Utópia, valóság, konzervativizmus

 Arra utaltak, hogy a diktatúra éveiben ámítások, önámítások hitegetéseiben éltünk, a diktatúra „gondoskodott” arról, hogy ne tudjuk, ne értsük, ne vegyük tudomásul, hogy miben élünk és milyen az a külvilág, ami körülvesz bennünket. Aludjunk csak szépen, mint József Attila versében a kis Balázs – és bízzuk rá magunkat a Nagy Testvérre, aki figyel minket. És ez a Nagy Testvér majd gondoskodik rólunk, s leveszi a vállunkról a valósággal való szembenézés iszonyatos terheit. Cserébe elkéri az agyunkat és gondolkodásunk szabadságát.

Nos, amikor harminc évvel később, 2010 szeptemberében Orbán Viktor miniszterelnök arról beszél, hogy szakítsunk az utópiákkal, s nézzünk szembe végre a valósággal, akkor azt is mondja, hogy húsz évvel a rendszerváltás után még mindig „benne maradtunk a régiben”, azaz lélekben még mindig a Kádár-korszakban vagyunk, s a legutolsó évekig ellenőrzött bennünket a Nagy Testvér, figyelte gondolatainkat, Valóság nevű nagybátyánk pedig még mindig távol élt tőlünk.

Orbán Viktornak ebben igaza van. A Medgyessy Péter és főként Gyurcsány Ferenc nevéhez köthető hét-nyolc évben az álomban tartás, a „szigorúan ellenőrzés”, a megvezetés és a hazudozás ugyanúgy jelen volt és uralkodott az országon, mint a Rákosi- és a Kádár-korszakban. Márpedig ha végre tisztán akarunk látni, s felnőttként akarunk végre élni ebben az országban, akkor a posztkádári hazugság-rendszerrel is szakítanunk kell.

Másképpen fogalmazva: végre el kell kezdenünk a demokráciát! Ez a mondandó egyik, s talán legfontosabb üzenete. Demokrácia ugyanis csak és kizárólag akkor működhet egy országban, ha ott a nyilvánosságban, a közéletben tisztánlátás van, átvilágíthatóság, őszinteség, a bajok kimondása, s ez által megvalósul az emberek – a diktatúrában „lakosság” – állampolgárrá, régi francia szóval citoyen-né (honpolgárrá) válása. Valóság nevű nagybátyánk akkor jön vissza hozzánk, ha egy ország döntő többsége tisztában van azzal, hogy elutazott, s e döntő többség követeli, hogy térjen végre vissza közénk.

Ezt azonban – a valóság iránti vágy felkeltését – egy végtelenségig lepusztított és kiábrándult országban csak a politikai elit kezdheti el. Ezért fontos, ezért nagyon fontos, hogy egy miniszterelnök képes végre kimondani az ország, a nemzet nyilvánossága előtt: amiben eddig éltetek, az hazugság és diktatúra volt. Akarnotok kell a valóságot és vele az igazságot – a kettő fogja egymás kezét -, s ha akarjátok tudni, hogy miben és hol éltek, akkor végre tenni is tudtok azért, hogy boldogan élhessetek.

Ez az egyik lényeges üzenete Orbán Viktor szavainak. Van azonban egy másik vetülete is. Az mégpedig, hogy az „utópiák korának vége” kitétel a hagyományos ideológiák kiüresedéséről, értelmetlenné válásáról is szól. Az utópikus gondolkodás ugyanis egyben ideológikus gondolkodás is, s a huszadik század fekete-fehéren megmutatta, hogy ennek a paradigmának az ideje lejárt.

Igaza van-e ebben Orbán Viktornak?

Ne siessünk a válasszal, inkább nézzük meg a tényeket.

Vegyük a három nagy gondolkodásmódot, a kommunizmus-szocializmust, a liberalizmust és a konzervativizmust. Aligha vitás: a marxi-engelsi-lenini eszme – mely egy olyan világról álmodott, melyben a munkásosztály a paradicsomba megy, létrejön a világkommunizmus, ahol mindenki a képességei szerint, mindenki a szükségletei szerint részesül a javakból – teljes csődöt mondott 1989-1990-re, a Szovjetunió és a kommunista tábor szocialista rendszereinek bukásával.

Ez volt az a pillanat, amikor egy japán származású amerikai gondolkodó, bizonyos Francis Fukuyama arról értekezett, hogy a történelemnek vége, s a liberális demokráciák uralma következett el a világ meghatározó részein. Ez a liberális demokrácia a piac szabad működésén és a szabad választásokon alapul,   nincs tovább, nincs fejlettebb forma, a világ „célba ért”. A kilencvenes években  e gondolat Hayek, Milton Friedmann, Otto von Lambsdorff és mások nézetei alapján a neoliberális gazdaságfilozófiai modellben csúcsosodott ki, s terjedt el az országok nagy részében. Ennek az ideológiának, vagy másképp utópiának alapvető gondolata volt, hogy a piac önszabályozó mechanizmusai megoldják a gazdasági bajokat, az állam csak szükséges rossz, s ha a piac öntörvényei érvényesülhetnek az individuális haszonelv alapján, akkor végső soron mindenki jól jár, a javak bősége alakul ki, melyből a szegények is részesülhetnek. (Amíg tehát a szocializmus a kollektivizmusban, ha tetszik az államban látta a megoldást, addig a neoliberalizmus a individualizmusban, az egyéni érdekben, de mindkettő hitt abban, hogy elvei alapján a totális jólét köszönt az emberiségre).

Ez az utópia, a liberalizmus-neoliberalizmus gazdasági utópiája a szemünk láttára, a 2008 őszén kibontakozott pénzügyi és gazdasági világválság hatására foszlott szerteszét. Látványos erővel mutatkozott meg, hogy a neoliberalizmus eszméjében kulcsszerepet játszó bankvilág éppen a legalapvetőbbnek tartott egyéni érdekek túlfeszülése miatt rombolja szét a gazdaságot. Hiszen az egyéni hasznot minden elé helyező és annak határt szabni nem tudó mentalitás és magatartás az, ami szétveti a piaci rendszert, s ahelyett, hogy a javakat szétterítené, igazságos elosztani az emberek között, ehelyett a javak elképesztő koncentrációja jön létre, a másik oldalon az elviselhetetlenné váló szegénységgel és nyomorral. (Erre egyetlen adat: egy tavalyi ENSZ-jelentés szerint a felnőtt földlakók 2 százaléka birtokolja a világon fellelhető javak több mint felét, míg a lakosság alsó 50 százaléka e javak alig 1 százalékát tudhatja magáénak).

Látszik tehát, a tények mutatják: a kommunizmus-szocializmus, illetve a liberalizmus-neoliberalizmus utópiái szertefoszlottak. De itt egy finom distinkciót kell tennünk: ezek az ideológiák azért foszlottak szét, mert elhitték magukról, hogy mint ideológiák, egyetlen elv, vagy érték mentén létre tudnak hozni egy átfogó társadalmi, politikai és gazdasági rendszert. Ez azonban lehetetlenség, mert a 21. század elején már látjuk: nincs egyetlen kitüntetett eszme, elképzelés, érték sem, mely önmagát totalizálva képes lenne a „New World Order” (Új Világrend) megvalósítására. (Nem véletlenül hivatkozom ehelyütt erre az angol fogalomra, melyet a kilencvenes évek elejétől az idősebb Bush elnök és a hozzá kötődő társaságok fogalmaztak meg először: meggyőződésem ugyanis, hogy az e világtársaságok körében létező vágy egy Világkormány létrejöttéről szintén utópikus gondolat).

 Ugyanis ma már látszik: a régi nagy ideológiai rendszerek önmagukban egyoldalúak és egyoldalúvá, torzzá formálják a világot, ha totális rendszerré válnak. Viszont azt is látnunk kell – s ennyiben kiegészíteném Orbán Viktor politikai filozófiai gondolatait -, hogy az utópikus ideológiákat megalapozó értékek – mint értékek, s nem mint totális rendszerek – fontosak és nélkülözhetetlenek. Hiszen, ha a liberalizmusról beszélünk, aligha vitás, hogy szabadság, illetve az azt elősegítő és garantáló intézmények és jogok nélkül az élet értelmetlenné válik, a piacban, a kapitalizmusban rejlő egyéni ösztönző erő nélkül pedig nincs fejlődés. Másfelől pedig, az sem kétséges ma már, hogy a szocialista-szociáldemokrata irányzat alapértéke, a szolidaritás és közösségiség sem nélkü
lözhető egy életképes társadalomban. Ezek az értékek kiegészítik egymást, de ha bármelyik közülük totálissá és „rendszerré” válik, abból csak rabság, rombolás és nyomor következhet. Értékként viszont be kell, hogy épüljenek egy új, 21. századi világba.

Nem mondta ki Orbán Viktor, de talán szabad következtetni: a harmadik világszemlélet, a konzervativizmus az, amelyik nem bukott meg a mai napig sem, s amelyik nem tekinthető sem ideológiának, sem utópiának, szemben a kommunizmussal és a liberalizmussal. A konzervativizmus – mely, talán ez kijelenthető, a kereszténydemokráciával együtt a Fidesz és a KDNP vállalt szemléletmódja – éppen abban különbözik a másik két irányzattól, hogy kifejezetten kerüli nézetei, értékei totalizálódását, „rendszerré” válását. A konzervativizmus valóságos, tradicionális intézmények, szokások, működésmódok, erkölcsök és normák évszázados fennállásából indul ki, olyanokból, melyek az idők során egy nemzetközösség életben maradását tartósan biztosították. A konzervativizmus tehát nem kíván mindent átalakítani és mindent megreformálni, nem akar gyökeresen felforgatni intézményt, jogrendet, szokásokat, hanem a létező valóságból indul ki, abból meríti az erejét, az emberek valóságos cselekvésformáira alapozza jövővel kapcsolatos elképzeléseit. Végső soron a konzervativizmus – a kereszténydemokráciával karöltve – lenne az a szemléletmód, mely soha nem kíván utópia lenni, hanem a társadalomban, nemzetben meglévő értékek mentén a valóság megismerését és megértését, s nem pedig erőszakos megváltoztatását tűzi ki célul.

Igen ám, de itt egy nagyon nagy kihívás, mégpedig az, hogy e konzervativizmus – éppen Orbán Viktor interpretációja alapján  – ez év áprilisában forradalomban, méghozzá a szavazófülkékben lezajlott forradalomban került a politika centrumába, s vált a kormányzás alapfilozófiájává. Felmerül a kérdés: hogyan lehetséges, hogy a tradícióőrző, valóságtisztelő konzervativizmus forradalomban született? Forradalom, totalitás versus konzervativizmus, értékközpontúság – hogyan fér ez össze? Nincs itt egy kiáltó ellentmondás?

Nos, látszólag van. Ám észre kell vennünk: a kommunizmus világrendjének bukása, 1989-1990 után a felszabaduló közép- és kelet-európai országok soha nem látott, sajátos helyzetben találták magukat. Abban mégpedig, hogy egy negyven éves diktatórikus periódus széttaposott, szétzilált, tönkretett minden olyan hagyományt, melyre a konzervativizmus szervesen építhetett volna a rendszerváltás után. A Rákosi- és a Kádár-korszak után nem maradt olyan tradíció, amelyre egy szabad és demokratikus társadalom építkezhetett volna. Éppen ezért a konzervativizmus 2010 áprilisától eddig soha nem látott, új kihívás elé került: egy kommunista-szocialista diktatúra után hagyományokat, értékeket, szokásokat és normákat kell felépítenie. Nem alapozhat – a konzervativizmus „rutinja” szerint – az elmúlt évtizedek kialakult viszonyaira, a „kádárizmusra”, a primitívségre, a „mutyira”, mert ezzel saját magát tagadná meg.

Éppen ezért, most először, a konzervativizmusnak mint szemléletmódnak és politikai kormányzásnak, aktívnak, beavatkozónak, alakítónak és kezdeményezőnek kell lennie. És ez a legnagyobb kihívás a konzervativizmus, a konzervatív politikusok és gondolkodók számára: Hegel „ami valóságos, az ésszerű, ami ésszerű, az valóságos” tételét nem fogadhatják el, mert akkor a kommunizmust fogadnák el. És ezt nem kellene tenniük. Ugyanis a konzervativizmus akkor válik mégis dogmatikussá és ideológiává, sőt utópikussá, ha azt gondolja, hogy egy totálisan szabadságellenes, tradíció-ellenes és diktatórikus rendet is tudomásul kell venni, ha már létrejött. A konzervatív politikai és kulturális elitnek értenie és éreznie kell, hogy ha a szocialista és balliberális elittel kiegyezik bármilyen szinten – csak azért mert utóbbiak sokáig a hatalomban voltak és sok területet „elfoglaltak” és ha már így van, hát így van -, akkor alapjaiban érti félre szerepét és konzervativizmusát. A konzervativizmus sem lehet dogmatizmus, csak azért, mert az kényelmesebb, mármint kényelmesebb elfogadni, hogy posztkommunisták hálózatai uralják nagyon sok helyen még mindig az országot.
 Csak utalok rá: nem lett volna szabad hagyni Gyurcsány Ferenc őrült tobzódását sem az elmúlt években, pusztán abból kiindulva, hogy a konzervatív ember és politikus „erőszakosan” nem avatkozik be a dolgok folyásába.

S a mai korszakra visszatérve: bizony, forradalmi módon robbant be a hatalomba a konzervativizmus, s kezdeményezőkészségét a továbbiakban sem veszítheti el. Kreatívnak kell lennie: olyan intézményeket és szokásokat kell meghonosítania, melyek az évszázados tradícióknak megfelelnek, ám immáron 21. századi formában és tartalommal.  Emellett pedig nem szabad engedményeket tenni a posztkommunista és ultraliberális hálózatok kulturális és pénzügyi akaratának pusztán csak azért, mert azok „vannak”. Nem szabad kiegyezni velük egy sajátos elitizmus jegyében, mely arról szól, hogy a „tömegek” ostobák és buták, a civil társadalom pedig egy nevetséges gondolat; nem szabad megtartani a magyar társadalmat kasztrendszer-szerű helyzetében, pusztán csak azért, mert az elmúlt negyven év „történelmileg így alakult”.

Vagyis, a konzervativizmus sem lehet dogmatikus és utópikus. Ellenkezőleg, a valóságból kell kiindulnia, mely valóság itt és most Magyarországon elfogadhatatlan, az ország ugyanis mélyponton van, s ez pedig nem „ésszerű”. A konzervativ embernek tehát cselekednie kell, különben nem marad más belőle, mint jelenlegi privilegizált helyzete, amivel semmire sem jutunk.

Ha jól értem, ez is a miniszterelnök üzenete.

Szerző
CÖF

Szólj hozzá!

Kövessen minket a hírportálunkon és A közösségi médiában!