A pedagógus-tüntetések viharában védekezésbe szorult a kormány. Egyre hajtogatja, hogy elismeri: szükség van oktatók béremelésére, s lépcsőzetesen teszi is. A tüntetőkhöz szervezett kiskorúak jelenléte egyébként jelzi, hogy itt főleg nem szakmai és bérügyről van szó, hanem a kormánybuktatás egyik reménybeli eszközéről.
Gyermeki, majd szülői tapasztalatom szerint ugyanis, mint számos értelmiségi szakmát, ezt is alaposan lerombolta a kommunizmus nálunk négy évtizedig uralkodó mindenekfölöttisége. Emlékszem, amikor alsós diák voltam Rákosi elvtárs tombolása idején, osztályfőnökünket arra kényszerítették, hogy engedélyezze számunkra az „Osztályfőnök Pajtás” megszólítást. Elvtárs megszólítást kisgyermekektől még nem lehetett kikövetelni, arról pedig, hogy Tanár Úr-ként szólítsuk meg oktatónkat, le akart szoktatni a világnézeti hatalom: így lettek a tanárok is pajtásaink. Szegény osztályfőnökünk csak úgy tudott szabadulni ettől a megszólítástól, hogy egyszer később – valami rosszalkodásunk kapcsán büntetésképpen – nem engedélyezte a továbbiakban, hogy pajtásnak nevezzük.
A sem anyagilag, sem társadalmilag nem becsült oktatás és nevelés (!) színvonala leromlott. A nevelést igyekeztek lelketlen rabszolgamunkává silányítani. A pálya egyre kevésbé vonzotta kiválókat. S ez sajnos máig arra kényszeríti a tanintézményeket, hogy tudásukban és személyiségükben alkalmatlanokat is megtűrjenek a testületekben. Mivel több nemzedéken keresztül foglalkoztam a felnövekvő életek egyengetésével, számos a példám erre. Most idejegyezném egyik serdülő korú kislány naplójegyzetét egy köztudomásúlag könnyű és szerethető tantárgy kapcsán.
„És megint jelez. Megint jelez az a fránya ébresztő 6:35-kor, hogy készüljek, mert iskola… És megint………hogy kezdjek el készülődni. Egész éjjel a különböző rémálmok fárasztották agyamat. Ez általában azokon a napokon jellemző, amikor az első órám ének lesz. Kiválasztom a legmegfelelőbb outfittemet, hogy ezzel bizonyítsam nap-mint-nap magamnak, hogy “Igen, jó a stílusom!” Ezután reggelizem, fogat mosok, bepakolok, és talán még egy szempillaspirált felkenek, hogy ezzel eltakarjam a dísztárcsányi karikáimat, amit a mindennapi szorongás – vagyis az aktív élet okoz. Megkérem Apát, hogy nyissa ki nekem az ajtót, mert rollerrel ez nehezebb. Az igazi oka ennek a szorongásom; illetve az, hogy úgy érezzem: nem egyedül indulok neki ennek az igen rövid, ámbár nyugtalan gondolatokkal teli útnak. Elindulok a reggeli, köddel telített homályban az iskolába. Közben sok minden fut át az agyamon, de 100 %-osan nem tudok ezekre a szívemben csak nyugtalanságot keltő gondolatokra figyelni, mert a reggeli sietésben bármikor megtörténhet a baj. Anikó már háromszor hívott, hogy hol vagyok. De mikor meglát az utca végén, megnyugszik, hogy ma is időben beérünk az iskolába. Átmegyünk az udvaron, lelakatolom a rolleremet, és közben ezeket a kérdéseket hallgatom osztálytársamtól: – Te megtanultad ezt a dalt? És azt a hosszú szöveget a népdalról? Próbálom megnyugtatni, hogy nem kell stresszelni az énekóra miatt, de ez az én számból, ráadásul ezzel a rettegett tanárral kapcsolatban kicsit hihetetlenül hangzik. Beérünk a terembe pontban 45-kor. A tanár feláll, az osztály hasonlóan és elénekeljük a köszöntésünket, amiről tudjuk, hogy pár másodperc múlva egyedül kell majd valakinek énekelnie az osztályból. Barnát, a kissé fura, jámbor, nagyon okos osztálytársunkat választja ki a tanár, azzal az ürüggyel, hogy ő biztos nem figyelt, mivel elhessegette a körülötte szállingózó legyet. Barna hamisan énekel, tehát a tanár úr már be is írta az 1-t. Ebben az emelkedett hangulatban tovább is megyünk az anyagban és a felelések sorozatában. Tiszta idegben vigyázz-ülésben várja mindenki a felelés csomagolásába zárt végzetét.
Igen gyönyörű nap lett volna a mai – de vajon érdemes szorongásra nevelni a gyerekeket minden péntek első órában?”
Ez a hang őszinte. És egy lelkiismeretes, általában jól teljesítő gyermeké. Azért hoztam ide, hogy aláhúzzam:
igen, emelni kell a tanári fizetéseket, de csupán teljesítményarányosan. Hogy ne legyen igaza annak az ostoba viccnek, mely szerint a pedagógus és a pedofil abban különbözik, hogy az utóbbi szereti a gyermekeket.
Kelemen András
