CÖF

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Üdvözlöm a médiumok megjelent képviselőit, sajtótájékoztatónkat megnyitom.

Engedjék meg, hogy az asztalnál ülőket bemutassam:
Tarlós István úr, a Főváros Önkormányzatának FIDESZ-KDNP-s frakcióvezetője
A CÖF részéről: Csath Magdolna, Bencze Izabella, Schulek Ágoston, és jómagam Csizmadia László, a CÖF alapítói és  szóvivői

A  Civil Összefogás Fórum  meghívja Önt és az Ön által képviselt médiumot nyilvános sajtótájékoztatójára.

A sajtótájékoztató tárgya:
A CÖF állásfoglalása  „A Nemzet Fővárosa” programról, valamint Tarlós István főpolgármester jelölésének támogatása.
Budapesti Társadalmi Kerekasztal bemutatása.

A sajtótájékoztató meghívott vendége:
Tarlós István, a FIDESZ-KDNP budapesti választmányának főpolgármester jelöltje.

Az elmúlt évtizedek során sokan elfelejtették, ki milyen értelemben mondta ezeket a szavakat. „Köszönhető” ez annak, hogy a liberális-posztkommunista hatalom azt sugallta, konvencionális erkölcs nem létezik. A hangadó ideológusok minden igyekezete arra irányult, hogy a szabadságot felváltsa a szabadosság.

A 2010-től végre megvalósulni látszó politikai és társadalmi rendszerváltoztatás Magyarországon is esélyt ad arra, hogy visszaálljon a rend és a tekintély tisztelete, ami egyebek között a „követés” fogalmát is újra pozitív tartalommal tölti meg.

elhangzott: a KÉSZ és a CÖF által 2010. június 4-én, a Március 15. téren szervezett ünnepi megemlékezésen

Némileg szokatlan módon kezdem ezt az írást, idézek saját könyvemből, amit 2005-ben írtam, s 2006-ban jelent meg, címe: Az árok két oldalán – a magyar demokrácia természetrajza. A kötet zárszavában anno így fogalmaztam:

„Meggyőződésem, hogy Magyarországnak alapvetően katarzisra van szüksége, ugyanis a lassú, aprólékos s leginkább óvatos alakítgatások valójában eddig sem változtattak semmin. Nem forradalmi eseményekre gondolok, hanem a megújulásnak egy elérhetőbb, megvalósíthatóbb formájára.

A mai napon, a „Nemzeti Összetartozás Napján” a magyarság 90 év után felemelte fejét, és  kinyilvánítja a magyar nemzet egységét az Európai Unió, és az egész világ felé.

Emlékezünk az 1920. június 4-én aláírt Trianoni Békediktátumra, amikor 3,5 millió magyar ember vesztette el állampolgárságát és a hazához való tartozás jogát. Az ország 2/3-ának elcsatolása példátlan igazságtalanság és a nemzetközi jog megcsúfolása volt.

A térképen az államhatárt általában piros vonal jelzi. Vajon vannak-e ugyanilyen tisztán látható határok az érzelmekben, a lelkekben is? Bizonyos, hogy nem. Lelki határaink nehezebben rajzolhatók át, mint a térkép. Kilencven éve, amikor aláírták a szerződésnek nevezett trianoni diktátumot, a történelmi Magyarországra sötét korszak következett. Elveszett az ország kétharmada.

Az igazságosság elve szóba sem jött, győzött a nagyhatalmak érdekérvényesítése olyan jogi formában, amelyet ma jogpozitivizmusnak neveznénk. Az új határok kijelölése a térképnek nem fájt, de többmilliónyi embernek – nemcsak magyarnak – a haza és a család elvesztését jelentette.

MEGHÍVÓ

„Magyar az, akinek fáj Trianon” – idézzük sokszor az igaz szavú Illyés Gyulát. Kilencven esztendővel ezelőtt az országcsonkítók nagy sebet ütöttek a Nemzet testén – azóta is belesajdul a szívünk. Mindazonáltal meggyőződésünk, hogy nem szabad nemzeti sérelmünk önkínzásba hajló felpanaszolásába menekülnünk.

A TRIANONI DIKTÁTUM ALÁÍRÁSÁNAK 90. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL

időpont: JÚNIUS 4. 16 ÓRA
helyszín: BUDAPEST V., MÁRCIUS 15. TÉR

Egy 1953-ban készült világhírű filmre utal a cím, amelynek fő mondanivalója talán így összegezhető: hiába az egyszeri bátorság, mert a tartós félelem végül mindent elsorvaszt és sikertelenséghez vezet. Egyszeri bátorságunk – 1956 – óta folyamatos félelemben éltünk. Visszanézve már tudjuk, hogy kis megszakításokkal több mint ötven éven át tartott bennünket lelki megfélemlítésben a kommunista, majd a balliberálisnak elnevezett posztkommunista uralom.