Sokakat bosszant, bánt, zavar, idegesít, sőt nyomaszt az a színjáték, hogy az EU politikai vezetőit, politikai döntéshozóit, funkcionáriusait, bármilyen hajmeresztő, önellentmondást tartalmazó állítást fogalmaznak is meg, és bármilyen, a hétköznapjainkat súlyosan veszélyeztetető döntéseket hoznak is, jóhiszemű doktrinereknek, kissé alulinformált, ámde jó szándékú személyiségeknek tekintjük. Már aki, de azok, akik hivatalosan kapcsolatba kerülnek velük, kénytelenek úgy tenni, mintha ezt gondolnák róluk, minthogy nem tudják rájuk bizonyítani az ellenkezőjét. Hiába diktálja a józan paraszti ész, hogy amit az átlagember, sőt az átlagszint alatt álló, gyengébb IQ-jú uniós honpolgár is tud, mondjuk migráns ügyben, hogy minek mi az oka és minek mi lesz a következménye, azt ők is pontosan tudják. Nem hiányos ismeretek vagy az összefüggések át nem látása folytán beszélnek és döntenek úgy, ahogy egyre több, a vezetésük alatt álló és ezzel egyre elégedetlenebb embernek egyre kevésbé tetszik. Mondjuk ki, ahogy egy jeles közgazdászunk is ezt a szót használta egy tv műsorban, a mi szempontunkból, igenis, gazemberség, amit csinálnak. Igaz, hozzáfűzte, hogy lehet valóban információhiány is mögötte, illetve ebből is fakadhat, sőt még ugyanazon a prominens személyen belül is egyszerre lehet jelen mindkettő. Mi pedig még azt tegyük hozzá, hogy ők maguk valószínűleg nem tartják magukat gazembernek, („úgy döntöttem, hogy gazember leszek”, a la III. Richard), nem feltétlenül cinikusak, talán még akkor sem, ha idegen érdekek képviseletéért jól megfizetik őket, és ennek ugyancsak tudatában vannak, de hát úgy gondolák, hogy „az nekik jár.” Az önfelmentő ideológia különféle formái bizonyára rendelkezésükre állnak, föltehetőleg megbízóik is tálcán kínálják nekik. Csak éppen ezek nem arról szólnak, amivel a köznépnek a migráció támogatását magyarázzák (demográfiai problémák orvoslása, munkaerőhiány pótlása, Európa versenyképessége, gazdasági jövője, stb). Hanem inkább olyasmiről, amivel maguk előtt ezeket a hazugságokat is igazolják, legitimálják. Hiszen végső soron valamennyi ilyen önfelmentésnek „a cél szentesíti az eszközt” sokszorosan kompromittált, de még mindig működőképes politikai és életfilozófiája állhat a hátterében.
Ettől az életfilozófiától különösen sokat szenvedtek a közelmúltban a szovjet megszállási övezetbe eső országok lakói, hiszen ezzel próbálták a számukra a kommunisták gaztetteit elfogadhatóvá tenni. De nemcsak ennek a tovább élését biztosítják ma az egypólusú világrendszer urai, hanem a kommunista internacionalizmusét is. Akkor is, ha ma ezt nemzetekfelettiségnek, kozmopolitizmusnak, globalizmusnak hívják. Az úgynevezett „migráns válság” is ezt mutatja, hogy a fő törésvonal ma is itt húzódik a z EU vezető országainak politikai elitje és támogatóik, illetve a társadalom immáron alighanem döntő többsége között. A nemzetek Európája helyett az „integrált” Egyesült Európa, „Európai Egyesült Államok”, konföderáció helyett föderáció, amihez a nemzetállami önállóság, hatáskör, szuverenitás mind nagyobb korlátozása, háttérbe szorítása, sőt megsemmisítése szükséges (természetesen a fokozatosság elvét betartva), és amihez a tudatformálást, agymosást, a nemzeti tudat, önazonosság aláaknázását busásan megfizetett médiájuk segítségével már szintén jóval korábban és nagyfokú tudatossággal megkezdték. Meglehet, hogy mindez mégsem bizonyult elég hatékonynak, ezért volt szükség a bevándorlók inváziójára, sőt a terrorveszélyre, amely továbbra sem fog csupán csak veszély maradni. De hát mit számít néhány (néhány ezer?) ártatlan állampolgár élete, a „szent cél” érdekében? (Gondolják, még hanem mondják is ki, olyanok, akik máskor azt képviselik, hogy „egy ember, egy ártatlan áldozat élete is sok”, ami tökéletesen igaz is, nem ezzel van a baj, hanem az álságossággal.) De még a migránsok beáramlásának is hajlandók gátat vetni (most már úgyis elegen jöttek, terroristák is), ha erre hivatkozva (Frontex), ennek ürügyén ismét csak a nemzetállami szuverenitás korlátozására nyílik lehetőség. (Akkor is működhet az újonnan létesült „migráns-elhárítás” az adott nemzetállam területén, ha ő maga ebbe nem egyezik bele.)
Minderről persze eszünkbe juthat, hogy végképp nincs már miért csodálkoznunk azon, amin a rendszerváltás hajnalán, reggelén, sőt még később is csodálkoztunk, hogy tudniillik a nyugat a posztkommunista országokban nem az antikommunista, hanem a posztkommunista politikai erőket támogatja akármennyi kígyót-békát kiáltottak is valaha a „piszok, rothadó nyugati kapitalizmusra”. (Vajon volt ebben is némi szemfényvesztés?) Ennek újabb bizonyítéka lehet, hogy az új lengyel választás nekik nem tetsző, az Orbán kormányhoz közel álló nyerteseit ugyanúgy a legpenetránsabb, legordasabb posztkommunista pénzügyi felügyelete alá helyezik (Gyurcsány Ferenc és az ő Altus Rt-je), mint ahogy lényegében arcul köpték ezzel a felügyelettel a magyar választók kétharmadát is. Mi sem természetesebb, mint hogy Lengyelországban is heves tiltakozást váltott ki ez a valóban cinikus és felháborító intézkedés, amelyből az olvasható ki elsősorban, hogy a gyarmatosítási szándék a régió országaival szemben továbbra is töretlen. Még ha most nem „lánctalpakon egyenruhában” érkezik, is, hanem pénzügyi nyomásgyakorlás, zsarolás formájában (a bankfiúk, banki alkalmazottak egyenruhájában, akik ugyanúgy nem tehenek semmiről, mint a szerencsétlen szovjet katonák, még ha egzisztenciális szempontból nehéz lenne is őket összehasonlítani).
Lehet, hogy a legendás, közmondásos lengyel-magyar barátság nem volt mindig töretlen (ahogy a Világpanoráma című tv műsorból is hallhattunk erről egyet-mást), de könnyen elképzelhető, hogy történelmünk során még soha ennyire nem voltunk egymásra utalva, mint ezekben a válságos, vészterhes időkben. Talán épp a CÖF-CÖKA tehet legtöbbet azért, hogy ez az egymásra utaltság minél több lengyel és magyar emberben tudatosuljon. Még akár közös, Brüsszelig ható, sőt hatoló tüntetések formájában is. Amelyekhez más EU országok lakói is csatlakozhatnának, ha úgy érzik (teljes joggal), hogy politikai akaratukat, véleményüket, közérzetüket, veszélyérzetüket semmibe veszik.
K.I.B.
Szerző
