A választási ciklusok között a polgárok által a kormányoknak adott bizalmi időszak kölcsönös kötelezettséget teremt.
Ezt az állapotot úgy jellemezhetjük, hogy mindkét oldal elsődleges feladata a hon továbbépítése és az eredmények megőrzése. Voltak, mint láttuk, a bizalommal durván visszaélő kormányzati időszakok (lásd 2002-től 2010-ig), amikor a hatalomgyakorlók saját gyarapodásukat a haza érdekei elé helyezték, a nemzet kincstárának kifosztóivá váltak.
A 2010-es országgyűlési választások alkalmával polgáraink bölcsessége, társadalmunk politika felé irányuló kultúrája higgadt döntésével rendet vágott a magukról megfeledkezők között. Az országrontókat a pártversengés során a futottak még kategóriájába helyeztük. Az azóta eltelt majdnem nyolc év megmutatta, hogy lehet és szükséges a nép bizalmát kamatoztatni, hallgatni konstruktív javaslataira, mert így válnak lépésről lépésre megvalósíthatóvá az egyéni és közösségi célok.
Az emberek azt gondolták, ha a 2010-es választásokig türelmet tanúsítanak, elégséges lesz szavazataik lesújtó ítéletével megszabadítani a posztkommunista neoliberális országrontóktól a törvényalkotók házát. Többségünk hitte, hogy nemzetünk tönkretételét okozók nyakukat behúzva, hálát adva a sorsnak, elsomfordálnak a politikai porondról. Hiszen jobban jártak, mintha a kiérdemelt elszámoltatással kellett volna szembenézniük. Megúszták, pedig a közpénzrablás végeláthatatlan trükkjeit mutatták be. Több ezer oldalas bűnügyi lajstrom maradt utánuk, feldolgozatlanul.
Aztán 2010 után azzal szembesültünk, hogy a magyarországi jogállamiság keretei között az igazság malmai lassan őrölnek, és az őrlés hatékonyságának fokozata erősen függ a kezelők szubjektivitásától.
A 2018-as választásokra, újult erővel – a parlagfű szívósságával – megjelent a gyökereit megőrző bukott ellenzék. Van képük 2010-es választási csalásról beszélni a 2006-os Gyurcsány-beszéd után. Arcpír nélkül regnálási idejükből kiváló gazdasági eredményeket hazudnak, szándékosan eltakarva a nyolcvannégy százalékos GDP-arányos államadósságot, amit kiegészítettek rablóprivatizációjukkal és a devizahitelekkel történő panamázással. Az általuk alkotott új vagyontörvény leple alatt megsemmisítették az államháztartás fontos dokumentumait, tették ezt, az ÁSZ megállapítása szerint, a miniszterelnök és a pénzügyminiszter felelős közreműködésével. Napjainkban is sorra dőlnek nyakunkba a korrupció nagy mestereinek művei, a 4-es metró beruházás, a sukorói telekcsere, Simon Gábor és Czeglédy Csaba botrányai. Közpénzből kapott székházaikat felélték (MSZP, SZDSZ). Mindezt pótolta, hogy a magyar emberek erőn felül teljesítettek, helyretették gazdaságunkat, nemzetközi szinten is sokat javult az ország megítélése. Bebizonyosodott, hogy a jó kormányzáshoz erős, összetartó civil közösség tartozik. A békemenetek jelezték, Magyarországon a népfelség eszmeisége jelen van, sőt Európa polgárainak is irányt mutathat.
A kormányzás nem nélkülözheti a konstruktív szellemiségű ellenőrzést, amelyet a társadalom tagjai napi életük tapasztalatai alapján elvi alapokból kiindulva, a civilitika alaptéziseinek (a népfelség eszmeisége) segítségével közvetítenek. Tudomásul véve az előbbieket, a 2018-as magyarországi választások történelmi jelentőséggel bírnak.
Miért is? Mert amit a jogszabályok labirintusában bolyongó igazságszolgáltatás nem volt képes elvégezni, azt a leadott szavazatokkal, a közerkölcs erejével a választópolgárok most megtehetik, végleg befejezve a rendszerváltást.
A vesztüket érző ellenzéki pártoknak semmi sem drága, nemcsak pártjuk eszmeiségét, politikai harcostársaikat, de hazájukat is képesek elárulni. Keblükre ölelték a Soros György által kézben tartott brüsszeli adminisztrációt, ezzel együtt a kettős mércét. Ilyen és hasonló módszerekkel próbálják elkerülni pártjaik szennyesének tisztára mosását (lásd MSZP, DK).
A Jobbik nemzeti radikalizmusával jó ideig félrevezette követőit. Ám kiderült, hogy Vona Gáboréknak fontosabb a legitim kormány megbuktatása. Színpadi művük szüneteiben folyamatosan változtatták jelmezeiket, karakterüket, közben társult oligarchájuk kívánsága szerint a populizmus útjára léptek.
Beválthatatlan ígéretekkel, hamis illúziókat táplálva, reményeket próbálnak ébreszteni egyre fogyó táborukban. A Jobbik Mikulás-zsákja nemcsak kilyukadt, de szét is hasadt. Foltozni nem lehet, célszerűbb lenne új zsákot varrni, azaz folytatni a kísérletezgetést.
Vannak pártocskák, amelyek a civilszférát használják ugródeszkának. Ők azok, akik választási kalandoroknak tekinthetők, és Magyarország vezetésére minden tekintetben alkalmatlanok.
Hosszú évek után, az elmúlt majdnem nyolc év tapasztalatát is figyelembe véve, az országgyűlési választások napján népünk kegyelmi helyzetbe kerül. Érvényesíthetjük a népfelséget, eltávolíthatjuk a gátakat nemzetünk fejlődése elől, a múltban gyökerező megélhetési politikusoktól megszabadulva befejezhetjük a régen óhajtott rendszerváltást. Ehhez most olyan nemzeti egység szükséges, amely elsősorban a hazát és utódaink javát szolgálja.
A patchwork-stílust választó ellenzéki pártok elfelejtik, hogy a haza asztalára nem ígéreteket, hanem kínálatot illik tenni, ami alá nem kerülhet foltos terítő, mert 2018-ban a választóknak jár a tiszta abrosz.
Magyar Hírlap: http://magyarhirlap.hu/cikk/96926/Folt_hatan_folt
