Az ellenzéknek teljesen mindegy, kiket indít ősszel

Van olyan, hogy az ember esze megáll. Mint például most ez enyém, annak hallatán, hogy Kiskunfélegyházán az én és sokunk emlékezetében csak mosdatlan szájú tinilányként megmaradó Nagy Blanka több ellenzéki párt támogatásával képviselőjelöltként indul az októberi választásokon. Félreértések elkerülése érdekében jelzem, nincs semmi kifogásom az ellen, hogy az alkotmányos alapjogok maradéktalanul érvényesüljenek, így bárki, aki nagykorú és büntetlen előéletű, választó és választható legyen a demokratikus Magyarországon.
Külön öröm, ha fiatalok kapcsolódnak be a közéletbe, hisz övék a jövő. Tagadhatatlan, hogy minden ember egyforma, és Isten gyermeke, bármilyen végzettséggel, felkészültséggel is rendelkezik. Mindez a krisztusi kereszténység elveiből származik, és Orbán Viktor miniszterelnök által felröppentett tézis, a keresztény szabadság szerves része, amelynek igazságával nem lehet vitatkozni. Adjon az Isten sok sikert Nagy Blankának, és a hozzá hasonló habitusú fiataloknak a közéletben.

Nekem mindenesetre a hír kapcsán két dolog jut az eszembe. Az első: évtizedekig tanítottam érettségizett fiatalokat jogiasszisztens-képzőben, így alapvető tapasztalatom van arról, hogy érettségi után az adott korosztálynak milyen tudásanyaga van az államszervezet, azon belül az önkormányzatok működéséről. Sajnálatos módon még korunk oktatáspolitikájában sem kap hangsúlyos szerepet az állam szervezetrendszerének felépítése, a köz- és végrehajtóhatalom működése összefüggéseinek és szétválasztásának fontossága, a fékek és ellensúlyok rendszere, az állam és az önkormányzatok feladatelhatárolásának jelentősége, a centralizáció–decentralizáció társadalomépítésre gyakorolt hatása.

Mit is beszélek? Egy 18 éves fiatalnak általában halvány fogalma sem volt arról, hogy mi is az a kormány, mi a különbség a miniszterelnök, az államfő és házelnök között, vagy hogy mi a feladata egy helyi önkormányzati képviselőnek. Sokáig fel sem fogták, hogy mi a dolga a helyi önkormányzatnak, és mi a kapcsolat a helyi köz- és végrehajtó hatalmat megtestesítő szervezetrendszer és ez utóbbit irányító jegyző között. Még az „irányítás” szó tartalma is rendre értelmezési nehézséget okozott. Káromkodni persze ők is tudtak, kritizálni is, még néha okosnak tűnő kérdéseik is voltak.

De egy tény: a vonatkozó jogszabályok ismerete nélküli megmondóemberek mérhetetlen kárt okozhatnak egy testület működésében, sőt működésképtelenné tehetik azt. Az a helyzet, hogy a szakmai dilettantizmus, a hozzá nem értés, valamint a hatalomhoz jutás feltétlen vágya egy párhuzamos idősíkban maga a demokrácia csődje és a populizmus mérgező füstje. Ez az állítás igaz mindazokra, akik bár az idősebb generációból származnak, de megfelelő szakmai háttér és felkészültség nélkül, például a celeb-, esetleg a médiavilágból vagy máshonnan a politikába igyekeznek bejutni. Mert a politika, az államszervezés, ideértve az önkormányzatok közhatalmi eszközökkel befolyásolását is: tudomány. Úgy hívják ezt a tudományterületet, hogy állam- és jog- vagy államigazgatási tudomány. És bizony, a nem választott, de más szakterületekről érkező magasan kvalifikált köztisztviselők is elmondhatnák, mennyire nem könnyű a nekik kötelező közigazgatási vizsga letétele.

Ugyanakkor naponta látjuk a nevetséges és siralmas kísérleteket, amelyekkel a valóban hozzá nem értők tömege próbálkozik azzal, hogy egy párt ideológiát is nélkülöző farvizén olyan pozícióhoz jusson, amelyből kizárólag ő profitálhat. Látjuk a magukat politikai zseniknek tartók siralmas bohócvilágát a hittudományok területén igazán élenjáró, többször bérmálkozó vezéralakjukkal együtt. A közösség velük csak veszíthet. Komolyan kiráz a hideg még a gondolattól is, hogy a magyarországi demokráciát, jogállamiságot tele szájjal anyázók, a tudásanyag-nélküliséggel rendelkező Orbán-gyűlölők az O1G című jelszóra felesküdve a szavazók jóvoltából beülnek egy-egy település önkormányzati képviselő-testületébe, ne adj’ isten, polgármesteri székébe, és ott majd nyakló nélkül osztják az észnélküliséget.

Törvénytisztelő ember vagyok, de minden idegszálammal tiltakozom az ellen, hogy az ilyen minősíthetetlen stílusú, a magyar nyelv szabályait sem ismerő, egy értelmes mondatot gyakran felolvasni sem képes megmondóember havi százezreihez saját adóforintjaimból hozzájáruljak.

A másik dolog, ami eszembe jut a jelenségről, az a kommunista rendszer azon hagyománya, amely végül is romba döntötte hazánkat, és megalapozta, hogy évtizedek is kevesek legyenek az általuk okozott károk kiküszöbölésére. Eszembe jut a kizárólag politikába való aktív bekapcsolódása révén miniszterelnökké avanzsált, hat elemit végzett Dobi István vagy egészen a mázolósegédségig, de a pártnak köszönhetően ország­gyűlési képviselőségig, aztán miniszteri rangig eljutó Apró Antal meg a sok, nyolc általánost éppen elvégezni képes gyárigazgató és társaik. Hogy mit hagytak maguk után, jól tudjuk.

De ismerjük a le nem érettségiző Martin Schulz politikai karrierjét dicstelen hagyatékával együtt, és minden bizonnyal hosszú lenne ez a lista, ha lenne értelme. De nincs. Csak annak van, hogy valóban mindnyájan Isten gyermekei vagyunk és egyenlőek. De azért nem ártana ebben az őrültté vált ultraliberális világban néha egy önkritikus, súly-egyensúly arány természetes minimumként való felállítása a hazánkkal szembeni, önhittség nélküli alázat és a személyes céljaink mindenáron való elérése között.

Zárásként hadd idézzem Bethlen István 1922-es egyik mondatát: „A valódi demokrácia vezető szerepet biztosít a tanult, kulturált elemeknek. Minden politikai rendszer, amely megpróbálja tagadni ezt az elvet, nem érdemli meg a demokratikus címkét, mert akkor pusztán a demagógiát szítja.” Hát kedves fiatal és kevésbé fiatal, csupán gyors politikai karrierre törekvő honfitársaim: Bethlennek igaza van. Ezért kellene még a politikai babérokra való pályázást megelőzően a tanulás elleni tüntetések, valamint azok feltétel nélküli támogatása és a lázadások helyett inkább tanulni. De sokat.

Szerző: Bencze Izabella jogász

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/az-ellenzeknek-teljesen-mindegy-kiket-indit-osszel-7170809/

 

Bagoly mondja verébnek

Ha valami manapság fontos, az az, hogy ne hagyjuk magunkat megvezetni. A történelemhamisítás régi trükk, és az is, hogy ha valamiben sárosak vagyunk, de sokszor vádolunk mást az általunk elkövetett cselekményekkel, elfelejtethetjük a múlt történéseit. Ezért nagyon fontos Bayer Zsolt tollából származó publikáció, amely minap jelent meg a Magyar Nemzetben Tanmese a közpénzek ellopásáról címmel a régi szoclib varázslatról, a PPP módszerről. Rengeteg ilyen próbálkozás volt a szocik és liberálisok kormányzásának időszaka alatt, a magánbörtönöktől kezdve az útépítésig, amely eljárás akkortájt a teljesen hiányos jogi háttér miatt nem csupán a közpénzek ellopásának melegágya, hanem az államadósság növelésének egyik biztos eszköze is volt. Jó magyar közmondással élve ma a közpénzek ellopása ügyében ott tartunk, hogy a bagoly huhogja egyfolytában a verébnek, hogy igazán nagy a feje. Hogy a bagoly ezt miért teszi, az az állatvilág rejtélye. Hogy az szoclib ellenzék miért teszi, az meg szinte nyilvánvaló: állati jó a megoldás a tudatlan és gyorsan felejtő embervilág manipulálására, és az Orbán-gyűlölet folyamatos fenntartására. Mert bizonyos körökben az emberi felkészületlenség, megtéveszthetőség olyan szellemi kvalitásként működik, amit ostobaság lenne nem kihasználni egyesek politikai érdekei mindenáron való megvalósítása érdekében. Nem elegáns dolog, amikor az ember saját publikációjára utal, de engedtessék meg nekem, hogy felhívjam a figyelmet egy a Magyar Időkben, 2017 március 22-én megjelent cikkemre Éljünk az emlékezés jogával címmel, amelyben akkor egy laza csokorra valót gyűjtöttem össze a ma bagoly módjára viselkedők múltjából olyan virágszálakból, amelyek számomra egyértelműen közpénzek ellopásra utalnak. https://www.magyaridok.hu/velemeny/eljunk-az-emlekezes-jogaval-1505317/ És ezeken a virágszálakon, pontosabban gyomszálakon kívül még hány ilyen eset volt! Végül is mintha Medgyessy szájából hangzott volna el, hogy az SZDSZ tele van korrupciós ügyekkel. Ő pedig igazán tudhatta. Meg mintha maga Gyurcsány mester kérte volna, hogy csak az első milliójának megszerzéséről ne kérdezzék. Gondolom, a további százmilliókat sem szeretné, ha kutatnánk. De ha már Bayer a PPP varázslatát ecsetelte, hadd utaljak én is egy ilyen gyurcsányi próbálkozásra, amely ugyan végül befulladt, de még így is felemésztett 10 milliárdnyit a semmire. Persze, közpénzből. Megint nem leszek elegáns, de hitelesebb a dolog, ha a valós időbeli körülmények közé illesztjük a történteket, mert a felejtés még azoknál is pontatlanságot idézhet elő, akik annak idején mélyen elmerültek a pokol e bugyrainak tanulmányozásában. Az idézendő publikációm még 2008-ban jelent meg a Magyar Hírlapban, és arról a már nyilván feledésbe merült esetről szól, amikor is egy új kormányzati negyed létrehozása volt a gyurcsányi cél. No nem a Várba költözés révén, régi, gyönyörű műemlékeink felújítása és célszerű kihasználása árán, hanem pont azok csomagban való értékesítése keretén belül. Merthogy „Nagyformátumú ötlet született 2007 januárjában valamelyik kormánypárti politikus agyában. Semmi szükség arra, hogy patinás, belvárosi, évtizedek óta kormányhivatalként működő, a kormányzati informatikai gerinchálóba is becsatolt épületek adjanak helyet a minisztériumok munkájának. El kell őket adni akár az MSZP-SZDSZ kormányzat által pár éve kitalált együttes értékesítés segítségével, amely eljárás csak arra jó, hogy jelentősen csökkentse a vételárat. Mindemellett pedig a nálunk még gyermekcipőben járó PPP módszerrel, azaz a magántőke teljes bevonásával világviszonylatban is irigylendő gyorsasággal meg kell építeni egy kormányzati negyedet. Mekkora lehetőség, még 25 év múlva is! A futamidő lejártát követő 25 év elteltével ugyanis nem lesz a magyar kormány minisztériumainak otthona, de addig legalább évi többmilliárdot lehet kifizetni az épületet működtető magáncégnek. Iszonyatos nagy üzlet. Mindenkinek. Csak épp az államnak nem. No, de kit érdekelt az állam? …Kit érdekelt az a tény, hogy a kitűzött kétéves megvalósítási idő alatt minden normális szakmai és nem szakmai érv arról szól, hogy ennyi idő alatt képtelenség a negyedet megépíteni? Kit érdekelt az a tény, hogy a megvalósíthatósági tanulmányokból kiderülően a kiválasztott PPP módszerrel történő elszámolási metodika alapján az államadósságunk a beruházás megvalósulásának évében, 2009-ben 145 milliárddal növekedett volna a konvergencia program szigorúra fogott előírásai ellenére? Mert az Eurostat határozata egyértelműen meghatározta azokat a feltételeket, amelyek mellett a PPP beruházás államadósság növelő tényezőnek minősül. ….Persze az országgyűlési előterjesztés azért óvatos volt. Arra hivatkozott, hogy a dolog nagyon bonyolult, ezért sem a jogi, sem a pénzügyi konstrukciót előre nem lehet meghatározni. De a magyar parlament kormánypárti többségét ez sem érdekelte: ilyen remek szakmai előkészítés mellett egyhangú áldását adta a kormányzati negyedre. …A kormányzat összességében – egyes számítások szerint – mintegy 10 milliárdot tudott elkölteni erre a pazar ötletre.”

Értik ugye? Semmi nem történt, csak egy eleve abortálásra ítélt ötlet, amire mi, balga magyarok kifizettünk közel 10 milliárdot. Lássuk be, ez azért már nem kis teljesítmény.  Arra persze jó lett volna, hogy az egyébként is már teljesen eladósított ország adósság-állományát megfelelje plusz 145 milliárddal, mert az azért már nyilvánvaló volt még a nagyfejű baglyok számára is, hogy nem húzzák már sokáig. Így legalább még rosszabb helyzetbe lett volna hozható a következő kormány. De leginkább Orbán. Akiknek nincs kedve és ideje elolvasni a fentebb említett 2017-es cikket, azok kedvéért csupán egy felsorolásszerű adalék: a kormányzati negyed briliáns 10 milliárdján túl ott volt például a moszkvai kereskedelmi képviselet ügye. Erről Horváthné Fekszi Márta, az ügyet jól ismerő akkori külügyi államtitkár maga mondta, hogy „A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő zavaros módon értékesítette a moszkvai magyar kereskedelmi képviselet több milliárd forintot érő ingatlanját. A vevő előbb fizetett, mint hogy kiírták volna a képviselet eladását. A magyar államot több milliárd forint kár érhette […] az akkori moszkvai nagykövet, Székely Árpád úgy írta alá az adásvételi szerződést, hogy nem volt rá engedélye.” Aztán Volt Sukoró, gyurcsányi öszödi ingatlan-lenyúlási ügylet, a Gerbaud-ház szabálytalan, az állam számára hátrányos értékesítése, az MSZMP vagyon soha el nem számolása, a KISZ vagyon lenyúlása, a csillebérci-ingatlan jogellenes elajándékozása. Volt a privatizációs ügyletekkel 2003-as értéken számolva 4000 milliárdnyi nemzeti vagyon magánzsebekbe kerülése, a több-biztosítós modell bevezetése, majd a népszavazástól való rettegés okán az abból való önkéntes visszalépés következtében felmerülő mintegy fél milliárdnyi összeg ablakon való kidobása.  Az ügyletekben rejlő, a magyar államra hátrányos akkori kormányoldali károkozásokat, a mostani ellenzék szóhasználatával élve „közpénz lopásokat” ÁSZ vizsgálatok támasztják alá. Aki nem hiszi, ma is utána járhat. És valahogy azok a nevek, amelyek az említett régi ügyleteknél felmerülnek, manapság jórészt ott vannak az „orbántolvajozók” táborában, vagy ha nincsenek ott, úgy tesznek, mintha ezek a régebbi ügyek soha nem történtek volna meg. Pedig a történelemhamisítás nem csak abból áll, hogy elferdítünk régen történt dolgokat, hanem abból is, ha kettős mércével mérünk, és elhallgatunk megtörtént eseményeket. De komolyan, kinek nagy a feje?

 

Bencze Izabella

A HARANG

A harangról bármikor lehet beszélni. Főként nekünk, magyaroknak, hiszen a déli harangszó a mi nándorfehérvári győzelmünket hirdeti szerte a világban. De kezdjük máshonnan. A harang használható zenéhez és jelzőeszközként, például veszély esetén. Ilyenkor csak a harang egyik oldalát ütik, vagyis félreverik.A legfinomabb hangú harang egy lélek teremtőjéhez való megtérését kíséri. Az éjszakai csendrendeletet notóriusan megszegőket büntetésül beültették a zúgó harang alá, és valamikor haranggal hívták össze az embereket vallási szertartásokra.

A középkorban az egyházi jelleg mellett világi üzenete is volt: jelezte a különböző hivatali gyűléseket, ítélethirdetéseket. Krisztus feltámadása előtt pedig elhallgatnak, mert Rómába mennek. Manapság harangjátékok szórakoztatják a járókelőket, vagy éppen jól hallhatóan jelzik az időt. Megszólalhatnak felül- és alulütősen, eltérő hangzással, hisz a hangképzés a harang belsejének más-más helyén történik. Szakértők szerint a Kárpát-medencében majdnem mindegyik harang alulütős, mert ez a megszólalási mód magyar találmány. Ettől fémesebb a hangja.

Vajon Pozsonyban hogy zenélnek a trinitárius, a református, a kapucinus templomok vagy a Szent Márton-székesegyház harangjai? Hogy miért érdekesek a pozsonyi harangok? Azért, mert 1844-ben, amikor a Nemzeti Színház pályázatot írt ki Kölcsey Ferenc a magyar nép zivataros századairól szóló Hymnusának megzenésítésére, az egyik pályázó, Erkel Ferenc a következőket írta: „Csend van. Ülök és gondolkodom: hát, hogy is kellene ezt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így gondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek ekkor az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem, és hang hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a Himnusz.”

Nem tudom, hány honfitársunk van tisztában azzal, hogy Erkel győztes pályaművében az énekelhető taktusokat bevezető elő- és utójáték alatt harang szól, hazaszerető, fémes, varázslatos hangzással és üzenettel. Azzal az üzenettel, hogy a magyar himnusz minden alkalommal történelmünk egyik leghősiesebb tettére, Hunyadi nándorfehérvári győzelmének tiszteletére szólít fel. A magyar hősiesség ünneplésére buzdít, a kereszténység muszlimok feletti diadalát hirdeti. 1456. július 22. örökre beírta magát a magyar történelem lapjaiba. III. Kallixtusz és VI. Sándor pápa rendelte el, hogy a harangszó minden délben hívjon imára, a kereszténység védelmének kötelezettségét hirdetve. A déli harangozás így már 563 éve zúgja az üzenetet, valamint Szi­lá­gyi Mihály és várvédői, Hunyadi János és tízezer katonája, a szerzetes Kapisztrán János és 35 ezer keresztes lovagja világra szóló hősiességét, az iszlám hódítás hosszú időre történő megállítását. Bármilyen nehézségek értek is minket ebben az elmúlt 563 évben, a harang szól, magyar módra fémesen zúg az egész keresztény világban. Figyelmeztet dolgainkra, amíg van templom, és él a kereszténység.

Robert Schumann, az Európai Unió egyik alapító atyja elhíresült gondolatának kimondása óta tudjuk, „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz”. Konrád Adenauer, volt német szövetségi kancellár, gyakorló keresztény, az unió másik atyja pedig így fogalmazott: „Kereszténynek lenni valami nagyon hatalmas, olyan valami, ami nagyon nehéz… Erőfeszítéseinkkel igyekszünk keresztényként élni, és ezen az úton haladva szeretnénk lassan a tökéletesség egyre magasabb fokait elérni.” Hol vagyunk ma, 2019-ben ezektől a gondolatoktól? Hol vagyunk a kereszténység folytonos védelmétől, a tökéletesség egyre magasabb fokára törekvéstől? Pedig komolyan kellene venni gondolataikat, mert saját jól felfogott védelmünk és megmaradásunk ezt kívánja. Vajon mit tehetünk túlélésünk érdekében? Legegyszerűbben azt, hogy értékeinket, történelmünket és azokat a hőseinket, akik a kereszténység és a magyarság fennmaradásáért tettek is valamit, megbecsüljük, emlékezünk rájuk, és megmentjük a déli harangszót a jövő számára. Igen, visszatérek a harangszóhoz, mert úgy tűnik, ez a csodás hang az a hatalom, amely mágikus képességével évszázadokat köt össze, és hirdeti azt az erőt, amit a keresztény magyarság képvisel. Hunyaditól Erkelen keresztül éri el lelkünket, és buzdít arra, amire int: a keresztény világ védelmére. Soha máskor nem volt nagyobb szükség a harangszóra, mint a mai globalizálódó, értékvesztő, fékevesztett, a kereszténységet lassan feladó világban.

Kaphatunk-e ehhez nagyobb kapaszkodót, mint a magyar zenei géniusz, Erkel Ferenc harangzúgás ihlette zenéjének újbóli felfedezését? 175 év után. Szinte hallom a fanyalgókat, hogy nem ezt szoktuk meg. Hallom a lélekharangra mint magyar sorsra asszociáló utalást, a „mindenhez is” értő, azonban semmiben el nem mélyedő okoskodókat. Nincs igazuk. Erkel Hymnusra komponált zenéje ugyanis nem gyászzene. Verbunkos, így kissé ütemesebb, mint ahogy ma ismerjük. Felemelő, hitet adó. Egyszóval: magyarosabb. Szász Emese elsőként, egyedül és pazarul, tízmilliók előtt énekelte a harangszóval kiegészített, Erkel szépunokája, Somogyvári Ákos karnagy által áthangszerelt, a nemzetközi standard időbeli korlátainak megfelelő „sportváltozatot” 2016-ban Rióban, amikor átvette olimpiai aranyérmét. Ő átérezte, hogy Kölcsey szövegének aláfestése nem szomorú könyörgés, hanem ima, a történelmi igazság kimondása, amelyet csakis felemelkedés követhet. Erkel eredeti zenéjének ritmusa erőt sugall, a harangok ünneplik a magyar hősöket, a magyar sors dicsőséges napjait.

A szent zene Trianon századik évfordulóján különös üzenet lenne a világ számára: elérkezett a mi víg esztendőinknek korszaka, mint ahogy valóban arrafelé menetelünk dolgaink jelenlegi állása szerint. És különben is. Jogászként nem mondhatok mást, csak azt, hogy 2011 óta létező Alaptörvényünk I. cikkének (3) bekezdése szerint: „Magyarország himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.” Márpedig a törvény az törvény. Alaptörvényünk sérthetetlen. Ideje minden betűjét betartanunk.

Az általunk most ismert változat a nagyszerű magyar muzsikus, Dohnányi Ernő által 1938-ban áthangszerelt variáció, amely vélhetően a trianoni tragédia és a közelgő II. világháború előszele miatt gyászosabb hangvételűvé vált, és kimaradt a győzedelmes harangszó. Vagyis amit ma játszunk nemzeti és más ünnepeinken, egy áthangszerelt, módosított változat, amely sem ritmusában, sem egyes hangszerelési megoldásaiban nem azonos Erkel zenéjével.

Úgy vélem, az elmúlt kilenc év magyar eredményei alapján eljött az ideje, hogy fel­emeljük a fejünket, és bizakodóan ünnepeljünk. Ideje, hogy a századik évforduló alkalmából megüzenjük a kétkedőknek, a minket támadóknak régi-új, de eredeti himnuszunkkal, hogy keresztény nemzetünk él és élni fog. Erkel magyar módra fémesen csengő harangszava hirdesse szerte a világon: a magyarok többé nem gyászolnak. A harangszó összeköti évszázadainkat, és egybeforrasztja a magyar nemzet elszakított részeit és tagjait. Végérvényesen.

Szerző: Bencze Izabella jogász
Forrás:
Demokrata: https://demokrata.hu/velemeny/a-harang-146657/

 

A megbélyegzett közösség

Nincs meggyőzés, nincs nemzeti minimum, nincs tisztelet a szokásjoggal, néha még a leírt szabályokkal szemben sem, csak bojkott, verbális erőszak, agitáció és félrevezetés van az Európai Parlamentben. Egy egyébként is korhadásnak indult intézmény lejáratása, hiteltelenné tétele folyik. Ha nem korhadna az unió, nem viselné el ezt a magatartást. Az ellenfél eltörlésének célja szentesíti az eszközt. No nem a gondolatot eredetileg felvetett jezsuita Loyolai Szent Ignác módjára, aki harmincéves korában megtért és mindent félretett a lelkek üdvéért, valamint Isten nagyobb dicsőségének eléréséért. Mert számára ebben az értelemben csak a cél volt a fontos, az eszköz nem. Arról nem is szólva, hogy ő csupán a saját rendje és az ahhoz önként csatlakozók önszeretetét, nagyravágyását igyekezett drasztikus eszközökkel korlátozni.

Inkább a XVI. század első felében tevékenykedő Niccolò Machiavelli módszerére gondolok, aki a kormányzás magas fokú műveléséhez szükséges etikai képességeket áttekintve megállapította, hogy azokat a politikai cselekvésben érvényre juttatni komoly hiba. Vagyis hogy a politikában nincs helye az etikának, hovatovább az erkölcsös cselekedeteknek. És ez a döntés már nem csupán egy kis belső közösséget, hanem országokat, nemzeteket érinthet. Ez a tétel kísértetiesen emlékeztet Soros György reflexivitáselméletére, amelynek lényege szerint a pénzvilág, a gazdaság automatikusan törekszik ugyan a gazdasági egyensúly fenntartására, amit azonban emberi manipulációval nyugodtan fel lehet, sőt fel is kell borítani. Így lehet nemzeti valutákat és nemzeteket bedönteni, kormányokat kívülről megbuktatni, emberek millióit tönkretenni.

Hát valami hasonlót művelnek most EP-képviselő ellenzéki barátaink az általuk nemesnek tartott európai globális értékek mögé rejtőzve. Ha hisznek az eszméjükben, lelkük rajta. Mi, itthon és sok millióan Európában, nem hiszünk benne, de őket ez nem érdekli. Nem érdekli őket a szabad választások elsöprő eredménye, kizárólag az, hogy Orbán Viktor szűnjék már meg létezni. Mert túl erős, túl népszerű, túl veszélyes számukra. És egyre többen azonosulnak a gondolataival. De ezt a tényt mégsem lehet így elismerni, árulkodó lenne. Így aztán jön az, ami ebben a mostani baloldaliságban, ultraliberalizmusban a legveszélyesebbnek tűnik.

A kollektív bűnösség elmélete.

Ugye mindenki tudja, miről beszélek, amikor kimondom ezt a két szót: Benes-dekrétumok? Az 1945 májusa és októbere között született Benes-jogszabályok a magyar és német lakosságot okolták Csehszlovákia széthullásáért. Joggal ráz ki mindnyájunkat a hideg e két szó hallatán, nem is beszélve azok hatályban tartásáról. Miért is? Mert kollektív bűnösség nem létezik. Ezt már a szerbek is tudják, hiszen 2011-ben olyan határozatot fogadtak el, amely a csúrogi, zsabljai és mozsori magyarokat sújtó és a kollektív bűnösség elve alapján hozott megbélyegzést megszüntette, amelynek értelmében a hetven évvel korábban elkövetett cselekedetekért korábban háborús bűnössé nyilvánították őket.

Aki a kollektív bűnösség elméletét vallja, nem lehet demokrata. Nincs olyan, hogy a cigányok mind bűnözők. Nincs olyan, hogy a magyarok mind búskomorak, nincs olyan, hogy minden bevándorló terrorista, és nincs olyan, hogy a „fideszesek” az európai értékek ellenségei. Egyrészt mert egyik állítás sem igaz, másrészt mert a kollektív bűnösség csupán egy politikai eszköz, amellyel egy közösséget egyetemlegesen felelősségre lehet vonni azért, mert az elítélő számára annak egy tagja valamely értelemben elítélendő cselekedetet hajtott végre.

A kollektív bűnösség az azt alkalmazó tehetetlenségét, érvbeli silányságát, hatalmi gőgjét, helyzetével való visszaélésének tényét bizonyítja. Az első és a második világháború győztes nagyhatalmai is ezen elv alapján fosztották ki és tették földönfutóvá a legyőzötteket vagy a kisebbségben élő, a legyőzöttekhez tartozó nemzetek képviselőit. A kollektív gyűlöletkeltés eredményezte a holokausztot, a kitelepítéseket, az arisztokrácia, a polgárság és a kulákság kiirtását, és sorolhatnánk a szörnyűségesebbnél szörnyűbb történelmi tetteket. Úgy látszik, ifjú EP-politikusaink semmit nem tanultak a történelemből. A Momentum, az MSZP-s Ujhelyi István és Gyurcsány Ferenc pártja is azt hangsúlyozza, hogy azok a frakciók, amelyekben ők ülnek, biztosan nem támogatják a fideszes politikusok kinevezését a szakbizottságokban. Több ellenzéki képviselő büszke arra, hogy főszerepet vállal a fideszesek elleni döntésben.

Megjelent tehát az új kollektív ellenség: a „fideszes.” Bélyeg, mint a cigány, a zsidó vagy az ifjútörök mozgalomnak az örmény volt. Nem külön X. Y.-nal van esetleg baj, akinek a kvalitásaival gond lehet. A gond ugyanis nem maga a személy, hanem a közösség, ahova az illető tartozik. Ilyen módon minimum hárommillió magyar csatlakozik a megbélyegzett kollektívához, mert „fideszes”. Nem párttag, csupán támogatja a kormánypártot. Ennyi pontosan elég. Hát ilyenek a mai magyar ellenzéki, globalista uniós képviselők. Dobrev Klára, Cseh Katalin, Donáth Anna, Ujhelyi István meg az általuk meggyőzött EU-beli liberális, a Macron-pártféle EP és az európai demokraták és szocialisták frakciója.

Azért írom le a neveket, hogy egyértelmű legyen, kik is azok a magukat feltétlen és egyedüli demokratának kikiáltók, akik nem tudnak szabadulni attól a beteges elmélettől, amely emberek millióinak életét tette már tönkre a történelemben, mert képviselőik felesküdtek a kollektív bűnösségre.

Nem akarom a gyűlöletbeszéd vagy a közösség elleni izgatás jogi elemzésével untatni a kedves olvasót, de amit a nevezett képviselők tesznek, az bizony súrolja a büntető törvénykönyv passzusait. Viszont egy dolgot biztosan kérhetek: Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!

Szerző: Bencze Izabella jogász

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/a-megbelyegzett-kozosseg-7128461/

Akiknek fáj az Orbán-beszéd

A MAROKNYI TÜNTETŐNEK NEM A KORSZAKOS SZÓNOKLATTAL, HANEM A VALÓSÁGGAL GYŰLT MEG A BAJA

Harminc évvel ezelőtt történt meg az a történelmi esemény, amelyet ma rendszerváltásnak/rendszerváltozásnak/rendszerváltoztatásnak/

módszerváltásnak hívunk. A terminológiáról lehet vitatkozni. Antall József szerint nem tetszettünk forradalmat csinálni, a valódi demokratikus változásért igen sokat tevő lakitelkiek viszont másként ítélik meg az eseményeket.

Az átmenet békés volt, a kommunisták pedig időben felismerték, hogy lejárt az egypártrendszer órája, ezért legtöbbjük azonnal átállt a politikai hatalom helyébe bevonható gazdasági hatalom megszerzésének pozícióiba.

Mint később mi, a nép megtudtuk, nem is sikertelenül. A valódi reformmozgalmak azonban intenzívek voltak, az MDF, a Fidesz és más ellenzéki szervezetek munkássága pedig gondolatban már fényévekre volt a reformkommunisták világától. A Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének 30. évfordulóján tartott tömegdemonstrációt a karhatalom még feloszlatta.

Aztán Pozsgay Imre 1989 januárjában kijelentette, hogy 1956 nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt, és úgy tűnt, a kommunista elvtársak lassan elkezdtek reszketni méltóztatni. Így jutottunk el odáig, hogy ugyan az MSZMP vezetőinek távolmaradása mellett, de a kormány képviselőinek jelenlétében az állam megszervezte a mártír miniszterelnök és társai újratemetését 1989. június 16-án.

Innentől kezdve nem volt megállás. Igaz, az ország népe nem csatlakozott milliós számban a tüntetésekhez, nem vonult fegyverrel az utcára követelve a ruszkik eltakarodását, de az ortodox kommunistákon, no meg a munkásőrökön kívül mindenkinek elege volt az elmúlt 45 évből.

A csúcspont 1989. október 23-a volt, amikor már olyan mindegy volt, hogy ki mondja ki a Parlament erkélyén, hogy vége a kommunista rezsimnek, csak mondja már ki valaki. És megtörtént. Szabadok lettünk, de még megszállási övezet voltunk. Megszállási övezet, mert 1989-ben még mintegy ötvenezer szovjet katona és ugyanennyi hozzátartozója állomásozott hazánkban.

Persze 1989 nyarán már evidenssé vált, hogy a ruszkiknak végleg el kell hagyniuk hazánkat. De mit kellett tenni ahhoz, hogy ez megtörténjen? Hogyan kellett volna kezelni azt a hazugságot, amit Mihail Gorbacsov 1985 márciusában mondott a kelet-közép-euró­pai, szovjetek által megszállt országok vezetőinek, miszerint „Önök mostantól független országok vezetői”? Úgy gondolom, a magyar kormánynak már akkor követelni kellett volna a teljes csapatkivonást, de nem tette. Valóban független az az ország, ahol szovjet atomtölteteket tárolnak? Nem.

A teljes csapatkivonás igényét először – bárhogy fáj is ez a mostani ellenzék egyes képviselőinek –, az ország és a világ nyilvánossága előtt Orbán Viktor fogalmazta meg 1989. június 16-án a Hősök terén elhangzott, az akkori hatalom és az azt kiszolgáló kommunista kormánymédia által durván támadott beszédében.

A nagy nyilvánosság mintegy negyedmillió jelenlévőt és a televízió jóvoltából több millió magyart, valamint a teljes nemzetközi sajtót jelentette. Történelmi beszéd volt.

Nos, ez ellen tüntettek idén június 16-án, a 30. évforduló alkalmával rendezett Szabadságkoncert előtt gyászba öltözött ­ellenzékiek, köztük Bródy János, Dés László, Magyar Bálint, Lendvai Ildikó és a szervezők, Donáth László, Eörsi László, Jánosi Katalin, Rainer M. János, Rajk László, Ungváry Rudolf és Vásárhelyi Mária.

Pontosabban azért tüntettek, hogy kifejezzék nemtetszésüket „az ­1989/90-es rendszerváltás immár naponta meghamisított emléke” miatt és azért, mert az a videó, amely a televízióban propagálta a rendezvényt, felidézve Orbánnak az orosz csapatok teljes kivonására vonatkozó reményét, Rényi András szerint azt sugallja, hogy Orbán híres beszéde döntötte meg a rendszert. Szerintem meg nem sugallja ezt, és senki nem hamisítja meg a rendszerváltás emlékét, hacsak ők nem.

Mégis, a kommunisták melyik szégyenét kellett volna a videóba betenni? Azt, hogy Grósz Károly 1989 márciusában csendben jelezte Gorbacsovnak, hogy a számunkra előírt katonai beszerzéseket nem bírjuk már teljesíteni? Azt, miszerint évi húszmillió forintot fizet a magyar állam – a szovjetek helyett! – magyar állampolgároknak az orosz katonák által okozott gázolásos balesetekért, nemi erőszakokért járadék, táppénz, rokkantsági nyugdíj formájában?

Vagy hogy hatvanmilliárd forintra rúg az okozott környezeti károk összege? Azt, hogy a szovjetek soha nem fizettek tb-járulékot, de egészségügyi ellátásuk évi 270-300 millió forintba került nekünk, magyaroknak? Vagy azt kellett volna betenni a videóba, hogy a szovjet hatalmat a legkevésbé sem érdekelte a magyar helyzet, és ezt a magyar elvtársak negyvenöt évig támogatták?

Gorbacsov 1988 decemberében az ENSZ-közgyűlésen bejelentette, hogy tervezi a kelet-közép-európai országokban a részleges had­erőcsökkentést, amely nálunk mintegy tízezer katonát jelentett a jelenl évő ötvenezerből, de sem az oroszokat, sem pedig magyar bérenceiket nem érdekelte, hogy a Magyar Közvélemény-kutató Intézet 1989 tavaszán végzett felmérése alapján a lakosság 74 százaléka vélekedett úgy, hogy az összes szovjet katonát azonnal ki kell vonni az országból.

Vagy arra volt büszke a maroknyi tüntető, hogy Gorbacsov bejelentését követően Grósz Károly és Nyers Rezső szolgai módon, térdig hajolva támogatta a részleges kivonulást, tudomásul véve azt a döbbenetes tényt, hogy a szovjetek külföldön állomásoztatott fegyveres ­erőik újabb csökkentését csak 1992–1993-ra kívánják időzíteni? Lehet, hogy az MSZMP úgynevezett reformszárnyának képviselői közül néhányan kicsit radikálisabb nézeteket vallottak e kérdésben, de engedtessék meg nekem, hogy a reformkommunisták hitelességé­ben némiképp kételkedjek.

Vagy azt gondolták a tüntetők világmegváltó ténynek, hogy Németh Miklós négyszemközt megkérte Gorbacsovot, hogy a nálunk tárolt atomtölteteket vigyék már el hazánkból? Ez lett volna inkább a videón?

Hisz kormányfőként ez volt a kötelessége, meg az lett volna, hogy azonnal követelje a teljes csapatkivonást. Ám csak a sumákolás, a suttogás és a szolgai kiszolgálás határáig terjedt a bátorság.

Végül a kelet-európai változások, a berlini fal leomlása, a történelmi forgószél kellett ahhoz, hogy néhány hónap elteltével az utolsó kommunista magyar kormány is merje követni a társadalom igényét, és csak a szovjet vezetésben tudatosult reálpolitikai meggondolások alapján merte 1990 február­jában megkezdeni a teljes kivonásról szóló tárgyalásokat.

Hát igen, ez mind elmondható lett volna abban a videóban, de minek? Ezek történelmi tények és nyilvánosak. Senki nem tagadja, titkolja őket, de ugyan ki lehet rájuk büszke? Nyilván csak a tüntetők. Hál’ istennek, 1990. június 25-től már az újonnan megválasztott demokratikus kormány vette át a megbeszélések irányítását, amely az egykori megszállt országok közül a legkeményebb, legellenállóbb tárgyalófél volt. Panaszkodtak is ránk az oroszok eleget! Akárhogy is nézzük, a tény tény marad: a magyar nemzet jelentős többségének konkrét igényét a szovjetek teljes távozásával kapcsolatban a nagy nyilvánosság előtt először egy fiatal demokrata fogalmazta meg.

Hol itt a történelemhamisítás? Hogy a kommunista rendszert nem Orbán beszéde döntötte meg, tudjuk. De hogy a beszéd jelentős hatással volt a változásokra, mert több millió ember gondolatát képviselte és üzente az egész világ számára, az elvitathatatlan.

Nem titokban, rettegő hatalmi függőségi viszonyban suttogta el a szovjet vezetőknek, nem a hatalma átmentési kísérletén munkálkodott reformkommunista álcába öltözve, hanem a világ arcába mondta a magyar nép kívánságát, felemelt fejjel, a politikailag korrekt beszédmód mindent átható cenzúrája nélkül. Úgy, mint teszi azt ma is.

Ráadásul a fiatalember jobban is mutatott a videón, mint mondjuk a Grósz–Nyers páros. De ez már szubjektív értékítélet.

A szerző jogász

 

 

 

 

 

 

Trianon 2019

Tudjuk, magyar az, akinek fáj Trianon. Sokunknak fáj.  Nagyon. Mindenkinek fáj, aki vállalja magyarságát. Lehet szomorkodni, sírni, menetet szervezni, az igazságot feltárni, nekrológot írni, harangokat zúgatni. Lehet, és kell is.

De amit a mai megbomlott, neoliberális, globalista őrült világban leginkább kell, az annak egyértelművé tétele, hogy miért, hogyan következhetett be ez a világkatasztrófába torkolló diktátum. Világkatasztrófa, hiszen, ha nincs egy igazságtalan, Párizs környéki kényszer-békeszerződési rendszer, amelynek része a trianoni békediktátum, talán nincs II. világháború sem. A hazánkat amputáló diktátum hatása pedig még 99 év után is érezhető, sőt egyre inkább megtapasztalható.

Mert kár lenne tagadni, hogy a nemzetállamok totális felszámolásának mai célja talán meg sem fogalmazódott volna, ha nem lenne olyan erős az élni akarás a mi, oly sokat bántott, alázott, kihasznált, kirabolt, megcsonkolt, megsemmisíteni szánt nemzetünkben, amely erő nincs ínyére azoknak a világhatalmi törekvésekkel rendelkező antant hatalmaknak, amelyek a mai napig foggal-körömmel, bármi áron kapaszakodnak uralmi, felsőrendűnek vindikált helyzetükhöz.

Mindezek miatt magam részéről most úgy emlékezem, hogy a nemrég elhunyt John Lukacs magyar származású amerikai történész szavait idézem Trianon okaival kapcsolatban: „Lényegét összefoglalva: sajnálatosan döntő fontosságú volt nem csupán a magyarellenes propagandák sikere, és a magyar nemzetmentő politika erőtlensége, hanem az is, hogy az immár majd másfél évig tartó párizsi békekonferenciák tagjai fáradtak és fásultak voltak. Ergo: a Magyarországgal foglalkozó döntéseik igen gyakran gyors és felületes nemtörődömségük következményei lettek.

Mindehhez jelentősen hozzájárult az elveszett magyar presztízs, és a háborút követő siralmas események sora.” Tudjuk, hazánk most is folyamatosan és intenzíven, erkölcsi hazaárulóink segítségével állandó magyarellenes propagandák kereszttüzében áll. Tudjuk azt is, hogy az Unió mai, döntéshozással felhatalmazott vezetőinek jelentős része fáradt, fásult, felelőtlen, vagy isiászos, a „liberális maffia”- háttérhatalom kollaboránsa, esetleg egyszerűen csak nemzetállam-gyűlölő génekkel megáldott, a  „múltat végképp eltörölni” igyekvő politikus.

Viszont azt is tudjuk, hogy a magyar presztízs az ép elmével gondolkodók körében egyre nő, az uniós választásoknál pedig már látszik a változás jele. Végre olyan kormányfőnk van, akinek erős nemzetmentő politikája van, amely felveszi a harcot a magyarellenességgel, a globalizmus eszméjével annak érdekében, hogy elkerülhessünk egy új, európai, benne magyar Trianont.

Emlékezzünk tehát.

Szomorkodjunk, meneteljünk, dühöngjünk, és zúgjanak a harangok. De a legfontosabb, hogy becsüljük meg és minden erőnkkel támogassuk azt a nemzetvédő, nemzetegyesítő politikát, amelyet 2010 óta tapasztalunk. Ne feledjük: összetartozunk!  És soha, soha ne feledjük, ne adjuk el azt a szót, amiért küzdenünk kell folyamatosan, s amit sajnos Ferenc pápa nem mondott ki Csíksomlyón: magyar!

Magam Wass Albert gyönyörű versével emlékezem a tragédiára. Ha úgy gondolják, csatlakozzanak!

https://www.youtube.com/watch?v=fmNU9Mbke8k

Bencze Izabella