Európa megszűnt létezni

2018. szeptember 12-én kulturális vasfüggöny szelte ketté a kontinenst.

1946. március 5-én Winston Churchillnek az egyesült államokbeli Fultonban tartott híres beszédében hangzott el a következő: „A baltikumi Stettintől az Adriánál levő Triesztig vasfüggöny ereszkedett le a kontinens teljes szélességében. E vonal mögött van Közép- és Kelet-Európa ősi államainak összes fővárosa.”

Azt gondolom, hogy a Sargentini-jelentés szeptember 12-i európai parlamenti elfogadásával, egy hosszú és örömtelen folyamat végeredményeként, ismét vasfüggöny hullott le Európa közepén. Ezúttal azonban nem politikai és katonai, hanem kulturális vasfüggöny.

És ez a vasfüggöny szinte ugyanazon a vonalon húzódik, mint az első. Csakhogy van egy nagy különbség: akkor mi, közép- és kelet-európaiak a rossz oldalon rekedtünk. Most pedig a jó oldalt választottuk és választjuk.

A Sargentini-jelentés csalással, manipuláció­val lebonyolított megszavazása után nem érdemes újra elvesznünk a részletekben, inkább a „Mi lesz?” kérdésével kell foglalkoznunk. Annál is inkább, mert nem kétséges: a hagyományos értelemben vett Európa megszűnt létezni. Európa felbomlott, kettéhasadt, útjai szétváltak.

Az a Nyugat-Európa, amelyet azért szerettünk és vágytunk rá, mert mániákusan hitt a szabadságban és a népek egyenjogúságában, tiszteletben tartotta a keresztény erkölcsöt, védte a családokat, következetesen betartotta a demokrácia és a jogállamiság játékszabályait, ápolta a nemzettudatot és a nemzeti identitást, amelyik jólétben élt, mértéktartó volt és igazságos – nem létezik többé.

Nyugat-Európa az elmúlt három-négy évtizedben transzformálódott, átalakult. Nem átalakul, hanem átalakult, és ez az átalakulás folytatódik. Demokrácia helyett liberális elitizmust épít, hagyományok őrzése helyett következetesen bontja le a hagyományokat, ezeréves intézmények megőrzése helyett mozgalmakat indít világátalakító célokkal, domináns kultúra helyett multikulturalizmust hoz létre, a fehér faj megvédése helyett – a Kalergi-terv alapján – kevert fajú népességet akar.

A kereszténység helyett egyfajta szinkretikus vallásnak ágyaz meg, a nemzetállamokat el akarja törölni, a határokat fel kívánja számolni, az illegális migrációt alapvető emberi jognak akarja elfogadtatni. Mindennek tetőpontjaként egy olyan Európai Egyesült Államokat akar létrehozni, amely immáron nem a tagállamok közötti egyenlőségre épül, hanem olyan hierarchiára, amelyben újra a központi hatalmak döntik el, hogy mi a helyes irány, és a többieknek ehhez kell alkalmazkodniuk.

Tehát még egyszer: Nyugat-Európa nem átalakul, hanem már átalakult. Ezt azért kell különös hangsúllyal mondanunk, mert innentől kezdve meg kell szabadulnunk néhány illúziótól, amely sokunkat jellemez a nemzeti, szuverenista táborban. Az első, amit le kell szögeznünk: nem szabad azt hinnünk, hogy könnyű lesz a májusi európai parlamenti választásokon olyan győzelmet aratni, amely után egész Euró­pa szőröstül-bőröstül átalakul, Nyugat-Európa pedig egy csapásra visszatér a gyökereihez.

E tekintetben teljesen egyetértek Csejtei Dezső legutóbbi cikkével (A migráció kettévágta az Európai Uniót, Magyar Idők, szeptember 14.), aki meggyőzően fejti ki, hogy miért nem lesz sétagalopp a májusi választás.

Azért lesz éles küzdelem a májusi választáson, mert Nyugat-Európának nemcsak a politikai elitje, a bal- és jobbközép pártok változtak meg gyökeresen; az elmúlt évtizedek következetes, a társadalom minden egyes szektorát, intézményét átszövő, neoliberális propagandamunka megtette a hatását.

Ha az emberek három-négy évtizeden át azt hallják az oktatási intézményekben, a munkahelyeken, a közéletben, a sajtóban és a médiában, egyáltalán mindenhol, hogy a középosztálybeli fehér férfi a gonosz elnyomó, az etnikai-szexuális-vallási kisebbségek, a másság viszont támogatandó, és hogy a migránsok segítik ki Európát a nagy bajából, ez egy idő után hatni fog rájuk.

Ráadásul ha ehhez képest eltérő véleményeket hangoztatnának, akkor megbélyegzik, hátrányos helyzetbe hozzák őket, elzárják előlük a pénzügyi és egyéb forrásokat, akkor inkább idomulnak a fősodorhoz, és szinte észrevétlenül átveszik az új többség nézeteit.

Ne feledjük el, hogy mi, magyarok valóban szabadon beszélhetünk a migrációról, nincs fősodor és szájzár; viszont nem szabad elhinnünk, hogy egy átlag holland, belga, német, vagy egy átlag svéd ember ugyanolyan mentális állapotban van, ugyanolyan kritikusan nézi a mai folyamatokat, mint mi. Ez nincs így, még akkor sem, ha bizonyos európai közvélemény-kutatások valóban azt mutatják, hogy a nyugaton élők nagy részének is elege van a migrációból.

Igen, elege van a bűnözésből és a szexuális erőszakból, a terrorakciókból; de korántsem biztos, hogy egy – Jean-Claude Juncker és Angela Merkel által hangoztatott – „rendezett”, „szervezett” migrációs folyamattal is szembeszállna. Ugyanis a liberális bla­bla a toleranciáról, a befogadásról, a multikulti fontosságáról, a „nacionalizmus”, a „populizmus”, no meg a „rasszizmus” szörnyűségéről jelentős mértékben hatott ezekre a társadalmakra. Jobb, ha ezzel szembenézünk.

A második: egy pillanatra se gondoljuk azt, hogy a következő nyolc hónapban csak mi, a nemzeti tábor, a szuverenisták leszünk akció­ban, míg a globalisták, a neoliberálisok ölbe tett kézzel várják azt, hogy minden tagállamban fokozatosan elveszítsék a pozícióikat.

Egy sikeres nagyvállalkozó, többek között szervezőtársam a békemeneteknél, mondta nekem egyszer: soha ne abból induljunk ki, hogy az ellenfelünk butább nálunk, hanem mindig abból, hogy legalább annyira okos és ravasz, mint mi, ha nem okosabb. És ebben teljesen igaza van.

Egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy a globalista pénzügyi, politikai, kulturális elit brutálisan nagy és szerteágazó erőforrásokkal rendelkezik, és ezeket a következő időszakban fel is fogja használni.

Ez most éppen a velünk, hazánkkal szembeni összehangolt és hálózatos támadássorozat során mutatkozik meg a legjobban: felfogták, hogy mi, magyarok, a magyar kormány, és jelesül Orbán Viktor a szuverenista tábor legerősebb és legelszántabb bástyája.

A közép- és kelet-európai szláv népekkel kapcsolatban úgy tartják, hogy megkörnyékezhetők és megvehetők. Ausztriáról most nem is kell szólnom – Szijjártó Péter személyes csalódását Sebastian Kurz kancellárban nagyon megértem –, Olaszországot meg majd igyekeznek kifizetni, és akkor talán a hóbortos olaszok megint váltanak egyet.

Tudják és látják viszont, hogy mi soha nem fogunk meghátrálni sem a migráció, sem a szuverenitás, sem a saját kultúránk megvédése terén. Mi ugyanis valóban heroikus nép vagyunk már ezer éve, ezt is jól tudják – vad, ázsiai, zabolázhatatlan népségnek vélnek ma is, mint ezer évvel ezelőtt, amely igazából ma sem tartozik Európához. Semmi sem változott.

Nem véletlenül adták ki a jelszót: Magyarországot súlyosan meg kell büntetni! Guy Verhofstadt a napokban már az Egyesült Államokat és a világ egészét is arra szólította fel, hogy távolítsák el a nemzetközi térképről ezt a gennyes gócot, amelyet Magyarországnak neveznek.

A harmadik, ami szorosan összefügg az előzőekkel: nem szabad abszolút fenntartás nélkül hinnünk abban, hogy a visegrádi négyeken túli közép- és kelet-európai együttműködés, a mellettünk való kiállás az Európai Tanácsban sima lesz és döccenőmentes.

Tudjuk: Emmanuel Macron, Judith Sargentini és társaik szuperszonikus gyorsasággal akarják végigvinni a 7-es cikkely szerinti eljárást, már októberben szavazást akarnak az Európai Tanácsban, ahol legalább 22 ország egyetértésére van szükségük, nekünk pedig legalább hat ellenálló kormány támogatása kell. Meglesz-e a hat? A visegrádiak, Olaszország, talán Nagy-Britannia – ez öt. De ki lesz a hatodik? A balti államok?

Észtország, Lettország és Litvánia képviselői ellenünk szavaztak! Bulgária? Bojko Boriszov enyhén szólva ingadozik a kötelező kvóta ügyé­ben. Horvátország kiszámíthatatlan, Szlovéniában éppen baloldali kisebbségi kormány alakul. Romániát inkább hagyjuk. Macronék, Merkelék pedig, ne legyen kétségünk, egyenként próbálják majd – durván mondom, hogy ne legyek félreérthető – lefizetni vagy megzsarolni ezeket az országokat. És ne tegyünk úgy, hogy ez mindegy, mert a végén Lengyelország majd megment minket!

A velünk szembeni folyamatos eljárás és vizsgálódás, a nemzetközi sajtó, média és a globális liberális hálózat sokakat megfélem­líthet a mi oldalunkon. Legyünk tehát résen: nagyon nem mindegy, mi történik az Európai Tanácsban.

Éppen ezért az a feladatunk a következő hónapokban, hogy óriási erőket vessünk be a szövetségesi rendszerünk megerősítése és bővítése érdekében. Egy nagyon elszánt, hazánk iránt gyűlölettel teli Nyugat-Európa áll velünk szemben. Lásd az EP migrációbarát képviselőinek felszabadult tombolását a szavazás eredményének kihirdetésekor: mintha egy háborút nyertek volna meg!

Végül pedig: a kulturális vasfüggönnyel szétválasztott Európa két oldala közötti világszemléleti háborút már nem lehet egyik vagy másik oldalnak megnyerni, májusban sem. Ugyanis az álláspontok, a világok immáron nem közelíthetők egymáshoz. Amin gondolkodni kell, az az, hogy miként lehet a békés egymás mellett élés módozatait megtalálni. Sajnos ez van.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: Magyar Idők: https://magyaridok.hu/velemeny/europa-megszunt-letezni-3467330/

 

A nemzet megmaradása a tét

Egy ország csak akkor tud fennmaradni, ha egy olyan kultúra, szokásrend és erkölcs tartja össze, amelyet elfogad és amelyhez alkalmazkodik a társadalom meghatározó része. A domináns kultúra léte tehát nem igazán vita kérdése, hanem egy nemzet létéről vagy nemlétéről szól.
Hamlet szavaival: „Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés.”

Egyet kell ugyanis tisztán látnunk: azok az országok vagy népek, amelyek huzamos ideig nem képesek létrehozni egy egységes értékrendet és kultúrát, amely a közösségi lét kereteit adja meg, előbb vagy utóbb felbomlanak.

Erre kiváló példa a történelemben a Római Birodalom, amely akkor indult hanyatlásnak, amikor fokozatosan elveszítette a köztársasági korszakát jellemző közéleti, kulturális és vallási egységét, erkölcsileg meggyengült, és hagyta, hogy a legkülönfélébb népek szokásai, vallásai és egyéb hagyományai „behatoljanak” a birodalom területére.

Modern szavakkal élve hagyta, hogy a domináns kultúrája feloldódjék egyfajta multikulturalizmusban, a szubkultúrák sokféleségében. Többek között ez okozta a vesztét.

De nem kell ilyen messzire mennünk a történelemben a példákért, amelyek arról szólnak, hogy a domináns kultúra és értékrend hiánya országok széteséséhez vagy olyan patthelyzetek létrejöttéhez vezethet, amelyekből nem találni a kiutat.

Utóbbira lehet példa Izrael; egyfelől létezik egy zsidó népesség, amelyet évezredes vallási, etnikai és kulturális elemek tartanak össze az országon belül és kívül is, ám velük, de inkább mellettük – vagy még pontosabban: velük szemben – él az iszlám vallású palesztin lakosság, amely a gyökeresen eltérő értékrend és kultúra mentén éli mindennapjait.

A zsidó kultúra nem tud dominánssá válni, mert a palesztinok ezt radikálisan elutasítják, tehát két olyan – önmagán belül domináns – kultúra él egymás mellett, amely talán soha nem fog megbékélni egymással.

Nagyon érdekes példa ebből a szempontból a volt Jugoszlávia esete. Jugoszlávia egy tákolmány volt, szlovén, horvát, szerb, bosnyák, macedón stb. etnikai és kulturális identitással, kultúrával, amelyek az ország megalakulása óta konkurensei voltak egymásnak.

Igen ám, de a második világháború után Tito marsall, a háborús hős vezetésével egy új politikai és gazdasági rendszer jött létre az országban, a szocialista önigazgatás rendszere, amely ráadásul a Szovjetunióval szemben is meg tudta őrizni viszonylagos függetlenségét, nem vált a kommunista tábor csatlósállamává, és kézzelfogható szuverenitása volt a többi kelet- és közép-európai országhoz képest.

Létrejött az országban egy sajátos, Tito személyéhez ezer szállal köthető, sőt attól el sem választható „jugoszláv” identitás, amely ugyan nem szüntette meg az etnikai-vallási-nemzetiségi identitásokat, viszont egy történelmi korszak erejéig – 1989–1990-ig, a rendszerváltásig – háttérbe szorította azokat. Nyugodtan mondhatjuk, hogy egyfajta „jugó” kulturális dominancia uralkodott el, amelyet a társadalom többsége elfogadott, és ez garantálta a létét.

Más kérdés, hogy miután Tito 1980-ban meghalt, szinte azonnal megkezdődött az etnikai, kulturális és vallási erjedés Jugoszláviában, és a rendszerváltás után mindez véres háborúkba torkollott.

Ezek lényegében véve a megszűnő „jugó” kultúra helyébe lépni kívánó helyi, pontosabban nemzeti domináns kultúrák közötti küzdelmek is voltak, és csak akkor jutottak viszonylagos nyugvópontra, amikor meghúzták a határvonalat az egyes országrészek között, a régi tagköztársaságok pedig szuverén államokká válhattak – bár a dominanciáért folyó harc a mai napig nem fejeződött be (lásd Koszovó vagy Macedónia esetét).

Megemlíthető Észak-Írország is, hiszen az elszakadáspárti katolikusok és a britekhez kötődő protestánsok közötti küzdelem is dominanciaharc, és eldönthetetlen; ezt az országrészt – Belfastot, Londonderryt – csak a britek „felülről jövő” kompromisszumos államjogi-politikai intézkedései tartják egyben, de a brexit hatásai például kiszámíthatatlanok lesznek az északír helyzetre nézve is.

Izgalmas példa még Katalónia: Puig­demont tavalyi függetlenedési kísérletének az volt az egyik legfontosabb gyengéje, hogy a spanyoloktól való teljes elszakadást nem támogatta az ország döntő többsége, legfeljebb a fele, így a tartomány nem tudott egységesen fellépni Spanyolországgal szemben.

Magyarul: a függetlenségpárti értékrend nem vált dominánssá a katalánok körében, és ez így van a mai napig is, emiatt pedig nagyon bizonytalan Katalónia jövője.

Miért fontosak ezek a példák?

Azért, hogy mások hibáiból, sikereiből és kudarcaiból is megtanulhassuk, hogy egy országot csak az emelhet rangra, csak az tehet sikeressé és hatékonnyá a nemzetközi viszonyok között, ha egységes orgánumként, egységes közösségként, egységes démoszként lép fel.

Magyarország a rendszerváltás óta vergődik azzal a problémával, hogy két kultúra osztja meg az országot. (Történetileg persze sokkal régebben, de most a közelmúltra és a jelenre koncentrálnék.)

Igazából persze három, de ebből kettő lényegében véve egy tábort képvisel és nagyjából együtt is lép fel. Utóbbi kettő egyike a szocializmusból itt maradt, posztkommunista gyökerű kádárista kultúra, a másik pedig az urbánus gyökerű, de globális kapcsolatokkal rendelkező neoliberális kultúra: e két kultúra összenőtt, mert kezdettől fogva összetartozott.

Velük szemben áll a nemzeti és polgári kultúra, amely az utóbbi nyolc évben elsöprő erejű támogatást kapott a magyar emberektől a parlamenti, európai parlamenti és önkormányzati választásokon.

E két kulturális tábor között olyan mély a világlátásbeli, szemléletbeli, értékrendbeli, erkölcsi, mentalitás- és stílusbeli távolság, sőt szakadék, hogy az lényegében véve feloldhatatlan. Fájó ezt így kimondani, mégis igaz: feloldhatatlan.

Elvileg meglehetnének az elfogadott európai közös alapok, mint a demokrácia, az emberi jogok, a piac, a szabadság – ám ezeket a virtuális közös pontokat felülírja a kádárista-neoliberális tábor azon álláspontja, hogy a nemzeti oldalt úgy, ahogy van, szemétdombra kell hajítani – lehetőleg máma még.

S ha ez így van, akkor az országunk konfliktusai és törésvonalai korántsem Svájcot idézik vagy Finnországot, hanem sokkal inkább Belgiu­mot vagy Észak-Írországot. Nem abban az értelemben, hogy a társadalom arányosan két részre oszlik – szó sincs erről, hiszen a nemzeti tábor mögötti társadalmi támogatottság elsöprő és meggyőző erejű –, hanem, ahogy az előbb említettem, a szembenállás feloldhatatlan. Ez tehát patthelyzet, és a következményei jól látszottak a 2010-ig tartó időszakban: a Gyurcsány-kormány időszakában regionális vezető országból sereghajtók lettünk, kiszolgáltatva a nagy nemzetközi hitelnyújtó szervezetek „jóindulatának”.

Ebből a gödörből rántott ki bennünket a 2010 óta tartó korszak mind politikai, mind gazdasági szempontból. Ahhoz azonban, hogy a helyzetünk tartósan stabilizálódjon, és újra a régió élvonalába törjünk – sőt annál is feljebb –, a politikai és gazdasági rendszerváltás után végre kell hajtani a kulturális rendszerváltást is és tudatosan vállalni a nemzeti oldal kulturális dominanciáját.

Elmondom, hogy szerintem ez mit nem jelent: nem jelent hegemóniát és diktatúrát, tehát nem arról van szó, hogy mostantól eltapossuk a másik táborhoz tartozó kulturális termékeket, személyeket, irányzatokat.

Viszont amit jelent:

1. Megszüntetjük a liberális tábor kiváltságait, előjogait, kánonjogát, „fősodratát”, hiszen a fősodorra immáron harmadszor – tehát „korszakosan” – a nemzeti tábor kapott felhatalmazást az emberektől. És hát sajnos demokráciákban ez szokott dönteni, bármilyen fájó is ez sokaknak.

2. A pályázatoknál, állásoknál, forráselosztásnál megteremtjük az esélyek egyenlőségét, és tudatosan utat nyitunk végre a nemzeti oldalhoz tartozó tehetségeknek.

3. Az állam olyan kulturális témákat támogat pluszforrásokból, amelyek a nemzeti-polgári tábor értékrendjét támasztják alá.

Összegezve: domináns kultúrára és értékrendre nem azért van szüksége egy országnak, hogy valaki vagy valakik uralkodhassanak az ország egésze felett, hanem azért, hogy az ország egységes és életképes maradjon.

Nézzük meg a németeket, belgákat, hollandokat vagy a svédeket: nem fogják fel, hogy a migránsok korlátlan beengedésével, a multikulturalizmus erőltetésével és a saját, domináns kultúrájuk feladásával önmagukat számolják fel.

Ne kövessük őket ezen az úton: őrizzük meg, illetve hozzuk létre a domináns kultúrát, amely semmi másra, csak a polgárok akaratára, támogatására épülhet. Ez utóbbi pedig már megvan.

Még egyszer: lenni vagy nem lenni – ez a kulturális harc alapkérdése.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: Magyar Idők: https://magyaridok.hu/velemeny/a-nemzet-megmaradasa-a-tet-3467969/

 

Az EP-választások tétje

Egyszerre legalább négy válság sújtja a kontinenst, ám vezetői alkalmatlanok kezelni azokat.

A jövő évi európai parlamenti választásoknak nem kisebb és nem nagyobb a tétje, mint az, hogy fennmarad-e az ókori görög és római hagyományokból, illetve a keresztény vallásból táplálkozó európai kultúra és civilizáció, vagy pedig fokozatosan feloldódik a multikulturalizmusban, és egy kevert fajú kontinenssé válik. Másképpen fogalmazva úgy is feltehetjük a kérdést: a következő időszakban dől el az, hogy igaza volt-e Oswald Spenglernek abban, miszerint ez már valóban a Nyugat alkonya.

Első pillantásra talán túlzónak tűnik ez a megállapítás, ám ha jobban belegondolunk, akkor Európa hosszú évtizedek óta nem volt olyan válságos állapotban, mint most. Ezek a válságok egymásra torlódtak, egymás hatását erősítik és összességében Európa jövőjét veszélyeztetik. Európa tehát válaszút elé érkezett. Gyakran hajlandók vagyunk csak a migrációról beszélni a válság kapcsán, holott többféle – bár egymással összefüggő – válság van egyszerre jelen. Legalább négy válságtípust különböztethetünk meg.

Az első a gazdasági és pénzügyi válság. Ennek egyik oka, hogy a közép- és keleti-európai új tagállamokat korántsem sikerült felzárkóztatni a fejlett nyugat-európai országokhoz, nem történt meg a gazdasági kiegyenlítődés, helyette immáron kétsebességes Európáról beszélnek Brüsszelben, amelynek alapján létrejön egy első- és egy másodosztályú Európa.

A másik ok, hogy a globális pénzügyi tőke, illetve a nagy nemzetközi pénzintézetek, hitelminősítők stb. unióra gyakorolt befolyása olyan mértéket öltött, hogy a nemzetállamok kormányai elveszítik önálló döntési jogköreiket. Elrettentő példa volt erre korábban Olaszország, illetve Görögország. Mindezek következtében az unió gazdaságilag nemhogy egységesülne és stabilizálódna, hanem a szétszakadás irányába tart.

A második a legitimációs válság. Az egyes európai országoknak még van sajátos identitásuk, azonban az Európai Uniónak nincs. Az elmúlt évtizedekben az uniónak nem sikerült egy kifejezetten uniós ethoszt, összetartás- és identitástudatot kialakítania az európai polgárokban, sem a maastrichti szerződéssel, sem a kudarcba fulladt alkotmányozási kísérlettel, sem a lisszaboni szerződéssel. Az unió nem értékközösség, pusztán egy tökéletlen érdekközösség.

Az összes felmérés azt mutatja, hogy az európai polgárok nem érzik magukénak az uniós intézményeket, s továbbra is a nemzeti identitás számukra a meghatározó. Ennélfogva és ebből kiindulva a brüsszeli elit, illetve a magországok – Franciaország, Németország – terve egy szuperföderális, birodalmi jellegű Európai Egyesült Államokról merő ábrándozás, illetve másfelől nézve erőszakosan rákényszerítenek az európai emberekre. A realitás tehát a nemzeti szuverenitás megőrzése, az erős tagállamokból álló lazább szövetségi rendszer működtetése.

A harmadik a demokratikus válság. Kulcsmozzanat, hogy éppen az bizottság vette át az irányítást az unión belül az utóbbi években, amelyiknek a legkisebb demokratikus felhatalmazása van, szemben a tanáccsal és a parlamenttel. A bizottság pedig, élén Jean-Claude Junckerrel, a globális elit, illetve a főáramlatú neoliberális politikai és médiahatalmak kezében van, s utóbbinak az akaratát hajtja végre.

Elég itt Soros György már-már heti szintű uniós látogatásaira és Junckerrel való csókos találkozóira gondolnunk, de ennél is fontosabb, hogy például a Soros által 2007-ben alapított Európai Külkapcsolatok Tanácsa nevű szervezet tagjai között az unió és a bizottság számos vezetője megtalálható.

A brüsszeli elit a döntéseinél nem veszi figyelembe sem a tagországok kormányainak, sem pedig az európai állampolgároknak, a civileknek a véleményét, sőt ezek a döntések éppen az állampolgárok elvárásaivalmennek élesen szembe, különös tekintettel a migrációra vagy a föderális Európa erőltetésére.

A CÖF számtalan javaslattal és petícióval próbálkozott a bizottságnál, ám szinte mindegyiket lesöpörték az asztalról vagy semmitmondó válaszokat adtak, mutatva ezzel is, hogy számukra a civil társadalom, a civil szervezetek véleménye mit sem számít. Jól látszik, hogy a globalista, liberális főáramlatnak elkötelezett uniós elit számára a demokrácia, a népszuverenitás, a népszavazás, a civil részvétel stb. olyan, mint ördögnek a tömjénfüst; a demokráciát elitista liberalizmussal helyettesítenék, amelyben egy kiválasztott, szakértő elit mondja meg azt, hogy mit kell tenni.

Végül a negyedik a kulturális és migrációs válság. A két válság összefügg, ugyanis Nyugat-Európa és a brüsszeli vezetés azért nem lép fel a migráció ellen, sőt támogatja és inspirálja azt, mert sok tekintetben szakított saját, domináns kulturális hagyományaival, s helyette a másság, a kisebbségek, a más vallások és szubkultúrák felé fordult. Nyugat-Európa már nem hisz a saját kultúrájában, ennek helyébe állítja a multikulturalizmust, a nemzetek és határok nélküli világpolgárságot, a kozmopolitizmust.

Ennek következménye, hogy Brüsszel és a globális elitnek elkötelezett ENSZ az illegális migrációt is emberi jognak kívánja elfogadtatni, s nem a migráció megállítását tűzi ki célul, hanem a folyamatos migráció megszervezését és intézményesítését. Vagyis Európa halálát hirdetik, és nem a feltámadását.

Ezek miatt állítom, hogy sorsdöntő európai parlamenti választások lesznek jövő májusban. Nem kevesebbről van szó, mint életről vagy halálról.

A seregek már felálltak: az egyik oldalon, a multikulti és a migráció oldalán ott van a brüsszeli elit, ott vannak a nyugat-európai magállamok, a Benelux államok és Svédország, most aktuálisan Spanyolország, ott van a globális pénzügyi elit Soros Györggyel, a főáramlatú neoliberális média és a kollaboráns politikusok köre; a másik oldalon ott vannak a visegrádi négyek, élükön Magyarországgal, Ausztria, Bajorország, nagyobbrészt a balkáni országok, s most már ott van Olaszország is Matteo Salvinivel.

Természetesen ne gondoljuk azt, hogy a globalista-szuverenista törésvonalra épülő felállásban ne történhetnének változások a következő hónapokban, hiszen lesz még egy-két tagállamban parlamenti választás az EP-választásokig – lásd Svédország –, s történhetnek még kormányváltások egyes országokban – lásd kisebbségi baloldali kormány Spanyolországban. A főszereplők azonban már adottak, s ne szégyelljük kimondani – ellenkezőleg, legyünk büszkék rá! –, hogy a nemzeti szuverenitást védő táboron belül Magyarország, a magyar kormány és Orbán Viktor az, amely és aki a legkövetkezetesebben fogja képviselni migrációellenes álláspontját a továbbiakban is.

Ám egyet nem szabad elfelejteni: az EP-választáson mégsem a politikusok és a kormányok lesznek a főszereplők, hanem az állampolgárok, a civilek. Két választás között általában – de nem feltétlenül helyesen – az elitek, a kormányok, a politikusok, a médiaszereplők, a közéleti megmondóemberek játszanak főszerepet. A választásokon azonban a választópolgárok a főszereplők, nélkülük hiábavalók a politikusok, kormányok és pártok erőfeszítései.

Azt gondolom, hogy az Orbán-kormány nemcsak a migrációellenes és szuverenitáspárti politikájával mutatott példát Európának, hanem abban is, hogy újra és újra támaszkodott a civilek, a polgárok véleményére, s éppen ennek a támogatásnak a bázisán képes ilyen következetesen vinni a választott politikai irányvonalát.

Szerencsére rengeteg hazai és uniós felmérés, közvélemény-kutatás bizonyította, hogy az európai polgárok már nemcsak Közép- és Kelet-Európában, hanem a nyugat-európai államokban is megelégelték az erőltetett, öngyilkos, önpusztító illegális migrációt. Immáron Olaszországtól Dániáig, sőt Németországtól Svédországig többségbe kerülnek-kerültek azok, akik a migrációellenes pártokra szavaznának.

Ugyanakkor úgy látom, hogy a nyugat-európai migrációellenes pártok és politikusok sokkal kevésbé építenek a civil mozgalmakra és ellenállási formákra, mintsem az szükséges és lehetséges volna. Mintha még mindig attól félnének, hogy ha túlságosan is a tömegekre támaszkodnak, akkor a főáramlat populistának, demagógnak fogja nevezni őket. (Salvini a nagy kivétel.) Holott nyilvánvaló, hogy az elitek szintjén a globalizáció és migránspárti liberális oldal még mindig erősebb, tehát ha a migrációellenes oldal sikeresen megvívná ezt a csatát, akkor döntően a társadalomra, a civilekre kell támaszkodnia.

E téren is van tehát egy magyar modell, mégpedig a civil szuverenitással (lásd békemenet), önálló cselekvéssel megtámasztott, legitim politikai akarat, ami egy nemzet erejét sokszorosan megnöveli. Ezt érdemes követniük európai szinten is az európai kultúrát megvédeni, a spengleri jóslatot cáfolni akaró politikai erőknek, és akkor az EP-választás megmenti Európát.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: Magyar Idők: https://magyaridok.hu/velemeny/az-ep-valasztasok-tetje-3444035/

 

Az európai parlamenti választások tétje és a civil társadalom

A jövő évi európai parlamenti választásoknak nem kisebb és nem nagyobb a tétje, mint az, hogy fennmarad-e, megmarad-e az ókori görög és római hagyományokból, illetve a keresztény vallásból táplálkozó európai kultúra és civilizáció, vagy pedig fokozatosan feloldódik a multikulturalizmusban és a globalizmusban és egy kevert fajú kontinenssé válik.

Másképpen fogalmazva úgy is feltehetjük a kérdést: a következő időszakban dől el az, hogy vajon igaza volt-e Oswald Spenglernek abban, hogy valóban ez már a Nyugat alkonya?

Első pillantásra talán túlzónak tűnik ez a megállapítás. Ám ha jobban belegondolunk akkor Európa hosszú évtizedek óta nem volt olyan válságos állapotban, mint most. Ezek a válságok egymásra torlódtak, egymás hatását erősítik, s összességében Európa jövőjét veszélyeztetik. Európa tehát válaszút elé érkezett.

Gyakran hajlandóak vagyunk csak a migrációról beszélni a válság kapcsán, holott többféle, bár egymással összefüggő válság van egyszerre jelen. Ha ezeket sorra vesszük, akkor legalább négy válságtípust különböztethetünk meg.

Az első a gazdasági és pénzügyi válság. Ennek egyik oka, hogy a közép- és keleti-európai új tagállamokat korántsem sikerült felzárkóztatni a fejlett nyugat-európai országokhoz, nem történt meg a gazdasági kiegyenlítődés, helyette immáron kétsebességes Európáról beszélnek Brüsszelben, amelynek alapján létrejön egy első osztályú és egy másodosztályú Európa. A másik ok, hogy a globális pénzügyi tőke, illetve a nagy nemzetközi pénzintézetek, hitelminősítők stb. unióra gyakorolt befolyása olyan mértéket öltött, hogy a nemzetállamok kormányai elveszítik önálló döntési jogköreiket. Elrettentő példa volt erre korábban Olaszország, illetve Görögország. Mindezek következtében az unió gazdaságilag nemhogy egységesülne és stabilizálódna, hanem a szétszakadás irányába tart.

A második a legitimációs válság. Az egyes európai országoknak még van sajátos identitása, azonban az uniónak nincs. Az elmúlt évtizedekben az Európai Uniónak nem sikerült egy kifejezetten uniós ethoszt, összetartás- és identitástudatot kialakítania az európai polgárokban, sem a maastricht-i szerződéssel, sem a kudarcba fulladt alkotmányozási kísérlettel, sem a lissszaboni szerződéssel. Az unió nem értékközösség, pusztán egy tökéletlen érdekközösség. Az összes, idevonatkozó felmérés feketén-fehéren mutatja, hogy az európai polgárok nem érzik magukénak az uniós intézményeket, s továbbra is a nemzeti identitás számukra a meghatározó. Ennélfogva és ebből kiindulva brüsszeli elit, illetve a magországok – Franciaország, Németország – terve egy szuperfeudális, birodalmi jellegű Európai Egyesült Államokról merő ábrándozás, illetve másfelől nézve erőszakos oktrojáció lenne, amit rákényszerítenek az európai emberekre. A realitás tehát a nemzeti szuverenitás megőrzése, az erős tagállamokból álló lazább szövetségi rendszer működtetése!

A harmadik a demokratikus válság. Kulcsmozzanat, hogy éppen az bizottság vette át az irányítást az unión belül az utóbbi években, amelynek a legkisebb demokratikus felhatalmazása van, szemben a tanáccsal és a parlamenttel. A bizottság pedig, élén Jean-Clode Junckerrel, a globális elit, illetve a főáramlatú neoliberális politikai és médiahatalmak kezében van, s utóbbinak az akaratát hajtja végre. Elég itt Soros György már-már heti szintű uniós látogatásaira és Junckerrel való csókos találkozóira gondolnunk, de ennél is fontosabb, hogy például a Soros által 2007-ben alapított Európai Külkapcsolatok Tanácsa nevű szervezetben tagjai között az uniós és a bizottság számos vezetője megtalálható.

A brüsszeli elit döntéseinél nem veszi figyelembe sem a tagországok kormányainak, sem pedig az európai állampolgároknak, a civileknek a véleményét, sőt, ezek a döntések éppen az állampolgárok elvárásaival mennek élesen szembe, különös tekintettel a migrációra, vagy a föderális Európa erőltetésére. A CÖF számtalan javaslattal és petícióval próbálkozott a bizottság irányában, ám jószerével mindegyiket lesöpörték az asztalról, vagy semmitmondó válaszokat adtak, mutatva ezzel is, hogy számukra a civil társadalom, a civil szervezetek véleménye mit sem számít. Jól látszik, hogy a globalista, liberális főáramlatnak elkötelezett uniós elit számára a demokrácia, a népszuverenitás, a népszavazás, a civil részvétel stb. olyan, mint ördögnek a tömjénfüst; a demokráciát egy elitista liberalizmussal helyettesítenék, amelyben egy kiválasztott, szakértő elit mondja meg azt, hogy mit kell tenni.

Végül a negyedik a kulturális és migrációs válság. A két válság összefügg, ugyanis Nyugat-Európa és a brüsszeli vezetés azért nem lép fel a migrációval szemben, sőt támogatja és inspirálja azt, mert sok tekintetben szakított saját, domináns kulturális hagyományaival, s helyette a másság, a kisebbségek, a más vallások és szubkultúrák felé fordult. Nyugat-Európa már nem hisz a saját kultúrájában, ennek helyébe állítja a multikulturalizmust, a nemzetek és határok nélküli világpolgárságot, a kozmopolitizmust. Ennek következménye, hogy Brüsszel és a globális elitnek elkötelezett ENSZ az illegális migrációt is emberi jognak kívánja elfogadtatni, s nem a migráció megállítását tűzi ki célul, hanem a folyamatos migráció megszervezését és intézményesítését. Vagyis, Európa halálát hirdetik és nem a feltámadását.

Nos, ezek miatt állítom, hogy sorsdöntő európai parlamenti választásokra kerül sor jövő májusban. Nem kevesebbről van szó, mint életről vagy halálról.

A seregek már felálltak: az egyik oldalon, a multikulti és a migráció oldalán ott van a brüsszeli elit, ott vannak a nyugat-európai magállamok, a Benelux államok és Svédország, most aktuálisan Spanyolország, ott van a globális pénzügyi elit Soros Györggyel, a főáramlatú neoliberális média és a kollaboráns politikusok köre; a másik oldalon ott vannak a visegrádi négyek, élükön Magyarországgal, Ausztria, Bajorország, nagyobbrészt a balkáni országok, s most már ott van Olaszország is Salvini-vel.

Természetesen ne gondoljuk azt, hogy a globalista-szuverenista törésvonalra épülő „felállásban” ne történhetnének változások a következő hónapokban, hiszen lesz még egy-két tagállamban parlamenti választás az EP-választásokig – lásd Svédország -, s történhetnek még kormányváltások egyes országokban – lásd kisebbségi baloldali kormány Spanyolországban. A főszereplők azonban már adottak, s ne szégyelljük kimondani – ellenkezőleg, legyünk büszkék rá! -, hogy a nemzeti szuverenitást védő táboron belül Magyarország, a magyar kormány és személyében Orbán Viktor az, aki a legkövetkezetesebben fogja képviselni migráció-ellenes álláspontját a továbbiakban is.

Ám egyet nem szabad elfelejteni: az EP-választáson mégsem a politikusok és a kormányok lesznek a főszereplők, hanem az állampolgárok, a civilek. Két választás között az elitek, a kormányok, a politikusok, a média-szereplők, a közéleti megmondó emberek játszanak főszerepet. A választásokon azonban a választópolgárok a főszereplők, nélkülük hiábavalóak a politikusok, kormányok és pártok erőfeszítései. Azt gondolom, hogy az Orbán-kormány nem csak a migráció-ellenes és szuverenitáspárti politikájával mutatott példát Európának, hanem abban is, hogy újra és újra támaszkodott a civilek, a polgárok véleményére, s éppen ennek a támogatásnak a bázisán képes ilyen következetesen vinni a választott politikai irányvonalát.

Szerencsére rengeteg hazai és uniós felmérés, közvélemény-kutatás bizonyította, hogy az európai polgárok már nemcsak Közép- és Kelet-Európában, hanem a nyugat-európai államokban is megelégelték az erőltetett, öngyilkos, önpusztító illegális migrációt. Immáron Olaszországtól Dániáig, sőt, Németországtól Svédországig többségbe kerülnek-kerültek azok, akik a migráció-ellenes pártokra szavaznának. Ugyanakkor úgy látom, hogy a migráció-ellenes pártok és politikusok sokkal kevésbé építenek a civil mozgalmakra és ellenállási formákra, mintsem az szükséges és lehetséges volna. Mintha még mindig attól félnének a jobboldali, migráció-ellenes politikai szereplők, hogy ha túlságosan is a tömegekre támaszkodnak, akkor a főáramlat populistának, demagógnak fogja elnevezni őket. (Salvini a nagy kivétel!) Holott nyilvánvaló, hogy az elitek szintjén a globalizáció és migráns-párti liberális oldal még mindig erősebb, tehát ha a migráció-ellenes oldal sikeresen megvívni ezt a csatát, akkor döntően a társadalomra, a civilekre kell támaszkodnia.

E téren is van tehát egy magyar modell, mégpedig a civil szuverenitással, önálló cselekvéssel megtámasztott, legitim politikai akarat, ami egy nemzet erejét sokszorosan megnöveli. Ezt érdemes követni európai szinten is az európai kultúrát megvédeni, a spengler-i jóslatot cáfolni akaró politikai erőknek. És akkor az EP-választás megmenti Európát.

Fricz Tamás politológus

 

 

Nyugat-Európa alkonya és hajnala

Oswald Spengler száz éve az illegális migráció kivételével tűpontosan megjósolta a jövőt.

Köztudomású, hogy Oswald Spengler A Nyugat alkonya című, 1918 és 1922 között megírt nagyszabású filozófiai és kultúrtörténeti munkájában azt vetette fel, hogy a nyugati kultúrkör már az ő korszakában hanyatlásnak indult. A könyv első része éppen száz éve jelent meg, nem haszontalan tehát feltenni a kérdést, hogy vajon Spenglernek igaza volt vagy van-e: a Nyugat visszafordíthatatlanul halad a széthullás és a megszűnés felé?

Nem kérdés, hogy a mű megírása óta eltelt száz évben különféle hányattatásokon esett át a Nyugat, illetve Európa. Három szakaszt megkülönböztethetünk: az első időszak a totalitárius rendszerek létrejöttének időszaka – lásd a fasizmus-nácizmust, illetve a bolsevista kommunizmust –, amelyek valóban a nyugati kultúra hanyatlását és bukását vetítették előre, különös tekintettel arra, hogy ez az időszak a második világháború pusztításába torkollott. Hogyan juthattunk el Goethé­től, Kanttól és Hegeltől a koncentrációs táborokig? Ez volt az alapvető kérdés, s nem volt rá más válasz, mint hogy valami végképp megromlott az európai kultúrában.

A második időszak azonban mégis a Nyugat talpra állásáról szól, hiszen a negyvenes évek végétől kezdve – erős amerikai segítséggel – létrejöttek a jóléti államok, a szociá­lis piacgazdaságok, a politikai életben törvénybe iktatták az emberi és állampolgári jogokat, kialakult a jogállamiság, a parlamentarizmus és a többpártrendszer, vagyis általánossá vált és stabilizálódott a demokrácia.

Miközben a vasfüggöny túlsó oldalán a közép- és kelet-európai népek a kommunizmus és a Szovjetunió fogságában szenvedtek, Nyugat-Európa társadalmai eladdig soha nem látott színvonalon élhettek, többek között éppen azért, hogy a Nyugat bizonyítsa magasabbrendűségét a Kelettel szemben. Ez az a korszak – mintegy negyven év –, amikor azt lehetett mondani, hogy a Nyugat nemhogy hanyatlana, hanem éppenséggel újra prosperál, virágzik, élnek a hagyományok, szabad az élet, és a kultúra is magasan szárnyal.

Azonban sajátos módon éppen a közép- és kelet-európai államok kommunizmus alóli felszabadulásával, a Szovjetunió szétesésével kezdődött meg egy olyan korszak – Oswald Spengler óta a harmadik –, amelyik a „történelem végével”, a liberális demokráciák győzelmével, általános jóléttel és szabadsággal kecsegtetett, ám mégsem ez következett be.

Rövid időn belül kiderült, hogy a demokratikus politika és a jóléti állam „felett” megjelent valami egészen más, mégpedig a globálissá vált pénzuralom, amelynek a nemzetállami keretek között zajló gazdaság, politika és társadalmi élet korlátot és hátrányt jelentett, mert meggátolta abban, hogy profitszerző tevékenységét maximalizálni tudja.

Ez egy olyan, a „Nyugaton túli” szervezőerő, amely nem illik bele a hagyományos nyugati kultúrkör évszázados trendjeibe, miközben önmagát a Nyugat „kiteljesítőjének” mutatja, hiszen egyéni szabadságról, szolidaritásról, nyitott társadalmakról, nemzetek feletti összefogásról és ehhez hasonló dolgokról beszél a nemzetközi közvélemény előtt nap mint nap. Azt próbálja elhitetni a nyugat-európai államokkal és társadalmakkal, hogy a globalizmus, a kozmopolitizmus, a nemzetköziesedés mindannak a kiteljesedése, amit nyugati kultúrának nevezhetünk.

És, mint jelen korunk bizonyítja, Nyugat-Európa politikai és gazdasági elitjének nagy része hajlik is arra, hogy elhiggye a globalista köröknek, hogy ez a jövő útja, a „régi Nyugatot” meg kell haladni, mert üressé és tartalmatlanná vált.

Oswald Spengler már a húszas években észlelte, hogy egy olyan folyamat indult el, amelynek során a piac, a pénz, a gazdasági érdek kerül az állam és a politika fölé, s ez tönkreteszi a nemzetállamokat. Így ír erről a kibontakozó korszellemről A döntés évei című művében:

„Az állami főhatalom hanyatlásának legkomolyabban veendő tünetei közé tartozik az a tény, hogy a XIX. század folyamán uralkodó lett az a benyomás, hogy a gazdaság fontosabb, mint a politika. A politikai hatalomra nemcsak úgy tekintenek mint a közélet egyik elemére, melynek legelső – ha nem épp egyetlen – feladata a gazdaság szolgálata, hanem azt várják el tőle, hogy teljességgel alkalmazkodjon a gazdaság kívánalmaihoz és nézetei­hez; végül pedig azt is elvárják, hogy a gazdasági vezetők irányítsák. S ez is széles területen megtörtént már; hogy milyen sikerrel, korunk történelme tanítja.”

Ha a mai neoliberalizmusra mint uralkodó eszmei áramlatra gondolunk, s például alapul vesszük Lukász Papadímosz és Mario Monti mint multinacionális bankárok és közgazdászok választások nélküli delegálását Görögország és Olaszország élére, illetve ha Dacian Ciolos „technokrata” román miniszterelnökre gondolunk, aki 2016-ban Soros Györgyhöz köthető globalista „szakembereket” vett be a kormányába, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a Oswald Spengler által érzékelt korszellem a mi korunkban szökött igazán szárba.

Ugyanakkor Oswald Spengler egyben el is határolódik ettől a korszellemtől. Kifejti, hogy a történelemben a gazdasági vezető sohasem volt „a” döntéshozó, s erős politikai nélkül soha és sehol nem volt egészséges gazdaság, hiába tanítja ezt a materialista elmélet. Rezignáltan jegyzi meg, hogy: „Manapság azonban az a helyzet, hogy a vezető államférfiak jelentéktelensége miatt – akik egyébként nagyrészt maguk is érdekeltek a magánüzletben – a gazdaság irányadóan szól bele a döntésekbe.”

Elképesztően jövőbelátó sorok. Nem is tudom hirtelen, vajon Spengler, ha ma kellene erről írnia, vajon változtatna egy sort is a fentieken? Mindezek a jelek tehát: a piac, a pénz uralma a politika felett, a globalizmus támadása a nemzeti szuverenitással szemben, a multikulturalizmus erőszakos fellépése a hagyományos nyugati kultúrával szemben azt mutatják, hogy a Nyugat megadja és aláveti magát egy új kultúrkörnek.

Ám van itt valami, amivel Oswald Spengler sem számolhatott, mégpedig az erőltetett migráció, Európa immáron nem pusztán kulturális, hanem faji-etnikai, tehát bioló­giai felszámolásának terve. Ami már életről-halálról szól. Ez az a pont, ami a nyugat-európai embereknek is mérföldkő: lehet, hogy a politikai elitjük döntő része megadta, pontosabban eladta magát az új trendnek, ám a mindennapi emberek ezt aligha teszik meg. Fellépnek a saját életük rendje védelmében.

De még fontosabb: Közép- és Kelet-Európa negyven év kommunizmus után természetes módon igyekszik visszatérni a nyugati kultúrkörbe; éppen felfedezi azt, miközben az haldoklik. Mi, akik itt élünk, ragaszkodunk európaiságunkhoz, s ha kell, vállaljuk ezért az élet-halál harcot is. A migrációval szemben, az unió elitjével, az ENSZ-szel és más globális erőcentrumokkal szemben. Európa mellett. Mármint: Európa népei és kultúrája mellett.

Ez nem más, mint az európai kultúrkör közép- és kelet-európai reneszánsza. Egy új korszak. Talán hajnal, s nem alkony.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/nyugat-europa-alkonya-es-hajnala-3382654/