Véghajrá

Igen, a véghajrában vagyunk. Mármint ami az önkormányzati választásokat illeti. A kényszertömörült ellenzék illusztris képviselői meghibbant kaméleon módjára változtatgatják magyarázataikat a Karácsony-féle őszödi beszéd létrejöttéről, tartalmáról, elvetve az összes elfogadható, reális keletkezési körülményt. Persze, hogy ezt teszik, hiszen néhány nappal a választások előtt életveszélyes lenne a szoclib oldalra nézve, ha egyértelműen bebizonyosodna, milyen végtelen annak az egyet nem értésnek a tárháza, amely szétfeszíti az ellenzéki pártok egymás iránti gyűlölet-lufiját. Hogy mire mennek a hiteltelen magyarázkodással, majd elválik.

A tétet ennek ellenére emelik, hiszen az új uniós üdvöskék, Dobrev, Donáth, Cseh, no és a régi-új Újhelyi egyidejűleg mindent elkövetnek Brüsszelben, hogy lejárassák, tönkre tegyék, ellehetetlenítsék a kormánypárt uniós képviselőit, reményeik szerint természetesen Orbán Viktort, és bedöntsék ezer éves magyar értékeinket. Látszólagos részsikereik azonban csak csaták. A háborút a végén kell megnyerni.

Az ellenzék szándéka egyértelmű: ők nem önkormányzati kampányt folytatnak, hanem a globalisták és a nemzetállamok képviselői közötti háborút vívják, önkormányzati sztaniolba csomagolva. Nem a jobboldal kezdte a háborút. Mi a helyi képviselő testületek tagjait, és polgármestereket akarunk választani, akik majd építik, szépítik településüket. Az ellenzék viszont meg akarja buktatni a kormányt többfrontos támadási taktikával, és azzal az elképzeléssel, hogy amennyiben október 13-án többségük lesz, azzal beteszik a lábukat az ajtónyílásba. S remélik, hogy az ajtót már 2022-ig nem lehet visszazárni. Nincs kétségem afelől, hogy az elképzelés eszmei irányítója nem más, mint Gyurcsány maga. Karácsony csupán egy gyenge eszköz a kezében, de Ferink számára így a legjobb. Ezért nézzék el nekem, ha most nem csupán „Gerivel” foglalkozom, hanem egy kicsit a múltba révedek, és a szemkilövető korábbi „hőstetteire” emlékeztetek.

Karácsony dolgairól csak annyit, hogy elképesztő ügyességgel forgott saját maga körül, míg az ellenzék több, de egyfelé húzó, csak más nevű pártocskáit megkóstolva visszatért szellemi atyjához. Hiszen Karácsony az általa vélt polihisztorságát a Miniszterelnöki Hivatal politikai tanácsadójaként gyakorolta 2002 és 2008 között, márpedig arra a területre elég hamar bepuccsolta magát miniszterelnökként a szemkilövető. Valószínű oly erős ez a kapocs, hogy valódi karriert gondolva magának Karácsony visszatért a reggel, este, meg éjjel is hazudozó ellenzéki vezér keblére, bárhogy is fújnak néha egymásra. Persze nem is tehetett mást. Egyrészt, mert az önazonosság hiánya gyengévé tesz, másrészt meg az én meglátásomon kívül milliónyi apró jele van annak, hogy ha anyázva is, de mégis összefogó magyar ellenzék irányítója egyértelműen a hatalomittas Gyurcsány, akinek egyáltalán nem érdeke Karácsony győzelme. Az ő érdeke az ellenzék minél erőteljesebb szétzilálása, hogy aztán – megváltóként – nyíltan is átvehesse az ellenzéki vezér szerepét. Karácsony meg annyira ostoba, hogy a vezér gondolatától megrészegülve ő is úgy véli, hogy a főpolgármesteri szék megpályázása egyenlő a kormány megdöntésének lehetőségével. Nem veszi észre, hogy ez az álom nem az övé, hanem Gyurcsányé, és kedves nejéé. Nem veszi észre azt sem, hogy ő csupán eszköz a gyakran bérmálkozó kezében. Eszköz, amit majd úgy dob el, mint ahogy Karácsony tette egy magyarázkodásában a macskabőrbe bújt gazdasági szereplőkkel… De ne becsüljük le ezt a felállást. Van benne némi erő, rengeteg hazugság, megtévesztés, politikai zsarolás, rémhírterjesztés, és nem is jelentéktelen verbális erőszak, amelyhez intenzíven felcsatlakozott a kedves feleség, Dobrev Klára, hirtelen jött zöldbe hajlóan vörös uniós megdicsőülésével, és rettentő nagy egójával.

No de inkább nézzük a tényeket, mi is történt 2008-ban, Gyurcsány országlása alatt? Az államadósság a 2002-es 8000 milliárd forintról 19 000 milliárdra növekedett. Mégis hitelt kellett felvenni az államcsőd elkerülése érdekében. Így erre az államadósságra jött rá az elhíresült IMF –csomag mintegy 5000 milliárd forintnyi készenléti hitele, amelyet kiegészített a Nemzetközi Valutaalap, és a Világbank több milliárd eurós kölcsöne. Ezért a hitelcsomagért kemény feltételeket kellett vállalni, és fel kellett adni a gazdasági szuverenitásunkat. Hja, Karácsony is jó kis politikai tanácsokat adhatott. Ekkor vállalta a Gyurcsány kormány a közszféra 13. havi fizetésének, és a 13. havi nyugdíjaknak az eltörlését, strukturális reformként pedig a családi pótlékra való jogosultság 23 évről 20 évre való leszállítását, a készpénzben biztosított gyermekgondozási díj időtartamának legfeljebb két évre való csökkentését; a gáz- és távfűtési támogatás további szűkítését; a háztartások iskolai étkeztetéshez való hozzájárulásának növelését, az önkormányzati kiadások 120 milliárdos csökkentését. S az összes megszorítást a 2010-ben megválasztott új kormány nyakába zúdították. Gyurcsány már akkor is előre gondolkodott… Csupán csendben jegyzem meg, hogy a hitelcsomag visszatörlesztését az Orbán kormány 2011-ben kezdte meg, és 2016. április 6-án be is fejezte, mindazon eredmények elérése mellett, amelyet 2010 és 2016 között megvalósított. William Easterly neves amerikai közgazdász egy ország miniszterelnökének a saját országa GDP-re gyakorolt hatását vizsgálva táblázatokat készített az adott országra nézve legkártékonyabb, azaz legrosszabb vezetőkről. Gyurcsány itt olyan előkelő társaságba került, mint a hírhedt diktátor, az ugandai Idi Amin, vagy a vörös khmer kambodzsai kommunista Pol Pot. A listán 17-ik a kongói Mobutu, és előkelő pontszerző helyen őt követi 18-ikként Gyurcsány Ferenc, aki e lista szerint a világ 18-ik legkártékonyabb vezetője. Így aztán valóban méltó eszköz a kezében a rendkívüli felkészületlenségéről elhíresült Karácsony. A gyurcsányi kártékonyság továbbvitele legalább fővárosi szinten is biztosított lenne, ha Karácsony győzne. Tényleg ezt akarná Budapest lakossága?

A „brutális épület” szóösszetételt az összepréselődött ellenzék főpolgármester-jelöltjének köszönhetjük, aki a Nemzeti Múzeum épületét jellemezte így, amikor ki tudja hányadik szégyenteljes tudatlanságával a Liget projekt részeként említette a Kárpát medence tárgyi-és szellemi örökségét 1847 óta gyűjtő, őrző és bemutató Múzeum körúti szentélyt. Gondolom, ebbe a 172 évbe csak belefér Karácsony általános iskolai korszaka, amikor kötelező volt ellátogatni a Nemzeti Múzeumba, bár lehet, hogy a jelölt úr onnan is hiányzott, mint a Fővárosi Közgyűlés ülésnapjairól. Ha már Karácsony, és a Nemzeti Múzeum ilyen szépen összenőtt, nézzünk még egy percre a múltba.

1919. október 5-én, vagyis pontosan száz éve történt, hogy a román hadvezetés bízva abban, hogy Erdély Románia része lesz, jogosnak gondolta, hogy akár erőszakkal is elvigye a „brutális épületben” őrzött, Erdélyhez kötődő muzeális tárgyakat. Fejérpataky László, a Nemzeti Múzeum akkori igazgatója végtelen bátorsággal mondott nemet a fenyegetően fellépő román Serbescu tábornoknak és a 14 üres kamionnak, amelyek a magyar kincseket voltak hivatottak elnyelni.  Az igazgató kötötte magát ahhoz, hogy a Szövetséges Katonai Bizottság átvette a Múzeum felügyeletét, és ezért nem adhatja ki a kulcsokat. A román tábornok tartva a nyugati nagyhatalmak által Budapestre, a román túlkapások megakadályozására küldött Katonai Bizottság fellépésétől, akkor elhagyta a múzeumot, de megígérte, hogy másnap visszajön, és elviszi a kincseket. A múzeumba azonban megérkezett Harry Hill Bandholtz tábornok, a Bizottság amerikai tagja, akit végtelenül irritált a románok erőszakos, és az Antant döntéseit semmibe vevő arroganciája. Bandholtz csak úgy jutott be a „brutális épületbe”, hogy lovaglópálcájával rendet vágott az épületet őrző román katonák között, majd egyszerű papírral leragasztotta az ajtót a következő felirattal: „Ezt az ajtót a Szövetséges Katonai Bizottság parancsára pecsételték le. H. H. Bandholtz, soros elnök.” A múzeum kifosztását ez a papír mentette meg. A lovaglópálca a Nemzeti Múzeum állandó kiállításán látható… S ha már Karácsony megtanulta, hogy hol van a Nemzeti Múzeum, nem árt, ha azt is megjegyzi főnökével együtt, hogy értékeink tönkretételének megakadályozására manapság is van tábornok, papír, meg ostorként funkcionáló lovaglópálca. A tábornok ezúttal a normálisan gondolkodó budapesti szavazók sokasága, a „megállj”-t parancsoló papír a szavazócédula, az ostorcsapás pedig maga a szavazás, október 13-án.

Szerző: Bencze Izabella jogász

Gyalázkodásuk dicséretnek számít

A politikai ellenfelet mocskolók, hülyézők, sírba kívánók gyűlöletcunamijának forrása.

Szeretném rögtön az elején tisztázni, hogy kormánypárti nyugdíjas vagyok, aki vállalja a magyarságát, hisz a nemzetben, a kereszténység erejében, a férfi és nő kapcsolatában, az általuk alapított családban, a polgári életforma biztonságában, valamint ellenzi az illegális bevándorlást. Ha jól számolom, a fentiekből származóan legalább kilenc olyan főbűnöm van, amely miatt a szocialista, globalista, ultraliberális és zöld ellenzék azonnal máglyára küldene.

A globalisták eszmerendszerében a halálos bűneim ugyanis eleve olyan morális ballépések sorozatát testesítik meg, amelyek miatt azonnal járnak a pokolbéli, kollektív büntetések. Haladéktalanul kirekesztenek az emberi létformából, patkány vagyok, esetleg birka, megbélyegzett rasszista és homofób, továbbá 9000 forintért megvásárolható agyatlan hülye. Persze vagyunk ezzel így pár ­millióan ebben az országban. De köszönjük, azért jól elvagyunk, és továbbra is oda szavazunk majd, ahova eddig is évek óta.

Miután a virtuális pokolból visszatértünk a földre, azért szögezzük le: nem mi járatjuk le magunkat, és nem mi állítunk ki magunkról „emberhez méltatlan” bizonyítványt. Nem tudom, hogy a minket megalázni kívánó ellenzékiek ismerik-e az „omnia munda mundis” latin kifejezést? Népszerű fordításban ez annyit jelent, hogy mindenki magából indul ki. Pontosabb fordításban inkább úgy hangzik, hogy a tisztának minden tiszta, vagy hogy a becsületes ember mást is becsületesnek gondol.

Tartok tőle, hogy Bangónénak, Balla Istvánnak, Gyurcsánynak, vagyis a minket gyalázóknak és hülyézőknek ez így kicsit érthetetlen, mert talán nem ismerik az emberi tisztaság vagy a becsület fogalmát, vagy legalábbis mást gondolnak róla, mint mi, az emberi közösségből kirekesztettek. Ezért inkább az állítás tükörképét idézem: omnia immundia immundis. Azaz minden szennyezett a szennyezett ember számára. És itt nem a fizikai szennyről van szó.

Ugye, kedves – politikai ellenfelet mocskoló, állathoz hasonlító, hülyéző, sírba kívánó – nemzettársaim, így már jobban felfogják, honnan is indul az ellenünk irányuló gyűlöletcunamijuk? A saját lelkükből. Mert nem adhatnak mást, csak mi lényegük. Mint Lucifer.

De lehet, hogy mélyen tévedek, és önök csupán ostobák, akik egyszerűen túlbecsülik önmagukat. Ezt nem én állítom, hanem a tudósok. Idézek a Transindex.ro portálról: „Ezt a túlbecsülést nevezik Dunning–Kruger-hatásnak. Ez olyan kognitív torzítás, amikor a kevésbé hozzáértő emberek túlbecsülik a saját képességeiket, miközben mások kompetenciáját alulbecsülik […] Természetesen az intelligensebb emberek is kijönnek a sodrukból időről időre, de a kevésbé intelligens személyeknek ez a bevett reakciója arra, amikor a dolgok nem úgy mennek, ahogyan elképzelték. Ha úgy érzik, hogy nem uralják annyira a helyzetet, ahogyan szeretnék, hajlamosak dühösen és agresszíven viselkedni. Ezzel akarják biztosítani a pozíciójukat.

A University of Michigan kutatói egy 600 résztvevő bevonásával készült kutatásban egyértelmű összefüggést találtak az alacsony IQ-szint és az agresszív viselkedés között […] Az ostoba emberek hajlamosak csak azért kritizálni másokat, hogy jobb fényben tüntessék fel magukat. Azt hiszik magukról, hogy mindenki fölött állnak, és mindig gyorsan ítélkeznek. Az előítélet pedig egyáltalán nem az intelligencia jele.” Elég egyértelmű az okfejtés, ugye? Mint tudjuk, a humán intelligencia nem azonos a műveltséggel vagy az iskolázottsággal.

Az intelligencia révén arra képes az ember, hogy tanuljon, fogalmakat alkosson, problémákat oldjon meg, döntést hozzon, és mindezt kifejezze a beszélt nyelvén. Aki csak arra képes az intelligenciája alapján, hogy gyalázza, állathoz hasonlítsa, lehülyézze a másik embert mintegy a problémamegoldás jeleként, annak bizony nagyon kemény gondjai lehetnek ezzel az egzaktan mérhető adottsággal. Mint ahogy az identitással, azaz az önazonossággal is küzdhetnek egyesek. Az identitás alatt ezúttal Illyés Gyula mélyenszántó, igaz gondolatára utalok, amely szerint „magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás dolga”.

Hogy kinél látok e téren nehézséget? Például Dobrev Kláránál, akinél nem tudom, hogy magyarnak ­vallja-e magát. Édesapja bolgár, édesanyja magyar. Legyen most ennyi elég a szülőkről, hogy a férjet már ne is említsük. Gondolom, ahhoz nem fér kétség, hogy Klára asszony magyar állampolgár. Minden bizonnyal papírja is van róla. A kétkedésem nem is erre vonatkozik, hanem arra, hogy az újdonsült uniós képviselőnk lélekben magyar-e? Hogy a lélek magyarságának mi a mérőeszköze?

Vélhetően pont úgy meghatározhatatlan, mint a jogállamiság fogalma. Csak amíg a jogállamiság esetén, mint uniós tapasztalatainkból tudjuk, kettős, sőt többes mérce is alkalmazható, addig a lélek magyarsága esetén meglehetősen szűk a tetszés- vagy a politikai érdek szerinti csapongás lehetősége. Azt mindnyájan tudjuk, magyar az, akinek fáj Trianon. Hogy Klára asszonynak ­fáj-e, nem tudom, így ezen az alapon nincs jogom megítélni. Ezért híres, lélekben is megkérdőjelezhetetlen magyar­jaink gondolataival kísérletezek tovább. Teleki Pál szerint, aki vérzivataros időben, 1920-ban volt a miniszterelnökünk, magyar az, aki lélekben is, tettei­ben is magyar. Ez a megközelítés már közelebb vihet az igazsághoz.

Széchenyi, a legnagyobb magyar a következőket vallotta: nagyon nehéz magyarnak lenni, de aki nem fogja pártját nemzetének, az nem derék ember. Vajon pártját fogja-e nemzetének az, aki nem szavazza meg nemzettársa nemzetközi funkció­ra való megválasztását csak azért, mert az másik pártnak a tagja? Persze ez a kérdés a momentumos EU-s- képviselőhölgyeknél is joggal feltehető. Pártját fogja-e nemzetének az, aki az EU beismerése mellett sem ért egyet azzal, hogy eddig csupán a hazája által finanszírozott határvédelem költségeibe beszálljon az a szövetség, amelynek érdekeit Magyarország már negyedik éve védi? Nemzetét szolgálja-e az, aki nyíltan hirdeti az Európai Egyesült Államok eszméjét? Hogy nemzetpártoló döntések-e ezek, nem akarom én megítélni, inkább idézem Tamási Áront. Szerinte aki embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan.

Döntsön hát mindenki saját ízlésének megfelelően. De hogy miért jutottak eszembe ezek az idézetek? Azért, mert előtte eszembe jutott Madách Imre 1861-es országgyűlési beszéde, amelyben politikai hitvallásáról szól, s amelyben kiemelt szerepet kap a szabadság: „A szabadság alatt értem hazám minden beolvasztástól megóvott integritását, saját ügyei s különösen legnagyobb két kincse: a nép vére és pénze fölötti rendelkezhetés jogának minden idegen befolyástól való megőrzését, nyolcszázados alkotmányos küzdelmeink virágát.” 1861 óta 158 év telt el, és egy rendkívül viharos történelem, amely idő alatt minden nehézség és külső-belső akarat ellenére hazánk megőrizte integritását. Ugye nem gondolják komolyan a gyalázkodóink, agresszív támadóink és számomra nem magyar lelkű politikusaink, hogy átgázolhatnak Madách szellemiségén? Primitív megnyilvánulásaik, hazamegtagadásuk pedig csakis őket minősíti.

Sajnálom, hogy ilyen lelki toprongyban kell leélni az életüket. Én pedig vállalom a következő bűnt is: számomra nem az a fontos, hogy mit mondanak, csak az, hogy ki mondja. Aki számomra magyarnak alkalmatlan, annak egyetlen szava sem érint meg, még ha oly magas pozícióban ül is az illető. Merthogy a malis vituperari laus est, azaz a gonoszok gyalázkodása dicséretnek számít. Én mindenesetre ehhez tartom magam.

Szerző: Bencze Izabella jogász

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/gyalazkodasuk-dicseretnek-szamit-7277342/

 

A fesztiválszezon fel nem fedett árnyoldalai

Magyar Nemzet 2019.08.27.

No nem az amerikai fenegyerekek sztárparádéján alapuló filmek főszereplőiről van szó, akik feláldozhatók, hanem ennek a fura, XXI. századi bulizós világnak az áldozatairól. Kikről is? Mindenkiről, aki szerencsétlenségére olyan helyen lakik, amelynek a környékén a turizmus, a vendéglátás vagy éppen a szavazatszerzés sérthetetlen érdekei miatt nyílt téren rendezvényeket tartanak.

A zajszennyezésről van szó.

Arról a zajszennyezésről, amellyel sajnos a hatalom nem tud, egyes helyeken nem is akar mit kezdeni. A kultúra diktatúrájával végre a helyén foglalkoznak a valós emberi értékekben gondolkodók, de az együttélés kultúrájával, a totális liberális szabadsággal, a gazdasági érdekekkel való visszaéléssel nem foglalkozik senki, kivéve Tarlós Istvánt és néhány jobb érzésű polgármestert. Merthogy a zajszennyezés problematikájának kezelése elsősorban az önkormányzatokra ruházott feladat. Nem jó, hogy a médiumok gőzerővel ontják a különböző fesztiválok, bulik reklámját, s közben egy másodpercig nem esik azokról szó, akik folyamatosan ki vannak téve olyan zajhatásoknak, amelyek egész egyszerűen egészségkárosítók.

Az, hogy az adott lakosságra rákényszerített decibelorgiák folyamatos birtokháborítást okoznak, a kutyát sem érdekli. Lehet mérni a decibeleket, de senki ne gondolja, hogy gazdasági érdekek miatt a hang majd elkezd másképp terjedni, mint eddig. Nem. A hang a Szigetről bizony áramlik, akárhogy is mérik a színpad mellett. Békásmegyeren sokan már rettegnek a következő év augusztusától, mint ahogy a Balatonon élők is menekülnek a Balaton Soundoktól, mert az a fránya víz még a túlparton sem engedi a lakosokat, nyaralókat a megszokott életüket élni.

Lassan befejeződik a fesztiválszezon. Százezrek ünnepeltek a nyári fesztiválok alatt. És ismerjük be, ugyanennyien, ha nem többen tántorognak a fáradtságtól, a kimerültségtől, mert nem tudtak pihenni. No nem a szórakozástól, hanem a rájuk kényszerített zajtól. Őket nevezem csendes sokaságnak, feláldozhatóknak. Ők azok, akiknek tűrni kell, vagy ha pihenni akarnak mégis, pert kell indítaniuk birtokháborításért. Addig legalább vége a buliszezonnak, és megvan a bevétel. Mert úgy tűnik, a hangos kisebbségnek, pontosabban az üzleti vagy más érdekből zajongóknak elévülhetetlen joguk van ahhoz, hogy tönkretegyék mások egészségét, mindennapjait.

Végre egyszer ne dugjuk a homokba a fejünket! Olyan probléma ez, amely hosszú évek óta feszíti a közhangulatot, szembeállít lakókat és szórakozókat, illetve azokat, akik azt hiszik, hogy nekik a közjogi, pénzvilági vagy üzleti hatalmuk miatt mindent szabad. Vagyis vannak az egyesek és a kettesek. Többmillióan nem tudunk azonosulni ezzel az elvvel. Mert elfogadhatatlan, hogy az a típusú üzleti vagy akármilyen cél, amely úgy vonz tömegeket, hogy közben még nagyobb tömegek alkotmányos alapjogait semmibe veszi, elfogadható. Lehet, hogy trendi a nyílt színi buli, de csak olyan helyen lenne szabad tartani, ahol a közelben nincs lakóközösség. Tudom, hogy fontos a fiatalok szórakozáshoz való joga, de az nem alkotmányos alapjog. A pihenéshez való jog viszont az. Vajon melyik az erősebb? S ez bizony egy olyan kérdés, amelyre nem jó válasz a hertzek, a decibelek mérése és a jogszabály szerinti értékek elvi betartása. Mert képtelenség azokat betartani. Hogy miért? Mert a hang fura módon terjed. Függ az időjárási viszonyoktól, az épületek irányától és milyenségétől, folyó- vagy állóvíz közelségétől. A dob borzalmas, monoton lüktetését pedig semmi nem tompítja le.

A WHO adatai szerint csak az EU-ban egymillió egészséges életévet veszítünk el évente a zajártalom miatt bekövetkező stressz, alvászavarok, valamint az ezek nyomán kialakuló szív- és érrendszeri betegségek miatt. A szervezet ajánlása szerint otthonaink zajszintjének nappal nem lenne szabad meghaladnia 40, éjjel a 30 decibelt ahhoz, hogy nyugodtan tudjunk élni, pihenni, koncentrálni. A zajszennyezés fennálló hossza sem lényegtelen. Manapság a magyar lakosság 25 százaléka (2,5) millió ember él az egészséget már károsító 55 decibeles határértéknél nagyobb zajszint mellett, amin már egy kevés emberi jóindulat is segíthetne. Miért kell például Pesterzsébeten, a XX. kerületben éjjel-nappal üzemeltetni nyolc hónapon keresztül egy nappal nyolcvan, éjszaka ötven decibellel csobogó szökőkutat egy lakóháztól úgy húsz méterre, ahol soha nem lehet emiatt kiülni az erkélyre vagy ablakot nyitni? Miért kell ugyanitt szinte minden nyári hétvégén koncertet szervezni minimum két órán keresztül tartó majdnem százdecibeles értékkel? Igaz, évekig tartó könyörgésre idén történtek finomítások, de mégis, miért fontosabb bulira, zajra költeni közös pénzünket ahelyett, hogy békére, csendre, egymás megértésére törekednénk?

Egyébként bravó, főpolgármester úr! Nagy köszönet azért, hogy nem adta meg az engedélyt az idei Red Bull-rendezvény budapesti fordulójára. És köszönet minden olyan polgármesternek az országban, aki felelősnek érzi magát mindazért, ami a településén történik, és felelősnek érzi magát a település összes lakójának komfortérzete biztosításában.
Kutatások erősítik meg a feltételezést, miszerint a tartós zajártalom felelős az időskori halláskárosodásért és a rövidülő élettartamért. Kiknek az érdekében hallgatunk minderről?

A szerző jogász

A fesztiválszezon fel nem fedett árnyoldalai

 

 

 

 

 

Az ellenzéknek teljesen mindegy, kiket indít ősszel

Van olyan, hogy az ember esze megáll. Mint például most ez enyém, annak hallatán, hogy Kiskunfélegyházán az én és sokunk emlékezetében csak mosdatlan szájú tinilányként megmaradó Nagy Blanka több ellenzéki párt támogatásával képviselőjelöltként indul az októberi választásokon. Félreértések elkerülése érdekében jelzem, nincs semmi kifogásom az ellen, hogy az alkotmányos alapjogok maradéktalanul érvényesüljenek, így bárki, aki nagykorú és büntetlen előéletű, választó és választható legyen a demokratikus Magyarországon.
Külön öröm, ha fiatalok kapcsolódnak be a közéletbe, hisz övék a jövő. Tagadhatatlan, hogy minden ember egyforma, és Isten gyermeke, bármilyen végzettséggel, felkészültséggel is rendelkezik. Mindez a krisztusi kereszténység elveiből származik, és Orbán Viktor miniszterelnök által felröppentett tézis, a keresztény szabadság szerves része, amelynek igazságával nem lehet vitatkozni. Adjon az Isten sok sikert Nagy Blankának, és a hozzá hasonló habitusú fiataloknak a közéletben.

Nekem mindenesetre a hír kapcsán két dolog jut az eszembe. Az első: évtizedekig tanítottam érettségizett fiatalokat jogiasszisztens-képzőben, így alapvető tapasztalatom van arról, hogy érettségi után az adott korosztálynak milyen tudásanyaga van az államszervezet, azon belül az önkormányzatok működéséről. Sajnálatos módon még korunk oktatáspolitikájában sem kap hangsúlyos szerepet az állam szervezetrendszerének felépítése, a köz- és végrehajtóhatalom működése összefüggéseinek és szétválasztásának fontossága, a fékek és ellensúlyok rendszere, az állam és az önkormányzatok feladatelhatárolásának jelentősége, a centralizáció–decentralizáció társadalomépítésre gyakorolt hatása.

Mit is beszélek? Egy 18 éves fiatalnak általában halvány fogalma sem volt arról, hogy mi is az a kormány, mi a különbség a miniszterelnök, az államfő és házelnök között, vagy hogy mi a feladata egy helyi önkormányzati képviselőnek. Sokáig fel sem fogták, hogy mi a dolga a helyi önkormányzatnak, és mi a kapcsolat a helyi köz- és végrehajtó hatalmat megtestesítő szervezetrendszer és ez utóbbit irányító jegyző között. Még az „irányítás” szó tartalma is rendre értelmezési nehézséget okozott. Káromkodni persze ők is tudtak, kritizálni is, még néha okosnak tűnő kérdéseik is voltak.

De egy tény: a vonatkozó jogszabályok ismerete nélküli megmondóemberek mérhetetlen kárt okozhatnak egy testület működésében, sőt működésképtelenné tehetik azt. Az a helyzet, hogy a szakmai dilettantizmus, a hozzá nem értés, valamint a hatalomhoz jutás feltétlen vágya egy párhuzamos idősíkban maga a demokrácia csődje és a populizmus mérgező füstje. Ez az állítás igaz mindazokra, akik bár az idősebb generációból származnak, de megfelelő szakmai háttér és felkészültség nélkül, például a celeb-, esetleg a médiavilágból vagy máshonnan a politikába igyekeznek bejutni. Mert a politika, az államszervezés, ideértve az önkormányzatok közhatalmi eszközökkel befolyásolását is: tudomány. Úgy hívják ezt a tudományterületet, hogy állam- és jog- vagy államigazgatási tudomány. És bizony, a nem választott, de más szakterületekről érkező magasan kvalifikált köztisztviselők is elmondhatnák, mennyire nem könnyű a nekik kötelező közigazgatási vizsga letétele.

Ugyanakkor naponta látjuk a nevetséges és siralmas kísérleteket, amelyekkel a valóban hozzá nem értők tömege próbálkozik azzal, hogy egy párt ideológiát is nélkülöző farvizén olyan pozícióhoz jusson, amelyből kizárólag ő profitálhat. Látjuk a magukat politikai zseniknek tartók siralmas bohócvilágát a hittudományok területén igazán élenjáró, többször bérmálkozó vezéralakjukkal együtt. A közösség velük csak veszíthet. Komolyan kiráz a hideg még a gondolattól is, hogy a magyarországi demokráciát, jogállamiságot tele szájjal anyázók, a tudásanyag-nélküliséggel rendelkező Orbán-gyűlölők az O1G című jelszóra felesküdve a szavazók jóvoltából beülnek egy-egy település önkormányzati képviselő-testületébe, ne adj’ isten, polgármesteri székébe, és ott majd nyakló nélkül osztják az észnélküliséget.

Törvénytisztelő ember vagyok, de minden idegszálammal tiltakozom az ellen, hogy az ilyen minősíthetetlen stílusú, a magyar nyelv szabályait sem ismerő, egy értelmes mondatot gyakran felolvasni sem képes megmondóember havi százezreihez saját adóforintjaimból hozzájáruljak.

A másik dolog, ami eszembe jut a jelenségről, az a kommunista rendszer azon hagyománya, amely végül is romba döntötte hazánkat, és megalapozta, hogy évtizedek is kevesek legyenek az általuk okozott károk kiküszöbölésére. Eszembe jut a kizárólag politikába való aktív bekapcsolódása révén miniszterelnökké avanzsált, hat elemit végzett Dobi István vagy egészen a mázolósegédségig, de a pártnak köszönhetően ország­gyűlési képviselőségig, aztán miniszteri rangig eljutó Apró Antal meg a sok, nyolc általánost éppen elvégezni képes gyárigazgató és társaik. Hogy mit hagytak maguk után, jól tudjuk.

De ismerjük a le nem érettségiző Martin Schulz politikai karrierjét dicstelen hagyatékával együtt, és minden bizonnyal hosszú lenne ez a lista, ha lenne értelme. De nincs. Csak annak van, hogy valóban mindnyájan Isten gyermekei vagyunk és egyenlőek. De azért nem ártana ebben az őrültté vált ultraliberális világban néha egy önkritikus, súly-egyensúly arány természetes minimumként való felállítása a hazánkkal szembeni, önhittség nélküli alázat és a személyes céljaink mindenáron való elérése között.

Zárásként hadd idézzem Bethlen István 1922-es egyik mondatát: „A valódi demokrácia vezető szerepet biztosít a tanult, kulturált elemeknek. Minden politikai rendszer, amely megpróbálja tagadni ezt az elvet, nem érdemli meg a demokratikus címkét, mert akkor pusztán a demagógiát szítja.” Hát kedves fiatal és kevésbé fiatal, csupán gyors politikai karrierre törekvő honfitársaim: Bethlennek igaza van. Ezért kellene még a politikai babérokra való pályázást megelőzően a tanulás elleni tüntetések, valamint azok feltétel nélküli támogatása és a lázadások helyett inkább tanulni. De sokat.

Szerző: Bencze Izabella jogász

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/az-ellenzeknek-teljesen-mindegy-kiket-indit-osszel-7170809/

 

Bagoly mondja verébnek

Ha valami manapság fontos, az az, hogy ne hagyjuk magunkat megvezetni. A történelemhamisítás régi trükk, és az is, hogy ha valamiben sárosak vagyunk, de sokszor vádolunk mást az általunk elkövetett cselekményekkel, elfelejtethetjük a múlt történéseit. Ezért nagyon fontos Bayer Zsolt tollából származó publikáció, amely minap jelent meg a Magyar Nemzetben Tanmese a közpénzek ellopásáról címmel a régi szoclib varázslatról, a PPP módszerről. Rengeteg ilyen próbálkozás volt a szocik és liberálisok kormányzásának időszaka alatt, a magánbörtönöktől kezdve az útépítésig, amely eljárás akkortájt a teljesen hiányos jogi háttér miatt nem csupán a közpénzek ellopásának melegágya, hanem az államadósság növelésének egyik biztos eszköze is volt. Jó magyar közmondással élve ma a közpénzek ellopása ügyében ott tartunk, hogy a bagoly huhogja egyfolytában a verébnek, hogy igazán nagy a feje. Hogy a bagoly ezt miért teszi, az az állatvilág rejtélye. Hogy az szoclib ellenzék miért teszi, az meg szinte nyilvánvaló: állati jó a megoldás a tudatlan és gyorsan felejtő embervilág manipulálására, és az Orbán-gyűlölet folyamatos fenntartására. Mert bizonyos körökben az emberi felkészületlenség, megtéveszthetőség olyan szellemi kvalitásként működik, amit ostobaság lenne nem kihasználni egyesek politikai érdekei mindenáron való megvalósítása érdekében. Nem elegáns dolog, amikor az ember saját publikációjára utal, de engedtessék meg nekem, hogy felhívjam a figyelmet egy a Magyar Időkben, 2017 március 22-én megjelent cikkemre Éljünk az emlékezés jogával címmel, amelyben akkor egy laza csokorra valót gyűjtöttem össze a ma bagoly módjára viselkedők múltjából olyan virágszálakból, amelyek számomra egyértelműen közpénzek ellopásra utalnak. https://www.magyaridok.hu/velemeny/eljunk-az-emlekezes-jogaval-1505317/ És ezeken a virágszálakon, pontosabban gyomszálakon kívül még hány ilyen eset volt! Végül is mintha Medgyessy szájából hangzott volna el, hogy az SZDSZ tele van korrupciós ügyekkel. Ő pedig igazán tudhatta. Meg mintha maga Gyurcsány mester kérte volna, hogy csak az első milliójának megszerzéséről ne kérdezzék. Gondolom, a további százmilliókat sem szeretné, ha kutatnánk. De ha már Bayer a PPP varázslatát ecsetelte, hadd utaljak én is egy ilyen gyurcsányi próbálkozásra, amely ugyan végül befulladt, de még így is felemésztett 10 milliárdnyit a semmire. Persze, közpénzből. Megint nem leszek elegáns, de hitelesebb a dolog, ha a valós időbeli körülmények közé illesztjük a történteket, mert a felejtés még azoknál is pontatlanságot idézhet elő, akik annak idején mélyen elmerültek a pokol e bugyrainak tanulmányozásában. Az idézendő publikációm még 2008-ban jelent meg a Magyar Hírlapban, és arról a már nyilván feledésbe merült esetről szól, amikor is egy új kormányzati negyed létrehozása volt a gyurcsányi cél. No nem a Várba költözés révén, régi, gyönyörű műemlékeink felújítása és célszerű kihasználása árán, hanem pont azok csomagban való értékesítése keretén belül. Merthogy „Nagyformátumú ötlet született 2007 januárjában valamelyik kormánypárti politikus agyában. Semmi szükség arra, hogy patinás, belvárosi, évtizedek óta kormányhivatalként működő, a kormányzati informatikai gerinchálóba is becsatolt épületek adjanak helyet a minisztériumok munkájának. El kell őket adni akár az MSZP-SZDSZ kormányzat által pár éve kitalált együttes értékesítés segítségével, amely eljárás csak arra jó, hogy jelentősen csökkentse a vételárat. Mindemellett pedig a nálunk még gyermekcipőben járó PPP módszerrel, azaz a magántőke teljes bevonásával világviszonylatban is irigylendő gyorsasággal meg kell építeni egy kormányzati negyedet. Mekkora lehetőség, még 25 év múlva is! A futamidő lejártát követő 25 év elteltével ugyanis nem lesz a magyar kormány minisztériumainak otthona, de addig legalább évi többmilliárdot lehet kifizetni az épületet működtető magáncégnek. Iszonyatos nagy üzlet. Mindenkinek. Csak épp az államnak nem. No, de kit érdekelt az állam? …Kit érdekelt az a tény, hogy a kitűzött kétéves megvalósítási idő alatt minden normális szakmai és nem szakmai érv arról szól, hogy ennyi idő alatt képtelenség a negyedet megépíteni? Kit érdekelt az a tény, hogy a megvalósíthatósági tanulmányokból kiderülően a kiválasztott PPP módszerrel történő elszámolási metodika alapján az államadósságunk a beruházás megvalósulásának évében, 2009-ben 145 milliárddal növekedett volna a konvergencia program szigorúra fogott előírásai ellenére? Mert az Eurostat határozata egyértelműen meghatározta azokat a feltételeket, amelyek mellett a PPP beruházás államadósság növelő tényezőnek minősül. ….Persze az országgyűlési előterjesztés azért óvatos volt. Arra hivatkozott, hogy a dolog nagyon bonyolult, ezért sem a jogi, sem a pénzügyi konstrukciót előre nem lehet meghatározni. De a magyar parlament kormánypárti többségét ez sem érdekelte: ilyen remek szakmai előkészítés mellett egyhangú áldását adta a kormányzati negyedre. …A kormányzat összességében – egyes számítások szerint – mintegy 10 milliárdot tudott elkölteni erre a pazar ötletre.”

Értik ugye? Semmi nem történt, csak egy eleve abortálásra ítélt ötlet, amire mi, balga magyarok kifizettünk közel 10 milliárdot. Lássuk be, ez azért már nem kis teljesítmény.  Arra persze jó lett volna, hogy az egyébként is már teljesen eladósított ország adósság-állományát megfelelje plusz 145 milliárddal, mert az azért már nyilvánvaló volt még a nagyfejű baglyok számára is, hogy nem húzzák már sokáig. Így legalább még rosszabb helyzetbe lett volna hozható a következő kormány. De leginkább Orbán. Akiknek nincs kedve és ideje elolvasni a fentebb említett 2017-es cikket, azok kedvéért csupán egy felsorolásszerű adalék: a kormányzati negyed briliáns 10 milliárdján túl ott volt például a moszkvai kereskedelmi képviselet ügye. Erről Horváthné Fekszi Márta, az ügyet jól ismerő akkori külügyi államtitkár maga mondta, hogy „A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő zavaros módon értékesítette a moszkvai magyar kereskedelmi képviselet több milliárd forintot érő ingatlanját. A vevő előbb fizetett, mint hogy kiírták volna a képviselet eladását. A magyar államot több milliárd forint kár érhette […] az akkori moszkvai nagykövet, Székely Árpád úgy írta alá az adásvételi szerződést, hogy nem volt rá engedélye.” Aztán Volt Sukoró, gyurcsányi öszödi ingatlan-lenyúlási ügylet, a Gerbaud-ház szabálytalan, az állam számára hátrányos értékesítése, az MSZMP vagyon soha el nem számolása, a KISZ vagyon lenyúlása, a csillebérci-ingatlan jogellenes elajándékozása. Volt a privatizációs ügyletekkel 2003-as értéken számolva 4000 milliárdnyi nemzeti vagyon magánzsebekbe kerülése, a több-biztosítós modell bevezetése, majd a népszavazástól való rettegés okán az abból való önkéntes visszalépés következtében felmerülő mintegy fél milliárdnyi összeg ablakon való kidobása.  Az ügyletekben rejlő, a magyar államra hátrányos akkori kormányoldali károkozásokat, a mostani ellenzék szóhasználatával élve „közpénz lopásokat” ÁSZ vizsgálatok támasztják alá. Aki nem hiszi, ma is utána járhat. És valahogy azok a nevek, amelyek az említett régi ügyleteknél felmerülnek, manapság jórészt ott vannak az „orbántolvajozók” táborában, vagy ha nincsenek ott, úgy tesznek, mintha ezek a régebbi ügyek soha nem történtek volna meg. Pedig a történelemhamisítás nem csak abból áll, hogy elferdítünk régen történt dolgokat, hanem abból is, ha kettős mércével mérünk, és elhallgatunk megtörtént eseményeket. De komolyan, kinek nagy a feje?

 

Bencze Izabella

A HARANG

A harangról bármikor lehet beszélni. Főként nekünk, magyaroknak, hiszen a déli harangszó a mi nándorfehérvári győzelmünket hirdeti szerte a világban. De kezdjük máshonnan. A harang használható zenéhez és jelzőeszközként, például veszély esetén. Ilyenkor csak a harang egyik oldalát ütik, vagyis félreverik.A legfinomabb hangú harang egy lélek teremtőjéhez való megtérését kíséri. Az éjszakai csendrendeletet notóriusan megszegőket büntetésül beültették a zúgó harang alá, és valamikor haranggal hívták össze az embereket vallási szertartásokra.

A középkorban az egyházi jelleg mellett világi üzenete is volt: jelezte a különböző hivatali gyűléseket, ítélethirdetéseket. Krisztus feltámadása előtt pedig elhallgatnak, mert Rómába mennek. Manapság harangjátékok szórakoztatják a járókelőket, vagy éppen jól hallhatóan jelzik az időt. Megszólalhatnak felül- és alulütősen, eltérő hangzással, hisz a hangképzés a harang belsejének más-más helyén történik. Szakértők szerint a Kárpát-medencében majdnem mindegyik harang alulütős, mert ez a megszólalási mód magyar találmány. Ettől fémesebb a hangja.

Vajon Pozsonyban hogy zenélnek a trinitárius, a református, a kapucinus templomok vagy a Szent Márton-székesegyház harangjai? Hogy miért érdekesek a pozsonyi harangok? Azért, mert 1844-ben, amikor a Nemzeti Színház pályázatot írt ki Kölcsey Ferenc a magyar nép zivataros századairól szóló Hymnusának megzenésítésére, az egyik pályázó, Erkel Ferenc a következőket írta: „Csend van. Ülök és gondolkodom: hát, hogy is kellene ezt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így gondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek ekkor az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem, és hang hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a Himnusz.”

Nem tudom, hány honfitársunk van tisztában azzal, hogy Erkel győztes pályaművében az énekelhető taktusokat bevezető elő- és utójáték alatt harang szól, hazaszerető, fémes, varázslatos hangzással és üzenettel. Azzal az üzenettel, hogy a magyar himnusz minden alkalommal történelmünk egyik leghősiesebb tettére, Hunyadi nándorfehérvári győzelmének tiszteletére szólít fel. A magyar hősiesség ünneplésére buzdít, a kereszténység muszlimok feletti diadalát hirdeti. 1456. július 22. örökre beírta magát a magyar történelem lapjaiba. III. Kallixtusz és VI. Sándor pápa rendelte el, hogy a harangszó minden délben hívjon imára, a kereszténység védelmének kötelezettségét hirdetve. A déli harangozás így már 563 éve zúgja az üzenetet, valamint Szi­lá­gyi Mihály és várvédői, Hunyadi János és tízezer katonája, a szerzetes Kapisztrán János és 35 ezer keresztes lovagja világra szóló hősiességét, az iszlám hódítás hosszú időre történő megállítását. Bármilyen nehézségek értek is minket ebben az elmúlt 563 évben, a harang szól, magyar módra fémesen zúg az egész keresztény világban. Figyelmeztet dolgainkra, amíg van templom, és él a kereszténység.

Robert Schumann, az Európai Unió egyik alapító atyja elhíresült gondolatának kimondása óta tudjuk, „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz”. Konrád Adenauer, volt német szövetségi kancellár, gyakorló keresztény, az unió másik atyja pedig így fogalmazott: „Kereszténynek lenni valami nagyon hatalmas, olyan valami, ami nagyon nehéz… Erőfeszítéseinkkel igyekszünk keresztényként élni, és ezen az úton haladva szeretnénk lassan a tökéletesség egyre magasabb fokait elérni.” Hol vagyunk ma, 2019-ben ezektől a gondolatoktól? Hol vagyunk a kereszténység folytonos védelmétől, a tökéletesség egyre magasabb fokára törekvéstől? Pedig komolyan kellene venni gondolataikat, mert saját jól felfogott védelmünk és megmaradásunk ezt kívánja. Vajon mit tehetünk túlélésünk érdekében? Legegyszerűbben azt, hogy értékeinket, történelmünket és azokat a hőseinket, akik a kereszténység és a magyarság fennmaradásáért tettek is valamit, megbecsüljük, emlékezünk rájuk, és megmentjük a déli harangszót a jövő számára. Igen, visszatérek a harangszóhoz, mert úgy tűnik, ez a csodás hang az a hatalom, amely mágikus képességével évszázadokat köt össze, és hirdeti azt az erőt, amit a keresztény magyarság képvisel. Hunyaditól Erkelen keresztül éri el lelkünket, és buzdít arra, amire int: a keresztény világ védelmére. Soha máskor nem volt nagyobb szükség a harangszóra, mint a mai globalizálódó, értékvesztő, fékevesztett, a kereszténységet lassan feladó világban.

Kaphatunk-e ehhez nagyobb kapaszkodót, mint a magyar zenei géniusz, Erkel Ferenc harangzúgás ihlette zenéjének újbóli felfedezését? 175 év után. Szinte hallom a fanyalgókat, hogy nem ezt szoktuk meg. Hallom a lélekharangra mint magyar sorsra asszociáló utalást, a „mindenhez is” értő, azonban semmiben el nem mélyedő okoskodókat. Nincs igazuk. Erkel Hymnusra komponált zenéje ugyanis nem gyászzene. Verbunkos, így kissé ütemesebb, mint ahogy ma ismerjük. Felemelő, hitet adó. Egyszóval: magyarosabb. Szász Emese elsőként, egyedül és pazarul, tízmilliók előtt énekelte a harangszóval kiegészített, Erkel szépunokája, Somogyvári Ákos karnagy által áthangszerelt, a nemzetközi standard időbeli korlátainak megfelelő „sportváltozatot” 2016-ban Rióban, amikor átvette olimpiai aranyérmét. Ő átérezte, hogy Kölcsey szövegének aláfestése nem szomorú könyörgés, hanem ima, a történelmi igazság kimondása, amelyet csakis felemelkedés követhet. Erkel eredeti zenéjének ritmusa erőt sugall, a harangok ünneplik a magyar hősöket, a magyar sors dicsőséges napjait.

A szent zene Trianon századik évfordulóján különös üzenet lenne a világ számára: elérkezett a mi víg esztendőinknek korszaka, mint ahogy valóban arrafelé menetelünk dolgaink jelenlegi állása szerint. És különben is. Jogászként nem mondhatok mást, csak azt, hogy 2011 óta létező Alaptörvényünk I. cikkének (3) bekezdése szerint: „Magyarország himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.” Márpedig a törvény az törvény. Alaptörvényünk sérthetetlen. Ideje minden betűjét betartanunk.

Az általunk most ismert változat a nagyszerű magyar muzsikus, Dohnányi Ernő által 1938-ban áthangszerelt variáció, amely vélhetően a trianoni tragédia és a közelgő II. világháború előszele miatt gyászosabb hangvételűvé vált, és kimaradt a győzedelmes harangszó. Vagyis amit ma játszunk nemzeti és más ünnepeinken, egy áthangszerelt, módosított változat, amely sem ritmusában, sem egyes hangszerelési megoldásaiban nem azonos Erkel zenéjével.

Úgy vélem, az elmúlt kilenc év magyar eredményei alapján eljött az ideje, hogy fel­emeljük a fejünket, és bizakodóan ünnepeljünk. Ideje, hogy a századik évforduló alkalmából megüzenjük a kétkedőknek, a minket támadóknak régi-új, de eredeti himnuszunkkal, hogy keresztény nemzetünk él és élni fog. Erkel magyar módra fémesen csengő harangszava hirdesse szerte a világon: a magyarok többé nem gyászolnak. A harangszó összeköti évszázadainkat, és egybeforrasztja a magyar nemzet elszakított részeit és tagjait. Végérvényesen.

Szerző: Bencze Izabella jogász
Forrás:
Demokrata: https://demokrata.hu/velemeny/a-harang-146657/