A CÖF égisze alatt szerveződött mozgalom, amelyet Szabó Zoltán szavával „szellemi honvédelem”-nek neveztünk el, olyan emberekből áll, akik napi kenyérkereső munkájuk mellett életük szerves részének tekintik a haza sorsával való foglalkozást. Nem tudnak és nem is akarnak közömbösek maradni a köz ügyei iránt, ezért nemcsak figyelemmel kísérik, de alakítják is a folyamatokat véleményeikkel és javaslataikkal. Egy sajátos tudásbázis jött így létre , amely folyamatosan gyarapszik, új probléma felvetésekkel és a megszokottól eltérő megközelítési módokkal gazdagítva az elmúlt huszonöt év pártok uralta politikai kultúráját. A CÖF-CÖKA és a szellemi honvédelem révén az elmúlt két évben már sikerült lerakni egy viszonylag új diszciplína, a civilitika alapjait. A napjainkban a témában szerveződő szimpóziumok már az eddigi tapasztalatok rendszerezését és a hosszú távú elméleti megalapozást szolgálják.
A szellemi honvédő munka talán soha nem volt fontosabb, mint most, amikor a nemzet szuverenitása, identitásának megőrzése mellett elkötelezett emberek és közösségeik azokkal az erőkkel néznek szembe, amelyek az Európai Uniót nyilvánvalóan a népek olvasztókohójává kívánják átalakítani. Tudjuk, hogy van erő, amely megakadályozza a föderatív uniós elképzelések mindenáron történő keresztülvitelét, de ezt az erőt egész Európa számára nyilvánvalóvá kell tenni, föl kell mutatni.
Hazánkban is evidencia a két tábor szakadatlan ellentéte és elkeseredett küzdelme, de valójában világméretekben zajlik az ideológiai csata, helyi fegyveres konfliktusokkal fűszerezve. A tét nem kisebb, mint hogy a globalizáció eszméje és ellenállást nem tűrő gazdasági-politikai gépezete képes lesz-e legyőzni az önálló nemzetek Európájának karakteres, szubszidiaritásra épülő rendszerét.
A csapatok mindkét oldalon felsorakoztak. Most már a túlélés, a „ki kit győz le” a kérdés. Ha nehéz is, ideje tudomásul vennünk, hogy a kiegyezés immár lehetetlen.
A szuperbirodalom hadseregének központi erejét a pénz, a fegyverek, és a neoliberális média támogatásával működő, liberál-fasizmusra hajló pártok alkotják.
Ezzel szemben a klasszikus demokrácia hívei az emberekre, az egyre tisztábban látó, a nagy médiaálomból fokozatosan a valóságra ébredő polgárságra támaszkodnak, a „józan paraszti ész”-re, vagyis a nép erejére.
Európa döntés előtt áll, amelyhez egy nem kis horderejű egyenletet kell megoldania. Azok a lépések, amelyeket az egyenlet innenső oldalán, vagyis most, a következő hetekben-hónapokban és években teszünk, visszavonhatatlanul meghatározzák az egyenlet túloldalát, ahol eldől, vajon gyermekeink és unokáink életében egyáltalán megőrizhető lesz-e még a nemzeti önrendelkezés és a szuverén magyar államiság.
A lélektelen, a pénz mindenhatóságára alapozott szuperhatalmi törekvések elsöprő gazdasági erejükkel ezzel az alapvető emberi, közösségi és nemzeti igénnyel szemben állnak. Csakhogy a legerősebb birodalmak is összedőlnek, és vesztüket mindig az okozza, ha elhiszik magukról, hogy számukra nincs határ, és a nagyhatalmi cél bármely eszközt szentesít.
A világ nagyot változott, a médiauralom és az információs hatalom birtokában a csúcs-oligarchák túllőttek a célon. A politika és a tudat manipulátorai az eddigi, öröknek hitt siker ellenére előbb-utóbb szembesülnek majd a kudarccal. Rájönnek, hogy kódjaikat megfejtettük, és álnok céljaik önmagukat leplezik le.
A legutóbb átírt kódrendszer szerint, ha már fegyverrel nem sikerült a „demokráciát” más kontinensekre exportálni, akkor a szegénység és a helyi háborúk elől menekülő embermilliókat kell csapdába csalni. A csapda maga Európa, melynek téveszmés vezetői a jelek szerint elhiszik, hogy gyorsan és békésen át lehet írni a bevándorlók tudatát, ugyanúgy, mint gyökeresen eltérő közegben kialakult kultúrájukat. Holott a siker több, mint kétséges. Egy iszlámosított kontinens őslakossága az új honfoglalókkal szemben gyors ütemben fogja elveszteni a valaha a keresztény kultúrából eredő, de már jó ideje gyengülő civilizációs erőfölényét.
Az Európa szervezetébe került idegen testek két fronton támadnak. Miközben az arab világban tovább folynak a háborúk, új ideológiai és fegyveres összecsapások kezdődnek kontinensünk belsejében. Az EU jelenlegi vezetése térdre ereszkedett, és azóta folyamatosan térden áll a világcsendőrség szerepét betöltő USA politikai és gazdasági befolyása előtt. Az Egyesült Államok pedig ugyanúgy, ahogy az arab világban, most Európában jár el az „oszd meg és uralkodj” elve és gyakorlata szerint.
A nemzetállamokon belül pedig eközben megkezdődhet ill. folytatódhat a „párhuzamos társadalmak” kiépülése, melynek következő lépéseként a bevándorlók túlmozgásos vitalitása előbb-utóbb autonómia törekvésekhez fog vezetni.
Az Unió vezetői az illegális bevándorlás „hasznai”-ról beszélnek, és ezzel a népvándorlás jelenségét a legújabb kori rabszolgaság ködösített fogalomrendszerébe próbálják helyezni. Amint az első, több nemzedékkel ezelőtti bevándorlók Nyugat-Európába áramlása idején, most is azt gondolják, hogy az új „rabszolgák” majd elvégeznek minden olyan munkát, amellyel a szociális segélyből élő európaiak már nem szeretik bepiszkolni a kezüket.
Csakhogy ez a gondolkodás ezúttal alapjaiban téves. A mai migráns felkészülve érkezik, és azonnal nehezményezi, hogy kizsákmányolják. „Ismeri a jogait”, és nem tűri, hogy német, francia vagy éppen svéd szomszédai kevesebb munkával jobban éljenek nála. A migránsok számának növekedésével a munkavállalói öntudat is fölcsap, a munkahelyeken feltehetőleg szaporodnak majd a szakszervezeti tiltakozások, az utcán pedig garázdaság, gyújtogatás, erőszak és kődobálás formáját ölti majd az elégedetlenség.
Akár tetszik, akár nem, a védőfalakat most azonnal, a 24. órában kell felállítani. Közös uniós elhatározással meg kell védeni a schengeni külső határokat és a Dublini Egyezményt.
A magyarországi szellemi honvédők is ezen munkálkodnak. Egy közösség erejét, akár párt, akár civil szervezet, az dönti el, hogy hány embert tudhat maga mögött őszinte meggyőződés alapján. A CÖF-CÖKA ma a Kárpát-medence legnagyobb civil szervezete. Ezt a megtisztelő pozíciót csakis a polgárok akaratából lehet elfoglalni, és csak addig, amíg a polgárok is így gondolják. A Békemenet százezreinek kiállása a magyar kormány szuverenitást védő politikája mellett megcáfolhatatlan tény volt, amelyet az Európai Unió vezetői és baloldali pártjai is kénytelenek voltak tudomásul venni. Olyan védekező erődemonstráció történt Budapesten, amelyen kicsorbult minden pártideológiai fegyver, és amelyen elbukott a neoliberális ellenzék Brüsszelből támogatott, hatalom visszaszerzésre irányuló, nemzetáruló puccs-kísérlete.
A CÖF-CÖKA kétirányú információrendszert működtet. Mind adó-, mind vevő-állomással rendelkezik. Szerintünk a helyes információ kezelés alapvető szabálya, hogy először a bejövő információt kell fogadni és feldolgozni, majd annak eredményeként sugározni kifelé a közös véleményt. Így lehetünk a nemzeti haladó konzervativizmus – jelenleg, és már hosszú ideje többségben lévő – támogatóinak szócsöve.
A magyarországi baloldali ellenzék ezzel szemben a kommunista hazugságvilág ártó örökségét viszi tovább. Azonban ebben a politikai szótárban is akad néhány gyöngyszem. A „huncut” hruscsovi mondás megérne egy értő elemzést. Nyikita egyszer azt találta mondani, hogy „A politikusok mindenütt egyformák, ígérnek neked új hidat, még ott is, ahol nincs folyó.”
A baloldali civil emberek érzelmeire apelláló bábfigurák, miután eltapsolták a nemzeti vagyon nagy részét, most a kormány és a nép erőfeszítései révén javuló költségvetésből osztogatva kívánják szavazati bázisukat megerősíteni. Elképesztően rövidlátó, populista pénzügyi ötletekkel próbálnak népszerűvé válni, miközben rég elfelejtették, hogy a nyolcéves kormányzás rabló tetteiért és a költségvetés manipulálásáért még mindig nem kértek bocsánatot a magyar emberektől.
A másik oldalról, azaz jobbról közelítve viszont örömmel nyugtázhatnánk, hogy a szellemi honvédők által megfogalmazott, és a CÖF-CÖKA által a társadalom felé visszasugárzott ötletekhez a JOBBIK is – még ha jelentősen megkésve, de a forrást közzétéve – megjeleníti a maga elképzeléseit. Példaként, amikor elkezdtük szervezni a civil önkénteseket a fizikai határzár munkálatainak segítésére, gyorsan felkapták a kezdeményezésben megbújó, pártjuk javára fordítható lehetőséget.
A tény azonban egyértelmű, a honvédség az elmúlt években közel 4000 önkéntes tartalékos katonát képzett ki, akik ma is rendelkezésre állnak. Ehhez képest a két jobbikos országgyűlési képviselő belépési kérelme az önkéntes honvédek táborába csepp a tengerben. A történelem már bizonyította, hogy a haza veszélyeztetettsége esetén „mindnyájunknak el kell menni”.
Látható, hogy időnként az ötletgazda CÖF-CÖKA oldalvizére kerül a JOBBIK. Például abban a felvetésben is, miszerint a migráció fő kérdéseiben az Unió minden tagállamában népszavazást kellene kiírni. Páva utcai demonstrációnkon Bayer Zsolt szájából szó szerint elhangzott, amit most a JOBBIK csak ismételgetni tud. A CÖF-CÖKA annak is tudatában van, hogy az uniós, e tárgykörű jogszabályozás áldemokratikus, és nem véletlen, hogy a polgári kezdeményezések sorozatban zsákutcába futnak.
Innovatívnak lenni nem könnyű és a konstruktivitás sem egyszerű feladat. Örömmel kell fogadnunk, ha a kormány elsőként foglal állást a hazánkat érintő fontos kérdésekben. Ez történt, amikor is az Európai Bizottság által ránk erőltetni kívánt migráns kvótarendszert azonnal elutasította. Ilyen esetben sem szégyen a jó döntés mellett kiállni, azt megerősíteni és hozzá csatlakozni.
Végül le kell szögezni: a pártérdekek fölötti, össz-nemzeti célokat szolgáló szellemi vetélkedő számunkra nemes verseny, melyben a részvételt magunkra nézve a győzelem igénye nélkül is kötelezőnek tekintjük.
HELYTELEN A MAGUKAT „liberális”-nak nevezőket ilyen címke alatt emlegetni, mert ők valójában ILLIBERÁLIS anarchisták, akik szerint csak azokra vonatkozik a „véleményszabadság” akik
velük egyetértenek,mindenki más náci, nyilas, fasiszta, akinek KUSS.
A migránsok olyanok mint a só egy tányér levesben: egy csipetnyi javítja, míg ha az egész csomagot beleönti az ember, a leves ehetetlen, sőt mérgező lesz tőle.
Csizmadia úrral csak egyetérteni tudok.
Iszlám invázió, mint civilizációs katasztrófa előszele
Döbbenten nézem az iszlám inváziót, és az UNIÓ vezetőinek tehetetlenségét. A germánok 406 szilveszterén családostul átkeltek a befagyott Rajnán, és 70 évvel később letaszították trónjáról az utolsó római császárt. A birodalom barbár királyságokra szakadt. Most valami ehhez hasonló van készülőben, fegyverek nélkül. A Németországba bevándorlók száma év végéig várhatóan meghaladja milliót, amit majd megsokszoroz a családegyesítés. Európa újra ostromlott várrá lett! Egyes vélemények szerint szükség van bevándorlókra, hiszen Európa őshonos lakossága vészesen elöregedett és e miatt hiányzik a munkáskéz, mások szerint nem, mert ez a folyamat néhány generáció alatt az őshonos lakosság kisebbségbe szorulásához, és civilizációnk összeomlásához vezet.
A történelem tanúsága szerint a népvándorlásokat megállítani igen nehéz, mert a puszta létért való küzdelem előbb, vagy utóbb, minden akadályt legyőz. Ebből következően, a halaszthatatlan tüneti kezeléssel egyidejűleg szükség van az exodus mély okainak, valamint a bevándorlás hosszú távú következményeinek alapos feltárására, mert csak ezek alapján lehet kidolgozni a fenyegető katasztrófa megelőzésének hatékony stratégiáját. Véleményem szerint, e modern exodust az elhúzódó háborúk, az éhhalál és szegénység előli menekülés, a jobb élet utáni vágy és az üldöztetés valamilyen formája (faji, vallási) mozgatja. Az emberkereskedők csupán kihasználják ezt a „konjunktúrát”. Mostanra már az is feltételezhető, hogy e hihetetlen méretű népvándorlást Amerikából, és talán a gazdag arab országokból pénzelik. Az USA pedig a „demokrácia exporttal”, az „arab tavasz” mozgalommal, szétzilálta a mindig is tekintélyuralmi rendszerrel működő arab államokat, melyek egyrészt gátjai voltak a fekete-afrikai és ázsiai menekültáradatnak, másfelől a rend felbomlásával maga, az arab világ is menekült exportáló térséggé vált. Az okok tehát sokfélék, de a megkerülhetetlen alapkérdés mégiscsak az, hogy miért borult fel a Föld biológiai kapacitásának és az emberiség létszámának kényes egyensúlya? Úgy tűnik, a politikusok éppen ezt a problémát nem merik felvetni.
Az ember – még ha ezt sokan nem is akarják tudomásul venni, az ökoszisztéma része, és nem ura, hosszú távon nem vonhatja ki magát a természeti törvények alól. Korábban, az emberiség létszámát a háborúkon túl, alapvetően az élelem mennyisége, valamint a betegségek és járványok szabályozták. Ezekbe a visszacsatolási mechanizmusokba – az ún. harmadik világ kormányai – a korábbihoz képest magasabb szintű orvosi ellátással (óriásit zuhant a gyermekhalálozás), és az élelmiszer termelés fokozásával avatkoztak be. A visszacsatolási mechanizmus eredményeként megnőtt a népesség, majd a folyamat generációnként – egy magasabb szintről – újra indult. Ezt az öngerjesztő folyamatot jól példázza Afganisztán népességének korosztály diagramja, mely az egész harmadik világra jellemző (Forrás: CIA). Normál korosztályeloszlás esetén a középkorúak képezik a népesség többségét, ellentétben a diagrammal, hol a tizenöt alattiak vannak többségben. A közeljövőben tehát kódolva van egy sosem látott mértékű népességrobbanás, a mai menekültáradat csupán gyenge szellő ahhoz képest, ami a várható. A túlnépesedési problémát a fejlődő országok – Kína kivételével – a népesség létszámának korlátozása helyett, az élelmiszer termelés fokozásával kívánták kezelni, avagy nem is törődtek vele. De az élelmiszertermelés jelentős mértékben már aligha fokozható környezetpusztítás, avagy ökológiai katasztrófa nélkül. Az ökoszisztémák pusztítására példa a tengerek túlhalászása, a túllegeltetés miatti sivatagosodás és az esőerdők mezőgazdasági területté való átalakítása. Ezt a helyzetet tovább rontja a globális felmelegedés miatti sivatagosodás, és a tengerszint megállíthatatlan emelkedése. Mi lesz Banglades lakosságával, ha a tengerszint fél, netán egy méterrel megemelkedik? Mindezen hatások eredőjeként – a harmadik világban – a folyamatosan növekvő lakosság megfelelő élelmezése megoldhatatlan, és akkor még nem is beszéltünk az energiaellátás és a fokozott környezetterhelés problémaköréről. Manapság modern gazdaságba beilleszkedni képtelen tömegek menekülnek vidékről városba, miközben a termelékenység állandó növekedése miatt világszerte egyre kevesebb munkáskézre van szükség. Elegendő munkalehetőség azonban a városokban sincs, az életben maradás egyetlen lehetősége, a fölös népesség kivándorlása. Mindezekkel, nem az egészségügy javulását kárhoztatom, hanem azt a mulasztást, hogy a harmadik világban a visszacsatolási mecha-nizmusba való beavatkozással egyidejűleg – Kína kivételével – nem születtek meg a demográfiai robbanás megelőzését szolgáló hatékony intézkedések.
Európa őshonos népei is felelőtlenül avatkoztak be a természet rendjébe, amikor is teret nyert a hatékony fogamzásgátlás, amihez olyan hedonista életszemlélet társul, melyben a gyermek nemkívánatos jelenség. Mivel manapság az őshonos lakosság körében a népesség szinten tartásához minimálisan szükséges 2,1-es szaporodási ráta helyett az egy nőre eső gyermekek száma alig több mint egy, beindult az a tragikus kimenetelű visszacsatolási mechanizmus, melynek eredményeként az őshonos lakosság száma generációnként csaknem megfeleződik. És itt ki kell még hangsúlyozni azt az agyonhallgatott tényt is, hogy szinte minden uniós országban már van olyan nehezen integrálható, alacsony munkakultúrájú népesség, melynek szaporodási rátája többszöröse az őshonos népességnek.
A világ népesedési problémáinak feloldásához le kell szögezni két alapvetést. Egyrészt egyetlen fejlődő államnak sincs erkölcsi alapja ahhoz, hogy felelőtlen társadalompolitikájának következményeit áthárítsa más országokra, másfelől a fejlett országoknak sincs erkölcsi alapjuk arra, hogy ökológiai lábnyomuk többszörösen meghaladja saját országuk területét, mert ezzel más országoktól vesznek el életteret. (Az ökológiai lábnyom az a föld-, illetve vízterület, amely egy bizonyos népesség és életszínvonal végtelen ideig való fenntartásához szükséges, illetve megtermelt hulladékai környezetkárosítás nélkül eltüntethetőek.) E két alapvetésből következik a megoldás lehetősége és kötelezettsége: egyrészt helyre kell állítani a Föld biológiai kapacitásának és népességének megbomlott egyensúlyát, ami a második világháború után borult fel, másfelől az anyagi javak elosztásában méltányos kiegyezésre van szükség a szegény és gazdag országok között. (A diagram a népesség százalékos növekedését mutatja. Forrása ENSZ statisztika.) A Global Footprint Network 2009. évi jelentése szerint, amíg a mai, hétmilliárd ember számára India életszínvonalán elegendő lenne fél bolygó, addig az USA életszínvonalán ehhez már öt bolygóra lenne szükség. Levonható tehát a következtetés: a fogyasztói társadalmon, mint világrend hazugságon alapul, és a sokat hangoztatott fenntartható fejlődés az emberiség mai létszáma mellett üres frázis. A probléma valódi súlyát az érzékelteti, hogy már mi is „hedonizálunk”, mert átlagos magyarországi életszínvonal viteléhez is másfél-két Földgolyóra lenne szükség. A népességrobbanás megállítása érdekében, a demográfiai viszonyokba való vaskézzel történő beavatkozás a harmadik világ kormányaira hárul! De ki kell hangsúlyozni azt a tényt is, hogy a probléma kialakulásában „társtettes” a globalizáció is. Az áruk, szolgáltatások és a tőke szabad áramlása egyrészt százmilliókat robbantott ki ősi, egyszerű életvitelükből, másfelől, olyan piramist hozott létre a világ országaiból, melyben felülről lefelé nő a szegénység és a kizsákmányoltság. A szegénység egy állapot, a kizsákmányoltság viszont maga a reménytelenség, mert a piramis csúcsán levő országoknak nem fűződik rövidtávú érdekük a rendszer megváltoztatásához, életszínvonaluk csökkentése árán. Ez jól láthatjuk mi is, hiszen a multik ugyan azon a teljesítményért harmadát-negyedét fizetik a Lajtán túli bérekhez képest. (Ha valami, akkor a kizsákmányolás sérti igazán az emberi méltóságot!) A helyi háborúkon túl, véleményem szerint a túlnépesedés az a hajtóerő, amely az exodust a mélyben mozgatja.
A helyzet drámai, a megoldás kereséséhez higgadt, szakszerű és lényegre törő vitára lenne szükség. E helyett, a politikusok a bevándorlás terheinek igazságosabb elosztását sürgetik, és a köz-beszéd arról szól, hogy mik legyenek a befogadás feltételei? De mi oldódna meg akkor, ha Európa a reményüket vesztett sok százmillióból – mondjuk tíz év alatt – befogadna ötven milliót? Az égvilá-gon semmi, hiszen a szegénység tartalékai kimeríthetetlenek. Ugyanakkor, az alacsony munkakultúrájú, nyelvet nem beszélő tömegek bevándorlásával Európa elöregedéséből fakadó problémák sem orvosolhatóak. Európa demográfiai problémáiba is kemény kézzel kell beavatkozni, elsőként helyre kell állítani a család intézményének becsületét. Mivel a gazdaságban a termelékenység megállíthatatlanul nő, ez némileg kompenzálhatná a fogyó népességből fakadó ökonómiai problémákat. A feladat végrehajtásához a liberálisok kedvence, az ún. „éjjeliőr állam” helyett erős államra van szükség! Továbbá, mivel szabályozni csak zárt rendszereket lehet, véleményem szerint az Európai Uniónak fel kellene mondani a szabadkereskedelmi megállapodásokat.
Fentieket összegezve, a bevándorlás tüneti kezelésével egyidejűleg, a világ államainak min-denütt erős kézzel kellene beavatkozniuk a demográfiai viszonyokba, másfelől méltányos kiegyezésre lenne szükség a gazdag és szegény országok között, azaz a ma uralkodó gazdasági világrend felülvizsgálatára. A kiútkeresést viszont lehetetlenné teszi az ún. „politikailag korrekt” beszédmód, mely az AIDS-vírushoz hasonlóan, a társadalom védekezőképességét bénítja meg, mivel nem lehet nevén nevezni a problémákat. A helyzet olyan, mintha egy elszabadult, szakadék felé száguldó vonat őrült utasai lennénk. A vészféket meghúzni szándékozók kezét valakik lefogják, a többiek pedig az első osztályú kocsi felé tülekednek. Véleményem szerint, ebben a helyzetben Gripen vadászgépek helyett mozgékony, korszerű szárazföldi hadseregre van szükségünk, továbbá össze kell fognunk a balkáni államokkal, mert erre tanít a történelem. A XIV. században a jelentéktelen oszmán emírség néhány évtized alatt azért volt képes elfoglalni a Balkánt, mert a balkáni államok állandóan egymással hadakoztak, sőt Bizánc a szerbek és bolgárok elleni harcához oszmán segédcsapatokat bérelt fel. Európának ezzel az öngyilkos stratégiával kellene szakítani, és össze kellene fogni a muzulmán hódítás ellen! Kísérteties a hasonlóság a bizánci császár, és Merkel kancellár asszony hívószava között, ugyanis egyikük sem volt tekintettel tettének várható következményeire.
Javaslatom a probléma tüneti kezelésére: a NATO tengerészeti egységei szedjék össze a me-nekültekkel teli csónakokat. Az embercsempészek csónakjait semmisítsék meg, a rajtuk levő menekülteket pedig osszák el azon országok között, melyek szétzilálták az arab világot, különös tekintettel az USA-ra.
20015.szeptember 29.
Bartha Pál ny. erdőmérnök
Telki