Bencze Izabella

Mi, magyarok nem akartuk. Mi figyelmeztettünk, hogy tragédia lesz a vége. De az európai hatalmi játszmák, és államjogi kötöttségeink miatt kénytelenek voltunk besétálni a csapdába.

Hogy milyen érzés, amikor a magyarok összefognak? Nagyszerű. S hogy milyen eredménye lehet? Példamutató. Főként, ha jó célért, érdek nélkül, önzetlenül történik. Mint történt a tavaly szeptemberben leégett székelyföldi katolikus atyhai templom újjáépítése érdekében.

Isten és a magyar igazságszolgáltatás malmai néha lassan őrölnek. De őrölnek, és ez megnyugtató.

Szeretném a gondolataimat négyszemközt megosztani önnel, de erre nyilván semmilyen esélyem sincs.

Az emlékezés a szervezetnek az a képessége, amellyel eltárol, megőriz és előhív korábban szerzett információkat. De mint mindent, ezt a képességet is lehet fejleszteni vagy éppen gátolni. Ez utóbbit irányított felejtési hatásnak nevezik a hozzáértők.

Lehet, hogy ilyen műfaj még nem szerepelt a honlapunkon, de talán nem lesz haszontalan egy olyan eseményről szóló beszámoló, amit személyesen volt szerencsém átélni november 25.-27. között az USA-ban, Clevelandban.

Sir Bryan Cartledge „Megmaradni” című, Magyarország történelmét feldolgozó nagy ívű művéhez John Lukacs írt előszót, amelynek első mondata így szól: „Kívülállónak nehéz feladat megírni egy ország történelmét, kiváltképpen, ha az ország nyelve különleges, és történelme véget nem érő önvédelmi és függetlenségi harcok sorozata.”

Napjainkban a leggyakrabban emlegetett magyar név: a Soros. Sajnos nem Hosszú Katinka, nem Puskás Öcsi, nem Miklósa Erika vagy Semmelweis Ignác nevét emlegetjük nap, mint nap, hanem Soros Györgyét.

Az új, modernkori népvándorlás, vagy inkább menekültáradat kapcsán nem tud nem eszembe jutni Tiborc híres mondata a Bánk bán-ból: „…de ...