Visszájára fordult szólásszabadság

Nehéz lenne tagadni, hogy a magyar (és nemcsak a magyar) társadalom döntő többsége, főleg az, amelyet alapvető emberi jogaitól a kommunista diktatúrában megfosztottak, de talán még a reformkommunisták egy része is, reménykedéssel, illúziókkal fogadta a rendszerváltást, beleértve ezeknek a jogoknak a megvalósulását is. Nem gondoltuk volna, hogy alig több, mint negyedszázad után bekövetkezik az a helyzet vagy állapot, amelyet legutóbb Orbán Viktor Tusványoson úgy jellemzett, hogy akkor azt gondoltuk, Európa a jövőnk, most pedig azt kell látnunk, hogy mi, közép kelet-európaiak, mi vagyunk Európa jövője. Nem csekély a felelőssége ebben azoknak, akik ezeket az emberi jogokhoz fűződő illúzióinkat is szertefoszlatták, szinte mindent visszájára fordítottak.

Itt van mindjárt a szólás-és sajtószabadság kérdése. Talán többen emlékszünk még, hogy Pozsgay Imre, a legtisztességesebb reformkommunista, aki rendszerváltás utáni politikai tevékenységével is nem a posztkommunista utódpártokat, hanem sokkal inkább ezek ellenzékét támogatta, rendszerváltó előadásai során többször idézte Voltaire egy mondatát: „nem értek ugyan egyet azzal, amit Ön mond, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhassa”. Valahogy így képzeltük el a sajtópluralizmust, a sajtó és szólásszabadságot. Nem gondoltuk, pedig gondolhattuk volna, hogy ha a posztkommunista elit és hívei sajtómonopóliuma megszűnik, akkor rögtön sajtódiktatúráról óbégatnak. Nem ismeretlen persze az ilyesmi egy privilégiumait vesztő politikai osztály esetében.

Arra is emlékezhetünk még, mi idősebbek, amikor a Szabad Európa rádiót vagy Amerika hangját próbáltuk hallgatni, és sok bosszúságot okozott, hogy a zavaróállomások zúgását, zörejeit ki kellett valahogy szűrnünk ahhoz, hogy valamit hallhassunk (bár többnyire azért sikerült). Hasonló élményük lehet most azoknak, akik szeretnék hallani a maguk legálisnak és legitimnek tudott tömeggyűlésein a miniszterelnök beszédét, de a zavaróállomást képező fütyülők, fütyülősök, a kommunista sajtódiktatúra méltó utódai (ami leginkább a fölbujtóikra érvényes), ezt akadályozzák, vagy nehezítik. Még a zárt térben tartott rendezvényeken is ki vagyunk  téve zavarkeltésnek, botrányokozásnak, ha a beléptetők nem elég szigorúak és következetesek.

Voltak persze ennek a magatartásnak előjelei, már a rendszerváltás kezdetén, amelyekre jobban oda kellett volna figyelnünk. A náci-bolsi métely, a felsőbbrendűség tudat (Sztálin elvtárs megfogalmazásában: „mi, kommunisták, rendkívüli emberek vagyunk.”) képtelen elviselni bármiféle pluralizmust, hiszen „csak nekünk lehet igazunk és ezért jogunk van bármiféle erőszakos megnyilvánulásra is”. Jó példa erre Tamás Gáspár Miklós, aki már az alternatív időkben hívatlanul, kéretlenül és váratlanul egy MDF gyűlésen a Bem téren kiragadta a beszélő kezéből a mikrofont, és a Pál utcai fiúkból ismert „Einstand!” felkiáltással

is legitimizálni próbálva ezt az önkényes húzást, elmondta a maga mondókáját. (Amit persze a rendezőbizottság szép csendesen le is nyelt.) Ő volt az, aki a jobboldali sajtótermékeket árusító pavilonok felborogatására biztatott (még jó, hogy nem a sajtótermékek elkobzására vagy elégetésére, mert ilyen emberséges volt, akár csak Lenin elvtárs, aki pedig ”bizony, közénk is lövethetett volna”). De ő volt az is, aki a rendőrség demokratikus jogállami kritériumként elfogadott erőszak monopóliumának fittyet hányva javasolta, hogy „az antifasiszták” maguk tegyék ártalmatlanná azokat, akiket nácinak tartanak, ellentétben a „szoclib zsúrfiúkkal”, akik ezt csak rendőrségi beavatkozás következményeként tudják elképzelni. Valószínű, hogy a filozófus „észkombájn” az SZDSZ-es „agytröszt”, „szürkeállomány” méltó reprezentánsa nem mostanában ismerkedett meg a baloldali anarchista Alinsky tanaival.

Mára már eljutottunk odáig, hogy magukat most balliberálisnak, neoliberálisnak nevező posztbolsevista, posztelvtársi körök olyan személyt is fölhasználnak politikai ellenfeleik (akiket hagyományosan ellenségként kezelnek, és még ők állítják róla, hogy ellenségképet gyárt) rendezvényének megzavarásra, akik úgyszólván a beszámíthatóság határán állanak, és emiatt a garázdaságért való büntetőjogi felelősségük is erősen kétséges.           Annak a lövétei (vagy Lövétéről származó) hölgynek, aki Tusványoson olyan megszállottan próbálta kifütyülni a magyar miniszterelnök beszédét, látszott, hogy lövése sincs nemcsak a politikáról, hanem arról sem, hogy hol él vagy hol van most. Persze, lehet őt akár lefizetni is, lehet ellenzéki tv-kbe meghívni, hogy kárpótlásként, ellentételezésként a hír szárnyára vegye, lehet úgy alákérdezni, amint ezt Kálmán Olga tette, és aztán úgy fölmagasztalni, ahogy ezt rögtön utána Csintalan elvtárs produkálta, csak kérdés, hogy nem kontra produktív-e, ez is, akár még a saját szavazó tábor számára is. Az már talán kevésbé tűnne annak, ha kormánypárti tv-kbe is meghívnák, és csak két kérdést tennének föl neki. Az első ugyanaz lehetne, amit a HVG riporterétől kapott a helyszínen: „mi a bajod Orbán Viktorral?” És hagyni kéne, hogy beszéljen, elmondja ugyanazt, mindazt a zöldséget, amit ott elmondott. A másik: honnan, kitől kapta az ötletet, hogy ellenvéleményének ilyen módon adjon kifejezést? Amilyen jóhiszeműnek tűnt, akár még el sem titkolná. Még akár akkor sem, ha megbízóitól szigorú figyelmeztetést kapott, hogy ne árulja el őket.

K. I. B.

 

Szerző
CÖKA

Szólj hozzá!

Iratkozzon fel hírlevelünkre!


Kövessen minket a hírportálunkon és A közösségi médiában!