Ki irányította a rendszerváltást?

A felemás átmenetet húsz évvel később valóságos cezúrának kellett követnie

Alapkérdés: kik irányították a magyar rendszerváltás folyamatát, kik szorultak háttérbe, kit mostak le a pályáról, illetve mennyire volt tervezett s mennyire spontán a magyar demokratizáció?

A közép- és kelet-európai országok úgy jutnak el a rendszerváltás pillanatához, hogy a globális elit által elterjesztett s a fősodratúvá vált liberális hálózatok által átvett eszméket kapták normaként, elvárásként. A várva várt jóléti, szociális állam helyett privatizációt és a piac uralmát, az általában vett demokrácia helyett liberális demokráciát s a hagyományos, részben megőrzött keresztény kultúra helyett multikulturalizmust. Az őket segítő, támogató nyugati hatalmak, illetve mögöttük a globális pénzügyi hatalom ezt várta el az új, demokratikus vezetőktől, kormányzatoktól, ehhez nyújtott segítséget, s aki ettől az iránytól merészelt eltérni, azt brutális módon gátolták, korlátozták, szankcionálták – már akkor is.

Ez ugyanúgy érvényes volt a bukott Szovjetunió romjain újra létrejött Oroszországban (lásd Borisz Jelcin pokoljárását), mint Lengyelországban, a balti államokban, illetve Magyarországon. Nem a romantika vezette tehát sem a nyugati hatalmakat, sem a globális tőkét, nem akartak ők semmit jóvátenni és nem akartak senkitől utólag elnézést kérni. Ellenkezőleg: azokkal a posztkommunista, volt pártállami politikusokkal és pártokkal értették meg magukat a legjobban, akik a hagyományos kommunista reflexek szerint Moszkva után most az új nagyhatalmaknak és az uniónak hódoltak be, s akik eltökélt hívei voltak akkor is és ma is a (már nem annyira proletár) internacionalizmusnak, ami jól összeegyeztethető volt már akkor és most is a liberális globalizmussal és kozmopolitizmussal. Az eleve globalista liberális ellenzéki erőkkel – mint Magyarországon az SZDSZ-szel – pedig csípőből, zsigeri módon megtalálták a közös hangot, s az volt számukra a legcsodálatosabb forgatókönyv, ha a posztkommunisták és a globalista liberálisok szövetkeztek egymással az állami vagyon kiárusítására és a nemzeti szuverenitás megszüntetésére.
Ha most harminc évet ugrunk, akkor, mint jól látjuk, nem változott semmi. Nyugaton a helyzet változatlan – mondhatnánk Remarque-kal együtt, kissé kesernyésen.

Nyomásgyakorlás glaszékesztyűben

A nemzetközi szereplők közül a legbefolyásosabbak kétségtelenül a globális pénzügyi elit és az euroatlanti nagyhatalmak voltak. Az utóbbiakat elsősorban az vezette, mindenféle erkölcsi vagy érzelmi megfontolás nélkül, hogy olyan politikai erők kerüljenek hatalomra Magyarországon az első szabad választásokon, amelyek az ő, a régióban és Magyarországon meglévő geopolitikai befolyásukat nem kérdőjelezik meg sem a politikában, sem az ideo­lógiában, sem a gazdaságban, sem a kultúrában. Választott politikai vezetők lévén glaszékesztyűben dolgoztak, látszólag nem erőszakoskodtak, csak indirekt módon próbáltak befolyást gyakorolni az ellenzéki pártokra, majd később az Antall-kormányra. Ennek egy kicsit tán naiv megnyilvánulása volt az, amikor Helmut Kohl arra kérte Antallt, hogy hagyja meg a külügyminiszteri pozíció­jában a valahai pufajkás kommunista Horn Gyulát, nyilván nem érzékelvén, hogy ez a kérése az ’56-os forradalmat tisztelő MDF számára valóban elképesztő javaslat volt.
Ennél sokkal erőteljesebb, sőt agresszívabb eszközöket alkalmazott a globális pénzügyi elit a céljai eléréséhez. Köztudott, hogy Magyarországnak (Lengyelországgal együtt) óriá­si külföldi adósságállománya volt, s az ettől való megszabadulás az egyik alapfeltétele volt a gazdasági konszolidációnak Magyarországon (akárcsak Trianon után). Volt is akarat és szándék erre: Alfred Herrhausen, a ­Deutsche Bank elnöke, egyben Kohl gazdasági főtanácsadója kidolgozott egy konszolidációs pénzügyi programot a két ország és a térség számára, különös tekintettel a külföldi adósságállomány kezelésére. Az ő megközelítése nem érdekalapú, hanem erkölcsi volt, abból indult ki, hogy a Nyugat felelősséggel tartozik a kommunizmus alatt negyven évig vergődő országokért. Herrhausen terveit 1989 őszén a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank elé terjesztette, ám a tény az, hogy Herrhausent 1989 decemberében Frankfurtban a kocsijában felrobbantották.

Sorosnak megtetszett az állami vagyon

Ez véget vetett az értékalapú megközelítésnek, a globális pénzügyi elit félresöpörte a Herrhausen-féle elképzeléseket, s abból indult ki, hogy Magyarország adósságállományát nem szabad átütemezni s főleg nem elengedni. Miért? Mert így lehet a legjobban fenntartani Magyarország pénzügyi, ezáltal politikai függőségét, kiszolgáltatottságát s abbéli kényszerhelyzetét, hogy az adósság-visszafizetés, a válságkezelés érdekében privatizálja az állami, nemzeti vagyont, a stratégiailag fontos ágazatokat, megszorításokat vezessen be, emelje az adókat, korlátok nélkül engedje be az országba a multicégeket és pénzintézeteket. Soros György ekkor azzal a javaslattal állt elő, hogy ha az ő és Andrew Sarlós kezébe adja a kormány a stratégiai szempontból meghatározó állami cégeket, akkor cserébe elintézi a globális elitnél az adósságállomány átütemezését vagy elengedését. Ennek a visszautasíthatatlannak tűnő ajánlatnak Antall József ellenállt, teljesen indokoltan.

Azonban tény, hogy a globális pénzügyi guruk világosan megüzenték az Antall-kormánynak – s személyesen Antall Józsefnek –, hogy az adósság átütemezését még felvetni sem szabad, mert akkor a globális tőke kivonná a pénzeit az országból, ami gyakorlatilag az államcsőddel lenne egyenlő. A globális hálózat azt is elérte, hogy a számukra kedves, mert neoliberális és globalista nézeteket valló, de ellenzékbe kerülő SZDSZ-szel a kormánynak egyfajta sajátos paktumot kellett kötnie.

Tánc gúzsba kötve

Innentől kezdve pedig azt mondhatjuk, hogy az első szabadon választott kormány mozgásterét illetően nem volt teljesen szabad, helyette inkább gúzsba kötve táncolt – pontosabban táncról szó sem volt. Tehát hogyha valamelyik erőcsoport valóban befolyásolta a magyar rendszerváltást, az éppen a globális pénzügyi elit volt, amelynek a szándékaival a nyugati nagyhatalmak nem mentek szembe, mert mindez az ő szándékaikat is tükrözte.

Belpolitikai szempontból három fontos csoportot kell kiemelnünk: a pártállami elitet, az ellenzéki pártokat, illetve a civil társadalmat, amelyik ekkor ébredezett és szervezett tüntetéseket az átmenet folyamán.

Abból kell kiindulnunk, hogy a pártállami elit már a hetvenes évek végétől kezdve bonyolult kapcsolatokat alakított ki a nyugat-európai nagyhatalmakkal, illetve a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel. Megindult a lopakodó kapcsolattartás, 1982-ben felvettük az IMF-hiteleket, s a nyolcvanas évekre a szocializmusból egyre jobban kiábrándult, jól informált fiatalabb pártvezetők, KISZ-vezetők, technokrata szakemberek fokozatosan felkészültek a rendszer átalakulására. A nyolcvanas évek második felében már tudatosan készítették elő hatalmuk átmentését a demokráciába és a piacgazdaságba. (Lásd társasági törvény, átalakulási törvény.) A spontán privatizáció révén a magánosított vállalatok egy részének az élére kerültek, immáron tulajdonosként.

És itt álljunk meg egy pillanatra!

A magyar pártállami elit talán a közép- és kelet-európai posztkommunista pártok közül is a legelsőként és a leggyorsabban ismerte fel, hogy elkerülhetetlen folyamatok indultak el a régióban és a világban, amelynek nem lehet ellenállni, ellenkezőleg, pragmatikus politikusként az élére kell állni. Ennek az iránynak volt az egyik legügyesebb – vagy inkább legpragmatikusabb – képviselője maga Horn Gyula, aki már 1989 decemberében (!) arról beszélt egy gyűlésen, hogy idővel az országnak be kell lépnie a NATO-ba. (Jelen voltam: ez ott és akkor még ellenzéki füllel is elképesztő javaslatnak tűnt.) Az MSZMP tehát tudta, hogy mit akar, tudta, hogy miként akarja magát megkerülhetetlenné tenni az átmenetben, hogy azután a demokráciában is meghatározó tényező maradjon. Beleszorította az ellenzéki pártokat a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokba, amelyeknek a végén megegyezés született, s ennek a következménye az, hogy még a pártállami parlament fogadta el az átalakulás sarkalatos törvényeit s ekkor kiáltották ki a köztársaságot is.

Forradalom kiegyezés útján

E tudatos és tervezett folyamat fontos, szimbolikus állomása volt 1989. június 16., Nagy Imre és társai újratemetése, amikor is az ellenzéki pártok azokkal együtt emlékeztek az áldozatokra, akiknek az elődjei végezték ki őket. Fájó, de ez a nap nem a valódi rendszerváltás, hanem a pártállami elittel való kiegyezés napja volt, ami számomra egyértelműen negatív szimbólum. Sokkal inkább lehetne szimbólum egy három nappal későbbi esemény, június 19-e, hiszen 1991-ben ezen a napon hagyta el az utolsó szovjet katona Magyarországot, tehát ekkor váltunk újra szuverén, szabad nemzetté.

Itt térnék át az ellenzéki pártokra: amíg a pártállami elit nagyjából elérte azt, amit akart a rendszerváltás során, addig az ellenzéki pártokról ez csak részben mondható el. Ennek egyik, de lényeges oka az, hogy az ellenzék, mely az Ellenzéki Kerekasztalban tömörült – tisztelet a kivételnek –, túlságosan is belebonyolódott a pártállami elittel való alkudozásba, másképpen fogalmazva túlságosan is felfelé figyelt, és nem lefelé, a társadalom felé. Elit tárgyalt elittel, s közben elhanyagolták azt a civil erőt, amely az utcán, a tüntetéseken megmutatkozott, s amely egy határozottabb, kevésbé kompromisszumos ellenzéki fellépés mellé is felsorakozott volna.

Ugyanis, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, a társadalom a rendszerváltás mögé állt, amit 1988-ban és 1989-ben a látványos demonstrációk bizonyítottak, például 1988. március 15-én és 1989. ­március ­15-én. Mint ezeknek az eseményeknek a résztvevője, bátran mondhatom, hogy a társadalom jelentős és aktív része a demokratizáció mögött állt, és valóságos elszámoltatást, történelmi igazságtételt, lusztrációt akart. Ha ezek a tömegek pozitív visszajelzéseket kapnak az ellenzéki pártoktól, akkor további társadalmi, alulról jövő nyomást tudtak volna gyakorolni a pártállami hatalomra, nem engedvén, hogy Horn Gyuláék és társaik rossz kompromisszumokba kényszerítsék bele többek között az MDF-et és a hatalomra kerülő Antall-kormányt.

Ez a társadalmi nyomás látványosan megmutatkozott például korábban Lengyelországban, később Kelet-Németországban (Drezdában, Berlinben, Lipcsében), Csehszlovákiában a Vencel téren, Romániában, illetve a balti államokban. Sajnos azonban az ellenzéki pártok vezetői elhitették magukkal, hogy 1989 tavaszától már csak nekik van dolguk a rendszerváltással, a tömegeknek pedig nem. Ez szerintem történelmi hiba volt, fenntartása egy kevésbé szerencsés hagyományunknak, amelyben a politikai folyamatok során nem osztanak lapot a civil társadalomnak, a népakaratnak.

Holott 1956 megmutatta, hogy a nép csodákra képes, amire 1989-ben is képes lett volna, ha például az ellenzéki pártok a tömegek élére állnak. Nem ez történt, hanem az ellenkezője, ennélfogva pedig a magyar rendszerváltás nem vált társadalmi forradalommá, hanem elitforradalom vagy inkább elitegyezkedés maradt – felemás eredményekkel. Antall József „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” bonmot-ja erősen ellentmondásos kijelentés. Ezen a paradigmán fordított nagyot a 2010 után elkezdődött korszak, amely joggal nevezhető második rendszerváltásnak.

A pártállami elit halálos ölelése

Tehát többek között azért nem történt lusztráció, történelmi igazságtétel és elitcsere 1990 után Magyarországon, mert a meghatározó ellenzéki elitcsoportok – MDF és SZDSZ is – így vagy úgy, de túl közel kerültek a pártállami elithez, s ebből rossz megegyezések és rossz alkuk születhettek a háttérben. Mindebből pedig egyenesen következik, hogy az Antall-kormány mérlege erősen felemás: kiépítette a parlamentáris demokráciát és a jogállamot, létrejött a demokrácia intézményrendszere, viszont nem építette le a posztkommunizmust, s hagyta, hogy a diktatúra emberei velünk maradjanak és tovább rombolják a politikai légkört. Nem csináltak történelmi igazságtételt és lusztrációt, holott – minden ellenkező híresztelés ellenére – módjuk lett volna rá. Ez pedig az Antall-kormány súlyos történelmi felelőssége, aminek máig ható negatív következményei vannak.
Összegezve: a magyar politikai szereplők közül a pártállami, kádári diktatórikus elit sok tekintetben sikeresen megtervezte és irányította az átmenetet az első szabad választásokig, utána pedig, nemzetközi támogatással, meg tudta akadályozni – persze nem csak rajta múlott –, hogy az intézményi váltást személyi váltások is kövessék és megtisztuljon az új rendszer. Az ellenzéki pártok közül a globalista-kozmopolita SZDSZ, melynek az antikommunizmusa eleve hazugság volt, elérte céljait azzal, hogy a nemzetközi liberális erők segítségével az Antall-kormány hatalmát korlátozza, s 1994-ben a posztkommunistákkal kormányra kerüljön.

A nemzeti-konzervatív pártok s az Antall-kormány kevéssé tudta megközelíteni kitűzött céljait, túl sok kompromisszumra kényszerült, és ez korlátozta az eredményességét; a lusztráció elmaradása mellett a spontán privatizáció nemzeti vagyont elrabló folyamatát sem tudták megállítani. Jó szándékuk vitathatatlan, viszont túlzott jóhiszeműségük és részbeni tehetetlenségük is az. Kövér László talán a fentiek miatt mondta azt nemrég egy interjúban, hogy inkább tartja nagy átverésnek a harminc évvel ezelőtt történteket, mintsem forradalomnak.

S végül az a szereplő, amelyik a partvonalon kívülre került, egyértelműen a civil társadalom és a népakarat. Segítséget nem igazán kapott, gyakorlatilag nézőjévé vált a rendszerváltásnak – de nem feltétlenül a saját hibájából. Meggyőződésem, hogy a 2010 után kezdődő második rendszerváltás sikerének egyik záloga éppen az, hogy az új korszakban végre a népakaratnak is lapot osztanak – és ennek már, hála istennek, látszanak a jelei. Maradjon is így!

Szerző: Fricz Tamás politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Bravó, Varga Judit! Így kell megvédeni az országot!

Bravó, Varga Judit, Novák Katalin, Orbán Viktor (elnézést, miniszterelnök úr, de hölgyeké az elsőbbség!), Szijjártó Péter, Gulyás Gergely, Menczer Tamás, Kovács Zoltán, Nacsa Lőrinc! Így és ilyen módon kell megvédeni az országot a tudatos és összehangolt liberális-globalista támadásokkal szemben, ahogyan Önök ezt az utóbbi hetekben-hónapokban tették és teszik.

Jómagam két héttel ezelőtt Szijjártó–Varga-modellről beszéltem, amely – szakítva egy korábbi, talán kicsit óvatos politikával – a nemzetközi ellenfeleinkkel szemben markáns, kemény, harcias pózt vett fel, melynek három fontos összetevője van. Az első az egyenrangú pozíció felvétele, melyből kiindulva nem engedjük, hogy bárki magas lóról, lekezelve, gúnyolódva beszéljen velünk. A második – igazságunk biztos tudatában – a védekezés helyett a visszatámadás, az ellenfél céljainak a nemzetközi közvélemény előtti leleplezése, megnevezése és az erős, maró kritika. A harmadik pedig a stílus, mely nem fölényes és nem indulatos, de magabiztos, ha kell, ironikus, ha kell, gúnyos és fölényes.

Nos, úgy látszik, a koronavírus-járvány, e vis maior időszak ha nem is old meg mindent, de éles fényben átláthatóvá és világossá teszi a dolgokat: nevén neveztetnek eddig ködösített és „megideologizált” összefüggések, szándékok és akaratok. Az elmúlt hetekben kormányzati politikusaink egyre markánsabban, egyre inkább a fent leírt modell mentén lépnek fel a minket alantas és konspiratív módon támadókkal szemben.

Erre néhány példa.

Varga Judit kijelentette, hogy továbbra is elvárjuk a bocsánatkérést azoktól, akik velünk szemben a veszélyhelyzeti törvény kapcsán méltatlanul és hazug módon léptek fel. Varga példátlan, koordinált támadásnak nevezte a velünk szembeni fellépést, és utalt arra is: az Európai Bizottság megígérte, hogy hamarosan minden tagállam rendkívüli intézkedéseit megvizsgálja és állást foglal erről, de valahogyan még mindig nem került erre sor. Elvárjuk, hogy ez megtörténjen! Varga államtitkár asszony mint az új modell egyik meghatározó karaktere „tartja a formáját”.

És egy egészen friss fellépés a miniszter asszony részéről: Vera Jourova bizottsági biztos a Frankfurte Allgemeine Zeitungnak adott szombati interjúban gyakorlatilag visszavonta azt a tézisét, hogy a magyar veszélyhelyzeti törvénnyel nincs semmi gond. Varga Judit vasárnap már reagált is: úgy látszik, a hálózat olyan nyomást helyezett a biztos asszonyra, hogy megtagadta nézeteit. (Galilei, Giordano Bruno pontosan értené, mi zajlik ma a fényes és szabad Nyugaton.) Egy újabb határozott válasz a miniszter asszonytól.

Már majdnem azt mondtam őrá, amit egykor Kéthly Annára – és Schlachta Margitra is – mondtak, hogy egy férfi van a magyar parlamentben, az is nő, de nem mondhatom, mert máris Novák Katalin nyilatkozatát említeném (persze ez csak tréfa, hiszen a kormány férfitagjai sem lazsálnak). Novák Katalin a Die Weltnek adott egy roppant frappáns interjút, melyben leszögezte, hogy Donald Tusk, az Európai Néppárt elnöke – aki Orbán Viktort vírusnak nevezte és nácizmussal is vádolta – egy durcás kisgyerek, aki dackorszakban van, s ezt a korszakot ő jól ismeri a három gyermeke miatt. Az államtitkár asszony nem ment a szomszédba egy nem kevés iróniáért: „Ilyenkor hagytuk, hogy a gyerekek hadd tombolják ki magukat.” Elegáns, fölényes.

És hát a férfiak, mindjárt az elején Orbán Viktor. A miniszterelnök úr kemény hangú levelet írt a néppárt tagpártjai 53 elnökének angol nyelven és négy elnöknek magyar nyelven, melyben kijelenti, hogy valós alap nélküli, koordinált támadás indult ellenünk, amely a korábbiakhoz képest „a legaljasabb és a legcinikusabb”. Utalt arra, hogy az Európai Parlament április 17-i, Magyarországot elítélő határozatával a képviselők „nevetség tárgyává tették magukat és intézményüket is”. Kőkemény, szigorú, de igazságos a miniszterelnök úr.

Szijjártó Péter külügyi és külgazdasági miniszter, aki talán legkorábban fogott neki – Orbán Viktor után természetesen – a határozott és magabízó nemzetközi fellépésnek, ma reggel folytatta ebbéli tevékenységét, miután kiderült, hogy a minket nagyon szerető észak-európai államok külügyminiszterei közös levélben, nagyon aggódva csatlakoztak a magyar koronavírus-törvény miatt erősen aggódó Európa Tanács főtitkárának „nagyon” aggódásához. A nagyon-nagyon aggódó siratókórus nagyköveteit ma behívatta a magyar Külügyminisztériumba egy kis fejtágításra… De Szijjártó leírt véleménye is frappáns: „A magyar egy több mint ezeréves nemzet, mely nem kér a szánalmasan gyámkodó képmutatásból.” Igen, igen, ez az! – kiálthatunk úgy, ahogyan Knézy Jenő kiáltott fel, amikor Hosszú Katinka elsőként ért be a célba a legutóbbi olimpián.

De itt van Gulyás Gergely miniszter és Menczer Tamás államtitkár, ugyanabban a témában, két variációban. Gulyás a kormányzati sajtótájékoztatón reagált arra, hogy a Freedom House nevű – liberális körökben szinte szakrális intézményként tisztelt – civil szervezet szerint Magyarország immáron nem demokrácia, hanem hibrid rendszer a diktatúra és a demokrácia között. Finom gúnnyal azt válaszolta, hogy a nevezett szervezet „kezd átcsúszni a civil szervezetek közül a pártpolitikai aktorok közé”, s mivel Soros György támogatja, nem része a magyar politikának. Zseniális: kijelölte az NGO helyét, pozícióját és céljait, s innentől jelentéktelenné tette a Freedom House-t, állításait pedig üres politikai akciónak minősítette.

Menczer Tamás sem habozott különösebben: az ATV-ben ugyanerre a kérdésre azt mondta, hogy ez egy unalmas politikai támadás hazánkkal szemben, amit már megszokhattunk, s a Freedom House nem más, mint Soros György üzenőfüzete. Frappáns és igaz. (Itt kell megjegyeznem, hogy ennek a hosszú évek óta felméréseket és kutatásokat végző NGO-nak óriási respektje van a döntően liberális véleményuralom alatt álló társadalomtudományban; immáron e téren is ideje van a dolgok tisztába tevésének, az alapok nélküli nimbuszok ledöntésének.)

Kovács Zoltán államtitkár következik: a ZDF német közszolgálati (micsoda?) csatorna Heute Show című, állítólag vicces műsorában Orbán Viktort Hannibal Lecterként ábrázolták. Kovács az FB-oldalán visszavágott: „Ezek a megnyilvánulások rendkívül szánalmasak, és mutatják, hogy milyen is a haladó- független-objektív-minőségi sajtó egyes nyugati országokban.” És hozzáteszi: „Egy dolgot javasolnék a ZDF szerkesztőségének: ha legközelebb szörnyeket kívánnak bemutatni, nézzenek szét saját országukban, akad(t) jó pár…” A velünk szemben méltatlan műsorra így kell reagálni: lekezelően és cinikusan.

Végül, de nem utolsósorban Nacsa Lőrincet, a KDNP frakciószóvivőjét említem annak kapcsán, hogy a parlament nem fogadta el az isztambuli egyezményt. Nacsa világosan fogalmazott: az egyezményt nem írjuk alá, mert ideológiailag terhelt pontok találhatók benne, amelyek ellentétesek a magyar Alaptörvénnyel (és így szuverenitásunkat korlátoznák, teszem én hozzá). Az egyezmény a romboló genderszemlélet bevezetését erőlteti. Igen: nincs engedmény a halál filozófiájának, vagyis az ENSZ által is „felkarolt” mai liberalizmusnak.

Nos, ez az egységes, kompromisszumoktól mentes fellépés rendkívül meggyőző. Kormányzati hölgyeinknek és urainknak mostanság, a válság ideje alatt talán még inkább helyén van az eszük és a szívük is (mindkettő fontos!). Én – mint magyar honpolgár – kérem is őket arra, hogy továbbra is így folytassák, ne hagyják abba, ne ernyedjenek el, ne engedjenek semmilyen, akár még a saját sorainkon belülről érkező kriptoliberális hangoknak sem! Jó úton járnak, ezt kell folytatni. Mert különben – és most fognak nagyon megijedni tőlem – megírom, ha eltérnek ettől az iránytól. Ugye, most kellően megijedtek?

Végül annyit ehhez: az egyébként radikális hegyi beszédében Jézus felszólít mindenkit: „Legyen a ti beszédetek igen, igen, nem, nem” (Mt, 5,37), és ehhez még hozzáteszi: „Ami ezeknél több, a gonosztól van.”

Mi, magyarok nem akarjuk azt, ami a gonosztól van.

Azt mondjuk, NEM a liberálisok és globalisták támadásaira, és azt mondjuk, IGEN a szuverenitásunkra és a saját utunkra.

Bravó, Varga Judit! Így kell megvédeni az országot!

 

 

 

 

 

 

Működik a Szijjártó–Varga-modell

A FELVETT HARCI POZÍCIÓ LÉNYEGE A TERMÉSZETESNEK TEKINTETT EGYENRANGÚSÁG

Jómagam korábban már írtam arról, hogy a hazánkkal szembeni támadások egyáltalán nem a demokratikus értékek védelméről, jogi, jogállami kritikákról szólnak, hanem valami egészen másról. Arról, hogy a globalista liberális hálózat célul tűzte ki a számukra elviselhetetlen értékrendű és világszemléletű Orbán-kormány és rajta keresztül az ország megbüntetését, s ha kell, a „klubból” való kizárását. Ez tehát egy politikai cél és akarat, amelynek végrehajtásához láthatóan jól összehangolt módszereket vetnek be. Ahogyan a napokban John Fonte, a washingtoni Hudson Intézet programigazgatója nyilatkozta: a brüsszeli elit el akarja hallgattatni Orbán Viktort. Ez a lényeg, a többi habverés és mellébeszélés.

Ha eddig kételkedtünk volna abban, hogy mennyire nem vitahelyzetről van szó, s mennyire nem érvek és ellenérvek egyenrangú csatájáról köztünk és a liberális politikusok között, akkor Sophie in ’t Veld holland liberális EP-képviselő végleg eloszlathatta a kételyeinket. A liberálisok boszorkánykonyhájában, az EP LIBE bizottságában néhány nappal ezelőtt a tagállamok sürgősségi intézkedéseit tekintették át, természetesen „különös tekintettel Magyarországra” (naná!). S mivel olyan hangok is elhangoztak – eléggé el nem ítélhető módon –, hogy a magyar veszélyhelyzeti törvény talán jogi szempontból nem is feltétlenül autokratikus, a holland képviselő asszonynak elfogyott a türelme, mert bizonyára nem értette, hogy mit lacafacáznak itt hálózati társai, miért nem rohanják le a tervek szerint Magyarországot. Ezért aztán kissé elszólta magát, s kijelentette: még ha a magyar intézkedések jogszerűek is, akkor is (!) el kell ítélni hazánkat. Hozzátette, elege van (!) a jogi alapú megközelítésekből, rendszerszinten kell meg- (és persze el-) ítélni Magyarországot.

És ez már a Rubicon, amit ezzel a nyilatkozattal átléptek a liberális-globalista, kozmopolita „politikusok”. És világossá tették, hogy itt nem tárgyaló fél Magyarország, hanem elítélendő bűnös.

Ismételjük meg és ízlelgessük az indulattal teljes Veld asszony mondását: akkor is el kell ítélni hazánkat, ha a magyar intézkedések jogszerűek! Szóval az unió balliberális táborának már a jog is csak akadály. De ha a jog akadály, akkor a jogállam és a demokrácia is akadály. Tudják, mit jelent ez? Azt, hogy ezek szerint Magyarországon a jogok és törvények rendben vannak, de „rendszerszinten” semmi nincs rendben. Magyarország tehát konkrétan jogállam és demokrácia. „Általában” viszont diktatúra. Bravó, Veld asszony!

Ez a „Magyarországon rendszerszinten van a baj” érvelés elképesztően álságos és tisztességtelen. Éppen a „rendszerszint” az, ami megfoghatatlan, és látható, hogy ez maradt a liberálisok utolsó ütőkártyája. Az általánosságnak ezen a szintjén valóban nincsenek kritériu­mok, mértékegységek, mércék, csak és kizárólag a politikai akarat van. A cél, hogy az országot meg kell büntetni. Az érv pedig: „Magyarországon autokrácia van és kész.” Mert ők azt mondják.

Nemrég arról írtam a lap online felületén a blogomban, hogy – hölgyeké az elsőbbség – Varga Judit igazságügyi miniszter magabiztosan és rendkívül hatásosan válaszol a kormányt és az országot ért globalista, liberális támadásokra. Akárcsak Szijjártó Péter külügyminiszter, aki már korábban elkezdte a nyíltszíni csatározásokat az uniós és globális ellenfeleinkkel – vagy nyugodtan mondhatom, ellenségeinkkel. Fellépéseik a nemzetközi színtéren, Brüsszelben és máshol is markánsak, kemények, de egyben kellően higgadtak is; egy új nemzetközi fellépési formula jelent meg általuk, ami látványosan szakít egy korábbi, talán a ránk kényszerített múltunkból eredően érthető óvatoskodó, csak a konkrét témára reagáló, kissé szürkén válaszoló, védekező típusú magatartással.

És ez üdítő, jó ezt látni és hallani, ebben a modellben megvan az a – hogy egyszerűen fejezzem ki magam – kakaó, az a lendület és temperamentum, amelynek segítségével felvehetjük a versenyt a minket támadókkal. De mik a Szijjártó–Varga-modell vagy formula legfontosabb vonásai?

Három mozzanatot emelnék ki: a felvett pozíciót (ahogy a fiatalok mostanában mondják: a testtartást), a válaszok újszerűségét és végül a stílust.

A felvett harci pozíció lényege a természetesnek tekintett egyenrangúság. Amit te megengedsz magadnak, barátom, azt én is megengedem magamnak. Vagyis, konkrétan: egyenrangú tagjai vagyunk az uniónak, a nyugat-euró­pai nagyhatalmak sincsenek felettünk, hiszen mi úgy tudtuk, hogy az unió a nagybecsű szerződései által egy demokratikus testület vagy szövetség. Velünk tehát nem lehet „felülről” beszélni, lekezelve, mint valami megtűrt szegény rokonnal. Még Christiane Amanpournak sem a CNN-től. És senkinek! Vagy talán mégsem demokratikus testület az unió? Ha nem az, szóljanak, az más helyzet, akkor majd elgondolkodunk a továbbiakon. De alapból: jóhiszeműen felveszünk egy természetes demokrata pozíciót, s mi lepődünk meg, ha a másik fél nem így áll ehhez hozzá, s elkezdünk „aggódni” a politikai ellenfeleink miatt.

A tartalomról. Először is: nem védekezünk, hanem a rágalmak és hazugságok konkrét, tételes cáfolata után, kellő mértéktartással és diplomatikusan, de visszatámadunk. Többek között rámutatunk arra, hogy itt nem vitahelyzetről van szó, melyben érvek csapnak össze, hanem a liberális kritizálók, aggódók fake newsokat terjesztenek a nemzetközi közvélemény előtt, tehát hazudnak, és ez elfogadhatatlan.

Másodszor: elhatárolás és megnevezés. Mit jelent ez? Bemutatjuk a teljességgel alaptalan, vitaképtelen vádak – hazugságok – hátterét. Megnevezzük, „megjelöljük” a jelenséget, azt, hogy itt a liberális véleménydiktatúra, a fősodor tudatos, Magyarországgal szembeni támadásáról van szó, amelyben nem számítanak a tények, csak a liberálisok politikai szándéka, az, hogy megleckéztessenek bennünket. Ha valaminek a függvénye vagyunk, akkor megnevezni sem tudjuk azt. De ha fogalmat adunk annak, ami ránk támad, akkor már különválasztottuk magunkat, ha megneveztünk valamit, akkor már tudunk bánni vele. Az elhatárolással függetlenítjük magunkat tőlük, leválunk a köldökzsinórról, nem fogadjuk el a játékszabályaikat, s ezáltal szuverénné válunk.

Harmadszor: a saját igazságunk biztos tudatában fölényes, ha kell, ironikus, ha kell, cinikus válaszokat adunk, amellyel nevetségessé tesszük ellenfeleinket. Ennek a módszernek része az is, hogy a liberálisok által használt eszközöket ellenük fordítjuk, s őket minősítjük azokkal a jelzőkkel, állításokkal, amelyekkel minket támadnak. Vagyis: aggódni kezdünk értük, hogy fake newsokat dobnak be, hogy hazudnak, hogy nem tartják be a demokrácia játékszabályait és autokratává válnak stb.

Végül a stílusról. Ennek lényege a polgári fellépés, ami természetes módon az egyenrangúságból, egyenlő jogokból és normákból indul ki, akár egy angol gentleman, s ellenfelének is megadja ugyanezen jogokat. Nem indulatos, mert az indulatosság kételyeket ébreszt a nézőkben és a közvéleményben (kivéve persze, ha egy Judith Sargentini, egy Guy Verhofstadt vagy éppen egy Veld indulatos, mert persze nekik azt is szabad). De fölényes, mert biztos az igazában, s ha kell, hűvösen, de keményen „beszól”.

Csak egyetlen példa: a minap a Hölvényi–Deutsch–Hidvégi trió igen határozott hangnemben írt nyílt levelet Donald Tusknak, aki gyakorlatilag lenácizta Orbán Viktort. Megnevezték a jelenséget (baloldali módszer egy kereszténydemokrata párt elnökétől), minősítették (szégyenteljes, cinikus és elfogadhatatlan), és visszatámadtak, mert ez volt szükséges (Tusknak bocsánatot kell kérnie). A vita persze folytatódik, de ezen nincs mit csodálkozni: itt hosszú távú küzdelemre kell berendezkednünk.

Elindult tehát valami, a Szijjártó–Varga-modell elkezdett működni. Ez egy új, reménykeltő, a kihívás nagyságának és veszélyességének megfelelő válasz.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Működik a Szijjártó–Varga-modell

 

 

 

 

 

 

Bajnai Gordonra teszem a tétjeimet

Forrás:  https://magyarnemzet.hu/velemeny/bajnai-gordonra-teszem-a-tetjeimet-7689398/

Szerző: Fricz Tamás politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Valószínűleg nem Dobrev Klára, hanem a Hajdú-Bét botrányhőse lesz a közös jelölt

Kialakult egy általános vélemény a nemzeti oldalon, mely szerint Gyurcsány Ferenc (alias Ferenc testvér, hogy ne szakadjunk el Fábry Sándor találó elnevezésétől) nem önmagát, hanem óriási trükköt alkalmazva kedves nejét, Dobrev Klárát indítja maga helyett az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltjeként 2022-ben. Teszi ezt azért, mert ő is tudja, hogy a saját személye nemkívánatos az emberek többségének, viszont a felesége egy dinamikus, csinos fiatal nő, aki még a bizonytalan választók szimpátiáját is elnyeri.

Ez a tézis roppant tetszetős, logikusnak is tűnik, hiszen arról szól, hogy a nagy ravasz Gyurcsány látszólag háttérbe húzódik, előretolja a feleségét, s majd az ő hátán keresztül ismét felkapaszkodik a hatalomba. Mégis azt javaslom, ezt a forgatókönyvet inkább felejtsük el.

Ugyanis ez esetben azt feltételezzük a politikai ellenfélről, hogy viszonylag faék egyszerűséggel gondolkodik. Márpedig ez hiba lenne. Egy beszélgetésünk alkalmával azt mondta nekem Széles Gábor nagyvállalkozó: mindig abból kell kiindulnunk, hogy a velünk szemben álló fél legalább olyan okos, mint mi, ha nem okosabb. A mondat második fele már nem nagyon tetszett, de az első felével maradéktalanul egyetértek: fel kell tételeznünk az ellenfelekről, hogy képesek nemcsak egy, hanem több sakklépésben is gondolkodni.

És ebben az esetben is erről lehet szó.

Gondoljunk bele: vajon Ferenc testvér nem képes odáig eljutni az összefüggések feltárásában, hogy ha önmaga helyett Dobrev Klára lesz Orbán Viktor kihívója, akkor még a legbambább és legbávatagabb magyar választópolgár is tudni fogja, mire megy ki a játék? Hogy Dobrev Klára hatalomra jutása egyenlő Gyurcsány Ferenc hatalomra jutásával? És ha mégis lennének ilyen végtelenül naiv szavazói csoportok, akkor a kormányoldal kellő súllyal és nyomatékkal fogja őket felvilágosítani a valós politikai összefüggésekről? Továbbmenve: vajon Gyurcsány még azt sem képes felfogni, hogy ez a rejtőzködés inkább a kárára válna, mint a hasznára, mert túlságosan is kilógna a lóláb, és az ilyen trükköket éppen Gyurcsánytól, a „száz meg ezer” trükkök őszödi nagymesterétől fogják a legkevésbé elfogadni az emberek?

De bizony képes ennek a felismerésére Ferenc testvér, sőt szerintem már régen fel is ismerte.

Igaz – s ez a másik összefüggés –, hogy a jelenlegi balliberális ellenzék mögött álló globalista-liberális hatalmi hálózat, melynek legfontosabb embere továbbra is Soros György, erőteljesen befolyásolja, sőt meghatározza azt, hogy ki legyen az ellenzék vezető figurája, egyben Orbán kihívója 2022-ben. S ha jobban odafigyelünk a folyamatokra, akkor azt láthatjuk, hogy a globális hálózat választottja valószínűleg nem más, mint Bajnai Gordon, Gyurcsány utódja a miniszterelnöki székben 2009–2010-ben.

Ez a döntés márpedig tökéletesen megfelelhet Gyurcsánynak is, hiszen ha valakivel szoros kapcsolatban áll – nemcsak politikai, hanem gazdasági és a globális kötődései­ken keresztül is –, az éppen Bajnai Gordon.

Érdemes ebből a szempontból a legfrissebb fejleményekre figyelni, arra, ami a fővárosban, az ellenzék új fellegvárában történik. Karácsony Gergely főpolgármester a fővárosi hivatalok, intézmények és vállalatok élén elképesztő mértékű és gyorsaságú személycseréket, gyakorlatilag tarvágást hajtott végre, s az eltávolított jobboldali vezetők helyett számos olyan személy jelent meg, akik vagy Gyurcsányhoz, vagy Bajnai Gordonhoz köthetők. Azt, hogy Karácsony Gyurcsány irányítása, de legalábbis erős befolyása alatt működik, eddig is tudtuk. De hogy Bajnai Gordon személyi hálózata is masszívan megjelent a városházán és környékén, arra eddig kevésbé figyeltünk fel, holott érdemes.

A Magyar Nemzet munkatársainak köszönhetően kiderült, a választások után pár nappal Karácsony egy étterem kerthelyiségében személyesen egyeztetett Bajnaival, és valószínűleg nem az időjárásról beszélgettek. Ez engem egy kicsit emlékeztetett Pedro Sánchez spanyol szocialista miniszterelnökre, aki korábbi megválasztása után pár nappal a legfontosabbnak azt tartotta, hogy négyszemközt találkozhasson Soros Györggyel. Bizonyára érdekelte, hogy szolgál a kedves egészsége.

Nem beszélve arról, hogy a Magyar Nemzet éppen a napokban tárta fel, Bajnai volt és mai munkatársai közül kik és milyen pozíciókat szereztek meg a főváros háza táján. Csak a neveket említve: Walter Katalin, Mártha Imre, Tordai Csaba, Számadó Tamás, Szentirmai Judit, Kiss Ambrus, Belyó Pál, Perjés Gábor. Ha jobban belegondolunk – és Gyurcsány pozíciót szerzett embereit is ideszámítjuk Draskovics Tibortól egészen Havas Szófiáig –, akkor azt láthatjuk, hogy a főváros háza táján egy leendő balliberális kormányzat személyi bázisát, vezető káderállományát gyűjtik egybe, ha tetszik, egyfajta árnyékkormányt.

És ehhez vegyük még hozzá szintén a Magyar Nemzet munkatársai által feltárt tényt, hogy Gyurcsány és Bajnai legközvetlenebb munkatársai, Ficsor Ádám és Szigetvári Viktor három, Észtországban bejegyzett céget is birtokolnak, amelyek választói adatbázisok gyűjtésével és kampánytechnikai megoldások felkínálásával foglalkoznak. Ezek közül a legérdekesebb talán a Datapraxis, amelyet Szigetvári alapított, s amelyben megjelenik a Soros-hálózat egyik kulcsembere, Paul Hilder is. Paul Hilder Soros egyik legmegbízhatóbb és kipróbált embere – s itt a kör bezárul. Így jutunk el Dobrev Klárától Gyurcsányon át Bajnai Gordonig, a Hajdú-Bétet és azzal együtt számtalan gazdálkodót tönkretevő, egyébként persze européer és nagyon progresszív globalistáig.

Bajnai bevezetése nem most kezdődött el, hanem már tavaly tavasszal. Ekkor jelent meg Frontsebészet – a köztársaság utolsó kormánya címmel könyv a dicsőséges egyéves kormányzásáról, ekkor adott interjút ennek kapcsán a 168 Órának, amelyben elmondta, hogy a jelenlegi választási rendszer kétpártrendszert feltételez, s szerinte egy olyan nagy néppártot, mint a Fidesz–KDNP, csak egy másik nagy néppárt győzhet le. Tehát: egységes ellenzéki fellépés, szivárványkoalíció kell, egy vezetővel (lásd Ferenc testvér év eleji kijelentését ugyanerről).

S hogy kicsoda valójában Bajnai Gordon? Minden másnál tömörebben megtudjuk egyetlen kijelentéséből, amelyet az említett interjúban adott: ő nagyon tiszteli Soros Györgyöt. Bajnai mindenekelőtt és legjellemzőbben globalista és a Soros-hálózat szerves, integráns tagja. Ne feledjük, hogy a 2012-ben alapított, Bajnai-féle Haza és Haladás Alapítványt az a Center for American Progress nevű, a Clinton családhoz húzó agytröszt támogatta, amelyet Soros György ötlete alapján hoztak létre, s amelyet Soros főszponzorként támogatott.

Emellett Bajnai Gordon tagja a Soros György által alapított, az Európai Uniót behálózó Külkapcsolatok Európai Tanácsának (ECFR), mely testület – vagy inkább agytröszt – az unió egyfajta deep state-jeként, azaz mélyállamaként működik. Olyan háttérerő, amely megszabja, de legalábbis erősen befolyásolja, hogy milyen döntések szülessenek az unióban. Bajnai e testületen belül is megmutatta már Soros György iránti feltétlen odaadását: 2018 tavaszán az ECFR ötven tagja, befolyásos európai személyiségek – köztük Bajnai Gordon – nyílt levelet tettek közzé a magyar felsőoktatási törvény ellen és a Soros-féle Közép-európai Egyetem védelmében. Ebben gyakorlatilag felszólították (!) az Európai Bizottságot és az unió tagállamait, hogy minden erejükkel lépjenek fel a törvény ellen.

Továbbá: tavalyelőtt ősszel Bajnai Gordon mutatta be azt a New Pact for Europe nevet viselő tervet, amelyet Soros Nyílt Társadalom Alapítványa, a Bertelsmann Alapítvány és még néhány más, nem kevésbé nemzetiszuverenitás-ellenes képződmény tákolt össze a brüsszeli politikai elit nagy örömére. Nem folytatom, Bajnai bekötöttsége a liberális, nyílt társadalmat építő globális hálózatba egyértelmű.

A hátszél tehát adott, az előkészületek zajlanak, készülhet a nagy meglepetés, amellyel talán 2021 elején rukkolnak majd elő. Ez a forgatókönyv a fentiek alapján a legkevésbé sem vethető el. Azt fogja jelenteni, hogy 2022-ben nem pusztán Bajnai és Orbán, hanem legalább annyira Soros és Orbán méri össze az erejét. S éppen ezért valóban óriási tétje lesz a 2022-es választásnak, sorsdöntő összecsapásra kerül sor. Pontosabban: Soros-döntő összecsapásra.

 

A korszellem befolyása Budapestre

A politikai tematikában a migrációs válság mellett szerepelhetne a klímastratégia is.

A politikai életben mindig a politikai klíma, a politikai hangulat, a Zeitgeist (korszellem) a meghatározó, s az látszik, mintha a fővárosban (s egyes városokban) egyfajta hangulatváltás következett volna be: ugyanis akárhogy csűrjük-csavarjuk, az önkormányzati választás adatai ezt mutatják. Ami ezeken a helyeken döntött, az a kormánnyal szembeni ellenszenv és gyűlölet felerősödése, aminek Tarlós István is áldozatául esett.

Hiszen nyilván­való, hogy ha egy kicsit is a szakmai és politikai teljesítmény, a kézzelfogható eredmények számítottak volna, akkor Tarlós István elsöprő többséggel nyerte volna meg a választásokat. Egyetlen épkézláb érv sem szólt Karácsony Gergely mellett – inkább minden érv ellene szólt –, mint ahogyan például Zuglóban Horváth Csaba, Kispesten Gajda Péter, a VII. kerületben Niedermüller Péter vagy Újpesten Déri Tibor momentumos jelölt mellett sem – és még sorolhatnánk.

Ezekben a kerületekben és más helyeken, ha egy szivárványszínű macskát indítottak volna, az is megnyeri a választásokat. A politikai hangulat döntött: mindenáron revansot akartak venni Orbán Viktor és a Fidesz–KDNP hosszú évek óta tartó sikersorozatán.

Már csak azért is így van ez, mert az utóbbi hetekben nyilvánosságra került botrányos felvételek sem rontottak semmit az érintett ellenzéki jelöltek esélyein, sőt. Döbbenetes, de igaznak látszik, hogy amíg Gyurcsány Ferenc számára az őszödi beszéde miniszterelnöki karrierjének, ha lassan is bekövetkező, de a végét jelentette, addig „Karigeri” – ahogyan a balliberális oldalon becézik – őszödi beszéde után még növekedett is a népszerűsége.

A botrányos felvételek nem okoztak gondot sem Wittinghoff Tamásnak Budaörsön, sem Gajda Péternek Kispesten. Ez feketén-fehéren mutatja, hogy a balliberális fővárosi bázis egyetlen célja a nemzeti oldal megbüntetése volt.

De mi a mélyebb oka Budapest helyenkénti vörössé válásának? Nem más, mint az, hogy a fővárosnak – mint egyfajta különálló szigetnek –, illetve az itt élők az országoshoz képest nagyobb arányának a vidéktől és a kormánytól gyökeresen eltérő értékrendje, életvitele, világlátása és beszédstílusa van.

Ez egy globalista, kozmopolita értékrend, amely a balliberális pártokban és politikusokban találja meg a politikai otthonát, s távoli tőle az a stílus és életfelfogás, amit akár Orbán Viktor és a kormány, akár Tarlós István képvisel.

Nekik Karácsony Gergely testesíti meg azt a liberális alkatot, amit el tudnak fogadni a romkocsmák fiataljai, a fővárosi multicégeknél dolgozó középosztály és a külterületek idős posztkommunista szavazói is, mert ha egy politikus családról, nemzetről, kereszténységről és rendről beszél, akkor azzal nem tudnak mit kezdeni, de ha az ő Karigerijük zöld Budapestről, európai Budapestről és XXI. századi Budapestről szónokol, akkor máris azt érzik, ez az ő emberük.

S ebből a szempontból nekik mindegy, hogy Tarlós István hány és hány útfelújításról, beruházásról, faültetésről beszél, mert ez nem számít nekik, talán épp azért, mert Tarlós mondja, és nem Karácsony. Tarlóstól még a jobb, szebb és fejlődő Budapest sem kell nekik – itt tartunk, sajnos, az ország világlátásbeli, életvitelbeli, értékrendi stb. megosztottságában. Vagyis ott, ahol a part szakad.

Budapest erősen kozmopolita, balliberális jellege azonban nem egyedi, hanem világjelenség, hasonló figyelhető meg a világ nagyvárosaiban, metropoliszaiban, így Párizsban, Berlinben, Londonban, Prágában, Isztambulban és természetesen New Yorkban is.

A nagyvárosok lakosságának többsége szekuralizált, individualista, kozmopolita, ahol a hagyományos családmodell kiveszőben van, s ezek lakosságának többsége balliberális, globalista pártokra és politikusokra szavaz. Úgy tűnik, ez a trend Budapesten is, ezért lehet, hogy onnan kell szemlélni a dolgokat, hogy az a meglepő és nagyszerű politikai teljesítmény, ha Budapestet és kerületeinek egy részét éppen nem balliberális polgármesterek vezetik.

Ez persze nem örvendetes dolog, sőt, de ettől még lehet, hogy tény. Ezentúl az a meglátásom, hogy a fővárosban vélhetően a korábbiaknál nagyobb számban mentek el szavazni a huszon- és harmincévesek, az Y generáció tagjai, főleg a Momentum részleges, európai parlamenti választásokon elért sikereinek köszönhetően.

További fontos tanulság, hogy az ellenzéki pártoknál 2014 óta most először működött az összefogás a fővárosban és néhány nagyvárosban, és bár jól tudjuk, hogy a pártjaik között ádáz hatalmi harc zajlik a pozíciókért és az elosztható pénzért (lásd Zuglót, Kispestet stb.), s ennek következtében a következő hónapokban ellentétek, szakadások várhatók soraikban – többek között éppen a fővárosban is –, mégis, én azt gondolom, hogy nem indulhatunk ki fenntartás nélkül ebből az auto­matizmusból, ami a szakadásukhoz vezet majd. Több okból sem.

Egyfelől azért, mert ha az ellenzéki pártok mögött álló szavazói bázisokat összeadjuk, akkor matematikai szempontból valóban megközelíthetik a kormányoldal szavazói bázisát. Persze jól tudjuk, hogy korántsem működik ilyen egyszerűen a matematika, ugyanakkor Gyurcsány Ferenc már egy jó ideje beszél egy úgynevezett Demokrata Párt létrehozásának szükségességéről, amelyben az összes ellenzéki párt egyesülne vagy legalábbis tartós politikai szövetségre lépne egymással. Ennek megvalósulási esélye csekély, de nem árt szem előtt tartani.

Másfelől, bár valóban vannak érték- és programbeli ellentétek az ellenzéki pártok között – hogy csak a Jobbik és a DK közötti vitákra utaljak –, ám van egy kiemelke­dően fontos összetartó erő közöttük, ami sok mindent felülírhat, ez pedig az Orbán-kormány ádáz gyűlölete és a hatalom (s mögötte a pénz) megszerzésének olthatatlan vágya.

Ez bizony minden ideológiai vitát háttérbe szoríthat közöttük. Nem beszélve arról, hogy a politika bonyolult mechanizmusok és mozgatórugók eredője: a politikusok nem paneleket és automatizmusokat hajtanak végre, képesek átgondolni dolgokat és korrigálni, ha érdekük úgy diktálja. Egy példa: Olaszországban az Öt Csillag Mozgalom és a baloldal kormánykoalíciója kapcsán sokan emlegetik, hogy ez a gyökeresen eltérő értékrendjeik miatt nem tarthat sokáig, felbomlanak és jöhet újra Matteo Salvini, én meg legnagyobb sajnálatomra azt mondom: a politika ennél bonyolultabb és kiszámíthatatlanabb.

Harmadrészt, mindig a legrosszabb forgatókönyvből kell kiindulni, s nem pedig a legkényelmesebből. Utóbbi hibába már többször beleestünk, ne tegyük újra.
Vagyis, újra át kell gondolni a politikai tematikát, s a migrációs válság mellett erősen foglalkozni kell a klímaválsággal, mert bár a témakör tele van hisztériával és hazugsággal, az biztos, hogy a következő évtizedek elkerülhetetlen problémája lesz az egész világon, főleg a fiataloknak.

Erre a kihívásra, s tágabban a globalizáció dilemmáira átfogó, XXI. századi, nemzeti és keresztény választ kell adnunk. Emellett a következő két és fél évben a nemzeti és keresztény értékrend és életforma korszerű nyelvét és formavilágát kell megtalálni a kultúrában és az életmódban, valamint a politikai térben is. És végül az sem mellékes, hogy ha az értékrendünknek ellentmondó jelenségeket tapasztalunk a saját táboron belül, akkor gondoskodnunk kell arról, hogy legyenek következmények.

Szögezzük le: továbbra is biztos politikai lábakon áll a nemzeti tábor, de jó lenne, ha ez újra a fővárosra is érvényes lenne.

Szerző: Fricz Tamás politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/a-korszellem-befolyasa-budapestre-7399940/