dec 25, 2023 | Blog, Kelemen András
Lakiteleken a Hungarikum Ligetben áll a Bibliaház. Itt születik meg a kézzel írott Biblia a benne résztvevő közösség révén. Belépsz és írhatsz egy következő mondatot a Bibliából. A Ház ünnepélyes megnyitásakor a reám eső mondat ez volt: „Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől”. Most karácsonykor ezt olvasván eszembe ugrott egy párhuzam. Egy párhuzam: a teremtés és a születés összecsengéséről. Mindkét esetben a létrehozás, a megvalósulás az ünnep lényege. A ma divatos digitális nyelven ezt úgy is mondhatjuk, hogy a 0-ról az 1-re lépés. S a világ végtelennek tűnő sokfélesége ebből az 1-ből bomlik ki.
Ám ezt nem könnyű felismerni. Sokszínű környezetben természetesnek tűnt az istenfogalom sokfélesége, sokszorozása; a minket körülvevő csodák istenekként való megszemélyesítése.
A történelem azt tanítja, hogy volt egyszer egy emberközösség, amely megtapasztalta és elfogadta az egységet a sokféleség mögött. A rejtőzködő igazság maja-fátylai mögött felismerte az egységes teremtő erőt. Ettől azután választott népnek tekinthette magát, szemben mindenki mással. A kiválasztottság tudata nehéz teher. Az emberközösségtől fegyelmet és alázatot követel, s ez sokszor lázadásra késztet embereket a csapaton belül is (l. Mózes küzdelmeit saját közösségén belül). És szembeállítja az Igazság bajnokait a környező népekkel, majd a világerőkkel is. Az eszme erejét mutatja, hogy előbb a hellénisztikus világot, majd az óriási Földközi Birodalom szívét is meghódította. De csak akkor, mikor Jézus tanítása révén az istenfiúság kiáradhatott az egész emberi nemre. Erejét mutatja, hogy Mózes öt könyvét görögösen már Pentateuchosz-nak kezdték nevezni, s hogy végül a zsidókat széttaposó Roma, éppen Róma állt át, lett a keresztény vallás központja. Ekkor már a tanítás terjesztése az ellenséges világ és nagyhatalom nyelvén: görögül és latinul folyt. A durva „Vae victis” (Jaj a legyőzöttnek!) így váltott át „Gloria victis”-re (Dicsőség a legyőzöttnek!)
A keresztény gondolkodásban fogalmazódott meg az anyagi-testi vereségen túllépő erkölcsi győzelem fogalma. Mi tette lehetővé ezt a fordulatot?
Annak felismerése, hogy mindenki kitett a sikertelenségnek, veszteségnek, vereségnek; még akkor is, ha most az élet napfényes oldalát élvezi. Ezért kell a szerencsétlenebb felebarátainkon segítenünk. Ám a felismerésnél lényegesebb a krisztusi tanítás szíve: a szeretet. A szeretet ereje fogja össze, teszi élhetővé, s meghitté világunkat.
A legtöbb ember, emberi közösség életében bekövetkezik olyan pillanat, amikor úgy érzi: minden összeomlott. Hogy nincs tovább. A valóságban azonban mindig van tovább. Az egyedi példák helyett inkább a közösségieket említem: 1241, 1526, 1949, 1920, 1956.
- A tatárjárás után feljegyezték, hogy Magyarország 200 évnyi fennállás után megszűnt.
- A mohácsi vereség és országunk kibelezése -megfejelve a kettős királyválasztással – elsöpörte középkori nagyságunkat és tartósan hadszíntérré változtatta a Kárpát-medencét.
- Világos és Arad 13 ismert vértanújának végzete és a többiek üldöztetése a függetlenség reményétől fosztott meg minket.
- -Trianon nemzetgyilkossági kísérlete szétszaggatta népünket.
- Ötvenhat novembere pedig szétszórt a világba és elvette reményét is egy magyar országnak.
És mindig volt újrakezdés, mindig lett feltámadás! És lesz is, míg a kötőanyag megvan bennünk és közöttünk.
A természeti népeknél ismert a felnőtté avatás ünnepe. Ekkor az ifjak nehéz próbákat állnak ki és bizonyítják, megérettek az önálló életre. Népmeséinkben úgy jelenik ez meg, hogy a legkisebb fiú megfelel emberségből: van szíve és van esze, s végül legyőzi a sárkányt. A lelkünkben pedig ez kell megtörténjék a bérmálkozáskor és konfirmációkor – sőt eredetileg ezt a jelentést hordozza az érettségi is: önismeret és világismeret elsajátítása érett fejjel és szívvel. Kilépve az anyai ház védelméből az ifjú ember át kell essék az első megrázó csalódás(ok)on. Régen a természetes közösség felkészített erre, most nagyobb a veszély. Az embert próbáló helyzetekre születhet felkészületlenségből fakadó válasz: önfeladás, pánik, önbódításba menekvés, sőt akár gyilkos ámokfutás is…
De a méltó válasz a győzelem önmagunkon is. De nem csonkulva, hanem kiteljesedve, s felebaráti szeretetben.
Így válik mélyen igazzá, hogy Christus vincit – Krisztus győzedelmes !
2023.december 25.
Kelemen András
ápr 17, 2023 | Blog, Kelemen András
Olvasom egy hírportálon, hogy aláírásgyűjtésbe fogtak a kormány által meghirdetett veszélyhelyzet megszüntetésére. Valami olyan indokkal, hogy először a tömeges bevándorlás, majd a koronavírus-járvány, most pedig a 2022. február 24-én életbe lépett, a háborús és a hozzá kapcsolódó energetikai veszélyhelyzet elhúzódóan tartja fenn a rendeleti kormányzást. A követelés lényege:
szüntessék meg a veszélyhelyzeti kormányzást!
Ha belegondolunk, ennek az üzenete úgy fest, hogy ha a veszélyt nem tudjuk megszüntetni, legalább ne vegyünk róla tudomást. Ahogy annak idején voltak olyanok, akik a Fidesz riogatásának állították mind az erőszakos beözönlést országunkba, mind a járványt; most meg a háború kiterjedésének veszélyét is. Arra emlékeztet ez engem, hogy volt idő, amikor lefegyverezték országunkat arra való hivatkozással, hogy „nincs ellenségképünk”. Nekünk. És mi nem lehetünk ellenséges szándék céltáblája?
A tunyaság fertőző. Egész Európa belesüppedt a megvédettség érzésébe, s csak most kezd rájönni, hogy az önvédelem feladása milyen súlyos következményekkel jár.
Mifelénk is zeng a viharos ég. Gondolkodásra képes ember számára már évek óta gyűlnek a figyelmeztetések. Például utólag tudtuk meg, hogy volt olyan terrorista, aki már 2015-ben ide jött társakat toborozni magának a „menekülteknek” nevezett ideérkező határsértőkből. Ennek alapján lehetővé válik, hogy a gyorsítottan állampolgárságot kapó harmadik világbeli tömegek akadálytalanul tudjanak majd bejönni hozzánk akár nyugat felől is.
Nyílt jeladás volt, hogy most februárban külföldről hozzánk besétált ú.n. „antifa”-terroristák békés embereket támadtak meg a budapesti utcán. Azután kormány-ellenes források az közelmúltban elkezdték hangoztatni, hogy országunk ellen szankciók előkészítése folyik a Nagy Szövetségesünknél. Vacogtattak azzal, hogy „az amerikai nagykövet kemény szankciókat jelenthet be Magyarország ellen”. Ebből egyelőre egy magyar állampolgár ellen lett intézkedés, akinek munkakörét (a Nemzetközi Beruházási Bank egyik vezetője) nézték rossz szemmel az USA-ban. Továbbá a nevezett nagykövet kirakatta „Ruszkik haza!”-óriásplakátjait, mintegy 56-ra emlékez(tet)vén (amikor viszont mi csak emberiességi segélyeket kaptunk, katonait nem).
Ha voltak is eddig gyanútlan emberek nálunk, ezek után mindenki láthatja: ránk jár a rúd. Az süvölt a hírekből, hogy a rozoga Biden-i Amerika egyre türelmetlenebb, egyre kevésbé viseli el a „fegyelmezetlenséget”: a más értékrendet a világban és az egyes közösségek érvényesülésének kísérleteit szövetségeseinél. Akármekkora is a méretkülönbség köztünk, nem lehetünk eléggé kicsik, hogy előbb vagy utóbb reánk ne kerüljön a célkereszt. Mi ugyan tartjuk magunkat, de azért ne vegyük a fenyegetést félvállról! Persze nem adok igazat a gerincgörbítőknek; már csak azért sem, mert vegyük észre, hogy nem csupán mi tusakodunk ilyen szorításban. Németország hozzánk képest óriás, mégis megcselekszi, amit a megfélemlített cirkuszi nagyvad: ostorpattintásra átugrik akár a lángoló tűzkarikán is. Visszasírhatja Merkelt, aki még néhányszor „önsúlyával” képes volt dönteni országa érdekében; bár hivatali idejének végére világossá vált, hogy őt is befogták. Látszott ez a migráció kérdésében: korábban bevallotta a multikulti bukását, majd váratlanul befogadta, mondhatnám, keblére ölelte az újabb idegen tömegeket. Hogy miért? Erre nézve jelzés volt annak kiszivárogtatása, hogy az Újvilág füle rajta volt a telefonján. Utóda, Olaf Scholz még inkább a helyzet foglya: nem akart fegyvert küldeni az ukrán háborúba, azután mégiscsak „rávették”.
Most a napokban mondta ki a másik európai meghatározó ország nevében Macron francia köztársasági elnök, hogy ez így nem szövetség, hanem alávetettség: s a vazallusi állapot helyett „stratégiai autonómiát” próbál meghirdetni. Ha pedig az egyre kevésbé rejtőzködő világerőktől közel sem független, sőt mondhatni: eddig kedvezményezett francia elnök is tiltakozik, akkor egyértelmű, hogy az USA miként bánik (el) szövetségeseivel. Mondjuk, mint annak idején Napóleon a lengyelekkel: hagyta, hogy vérüket adják érte. Ha pedig a francia politika rúgkapál, akkor joggal merülhet fel bennünk a kérdés: nekünk milyen választásunk lehet?
Azért, hogy elkerüljük a rosszallást, megtehetnénk például, hogy versenyzünk Lengyelországgal és Romániával Amerika szolgálatában. Hiszen Ukrajna és a keleti szláv világ szomszédságában mi is előörs-helyzetben lennénk Oroszország ellen – tengeren túli hatalmat kiszolgálva magunkat kiszolgáltatva világerőknek. (Szédül az ember, ha belegondol, hogy a szovjetek meg Olaszország felé tapostatták volna ki a hadiutat velünk.) Belesodródnánk a háborúba és elszigetelnénk magunkat a világgazdaság éltető forrásaitól. Az amerikai nagykövet hamis 56-os propagandája nem feledteti velünk, amit akkor meg kellett tanulnunk: az USA vezetői figyelembe sem veszik életérdekeinket. Azt követelik tőlünk, hogy romboljuk le gazdaságunkat, tegyük ki magunkat háborús veszélynek, adjuk a hatalmat a társadalmunkat szétverő quislingeknek. Lényege: a teljes kiszolgáltatottság, s a belső rend felbomlása. Nem feledhetjük, hogy Brzezinski már kimondta: az USA-nak érdekében állhat a programozott káosz. Mindezért cserébe még azzal a kicsiny szívességgel sem kecsegtet senki, hogy az Ukrajna felségterületén élő magyar kisebbséget ne gyötörjék a megsemmisülésbe!
Nagy hangon támadják a magyar külpolitikát azzal, hogy egyedül maradtunk, elszigetelődtünk. Legutóbb a finn és svéd NATO-csatlakozási kérelemben várták el szolgai alázatunkat. (Azóta bebizonyosodott, hogy készségünkért még baráti gesztust sem kapunk cserébe, sőt: a finn kormány csatlakozott a gyermekvédelmi törvényünk ellen folyó perhez). Lehetne persze a román példát követni és országunkban megágyazni a nagyhatalom katonai jelenlétének, azonban a hintapolitika nem szokott sikerülni. A lengyelekért pedig aggódunk. Utalok a március 20-i sajtóhírre, eszerint „Ha Ukrajna nem tudja megvédeni magát Oroszországgal szemben, akkor Lengyelország kénytelen lesz belépni a háborúba – jelentette ki a párizsi lengyel nagykövet a francia LCI televíziónak adott interjúban.” Pedig Lengyelországnak tudnia kéne, hogy van vesztenivalója: hiszen volt már a megszűnésig szétdarabolva.
Itthon is rettegtet az „ellensajtó”, pl. azzal, hogy mi is kapunk szankciókat! Ha azt vesszük: szankciónak, vagyis büntető intézkedésnek számít a nekünk járó európai pénzek megvonása is – legfeljebb makutyi dumával, meg-megújuló követelésekkel leplezve a valódi szándékot.
Közben pedig a világ felett gyűlnek a viharfelhők… Szorongatott helyzetünkben merre vezet a helyes ösvény? Mérlegelnünk kell minden kihívásnál, hogy mi a magyar közösség érdeke, s hogyan lehet ezt nagy nyomás alatt is követni. Brüsszeli tárgyalásaink azt bizonyítják, hogy részkérdésekben tudunk rugalmasak lenni. Itthon pedig a társadalom ütésállósága a fontos; a természetes közösség erősítése. Erősítése testünkben: a kívánt gyermekek megszületésének elősegítésével, és lelkünkben: a belső összetartozás élményének fokozásával. Például a folyamatos tájékoztatással és az emberek véleményének kikérésével. A nagyvilág felé pedig kapcsolatépítéssel, s a provokációknak fel nem ülve; vagyis: belső szilárdságunk megőrzésével, kerülve az ellenségeskedést.
Vannak, akik azt mondják: mi vagyunk a botránykő. Mert nem adjuk fel családvédelmünket, nem nyitjuk meg határainkat az erőszak előtt, s a békét valljuk a háborús uszítás közepette. Lehet, hogy környezetünkben kisebbségi ez az álláspontunk, de a valóság és az igazság nem többségi kérdés. Ha egyesek úgy látják is, hogy szinte mindenki szembeszáguld velünk az autópályán, akkor is tudhatjuk a Bibliából, hogy Szodomában egyedül Lótnak lett igaza, nem a vele szembeforduló tömegnek…
jan 25, 2023 | Blog, Kelemen András
Legutóbbi munkahelyemen, a Magyar Országgyűlésben alkalmam adódott arra, hogy részt vegyek a külügyi munkának egy különös területén.
Mert az természetes, hogy az ágazati politikával egy szakminisztérium foglalkozik. Az is kezd elfogadottá válni, hogy a civil vonalon épített nemzetközi kapcsolatok is akár világpolitikai tényezővé nőhetik ki magukat. (Vannak ennek építő és romboló példái.) Ám az kevésbé ismert, hogy az egyes parlamentek hogyan tartják a kapcsolatot egymással és hogyan hatnak közvetítő erőként. Létezik először is az Interparlamentáris Unió, melyben Magyarország alapító tag. Alapszinten ez biztosítja az egyes részt vevő parlamentek képviselői közötti kapcsolat lehetőségét, különösen a benne megalkotott baráti csoportok révén. Jó példaként elmondhatom, hogy mint a rendszerváltozástól 2010-ig a magyar-török baráti képviselőcsoport ismételten megválasztott vezetője, folyamatosan tudtam érintkezni a váltakozó nagykövetekkel és a török Nagy Nemzetgyűlés irántunk érdeklődést mutató tagjaival – valamint természetesen a baráti török és magyar civil szervezetekkel. Ez egyúttal áthidalta azt a szaggatottságot, amit a személyi változások jelentenek a politikában. 2010 és 2019 között pedig mint az elnök külügyi főtanácsadója tudtam folytatni az építkezést ezen a területen is: így nyitottunk utat Magyarországnak a türk nyelvű államok együttműködési fórumaiba. Mint tagként egyedüli nem türk nyelvű országnak, nekünk ez úgy sikerült, hogy a két évtizedes kapcsolatépítés eredményeként 2013-ban Kövér Lászlót törökországi hivatalos útján már nemcsak a török parlament elnöke fogadta, hanem a kormányfő és az államelnök is. Ugyanebben az évben Ankarában hivatalosan bejelentettem a Magyar Országgyűlés csatlakozási szándékát a türk országok parlamentjei alkotta együttműködési fórumba (TURKPA). Felvételünk után sor is került bakui utunkra: 2014-ben az Országgyűlés alelnökeként Lezsák Sándor már részt vett a Türk Nyelvű Országok Parlamenti Közgyűlésének soron következő ülésén. A folyamat következő lépése pedig a kormányközi kapcsolatok kiépítése volt. Ez megtörtént Csolpon Atában a Türk Tanácshoz (TURKKON) való csatlakozásunkkal. S mint egyetlen uniós tag, Magyarország megnyitotta a Türk Tanács egyetlen EU-n belüli képviseleti irodáját Budapesten.
Ez a történet jó példa arra, hogyan lehet új eszközökkel tágítani külpolitikai mozgásterünket.
A legfontosabb külpolitikai mozgás azonban az EU tagállamok és tagjelöltek körében volt. Mint viszonylag kicsi, de határozott célokat megfogalmazó ország, ahhoz, hogy az Unióban hatékonyak lehessük, szükségünk volt a kapcsolatépítésre e területen. Arra törekedtünk, hogy fokozzuk és összehangoljuk a nemzeti parlamentek EU-beli szereplését. Ugyanis egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az Európai Parlament nemhogy ezt nem pótolja, hanem egyre inkább különálló hatalmi ággá kíván válni. S mivel az ottani képviselők egyre kevésbé képviselték mind a származási országuk, mind Európa lakosságának érdekeit, szent meggyőződésünk volt, hogy vissza kell adni a szót az európai civil társadalomnak. Ezt az egyes tagállamok parlamentjei jobban képviselik, mint az európai vízfej. Ezért próbáltuk meg a bürokratikus nehézségek ellenére tevékenységre – vagyis az uniós döntéshozatalba való részvételre – buzdítani a térségbeli társ-parlamenteket, különösen a V4 tagjait.
Különös súlyt adott ebbéli igyekvésünknek a kontinensünket érő óceánon túli hatás. A 2010-es évek közepén két nagy szerződéssel törekedett az Újvilág öreg Európánk beolvasztására. Az egyik volt a TTIP, a másik a CETA.
A TTIP vagy teljes nevén Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerség (Transatlantic Trade and Investment Partnership) lényege az volt, hogy olyan mértékben lebontjuk a javak áramlása előtti akadályokat, hogy az EU-ban érvényes törvényes szabályozást lehetőségig közelitjük az Egyesült Államokbélihez. A csali az volt a horgon, hogy a kereskedést és befektetéseket olcsóbbá és könnyebbé tehette volna. Ám pl. beletartozott az élelmiszerbiztonságra vonatkozó szabályozás lazább rendszerének elfogadása. Valamint erőteljes volt a nyomás a nagynehezen elért magyar génmentességi szabályozás feloldására. Továbbá a két fél közötti vitatott ügyekben – pl. újabb jogszabályok meghozatalában – pedig irodakukacokból és iparbéli és kereskedelmi szakértőkből álló testület kezébe tette volna le a döntéshozatalt. Vagyis a nemzetállamok törvényhozását, így az államok szuverenitását tovább kívánta korlátozni. Végül Trump elnöksége alatt került le az ügy az asztalról.
Ha már ez nem jött össze, volt másik hasonló próbálkozás is. Az előbbihez kisértetiesen hasonló volt a helyzet a CETA (Comprehensive Economic and Trade Agreement) esetében. Ez az EU és Kanada közötti átfogó gazdasági és kereskedelmi megállapodás terve volt, melyet végül az EU valamennyi tagállama, valamint az Európai Parlament is jóváhagyott és így az egyes országokban esedékes ratifikálás szakaszába került, sőt 2017. szeptember 21-én ideiglenesen hatályba is lépett,– s ott akadt el. Lényege a befektetések könnyítése volt, s hogy a vámok túlnyomó része eltörlésre kerül. Az ügyben a „színes zoknis” Justin Trudeau kanadai miniszterelnök személyesen látogatott 2016 októberében Brüsszelbe. Ellenzői hangoztatták, hogy gyengíti az Európában érvényes fogyasztói jogokat s az élelmiszer-biztonságot, valamint fokozhatja földrészünkön a munkanélküliséget. A befektetők és az érintett országok közötti vitás ügyekben itt is kivették volna az egyes országok kezéből a döntést.
Vagyis mindként szabadkereskedelmi egyezmény utat nyitott volna az északamerikai földrész fokozódó túlsúlyának. (Végül azonban Európa alávetése nem ezen a módon, hanem legfőképpen az ukrajnai USA-orosz háború szankciói révén következett be.)
Az EU-val kapcsolatos politikánk lényeges eleme volt folyamatos tevékenységünk a Balkán államaiban: az érintetteket egymáshoz közelebb hozni és az uniós csatlakozásban szakszerű segítséget adni. Úgy tűnt, hogy a Nyugatot nem igazán érdekli, hogy Magyarországtól délre egészen Görögországig a Nyugat-Balkán más világerőknek kiszolgáltatott, robbanásveszélyes terület. Kövér elnök úrral ezért sokat jártunk e terület országaiban, s valamint sokoldalú tanácskozásokat szerveztünk a közös fellépés érdekében.
Összefoglalóul: szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a kisebb, vagy éppen sokat támadott országok esetében jelentős szerepe lehet a hivatalos és a „népi diplomácia” mellett a választott képviselők kapcsolattartásának. (S ebben segíti az Országgyűlés Külügyi Hivatala.) Az országgyűlési képviselőnek igazi közvetítőnek kell lennie: egyrészt a hazai döntéshozók és az országlakosok között, másrészt tevékenyen hozzá tud járulni a külpolitika elfogadottságához, s az országimázs építéséhez; hiszen nemzetközi kapcsolatrendszere más országok döntéshozóival való kommunikációt tesz lehetővé.
dec 19, 2022 | Blog, Kelemen András
Lapozgatom a Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány csodaszép albumát. Németh Miklós Attila szerkesztette, s az idei Szellemi Honvédő-díjosztás felemelő ünnepsége után vehettük kézbe. Már a címe is világos és beszédes: „Összefogtunk”. Olyan ez a könyv, mint egy kaleidoszkóp: az egyes kiemelkedő szereplők szemén és szívén át láthatunk rá a magyarországi civil ébredés élményére. A magyar polgárok a 2006-ban megtapasztalt semmibevételük, a valóban felelős kormányzás igényét gátlástalan erőszakkal elnyomó balliberális hatalom minden törekvése ellenére búvópatakként folytatták a tiltakozást és ennek a küzdelemnek látványos kibomlása volt 2009. április 5-e, Virágvasárnap. Akkor a Makovecz Imre irányította maroknyi csapat hívására és szervező munkájával valóban nagygyűlés volt a Hősök terén. A hívószóra, hogy „Döntsön a nép!” közel negyedmillió ember sereglett össze. Az emberáradat nem csupán a Hősök terét töltötte ki, de túlcsordult a bevezető utakra is – ameddig a szem ellátott.
Amikor felálltam az emelvényre, szédítő látvány fogadott. A végtelenbe vesző óriási tömeg már órák óta reménnyel telten állt; az emberek fej-fej mellett türelmesen vártak a kezdésre, majd hallgatták a szónokokat. Az elsőnek szóló Makovecz Imre itt mondta ki, hogy a hazugságpolitikából elég volt. Kimondta ismételten és a téren állók szájából egy emberként visszhangzott mindannyiszor: elég volt! Megszületett maga a civil összefogás milliók vágyából, s a több mint száz kisebb öntevékeny polgári csoportosulásból. Ezt az alakuló akaratot öntötte formába és szervezte irányítólag Csizmadia László a Civil Összefogás Fórum (CÖF) szervezeti felépítésével. Az eredmény köztudott. A gyönyörű könyvet fellapozó bekapcsolódhat a Békemenetekbe, amelyek mindig képesek megindulni, amikor országunkat veszély fenyegeti.
Mi tagadás, a kötet felkavarta bennem is a kezdet élményeit. „Virágvasárnapunk” vulkáni erővel mutatta meg, hogy letiport országunkban mekkora volt az igény egy hangsúlyozottan civil szerveződésű, a közös gondokat megbeszélő és a cselekvést összehangoló fórumra. Mindnyájan, minden lélegzetvételünkkel átéltük, hogy az erkölcs és jog viszonya húsbavágó kérdéssé vált Magyarországon.
Makovecz Imre célja a teljes nemzeti oldal szövetségbe szólítása volt, a már meglévő, együtt-gondolkozásra képes szervezetek együttműködésével. Így is történt. Alapítványok, egyesületek, egyletek, szövetségek, klubok, vallásos és szekularizált civil szervezetek hozták létre azzal a céllal, hogy segítsék a magyar civil társadalom erősödését, érdekeinek képviseletét, értékeinek kifejeződését. Alapító levelének a „Civilek a Demokráciáért Kiáltvány” tekinthető, amelyet a hatalmas tömeg közfelkiáltással fogadott el. Azután indult a sziszifuszi szervezőmunka: formába önteni társadalmi és gazdasági konzultációs feladatainkat, részt venni az Alaptörvény megalkotásában és elvégezni az egyeztetéseket, hogy ténylegesen kifejezhessük, majd kormányra emeljük a közakaratot. 2011-ben pedig a határainkon túli nemzetrészekben működő magyar egyesületek bevonásával a cselekvő együttműködésbe megszületett a Civil Együttműködési Tanácskozás (rövidített nevén: CET). Amikor pedig a nemrég elhunyt Bencze Izabellával elkezdtük fonni a nemzetközi hálót, levelekkel felkeresve lehető testvérszervezeteket és azok ernyőszervezeteit, akkor szemünk előtt az lebegett, hogy Magyarországon seregszemlét tarthassunk „Civil értékrend az Európai Unióban” témamegjelöléssel. Sok szervezettel történt kapcsolatfelvétel mellett felhívtuk a figyelmét a polgári részvételt világszinten szervező CIVICUS-nak, a nevében az európai civil aktivitást szolgáló ECAS-nak, a kisebbségi és regionális nyelvű napilapok európai egyesületének, a MIDAS-nak, hogy megfelelő visszhangot kapjon nemzetközi konferenciánk. 2013-ban pedig Etikai Konferenciánk kapcsán sorra vettük az érintett országokat Angliától Szlovéniáig, megszólítva azokat a személyeket, akik révén közvetlen kapcsolat teremthető a hasonló helyi szervezetekkel. Törekvésünk végül szárba szökkent: előbb lengyel testvéreink, utóbb más nyugateurópai szak- és egyéb szervezetek bekapcsolódásának folyamatosságával.
Megjelentünk a népi diplomácia eddig alig hajózott felségvizein is. 2012-ben – természetesen megfelelő egyeztetés után – Csizmadia elnök úrral személyesen jelentkeztünk be az IMF (Nemzetközi Valutaalap) budapesti képviselőjének irodájában, hogy megkíséreljünk közvetíteni a kormány és az IMF között – s az utóbbinak itteni képviselője, Irina Ivascsenko „szinte az ablakon ugrott ki”, hogy elkerülje velünk való kényelmetlen találkozást. Okoztunk néhány kényelmetlen pillanatot Sir Nicolas Bratza-nak, az európai emberjogi bíróság elnökének is, amikor a „Fratanoló kontra Magyarország” ügy kapcsán rákérdeztünk, hogy miért tartja elfogadhatónak önkényuralmi jelkép (vörös csillag) provokatív mutogatását Magyarországon. És felejthetetlen élmény volt 2013-ban megjelennem a CET szóvivőjeként a Magyar Kultúra Napján a vajdasági Zentán; csakúgy mint Huth Gergellyel együtt beszélgetésbe vonni 2014-ben a gödöllőieket – sok hasonló fórum között. Végül, de nem utolsó sorban a legnagyobb elismerésnek tekintem, hogy emlékirataim elkészült kötetét CÖF segített eljuttatni az érdeklődő olvasókhoz.
Ám ezek csupán az én különösen emlékezetes pillanataim a CÖF-fel kapcsolatban, de közel sem merítik ki a civil összefogás teljes tevékenységét. Egyszer át kellene tekinteni az egész látóhatárt.
2017-ben Csizmadia László elnök erre egy hosszabb nyilatkozatában így utalt:
„Reklámoztuk, reklámozzuk a közjóért tevékenykedő, körülbelül hatvanötezer civil szervezet támogatási lehetőségét, a polgárok jövedelemadójának egyszázalékos felajánlását serkentve. Segítséget nyújtunk a falusi kistermelői közösségek alapításához, ezzel párhuzamosan a családi és kisvállalkozások létrejöttéhez. Munkálkodunk a rövid élelmiszerláncok gyakorlati megvalósításán a helyben fogyasztás érdekében. Kiemelten kezeljük a gyermekek korszerű táplálkozásának feladatrendszerét, táplálkozásbiológiailag komplettált ételek technológiai és receptúraleírásait adjuk közre, gasztronómiai bemutatókkal járjuk az országot. A közkonyhák számára kiírt pályázatokhoz önkéntes munkával szakmai segítséget nyújtunk. Az önkormányzati konyhák második műszakjának bevezetéséhez, gyorsfagyasztott egészséges élelmiszerek előállításához piaci lehetőséget teremtünk a magyar üzletláncok készséges közreműködését biztosító stratégiai szerződésekkel. Az önkormányzati konyhák második műszakos, gyorsfagyasztott élelmiszer termelésével nemcsak bevételekhez juttatjuk az intézményeket, hanem helyben új munkahelyeket is teremtünk.” És: „A szellemi honvédőktől kapott megbízásunk szerint lengyel és civil közösségekkel szervezzük az európai uniós szellemi honvédelmi mozgalmat. A nemzetben gondolkodó polgárok számára a civilitikát megalapozó szimpóziumot tartunk, remélve, hogy 2018-ban megalapíthatjuk az Európai Uniós Civil Együttműködési Tanácsot.” Továbbá: „…havonta működtetjük civil akadémiánkat, segítjük CÖF-klubjaink működését, partner civiljeink hangját felerősítve üzeneteket juttatunk el az uniós intézményrendszerhez, nem feledkezünk el karitatív feladatainkról, adományokat gyűjtünk jótékonysági cselekedeteinkhez, kiemelten kezeljük a bölcsődék, óvodák és iskolák támogatását.”
Ám ezzel sem mertük ki a CÖF tevékenységének tengerét. Hadd említsem meg ismeretterjesztő előadásainkat, könyvkiadásunkat, honlapunkat, nyílt leveleinket, tájékoztató anyagainkat, jogvédelmi tevékenységünket, pályázati tájékoztatásunkat, jótékonysági akcióinkat. Szakmai tevékenységünkből beleláttam a közjogi kabinet, a mezőgazdasági bizottság munkájába is.
Valamint elég néhány, a CÖF-CÖKA működéséhez és szervezetéhez kapcsolódó kulcsszó és -fogalom is ahhoz, hogy lássuk: egyszer szükség lesz a minél teljesebb áttekintésre. Mert az ilyen fogalmak, mint Civil Etikai Kódex, vagy a Civil Akadémia, a CÖF-klubok – s maga a csúcs, a Békemenet fogalma és megvalósítása a magyar civil szerveződés teljesítménye.
Mindeközben kibomlott a civilitika, a civil tevékenység rendszerezett ismeretanyaga. Erről így nyilatkozik Csizmadia László:
„Tegyük fel a kérdést, hogy van-e a civileknek, a népfelség tulajdonosainak olyan eligazító tudományuk, amely kiegyensúlyozhatja a politikai tudományra alapozó pártok előnyét. A válasz: nincs. Ezért a nemzetek polgárainak szükségük van olyan tudományágra, amely választások esetén megbízható alapot nyújt ahhoz, hogy a hatalom birtoklását jó kezekbe adják. E tudomány lehet a civilitika.”
Így válik teljessé a körkép. A „szellemi honvédelem” tudatosodása és elismerése révén megjelent a közéletben a többségi civil társadalom közvetlen képviselete. Ez öltött ünnepi ruhát az Összefogtunk-albumban.
Kelemen András
nov 24, 2022 | Blog, Kelemen András
A pedagógus-tüntetések viharában védekezésbe szorult a kormány. Egyre hajtogatja, hogy elismeri: szükség van oktatók béremelésére, s lépcsőzetesen teszi is. A tüntetőkhöz szervezett kiskorúak jelenléte egyébként jelzi, hogy itt főleg nem szakmai és bérügyről van szó, hanem a kormánybuktatás egyik reménybeli eszközéről.
Gyermeki, majd szülői tapasztalatom szerint ugyanis, mint számos értelmiségi szakmát, ezt is alaposan lerombolta a kommunizmus nálunk négy évtizedig uralkodó mindenekfölöttisége. Emlékszem, amikor alsós diák voltam Rákosi elvtárs tombolása idején, osztályfőnökünket arra kényszerítették, hogy engedélyezze számunkra az „Osztályfőnök Pajtás” megszólítást. Elvtárs megszólítást kisgyermekektől még nem lehetett kikövetelni, arról pedig, hogy Tanár Úr-ként szólítsuk meg oktatónkat, le akart szoktatni a világnézeti hatalom: így lettek a tanárok is pajtásaink. Szegény osztályfőnökünk csak úgy tudott szabadulni ettől a megszólítástól, hogy egyszer később – valami rosszalkodásunk kapcsán büntetésképpen – nem engedélyezte a továbbiakban, hogy pajtásnak nevezzük.
A sem anyagilag, sem társadalmilag nem becsült oktatás és nevelés (!) színvonala leromlott. A nevelést igyekeztek lelketlen rabszolgamunkává silányítani. A pálya egyre kevésbé vonzotta kiválókat. S ez sajnos máig arra kényszeríti a tanintézményeket, hogy tudásukban és személyiségükben alkalmatlanokat is megtűrjenek a testületekben. Mivel több nemzedéken keresztül foglalkoztam a felnövekvő életek egyengetésével, számos a példám erre. Most idejegyezném egyik serdülő korú kislány naplójegyzetét egy köztudomásúlag könnyű és szerethető tantárgy kapcsán.
„És megint jelez. Megint jelez az a fránya ébresztő 6:35-kor, hogy készüljek, mert iskola… És megint………hogy kezdjek el készülődni. Egész éjjel a különböző rémálmok fárasztották agyamat. Ez általában azokon a napokon jellemző, amikor az első órám ének lesz. Kiválasztom a legmegfelelőbb outfittemet, hogy ezzel bizonyítsam nap-mint-nap magamnak, hogy “Igen, jó a stílusom!” Ezután reggelizem, fogat mosok, bepakolok, és talán még egy szempillaspirált felkenek, hogy ezzel eltakarjam a dísztárcsányi karikáimat, amit a mindennapi szorongás – vagyis az aktív élet okoz. Megkérem Apát, hogy nyissa ki nekem az ajtót, mert rollerrel ez nehezebb. Az igazi oka ennek a szorongásom; illetve az, hogy úgy érezzem: nem egyedül indulok neki ennek az igen rövid, ámbár nyugtalan gondolatokkal teli útnak. Elindulok a reggeli, köddel telített homályban az iskolába. Közben sok minden fut át az agyamon, de 100 %-osan nem tudok ezekre a szívemben csak nyugtalanságot keltő gondolatokra figyelni, mert a reggeli sietésben bármikor megtörténhet a baj. Anikó már háromszor hívott, hogy hol vagyok. De mikor meglát az utca végén, megnyugszik, hogy ma is időben beérünk az iskolába. Átmegyünk az udvaron, lelakatolom a rolleremet, és közben ezeket a kérdéseket hallgatom osztálytársamtól: – Te megtanultad ezt a dalt? És azt a hosszú szöveget a népdalról? Próbálom megnyugtatni, hogy nem kell stresszelni az énekóra miatt, de ez az én számból, ráadásul ezzel a rettegett tanárral kapcsolatban kicsit hihetetlenül hangzik. Beérünk a terembe pontban 45-kor. A tanár feláll, az osztály hasonlóan és elénekeljük a köszöntésünket, amiről tudjuk, hogy pár másodperc múlva egyedül kell majd valakinek énekelnie az osztályból. Barnát, a kissé fura, jámbor, nagyon okos osztálytársunkat választja ki a tanár, azzal az ürüggyel, hogy ő biztos nem figyelt, mivel elhessegette a körülötte szállingózó legyet. Barna hamisan énekel, tehát a tanár úr már be is írta az 1-t. Ebben az emelkedett hangulatban tovább is megyünk az anyagban és a felelések sorozatában. Tiszta idegben vigyázz-ülésben várja mindenki a felelés csomagolásába zárt végzetét.
Igen gyönyörű nap lett volna a mai – de vajon érdemes szorongásra nevelni a gyerekeket minden péntek első órában?”
Ez a hang őszinte. És egy lelkiismeretes, általában jól teljesítő gyermeké. Azért hoztam ide, hogy aláhúzzam:
igen, emelni kell a tanári fizetéseket, de csupán teljesítményarányosan. Hogy ne legyen igaza annak az ostoba viccnek, mely szerint a pedagógus és a pedofil abban különbözik, hogy az utóbbi szereti a gyermekeket.
Kelemen András
