Állandósult a politikai háború

Miközben az ellenzék ugyanazt a tortát szeleteli újra, a Fidesz népszerűsége töretlen.

Az európai parlamenti választások első tanulsága: földrengésszerű változások kezdődtek, alapvető átalakulás zajlik a politikai palettán. Elsősorban a hagyományos bal-jobb megosztottság alakul át, a továbbiakban új politikai koordináta-rendszerben kell gondolkodni.

Mindennek következménye azonban nem a pólusok közötti közeledés lesz, ellenkezőleg: a konfliktusok kiéleződnek, tartós politikai háború alakul ki Európában és ennek szerves részeként Magyarországon is.

A változások első és leglátványosabb jele a hagyományos bal- és jobboldali néppártok súlyos meggyengülése. Ez egyaránt vonatkozik a szocialista-szociáldemokrata, illetve a konzervatív-kereszténydemokrata pártokra, de látványosabb a baloldali pártok esetében.

Gondoljunk bele: Németországban a szociáldemokrata párt (SPD) pusztán a szavazatok 15 százalékát szerezte meg, ami történelmi mélypont a párt esetében; nem elképzelhetetlen, hogy mire ez a cikk megjelenik, már ki is léptek a német nagykoalíció­ból (CDU–CSU–SPD), ami viszont a kormány lemondásához és előre hozott választásokhoz is vezethet.

Franciaországban még látványosabb a baloldali zuhanás: a volt elnökhöz, Francois Hollande-hoz köthető szocialista párt alig több mint hat százalékot ért el, ami az ottani hagyományos baloldal teljes összeomlását jelenti. De legalább olyan döbbenetes a brit Munkáspárt súlyos veresége, a svéd szociáldemokraták 1910 utáni legrosszabb eredménye (!), illetve idesorolható a Magyar Szocialista Párt – mint egyben kommunista utódpárt – 6,6 százalékos eredménye is.

Ám a jobboldali néppártok sem jártak túl jól. A CDU–CSU történelmi mélypontra zuhant, még soha nem jártak 30 százalék alatt, a francia Republikánusok (Nicolas Sarkozy volt pártja) a futottak még kategóriában végzett. A brit konzervatívok, a toryk szintén történelmi vereséget szenvedtek, ami persze elsősorban a brexit körüli csőd következménye, és nincs jó helyzetben a spanyol Néppárt sem.

Mindezek következtében mind az Európai Néppárt (az eredetileg jobbközép, kereszténydemokrata frakció), mind a szocialista frakció 2014-hez képest durván 40-40 mandátumot veszített el (a pontos adatok még nem ismertek).

Ezzel szemben az egyik oldalon erősödtek a liberálisok és a zöldek, a másik oldalon viszont az eurokritikus, nemzeti pártok összességében növelni tudták a mandátumaik számát. (A Matteo Salvini-féle új, Euró­pai Népek és Nemzetek Szövetsége nevű, most alakuló frakció például csaknem hatvan mandátumra számíthat az Európai Parlamentben.)

Ezek a nagy erejű változások világosan megmutatják, hogy új törésvonalak mentén új politikai megosztottságok jönnek létre, amelyek ugyan nem szüntetik meg, de maguk alá rendelik, felülírják a évtizedekig megszokott szembenállásokat.

Mint arról már többször is írtam e lap hasábjain, meggyőződésem szerint az új politikai koordinátarendszer fő törésvonala vagy fő tengelye egyre inkább a globalisták – akik helyeslik az Európai Egyesült Államokat, a migrációt és a multikulturalizmust, a világtársadalmat –, illetve a szuverenisták között húzódik; utóbbiak erős nemzetekre épülő uniót, a bevándorlás megszüntetését és a keresztény kultúra megvédését tartják elsődlegesnek.

De ami talán a legfontosabb: a néppárt és a szocialisták nagykoalíciója immáron negyven éve – 1979, az első, európai polgárok által megválasztott EP létrejötte óta – nagykoalícióban irányítják az EP-t; ez a helyzet most megváltozott, ketten már nem alkotnak abszolút többséget.

Vasárnap éjjel azonban a néppárti csúcsjelölt Manfred Weber, illetve más néppárti vezetők is nyilvánvalóvá tették, hogy a többség megszerzése érdekében a baloldali, liberális és zöld frakciók felé orientálódnak, s szó sem lehet a jobboldal, vagyis az ő fogalmaik szerint a nacio­nalisták, populisták és „szélsőjobboldaliak” felé való nyitásról. Mi ez, ha nem totális elfordulás a hagyományos kötődésektől?

Az ok pedig nyilvánvaló: a valaha jobboldali néppárti fősodornak is elsődlegessé vált az „egyre több Európa” (lásd: birodalmi unió), a bevándorlás menedzselése és a kevert fajú Európa mint a „szép jövő” iránti elköteleződés.

Ebben pedig nem számíthatnak másra, csak a balliberális pártokra és frakciókra: ide orien­tálódnak tehát. Mindez persze a Fidesznek is olyan helyzetet teremt, ami alaposan végiggondolandó, hiszen a Fidesz a szuverenista tábor vezető politikai ereje.

Ami mindebből következik az európai politikai erőviszonyok tekintetében, az nem megnyugtató: a politikai törésvonalak ugyanis nem tompulnak, gyengülnek, ellenkezőleg, sokkal kiélezettebbé válnak.

Az utóbbi évtizedekben – mint éppen a néppártiak és a szociáldemokraták európai együttműködése is bizonyította – a hagyományos bal- és jobbközép pártok között már-már konszenzus jött létre, igaz, ezek a konszenzusok sokszor vezettek elitizmushoz, a problémák szőnyeg alá söpréséhez, korrupcióhoz (lásd például a német és osztrák nagykoalíciókat).

A hagyományos baloldalt azonban – úgy látszik – egyre inkább a zöldek váltják le, a hagyományos jobboldalt a szuverenista pártok, s az ezek közötti világnézeti-szemléleti távolság gigászi. Európa jövője, a keresztény kultúra jövője, a migráció kérdése ugyanis olyan fajsúlyú kérdések, amelyek életről és halálról szólnak.

Ennélfogva ebben a megosztott, új Európában politikai háború bontakozik ki, s ebből mi sem vonhatjuk ki magunkat – már csak azért sem, mert a politikai konfliktusok frontvonalában vagyunk. Mint oly sokszor történelmünkben.

És itt térjünk át Magyarországra, hiszen nekünk ez a legfontosabb. Egy bizonyos: 52 százalékával a Fidesz–KDNP az elmúlt tíz évben a legnagyobb győzelmét aratta, s ez ismét bizonyítja, hogy a jelenlegi kormánykoalíció az egyetlen kormányképes alakulat, amelyik érti, érzi a magyar társadalom lélektanát, s tesz is azért, hogy a magyarok többségének vágyai, céljai teljesüljenek.

A magyar ember elsősorban a családját félti, félti a betolakodóktól és az idegenektől, nem akar tehát migrációt, s legalább annyira fontosnak tartja az ország függetlenségét, szuverenitását, hiszen eleget élt és tapasztalt birodalmi elnyomás alatt. A Fidesz–KDNP ennek a magyar hagyománynak a talaján áll, és ezért sikeres.

Másfelől viszont a Gyurcsány házaspár láthatóan jól ráérzett arra, hogy a magyar társadalom egy kicsi, de nem elhanyagolható része fogékony a multikulturalizmusra, kozmopolitának, européernek érzi magát, s szívesen élne egy nagy, szép birodalomban és világtársadalomban. (Ez főként a fővárosi liberális körökben és a fiataloknál jellemző életérzés.)

Mindehhez logikusan társul a kormánnyal és az Orbán Viktorral szembeni mély és elementáris gyűlölet, hiszen ők azok, akik globalista világnézetükkel, a „progresszió­val” szembemennek. A Gyurcsány-párt 16 százalékos eredménye elsősorban ennek köszönhető, másodsorban pedig a többi ellenzéki párt vergődésének.

Valószínű egyébként, hogy a DK hagyományos, kádárista, nyugdíjas korú bázisa most cserélődhetett le egy fia­talabb korosztályra (legalábbis részben). A Momentum váratlanul jó, csaknem tízszázalékos eredménye is innen magyarázható: a DK mellett ők azok, akik a vehemens, ellentmondást nem tűrő kormány- és Orbán-gyűlöletet igyekeztek kanalizálni, nem véletlenül Guy Verhofstadt és a liberális frakció segítségével. E két párt sorsa a későbbiekben egybeforrhat, persze Gyurcsány celebrálásával. (Emlékeznek: összenő, ami összetartozik.)

Kegyeleti okokból csak távirati stílusban szólok az MSZP-ről, a Jobbikról és szegény LMP-ről. Azt hiszem, a pártállami gyökerű szocialista pártnak itt fejeződik be a története, ami például a lengyeleknél, a balti országokban, a cseheknél már korábban végbement. Egy önmagát arcul köpő, önmagával meghasonló párt, mint a Jobbik, nem is számíthatott másra, csak összeomlásra.

Végül az LMP-t a belső vezetési válság tette tönkre, hiszen milyen jövőre számíthat egy olyan párt, amelyben vezető lehet egy olyan politikus, mint Demeter Márta, aki már többszörösen bizonyította alkalmatlanságát?

Bezárva a kört: ha a DK és a Momentum valóban tartósan megerősödik – ez még korántsem biztos –, akkor még az eddigieknél is durvább szembenállás alakul ki kormány és az ellenzék között (a Mi Hazánk Mozgalom más lapra tartozik).

Politika háborúra számíthatunk, akárcsak az Európai Unió politikai színpadán. Ezt a háborút nem fegyverekkel vívják, de legalább annyira késhegyre menő a küzdelem a jövőért, Európáért, a hazáért, mint egy valódi fegyveres konfliktus. Sed non est pax.

Szerző: Fricz Tamás politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/allandosult-a-politikai-haboru-6966206/

 

 

Timmermans mozgalma tönkretenne minket

Az európai parlamenti választások előtt néhány nappal érdemes felidézni azt, amit Frans Timmermans, a szocialisták elnökjelöltje, egyben a jelenlegi bizottság alelnöke mondott Euró­pa lehetséges jövőjéről 2015 szeptemberében, amikor a migránsáradat már megindult a kontinens felé. Ezt mondta akkor a BBC rádiónak:

„A társadalmak a világon mindenhol sokszínűvé fognak válni a jövőben, ez a világ jövője. Így a közép-euró­pai országoknak hozzá kell ehhez szokniuk.”

Később, 2016-ban az Európai Parlamentben további részleteket bontott ki nem kicsit sorosiánus nézeteiből:

„A diverzitás az emberiség jövője (sorsa). A világ legtávolabbi szegletén sem lesz olyan nemzet, amelynek ne lenne diverzitás a jövőjében. Ebbe az irányba halad az emberiség. És azok a politikusok, akik azt próbálják eladni a választópolgáraiknak, hogy létezhet olyan társadalom, amely kizárólag egy kultúrába tartozó emberekből áll, olyan jövőképet rajzolnak fel, amely egy soha nem létezett múltra épül. Ezért ilyen jövő nem lesz. Európa sokszínű lesz, mint ahogy a világ összes többi része is sokszínű lesz.”

Köszönjük ezeket a szép, őszinte, bátor és egyértelmű szavakat. Most már tudjuk, mi, közép- és kelet-európaiak, hogy mihez kell hozzászoknunk, ha a Timmermans-féle globalista, föderalista, nemzetellenes hálózat kerül hatalomra – illetve marad hatalmon – az unióban a választások után.

A multikulturális társadalomhoz kell hozzászoknunk. Ahhoz, hogy Európa kevert fajúvá, euroafrikai-arábiaivá válik. Ahhoz, hogy az a csúnya, szörnyűséges fehér faj felsőbbrendűsége végre megszűnik.

Timmermans tehát bejelentette, hogy milyen jövő vár Euró­pára. S egyben ellentmondást nem tűrően kijelölte nekünk, közép-európaiaknak az egyetlen lehetséges utat: hozzá kell szoknunk a multikulturalizmushoz, ha tetszik, ha nem, mert ez lesz és punktum. Visszaút nincs, apelláta nincs, ellenvélemény nincs.

Timmermans ezen mondatainak természetesen semmi köze nincs a demokráciához, a demokratikus gondolkodásmódhoz. Az alelnök és egyben elnökjelölt személyében, mentalitásában kiválóan szimbolizálja azt, ahogyan a mai unió működik: centralizáltan, autokratikusan, ellentmondást nem tűrően.

Emellett Timmermans fellépése magában hordozza a nyugati, központi hatalmak minden gőgjét, felsőbbrendűség-tudatát a lesajnált szegény rokon közép- és kelet-európai országokkal szemben. A volt gyarmattartók, illetve a háború után a szerencsés oldalra került nyugat-európai országok fellengzős magabiztosságával vindikál előjogot magának ahhoz, hogy megmondja, kijelentse, deklarálja, mit kell tenni Európa kevésbé szerencsés sorsú országainak Közép- és Kelet-Európában.

És ami a legveszélyesebb: Timmermans szavaival, mentalitásával belegázol a nemzetek szuverenitásának és egyenrangúságának alapelvébe is. Ha van valami, ami az uniót kezdetektől fogva összetartja, ha van valami, ami az európai politikai kultúra alapvető és meghatározó vonása, ha van valami, amit ténylegesen uniós alapértéknek tekinthetünk, akkor az nem más, mint a tagállamok, a nemzetek egyenrangúsága – immáron az 1648-as vesztfáliai békekötés óta.

Az alelnökjelölt úr fent idézett mondatai, de a mostani kampány hajrájában elhangzott kijelentései is a közép-európai tagállamok megregulázásáról, megbüntetéséről, sarokba állításáról gyökeresen ellentmondanak ennek az évszázados alapelvnek.

Sőt, továbbmegyek: a timmermansi mentalitás, a brüsszeli elit mentalitása előreveti annak a veszélyét, hogy ha ismét ők nyernek, az unió szakít az egyenrangúság elvével, s a liberális fősodorral egyet nem értő országok alávetett helyzetbe kerülnek szankcionálások, támogatásmegvonások, kirekesztések által.

De a brüsszeli elit gőgjén túl vajon honnan veszi a bátorságot Frans Timmermans, hogy ilyen ellentmondást nem tűrő módon jelentse be a keresztény kultúrára épülő Európa átalakulását multikulturális, fajilag kevert Európává? Milyen alapon teheti ezt meg? A magyarázat szerintem egyértelmű: Timmermans Soros György leghűségesebb embere. A jelenlegi bizottsági alelnök ugyanis egy az egyben magáévá tette Soros György, s annak tanítómestere, Karl Popper liberális filozófus nézeteit a nyitott társadalmakról mint elérendő célról.

Popper azt mondja, hogy a zárt, tehát hagyományos, organikus közösségekre, hierarchiákra épülő társadalmak helyett olyan nyitott társadalmak jönnek létre, amelyeket egymástól elszigetelt, tökéletesen szabad egyének, individuumok alkotnak majd. Ezekben újfajta viszonyok alakulnak ki, amelyekbe mindenkinek szabad bejárása nyílik, ahelyett, hogy a beleszületés határozná meg mondjuk egy ország arculatát.

Vagyis a hagyományos közösségek, mint család, egyház, lokalitás, nemzet csak béklyók a társadalmaknak: helyette az atomizált egyének szabad döntései határozzák meg azt, hogy például ki hol lakjon, ki hol éljen, milyen szokások és szabályok szerint. Soros a popperi nézetekből levonja a következtetést: a nemzeti identitás és szuverenitás is ellentétben áll az egyén korlátlan szabadságával, ezért szükséges és fontos a nemzetállamok meggyengítése.

Nos, Timmermans, akinek saját bevallása szerint is Soros György az egyik legjobb barátja, magáévá tette a jó barát nézeteit, vízióit, álmait. Mi több: meg is akarja valósítani azokat. Az pedig nem kérdés, hogy ebben Soros György a maga szerény eszközeivel – gigantikus pénzforrások, világot átfogó lobbihálózat és NGO-birodalom, kézben tartott nemzetközi média, megvásárolt közép- és kelet-európai vezető politikusok, miniszterek és miniszterelnökök – segíteni fog neki. És ez a segítség nem lesz elhanyagolható mértékű.

Timmermans, Weber és a társaik hatalomra kerülésével Soros és a globális elit kerülne hatalomra Európában. Ne hagyjuk!

Szerző: Fricz Tamás politológus,
az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/timmermans-mozgalma-tonkretenne-minket-6940991/

Bangóné, a politika és az erkölcs

Demokratikus normák, sőt alapvető emberi értékek szenvedtek csorbát, ami közügy.

Bangóné Borbély Ildikó patkányozása után felmérések készültek, amelyek egyértelműen megmutatták, hogy a közvélemény döntő része elítéli a szocialista politikus kirohanását, s az is kiderült, hogy még a baloldali szavazók többségének is elfogadhatatlan a Bangóné szájából elhangzott kijelentés.

Mindez azért biztató, mert világossá vált, hogy a kormányellenes érzelmű állampolgárok nem vesztették el alapvető, természetes erkölcsi érzéküket, még a baloldali ellenzéki pártok és politikusok utóbbi hónapokban tapasztalt ámokfutása következtében sem.

Éppen ezért levonhatjuk a következtetést: a patkánybeszéd – amelyet Ujhelyi István patkánykormányzás kijelentése tovább tetézett – negatív hatása az MSZP-re nézve erősebb lehet, mint azt Ujhelyiék gondolnák.

Ha a szocialista párt nem vonja ki a politikai életből Bangónét, s nem kér valóban bocsánatot nyilvánosan azoktól, akiket megsértettek – és látható, hogy ezt nem teszik meg –, akkor a május 26-i európai parlamenti választásokon megtapasztalják a számukra lesújtó politikai következményeket. De ez legyen az ő problémájuk.

Fontos viszont, hogy tisztázzuk, mit követett el Bangóné közszereplő a patkánybeszédével, illetve Ujhelyi a patkánykormányzás kijelentéssel. Van egy régi mondás azzal kapcsolatban, ha egy politikus valami erkölcsi szempontból elítélendőt mond vagy cselekszik: „Ez több mint bűn, ez hiba.”

Ez a mondás megítélésem szerint végtelenül cinikus és végtelenül nihilista. Ugyanis azt állítja, hogy jó, jó, a politikus vagy párt olyat tett, ami sokak szerint erkölcstelen, de mi, mindent hájjal megkent realisták tudjuk, hogy nem ez számít, hanem az, hogy mindez ártott a politikus vagy pártja népszerűségének.

Más szóval és még profánabban: szavazatokat vitt el a párttól, és ez bizony hiba, méghozzá politikai hiba. És hogy egyébként bűn-e, amit ez esetben például Bangóné mondott a Fidesz szimpatizánsairól? Ugyan már, kit érdekel ez pragmatikus, racionális, technokrata és realista nézőpontból? Csak az számít, hogy mindez ártott a párt érdekeinek. Hát nem!

Ez az a szemlélet, amellyel akár Bangóné patkánybeszéde, korábban Gyurcsány őszödi beszéde vagy más hasonló beszédek és megnyilvánulások esetén szakítanunk kell. Bangóné beszéde ugyanis közügy. Nem magánügy, nem egy párt érdekkörébe és kizárólag a politikai haszonelvűség tárgykörébe tartozó kérdés.

Közügy, ezáltal pedig döntően morális ügy. Ugyanis a közügyek, illetve a politika morál nélkül sima hadszíntérré válik, ahol – Thomas Hobbesot idézve – mindenki harca zajlik mindenki ellen, ahol háború van, puskaropogás, lövészárkok, jajgatás és vér, ahol hallgatnak a múzsák.

Mindezt azért kell világosan megbeszélnünk, mert értelmiségiek, akár szakértők körében is dívik egyfajta értelmezés, ami kizárólag arra teszi a hangsúlyt a patkánybeszéd kapcsán, hogy ez így, úgy és amúgy ártott a szocialista pártnak a választásokhoz közeledve.

Egyértelműen kell látnunk, hogy Bangóné megszólalása kapcsán nem a (párt)politikai érdekek taglalása a legfontosabb szempont, hanem annak kimondása, hogy itt a demokratikus politikai normák, sőt az alapvető emberi normák megsértése történt, ami felette áll az aktuális erőviszonyok ilyen-olyan alakulásának.

A legalapvetőbb követelmény egymás emberi méltóságának tiszteletben tartása, s aki ezt megsérti, annak távoznia kell a közéletből, mégpedig jó messzire, mert ha mi, a közvélemény, az emberek hagyjuk, hogy Bangóné továbbra is jelen lehessen és beszélhessen bármiről is a választóknak, akkor mi – mint politikai és emberi közösség – önmagunkat sem becsüljük eléggé.

Tehát önmagunk becsületét, méltóságát, sőt nemzeti méltóságunkat kell megvédenünk azzal, hogy ha Bangóné önként nem hajlandó távozni, és a pártja sem távolítja el, akkor nekünk kell minden erőnkkel arra törekednünk, hogy kiszorítsuk az ilyen embereket a nyilvánosságból, mert fertőzik azt.

Éppen ezért tartom helyesnek a Fidesz által elkészített videót, amelyben egyértelműen felhívják a figyelmet Bangó­né ámokfutásának erkölcsileg megalázó jellegére, illetve legalább olyan fontos, hogy civilek is aláírásgyűjtésbe kezdtek Bangóné eltávolításáért.

Ha ugyanis hagyjuk a Bangónékat büntetlenül szerepelni, és félrefordítjuk a fejünket, akkor rossz bizonyítványt állítunk ki magunkról. Azt, hogy ilyen mondásokat is eltűrünk következmények nélkül, azt, hogy már megint és még mindig következmények nélküli ország vagyunk.

Éppen ezért kell hangsúlyozni: Bangóné patkánybeszéde nem több mint bűn, hiba, hanem több mint hiba, bűn! A hiba ugyanis pragmatikus kategória, a bűn pedig erkölcsi kategória. És ebben az esetben az utóbbi a meghatározó.

Bangóné tehát nem pusztán és nem elsősorban politikai hibát követett el a saját pártja szempontjából, hanem bűnt a magyar közélet ellen. Ahhoz persze, hogy ezt elfogadjuk, azt is el kell fogadnunk kiindulópontul, hogy a politika nem száműzheti az erkölcsöt önmagából.

Persze bárki mondhatja erre, hogy nézzünk körül a világban, és máris láthatjuk, erkölcsnek nyoma sincs a politikában. Láthatjuk a nagyhatalmak katonai beavatkozásait, az erőforrásokért zajló háborúkat, a kölcsönös betartásokat, a másik fél folyamatos átverését, láthatjuk a globális elit által tudatosan gerjesztett migrációs folyamatokat, a kereszténység, a hagyományos család és nemi identitás elleni támadásokat, az ellenvélemények kirekesztését, a fősodorral szembeni politikusok és országok ellehetetlenítését és még sorolhatnánk.

Ez mind igaz, de azt is pontosan látjuk, hogy éppen ezért van veszélyben a világ: mert az alapvető erkölcsi normák nem vagy alig játszanak szerepet a politikai döntéseknél.

Holott már Arisztotelész is arról értekezett, hogy mindegyik államforma lehet helyes és jó vagy helytelen és rossz, attól függően, hogy a vezetők a saját magánérdekük érvényesítésére használják a főhatalmat, vagy pedig a köz javára. Szent Ágoston híres mondása: a kormányzatok erkölcs nélkül semmi mások, mint közönséges rablóbandák.

Montesquieu szerint pedig a demokrácia alapelve az erény, de általában is erkölcsi alapelvek határozzák meg a rendszerek minőségét. Moór Gyula neves alkotmányjogász és politológus fejtette ki 1946-ban, hogy a demokrácia a keresztény etikával szoros kapcsolatban áll, ami a humánum legmélyebb kérdéseiig vezet vissza bennünket. Az alap tehát az ember. És a kérdés: milyen emberek vagyunk? S milyen emberekké kellene válnunk?

A demokrácia tehát nem pusztán intézményrendszer, eljárások, normák és jogszabályok gyűjteménye, hanem elsősorban emberi minőség. Olyan, a kereszténységből származó szellemiség és világlátás, amely nemcsak szép szavakban, hanem a döntéseknél, a gyakorlatban akar minden egyénnek s ezáltal a közösségnek jót. Elavult mondatok?

Elavult szemléletmód az erkölcsöt helyezni a középpontba? Nem, sőt Bangónék és Ujhelyik, Sorosok és Timmermannsok korában aktuálisabb, mint valaha. Létünk, világunk fennmaradásának alapfeltétele.

Szerző: Fricz Tamás politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/bangone-a-politika-es-az-erkolcs-6896945/

 

Bajnai Gordon újratöltve

Soros György tesztüzemmódba kapcsolta hűséges társát és helyi lerakatát.

Nem kizárt, hogy a tehetséges, karizmatikus politikai vezetők teljes hiányától szenvedő, másod- és harmadosztályú politikusoktól hemzsegő baloldali ellenzék végül mégis visszatántorog Bajnai Gordonhoz, hogy mentse meg őket, ha tudja. Hiszen az ellenzék szétesőben, cél és vezércsillag nélkül botorkál; itt van viszont Bajnai, aki „fénylő csillag”: européer, progresszív, globalista, kozmopolita, sármőr, politikailag abszolút korrekt, van miniszterelnöki tapasztalata. És még az Internacionálét is elénekli, ha kell (2009-ben a szocikkal).

Bajnai esetleges előkaparására utal, hogy a 168 Óra és a 24.hu egyaránt hosszú interjút készített vele, s néhány napra rá egy róla készült könyv jelent meg, amelynek bemutatóján Bajnai is újra bemutatkozott a nyilvánosság előtt.
S hogy valóban készülhet újra egy nagy szerepre az ellenzéki oldalon, pontosabban már készítik erre a szerepre, arról árulkodnak azok a mondatai is, amelyek a Fidesz legyőzhetőségének receptjéről szólnak. Kifejtette ugyanis, hogy a jelenlegi választási rendszer valójában kétpárti szisztéma, tehát egy nagy néppártot nem győzhet le senki más, csak egy másik nagy néppárt. Ő pedig úgy látja, hogy „Erre a feladványra azóta sincs megfejtése a mai ellenzéki politikának, s amíg nem lesz, nem is tud szembeszállni ezzel a rendszerrel”.

Vagyis: kell egy szivárványos ellenzéki néppárt – s kell ehhez egy karizmatikus vezető. Ez lehet ő személyesen. Hiszen Bajnai egyszer állítólag bizonyított, 2009-ben megmentette az országot. Eemlékszünk, azzal kezdte a gyurcsányi csődgondnokságot, hogy kijelentette, ez fájni fog. Persze hogy fájt, hiszen nem tett mást, mint érvényesítette a válsághelyzetben a neoliberális mantrákat: megszorítás, adóemelés, bérbefagyasztás, nyugdíjelvonás, szociális elvonások, munkanélküliség stb. – mindezt az adófizetők kárára. Igen, bizonyította: ő valóban szolgai végrehajtója a globalista pénzügyi körök akaratának, ha kell, 2009-ben, ha kell, 2019-ben újratöltve.

Mire számíthatna az ország, ha a 2012-es kudarcos visszatérése után ismét színre lépne mondjuk az önkormányzati választások után, egy új ellenzéki párt vezetőjeként? A választ ő maga adta meg, amikor kijelentette: nagyon tiszteli Soros Györgyöt.

Ebben a mondatban minden benne van.

Hogyne tisztelné Soros Györgyöt, aki kezdettől fogva támogatta őt intézményesen, hálózatosan és pénzügyileg is? Ne feledjük, a Bajnai-féle Haza és Haladás Alapítványt az a Center for American Progress nevű, a Clinton családhoz húzó agytröszt támogatta, amelyet Soros György ötlete alapján hoztak létre s amelyet Soros főszponzorként támogatott.

Emellett Bajnai Gordon tagja a Soros György által alapított, az Európai Uniót behálózó Külkapcsolatok Európai Tanácsának, amely testület – vagy inkább agytröszt – az unió egyfajta deep state-jeként, azaz mélyállamaként működik. Olyan háttérerő, amely megszabja, de legalábbis erősen befolyásolja, hogy milyen döntések szülessenek az unióban.

Ezek után nem meglepő, hogy a Külkapcsolatok Európai Tanácsát (European Council of Foreign Relations, ECFR) Soros György segítségével alapították 2007-ben, aki az „anyaszervezetnek”, a Council of Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa, CFR) is tagja, sőt egy ideig igazgatója is volt. A tanács a honlapján megfogalmazott ars poeticája szerint a gróf Coudenhove-Kalergiig visszavezethető páneurópai koncepció hívei, melyet Brüsszellel és a tagállamokkal együttműködve szeretnének érvényre juttatni. Világos szavak, fordítsuk le magyarra: céljuk az Európai Egyesült Államok létrehozása.

Bajnai már megmutatta Soros György iránti feltétlen odaadását: tavaly tavasszal az ECFR ötven tagja, befolyásos európai személyiségek – köztük Bajnai Gordon – nyílt levelet tettek közzé a magyar felsőoktatási törvény ellen és a Soros-féle CEU (Közép-európai Egyetem) védelmében. Ebben gyakorlatilag felszólították (!) az Európai Bizottságot és az unió tagállamait, hogy minden erővel lépjenek fel a törvény ellen.

Továbbá tavaly ősszel Bajnai Gordon mutatta be azt a New Pact for Europe című tervet, amelyet Soros Nyílt Társadalom Alapítványok, a Bertelsmann Alapítvány és még néhány más, nem kevésbé nemzeti szuverenitásellenes képződmény tákolt össze a brüsszeli politikai elit nagy örömére.

Bajnai tiszteli Sorost; arra a kérdésre, hogy mit szól a pénzügyi spekuláns OTP-részvények elleni támadásához a magyar válság kellős közepén, képes volt azt válaszolni, hogy „A világ legtermészetesebb dolga, hogy akik pénzeket kezelnek és befektetnek állampapírba, azt az országot próbálják támadni, shortolni, amelyikről azt gondolják, sebezhető. Az ország dolga, hogy ne legyen sebezhető, akkor támadhatatlan.” Bajnai szerint tehát a világ legtermészetesebb dolga országokat támadni, országokat és milliókat csődbe juttatni. Vajon így gondolják Nagy-Britannia, Malajzia, Thaiföld állampolgárai is, amely országok valu­táit csődbe juttatta?

Különösen elképesztő az a szenvtelenség és érzéketlenség, ahogyan Soros mellé áll a saját országát és lakosságát ért pénzügyi támadás kapcsán. De mi ebben a meglepő? Bajnai Gordon akkor sem mutatott empátiát, amikor az általa tulajdonolt Hajdú-Bét Rt. csődbe ment, aminek következtében libatenyésztők százai mentek tönkre; volt, aki a kilátástalanság ­miatt véget vetett az életének.

Persze Bajnai Soros iránti rajongása semmit sem számít addig, amíg személyes rajongásról van szó. A probléma akkor kezdődik, ha 2012 után esetleg ismét közéleti terepre lép, s komolyan elszánja magát arra, hogy újra megmenti az országot. Bajnai ebből a szempontból nagyon hasonlít Judith Sargentini asszonyra, hiszen mindketten meg akarták és meg akarják menteni Magyarországot az Orbán-kormánytól, s a legkevésbé sem zavarja őket, hogy az ország elsöprő többsége nem tart igényt a segítségükre.

Azonban a fent leírt eseményekből logikusan kikövetkeztethető, hogy Soros György már próbálgatja hűséges követőjét, s eljöhet az a pillanat, amikor ismét csatába küldi, miként 2012-ben. Soros, ha erre a következtetésre jut, nem véletlenül teszi: valószínűleg pontosan látja, hogy egyetlen épkézláb politikus sem található a szélesen vett ellenzék soraiban, aki komolyan vehető kihívója lehetne Orbán Viktornak.

Vélhetően tisztában van azzal is, hogy a korábbi kegyenc, Gyurcsány Ferenc olyan szinten leszerepelt Magyarországon, s annyira nem eladható, hogy mást kell találnia helyette, még annak ellenére is, hogy a Gyurcsány házaspár – a nagyobb haszon érdekében – szinte nyálcsorgatóan mondja fel nap mint nap a neoliberális-nyílt társadalmas mantrát az Európai Egyesült Államokról meg a bevándorlás szépségeiről.

Csak azzal nincs teljesen tisztában Soros, hogy ha az emberek meghallják Bajnai Gordon nevét, akkor nem a haza megmentője jut az eszükbe, hanem egy hivatalnok, egy bürokrata, aki szenvtelenül nézte a libatenyésztők tönkremenését és személyes tragédiáikat, adta a nevét miniszterként Gyurcsány Ferenc kormányzati ámokfutásához, az ország tönkretételéhez, majd egy brutális megszorítócsomagot kényszerített rá az emberekre. Nem úgy gondolnak rá, mint egy „haladó” européerre, hanem mint aki Gyurcsány Ferenccel párban megszorítóintézkedések sokaságával tette nehézzé az életüket.

Mindettől függetlenül egyet tudnunk kell: ha Bajnai egyszer kormányfő lenne Magyarországon, akkor Soros György mentalitása, életfelfogása kerülne hatalomra az országban. S jönne, nyomulna a Soros-hálózat. Attól pedig a Jóisten óvjon meg bennünket.

Szerző: Fricz Tamás politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Bal és jobb helyett: globalisták és szuverenisták

Matteo Salvini, az olasz Liga párt vezetője, egyben az olasz kormánykoalíció meghatározó embere április 8-án Milánóban Népek és Nemzetek Európai Szövetsége néven új nemzetközi pártszövetséget hozott létre. A szövetség alapító tagjai a Ligán kívül a német Alternatíva Németországért (AfD), a Finnek Pártja (korábbi nevükön Igazi Finnek), akik éppen a napokban hajszál híján megnyerték a választásokat Finnországban, illetve a Dán Néppárt. Másnap, április 9-én csatlakozott az új pártszövetséghez a kormányon lévő Osztrák Szabadságpárt is, azóta ugyanígy tett Marine Le Pen pártja, a Nemzeti Gyűlés a Nemzetek és Szabadság Európája-frakcióból.

Fontos, hogy a Salvini által kezdeményezett Népek és Nemzetek Európai Szövetségét négy, illetve öt olyan párt alapította, amelyek a jelenleg létező három eurokritikus pártfrakció közül kettőből érkeznek: a Liga, az AfD és a másnap csatlakozó Osztrák Szabadságpárt a Nemzet és Szabadság-frakcióból, a Finnek Pártja és a Dán Néppárt pedig a Európai Konzervatívok és Reformisták frakcióból. Közel áll a csatlakozáshoz a Jaroslaw Ka­czynski által vezetett Jog és Igazságosság pártja a Konzervatívok és Reformerek frakcióból. De Salviniék várják a harmadik eurokritikus pártfrakcióból, a Szabadság és Közvetlen Demokráciából a Svéd Demokratákat, vagy – ha még indulnak az EP-választásokon, akkor – a Nigel Farage által vezetett brit Függetlenségi Pártot is.

Alakul tehát egy nagyon erős pártszövetség Európában; elképzelhető az is, hogy az európai parlamenti választások után a jelenleg három eurokritikus frakció egyesül. Salviniék nagyon várják a Fidesz csatlakozását is, ami azért lenne fontos, mert a magyar kormányzó pártszövetség a néppártból lépne át, s ezzel jelentősen megerősítené az újonnan formálódó eurokritikus irányzatot. Európa új törésvonalának az egyik oldalán azok a néppárt és a szocialisták-szociáldemokraták által összefogott pártok állnak, amelyek elkötelezettek a birodalmi Európai Egyesült Államok létrejötte mellett, hívei a bevándorlásnak, a multikulturalizmusnak, egy új Európának, amelyben különböző vallások és kultúrák élnek egymás mellett – különös tekintettel az iszlám vallásra –, s ahol a keresztény értékrend pusztán egy lesz a sok közül.

Ebben a logikában a törésvonal másik oldalára azok a pártok kerülnek – egyelőre még a néppártot belülről is megosztva –, amelyek a nemzeti identitást és függetlenséget védik, nem a brüsszeli és a globális elit, hanem a választópolgárok oldalán állnak, nem akarnak birodalmi, csúcsföderális uniót és nem kívánnak egy kevert fajú és kultúrájú Európát.

Ebből kiindulva a néppárti vezetőknek a néppárthoz való tartozásnak már nem feltétlenül az az elsődleges kritériuma, hogy egy párt kereszténydemokrata vagy konzervatív, hanem az, hogy globalista, multikulturalista és bevándorláspárti. Lefordítva: egy párt hiába konzervatív, miként a Jog és Igazságosság pártja, nincs helye a néppártban, illetve a néppárti szövetségben, mert szuverenista. Egy másik párt hiába jobboldali, mint az olasz Liga, ha egyébként bevándorlásellenes. S egy párt hiába kereszténydemokrata és konzervatív, mint a Fidesz és a KDNP, ha egyébként egyszerre szuverenista, bevándorlásellenes és szemben áll a brüsszeli elittel.
A néppárt tehát azért nem marad a jobbközépen és húzódik be középre, mert az új törésvonalnak megfelelő értékrendjéhez immáron jobban illeszkednek a baloldali, liberális és zöldpártok, mint a hagyományos jobboldali pártok.

És ez valóban szakítás a gyökerekkel, hiszen – hogy egy pillanatra felidézzük a múltat – az 1953-ban, az Európai Szén- és Acélközösség közgyűlésének keretei között megalakult kereszténydemokrata csoport olyan jobbközép alakulatként indult, amelynek meghatározó személyiségei közé tartozott Konrad Ade­nauer, Alcide de Gasperi és az a Robert Schuman, akitől a híres mondás ered: „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.” Az Euró­pai Néppárt ezeken az alapokon jött létre 1976-ban, deklaráltan a jobbközép politikai szervezetek pártcsaládjaként; a három meghatározó egyéniség között találjuk – Jean Seitlinger és Leo Tinde­mans mellett – azt a Wilfried Martens belga miniszterelnököt is, a pártszövetség későbbi elnökét, aki kiváló viszonyt ápolt a Fidesszel és személyesen Orbán Viktorral is.

Nem kérdés, hogy a fent említett alapító személyek, illetve a néppárt kezdettől fogva elkötelezett híve volt az európai integrációnak, mai szavakkal élve az erős Európának, de fontosnak tartották a nemzetek szuverenitásának megőrzését, a keresztény értékrendet is. Az utóbbi tíz-húsz év, de leginkább az utóbbi évtized, s különösen Angela Merkel látványos színeváltozásának következménye az, hogy fokról fokra előtérbe és meghatározó pozícióba kerültek azok a liberálissá váló néppárti elitek, amelyeknek az európai integráció már Európai Egyesült Államokat jelent, a keresztényi szolidaritás pedig már nem az európai emberekre, hanem az iszlám bevándorlókra szorítkozik.

A néppárt új, középre húzó politikája azt jelenti, hogy a globalista fősodorhoz tartozó kereszténydemokrata, konzervatív, liberális, szociáldemokrata, zöld- stb. pártok egy táborba kerülnek. Velük szemben állnak azok a szuverenista erők, amelyek lehetnek akár kereszténydemokraták és konzervatívok is, mégis Európa „szélsőségesei” közé sorolódnak be a globalisták véleménydiktatúrája alapján.

Mi következik mindebből? Az, hogy valóban vízválasztó lesz a májusi európai parlamenti választás, amelynek eredményeképpen Európa politikai térképe gyökeresen átrajzolódik, megváltoznak az alapvető törésvonalak, a politikai szövetségek, az értékrendi táborok – s mindezek következtében megváltoznak az európai parlamenti pártcsaládok is. A liberális politikai fősodor innentől kezdve „európai középről” és „európai szélsőségekről” kezd majd beszélni, és ezt az új értelmezést igyekszik majd belesulykolni az európai közvéleménybe.

Mindez azonban súlyos félrevezetés, a legnagyobb álhírek egyike. A valóság az, hogy a szélsőségesnek nevezett pártok valójában Európa realistái, míg a magukat középnek nevező politikai csoportok Európai utópistái. Az utópisták és realisták csatájában és politikai térképén kell megtalálnia új helyét a Fidesznek és vele együtt a KDNP-nek is, s aligha kétséges, hogy számukra az egyetlen adekvát és otthonos hely a realisták között van.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/bal-es-jobb-helyett-globalistak-es-szuverenistak-6813992/