Gyökeres fordulat Csehországban

Az osztrák választásokkal foglalkozó legutóbbi cikkemet azzal fejeztem be, hogy a globalizmus és a nemzeti szuverenitás küzdelme folytatódik, ezúttal éppen Csehországban.

Ez így is történt: a cseh választásokat az Andrej Babis dúsgazdag üzletember által alapított és vezetett, bevándorlásellenes ANO (magyarul: igen, de a rövidítés jelentése: Elégedetlen Polgárok Akciója) nyerte meg, méghozzá az újkori cseh demokráciában soha nem látott arányban, 29,64 százalékkal. Nem kevésbé lényeges, hogy a negyedik helyet pedig az a japán–cseh származású Tomio Okamura nevű üzletember által vezetett Szabadság és Közvetlen Demokrácia (SPD) nevű párt szerezte meg 10,64 százalékkal, amelynek legfőbb, szinte kizárólagos jellemzője a radikális migrációellenesség.

Ezzel szemben meglepően nagy arányú vereséget szenvedtek a kormányt eddig vezető s Bohuslav Sobotka személyében a kormányfőt adó szociáldemokraták (7,27 százalék), akik a bevándorlás kérdésében az ANO-hoz képest sokkal óvatosabb, visszafogottabb állásponton voltak, ami időnként a visegrádi négyeken belül is megmutatkozott. Hasonlóan gyengén szerepeltek az eddig a kormánykoalícióban részt vevő, szintén mérsékeltebb hangvételű kereszténydemokraták is (5,8 százalék).

A cseh polgárok döntésében is megmutatkozik az, ami az osztrák választások egyik nagy tanulsága: bár a cseh gazdaság közép-európai viszonylatban az egyik legsikeresebb, mégis az emberek nagy részének meghatározó kérdés az, hogy kultúrájukat, szokásaikat, életfeltételeiket megőrizhessék a továbbiakban is, ezért azokra a pártokra adták a voksuk többségét, amelyek hangot adtak ebbéli aggályaiknak, félelmeiknek és kívánalmaiknak. Az ANO közel harmincszázalékos eredménye ráadásul cseh viszonylatban csúcsnak számít, ekkora fölénnyel még egyetlenegy párt sem nyerte meg a parlamenti választásokat az elmúlt 24 évben.

Mindez azért is különösen meglepő, mert Csehország valójában alig érintett a bevándorlás kérdésében. Hogyan lehet mégis, hogy egy ilyen, szerencsésen kívül maradt országban ekkora jelentőségre tett szert ez a téma, sőt döntő mértékben meghatározta a választások kimenetelét? Az ok semmi másban nem keresendő, mint abban, hogy a cseh állampolgárok sem pusztán egyéni egzisztenciális helyzetük alapján mérlegelnek és választanak, hanem számításba veszik közvetlen és tágabb környezetük – lakóhelyük, hazájuk – sorsának alakulását is, hiszen ott kívánnak jól és komfortosan élni.

Ragaszkodnak megszokott életvitelükhöz, kultúrájukhoz, közösségeikhez, s érzékenyen reagálnak arra, ha valami – itt és most a migránsáradat és az iszlamizáció – veszélyezteti azt. Ne feledjük: Németországban és Ausztriában magas életszínvonalon élnek az emberek, s mégis, félig már elfordultak a Willkommenskultur anyjától, Angela Merkeltől, és a migránsellenes Alternatíva Németországnak (AfD) nevű pártot bejuttatták a parlamentbe. Míg Ausztriában teljes fordulatot hajtottak végre azzal, hogy a politikailag korrekt beszéddel szakító, az Osztrák Néppártot alapjaiban megújítani akaró Sebastian Kurz mellé tették le voksaikat.

Természetesen a fősodratú baloldali és balliberális politikusok és médiumok azzal magyarázzák a választók bevándorlásellenes hangulatát és voksait, hogy jelen vannak és megjelentek olyan populista, rasszista és szélsőjobboldali pártok és politikusok, amelyek és akik az embereket a migránsok ellen uszítják, félelmet és idegenellenes indulatokat, gyűlöletet keltenek, s ez látszik meg a választási eredményeken. A legfőbb céltábla ilyenkor éppen az Orbán-kormány, amelyik nem átall népszavazást tartani, írásban megkérdezni az embereket, illetve Soros György migránspolitikájával szemben fellépni annak érdekében, hogy a bevándorlás ellen hangolja a választókat.

Vagyis a balliberális körök állítása az, hogy ha nem lennének jelen egyes országokban olyan „populista”, „rasszista” s persze autokrata kormányok és pártok, amelyek migráció- és iszlamizációellenesek, akkor a békés állampolgárok szeretettel és örömmel fogadnák az Afrikából, Ázsiából, a Közel-Keletről jötteket. Nos, ennek a tézisnek a fekete-fehér cáfolatát nyújtja az a napjainkban nyilvánosságra került közvélemény-kutatás, amelyet a Vasárnapi Hírek megrendelésére a kormányhoz semmiképpen sem közel álló Publicus Intézet végzett el.

Eredményeik szerint Magyarországon a megkérdezett emberek 76 százaléka szerint fontos probléma az ország számára a menekültkérdés. Ha azonban most azt gondolnák a baloldaliak és liberálisok, hogy ez az összesített adat bizonyára a Fidesz–KDNP-vel szimpatizálók
miatt jött össze, akkor ki kell ábrándítanom őket, ugyanis a jobbikos szavazók 81 százaléka, illetve a bizonytalanok 75 százaléka is ezen a véleményen van.

De ha ez nem lenne elég: a szocialistákkal szimpatizálók többsége, 51 százaléka is hasonlóan vélekedik. Nagyon fontos adat még, hogy amíg az emberek 61 százaléka úgy érzi, nem érinti személyesen a menekültkérdés, addig 81 százalék biztos abban, hogy hazánkat érinti a probléma.

Mindez világosan mutatja, hogy a bevándorlásellenes hangulat nem vezethető le az Orbán-kormány aljas, gyűlöletkeltő, ármánykodó tevékenységéből, hiszen a jobbikos és a szocialista szimpatizánsok aligha fogadnák el a kormány tematizációját, ha az irreális és valóságidegen lenne. Ellenkezőleg: a kormány ráérzett arra, hogy mi foglalkoztatja a jobb- és baloldali vagy politikailag semleges beállítottságú embereket, tehát reális problémákkal foglalkozik, és igyekszik azokra megoldást találni országon belül és az unió keretei között is.

S ehhez még tegyük hozzá, hogy például Németországban nemcsak a baloldali pártok, de még a régi szép időkben jobbközép beállítottságú CDU is migránsbarát propagandát folytatott, nem beszélve a német újságokról és a közszolgálatinak nevezett médiáról, s mégis megváltozott a német emberek sokaságának véleménye a bevándorlás kérdésében.

Mindettől függetlenül Andrej Babist korántsem tartom egy minden hibától mentes politikusnak, különösen nem szeretem a politikai múltját (pártállami káder volt és együttműködött a titkosszolgálatokkal is), és meggazdagodásának módját (a vadprivatizációs folyamatban nem éppen a legtisztább úton megkaparintott egy állami agrárvállalatot, s ennek tulajdonosaként vált milliárdossá, Csehország második leggazdagabb emberévé).

Tény azonban, hogy a cseh állampolgárok mindezt részben zárójelbe tették, részben megbocsátottak Babisnak, vélhetően éppen azért, mert a mai Babis már megengedheti magának – akárcsak az Egyesült Államokban Donald Trump –, hogy immáron ne a személyes, hanem országa és hazája érdekeit, valamint az átlagemberek véleményét, félelmeit és kívánságait tegye az első helyre, és ennek mentén politizáljon. Szimpatikus a cseheknek, hogy az ő nyelvükön beszél, s valós problémákra igyekszik nem szélsőséges, hanem reális válaszokat adni.

Végezetül, ha politológiai szempontból számba vesszük azt, ami a német, az osztrák és a cseh választásokon történt, akkor azt hangsúlyoznám, hogy valóban új korszak kezdődött el az európai, s különös súllyal a közép- és kelet-európai politikában. A 21. század elején megjelent és uralkodóvá vált a globalizációpárti és a nemzeti szuverenitást védő politikai és társadalmi erők közötti törésvonal, s ez a törésvonal mintegy felülírja a 20. századra leginkább jellemző bal–jobb megosztottságot.

Nem azt állítom, hogy a bal–jobb konfliktus már eltűnt, hiszen az jól látszik, hogy a globalizáció oldalán elsősorban baloldali és liberális politikai pártokat és mozgalmakat találunk, míg a nemzetállamok védelmében elsősorban jobboldali, konzervatív-kereszténydemokrata pártok jelennek meg. De a V4-eken belül nemcsak a konzervatív és jobboldali Orbán- és Szydlo-kormány folytat bevándorlás- és kvótaellenes politikát, hanem a szociáldemokrata és baloldali Fico-kormány is, s mostani bukásáig – ha némileg visszafogottabban is – a szintén szociáldemokrata Sobotka-kormány is a V4-ekkel együtt menetelt.

A „régi” jobb- és balközép pártok tehát vagy háttérbe szorulnak (Franciaországban, Németországban, Olaszországban), vagy képesek megújulni, s az új törésvonal mentén politizálni (Kurz néppártja Ausztriában). Ám még fontosabb, hogy olyan új pártok jelennek meg az európai, de különösen a közép- és kelet-európai politikai palettán, amelyek már nem illeszthetők be a régi keretekbe, mert az új kihívások mentén jöttek létre (ANO, AfD, Öt Csillag Mozgalom stb.). Ezek nem „populista”, hanem realista pártok.

S mintha megfordulna Európa: vigyázó szemünket magunkra, Közép- és Kelet-Európára kell vetni. Itt fordul a történelem.

Tusványos történelmi távlatban

A magyar kormányfő nem pusztán azért kiemelkedő európai politikus, mert pontos, önálló és szuverén külpolitikai stratégiája van a nemzeti érdekek érvényesítésére, hanem azért is, mert – szinte egyedülálló módon – magas színvonalú politikai elemzőként is megállja a helyét. Ezt tette az ez évi, szokásos tusnádfürdői beszédében is, amely messze több volt, mint egy kampánybeszéd – miközben annak is megfelelt. Fontosabbnak tartom azonban, hogy a miniszterelnöknek Európa, Közép-Európa és a világ helyzetével, konfliktusaival kapcsolatos legfontosabb következtetéseit emeljük ki.

Először: Orbán Viktor megfogalmazta azt, hogy a XXI. században milyen fő konfliktusvonal vagy törésvonal mentén oszlik meg a világ. Ennek lényege, hogy az egyik oldalon állnak azok a politikai, gazdasági és pénzügyi elitcsoportok, amelyeknek célja egy globális rend felépítése, amelyben a nemzetállamok alárendelődnének a nemzetközi, globalista és kozmopolita intézmények akaratának. A másik oldalon állnak a nemzeti szuverenitást, a nemzetállamok önállóságát védő politikai erők, akiknek meggyőződése, hogy egy globális rend kialakulása új önkényhez, globális diktatúrához vezetne, s ennek megakadályozására csak az erős nemzetállamok képesek.

A miniszterelnök a globalizmus legfontosabb erői között említi a brüsszeli bürokráciát – egészen konkrétan a Jean-Claude Juncker által vezetett bizottságot –, illetve a Soros György által irányított, világot átszövő civil hálózatot, amelyek egyfelől a migránsok illegális Európába hozatalát, másfelől a nemzeti érdekeket és nemzeti szuverenitást védő kormányok megbuktatását igyekeznek előkészíteni a legkülönfélébb eszközökkel és módszerekkel.
Ugyanakkor a globalizmussal szemben állnak a közép- és kelet-európai országok, különös tekintettel a visegrádi négyekre, s ezen belül természetesen Magyarországra.

Vagyis – s erre helyesen mutat rá Orbán Viktor – a jövő évi magyarországi választásoknak valóban nem pusztán belpolitikai tétje van. Magyarországon immáron hetedik éve a nemzeti erők tartják a kezükben a kormányrudat, s hogy ez így marad-e a 2018-as választások után is, annak immáron európai tétje van. Annál is inkább, mert 2016-ban a brexit és Donald Trump megválasztása azt sugallta, hogy lassacskán felülkerekedhetnek a nemzetállamok léte mellett elkötelezett erők, ám 2017-ben a birodalom, vagyis a globális elit, más kifejezéssel élve a deep state (mélyállam) visszavágott: a holland választásokat a mérsékelt Mark Rutte és pártja nyerte, míg a francia elnökválasztásokon Marine Le Pen nem tudta legyőzni a Rotschild-házban nevelkedett, globalista Emmanuel Macront. És az is szinte biztosra vehető, hogy a szeptember 24-i német parlamenti választások után az atlantista, globalista és migrációpárti Angela Merkel marad hatalmon – s ráadásul az alternatívája, Martin Schulz még nála is globalistább.

Mindebből következik, hogy a két ideológiai-világnézeti tábor harca korántsem dőlt el, ellenkezőleg, a küzdelem, a mérkőzés a kellős közepén tart. Háború ez, XXI. századi háború, amelyet nem feltétlenül fegyverekkel vívnak – bár azokkal is, főleg proxyháborúk formájában, azaz nem a közvetlen szemben álló felek küzdenek meg egymással, hanem helyettesítő szereplőket vonnak be a küzdelembe –, többek között gazdasági-pénzügyi manőverekkel, médiamanipulációkkal, álcivil szervezetek erjesztő tevékenységeivel, titkosszolgálati eszközökkel. S éppen ezért lesz kiemelkedő jelentősége a 2018-as magyar választásoknak is: az európai, sőt a világközvélemény is régen tisztában van azzal, hogy a magyar kormány, s annak kiemelkedő képességű vezetője a nemzeti erők egyik legfontosabb szószólója, következetes képviselője, sőt, bizonyos értelemben irányítója is. Ha Magyarországon újra győznek a nemzeti erők, akkor annak jelentős hatása lesz az Európai Unió jövőjére is.

Nos, éppen ezért hangsúlyozza Orbán, hogy nekik nem is annyira a belső, legyengült, megosztott és koncepciótlan ellenzékkel van dolguk a választási kampányban, hanem Soros György hálózatával és a brüsszeli globalista elittel, hiszen utóbbiak mindent bevetnek annak érdekében, hogy Magyarországon a globalista-nemzeti törésvonal mentén a globális erők kerekedjenek felül. Itt jegyezném meg, hogy a magyar miniszterelnök a globális erők kapcsán döntően Soros Györgyről és hálózatáról, brüsszeli befolyásáról beszél, s ez helyes is, viszont tényként kell kezelnünk, hogy Soros ezer szállal ágyazódik be a globális pénzügyi háttérhatalomba, az ő jóváhagyó támogatásuk nélkül nem tehetné meg azt, amit megtesz.

Másodszor, Orbán Viktor a fentiekből helyesen vonja le azt a következtetést, hogy a globalizmus és a nemzeti erők közötti törésvonal felerősödésével és uralkodóvá válásával párhuzamosan a hagyományos, XX. századi ideológiai törésvonalak is felbomlanak. Ennek illusztrálására mondta el azt, hogy a kereszténydemokrata irányzatok megszűntek kereszténynek lenni, a liberális értelmiség és média elvárásait teljesítik, illetve a baloldali pártok is elvesztették baloldali arculatukat, a szociáldemokraták már nem szociáldemokraták, hanem a globális tőke kiszolgálói – tehát kifordultak magukból.

Miért van ez? – tehetjük fel a kérdést Orbán Viktor szövegéhez kapcsolódóan. Azért, mert az ultraliberális nézeteket valló globalisták óriási befolyást szereztek a politika, a gazdaság, a pénzügyek, a tudomány, az oktatás és nem utolsó sorban a média szféráiban, s mintegy felülírták a klasszikus ideológiai megosztottságokat, rákényszerítve a jobboldali politikai és kulturális csoportokat is arra, hogy az ő világszemléletük szerint ítéljék meg a dolgokat.

Olyan helyzetet teremtettek, amelyben a jobboldali, konzervatív és kereszténydemokrata-keresztényszocialista pártok és értelmiségiek saját egzisztenciális érdekévé vált, hogy elfogadják a politikailag korrekt, ultraliberális, kozmopolita és globalista látásmódot, elfogadják azt, hogy migránsinvázió ügyében az álságos és üres szolidaritás jelszavát tegyék magukévá a természetes önvédelem, vagyis az önmagunkkal való szolidaritás alapszempontjával szemben. Akárhogyan is, de szociológiai ténnyé vált, hogy Nyugat-Európában létrejött egy fősodratú, tehát globalista és liberális politikai közép, amelyhez liberálisok, baloldaliak és konzervatívok, kereszténydemokraták tartoznak, míg a másik oldalon vannak a populisták, autokraták, nacionalisták és idegengyűlölők, vagyis a fősodraton kívüli erők, akik a nemzeti szuverenitás és a klasszikus európai identitás védői és őrzői.

Egyszóval, átalakult az európai politikai paletta, átalakult a politikai verseny tartalma, s ebben kell a politikai pártoknak és csoportoknak megtalálniuk az új helyüket, s ami még fontosabb: az új szövetségeseiket.

Harmadszor, a miniszterelnök hangsúlyosan beszélt a közép- és kelet-európai összefogásról, amely ellensúlya lehet Nyugat-Európa globalista törekvéseinek, amelynek révén létrejönne egy kevert fajú Európa (Eurá­bia), s Európa elveszítené identitását. E mögött ismét egy elemzői felfedezés is meghúzódik, az mégpedig, hogy a világ folyamatai­nak megértésében a geopolitikai megközelítésnek egyre nagyobb jelentősége van. A világ többpólusú lett, egyes régiók és térségek a dominanciára vagy uralomra törő pólusok – Egyesült Államok, Kína, Oroszország, India, Közel-Kelet, Európa – erővonalai közé szorulnak be, s rákényszerülnek arra, hogy érdekeiket és értékeiket egyeztessék.

Így van ezzel Magyarország és a többi közép-európai állam is, ezért is fontos a visegrádi, s kibővítve a közép- és kelet-európai együttműködés. Amíg a világ a hidegháború idején ideológiai alapon mereven szét volt választva két óriá­si birodalomra, addig a geopolitika háttérbe szorult, az ideológia volt a meghatározó. Ám amikor a világ erjedésben, átalakulásban van, s az egyes pólusok, nagyhatalmak, térségek viaskodnak egy új világszerkezet kialakításáért, akkor a geopolitika az ideológia helyére kerül, fontosságában gyakran megelőzi azt. Innen nézve, a visegrádi és közép-európai együttműködés sajátos geopolitikai kényszer is – túl az értékbeli egyezéseken.

Végül negyedszer: Orbán Viktor arra hívja fel a figyelmünket, hogy nagy és brutális átrendeződések előtt állunk, amelyektől nem kell megijednünk, s el kell hinnünk azokat. El kell hinnünk – bár ma még döbbenetes erővel hathat sokak számára –, hogy az örök mintának tartott Nyugat széteshet, s elveszítheti orientáló jellegét. Felbomlott a Római Birodalom, s felbomlott a nagy szovjet birodalom is. Civilizációk uralkodtak évszázadokig, majd tűntek el a történelem süllyesztőjében. De a klasszikus Nyugat valóban érték volt, amihez ragaszkodni kell, amit fenn kell tartani akkor is, ha a Nyugat maga erre már nem képes.

Az emberi természet nehezen alkalmazkodik a nagy változásokhoz, ezért is igyekszik elhessegetni magától ezeknek a lehetőségét is. Még akár egy nemzeti beállítottságú embernek is döbbenetesnek hatnak Orbán Viktor szavai arról, hogy ma már azt érezhetjük, hogy nem Nyugat-Európa, hanem mi, Közép-Európa vagyunk a hagyományos Európa jövője. Kopernikusz, Galilei, Oswald Spengler, George Orwell szavai is elképesztőek, megbotránkoztatóak voltak a maguk idejében.

De nekik lett igazuk.

Magyar Idők: /http://magyaridok.hu/velemeny/tusvanyos-tortenelmi-tavlatban-1996720/

Macron, az arrogáns globalista

Clemenceau miniszterelnöknek is sokan súgtak, hogy milyen békével is sújtsanak bennünket.

Emmanuel Macronról, a frissen megválasztott 39 éves francia elnökről sok mindent leírtak már. Tudjuk róla, hogy a bal- és a jobboldal egyesítője, a francia gazdasági reformok és a szuperföderális Európai Unió elkötelezett híve, tudjuk, hogy szemben áll Trump amerikai elnök politikájával, s legutóbb azt is megtudtuk, hogy keményen kíván fellépni a visegrádi négyekkel szemben az úgymond renitens migránspolitikájuk miatt, nem kizárva a pénzügyi szankciókat sem.

Csak arról esik kevesebb szó a nyilvánosság előtt, hogy milyen fő vezérelv tartja össze különféle nézeteit, s honnan ered elképesztő magabiztossága, ami fellépésének első pillanatától kezdve szembeszö­kően megmutatkozott.

Emmanuel Macron mindenekelőtt és első­sorban globalista, egy új, nemzetek feletti globális világrend elkötelezett híve. Ez érhető tetten terveiben és magatartásában. Elképesztő magabiztossága pedig abból ered, hogy maga mögött érzi a globális elit teljes körű támogatását.

Ez a támogatás az egész választási kampány időszakában megmutatkozott az úgynevezett fősodratú neoliberális, globalista médiumok és sajtótermékek Macron iránti, nemhogy nem titkolt, hanem kifejezetten hangsúlyozott szimpátiájában, s megmutatkozott abban is, ahogy az unió egyes vezetői, például Jean-Claude Juncker bizottsági elnök, illetve más európai vezetők, így Angela Merkel kancellár asszony is Macron mögé álltak, egyébként egészen szokatlan és etikátlan módon belebeszélve egy másik ország belügyeibe.

De menjünk vissza Macron globalizmusának gyökeréig: az új francia elnök a Rotschild-bankházban nevelkedett fel, ott futott be szélvészgyors karriert, és sajátította el a neoliberális gazdaságpolitika ábécéjét.

A Rotschild-bankházban eltöltött sikeres évek után lépett át a politika világába, természetesen a francia politikai paletta baloldalán, a szocialista pártban.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy abból a mintegy háromszáz bankárdinasztiából, amely a globális pénzügyi és gazdasági elit magját képezi, éppen a Rotschild-ház a legnagyobb és leghatalmasabb, vagyonuk nagysága ép emberi ésszel felmérhetetlen.

Ebből fakadóan pedig felmérhetetlenül hatalmas a befolyásuk a világ pénzügyi, gazdasági és politikai folyamataira is. Hiszen, hogy egy váratlan és meglepő megállapítást tegyek, a pénzügyi hatalom nagyon gyakran politikai hatalommal jár együtt.

A Rotschild család már évtizedek, sőt évszázadok óta a legnagyobb támogatója és kezdeményezője egy globális, egypólusú világrend kialakulásának, amelyben a nemzetállamok leértékelődnek, marginálissá válnak, s a globális intézmények veszik át az irányítást gazdaságban és politikában egyaránt. A Rotschildok – a Rockefellerekkel együtt – jelen vannak szinte az összes globális szervezetben, testületben, szavuk mérvadó és meghatározó. Nem mellesleg Soros György Quantum nevű hedge foundjában is ott van Rotschildék pénze – s talán nem véletlen, hogy Soros is örvendezett Emmanuel Macron megválasztásának.

Tegyük fel a kérdést: vajon elképzelhető lett volna-e Macron számára a Rotschild-bankházban befutott karrier, vezetői állás stb., ha nem tette volna magáévá a Rotschildok által képviselt szellemiséget a globális világrendről? Ha logikus választ akarunk adni, csak azt mondhatjuk, hogy nem. Emmanuel Macron elképesztő, már-már arrogáns magabiztosságára éppen az a magyarázat, hogy egy brutálisan erős nemzetközi hálózat áll mögötte és támogatja a megteendő lépéseiben.

Macron globalizmusa több területen is szembeötlő.

Először is célja egy megreformált, szuperföderális Európai Unió létrehozása, a globalizmus iránt szintén elkötelezett Angela Merkellel szoros együttműködésben. Első lépésben a szoros gazdasági egységet kívánja megvalósítani, közös pénzügyminiszterrel, a fiskális célok és eszközök összehangolásával, második lépésben pedig – a nemzetállami szuverenitás megszüntetése által – a politikai egységesülés a cél. Macron és Merkel hasonló elképzelései okán már egyre többen beszélnek a „Mercron-tandemről”, amelyik képes lesz arra, hogy megtörje a tagállamok ellenállását és megvalósítsa a föderális szuperállamot.

Ennek ellenére azért látszik némi különbség a két központi hatalom elképzelései között. Marcron meghirdeti az unió dinamizálásának és reformjának tervét, s azt mondja, hogy amelyik tagállam vagy régió nem kíván vagy nem tud ehhez csatla­kozni, akkor kimarad ebből, aminek következtében az Európai Únió útjai ismét kettéválnak. Elől lesznek a „hajlandók”, akik mennek előre a szuperföderális EU irányába, s leválnak róluk a többiek, az ellenállók, akik képtelenek az új irányvonalhoz való alkalmazkodásra. Utóbbiak természetesen nem mások – ezt Emmanuel Macron egy pillanatra sem titkolja –, mint a közép-európai tagállamok, elsősorban a visegrádiak. Ehhez képest Angela Merkel, tekintettel a szeptemberi németországi parlamenti választásokra is, egyelőre még óvatosan fogalmaz a kétsebességes, vagy inkább kettéváló unió víziójával kapcsolatban.

Ugyanakkor feltehetjük a kérdést: vajon ki hatalmazta fel az új francia elnököt arra, hogy ő fogalmazza meg, merre menjen tovább Európa? Vajon milyen érdemeket halmozott fel ez idáig, hogy egy schumani, De Gaulle-i, chiraci szintre turbósítsa fel magát? Honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy ráerőszakolja akaratát a közép-európai országokra, rossz francia hagyományok szerint? Talán csak nem az, hogy ott áll mögötte a Rotschild bankárdinasztia és a globális pénzügyi elit, s az őket kiszolgáló média és politikusok hada? Talán csak nem az adja magabiztosságát, hogy a jegyzőkönyvek tanúsága szerint részt vett a Bilderberg-tanácskozásokon? Márpedig akik azon részt vesznek és potenciális elnök- vagy miniszterelnök-jelöltek, később meg is nyerik a választásokat, lásd például Bill Clinton esetét.

Másodszor, a globális szabadkereskedelem és piac elkötelezett híve, amikor tehát a francia gazdaság megreformálásáról beszél – amire valóban szükség lenne – akkor a reformok iránya a neoliberalizmus kategóriájával jól körülírható.

Harmadszor, a migráció, az Európába való bevándorlás lelkes híve. Támogatja a multi­kulturalizmust, Európa sokszínűvé tételét, amelyben a kereszténység csak egy vallás a sok más között. Nem véletlen tehát, hogy néhány nappal a legutóbbi brüsszeli csúcstalálkozó előtt adott interjújában brutális és arrogáns módon rárontott a visegrádi országokra, amelyek nem akarják elfogadni a kötelezően betelepítendők kvótáját, s nem kívánnak részt venni a migráció korlátok nélküli folytatásában, Európa muszlimokkal való elözönlésében.

Már az is elfogadhatatlan, hogy ebben az interjúban Emmanuel Macron azt állítja, egyes „kelet-európai” – még csak véletlenül sem közép-európai! – országok elárulják Európát, lemondanak az alapelvekről, cinikusak, csak pénzosztó helynek, szupermarketnek tartják az uniót. De mégis, a csúcsmondata így hangzik: „Azoknak az európai országoknak, amelyek nem tartják be a szabályokat, viselniük kell ennek politikai következményeit”. Nos, ez viszont már agresszív és fenyegető hangnem.

Először is: ki mondja meg, hogy mik a szabályok az unióban? Macron maga, vagy a tagállamok demokratikus testülete, a tanács, ahol mindenkinek egyenrangú szavazati joga van? S ha Emmanuel Macron ilyen hangot enged meg magának – vagy inkább mások engednek meg neki –, akkor az milyen új, reformált Európát jelez nekünk előre? Egy demokratikus Európát? Vagy sokkal inkább egy csúcsföderális, birodalmi Európát, amelyben a kis országoknak, a keletiek­nek kuss a neve, akárcsak a régi csúnya időkben? Ahol a központi hatalmak mondják meg újra, hogy mi a pálya, s akik ehhez nem kívánnak alkalmazkodni, azok meg lesznek büntetve vagy ki lesznek zárva?

Sajnos, száz éve, Trianon időszakában Georges Benjamin Clemenceau miniszterelnöknek is sokan súgtak, hogy milyen békével is sújtsanak bennünket. Száz év után sem változik semmi? Vigyázó szemünket magunkra vessük.

Fricz Tamás

Magyar Idők: /http://magyaridok.hu/velemeny/macron-az-arrogans-globalista-1873297/

Péterfalvi Attila tévedése

Péterfalvi Attila, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság elnöke, korábbi adatvédelmi biztos a készülő civiltörvény kapcsán közleményében közölte, hogy az átláthatóság érdekében valóban jegyezni kell a külföldi támogatású civil szervezeteket, de ő ezt az előírást kiterjesztené azokra a belföldi civilekre is, akik a kormányzattól, pártoktól, illetve gazdálkodó szervezetektől kapnak támogatásokat. Péterfalvi indoklásképpen a következőket állítja: a civiltörvény hatálya alá tartozó külföldi érdekcsoportok valóban befolyásolhatják Magyarország politikai és társadalmi életét, ami szerinte nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Ám hozzáteszi, hogy a hazai támogatású civil szervezetek is alkalmasak lobbitevékenység, politikai vagy kormányzati propaganda közvetítésére, ezért esetükben is elvárható a teljes transzparencia.

Ez a javaslat megalapozatlan és elfogadhatatlan, mert félreérti a törvénymódosítás szándékát.

Kérdés: miért? Először is, Péterfalvi és a hozzá kapcsolódók figyelmen kívül hagyják, hogy a Fidesz–KDNP által kezdeményezett törvénymódosítás egy konkrét politikai-társadalmi problémára reagál. Ez nem más, mint hogy bizonyos, külföldről, főként Soros György által finanszírozott, magukat civilnek mondó szervezetek különféle eszközökkel megpróbálnak fellépni a törvényesen, legitim módon megválasztott kormány politikájával szemben. Márpedig egyértelmű: egy ország, egy nemzet szuverenitásának alapfeltétele, hogy belső hatalmi viszonyait, közéletét a szavazati joggal rendelkező állampolgárok alakítsák egyénileg, civil szervezeteken, pártokon stb. keresztül, s nem pedig külföldi pénzeken eltartott, fizetett szervezetek zsoldosai.

Éppen ezért jogos elvárás az, hogy a közvélemény megismerhesse, melyek azok a civil szervezetek, amelyek külföldi pénzügyi támogatással a hátuk mögött politizálnak, s avatkoznak be a közéleti folyamatokba, például támadják a kormány migrációs politikáját, külföldi segítséggel pereket indítanak a kormány ellen, kormányellenes tüntetéseket szerveznek és így tovább. Erről és nem másról szól a kormánypártok törvényjavaslata; ebbe belekeverni a törvényesen, magyar pénzekből működő civil szervezeteket teljességgel indokolatlan. S hogy a külföldi támogatások nyilvánossá tétele mennyire természetes és nem ördögtől való elképzelés, azt nem más bizonyítja, hogy a világ számos országában fogadtak már el hasonló tartalmú törvényeket. Többek között a következő országok: Amerikai Egyesült Államok, Izrael, Oroszország, Ausztria, Egyiptom, Azerbajdzsán, Mexikó, Pakisztán, de emellett Lengyelország, Románia, Macedónia is hasonló lépéseket tervez.

Másodszor, Péterfalvi Attila bővítési javaslata politikai-társadalmi szempontból is tarthatatlan. Ugyanis elfelejti azt a nagyon evidens tényt, hogy a civil szervezetek lényegük szerint nonprofit, tehát nem gazdálkodó, nem profitszerzésre törekvő képződmények, így evidens módon támogatásra szorulnak. Működésük elemi alapfeltétele tehát, hogy állami támogatásokért pályáznak, illetve piaci szereplőktől és magánszemélyektől fogadnak el pénzeket. Ez jellemző a belföldön működő, belföldi pénzekből élő civil szervezetek szinte mindegyikére Magyarországon, de nem csak Magyarországon.

Egy, az európai országok civil szerveződéseivel foglalkozó szakanyagból kiderül, hogy az államtól való függés szempontjából három modell figyelhető meg: kiegyensúlyozott viszonyok vannak állam és a civil szféra között az Egyesült Királyságban, Hollandiában, Írországban és Spanyolországban; Németországban és Svédországban az államtól való függetlenség a meghatározó, míg Ausztriában, Dániában, Finnországban és különösen Franciaországban az állammal való szoros kapcsolat és együttműködés a jellemző. Külön kiemeli a szerző, hogy Ausztriában a civil szervezetek kialakulásában (!) és működésében az egyházak és a pártok (!) befolyása figyelhető meg. (Geszti Judit: Civil társadalom, civil szervezetek és az Európai Unió. EU Working Papers, 3/2003)

Tehát mit is javasol az elnök úr ebben az esetben? Azt, hogy minden civil szervezet minden fórumon és minden megjelenésekor írja ki magára azt, ami szerte Európában is evidens és magától értetődő: az állami támogatást. Ez olyan, mint amikor egy SZTK-fogorvosi rendelőben a fogorvosnak ki kellene tűznie magára egy cetlit, hogy „én fogorvos vagyok, és az államtól kapom a fizetésem”, vagy a postásnak, hogy „én postás vagyok, és a postától kapom a fizetésem”. Ennek így semmi értelme és semmi kézzelfogható haszna nincsen. Az pedig, hogy a céges támogatásokat is fel kellene tüntetnie az összes civil szervezetnek, végképp nonszensz, hiszen a polgári szerződések titkossága már a polgári törvénykönyvben is alapkövetelmény.

S harmadszor, Péterfalvi azt írja, hogy „a hazai támogatású civil szervezetek is alkalmasak lobbitevékenység, politikai vagy kormányzati propaganda közvetítésére, ezért esetükben is elvárható a teljes transzparencia”.

Igen ám, csak egy baj van: minden magyar állampolgárnak, s így minden, magyar állampolgárok alkotta civil szervezetnek is joga a közéleti tevékenység. Ez nem gyanús tevékenység, amelyet transzparenssé kellene tenni. Minden civil szervezet politizálhat, ezt tette egykoron a Demokratikus Charta és évekkel később a Magyar Gárda, ezt teszi ma az Eötvös Csoport, s ezt teszi a Civil Összefogás Fórum is. Belpolitikai szereplők, akik saját értékeket közvetítenek és képviselnek (miként 2009-es megalakulása óta a CÖF), amit támogathat kormány vagy egy párt alapítványa, ha úgy érzi, hogy találkoznak és egy irányba mutatnak értékrendjeik. Ettől a civil még civil marad, ha következetesen ragaszkodik választott közéleti, politikai és erkölcsi értékeihez, s nem tör hatalomra. Megjegyzem: a német pártalapítványok is döntően a saját értékrendjükhöz közel álló személyeket és szervezeteket támogatnak nem is kicsi büdzséjükből Németországban és külföldön is. Vajon ki támadja őket vagy a támogatottakat ezért? Válaszolok: senki.

A magyar finanszírozású civil közéleti szervezetek tehát nem propagandát és lobbitevékenységet folytatnak, hanem állampolgárként, honpolgárként alakítják a közéletet.

Fricz Tamás

Magyar Idők
http://magyaridok.hu/velemeny/peterfalvi-attila-tevedese-1617187/

 

 

 

 

Nem volt következmény…

A „Magyarország egy következmények nélküli ország” mondás szülőatyja kicsit szégyellve utal a saját mondására, de a kivételes helyzet miatt mégis erre kényszerülök.

Az úgynevezett „Gergényi-perben” – tehát a 2006 őszi, ártatlan tüntetőkkel szembeni rendőrattakok és példátlan brutalitások perében – meghozott bírósági ítélet ugyanis mélységesen felháborító és egész Magyarországra nézve megalázó.

Azért, mert 400 ezer forintos büntetéssel megváltható az, hogy 2006 őszén a magyar demokráciát, s az emberi jogokat a szó valós és elvont értelmében is lábbal taposta meg a Gyurcsány-kormány és annak rendőrsége.

400 ezer forintot érne a magyar demokrácia és a magyar szabadság? – kérdezem én, kissé kiábrándultan.

Szóval irány a pénztár, Gergényi bajtárs, utána pedig: a vizsgálat lezárult, felejtsük el?

S utána hunyjuk le szépen a szemünket, mint a kis Balázs?

Ha ezt így meg lehetett úsznia az igazi felelősöknek, akkor tényleg nagy baj van az igazságszolgáltatással.

És akkor valóban nehéz elszámoltatni bárkit és bármit.

Azért kellett volna példátlanul szigorú ítéletet hozni ebben az ügyben, hogy az világosan jelezze a közvélemény számára: az igazságszolgáltatás nem tűri el a hatalom erőszakos túlkapásait, az elnyomást, az ellen mindig és minden esetben fellép, tehát ez figyelmeztetés lehetett volna a mindenkori kormányzatok számára, hogy hol a határ, amit demokráciában soha nem lehet túllépni.

A bíróságnak azt kellett volna megmutatnia, hogy nem a jogszolgáltatás, hanem a társadalmi igazságérzet és a demokratikus erkölcs talaján áll.

Ennek az ellenkezőjét tette, aminek viszont érződik a következménye: fájó üresség-érzet, kiábrándultság és cinizmus azokban, akiket foglalkoztat a dolog. És ami a legszomorúbb és egyben legveszélyesebb: az igazságszolgáltatásba vetett hit elvesztése.

Természetesen elképesztő, hogy egy olyan bíró kaphatta meg a Fővárosi Ítélőtáblán az ügyet, aki a Biszku Béla elleni perben – hogy úgy mondjam – már „bizonyított”: megsemmisítette a háborús bűnökkel vádolt Biszkut öt és fél éves börtönbüntetéssel sújtó elsőfokú ítéletet, s új eljárást indított el. Rúzsás Róbert az indoklás során többek között képes volt arra a „bravúrra”, hogy a neves és indokoltan nagy tekintélynek örvendő Káhler Frigyes jogászt és történészt elfogultnak minősítse, s szakértői véleményét eképpen semmisnek tekintette. Miért is? Azért, mert Kahler Frigyesről már korábban „kiderült”, hogy a sortüzekben „elfogult” véleményt képviselt. Vagyis, profán nyelvre lefordítva, a tömegbe lövetést nem tartotta igazán szép cselekedetnek…

Értik ezt? Mindez azt jelenti, hogy Rúzsás bíró számára az az értelmezés, az a történelmi látásmód, amely az 1989-1990-es rendszerváltás óta demokratikus gondolkodásunk alapja, nem más, mint „elfogultság”. Vagyis, a nemzeti szuverenitásunk érdekében, illetve a diktatúra ellen és a demokráciáért fellépő forradalmi tömegekkel szembeni sortűzparancs, ami ártatlan emberek halálát okozta, számára olyan esemény, amelyet „objektíve”, „elfogultság nélkül” kell megítélni. Van tehát Magyarországon 2017-ben, 27 évvel a rendszerváltás után egy olyan bíró – vagy tán jóval több is? -, aki számára nem evidens kiindulópont az, hogy az 1956-os forradalmárok jó és nemes célokat szolgáltak, míg, akik ez ellen fegyveresen, tömeggyilkosa módjára léptek fel, rossz és nemtelen célokat követtek és ezért bíróság előtt kell(ett volna) felelniük.

Ez azt jelenti, hogy a rendszerváltás alapját, talapzatát jelentő eszmék és alapértékek – melyek az Alaptörvényünkben is benne vannak! – Rúzsás bíró számára „elfogultságok”. Nos, ez a bíró az, aki megmutatta a Biszku-ügyben, hogy vannak itt még bátor kommunisták, akik „dacolnak az imperialista időkkel”, akik „őrzik a lángot”, s ha kell, küldik a vörös segélyt.

És ez az a bíró, aki a Gergényi-per főítésze lett…

Tényleg, emberek, vajon számíthattunk ezek után más ítéletre? Az elvtársi szolidaritás adott volt: a posztkommunista Gyurcsány-kormány rendőrségének brutális fellépését sem volt hajlandó „elfogultan” szemlélni fent nevezett bíró. Itt jegyzem meg, hogy Völgyesi Miklós nyugalmazott bíró, kiemelkedő jogász és Balsai István, volt képviselő a 2006 őszi eseményekkel kapcsolatos, parlamentnek írt átfogó jelentésükben a legkevésbé sem túlkapásokról, hanem rendőrterrorizmusról írtak. Gondolom, Rúzsás számára Völgyesi és Balsai is „elfogultak”, hiszen nem az azonosító nélkül emberek válogatás nélkül ütlegelő és rugdosó rendőrök, hanem, érthetetlen okoknál fogva, az ártatlanul megalázott és meghurcolt emberek oldalára álltak…

De itt ne álljunk meg, mert van itt még egy nagyon fontos dolog.

Az pedig az ügyészség, vagyis a vád képviselőjének szerepe. Hogyan is fogalmaz a magyar alaptörvény? „A legfőbb ügyész és az ügyészség független, az igazságszolgáltatás közreműködőjeként, mint közvádló az állam büntetőigényének kizárólagos érvényesítője. Az ügyészség üldözi a bűncselekményeket, fellép más jogsértő cselekményekkel és mulasztásokkal szemben, valamint elősegíti a jogellenes cselekmények megelőzését.”

A magyar kormány az elmúlt években már számtalanszor hangot adott annak az igényének, hogy a 2006-os rendőri beavatkozással, brutalitással kapcsolatban a legszigorúbb ítéletet várja el. A Fidesz az ítélet elhangzása után azonnal reagált, és felháborítónak enyhének nevezte azt, amely elfogadhatatlan és megalázó az áldozatok szempontjából. Kiemelték, hogy Gergényi Péter az egyik felelőse annak, hogy 2006 őszén „Gyurcsány Ferenc erőszakkal szétverette az ellene békésen tüntető tömeget”. Politikai bosszúból több száz békés demonstrálót állítottak elő, sokakat meghurcoltak, sokan megsérültek, többen maradandó sérüléseket szenvedtek – írták.

Ezek után a kérdés: vajon kit képviselt az ügyészség a vád megfogalmazásakor? Vajon az állam büntetőigényét képviselte? Vagy kiét? Hiszen az állam – vagyis, lefordítva, a kormány – a legszigorúbb büntetésben volt érdekelt, ezt várta el a vád emelésekor.

Két óriási „hiba” állapítható itt meg.

Első: az ügyészség a szeptember 19-21 közötti, illetve az október 23.-ai rendőri fellépés kapcsán azzal vádolta a rendőri vezetőket – Gergényit és társait -, hogy a rendőri brutalitás előtt, közben, s utána nem avatkoztak be, nem állították le a folyamatot, illetve utólag sem vontak senkit felelősségre.

Csakhogy, azt gondolom, fordítva ültek a lovon. Kérdezem én naivan: nem az a kiinduló jogi-szervezeti alaphelyzet, hogy a rendőr parancsra cselekszik? Hogy a rendőr nem önkényesen dönt arról, hogy mit cselekedjen? Nem szigorú és „azonnalos” (Gergényi kedvenc szavajárása) parancsok alapján lép fel tüntetések idején és máskor is? Persze, egy-egy rendőr eltérhet a parancstól (meg is kapja érte a büntetését), de szervezett rendőri egységek, alakulatok nem a feletteseik utasításai szerint járnak el? Tényleg komolyan gondolja bárki, hogy több ezer rendőr egyszerre megőrül és öregemberekre, kismamákra, papokra és bámészkodókra támad?

Szóval ne viccelődjünk egymással, mert erre már senki nem vevő. Az ügyészségnek nem azzal kellett volna vádolni a rendőri vezetőket, hogy nem állították meg az „elszabadult hajóágyú” közegeket, hanem simán vádolni kellett volna azzal őket, hogy olyan parancsokat adtak ki az alakulatoknak, amelyek önmagukban bűncselekmények. (Hiszen, hogy a logika csúnya szabályait kövessük, a tévészékház ostrománál is világossá vált, hogy a rendőri utasítások alapján cselekedtek és nem cselekedtek a székházon belüli és kívüli rendőrseregek – s ezekről az utasításokról is kiderült, hogy a legfőbb okozói voltak az összetűzéseknek és sérüléseknek… Vajon a következő napokban hirtelen elfelejtettek parancsokat adni Gergényiék? Ugyan már! Ugyan már!)

De mindez „semmi” (persze nem az) a legfontosabb dologhoz képest.

Ez pedig nem más, mint hogy Gyurcsány Ferencet, mint a rendőrséget és a belügyminisztériumot irányító miniszterelnököt – aki az irányítási hierarchia legtetején van – senki nem vádolta meg semmivel. Nyilvánvaló – amire a Fidesz is utalt – Gyurcsány elsődleges felelőssége. Gergényiék az ő utasítása vagy beleegyezése nélkül nem dönthettek egy ilyen sorsdöntő kérdésben, nem dönthették el egyedül, hogy a százezres tüntető tömeggel szemben hogyan és milyen módon lépjenek fel az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján. Ez már nem rendőri, hanem politikai döntést igényelt. Ez világos, érthető és indokolt.

De Gyurcsányt még tanúnak sem idéztették be.

És itt fejezem be ezt a cikket.