A liberalizmus megszünteti a demokráciát

Amit látunk, az az elitek uralma, a választások semmibevétele, a népszavazás elvetése.

A liberalizmus és a demokrácia nem természetes szövetségesei egymásnak. Azért nem, mert a liberalizmus alapjaiban elitista eszme, míg a demokrácia plebejus, vagyis népi indíttatású gondolat.

Ez sokáig nem volt világos, amíg a két koncepció a gyakorlatban összefonódott egymással, ami nagyjából a második világháborútól a rendszerváltásig tartott a nyugati világban. Az utóbbi két évtizedben viszont kezd újra szétválni a két koncepció egymástól, s a fősodornak nevezett liberális irányzat megpróbálja elsöpörni az útból a demokráciát. Ez látszik az Európai Unión belül, ez látszik a nemzetközi szervezetek szintjén (például ENSZ), s ez látszik a globális viszonylatokban.

A liberalizmus abból indul ki, hogy mindig van egy kiválasztott réteg, amelyik méltó arra, hogy egy országot vagy a világot vezesse. Az nem baj, hogy ha ez a réteg szabad választásokon kerül hatalomra, hiszen így nagyobb a legitimitása, de ha ez nem megy – mert a tömegek, a plebs ostoba döntéseket hoz –, akkor más módon is meg lehet szerezni a hatalmat.

Delegálással, informális úton, gazdasági erővel, médiauralommal stb. A XXI. század második évtizedében már jól látszik, hogy jelenleg egy globalista, nemzetek feletti, óriási erőforrásokkal rendelkező pénzügyi, politikai és médiaelit az, amelyik vindikálja magának a jogot arra, hogy uralkodjon.

A demokrácia ezzel szemben áll: a demokratikus eszme szerint minden hatalom forrása a nép, tehát az általános választójogon alapuló szabad választások adják a demokratikus rendszer kiindulópontját.

A liberalizmus tehát a „fent”, míg a demokrácia a „lent” filozófiája és gyakorlata. Másfelől a liberalizmus az egyént és a kisebbségek jogait védi, a demokrácia viszont a többség uralmát hangsúlyozza.

Hogyan is férhetnének meg egymással? Persze ez szándékosan provokatív kérdés részemről. Annál is inkább, mert valójában az lenne a kívánatos, ha a két eszme kiegészítené egymást.

Hiszen a liberalizmus két alappillére, az egyéni és állampolgári szabadságjogok, illetve a joguralom, az állami önkénytől való védelem joga, másfelől a demokrácia elköteleződése a népszuverenitás és az általános választások mellett egyaránt egy modern polgári társadalom alappillére.

A XIX. században a nyugati országokban már több helyen bevezették a polgári szabadságjogokat, a törvény előtti egyenlőséget, illetve az alkotmányos jogállamot, miközben a választásra jogosultak még a lakosság tíz százalékát sem érték el.

A liberális jogokkal rendelkező elitek féltek a tömegektől, a „többség zsarnokságától”, vagyis valójában attól, hogy a választásokon kormányra jutó csoportok veszélyeztethetik gazdasági és politikai presztízsüket, elitpozícióikat, kiváltságaikat. Ez nemcsak a nemesi-arisztokratikus, hanem a vagyonos polgári rétegekre is jellemző volt.

Attól féltek tehát, hogy a demokrácia bekebelezi, felszámolja az alkotmányos liberalizmust, s éppen ezért sokáig – amíg lehetett – Nyugaton is ellenálltak a választójog kiterjesztésének.

A második világháború után, a hidegháború kényszerítő körülményei között azonban még­iscsak létrejött a két elv közötti „nagy találkozás”, s a nyugati féltekén megalakultak a liberális demokráciák. Döntően azért, mert a szovjet kommunizmussal szemben bizonyítani kellett a nyugati kapitalizmus magasabbrendűségét.

A liberális demokrácia intézményrendszere sikeresen valósította meg a többség és a kisebbség, a kormányzati hatalom és az ellenzék közötti egyensúlyokat. Jómagam sokáig tanítottam egyetemeken demokráciaelméletet, s a hallgatóknak egy nagyon egyszerű példával világítottam meg liberalizmus és demokrácia elveinek „összefésülését”.

Feltettem a kérdést: a kétszer 45 perces órák között legyen-e szünet, vagy tartsuk egyben a kettőt? A többség döntése alapján eltekintettünk a szünettől, de sokan voltak, akik szerettek volna szünetet, hiszen a tömény unalmat csak így lehet kibírni. Elmondtam nekik: valahogy döntenünk kellett, s a demokratikus elv alapján többségi döntés született az összevont órák mellett.

Ám a liberalizmus elvei mentén az „alulmaradt” kisebbségnek garantáljuk, hogy kitartson a szünet fontossága, tehát saját meggyőződése mellett, hátrány ezért nem érheti, sőt minden lehetősége megvan arra, hogy a későbbiekben megfordítsa a többségi viszonyokat a saját javára, és a későbbiekben újra szavazzunk az ügyről.

Visszatérve a történelemre: a Szovjetunió felbomlásával, a kommunizmus bukásával és a világ egypólusúvá válásával gyökeresen megváltozott a helyzet.

Francis Fukuyama híres-hírhedt tanulmányában (A történelem vége és az utolsó ember) meghirdette a liberális demokráciák végső győzelmét, s a globális liberális elit innentől kezdve nem is igazán rejtette véka alá, hogy ez valójában nem jelent mást, mint a liberalizmus győzelmét a demokrácia felett.

Még ebben az évtizedben, 1997-ben írt egy elhíresült tanulmányt az indiai származású amerikai politológus, Fareed Zakaria Az illiberális demokrácia virágzása címmel a globális elit egyik legmérvadóbb lapjában, a Foreign Affairsben (Zakaria egyébként tagja a globalista fellegvárnak, a Külkapcsolatok Tanácsának, amely kiadja a lapot is).

Lényegében Zakaria vezette be a nyugati közvéleménybe az illiberális demokrácia fogalmát, amelyben azt hangsúlyozza, hogy egyre több olyan ország van, ahol ugyan szabad választásokat tartanak, tehát demokratikusak, de a kormányzatok a megszerzett többségi hatalommal visszaélnek, korlátozzák a szabadságjogokat, a kisebbségek jogait, az ellenzéket, hiányzik a fékek és ellensúlyok rendszere – tehát nincs liberalizmus.

Tudjuk, hogy Zakaria (aki időközben tévés celebbé vált, talán nem teljesen véletlenül) fogalma az azóta eltelt két évtizedben micsoda karriert futott be a liberális közvélemény előtt, s azt is tudjuk, hogy ezt a fogalmat furkósbotként használják azokkal az országokkal és kormányokkal szemben – lásd a magyar és a lengyel kormány –, amelyek nem a liberális elit elvárásai szerinti elveket vallanak és nem is úgy működnek.

Érdemes észrevenni, hogy Zakaria az ­1997-es tanulmányában igen nyíltan ír arról, hogyan is kell gondolkodni liberalizmus és demokrácia viszonyáról. Döbbenetes módon azt állítja, hogy még mindig jobb egy félautokratikus rendszer, mint egy szabad választásokon megszerzett, többségi hatalmára hivatkozó, de azzal visszaélő kormányzat.

Íme, az idézet:
„A szabad és tisztességes választások hiányát hibának kell tekinteni, nem a zsarnokság meghatározásának (! – a szerző). A választások a kormányzás fontos erényei, de nem minősülnek egyetlen erénynek. A kormányt az alkotmányos liberalizmussal összefüggő mércékkel kell megítélni. A gazdasági, polgári és vallási szabadságjogok, az autonómia és a méltóság e mérce középpontjában állnak. Ha egy korlátozott demokráciával rendelkező kormány folyamatosan kiterjeszti ezeket a szabadságjogokat, akkor azt nem szabad diktatúrának nevezni.”

Ezek világos mondatok: Zakaria, a mérhetetlenül befolyásos Foreign Affairs és a mögötte álló liberális elit szerint ahol nincsenek szabad választások, ott nem feltétlenül van zsarnokság – legfeljebb „hibák”.

Nagyjából ekkortól indul el a liberális főáramlatban az a nap­jainkban különösen felerősödő irányzat, amely a demokráciában nem partnert és szövetségest lát, hanem akadályt. Akadályt azelőtt, hogy létrejöjjön egy nemzetek feletti, a nemzetállami szuverenitást megszüntető globalizmus, létrejöjjön az Európai Egyesült Államok és a világpolgárság.

Amikor tehát a liberális demokráciáról hallunk, nem árt tudatosítanunk, hogy az nem más, mint szemérmes kifejezése a demokrácia háttérbe tolásának, egy régi-új liberális elitizmus létrejöttének.

Ennek jellemzői többek között: az elitek uralma, a választások semmibevétele, a közvetlen demokratikus formák (népszavazás) elvetése, a mindenkori kisebbségek zsarnoksága a többség felett, a népuralom mint „populizmus” elleni fellépés.

És még valami: a tartózkodó szavazatok figyelmen kívül hagyása, ha éppen a liberális elit érdeke úgy kívánja, mondjuk az Európai Parlamentben Magyarországgal szemben.

Nos, ez az a „liberális demokrácia”, amit a májusi euró­pai parlamenti választásokon le kell váltani – méghozzá demokratikus úton. Mielőtt a liberalizmus váltaná le – nem demokratikusan! – a demokráciát.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/a-liberalizmus-megszunteti-a-demokraciat-3706082/

 

Macron és a nacionalista lepra

A francia vezető Európa egységét hirdeti, de Budapestre és Varsóba nem hajlandó ellátogatni.

Emmanuel Macron francia elnök néhány napja egy francia regionális lapban tisztánlátásra és ellenállásra szólított fel a „nacionalista lepra” terjedésével kapcsolatban. E nacio­nalizmus miatt a jelenlegi európai helyzet őt a húszas évekre emlékezteti. A nacionalista leprával kapcsolatban pedig Magyarországot és Lengyelországot említette meg mint elrettentő példákat. Akkor tehát helyben vagyunk: közeleg újra a fasizmus és a nácizmus, amit ezúttal Magyarország és Lengyelország hordoz magában, s veszélyezteti egész Európát. Macronnak tehát e két ország vált az első számú közellenséggé az unióban.

Ez világos beszéd, most már pontosan tudjuk, hogy mire számíthatunk az európai parlamenti választási kampány során a francia elnöktől. Nem sok jóra. Ugyanakkor Emmanuel Macron ez idáig korántsem játszott tiszta lapokkal: hamiskártyás módjára próbálja megosztani Európát, a saját globalista és biro­dalmi céljainak megfelelően. Gyakran nem őszintén beszél, s megpróbálja úgy megbontani Közép-Európát, hogy az érintettek ezt a szándékát fel se ismerjék.

Macron, ez a negyvenéves fiatalember veszélyes figura Európára nézve. Vegyük sorra a cinkelt lapokat, amelyekkel játszik! Először is úgy mutatja meg magát az európai színpadon, mint független és szuverén szereplőt, aki csak országa érdekeit képviseli a különféle fórumokon.

De vajon mennyire szuverén szereplő valójában Emmanuel Macron? Ő, aki a Rothschild & Cie Banque bankházban befektetési bankárként dolgozott évekig, majd miután a szocialista Francois Hol­lande-ot választották elnöknek 2012-ben, azonnal az elnök pénzügyi és gazdasági főtanácsa­dója, majd két évre rá már az Élysée-palota főtitkárhelyettese lett? Vajon minek volt köszönhető ez a hatalmas ugrás?

Azt hiszem, logikus következtetés, hogy a Rothschild család tulajdonában lévő bankházi háttér kiváló lehetőségeket kínált Macronnak, akit egyből a politika kellős köze­pébe került. Nincs ebben semmi meglepő: a globális pénzügyi elit egyik – ha nem a legerősebb tagja – a Rothschild család, erejük és befolyásuk a politikára felbecsülhetetlen mértékű.

Macron tehát jól választott mecénást, viszont mindennek ára van: a globális elit cserébe megköveteli tőle, hogy ennek az elitnek a globalista, kozmopolita és multikulturalista célkitűzéseit követnie és kiszolgálnia kell. Ha jobban megnézzük Macron fellépését, nyilatkozatait, akkor nyugodtan megállapíthatjuk: a mecénásoknak nem kellett csalódniuk, Macron pontosan úgy fogalmaz és úgy cselekszik, ahogyan az nekik a legmegfelelőbb.

Vegyük sorra a francia elnök által hangoztatott értékeket és célokat: a csúcsföde­rális, birodalmi Európai Unió megteremtése – amelyről éppen a napokban beszélt a ber­lini szövetségi parlamentben –, a nemzeti szuverenitás elleni fellépés („nacionalista lepra”), a multikulturalizmus elterjesztése Európában, az ellenálló közép-európai országok elleni fellépés, közös gazdasági, pénzügyi és külügyi szervek létrehozása az unión belül, szolidaritás hangoztatása az érkező migránsokkal szemben és még sorolhatnánk. Macron jól vizsgázik a globális elit előtt, ezért újra és újra megkapja a megfelelő támogatást.

Másodszor: újra és újra arról beszél, hogy a nacionalizmus miatt veszélyben van Európa szuverenitása. Szerinte Európának egységesen kellene fellépnie, hiszen biztonságát fenyegetik az Amerikai Egyesült Államok kiszámíthatatlan gazdasági és politikai lépései, Kína már erősen jelen van az unióban, Oroszország pedig manipulálni és megosztani próbálja a tagállamokat, Nyugat- és Kelet-Európát. Elvileg ebben igaza is lenne, de – és itt jön be a hamiskártyás módszer – az unió kiszolgáltatottságának okát a „nacionalista leprában” jelöli meg.

Vagyis a nemzeti identitások és a nemzetállamok az igazi akadályai Európa egységes fellépésének. Ő tehát Európa szuverenitásáról beszél, mint célról, amelyet a nemzeti és nemzetállami szuverenitás megszüntetésével kíván elérni.

Itt mutatkozik a legélesebben Macron nemzetekfeletti, globalista célkitűzése, nem beszélve arról az újabb csavarról, hogy ezt a bizonyos európai szuverenitást – ami a nemzetek szuverenitásának megszüntetésével érhető el – azért mégiscsak úgy kell létrehozni, hogy abban Franciaország (a németekkel együtt) vezető szerepet játsszon. Vagyis, amit a kisökör uniós tagországoktól elveszünk – a nemzeti szuverenitást –, azt a Jupiter-országok szintjén megőrizzük, sőt birodalmi szintre emeljük, s mindezt úgy adjuk elő az európai közvélemény számára, mintha mindez pusztán az „európai szuverenitás” megteremtéséről szólna. Ügyes, mondaná a pesti aszfalt embere.

Ne essünk tehát hasra a jól csengő euró­pai szuverenitás fogalmától, mert egyfelől globalista, másfelől nagyhatalmi érdekeket takar, de semmiképpen sem szolgálja a közép- és kelet-európai nemzetek érdekeit.

Harmadszor: Macron úgy mutatta-mutatja magát az elmúlt időszakban, mint a közép- és kelet-európai tagállamok legjobb barátja, akinek leghőbb vágya, hogy ezekkel az országokkal korrekt együttműködést alakítson ki. A látszatra ügyel is: elnökké választása óta sorra-rendre járja a régió országait, s barátságos-barátkozó nyilatkozatokat tesz. Ám a lényeg mégis az, hogy az elmúlt másfél évben két országban nem sikerült eljutnia: Lengyelországba és Magyarországba.

Az ok nyilvánvaló: ez a két ország az, amelyik a legkövetkezetesebben nem fogadja el az Európai Egyesült Államok koncepcióját, nem fogadja el a kétsebességes Európát, nem akar bevándorlóországgá válni, nem akar kötelező kvótákat és nem szándékozik elfogadni a multikulturalizmust sem.

Mi tehát a megoldás Macron oldaláról nézve? Leválasz­tani ezeket az országokat a többiekről, akik esetleg nem olyan makacsok, mint a magyarok és a lengyelek. Ennek a koncepciónak a része volt már a tavaly augusztusban megrendezett találkozó Salzburgban az úgynevezett slavkovi hármak, Ausztria, Csehország, Szlovákia között, francia bábáskodással.

Ez a regionális együttműködési forma látszólag senki ellen nem irányul, valójában azonban Macron szándékai szerint a visegrádi négyek alternatívája lehet, leszakítva a cseheket és a szlovákokat a magyaroktól és a lengyelektől. Ráadásul az elmúlt hetekben Macron felkereste a cseh és a szlovák miniszterelnököt is, de még csak fel sem merült, hogy Lengyelországba és Magyarországra is ellátogasson.

Igazi hamiskártyás tempó: Európa egységét hirdeti, cáfolja a Nyugat-Európa, illetve a Közép- és Kelet-Európa közötti ellentétek meglétét, másfelől pedig látványosan bojkottál két államot, amelyek nem hajlandók egy az egyben elfogadni a macroni víziókat. Legyen egység, de úgy, hogy a keleti tagállamok kritika nélkül alávetik magukat ismét a központi hatalmak akaratának.

Negyedszer, Macron a migráció kapcsán hiányolja a közép-európai országok, de elsősorban is Magyarország és Lengyelország „szolidaritását” az „európai értékek” (melyek is azok?) iránti elkötelezettségét. Hiányolja, majd a legszemérmetlenebb módon lezárja a határait Olaszország és Franciaország között, s egyetlen bevándorlót sem hajlandó átvenni a migránsoktól roskadozó olaszoktól. Calaisban, ha kell, felszámolja a spontán létrejövő migránstáborokat.

Mindehhez joga van, s adott esetekben a mi szempontunkból ezek a lépések érthetők, csak az a bökkenő, hogy Macron egészen mást mond és egészen másképp cselekszik. Rajtunk, közép-európaiakon kéri számon a „szolidaritást”, amiről soha nem született megállapodás, közben pedig kemény bevándorláspolitikát folytat a saját hazájában. De hát mit is mondott az isiászos Jean-Claude Juncker? „Franciaország az Franciaország.” Ja, ha csak úgy nem…

És végül azt se feledjük: Franciaország az afrikai gyarmatait úgy szabadította fel évtizedekkel ezelőtt, hogy tizennégy volt gyarmatát a mai napig is elképesztő pénzügyi függőségben tartja, s ennek óriási hasznát évről évre lefölözi. (Kína már figyelmez­tette is a francia kormányt, hogy ezt abba kellene hagynia.) Miféle alapon beszél tehát a francia elnök az afrikai és ázsiai menekültekkel kapcsolatban szolidaritástól, európai értékekről? Így a hamiskártyások beszélnek.

Egyetlen biztató mozzanat van: az európai parlamenti választások kampányában felsorakoznak egymással szemben a globalisták és a nemzeti szuverenitás hívei, az alternatívák egyértelműek, így a cinkelt lapokkal játszók hamar lelepleződnek.

Nem csak Macron.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/macron-es-a-nacionalista-lepra-3684782/

Történelmi utódlás Berlinben

Friedrich Merz Willkommenskultur helyett domináns német kultúrát akar.

Nagyon nem mindegy Európának, nem mindegy nekünk, magyaroknak, hogy ki lesz Angela Merkel utódja a CDU (Kereszténydemokrata Unió) élén. Az alapkérdés, hogy folytatódik-e a migránskérdésben az öngyilkos német befogadópolitika, a Willkommenskultur, amely Európát is magával ránthatja a mélybe, vagy elkezdődik végre egy új, a migránsválságot kezelni kívánó, az európai és a német kultúrát megvédeni akaró irányzat – méghozzá kormányzati szinten.

A decemberi elnökválasztó kongresszus előtt néhány héttel a jelöltek felsorakoztak, az alternatívák világossá váltak.

Hármuk közül a CDU jelenlegi főtitkára, Annegret Kramp-Karrenbauer (az egyszerűség kedvéért a németek AKK-nak nevezik) egyértelműen a jelenlegi kormánypolitika hűséges követője, afféle „mini-Merkel”, akinek megválasztásával nagyjából és egészében semmi lényeges nem változna a kereszténydemokrata párton belül.

A korábban Saar-vidéki miniszterelnök asszony 2015 óta fenntartás nélkül támogatja Merkel Willkommenskulturját, azaz a korlátlan befogadásra épülő migránspolitikát, s arról sem szabad elfelejtkezni, hogy legutóbb ő irányította a kancellár asszony parlamenti választási kampányát. Ha AKK nyerne, s a későbbiek során netán megszerezné a kancellári pozíciót, minden maradna a régiben, s Németország tovább menetelne előre az önmagát és Európát egyre nagyobb válságba sodró zsákutcában.

Ezzel az irányvonallal szemben jelent egyértelmű alternatívát a 38 éves Jens Spahn, aki a jelenlegi kormányban az egészségügyi tárcát vezeti. A bevallottan homoszexuális politikus két alapvető dologban nem ért egyet a saját kormányával: egyfelől szakítana a Willkommenskulturral, a korlátlan és rendezetlen bevándorlással.

Nemrég a Frankfurter Allgemeine Zeitungban jelentetett meg egy programját vázoló írást, amelyben kifejti, hogy az európai külső határokat szigorúan meg kell védeni, a menekültügyi szabályozást és a bevándorlást szét kell választani egymástól – ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy nem ért egyet az ENSZ migrációs kompaktja által sugallt tétellel, mely szerint a migráció emberi jog.

Azt írja, hogy nem lehet elsiklani afelett, ami 2015 szeptemberében történt Németországban, amikor az a kép keletkezett az emberekben, hogy az állam és a politika elveszítette az ellenőrzést a folyamatok felett.

Jens Spahn korábban egyértelműen kiállt a domináns német kultúra, a Leitkultur mellett – ezzel a harmadik jelölthöz, Friedrich Merzhez kapcsolódott, de erről később –, azt hangsúlyozva, hogy a bevándorlók tömegeinek kell alkalmazkodniuk a németek által évszázadok alatt kialakított jogrendhez, kulturális szokásokhoz, normákhoz és hagyományokhoz, nem pedig fordítva.

De nemcsak a migráció, hanem a föderális vagy nemzeti szuverenitásra épülő unió vitájában is szemben áll Merkellel. Már korábban is, amikor a pénzügyminisztérium államtitkára volt, élesen ostorozta például az eurózóna államait integrálni szándékozó törekvéseket, nem támogatta a pénzügyi és gazdasági közös intézmények létrehozását. (Vagyis aligha nevezhető Macron nagy hívének.) Szemben áll Merkel liberalizmusával és balratolódásával, a FAZ-ban megjelent cikkében korszakváltásról beszél, s határozottan kiáll egy modern konzervativizmus szükségessége mellett.

Magyarországról nézve talán ő az a jelölt, aki a legközelebb áll az Orbán-kormány által képviselt értékekhez. Azonban úgy néz ki, hogy a legesélyesebb jelölt mégsem ő, hanem a 63 éves Friedrich Merz, aki a legfrissebb felmérések szerint vezeti a három jelölt népszerűségi versenyét mind a párton belül, mind pedig országos viszonylatban. Tény, hogy Spahn és Merz egyaránt a párt konzervatív szárnyához tartozik a merkeli liberális, baloldali vonulattal szemben, sok kérdésben egyetértenek, ám – a közvélemény-kutatási adatokon túl – több dolog szól Merz győzelme mellett.

Az egyik az, hogy Merz idősebb és sokat tapasztalt politikus, aki a gazdasági életben is nem csekély tapasztalatokat szerzett, s ez a kereszténydemokrata szavazóknál – s általában a német választóknál is – nagy súllyal esik a latba. A másik, hogy Spahn sem a pártjában, sem a német közvéleményben nem tudott népszerűvé válni, melynek okai szerteágazóak lehetnek. A róla szóló életrajzi könyvben maga is elismeri: „elértem, hogy ismernek, most azt kell elérni, hogy szeressenek is”.

Ez utóbbi azonban nagyon nehéz feladat minden politikusnak, pláne annak, aki hendikeppel indul. Végül a harmadik a legkevésbé sem elhanyagolható: Wolfgang Schäuble, a CDU nagy alakja, jelenleg a szövetségi parlament elnöke, mindkettőjükkel jó viszonyt ápol, sokáig segítette is Spahn politikai pályafutását, ám most mégis arra az álláspontra jutott, hogy Merz, barátja és régi harcostársa az alkalmasabb az elnöki és később a kancellári pozícióra.

A Bild szerint azt javasolja Spahnnak, hogy szálljon ki az elnökjelölti versenyből. Mindez érthető és logikus javaslat, hiszen a két konzervatív jelölt egymást gyengítheti, megnyitva az utat a nevető harmadik AKK előtt.
Szóval akkor Merz. Mit kell tudnunk róla?

Először is azt, hogy 2000 és 2002 között a CDU–CSU-pártszövetség parlamenti frakcióvezetője volt, tehetsége és rátermettsége már ekkor megmutatkozott, nem véletlen tehát, hogy Angela Merkel, aki sorra számolt le a lehetséges ellenjelöltjeivel – először persze Helmut Kohllal –, 2002-ben eltávolította ebből a pozícióból, és ő vette át a frakció irányítását is.

Merz ezután szimpla képviselőként dolgozott, majd 2009-ben ideiglenesen elhagyta a politikai pályát, és különböző jelentős cégeknél dolgozott gazdasági jogászként, illetve felügyelőbizottsági tagként. Mondhatjuk úgy is: kivárta az idejét, ami most érkezett el – miután a „Mutti”, legfőbb ellenlábasa és riválisa meggyengült.

Ennél is fontosabb az, hogy Friedrich Merz a kilencvenes évek végén elindult, már akkor is az országba érkező migránsok integrálásával kapcsolatban kibontakozó, a német Leitkultur (domináns kultúra vagy irányadó kultúra) körül zajló vitában élesen exponálta magát. 2000 októberében arra szólította fel a hazájában élő külföldieket, hogy a békés együttélés érdekében tartsák be a „deutsche Leitkultur” normáit, vagyis éljenek úgy, ahogyan a többségi, domináns német kultúrában megszokott.

Ezzel Merz nagyszabású vitát robbantott ki a német közvéleményben, többen támadták a liberális oldalról azzal, hogy a jogszabályok betartásán kívül hogyan követelheti meg a kulturális normák átvételét, hiszen ez nem egyezik meg a multikulturalizmus követelményeivel. Merz egy Die Weltben megjelenő cikkében pontosította azt, hogy mire is gondol, amikor a domináns német kultúrát hangsúlyozza: a német alaptörvény tiszteletét és betartását, az európai egység gondolatával való azonosulást, a nők egyenrangúságának elfogadását és a német nyelv kötelező ismeretét.

A vita továbbgyűrűzött, pártja, a CDU formálisan igen, tartalmilag kevésbé állt mellé, hiszen ekkor már egyre inkább a liberális, multikulti irány vált uralkodóvá a Merkel vezette pártban; nem csoda tehát, hogy 2002-ben Merznek távoznia kellett a frakcióvezetői pozícióból. A domináns német kultúra körüli vita azonban éppen az ő, illetve Spahn jelöltségével kapcsolatban óhatatlanul előtérbe fog kerülni, hiszen kisebb vagy nagyobb mértékben, de mindketten szemben állnak a Willkommenskulturral, és a Leitkulturra helyezik a hangsúlyt.

Merz tehát kulturális és társadalmi témákban egyértelműen konzervatív nézeteket vall, gazdasági ügyekben Donald Trump egyes lépéseivel is szimpatizál. Ugyanakkor az unió jövőjét illetően az eurótagállamok erős integrációja mellett érvel, még a totálisan föderalista és globalista Jürgen Habermasszal együtt is írt cikket az eurózóna megerősítéséről, valamint támogatja Emmanuel Macron unióval kapcsolatos reformterveit.

Vagyis azt mondhatnánk, hogy vegyes kép bontakozik ki az esetleges jövőbeli CDU-elnökről: a német hagyományok, kultúra és identitás védelme nála együtt jár az erős európai integrációval, azaz konzervatív, nemzeti, illetve liberális nézetek egyszerre jelennek meg irányvonalában.

Az mindenesetre kijelenthető: Merz­cel sokkal több közös kiindulópont jelenhet meg a kereszténydemokraták és az Orbán-kormány viszonyában, főleg az európai és nemzeti kulturális identitás megőrzése terén. De semmi sem fenékig tejfel, s főleg nem kívánságműsor: lesznek bőven vitáink egy Merz által vezetett német kormánnyal is, de ha már nem állunk gyökeresen szemben egymással – miként sajnos a Merkel-korszakban –, akkor a kölcsönös engedmények és megegyezések is végre valósággá válhatnak a két ország kapcsolataiban.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás:  https://magyaridok.hu/velemeny/tortenelmi-utodlas-berlinben-3665852/

A migráció liberális félreértelmezése

2015 tavasza óta eddig szinte soha nem látott, milliós tömeg indult el Ázsiából és Afrikából a kontinensünk felé, amit már nyugodtan nevezhetünk inváziónak. Tegyük fel a filozofikus kérdést: milyen szemléleti kiindulópontok alapján lehet értelmezni, illetve kezelni a migrációt?

A jelenlegi európai állapotok szerint alapvetően kétféle megközelítés létezik. Az egyik a liberálisok, pontosabban a neoliberálisok, a fősodor álláspontja, amely szerint a migránsok – hiába érkeznek zárt csoportokban, láthatóan összehangoltan és szervezetten – független individuumok, akiknek az ügyeit egyenként kell megvizsgálni és rendezni.

Ez egy klasszikus emberi jogi kiindulópont, ezt teszi magáé­vá az Európai Bizottság, a nemzetközi média, a teljes baloldal, az ENSZ és természetesen Soros György globális hálózata is. (Sőt a 1951-es genfi menekültügyi egyezmény és a 2003-as II. dublini rendelet is erre a szemléletre épül.) Ennek legújabb, egészen eltorzult és kiherélt változata az ENSZ migrációs csomagjában és az Európai Bizottságban is megjelenő nézőpont, amely szerint a migrációt általános emberi joggá kell tenni, függetlenül attól, hogy a menekültet valóban üldözik-e, avagy pusztán gazdasági és egzisztenciális okokból indul el hazájából, s hogy legális vagy illegális módon próbál egy másik országban letelepedni.

Ezzel szemben áll a nemzeti, konzervatív szemlélet, amely a migrációt az emberi jogi szempontokon túl (azt nem tagadva) sajátos identitású csoportok, kultúrák, nemzetek, civilizációk találkozásának és ütközésének (is) tartja. Fontosnak ismeri el a befogadó országok és kontinens kultúráját, az erre épülő intézményeket, szokásokat, hagyományokat, s kiemelkedő szempont számára, hogy a migrációs folyamatban hogyan őrizhető meg a migráció célpontjának számító országok kultúrája, vallása, szokásrendje – egyáltalán, az országba érkező szubkultúrákkal szembeni dominanciája.

A liberálisok individualista, az egyénből kiinduló szemlélete lehetetlenné teszi azt, hogy a migráció csoportos, kollektív, tömeges megjelenési formájával kezdeni tudjanak valamit. Ebből fakadóan különösen nem tudnak mit kezdeni azzal, ha a migránscsoportok egyazon népcsoporthoz, kultúrkörhöz és valláshoz tartoznak, tehát, ha közösségként, szervezett egységként lépnek fel. Ez a szempont, ez a tény számukra irreleváns, ők csak és kizárólag azt nézik, hogy az érkező migránsok olyan egyének, akiknek emberi jogaik vannak.

Az sem véletlen, hogy a liberálisok és baloldaliak az őshonos nemzeti kisebbségek, így a határon túli magyarok problémáit is döntően mint emberi jogi problémát érzékelik – ha érzékelik egyáltalán –, s annyiban kimerül a „segítőkészségük”, hogy a nemzeti kisebbségek tagjainak mint indivi­duumoknak ugyanannyi emberi és állampolgári jogot követelnek, mint a többségi nemzet tagjainak.

Nincs érzékük és antennájuk ahhoz, hogy észrevegyék: a nemzeti kisebbségek olyan kollektívumok, amelyeknek a fennmaradásához nem pusztán egyéni, hanem kollektív jogok és lehetőségek (anyanyelvi oktatás, kultúra, hagyományok művelése, szervezetalapítás joga, rendszeres médiamegjelenés stb.) is szükségesek, sőt nélkülözhetetlenek. Jó – illetve rossz – példa erre nálunk a valahai SZDSZ, amelynek elitje éppen ezen az emberi jogi nézőponton keresztül szemlélte a határon túli magyarok sorsát.

De visszatérve: a liberális, vagyis individuális megközelítés képtelen annak felfogására, hogy a tömeges, milliós migráció esetén nem egyének halmaza érkezik valahonnan valahová, hanem kulturális és vallási csoportok, közösségek igyekeznek behatolni egy tőlük gyökeresen eltérő kultúrájú és vallási közösségbe – ez pedig létszintű kihívást jelent a befogadó országoknak. Ezek a kihívások már nem a menekültek befogadásának logisztikai megszervezéséről, nem pusztán az egyének iránti szolidaritásról, a beilleszkedésük megszervezéséről szólnak, hanem kultúrák, civilizációk ütközetéről, a dominancia és a fennmaradás-megmaradás kérdéseiről. Konkrétabban: az iszlám térhódításáról, Európa jövőjéről.

A migráció ugyanis – bármilyen meglepő ez – elsősorban mennyiségi kérdés. Ugyanis ha szórványos jelenség, akkor a befogadó ország képes arra, hogy az egyéneket – ebben az esetben még valóban az egyéneket – külön-külön, egyenként beillessze a társadalomba, annak veszélye nélkül, hogy a migránsok csoporttá formálódjanak és különváljanak a többségi társadalomtól. Ebben az esetben a neoliberalizmus a migráns egyént olyan előjogokkal látja el a többségi társadalommal szemben, ami ismét elfogadhatatlan.

Egészen más a helyzet akkor, ha szervezetten, tíz-, százezres, sőt milliós nagyságrendben, folyamatosan érkeznek a migránsok, ráadásul azonos vagy hasonló kultúrkörből és vallásból – ez történik napjainkban. Ebben az esetben már eszük ágában sincs beilleszkedni vagy integrálódni a befogadó ország jog-, vallási, társadalmi és kulturális rendjébe. Ellenkezőleg: számaránya növekedésének megfelelően igyekszik egyre nagyobb befolyást gyakorolni a többségre, végső esetben átvenni felette a hatalmat.

A témához értő szakemberek véleménye szerint valahol a tíz-tizenöt százalék körül van a határ; ha a migránstömegek aránya tartósan efölé emelkedik az adott ország lakosságához képest, akkor a fokozatos térfoglalás már láthatóvá-érzékelhetővé válik, s ha nem történik változás, akkor az átalakulás visszafordíthatatlanná válik. Különösen igaz ez akkor, ha a befogadó országot vagy kontinenst a migráció éppen hanyatló korszakában találja, miközben az érkező tömegek erejük teljében lévő, terjeszkedő, magabiztos kulturális közösséget alkotnak. Márpedig éppen ez a helyzet az Európába érkező muszlim migránstömegekkel.

A történelem tálcán kínálja nekünk a tanulságokat: azt, hogy mi történik, ha egy nép, egy kultúra egy ostoba, liberális Willkommenskultur alapján enged be a kapukon mindenkit. A tömeges migráció valós jelentőségét nem a liberális, hanem a nemzeti, konzervatív szemléletmód érti meg és fogja fel. Ezáltal a megoldásokat is csak ebből a szemléletmódból meríthetjük.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/a-migracio-liberalis-felreertelmezese-3639239/

 

Róna Péter és a magyar valóság

Érthetetlen a kizárólagos fekete-fehér felfogás a bevándorlás megítélésében.

Róna Péter közgazdásznak, az LMP volt tanácsadójának a szakmai kvalitásait kevesen vonják kétségbe. Viszont egy olyan interjút adott nemrég a Vasárnapi Híreknek, amelynek legtöbb állítása elfogadhatatlan, egyben tükrözi azt, miért tart ott az ellenzék, ahol tart – tehát sehol.

Először is kijelenti: „A magyar választópolgárok számára áprilisban világos volt, hogy ez a kormány Európától el kíván távolodni. Ennek ellenére a magyar társadalom úgy döntött, hogy ez a helyes irány. Nem Európa, nem Brüsszel, hanem Moszkva és Ankara.” És később: „[A magyar választó] arra adta voksát, hogy fordítsunk hátat Nyugat-Európának.”

Miféle állítás az, hogy a magyar választók számára világos volt, hogy a kormány el akar távolodni Európától, és Brüsszel helyett Moszkvát és Ankarát választja? A magyar kormány és maga Orbán Viktor soha, egyetlen nyilatkozatában sem beszélt arról, hogy ki akarunk lépni az Európai Unióból. A magyar kormány és Orbán Viktor viszont sokszor elmondta-elmondja azt, hogy a jelenlegi uniós vezetés, különösen a bizottság, rossz úton jár a migráció kezelésében, döntései önkényesek és nem kellően demokratikusak, a brüsszeli elit eltávolodott az európai választópolgároktól, a brexittel nem tud mit kezdeni, és hiányzik a gazdasági problémák hatékony kezelése is.

Vagyis az Euró­pai Unió működése átfogó reformokra szorul. Ez nem kilépési szándék, ellenkezőleg: annak a bejelentése, hogy Magyarország, a magyar kormány érdekelt az unió megújulásában, hatékonnyá, demokratikussá, polgárbaráttá válásában. Miért kell ezt egyoldalúan beállítani?

Másfelől egy most elkészült Eurobarométer-felmérés szerint a magyar emberek immáron 60 százaléka jó dolognak tartja az EU-tagságot (az uniós átlag 62 százalék), míg tavaly még csak 50 százalék vélekedett így. Vagy: a magyar emberek 75 százaléka (!) szerint hasznos az ország számára az uniós tagságunk (az EU-s átlag 68 százalék).

És még egy adat: mindezek ellenére a megkérdezettek mintegy fele nem elégedett az EU képviselte irányokkal. Szóval akkor kik is szavazták be kétharmaddal a kormányba a Fidesz–KDNP-t? Nem inkább arról van szó, hogy az unióval szemben ugyan kritikus, de attól elszakadni nem akaró választók alkotják azt a többséget, amelyikhez a legközelebb éppen a Fidesz–KDNP Euró­pa-politikája áll?

A tények tehát egészen mást mutatnak, mint amiről a közgazdászprofesszor beszél. De hát annál rosszabb a tényeknek, nem igaz?

Azt hiszem tehát, hogy itt a szándékolt fekete-fehér gondolkodás egyoldalúságával állunk szemben. Az a tény, hogy az Orbán-kormány és a mögötte álló választók kritikusan, gyakran szkeptikusan tekintenek az unióra, még nem jelenti azt, hogy a kormány és választó számára ettől a Kelet máris vonzóbb lenne, mint a Nyugat.

Róna Péternek aligha kell részletesen felidéznem a néhai neves történész, Szűcs Jenő tanulmányait Európa három történeti régiójáról. Szűcs meggyőzően mutatta be azt, hogy Nyugat- és Kelet-Európa között létezik a közép-európai régió, amelyik mindkettőtől megkülönböztethető, viszont társadalmi és gazdasági szerkezetében, kulturális hagyományaiban és vallásában mégis erősebben kötődik a nyugat-európai régióhoz. (Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról, Magvető, 1983.)

A közép-európai népek lelkileg mindig is inkább Nyugat-Európához vonzódtak, a nyugat-európai modellt tekintették mintának a maguk számára, azonban jól, még inkább közelről ismerték a kelet-európai, illetve a balkáni mentalitást is, tudtak hozzá viszonyulni, értették, hogy mi miért történik abban a régióban Ukrajnától Macedóniáig, Moldovától Oroszországig.

Felteszem tehát a kérdést: miért is kellene kizárólagosan választania Közép-Európának, benne Magyarországnak és az Orbán-kormánynak Párizs és Berlin, illetve Moszkva és Ankara között? Miért is kellene vagy-vagy-ban gondolkodni a magyar választóknak és a magyar kormánynak, miért ne vállalhatnánk fel azt a köztes, ha tetszik közvetítőszerepet, amely a közép-európaiságunkból ered, és nagyon is megfelel geopolitikai feltételeinknek és kihívásainknak? Miért kellene nekünk egyoldalúan imádni a Nyugatot akkor, amikor erőszakkal ránk akar kényszeríteni egy globalista, kozmopolita, nemzet- és családellenes életformát, illetve egy kevert fajúvá tett New-Európát?

Ha ez nem tetszik nekünk, és kritikával élünk ezzel az új modellel szemben, miért is kellene egyoldalúan imádnunk Moszkvát és Ankarát, amik egyébként – úgy mellesleg – semmilyen politikai és kulturális modellt nem akarnak ránk kényszeríteni? Minek ez a fekete-fehér gondolkodás, amely teljesen félrevezető és nem reális?

Azt hiszem, érteni vélem Róna Péter logikáját: az ő és még sokan mások számára csak az az elfogadható, ha fehéren-feketén, kritika nélkül követjük a Nyugatot, követjük a brüsszeli bürokraták elvárásait, normáit, követelményeit, a gazdasági-költségvetési modellektől kezdve a migránssimogatáson át a svéd semleges vécékig.

Ha valaki teljesen átgondolt, stabil értékrend talaján állva, ráadásul a választók nagy részének bizalmát élvezve kritizálja a nyugat-európai liberális fősodort, sőt veszi a bátorságot és közép-európai létére nem átallja egyenrangúként kezelni magát az ­uniós fórumokon a központi hatalmakkal szemben (Franciaországgal és Németországgal szemben, mint a magyar kormány), nos, abban az esetben ez a kormány Róna Péter és még sokan mások szemében végletesen Kelet felé fordult. Micsoda bődületesen egyoldalú gondolkodás ez? És mennyire nem igaz!

Ráadásul érzek Róna szavaiban egy jó adag liberális intoleranciát is: ha nem úgy gondolkodtok, mint mi, nyugatiak és nyugatimádók, akkor csak és kizárólag keletiek és barbárok lehettek. Sajnos ez a felfogás, amit Róna képvisel, tudatosan fekete-fehér, ezáltal árnyalatlan, de ami még rosszabb, kizárja a fősodorral szembeni másképp gondolkodás lehetőségét is.

Nem ártana ehelyett, ha végre felfogná és elfogadná a liberális oldal, hogy Magyarországnak és egyáltalán a közép-európai országoknak elemi geopolitikai érdekük a nyugati és a keleti nagyhatalmak közötti kiegyensúlyozott kapcsolatok ápolása, az egyensúlyozás kényes művészetének elsajátítása. Ez a túlélés záloga. Megtanultuk már, mivel jár az, ha kényszeredetten az egyik vagy a másik geopolitikai közeg rabja lettünk. És ez nem szakítás a Nyugattal: ez Közép-Európa és a közép-európai mentalitás újrafelfedezése.

Másodszor, Róna kijelenti: „Magyarországon illegális bevándorlási veszély nincs, illegális bevándorlást az égvilágon senki sem támogatott, Soros György ilyet soha nem mondott.” Felfoghatatlan számomra, hogy miért kell egyszerű dolgokat szétkenni. Vajon miért nincs Magyarországon illegális bevándorlás? „Csak úgy” nincs? Nem azért, mert a kormány kerítést húzott fel a kritikus szakaszokon, és ez valóban más irányba kényszerítette a migránsokat, ahová azóta is szakadatlanul érkeznek?

Ezzel a logikával – ha ez az – azt is mondhatná Róna, hogy nézzék meg, már Olaszországban is csökken a bevándorlók száma – „csak úgy”! Ugye semmiképpen nem azért, mert Matteo Salvini megtiltotta a migránsokat szállító hajók kikötését Itáliában?

Tehát Róna érvelésével szemben éppen a magyar kormány bevándorlásellenes lépései mentették és mentik meg Magyarországot attól, hogy az illegális bevándorlók egyik célországa legyen. Tehát a magyarok nem „elképesztően ostobák”, mint írja, hanem felismerik az ok-okozati összefüggéseket, és nem pusztán egy kimerevített állapotot láttatnak rosszul és hamisan.

És tényleg senki nem támogatja az illegális bevándorlást? Az unió bizottsága már jelezte: egyetért az ENSZ migrációs kompaktjával, amelynek egyik meghatározó eleme az, hogy a migráció minden formáját – beleértve a gazdasági, tehát alapjában véve illegális migrá­ciót is – alapvető emberi joggá kell tenni. Vagyis az illegális migráció így átalakulhat legális migrációvá. Szóval „csak” az ENSZ és az Európai Unió az a két „jelentéktelen” szervezet, amelyik az illegális bevándorlást nemhogy támogatja, hanem az egész világon természetessé kívánja tenni. Egyébként senki.

Róna végül elkeseredetten bejelenti: befejezi, elhallgat, mert értelmetlen a magyar emberekhez szólni. Nos igen, professzor úr: az emberekhez nem csak szólni kell, megmondva a tutit, azután pedig megharagudni rájuk, ha nem hallgatják meg a jó szót. Esetleg meg is kell érteni őket.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/rona-peter-es-a-magyar-valosag-3592952/