

Ugyanis ha obstruálnak a parlamentben, egy centiméterről filmezik és sípolják tele a vezető politikusokat, onnan hogyan mennek vissza normális ellenzéki képviselőbe? Mit szólnának ehhez a megbízóik, vagyis Soros György és a globális elit, akik végső csatába küldték őket? S ha a földön fetrengenek az MTVA épületében, mint egy hisztériás rohamot kapott hülye gyerek, és nekirohannak az ajtónak, mint egy vásári ­komédiás, akkor onnan hogyan válnak újra normális ellenzéki politikussá, aki több mint egy született provokátor, egy anarchista? S ha a legocsmányabb szavakat használják a kormányfőre és társaira, akkor utána hogyan lehet majd egyszer mégis a politikai porondon a normális párbeszédre visszatérniük?

Nos, elmondom: sehogy. Innen nincs visszaút a neoliberális ellenzéknek. S erre, ha még nem tudják, hamar rá fognak jönni. S az a ­rossz hírem mindannyiunknak, vagyis inkább a jóérzésű magyar állampolgároknak, hogy az ellenzék emelni fogja a tétet. Nem tehet mást. Ezért azt is megjósolom, hogy a következő hónapokban valamilyen szinten bojkottálni fogják a parlamenti munkát is. Lehet, hogy részlegesen, lehet, hogy teljesen. S közben tovább zajlik majd körükben a bojkott dumája. Addig, amíg ez a demokrácia keretein belül működő nem demokratikus ellenzék szét nem hullik darabjaira. Ha így lesz, bőven megérdemli a sorsát.

Ismét bebizonyosodott tehát: a demokráciát nem elsősorban az intézményei működtetik. A demokráciát a normák, az erkölcs, a tisztesség működteti – tehát maga az ember.

Szerző: Fricz Tamás politollógus

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/az-ellenzek-atlepte-a-rubicont-3894845/

 

Az unió elveszett szuverenitása

A Külkapcsolatok Európai Tanácsa és a Külkapcsolatok Tanácsa az egész kontinenst behálózza.

Kik irányítják valójában az Európai Uniót? Talán Jean-Claude Juncker? Vagy Frans Timmermans? Esetleg az Európai Tanács? Vagy az ­Európai Parlament? Vajon a formális, látható uniós fórumokon dőlnek el az igazi kérdések euróról, gazdasági lépésekről, migrációról, költségvetésről, támogatásokról, kötelességszegési eljárásokról, a 7-es cikkely megindításáról? Vagy talán a háttérben, zárt ajtók mögött?
Megelőlegezett válaszom a következő: az Európai Unióval kapcsolatos lényeges, meghatározó ügyek informális csatornákon dőlnek el.

Az Európai Uniót a globális – elsősorban pénzügyi – elit irányítja néha direkt, gyakrabban indirekt eszközökkel. Ettől még számos részletkérdés van, amelyben a bizottság bürokráciája vagy a tanács hoz döntéseket, de ezek általában nem a meghatározó kérdések.
Ahhoz azonban, hogy észrevegyük és felfogjuk a globális elit hálózati jelenlétét az unió körül és az unióban, ki kell lépnünk a hagyományos információs keretekből, s nem pusztán a sorok között kell olvasnunk, mint a régi pártállami időkben, hanem alternatív hírforrások után is kell néznünk, s ott keresni a hiányzó információkat.

A nyugati sajtó és média ugyanis politikailag korrekt nyelven beszél, s tevékenységének éppen az egyik legfontosabb célja, hogy a valóságos mozgatórugókat, informális döntési pozíciókat és hálózatokat eltitkolja előlünk, avagy ha mégis felszínre kerülnek, elkenje, bagatellizálja és nevetségessé tegye előttünk.

Nem véletlen az sem, hogy alig esik szó egy, az unió mellett – vagy fölött – működő szervezetről, amelyiknek azonban az unió döntéseire gyakorolt informális, de annál nagyobb és jelentősebb hatása még logikai úton is könnyen levezethető.

Az European Council on Foreign Rela­tionsról, a Külkapcsolatok Európai Tanácsáról (ECFR) van szó. Ezt a szervezetet Soros György segítségével alapították 2007-ben, aki az anyaszervezetnek, a Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa, CFR) is tagja, sőt egy ideig igazgatója is volt. A tanács a honlapján megfogalmazott ars poeticája szerint a – gróf Richard Coudenhove-Kalergiig visszavezethető – páneurópai koncepció hívei, amelyet Brüsszellel és a tagállamokkal együttműködve szeretnének érvényre juttatni. Világos szavak, fordítsuk le magyarra: céljuk az Európai Egyesült Államok létrehozása.

Ha egy leányvállalatról beszélünk, akkor aligha lehet kérdéses, hogy annak működését alapvetően az anyavállalat irányítja. Éppen ezért, ha meg akarjuk érteni, hogy kiket és mit képvisel az ECFR, akkor tudnunk kell, hogy miféle intézmény a CFR, azaz a Külkapcsolatok Tanácsa. A CFR, amelynek központi székháza New Yorkban van, nem más, mint az egyik, ha nem a legnagyobb erővel, forrásokkal és hálózattal rendelkező globális irányító intézmény. Aki rámegy a szervezet honlapjára és áttekinti, hogy kik és milyen cégek, intézmények a tagjai – mintegy ötezer tagot számlál –, rögtön látja, hogy itt a világ legnagyobb és legerősebb politikai, gazdasági, pénzügyi és médiaérdekeltségei vannak jelen.

A Külkapcsolatok Tanácsát 1921-ben alapították (társintézménye a londoni Királyi Külügyi Intézet), az első időszakban a Rothschild Bankház irányította, később azonban a Rockefeller család vette át a tanács ellenőrzését. Ha csak a természetes személyeket vesszük, elég annyit mondani, hogy a második világháború utáni szinte mindegyik amerikai elnök, a legtöbb amerikai külügyminiszter és védelmi miniszter is a tagja volt – demokraták és republikánusok egyaránt.

Jelenleg vezetői politikusok, kormányzati emberek, a média, az oktatás, a tudomány kiemelkedő személyiségei, a civil szféra irányítói stb. tagjai a testületnek. De káprázatos azoknak a multicégeknek is a listája, akik részt vesznek a CFR tevékenységében. Csak a példa kedvéért, az alapító cégek közé tartozik többek között a Chevron, az ExxonMobil, a Goldman Sachs bankház, a Google, a J. P. Morgan, a Moody’s, a Morgan Stanley, a Nasdaq, a Pepsi és a Viasat. De sorolhatnám tovább: Generali, BP, Credit Suisse, a mostanában bajban lévő Deutsche Bank, a Paypal, a migránsbizniszbe jócskán beleálló MasterCard, a Shell, a Toyota, a Boeing, a Fitch Ratings, az IBM, a Walmart, a Total, a Mitsubishi, és hát természetesen a Soros Fund Management LLC.

Soroljam még tovább, Lendvai Ildikó?

Tehát: a világ legnagyobb bankjai, brókerházai, befektetőcégei, multinacionális nagyvállalatai, biztosítótársaságai, médiabirodalmai egyaránt jelen vannak ebben a különös, gigászi befolyással bíró nem is intézményben, hanem – mert ez a pontos – globális hatalmi hálózatban.

A CFR-hez korábban és ma is kötődő személyek számtalanszor kifejezték elköteleződésüket egy új világrend kialakítása, a globális szabadkereskedelem, a nemzetállamok háttérbe szorítása, a multikulturalizmus és a migráció hasznossága s ami témánk szempontjából a legfontosabb, az Európai Unió szuperföderális állammá való átalakítása, azaz a világkormányzás európai bázisának megteremtése mellett.

Aligha lehet kétségünk, hogy a Soros György és fia által felügyelt Külkapcsolatok Európai Tanácsa mint fiókintézmény az anyaintézményhez hasonló célokat követ. Az ECFR-nak 330 tagja van, s itt is, akárcsak a CFR-ben, vezető európai politikusok, kormánytagok, médiaguruk, a tudományos és oktatási élet befolyásos személyiségei találhatók meg köztük.

De ami a legfontosabb: számos, az Európai Unió testületeinek – a bizottságnak és a parlamentnek – volt és mai befolyásos vezetői tagjai az ECFR-nak, ismét csak a példa ked­véért: Pierre Moscovici jelenlegi biztos, Joschka Fischer volt külügyminiszter és nem mellékesen igazi ’68-as „hős”, Romano Prodi volt bizottsági elnök, a számunkra jól ismert, Gyurcsány-hívő Joaquín Almunia volt pénzügyi biztos, Alexander Graf Lambsdorff neoliberális politikus, Sigmar Gabriel volt szociál­demokrata külügyminiszter, Hannes Swoboda volt szocialista parlamenti képviselő és a végére egy kedvencünk: Ulrike Lunacek asszony, az EP korábbi alelnöke, Judith Sargentini egyik „elődje”, az Orbán-kormány elkötelezett híve… Egyszóval csupa-csupa liberális és a globalizmusnak elkötelezett személy.

A magyar tagok közül érdemes megemlíteni Bajnai Gordon volt miniszterelnököt, Ficsor Ádámot, a Gyurcsány-kormány volt miniszterét,vagy Meszerics Tamás LMP-s képviselőt, aki arról ismerszik meg, hogy tartalmilag teljesen elfogadhatónak ítélte a Sargentini-jelentést. De ami a legszebb: Soros Györgyöt és fiát, Alexander Sorost a tagok nemzetek szerinti felsorolásában a magyar tagok között tartják számon.

A magyar érdekképviselet tehát már biztosított. Utóbbiban azért mégsem lehetünk olyan biztosak, hiszen tavaly tavasszal az ECFR ötven tagja, befolyásos európai személyiségek – köztük Bajnai Gordon – nyílt levelet tettek közzé a magyar felsőoktatási törvény ellen és a Soros-féle CEU (Közép-európai Egyetem) védelmében. Ebben gyakorlatilag felszólították (!) az Európai Bizottságot és az unió tagállamait, hogy minden erővel lépjenek fel a törvény ellen.

Még egy érdekesség: az ECFR-nak jelenleg 34 szakértője van, és e csapat csaknem egyharmada vagy arab származású, vagy beszél valamilyen arab nyelven. Teljesen érthetőnek tűnik mindez, hiszen mégiscsak egy európai intézményről van szó: nem árt a nyitottság Afrika és Ázsia irányában. De talán az is számít, hogy megfelelő szakértőkkel készítsék elő a szép, iszlám migránsokkal „megmentett” európai jövőt.

A Soros György és fia által felügyelt Külkapcsolatok Európai Tanácsa kézzelfogható, egyértelmű, igen erős és befolyásos hálózattal van jelen az Európai Unió, különösen a bizottság és a parlament életében. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a ECFR behálózza az uniót, s nem együttműködésről, hanem nyomásgyakorlásról, sőt megítélésem szerint irányításról van szó. Itt kell említeni a DC Leaks nyilvánosságra került titkos dokumentumát, amelyből kiderül, hogy a parlament 751 képviselője közül 226-ot tartanak nyilván Soros és szervezetei megbízható szövetségesének.

Ha ebből a szempontból nézzük Soros György rendszeres találkozóit az unió vezetőivel, amelyekről soha nem tudhatunk meg semmi érdemlegeset (éljen a demokrácia, a sajtószabadság és a transzparencia!), vagy ha azt vesszük, hogy az új spanyol miniszterelnöknek, Pedro Sáncheznek az első dolga volt Sorossal négyszemközt találkozni, s ha ehhez hozzávesszük, hogy az ECFR nyilvánvalóan Soros ellenőrzése alatt áll, akkor sajátos következtetésekre levonására van jó okunk. Ez pedig az, hogy van egy szervezet, amelyik gyakorlatilag az unió deep state-jeként, mélyállamaként van jelen. Egyfajta háttérerőként, amely nagymértékben megszabja, hogy milyen döntések szülessenek az unióban. Amíg teheti, amíg minderre nem hívjuk fel a közvélemény figyelmét.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/az-unio-elveszett-szuverenitasa-3871529/

Ki fogunk tartani

A migrációs csomag a világkormány élesített fegyvere.

A globális elit világkormányzásra készül, és ezt most már nem is igazán tagadja. Jómagam ezen belül három területet különítenék el: a gazdaságot, a társadalmat és a politikát. A globális gazdasági irányítás intézményei már többé-kevésbé adottak, ide tartozik többek között az IMF és a Világbank, de fontos szerepe van a világkereskedelmi szervezetnek (WTO), a G7-eknek és a G20-aknak is, hogy más példákat ne említsek. A társadalom globális irányítását készítik elő az elsősorban Soros Györgyhöz és a Nyílt Társadalom Alapítványhoz köthető, civilnek gúnyolt hálózatok, amelyek a nemzetállamok fölött és alatt helyezkednek el – ezek a társadalom átgyúrásának elsődleges bázisai.

És hátravan még a politika, itt a cél a globális kormányzás megvalósítása. Érdemes észrevennünk, hogy a globális elit számára kapóra jött a migránsválság, amelyet természetesen részben maga idézett elő: amúgy is az Európába irányuló migráció megszervezése és Európa etnikai és felekezeti átalakítása a céljuk, ennek kapcsán pedig tesztelni lehet egy új típusú globális irányítást. Éppen ezért érdemes alaposan tanulmányoznunk, hogyan is lép életbe az ENSZ migrációs csomagja, hogyan válik globálisan érvényes jogi és normatív keretszabállyá, amelyet később már minden nemzetállamnak be kell tartania.

Mik ennek az először élesbe kapcsolt világkormányzás-modellnek az alapvető elemei?

Először is, kiválasztották a világkormányzásra szerintük leginkább alkalmas nemzetközi intézményeket, ez lenne globálisan az ENSZ; a célkontinens, vagyis Európa szintjén pedig az Európai Unió, különösen annak bizottsága. Nem vitás, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete a hidegháború időszakában lényegében véve sóhivatallá vált, döntéseinek és határozatainak nem volt sem súlya, sem különösebb jelentősége.

A Szovjetunió megszűnése, a világ látszólagos egypólusúvá válása után azonban – de különösen az utóbbi években – a globális elit ismét felfedezte magának ezt az intézményt, amit ma már alkalmasnak tart arra, hogy a világkormányzás egyik meghatározó szervezetévé váljon – természetesen az ő hathatós segítségükkel. Az Európai Unió vezetése, a brüsszeli elit pedig már régóta a globalizmus, a világkormányzás híve. Közben az ENSZ elitjébe beáramlottak Soros György emberei, akik egy az egyben, szolgai módon követik főnökük utasításait.

Nézzük a neveket: 2018. augusztus 10-én Michelle Bachelet chilei szocialista politikus lett az ENSZ új emberi jogi főbiztosa, aki 2009-ben Chile köztársasági elnökeként a legmagasabb állami kitüntetést adta Soros Györgynek mint a demokrácia és a haladó eszmék bajnokának (reméljük, nem lesz örökös bajnok Sorosból).

Egyébként elődje, Zeid Raad al-Husszein sem volt éppen Soros ellensége, viszont annál inkább Magyarország ostorozója. Michelle Bachelet egyébként korábban súlyos korrupciós ügyekbe keveredett, de semmi vész, a globális elit kezében lévő, kézi vezérelt The New York Times feloldozta bűnei alól, ugyanis azt írták róla, hogy ő az egyetlen tisztességes női vezető széles nagy Latin-Amerikában. Ettől kezdve Bachelet asszony máris oké lett.

De ennél még fontosabb, hogy amikor az ENSZ februárban nyilvánosságra hozta a migrációs kompakt tervezetét, akkor a globális elitnek nyakig elkötelezett főtitkár, António Guterres nevében a kanadai származású Louise Arbour asszony mint az ENSZ különleges képviselője készített el egy véleményező dokumentumot a tervezetről.

Az anyag címe már önmagában beszédes: „Tegyük a migrációt mindenkinek hasznossá!”, s a következő alapvetéseket tartalmazza: népszerűsíteni kell a migrációt, a pozitívumait kell hangsúlyozni a közvélemény előtt, segíteni kell a migránsok családegyesítését, a migráció ellen bevezetett biztonsági intézkedéseket le kell állítani, mert az fenyegeti a migránsok biztonságát és megbízható útvonalakat kell létrehozni a migráció számára – tehát nem leállítani, hanem megszervezni kell a migrációt.

A különleges képviselő valóban rendkívül egyedülálló, hiszen egészen véletlenül szoros szálak fűzik Soros Györgyhöz: ő korábban a Soros által pénzelt, brüsszeli székhelyű nemzetközi kríziscsoport vezérigazgatója volt, s tevékenységéért 2010-ben a Közép-európai Egyetem Nyílt Társadalom díját vehette át személyesen Soros Györgytől. Soros tehát szoros pórázon tartja a hölgyet – s mint a migrációért felelős különleges megbízott, Sorosért és a globális elitért meg is tesz mindent.

Módja is volt rá, hiszen egészen sajátos módon az ENSZ migrációs paktumja a tagállamok közötti megbeszélések után még visszakerült a nemzetközi migrációs konferencia főtitkárához, aki még javíthatott a tervezeten a marrákesi, illetve a december 19-i közgyűlési elfogadás előtt. A főtitkár neve egész véletlenül: Louise Arbour…

Talán mindezek után nem csoda, ha kijelentjük: a 152 igen, 12 tartózkodás és 5 ellenszavazat mellett elfogadott migrációs csomag nem más, mint a globális elit által kidolgozott, diktált, az ő céljaikat szinte százszázalékosan érvényesítő terv a világ etnikai, vallási, civilizációs és kulturális keveredésére, ezáltal egy új kozmopolita világtársadalom kialakításának forgatókönyve. A világkormányzáshoz tehát feltétlenül szükség van megfelelő intézményekre, megfelelő személyi hálózatra, utána következhet a megfelelő célok megfogalmazása, elfogadtatása és érvényre juttatása.

Ez utóbbi esetében a következőkre mint modellértékű elemekre érdemes felfigyelnünk: új identitás teremtése, ehhez normák megfogalmazása, illetve a cselekvési formák fokozatos, eleinte óvatos és engedékeny javaslata, később ezek szigorú (jogi alapú) számonkérése és kikövetelése, a végén pedig az ellenállókkal szemben kemény szankciók alkalmazása.

Kezdjük az új identitással: ha világkormányzást és világtársadalmat akarunk (mármint az elit), akkor ehhez meg kell teremteni a globális identitást. Ezért nem véletlen, sőt nagyon tudatos, hogy már a 2016. szeptember 19-i, az ENSZ által elfogadott New York-i nyilatkozat – mely elindította a migrációs csomag elfogadásáig vezető utat – kijelenti: „A menekültekért az egész világközösség felelősséggel tartozik.”

A kulcsszó: a világközösség. Ez a fogalom jelenik meg a végső, most decemberben elfogadott csomagban is: világközösség, nemzetközi közösség vagy globális közösség. Nyilvánvaló, hogy akkor lehet globális kormányzásról és társadalomról beszélni, ha van globális identitás is. Ezért vezették be a fogalmat, s a következő hónapokban-években egyre többször fogjuk ezt hallani nemzetközi fórumokon és nyilatkozatokban. Előkészítendő a szép, új világot.

Ezek után jönnek a normák: a migráció váljon emberi joggá, szűnjenek meg a legális és az illegális migráció közötti megkülönböztetések, hiszen a migráció alapjában véve pozitív folyamat, mindenki számára roppant hasznos és üdvözlendő. Ezért tegyük normává azt is, hogy a migrációt nem megállítani, hanem megszervezni és menedzselni kell; a határvédelem helyett beszéljünk határigazgatásról; a bevándorlók személyes adatait ne adjuk ki (az európai őslakosokról viszont mindent tudjunk); segítsük a migránscsaládok egyesítését, ezzel is gyorsítsuk a kevert fajú Európa létrejöttét.

Identitás és norma azonban csak akkor érvényesül, ha teszünk az érvényesülésért: a migrációs csomag szövegében számtalan helyen szerepel a „kötelező”, „tegyük kötelezővé” kitétel. Egyes helyeken persze csak ajánlásról, javaslatról van szó, más helyeken viszont már feltűnik a szigorúbb hangvétel. És persze arra hivatkoznak, hogy nem kell félni a csomagtól, hiszen összességében ez egyetlen országra nézve sem kötelező érvényű. Ez azonban semmi más, csak taktikázás és szemfényvesztés a globális elit részéről. A most még csak ajánlások a későbbiekben etikai, majd jogi normává válnak.

Mindezek után, az utolsó szakaszban következhet a keményebb fellépés a globális kormányzás irányában: a szankciók az ellenállókkal szemben. Pedig ki fogunk tartani – ezt üzenjük a globális elitnek Budapestről. Nem akarjuk és nem fogjuk menedzselni a saját nemzeti, vallási és kulturális identitásunk meggyilkolását. Nem, nem és nem.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/ki-fogunk-tartani-3847763/

 

Szétszakadhat az Európai Unió

Kulturális vas­füg­göny fenyegeti a kontinenst

December 23-án megjelent cikkemben (Mérlegen az ellenzék és a kormány) azt írtam, hogy 2018 az erősödő konfliktusok és a konfrontáció éve volt, s jeleztem – de nem fejtettem ki bővebben –, hogy 2019 az összecsapások éve lesz. De milyen összecsapások várhatók 2019-ben?

A legfontosabb: a globális elit, annak ökle, Soros György, illetve az általuk irányított uniós brüsszeli bürokrácia együttesen átfogó támadást intéznek a nemzeti szuverenitáspárti, globalizmus- és migrációellenes kormányokkal, pártokkal és országokkal szemben. Talán még az is felmerülhet a körükben, a globalizmus baloldali, kommunista gyökereihez visszanyúlva, hogy „ez a harc lesz a végső”.

Célkeresztben pedig természetesen azok az országok kormányai lesznek, amelyek a leginkább ellenállnak a célkitűzéseiknek, így elsősorban Magyarország, s utána Lengyelország, de bekerült a képbe Olaszország, Ausztria, Szerbia, Románia, Macedónia és Csehország is – többek között. Ebből kifolyólag sok jóra nem számíthatunk, politikai harcra, nehéz összecsapásokra és küzdelmekre annál inkább.

Először is, az év végén megkezdett parlamenti obstrukciók, utcai tüntetések, lázadások és lázítások, különféle politikai akciók tovább folytatódnak. Ezeken a megmozdulásokon egyre inkább látszódni fog – már most is jól látszik –, hogy szervezettek és irányítottak, méghozzá külső, profi, tapasztalt nemzetközi erők és csoportok segítségével.

A kivitelezés persze továbbra is gyakran lesz béna és ügyetlen, tekintettel arra, hogy az ellenzéki pártok jelenlegi állapotukban örülnek, ha élnek. De a külső támogatás valamelyest mégis megadja az összehangoltság látszatát.

A következő fél évben, a májusi európai parlamenti választásokig legalábbis az ellenzéknek nevezett katyvasz teljes összefogása várható. Igaz ugyan, hogy az ellenzéki pártok között folyamatosak az összeveszések, az intrikák, a heves viták és a presztízsküzdelem, ám eljutottak arra a pontra, hogy most már a létükről – mármint a politikai létükről – van szó.

A globális elit, a Soros-féle „tüntetés- és lázításügyi” szakértők hada ebbe az irányba tereli őket, s valószínűleg egyértelművé tették számukra: ha nem fogtok össze mozgalmilag és szervezetileg az Orbán-kormány megbuktatásáért, akkor leváltunk titeket, mert alkalmatlanok vagytok a céljaink megvalósítására.

Az ellenzéknek jelenlegi állapotában nincs túl nagy mozgástere: kiüresedtek, gyengék, karakteres egyéniségek híján vannak, társadalmi bázisaik szétestek. Viszont foggal-körömmel a felszínen akarnak maradni, mert máshoz nem igazán értenek, és mást el sem tudnak képzelni, mint hogy a politikából éljenek meg.

Idén tehát létrejöhet az egyesített ellenzék pártja, s közös listán indulhatnak az európai parlamenti választásokon – a továbbiak majd utána dőlnek el. Magyarul, közel járunk ahhoz, hogy Magyarországon létrejöjjön egy olyan pusztító kétpártrendszer, amelyben a két oldalt immáron nem törésvonalak, hanem szakadékok választják el egymástól, mert nem pusztán a bevándorlás kérdésében nem értenek egyet, hanem valójában semmiben sem.

Két világlátás küzdelme ez, amelyben múltról, jelenről, jövőről, egyáltalán az emberi lét értelméről is gyökeresen eltérnek a kiindulópontok. Akárhogy is, azt hiszem, valóban közel járunk ahhoz, hogy immáron két Magyarországról kell beszélnünk – amelyek egymás mellett, egymás között, egymásba gabalyodva léteznek az országhatárokon belül.

Feltehetjük persze a kérdést: vajon hogyan képesek olyan pártok együttműködni, amelyek egy-két éve vagy akár egy-két hónapja még szóba sem akartak állni egymással (és még most sem mindig sikerül)?

Hogyan működhet együtt a 2006-os, Gyurcsány-ellenes tüntetéseken felnőtt Jobbik a Gyurcsány vezette DK-val, többek között az MTVA-székházon belüli bulizásuk alkalmával?

Ezek a pártok eljutottak odáig, hogy az ­ideológiai és értékszempontok számukra már nem számítanak, csak a felszínen maradás. A globális hálózat céljai­nak megfelelően egyetlen érvet hoznak fel a teljes összeborulás magyarázatára: azt, hogy az Orbán-kormány diktatórikus, megszünteti a ­demokráciát és a sajtószabadságot, rasszista és idegengyűlölő.

Márpedig ha így lenne, akkor a teljes ellenzéki összefogás indokolt („félretéve az ellentéteket”). És hát igen, a magyar ellenzék könnyen bújhat a globális elit ideo­lógiai szoknyája mögé, hiszen például a The New York Times mint a hálózat szócsöve a karácsonyi számában arról írt, hogy az Orbán-kormány csak annyiban különbözik a náci rémuralomtól, hogy még nincs Gestapója…

A dolog tehát itt fordul meg: a globalisták azzal, hogy az Orbán-kormányt nácinak állítják be, ideológiai mankót nyújtanak a hazai ellenzéknek, akik megpróbálják a diktatúra elleni küzdelem nevében elfedni, hogy valójában már rég nincs értelmezhető értékrendjük, Magyarország-képük, víziójuk az ország jövőjéről.

Arra kell tehát számítanunk a ­2019-es évben, hogy a globális hálózatok jelenléte állandósul Magyarországon, s persze nemcsak nálunk, hanem számos más, már említett országban is, de azért mi különösen erős figyelmet kapunk, hiszen Soros Györgynek mindenképpen szívügye Magyarország.

A belügyek a XXI. században erőteljesen nemzetközi ügyekké is váltak. Ennek figyelembe nem vétele esetén esélyünk sincs arra, hogy megértsük a folyamatokat, s hogy tenni tudjunk az egyre durvább, szuverenitásunkat sértő beavatkozásokkal szemben.

Mantrázzon bármit a liberálisnak gúnyolt főáramlat összeesküvés-elméletekről, egyetlen szavukat se higgyük el, hiszen az összeesküvés-elméletekről szóló vádaskodás semmi más, mint a valós céljaik leplezése. Vagy egyeseknél végtelen naivitás, a hasznos idióta szerepének tudatlan vállalása.

Azt pedig fölös illúziók nélkül meg kell állapítanunk, hogy számos pártcsalád, így a liberális, a szocia­lista-szociáldemokrata, a radikális baloldali, a kommunista, illetve a zöld pártcsalád ­egyértelműen kiáll a fenti koncepciók mellett és fenntartás nélkül támogatja azokat.

Ugyanakkor ennél is nagyobb probléma, hogy a mérleg nyelve szerepét játszó konzervatív néppárti pártcsalád belülről megosztott, s még nem dőlt el, hogy melyik irányvonal kerekedik felül a pártfrakción belül.

Vagyis, ha még jól is szerepel májusban a néppárt és megnyeri a választásokat, sajnos az sem jelenti automatikusan azt, hogy egy új, néppárti politikusok által delegált brüsszeli vezetés 2019 őszétől leveszi a napirendről a föderális birodalommá válásnak és a migráció legálissá tételének, illetve egy új, kevert fajú Európa létrejöttének a koncepcióját.

Másfelől, a liberálisok és a baloldal – évszázados hagyományaiknak megfelelően – a kampány során semmilyen erkölcsi gátat vagy skrupulust nem ismernek majd a céljaik elérése előtt. Láttuk már, hogyan kampányol kedvencünk, Guy Verhofstadt az Orbán-kormánnyal szemben, s látjuk azt is, hogy a minket imádó Judith Sargentini asszony milyen hevesen követeli a Magyarország elleni 7-es cikkely mielőbbi megtárgyalását az Európai Tanácsban.

További nyilvános, nagy médiatámogatást élvező felszólalásokra, Magyarországot pocskondiázó jelzők és szentenciák tömegére számíthatunk vezető euró­pai és uniós politikusok szájából.

Az a különleges, hogy az európai parlamenti választásoknak először van európai témája és tétje. Csakhogy ez viszont rögtön arról szól, hogy egyben ­tud-e maradni az unió, vagy olyan kulturális vasfüggöny hullik le Európa közepén a választások után, amelynek következtében az unió felbomlása sem zárható ki: egy nyugat-európai Eurábiára és egy közép- és kelet-európai nemzetek szövetségére.

A szerző politológus

A demokrácia felszámolása

  1. január 3. csütörtök 10:00

A veszély nem a politikai szélsőségek irányából, hanem a globális elit részéről fenyeget

Veszélyben van a demokrácia, ám a veszély nem a politikai szélsőségek irányából érkezik, hanem a globális pénzügyi elit és a hozzájuk kapcsolódó hálózatok felől. Ennek az elitnek ugyanis útjában van a demokratikus intézményrendszer és eljárásmód, amely a nemzettudat mellett az utolsó, ami akadályokat gördít a céljaik megvalósítása elé.

Ez a globális elit, s ennek szerves részeként Soros György álcivil hálózata teszi is a dolgát: egyre látványosabb támadásokat intéz a demokratikus úton hatalomra jutott kormányzatok ellen, amelyek a nemzeti szuverenitást védik, és fellépnek a migráció ellen. Ennek láthattuk tanújelét az elmúlt napokban Bécsben, Rómában, Belgrádban és Budapesten. Nem nehéz megjósolni: az európai parlamenti választásokhoz közeledve ezek a demokrácia és a nemzeti identitás elleni támadások még tovább erősödnek és ezzel párhuzamosan eldurvulnak, ezt láthatjuk hazánkban is.

A globális elit, amelyről az ősszel jelent meg egy szociológiai, leíró jellegű, átfogó munka, mégpedig Peter Phillips munkája, Giants: The Global Power Elite (Óriások – a globális hatalmi elit) címmel, immáron egyre kevésbé titkolt célja egy kozmopolita világtársadalom létrehozása, amelyben az identitásukat veszített, fogyasztópolgárrá degradált, atomizált emberek tömegei könnyen manipulálhatók és irányíthatók lesznek.

Egy ilyen szép új világban vagy inkább falanszterben elérhető a globális piaci profit maximalizálása. Másfelől – s ez is az alapcélok közé tartozik – a világkormányzás kordában tartaná az embereket, ellehetetlenítené a lázadásokat és felkeléseket, kitörne az „örök béke” (Immanuel Kant). Az az örök béke, amely a koporsók békéje lenne, mert megszüntetne minden hagyományos emberi közösséget a családtól a nemzetig, amelyben és amelyért élni lehet és élni érdemes.

Nemrég halt meg idősebb George Bush volt amerikai elnök, egyben a Skull and Bones (Koponya és Csontok) titkos társaság tagja: ő volt az, aki a hidegháború befejeződése, a kommunizmus bukása, s a világ egypólusúvá válása kezdetén nyíltan és többször beszélt az új világrendről, először 1990. szep­tember 11-én. Nos, ebben az új világrendben – ha megvalósulna – nem fér meg a demokrácia, mert a cél éppen az, hogy a világ sorsáról ne a buta, tudatlan, maradi állampolgárok döntsenek nemzetállami keretek között, hanem a kiválasztott, erre hivatott elit.

Drábik János közíró azért nevezi szervezett magánhatalomnak a globális pénzügyi elitet, mert őket senki nem választotta meg, tehát hatalmuk nem demokratikus alapokra épül, ellenkezőleg; lényegében nem másról, mint a bankárcsaládokon belül hatalmas vagyonok dinasztikus jellegű örökléséről van szó, generációról generációra.

Ennek a zárt elitnek éppen ezért ősellensége a demokrácia, hiszen azzal, hogy választásokon nem tudnának hatalomra kerülni, pontosan tisztában vannak. (Vigyázó szemünket vessük csak újra Párizsra és Franciaországra: a globális elit által kiválasztott, Rotschild-bankházban nevelkedett Emmanuel Macron gőgös, túlzásba vitt elitizmusa felbőszítette a francia népet, Párizs napokig-hetekig lángokban állt, s ha Macront rövid időn belül még egyszer mérlegre tenné a demokrácia, lehet, hogy csúfos kudarcot vallana.)

Érdemes megfigyelnünk, hogy az elmúlt harminc évben, a hidegháború befejeződése óta milyen módszereket alkalmaz a globális elit a demokrácia leépítésére, háttérbe szorítására, manipulálására.

A globális elit által átszőtt és irányított Euró­pai Unió, illetve tágabban a brüsszeli bürokrácia új európai alkotmányt kívánt elfogadtatni a kétezres évek elején, hogy a megfelelő reformokkal közelebb kerüljön az áhított cél, a szuperföderális Európai Egyesült Államok megvalósítása felé.

Ám az európai alkotmánytervezet, amely – jól emlékezhetünk – nem tartalmazta az unió keresztény gyökereire való hivatkozást, elbukott a francia és a holland népszavazásokon. Azt hinné az ember, hogy ebben az esetben az alkotmány gyökeres átdolgozása következhetett volna.

Ám erről szó sincs, az uniós elit úgy döntött, hogy néhány fejezetet kidobva, de a szöveg döntő részét változatlanul hagyva már nem mint alkotmányt, hanem mint szerződést teszik a tagállamok elé aláírásra. A lisszaboni szerződést alá is írták a tagállamok 2007. december 13-án. Írország azonban mégis népszavazást tartott a szerződésről – egyedül a tagállamok közül –, s az ír nép 2008. június 12-én nemet mondott a kormány által már aláírt szerződésre.

Mi történt ekkor? Elkezdődött az uniós elit és az ír politikusok tárgyalása, s „kreatív” megoldásra jutottak: az íreknek garanciát adtak néhány kérdésben, s 2008. október 2-án megismételték (!) a népszavazást. Láss csodát, a kellően erőteljes propaganda hatására az ír nép ekkor már megszavazta a szöveget, így a lisszaboni szerződés 2009. december 1-jén életbe lépett. Sajnos az ír nép azóta is erős agymosáson esett át, hiszen a hagyományos katolikus ország népszavazáson fogadta el az egyneműek házassághoz való jogát is.

Innen eredeztethető a nem megfelelő eredménnyel záruló szavazások megismétlésének módszere, mint teljességgel antidemokratikus eljárás.

A következő lépés a tagállamok kormányfőinek nem parlamenti választás, hanem delegálás útján való pozícióba helyezése. Ez 2011-ben kétszer is megtörtént, mégpedig Görögországban és Olaszországban. Mindkét ország pénzügyi és adósságválságba került, s ekkor úgy döntött az uniós és a globális elit, hogy nincs idő holmi parlamenti választásra meg a demokrácia nevezetű játékra, ezért egész egyszerűen – megfelelő tárgyalások után – lemondatták Silvio Berlusconit és Jórgosz Papandréu miniszterelnököket, s utána szakértői – értsd: az IMF, Világbank, Európai Központi Bank, Európai Bizottság akaratát végrehajtó – kormányokat neveztek ki a két ország élére.

Lukász Papadímoszt delegálták a görög kormány élére, aki jellegzetesen a globális pénzügyi elit tagja. Amerikában a Columbia Egyetemen tanított, a Federal Reserve Bank (Fed) közgazdászaként dolgozott, később a globális elit egyik központi testületének, a Trilaterális Bizottságnak is tagja lett. Mario Monti került az új olasz kormány élére, aki előtte az Európai Bizottság gazdasági területeket felügyelő biztosa volt két alkalommal is. Mindketten végrehajtották a szokásos leckét: átfogó megszorítások következményképpen a nép életszínvonalának látványos romlása.

S máris elérkeztünk az utóbbi évekhez, hónapokhoz; a 2019-es európai parlamenti választásokhoz közeledve azt tapasztaljuk, hogy a globális és brüsszeli elit belehúzott, s egyre durvább támadásokat intéz a demokrácia, a demokratikus eljárások ellen.

Először is itt van a brexit: a britek kilépésről szóló népszavazása 2016 júniusában volt, s a kilépésre szavazott a brit állampolgárok mintegy 52 százaléka. Ennek teljesen logikus és legitim következményeként 2017. március 29-én a brit kormány elindította a kilépési tárgyalásokat.

Igen ám, de a szuperföderális unióban gondolkodó brüsszeli és globális elit nehezen viselte el a nép akaratát. Szinte a kilépési tárgyalások első percétől megkezdődött a politikai nyomásgyakorlás a brit kormányra, amely azt célozta és célozza, hogy meg kell ismételni a népszavazást, mert az emberek meggondolatlanul és tudatlanul döntöttek a kilépés mellett. Ez a nyomásgyakorlás a mai napig tart, s őszintén szólva nem lehet teljesen kizárni, hogy végül célt érnek a globális csoportok.

Íme, itt áll előttünk két módszer a demokratikus eljárások szétzilálására, megfúrására, ellehetetlenítésére: a delegálás és a megismételt szavazás. Utóbbit néhány héttel ezelőtt ismét elővették, mégpedig a humanitárius, vagyis magyarul szólva migránsbeengedő vízum európai parlamenti szavazásakor. Elképesztő és tanulságos volt látni a migránsbarát képviselők megdöbbenését és felháborodását a számukra sikertelen szavazás láttán. López Aguilar, a beterjesztő két másodperc múlva már „pontosan tudta”, hogy itt technikai hiba történt, és azonnal kérte a szavazás megismétlését…

Végül érdemes még megemlíteni a Sargentini-jelentésről szóló európai parlamenti szavazást, ahol egyértelműen elbukott a jelentés, hiszen nem szerezte meg a jelenlévők kétharmadának szavazatát. Ám mit számít ez? A kreatív liberálisok kiharcolták, hogy a tartózkodó szavazatok ne számítsanak szavazatnak. Ez nem volt más, mint a demokrácia szokásrendjének nyilvánvaló megcsúfolása. Folytathatnánk tovább azzal, hogy a brüsszeli elit, ha kell, egyszerű többségi döntésre akar áttérni, más esetekben pedig a konszenzusos elvet hangoztatja, mikor, milyen helyzetben milyen manipulációs technikákra van szükség a céljaik eléréséhez.

Delegálás, egyszerű többség, szavazások és népszavazások megismétlése, konszenzusos elv alkalmazása: mind-mind azt a „szép új világot” célozza meg, amelyben csupán színpadi kellékké, manipulatív legitimációs eszközzé silányodik, s végül elporlad a demokrácia. Nem olyan rég olvashattunk arról, hogy a holland parlament felsőháza eltörölte a véleménynyilvánító népszavazás intézményét. A politikai elit tehát döntött: akkor a továbbiakban ne nagyon népszavazgasson a nép, mert még beleszól a „nagyok” dolgába.

Ez lesz a következő módszer? Ha nem megy másként, eltörlik a demokratikus döntési formákat? S az „elsöprő” kozmopolita kisebbség elsöpri az útjából a demokratikusan választott nemzeti többséget? 2019. május 23–26. között még szavazhatunk az uniós és globális elitről. Demokratikusan!

A szerző politológus