Az elmúlt hónapokban feje tetejére állította életünket a járvány. Az addig megszokott dolgaink helyett mindennek az ellenkezője vált érvényessé. Ránk telepedett a félelem, bizonytalanság érzése.
Sok millió magyar lelkére ült a döbbenet, félelem és bizonytalanság száz évvel ezelőtt is, amikor 1920 június 4-én aláírták a trianoni békediktátumot, mely szerint Magyarországot /azóta is a világon példa nélküli módon/ megcsonkították. Ezt meg lehet tenni? Hazát el lehet rabolni? Családokat szét lehet szakítani? Javainkat szét lehet hordani? Ezer éves történelmet, gyökereket figyelmen kívül lehet hagyni?
Lehetett. A nagyhatalmak érdekei ezt kívánták: mert Magyarország erős volt gazdaságilag, szellemileg és nemzetileg. Ám azóta sem vesztünk el, nem olvadtak be elszakított nemzettestvéreink, és főleg nem felejtettünk. Kilencszáz kilométerre az anyaországtól a gyimesi csángók ékes magyar szóval fogadnak bennünket s könnyes szemmel mesélnek az öregek életükről, ha anyaországival találkoznak. Székelyföldön híven őrzik nemzeti hagyományaikat, nem lettek románná. A Felvidéken még mindig hallatszik magyar szó, rendületlenül és hibátlanul áll Lőcse városfala, Kassa óvárosa csodálatos magyar építészeti remekeivel van tele. Délvidéken is őrzik még magyarok anyanyelvüket, hagyományaikat, szokásaikat.
A trianoni gyalázatot nem feledhetjük el, míg egyetlen , magát magyarnak valló embert tudunk az ezeréves határokon belül, ápolnunk kell kapcsolatainkat, segítenünk kell elszakított testvéreinket, mert mi vagyunk az anyaország s az anya nem hagyja cserben egyetlen gyermekét sem! Örülhetünk, hogy összetartozhatunk a világon bárhol élő magyarokkal, s kötelességünk gyermekeinkben is táplálni ezt az érzést.
B. I.-né
