Az ülés megkezdését jelezve az Európai Bizottság Elnöke megrázta a csengőt, majd maga is
meglepődött a hangjelenségen.
Érdeklődve fordította maga felé a csengőbelvilágát, és kíváncsian belekukucskált. A kedves jelenet videofelvételét gondosan őrzöm. Mindannyiszor, amikor az Unió Magyarországgal foglalkozik, ahelyett, hogy túl sokat bosszankodnék, megnézem ezt a percnyi felvételt. Ettől kicsit jobb lesz a kedvem. Mégiscsak emberszabású elnök vezeti az Unió amúgy szigorú bizottságát!
A megerősítésre nem kellett sokáig várnom. Most sem csalódtam, amikor az Elnök úr viccesen a kamerák előtt az utókor számára tanulságot szolgáltatva meglegyintette a magyar miniszterelnököt. Nem is akár hogyan, a miniszterelnök jobb arcát érte az Únió elnökének bal tenyere. A miniszterelnök már sokakkal találkozott, így aztán arca sem rezdült a legyintéstől. Elgondoltam, vajon mire is vélhette a váratlan eseményt?
Vannak tippjeim. Röviden is elintézhetnénk a látottakat. Csakhogy most Magyarország miniszterelnöke éppen azért küzd, hogy ne legyenek tabuk. Beszélni és véleményt formálni bármiről lehessen. Ezért aztán nézzünk csak most az emberi lélek mélyére! Ami onnan feltör, az néha másképp nyilvánul meg, mint ami valójában.
„Itt van például a magyar miniszterelnök. Folyton bajt kever. Már azzal kezdte, hogy a megválasztásom ellen is tiltakozott. Aztán meg mindent másképp csinál, mint ahogyan az Unióban megszokott és ahogyan elvárjuk. Unortodox. Legszívesebben pofon ütném – de ezt nem lehet mégsem. Nem tudom, hova is tegyem. Ha rendre akarjuk tanítani, akkor eljön, és hozzászól. Mit, hozzászól! Egyenesen provokál minket! Ragaszkodik ahhoz, hogy, amit csinál az sikeres! A legbosszantóbb azonban az, hogy ezt magunkban mi is tudjuk. Ha megdicsérném, abból baj lenne. Elvtelenség lenne, ha egy illiberális diktátort megdicsérnék.
Még azt hinnék, megbolondultam!
Nő bennem a feszültség. Nem tudom levezetni sehogyan sem! Mit lehet ilyenkor tenni? Pláne nekem, akinek mindig csak uralkodnia kell, ráadásul önmagán is. Talán barátkozni kellene vele? Talán ez a jó megoldás. Meg kellene veregetnem a vállát. Amúgy atyáskodva.
Merthogy az ilyen veregetésben van egy kis szeretet is. Meg aztán úgy is értheti, hogy egy kicsit mérges voltam rá, de most már bízom benne, hogy megváltozik. A bizalomnak óriási ereje van. Biztos, hogy ez az első lökés kell neki. Aztán majd megváltozik. Eldöntöttem. Ezt fogom tenni. Persze, hiszen én olyan magas pozícióban vagyok, hogy nekem mindig döntenem kell. Még egy ilyen kényes kérdésben is. De megoldom!
És eljött a pillanat. Most, a kamerák előtt kell megmutatnom, hogy én itt atyai jó szándékkal, de egy kicsit bosszúsan lerendezem a dolgot. Nem lesz itt többet engedetlenség! Legyintek! De jaj, a válla helyett az arcát érte a legyintés. (Persze, mert én vagyok a nagyobb.) Nem baj. Legalább oldódott egy keveset a feszültség. Arról meg aztán nem is szólva, hogy kidolgoztam egy módszert, hogyan is kell bánni egy különcködő miniszterelnökkel. Példát mutattam!”
G.P.
