Vissza kell nyesni az Európai Bizottság hatalmát

Azt, hogy az Európai Unió radikális reformokra szorul, egyaránt elismeri a két legnagyobb tábor: a föderalisták és a nemzeti önállóságot hangoztató szuverenisták is. Megítélésem szerint ebből a szempontból – is – érdemes megítélni az új bizottsági elnök, Ursula von der Leyen szerepét.

A föderalisták, tehát elsősorban a liberálisok, szociáldemokraták, zöldek és sajnos részben a néppártiak a birodalmi berendezkedés felé indulnának el. Ebben a modellben természetesen a központi hatalmak, elsősorban Németország és Franciaország, másodsorban a Benelux államok, Spanyolország, Svédország, Portugália kerülnének uralkodó pozícióba, míg a közép- és kelet-európai tagállamok továbbra is a másodosztályban focizhatnának. Vagyis ez a föderalizmus nem jelentene mást, mint a francia–német tengely látványos megerősödését.

A föderális koncepcióban intézményi szinten meghatározó szerep jut az Európai Bizottságnak, amely, mint a törvények őre és a jogszabályok kezdeményezője, jellegét tekintve tagállamok, nemzetek feletti szervezet, az unió szupranacionalizmusának a szimbolikus megtestesítője. Érdemes itt arra visszatérni, hogy már a kezdetek kezdetén, az 1951–1952-ben létrejött Európai Szén- és Acélközösségen belül az úgynevezett főhatóság – mint a mai bizottság elődje – is vindikálta magának a jogot ahhoz, hogy a tagállamok irányítója legyen.

Jean Monnet, a megrögzött globalista és föderalista mint az egyik meghatározó alapító atya került a szervezet élére, s egy percig sem rejtette véka alá azt a szándékát, hogy a főhatóságból egyfajta szuperkormányt kíván formálni. A tagállamok vezetői, kormányfői azonban észnél voltak, nem engedtek ennek az eltúlzott monnet-i koncepciónak; Franciaország, Olaszország, Hollandia, Németország is ragaszkodott ahhoz, hogy már a kezdetektől létrejöjjön a Miniszterek Tanácsa (mai nevén: Európai Tanács), amely garantálta az úgynevezett kormányközi – tehát a tagállamok szuverén, egyenrangú döntéseire alapuló – együttműködést, amely ellensúlya lett a főhatóságnak.

Viszont jelen pillanatban az Európai Unió sokkal inkább államok szövetsége, nem pedig szövetségi állam, azonban a föderális-globalista tábor az utóbbi időszakban éppen a bizottság megerősítésével a szövetségi állam felé igyekszik elmozdítani az intézményes berendezkedést.

Ursula von der Leyen leendő elnöki ténykedése jelentősen befolyásolja azt, hogy az unió milyen irányba mozdul el a következő öt évben. Különösen érzékeny időszakban érkezik meg a volt védelmi miniszter asszony a bizottság élére, hiszen közvetlen elődje, Jean-Claude Juncker olyan erőteljesen politizáló, nemzetek feletti európai kormányt akart létrehozni, ami nem jelentett mást, mint a Jean Monnet, majd később az első, immáron valóban bizottságnak nevezett szervezetet vezető Walter Hallstein által képviselt szövetségi állam felé való elmozdulást.

Ez mind szép és jó, de érdemes Orbán Viktorra figyelni, aki a november elsején hivatalba lépő elnökkel való találkozója után óvatosan úgy fogalmazott: a céljainkat elértük – „eddig”. Igen, ugyanis az igazi kérdések a következő hónapokban dőlnek el: van-e elég ereje Von der Leyennek ahhoz, hogy kitartson megváltoztatott nézetei mellett, s azokhoz kösse magát akkor is, amikor megjelennek körülötte a globalista és föderális siserehadak, élükön természetesen Frans Timmermansszal, aki – s ezt ne feledjük – továbbra is alelnök lesz a bizottságban? Vagy mit kezd majd leendő alelnöktársával, Margrethe Vestagerrel, aki a liberálisok elnökjelöltje volt, s aki a Momentum mellett és az Orbán-kormány ellen kampányolt Budapesten? S vajon mit kezd azokkal a nagyon erős globalista lobbicsoportokkal és hálózatokkal, amelyek mögött ott áll Soros György, aki aligha tett le a nyitott társadalommal és egy nemzetek feletti világtársadalommal kapcsolatos koncepciójáról?

De nem is ezt akartam igazán hangsúlyozni, hanem azt, hogy bár fontosak az új bizottsági elnök asszony politikai gondolatai, igazából azonban nekünk, szuverenistáknak azt kell elősegítenünk és támogatnunk, hogy a bizottságnak és az elnöknek ne legyen politikai súlya, ezáltal ne számítson igazán, hogy ő mit gondol erről vagy arról. Ha ugyanis valóban azt akarjuk, hogy a szupranacionális funkciót betöltő bizottság egy konföderális, szuverén nemzetállamokra épülő unió szervezete legyen, akkor azt kell kívánnunk, hogy a bizottság politikai szervezetből bürokratikus szervezetté alakuljon át, s a valódi politikai döntések, kormányzati jellegű határozatok és irányvonal-meghatározások a kormányközi Európai Tanács kezébe kerüljenek.

Ha valóban nemzetállamokra épülő Európát akarunk, akkor egy olyan intézményi felállást kell támogatnunk és elősegítenünk, amelyben a kormányzati szerep a tanácsé, az ellenőrző szerepe az Európai Parlamenté, a bizottság pedig a tanács által meghozott és a parlament által megszavazott, nem vétózott döntések és határozatok végrehajtásáról gondoskodik. Úgy, ahogyan a tagállamokon belül az államigazgatási apparátusok teszik – jó értelemben vett bürokratikusan –, tehát nem irányítóként, hanem végrehajtóként.

Éppen ezért az lenne a jó, ha Ursula von der Leyen a bizottság élén nem lenne erős, karizmatikus vezető, mint ahogyan eltorzult módon az elődje próbált lenni. Jó, ha velünk, közép-európaiakkal ért együtt egyre több kérdésben, jó, ha kitűnő államigazgatási vezetőként teszi a dolgát a végrehajtásban, de az a legjobb, ha nem az ő személye dönti el, hogy mi lesz az Európai Unió sorsa.

Az unió sorsát a nemzeti kormányokat tömörítő, alapvetően konszenzusos döntések alapján működő tanács kezébe kell tenni, mely testületben minden országnak vétójoga van, így nekünk is. Ez az igazi garancia számunkra, nem egy személy, aki egy nemzetek feletti szervezet élén áll. Különösen abba a hibába ne essünk, hogy ha egy nekünk kedves bizottsági elnökünk lesz, akkor rögtön feladjuk a bizottság politikai szerepének megszüntetésével kapcsolatos alapállásunkat!

Örüljünk annak és használjuk ki, ha Von der Leyen asszony egyre több kérdésben ért velünk egyet. De az igazi garanciát nem egy személy, hanem a bizottság visszanyesése, a tanács megerősítése, tehát az intézményi reformok jelentik. Ez vezet a nemzetek Európája felé.

Szerző: Fricz Tamás politológus,
az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/vissza-kell-nyesni-az-europai-bizottsag-hatalmat-7183712/

Ferenc testvér már megint magáról beszél…

Ismerik azt az embertípust, aki önöket vádolta olyan negatív tulajdonságokkal, amelyek valójában őt jellemezték? Esetleg egész közeli ismerősi-baráti-rokoni köreikben is találkoztak már ilyen emberrel?

Mivel ezen a helyen most rögtön nem tudnak, ezért hadd válaszoljak önök helyett: hát persze, hogy ismerik ezt az emberfajtát. Naná.

És ismerhetünk ilyen politikust, pártot is bőven.

Például a 2002–2009 között kormányon lévő balosok zöme ilyen.

A hétéves időszakukban bőven jutott volna idejük kormányozni, tenni az országért, de ez az időszak valahogy kevésnek bizonyult számukra – vagy inkább soknak.

És most mit is mondanak? Azt, hogy az Orbán-kormány nem csinál semmit és tönkreteszi az országot.

Hogyan is „összegezte” ténykedésüket Gyurcsány egy eléggé ismert beszédében?

„Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz.”

„És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk, azon túl, hogy a szarból visszahoztuk a kormányzást a végére. Semmit.”

Ehhez képest viszont – ahogyan Medgyessy Péter mondta 2004-ben a szabaddemokratákra – tele voltak korrupciós ügyekkel, amelyek jelentős része Ferenc testvérhez kötődött. Nomentana, Fittelina, Szalai utca, moszkvai kereskedelmi kirendeltség, Motim, sukorói telekügylet, Simon Gábor elnökhelyettes viselt dolgai, illetve nemrég derült ki F. Attila vallomásai alapján, hogy 2006–2008 között bizonyos csoportok áfacsalásos gabonakereskedelmet bonyolítottak le Magyarország és Szlovákia között, mely korrupt pénzből bőven jutott – 30 százalék! – az MSZP pénztárába (ekkoriban Gyurcsány nemcsak miniszterelnök, de a párt elnöke is!). És sorolhatnánk napestig.
Másfelől, 2006 őszén a Gyurcsány-kormány erőszakszervezete volt szíves ártatlanul tüntető embereket brutálisan letámadni, sérüléseket okozva nekik, majd kellő indok nélkül fogva tartani őket, azaz volt szíves a demokráciát és az emberi jogokat lábbal taposni.

Vagyis: folyamatosan hazudtak, nem csináltak semmit, korruptak voltak és antidemokratikusak.

Most pedig, az MSZP romjai közül kibukkanó fejek, illetve az erőre kapott Gyurcsány-katonák nap mint nap mantrázzák: az Orbán-kormány antidemokratikus, sőt diktatórikus, az Orbán-kormány nem csinál semmit, az Orbán-kormány velejéig korrupt, az Orbán-kormány hazudik – még jó, hogy nem teszik hozzá, hogy „reggel, éjjel meg este…”

Unalomig ismert, nagyon gyarló emberi tulajdonság ez, bár roppant gyerekes: a saját hibánk kivetítése a másikra, az ellenségünkre, a homokozóból ismert „ő volt az, nem én voltam!” együgyű támadása, ami valójában védekezés – a reménykedés, hogy így nem veszik észre, kik is vagyunk valójában.

És most itt van újra Ferenc testvér, mint hab a tortán.

Ő mondá Facebook-oldalán: „Ez a pökhendi kisember (természetesen Orbán Viktor – F. T.) egyszer majd futni fog. De a nyomában leszünk, és azt kapja, amit megérdemel.”

Pontos leírás. Ferenc testvérre.

Szerző: Fricz Tamás

Forrás: https://magyarnemzet.hu/belfold/ferenc-testver-mar-megint-magarol-beszel-7183808/

 

Állandósult a politikai háború

Miközben az ellenzék ugyanazt a tortát szeleteli újra, a Fidesz népszerűsége töretlen.

Az európai parlamenti választások első tanulsága: földrengésszerű változások kezdődtek, alapvető átalakulás zajlik a politikai palettán. Elsősorban a hagyományos bal-jobb megosztottság alakul át, a továbbiakban új politikai koordináta-rendszerben kell gondolkodni.

Mindennek következménye azonban nem a pólusok közötti közeledés lesz, ellenkezőleg: a konfliktusok kiéleződnek, tartós politikai háború alakul ki Európában és ennek szerves részeként Magyarországon is.

A változások első és leglátványosabb jele a hagyományos bal- és jobboldali néppártok súlyos meggyengülése. Ez egyaránt vonatkozik a szocialista-szociáldemokrata, illetve a konzervatív-kereszténydemokrata pártokra, de látványosabb a baloldali pártok esetében.

Gondoljunk bele: Németországban a szociáldemokrata párt (SPD) pusztán a szavazatok 15 százalékát szerezte meg, ami történelmi mélypont a párt esetében; nem elképzelhetetlen, hogy mire ez a cikk megjelenik, már ki is léptek a német nagykoalíció­ból (CDU–CSU–SPD), ami viszont a kormány lemondásához és előre hozott választásokhoz is vezethet.

Franciaországban még látványosabb a baloldali zuhanás: a volt elnökhöz, Francois Hollande-hoz köthető szocialista párt alig több mint hat százalékot ért el, ami az ottani hagyományos baloldal teljes összeomlását jelenti. De legalább olyan döbbenetes a brit Munkáspárt súlyos veresége, a svéd szociáldemokraták 1910 utáni legrosszabb eredménye (!), illetve idesorolható a Magyar Szocialista Párt – mint egyben kommunista utódpárt – 6,6 százalékos eredménye is.

Ám a jobboldali néppártok sem jártak túl jól. A CDU–CSU történelmi mélypontra zuhant, még soha nem jártak 30 százalék alatt, a francia Republikánusok (Nicolas Sarkozy volt pártja) a futottak még kategóriában végzett. A brit konzervatívok, a toryk szintén történelmi vereséget szenvedtek, ami persze elsősorban a brexit körüli csőd következménye, és nincs jó helyzetben a spanyol Néppárt sem.

Mindezek következtében mind az Európai Néppárt (az eredetileg jobbközép, kereszténydemokrata frakció), mind a szocialista frakció 2014-hez képest durván 40-40 mandátumot veszített el (a pontos adatok még nem ismertek).

Ezzel szemben az egyik oldalon erősödtek a liberálisok és a zöldek, a másik oldalon viszont az eurokritikus, nemzeti pártok összességében növelni tudták a mandátumaik számát. (A Matteo Salvini-féle új, Euró­pai Népek és Nemzetek Szövetsége nevű, most alakuló frakció például csaknem hatvan mandátumra számíthat az Európai Parlamentben.)

Ezek a nagy erejű változások világosan megmutatják, hogy új törésvonalak mentén új politikai megosztottságok jönnek létre, amelyek ugyan nem szüntetik meg, de maguk alá rendelik, felülírják a évtizedekig megszokott szembenállásokat.

Mint arról már többször is írtam e lap hasábjain, meggyőződésem szerint az új politikai koordinátarendszer fő törésvonala vagy fő tengelye egyre inkább a globalisták – akik helyeslik az Európai Egyesült Államokat, a migrációt és a multikulturalizmust, a világtársadalmat –, illetve a szuverenisták között húzódik; utóbbiak erős nemzetekre épülő uniót, a bevándorlás megszüntetését és a keresztény kultúra megvédését tartják elsődlegesnek.

De ami talán a legfontosabb: a néppárt és a szocialisták nagykoalíciója immáron negyven éve – 1979, az első, európai polgárok által megválasztott EP létrejötte óta – nagykoalícióban irányítják az EP-t; ez a helyzet most megváltozott, ketten már nem alkotnak abszolút többséget.

Vasárnap éjjel azonban a néppárti csúcsjelölt Manfred Weber, illetve más néppárti vezetők is nyilvánvalóvá tették, hogy a többség megszerzése érdekében a baloldali, liberális és zöld frakciók felé orientálódnak, s szó sem lehet a jobboldal, vagyis az ő fogalmaik szerint a nacio­nalisták, populisták és „szélsőjobboldaliak” felé való nyitásról. Mi ez, ha nem totális elfordulás a hagyományos kötődésektől?

Az ok pedig nyilvánvaló: a valaha jobboldali néppárti fősodornak is elsődlegessé vált az „egyre több Európa” (lásd: birodalmi unió), a bevándorlás menedzselése és a kevert fajú Európa mint a „szép jövő” iránti elköteleződés.

Ebben pedig nem számíthatnak másra, csak a balliberális pártokra és frakciókra: ide orien­tálódnak tehát. Mindez persze a Fidesznek is olyan helyzetet teremt, ami alaposan végiggondolandó, hiszen a Fidesz a szuverenista tábor vezető politikai ereje.

Ami mindebből következik az európai politikai erőviszonyok tekintetében, az nem megnyugtató: a politikai törésvonalak ugyanis nem tompulnak, gyengülnek, ellenkezőleg, sokkal kiélezettebbé válnak.

Az utóbbi évtizedekben – mint éppen a néppártiak és a szociáldemokraták európai együttműködése is bizonyította – a hagyományos bal- és jobbközép pártok között már-már konszenzus jött létre, igaz, ezek a konszenzusok sokszor vezettek elitizmushoz, a problémák szőnyeg alá söpréséhez, korrupcióhoz (lásd például a német és osztrák nagykoalíciókat).

A hagyományos baloldalt azonban – úgy látszik – egyre inkább a zöldek váltják le, a hagyományos jobboldalt a szuverenista pártok, s az ezek közötti világnézeti-szemléleti távolság gigászi. Európa jövője, a keresztény kultúra jövője, a migráció kérdése ugyanis olyan fajsúlyú kérdések, amelyek életről és halálról szólnak.

Ennélfogva ebben a megosztott, új Európában politikai háború bontakozik ki, s ebből mi sem vonhatjuk ki magunkat – már csak azért sem, mert a politikai konfliktusok frontvonalában vagyunk. Mint oly sokszor történelmünkben.

És itt térjünk át Magyarországra, hiszen nekünk ez a legfontosabb. Egy bizonyos: 52 százalékával a Fidesz–KDNP az elmúlt tíz évben a legnagyobb győzelmét aratta, s ez ismét bizonyítja, hogy a jelenlegi kormánykoalíció az egyetlen kormányképes alakulat, amelyik érti, érzi a magyar társadalom lélektanát, s tesz is azért, hogy a magyarok többségének vágyai, céljai teljesüljenek.

A magyar ember elsősorban a családját félti, félti a betolakodóktól és az idegenektől, nem akar tehát migrációt, s legalább annyira fontosnak tartja az ország függetlenségét, szuverenitását, hiszen eleget élt és tapasztalt birodalmi elnyomás alatt. A Fidesz–KDNP ennek a magyar hagyománynak a talaján áll, és ezért sikeres.

Másfelől viszont a Gyurcsány házaspár láthatóan jól ráérzett arra, hogy a magyar társadalom egy kicsi, de nem elhanyagolható része fogékony a multikulturalizmusra, kozmopolitának, européernek érzi magát, s szívesen élne egy nagy, szép birodalomban és világtársadalomban. (Ez főként a fővárosi liberális körökben és a fiataloknál jellemző életérzés.)

Mindehhez logikusan társul a kormánnyal és az Orbán Viktorral szembeni mély és elementáris gyűlölet, hiszen ők azok, akik globalista világnézetükkel, a „progresszió­val” szembemennek. A Gyurcsány-párt 16 százalékos eredménye elsősorban ennek köszönhető, másodsorban pedig a többi ellenzéki párt vergődésének.

Valószínű egyébként, hogy a DK hagyományos, kádárista, nyugdíjas korú bázisa most cserélődhetett le egy fia­talabb korosztályra (legalábbis részben). A Momentum váratlanul jó, csaknem tízszázalékos eredménye is innen magyarázható: a DK mellett ők azok, akik a vehemens, ellentmondást nem tűrő kormány- és Orbán-gyűlöletet igyekeztek kanalizálni, nem véletlenül Guy Verhofstadt és a liberális frakció segítségével. E két párt sorsa a későbbiekben egybeforrhat, persze Gyurcsány celebrálásával. (Emlékeznek: összenő, ami összetartozik.)

Kegyeleti okokból csak távirati stílusban szólok az MSZP-ről, a Jobbikról és szegény LMP-ről. Azt hiszem, a pártállami gyökerű szocialista pártnak itt fejeződik be a története, ami például a lengyeleknél, a balti országokban, a cseheknél már korábban végbement. Egy önmagát arcul köpő, önmagával meghasonló párt, mint a Jobbik, nem is számíthatott másra, csak összeomlásra.

Végül az LMP-t a belső vezetési válság tette tönkre, hiszen milyen jövőre számíthat egy olyan párt, amelyben vezető lehet egy olyan politikus, mint Demeter Márta, aki már többszörösen bizonyította alkalmatlanságát?

Bezárva a kört: ha a DK és a Momentum valóban tartósan megerősödik – ez még korántsem biztos –, akkor még az eddigieknél is durvább szembenállás alakul ki kormány és az ellenzék között (a Mi Hazánk Mozgalom más lapra tartozik).

Politika háborúra számíthatunk, akárcsak az Európai Unió politikai színpadán. Ezt a háborút nem fegyverekkel vívják, de legalább annyira késhegyre menő a küzdelem a jövőért, Európáért, a hazáért, mint egy valódi fegyveres konfliktus. Sed non est pax.

Szerző: Fricz Tamás politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/allandosult-a-politikai-haboru-6966206/

 

 

Timmermans mozgalma tönkretenne minket

Az európai parlamenti választások előtt néhány nappal érdemes felidézni azt, amit Frans Timmermans, a szocialisták elnökjelöltje, egyben a jelenlegi bizottság alelnöke mondott Euró­pa lehetséges jövőjéről 2015 szeptemberében, amikor a migránsáradat már megindult a kontinens felé. Ezt mondta akkor a BBC rádiónak:

„A társadalmak a világon mindenhol sokszínűvé fognak válni a jövőben, ez a világ jövője. Így a közép-euró­pai országoknak hozzá kell ehhez szokniuk.”

Később, 2016-ban az Európai Parlamentben további részleteket bontott ki nem kicsit sorosiánus nézeteiből:

„A diverzitás az emberiség jövője (sorsa). A világ legtávolabbi szegletén sem lesz olyan nemzet, amelynek ne lenne diverzitás a jövőjében. Ebbe az irányba halad az emberiség. És azok a politikusok, akik azt próbálják eladni a választópolgáraiknak, hogy létezhet olyan társadalom, amely kizárólag egy kultúrába tartozó emberekből áll, olyan jövőképet rajzolnak fel, amely egy soha nem létezett múltra épül. Ezért ilyen jövő nem lesz. Európa sokszínű lesz, mint ahogy a világ összes többi része is sokszínű lesz.”

Köszönjük ezeket a szép, őszinte, bátor és egyértelmű szavakat. Most már tudjuk, mi, közép- és kelet-európaiak, hogy mihez kell hozzászoknunk, ha a Timmermans-féle globalista, föderalista, nemzetellenes hálózat kerül hatalomra – illetve marad hatalmon – az unióban a választások után.

A multikulturális társadalomhoz kell hozzászoknunk. Ahhoz, hogy Európa kevert fajúvá, euroafrikai-arábiaivá válik. Ahhoz, hogy az a csúnya, szörnyűséges fehér faj felsőbbrendűsége végre megszűnik.

Timmermans tehát bejelentette, hogy milyen jövő vár Euró­pára. S egyben ellentmondást nem tűrően kijelölte nekünk, közép-európaiaknak az egyetlen lehetséges utat: hozzá kell szoknunk a multikulturalizmushoz, ha tetszik, ha nem, mert ez lesz és punktum. Visszaút nincs, apelláta nincs, ellenvélemény nincs.

Timmermans ezen mondatainak természetesen semmi köze nincs a demokráciához, a demokratikus gondolkodásmódhoz. Az alelnök és egyben elnökjelölt személyében, mentalitásában kiválóan szimbolizálja azt, ahogyan a mai unió működik: centralizáltan, autokratikusan, ellentmondást nem tűrően.

Emellett Timmermans fellépése magában hordozza a nyugati, központi hatalmak minden gőgjét, felsőbbrendűség-tudatát a lesajnált szegény rokon közép- és kelet-európai országokkal szemben. A volt gyarmattartók, illetve a háború után a szerencsés oldalra került nyugat-európai országok fellengzős magabiztosságával vindikál előjogot magának ahhoz, hogy megmondja, kijelentse, deklarálja, mit kell tenni Európa kevésbé szerencsés sorsú országainak Közép- és Kelet-Európában.

És ami a legveszélyesebb: Timmermans szavaival, mentalitásával belegázol a nemzetek szuverenitásának és egyenrangúságának alapelvébe is. Ha van valami, ami az uniót kezdetektől fogva összetartja, ha van valami, ami az európai politikai kultúra alapvető és meghatározó vonása, ha van valami, amit ténylegesen uniós alapértéknek tekinthetünk, akkor az nem más, mint a tagállamok, a nemzetek egyenrangúsága – immáron az 1648-as vesztfáliai békekötés óta.

Az alelnökjelölt úr fent idézett mondatai, de a mostani kampány hajrájában elhangzott kijelentései is a közép-európai tagállamok megregulázásáról, megbüntetéséről, sarokba állításáról gyökeresen ellentmondanak ennek az évszázados alapelvnek.

Sőt, továbbmegyek: a timmermansi mentalitás, a brüsszeli elit mentalitása előreveti annak a veszélyét, hogy ha ismét ők nyernek, az unió szakít az egyenrangúság elvével, s a liberális fősodorral egyet nem értő országok alávetett helyzetbe kerülnek szankcionálások, támogatásmegvonások, kirekesztések által.

De a brüsszeli elit gőgjén túl vajon honnan veszi a bátorságot Frans Timmermans, hogy ilyen ellentmondást nem tűrő módon jelentse be a keresztény kultúrára épülő Európa átalakulását multikulturális, fajilag kevert Európává? Milyen alapon teheti ezt meg? A magyarázat szerintem egyértelmű: Timmermans Soros György leghűségesebb embere. A jelenlegi bizottsági alelnök ugyanis egy az egyben magáévá tette Soros György, s annak tanítómestere, Karl Popper liberális filozófus nézeteit a nyitott társadalmakról mint elérendő célról.

Popper azt mondja, hogy a zárt, tehát hagyományos, organikus közösségekre, hierarchiákra épülő társadalmak helyett olyan nyitott társadalmak jönnek létre, amelyeket egymástól elszigetelt, tökéletesen szabad egyének, individuumok alkotnak majd. Ezekben újfajta viszonyok alakulnak ki, amelyekbe mindenkinek szabad bejárása nyílik, ahelyett, hogy a beleszületés határozná meg mondjuk egy ország arculatát.

Vagyis a hagyományos közösségek, mint család, egyház, lokalitás, nemzet csak béklyók a társadalmaknak: helyette az atomizált egyének szabad döntései határozzák meg azt, hogy például ki hol lakjon, ki hol éljen, milyen szokások és szabályok szerint. Soros a popperi nézetekből levonja a következtetést: a nemzeti identitás és szuverenitás is ellentétben áll az egyén korlátlan szabadságával, ezért szükséges és fontos a nemzetállamok meggyengítése.

Nos, Timmermans, akinek saját bevallása szerint is Soros György az egyik legjobb barátja, magáévá tette a jó barát nézeteit, vízióit, álmait. Mi több: meg is akarja valósítani azokat. Az pedig nem kérdés, hogy ebben Soros György a maga szerény eszközeivel – gigantikus pénzforrások, világot átfogó lobbihálózat és NGO-birodalom, kézben tartott nemzetközi média, megvásárolt közép- és kelet-európai vezető politikusok, miniszterek és miniszterelnökök – segíteni fog neki. És ez a segítség nem lesz elhanyagolható mértékű.

Timmermans, Weber és a társaik hatalomra kerülésével Soros és a globális elit kerülne hatalomra Európában. Ne hagyjuk!

Szerző: Fricz Tamás politológus,
az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/timmermans-mozgalma-tonkretenne-minket-6940991/

Bangóné, a politika és az erkölcs

Demokratikus normák, sőt alapvető emberi értékek szenvedtek csorbát, ami közügy.

Bangóné Borbély Ildikó patkányozása után felmérések készültek, amelyek egyértelműen megmutatták, hogy a közvélemény döntő része elítéli a szocialista politikus kirohanását, s az is kiderült, hogy még a baloldali szavazók többségének is elfogadhatatlan a Bangóné szájából elhangzott kijelentés.

Mindez azért biztató, mert világossá vált, hogy a kormányellenes érzelmű állampolgárok nem vesztették el alapvető, természetes erkölcsi érzéküket, még a baloldali ellenzéki pártok és politikusok utóbbi hónapokban tapasztalt ámokfutása következtében sem.

Éppen ezért levonhatjuk a következtetést: a patkánybeszéd – amelyet Ujhelyi István patkánykormányzás kijelentése tovább tetézett – negatív hatása az MSZP-re nézve erősebb lehet, mint azt Ujhelyiék gondolnák.

Ha a szocialista párt nem vonja ki a politikai életből Bangónét, s nem kér valóban bocsánatot nyilvánosan azoktól, akiket megsértettek – és látható, hogy ezt nem teszik meg –, akkor a május 26-i európai parlamenti választásokon megtapasztalják a számukra lesújtó politikai következményeket. De ez legyen az ő problémájuk.

Fontos viszont, hogy tisztázzuk, mit követett el Bangóné közszereplő a patkánybeszédével, illetve Ujhelyi a patkánykormányzás kijelentéssel. Van egy régi mondás azzal kapcsolatban, ha egy politikus valami erkölcsi szempontból elítélendőt mond vagy cselekszik: „Ez több mint bűn, ez hiba.”

Ez a mondás megítélésem szerint végtelenül cinikus és végtelenül nihilista. Ugyanis azt állítja, hogy jó, jó, a politikus vagy párt olyat tett, ami sokak szerint erkölcstelen, de mi, mindent hájjal megkent realisták tudjuk, hogy nem ez számít, hanem az, hogy mindez ártott a politikus vagy pártja népszerűségének.

Más szóval és még profánabban: szavazatokat vitt el a párttól, és ez bizony hiba, méghozzá politikai hiba. És hogy egyébként bűn-e, amit ez esetben például Bangóné mondott a Fidesz szimpatizánsairól? Ugyan már, kit érdekel ez pragmatikus, racionális, technokrata és realista nézőpontból? Csak az számít, hogy mindez ártott a párt érdekeinek. Hát nem!

Ez az a szemlélet, amellyel akár Bangóné patkánybeszéde, korábban Gyurcsány őszödi beszéde vagy más hasonló beszédek és megnyilvánulások esetén szakítanunk kell. Bangóné beszéde ugyanis közügy. Nem magánügy, nem egy párt érdekkörébe és kizárólag a politikai haszonelvűség tárgykörébe tartozó kérdés.

Közügy, ezáltal pedig döntően morális ügy. Ugyanis a közügyek, illetve a politika morál nélkül sima hadszíntérré válik, ahol – Thomas Hobbesot idézve – mindenki harca zajlik mindenki ellen, ahol háború van, puskaropogás, lövészárkok, jajgatás és vér, ahol hallgatnak a múzsák.

Mindezt azért kell világosan megbeszélnünk, mert értelmiségiek, akár szakértők körében is dívik egyfajta értelmezés, ami kizárólag arra teszi a hangsúlyt a patkánybeszéd kapcsán, hogy ez így, úgy és amúgy ártott a szocialista pártnak a választásokhoz közeledve.

Egyértelműen kell látnunk, hogy Bangóné megszólalása kapcsán nem a (párt)politikai érdekek taglalása a legfontosabb szempont, hanem annak kimondása, hogy itt a demokratikus politikai normák, sőt az alapvető emberi normák megsértése történt, ami felette áll az aktuális erőviszonyok ilyen-olyan alakulásának.

A legalapvetőbb követelmény egymás emberi méltóságának tiszteletben tartása, s aki ezt megsérti, annak távoznia kell a közéletből, mégpedig jó messzire, mert ha mi, a közvélemény, az emberek hagyjuk, hogy Bangóné továbbra is jelen lehessen és beszélhessen bármiről is a választóknak, akkor mi – mint politikai és emberi közösség – önmagunkat sem becsüljük eléggé.

Tehát önmagunk becsületét, méltóságát, sőt nemzeti méltóságunkat kell megvédenünk azzal, hogy ha Bangóné önként nem hajlandó távozni, és a pártja sem távolítja el, akkor nekünk kell minden erőnkkel arra törekednünk, hogy kiszorítsuk az ilyen embereket a nyilvánosságból, mert fertőzik azt.

Éppen ezért tartom helyesnek a Fidesz által elkészített videót, amelyben egyértelműen felhívják a figyelmet Bangó­né ámokfutásának erkölcsileg megalázó jellegére, illetve legalább olyan fontos, hogy civilek is aláírásgyűjtésbe kezdtek Bangóné eltávolításáért.

Ha ugyanis hagyjuk a Bangónékat büntetlenül szerepelni, és félrefordítjuk a fejünket, akkor rossz bizonyítványt állítunk ki magunkról. Azt, hogy ilyen mondásokat is eltűrünk következmények nélkül, azt, hogy már megint és még mindig következmények nélküli ország vagyunk.

Éppen ezért kell hangsúlyozni: Bangóné patkánybeszéde nem több mint bűn, hiba, hanem több mint hiba, bűn! A hiba ugyanis pragmatikus kategória, a bűn pedig erkölcsi kategória. És ebben az esetben az utóbbi a meghatározó.

Bangóné tehát nem pusztán és nem elsősorban politikai hibát követett el a saját pártja szempontjából, hanem bűnt a magyar közélet ellen. Ahhoz persze, hogy ezt elfogadjuk, azt is el kell fogadnunk kiindulópontul, hogy a politika nem száműzheti az erkölcsöt önmagából.

Persze bárki mondhatja erre, hogy nézzünk körül a világban, és máris láthatjuk, erkölcsnek nyoma sincs a politikában. Láthatjuk a nagyhatalmak katonai beavatkozásait, az erőforrásokért zajló háborúkat, a kölcsönös betartásokat, a másik fél folyamatos átverését, láthatjuk a globális elit által tudatosan gerjesztett migrációs folyamatokat, a kereszténység, a hagyományos család és nemi identitás elleni támadásokat, az ellenvélemények kirekesztését, a fősodorral szembeni politikusok és országok ellehetetlenítését és még sorolhatnánk.

Ez mind igaz, de azt is pontosan látjuk, hogy éppen ezért van veszélyben a világ: mert az alapvető erkölcsi normák nem vagy alig játszanak szerepet a politikai döntéseknél.

Holott már Arisztotelész is arról értekezett, hogy mindegyik államforma lehet helyes és jó vagy helytelen és rossz, attól függően, hogy a vezetők a saját magánérdekük érvényesítésére használják a főhatalmat, vagy pedig a köz javára. Szent Ágoston híres mondása: a kormányzatok erkölcs nélkül semmi mások, mint közönséges rablóbandák.

Montesquieu szerint pedig a demokrácia alapelve az erény, de általában is erkölcsi alapelvek határozzák meg a rendszerek minőségét. Moór Gyula neves alkotmányjogász és politológus fejtette ki 1946-ban, hogy a demokrácia a keresztény etikával szoros kapcsolatban áll, ami a humánum legmélyebb kérdéseiig vezet vissza bennünket. Az alap tehát az ember. És a kérdés: milyen emberek vagyunk? S milyen emberekké kellene válnunk?

A demokrácia tehát nem pusztán intézményrendszer, eljárások, normák és jogszabályok gyűjteménye, hanem elsősorban emberi minőség. Olyan, a kereszténységből származó szellemiség és világlátás, amely nemcsak szép szavakban, hanem a döntéseknél, a gyakorlatban akar minden egyénnek s ezáltal a közösségnek jót. Elavult mondatok?

Elavult szemléletmód az erkölcsöt helyezni a középpontba? Nem, sőt Bangónék és Ujhelyik, Sorosok és Timmermannsok korában aktuálisabb, mint valaha. Létünk, világunk fennmaradásának alapfeltétele.

Szerző: Fricz Tamás politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/bangone-a-politika-es-az-erkolcs-6896945/