Tanmese az európai sajtónyilvánosságról

Súlyos az uniós szervek működési zavara.

2018. szeptember 25-én döntött az Európai Unió Törvényszéke az európai parlamenti tisztviselők juttatásairól és költségtérítéséről szóló információk kiadhatóságáról. Összevont ügyvizsgálat történt, miután 2015 júliusában, majd 2015 novemberében újságíróktól, illetve újságíró-szövetségektől információkérés érkezett az Európai Parlament (EP), a Tanács és a Bizottság dokumentumaihoz való nyilvános hozzáférésért. Az igénylést az Euró­pai Parlament és a Tanács 1049/2001/EK rendelete alapján kezdeményezték.

Az információkérés külön ügyekben, de mind a 28 uniós tagállam összes EP-képviselőjére vonatkozott. 2015. július 20-án az elsőként vizsgált ciprusi és horvát tagokra vonatkozó kérelmeket a parlament főtitkára elutasította, a fenti rendelet 4. cikk (1) bekezdés b) pontjában előírt kivétel alapján, miszerint a dokumentumok közzététele kedvezőtlenül befolyásolná a személyiség és a magánszemély becsületének védelmét, különösen a személyi adatok védelmére vonatkozó közösségi joganyag alapján.

Másrészt az elutasítási határozat másodlagos érve szerint nincs a parlament tagjainak bankszámláira vonatkozó részletes kimutatása. A főtitkári elutasítás után mindegyik ügyben külön megerősítő kérelmet nyújtottak be a kérelmezők az Európai Parlamenthez a dokumentumokhoz való hozzáférésért, de ezt az EP is elutasította. Ezután fordultak a felperesek a luxembourgi törvényszékhez.

A törvényszék vizsgálata úgy találta, hogy az adatkiadás megtagadható, ha a kérelmezett iratok közül valamennyi tartalmaz azonosítható természetes személyre vonatkozó információkat, beleértve az utazási költségek megtérítésére és a napidíjra vonatkozó dokumentumokat, amelyek szükségszerűen azonosítják az EP valamennyi érintett tagját, még ha csak e költségtérítések kifizetése céljából is. Ugyanez áll azon dokumentumokra is, amelyekkel a parlament a parlamenti asszisztensi költségek vonatkozásában rendelkezik, és amelyek szükségszerűen azonosítják az EP egyes tagjait és e költségtérítések kedvezményezettjeit, még ha csak a költségtérítések kifizetése céljából is.

Ez a törvényszék szerint a személyiségi jogok védelme alá tartozik, és a felperesek sem a hozzáférés iránti első kérelmükben, sem a hozzáférés iránti megerősítő kérelmükben nem adtak elő olyan kifejezett, jogszerű igazolást, amellyel alátámasztanák, hogy a szóban forgó személyes adatok továbbítása a legmegfelelőbb az elképzelhető intézkedések közül és a kitűzött cél elérése érdekében, és azzal arányban is áll. A felperesek nem bizonyították a kérelmezett dokumentumok továbbításának a szükségességét, inkább a meglévő ellenőrzési mechanizmusok elégtelenségének és hatékonyságának bemutatására törekedtek, amelynek értékelése továbbra sem a törvényszék feladata.

Vagyis a döntés úgy összegezhető, hogy a kérelmezett iratok közül valamennyi tartalmaz azonosítható természetes személyekre vonatkozó információkat, és ezen adatok személyes adatoknak való minősülése miatt jogosan tagadta meg korábban az EP a dokumentumok kiadását. A kérelmezőnek kellett bizonyítani, hogy ez nem sérti az érintettek jogszerű érdekét, ezt is elő kellett volna adniuk. Azt, hogy a személyes adatok kihúzása nélkül ki lehessen adni a dokumentumot, szintén elvetette a törvényszék, ugyanis a bíróság érvelése szerint ezzel minden, az újságírókat érdeklő információ elveszett volna, ez pedig így valóban túlzott és aránytalan terhet rótt volna az Európai Parlamentre.

A törvényszék azért is utasította el az újságírók kérelmét, mert nem jelöltek meg semmilyen indokot és célt a közérdekű adatigényléshez, s inkább az ellenőrzési mechanizmus hiányosságát hangsúlyozták. A törvényszék nem vizsgálhatja felül az ellenőrzési mechanizmust: csak arra szorítkozhat, hogy jogszerűen járt el az uniós intézmény vagy nem.

A fenti érvelésnek elviekben összhangban kellene állnia az Európai Unióról szóló szerződés 15. cikkével, amely szerint a jó kormányzás előmozdítása és a civil társadalom részvételének biztosítása céljából az unió intézményei, szervei és hivatalai munkájuk során a nyitottság elvének lehető legnagyobb mértékű tiszteletben tartásával járnak el. Az Európai Parlament tagjai a fizetésük mellett havonta 4400 eurót (körülbelül 1,4 millió forintot) kapnak hivatali és adminisztratív költségeikre, és a törvényszék döntése alapján e pénz elköltéséről nem kell számot adniuk. A bíróság döntése komoly kétségeket is fölvet.

A luxembourgi törvényszék döntése ugyanis három dolgot is sért: egyrészt sérti az átláthatóság (transzparencia) elvét, amely az Európai Unió egyik legfontosabb alapelve és értéke. Ezzel szembemegy a határozat, ugyanis a törvényszék döntése alapján a képviselők nem kötelesek nyíltan elszámolni arról, hogy valóban arra költik a kapott juttatást, amire azt költeniük kellene.

Másodsorban sérti az uniós pénzek célhoz kötöttségének elvét is. Ahogy a tagállamok részére nyújtott ­uniós támogatásoknál is a célhoz kötöttség elve érvényesül, vagyis az uniós támogatások pántlikázva vannak, elköltésükről el kell számolni. Ekként az EP-tisztviselőknek is el kell számolniuk, hogy valóban arra költik el a kapott juttatást, amire kellene, vagyis ez az elv rájuk is vonatkozik.

A sajtószabadságot is sérti a döntés, ugyanis az újságírókat – és ezen keresztül a nyilvánosságot – is megfosztják a közérdekű információktól: közérdekű információ, hogy egy uniós képviselő mire költi azt a pénzt, amit elvileg meghatározott célokra kapott (közvetetten) az uniós adófizető polgároktól.

Érdekes aktualitás, hogy a magyar Alkotmánybíróság 2018. november 6-án határozatot hozott a rokkantsági ellátások szabályozásával kapcsolatban. Pokol Béla, az egyik alkotmánybíró ehhez kapcsolt különvéleményét a fentiek fényében nyugodtan lefordíthatjuk az Európai Unió Bírósága, illetve a törvényszék működésére is. Pokol ugyanis azt kifogásolta különvéleményében, hogy az AB által vizsgált ügy értékelésébe (a döntésbe magába) bevonták a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) döntését is.

Az alkotmánybíró hangsúlyozta: „Az EJEB működésének utóbbi időben nyilvánosságra került alapvető problémája, miszerint az EJEB döntéseit ténylegesen nem az arra illetékes bírói tanácsok formálják ki az európai emberi jogi szerződés alapulvételével, hanem egy, az évek alatt kialakult körülbelül 300 fős emberjogászi apparátus, a bírák függetlenségének legelemibb hiánya mellett.”

Kérdés, hogy az uniós bíróságon mennyire független jogászok, szakmai háttérapparátus hozza meg valójában ezeket a döntéseket, s ténylegesen a szerződések alapulvételével teszik ezt? Az ilyen szellemű döntések ugyanis nyíltan szembemennek az Európai Unió legalapvetőbb demokratikus értékeivel.

A fent részletezett ellentmondások rámutatnak arra, hogy az uniós szervek még a közösen elért vívmányokat is figyelmen kívül hagyják konkrét esetekben. Hazánk azon törekvése, hogy tökéletesítse az EU szerveinek működését, indokoltnak tekinthető.

Szerző: ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/tanmese-az-europai-sajtonyilvanossagrol-3669863/

 

 

Brüsszel új fegyvert kovácsolt

Lehet-e tagállami retorzió eszköze az uniós bíróság?

Az elmúlt időszakban több olyan támadást indított az Európai Unió vezetése a szuverenista nemzetállami kormányokkal szemben, amelyek látványosak ugyan, de a tényleges joghátrány tekintetében megkérdőjelezhető a hatásuk. Az uniós jog ráadásul nem tisztázza egyértelműen a védendő értékként megjelölt jogállamiság fogalmát és ennek kritériumait, így az elmúlt időszakban erősödnek azok a hangok, amelyek az Európai Bíróságot látják a megrendszabályozás új eszközeként és lehetőségeként.

A luxemburgi székhelyű testület ítéletei márpedig kötelező érvényűek és bizonyos fokig precedensértékűek, vagyis az uniós bíróság politikai fegyverként is működhet a jogállami téren renitensnek vélt uniós tagországokkal szemben. E körben jegyezzük meg, hogy az uniós bíróság egyre gyakrabban tűnik fel politikai szereplőként.

A jelenség megértéséhez hívjuk segítségül az Egyesült Államokban fennálló viszonyokat. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága legfeljebb a szenátusi kinevezési eljárás révén, valamint az egyes kutatók által nagypolitikai jellegűnek nevezett területeken hozott döntéseivel ölthet direkt (!) politikai jelleget (lásd faji szegregáció, abortuszhoz való jog, egészségbiztosítás, egyház és állam elkülönülése, alkotmánykontroll stb.). Az amerikai alkotmányosság felett őrködő testület tehát egyes összefüggésekben politikai aktorként is jellemezhető, de hogyan fest a helyzet az uniós alkotmányosság őrével? Mennyiben lehet igazuk azoknak, akik szerint az Európai Bíróságból akár politikai zabla is lehet a renitens tagállamokkal szemben?

Kétségtelen tény, hogy egyes liberális elemzők már rövid távon a testület politikai aktivizálódását remélik: az Európai Unió Bírósága, a High Court az Írország által idén benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem kapcsán a Minister for Justice and Equality kontra LM jogértelmezési ügyben kimondta, hogy egy ír bíró dönthet a lengyel jogállamiságról. Vagyis a konkrét esetben Írország megtagadhatja egy kábítószer-kereskedő kiadatását Lengyelországnak, ha attól tart, hogy a drogdíler ott nem számíthat tisztességes bírósági eljárásra.

Kérdés, hogy az előzetes döntéshozatali mechanizmus intézményét mennyire tetszése szerint használja a közösségi jogalkalmazó, nevesül a bíróság, amikor arról dönt, hogy az adott tagállami szabályozás vagy eljárás sérti-e a bírói függetlenséget. Az Egyesült Államok esetétől eltérően a téma kutatói szerint akár az uniós igazságszolgáltatást is lehet politikainak címkézni, akár ellenzi, akár támogatja valaki ennek gyakorlatát saját meggyőződése alapján.

Bár működése nagyban eltér a Legfelsőbb Bíróságétól, a luxemburgi testület is szokott politikai szereplőként megjelenni az Európai Unió intézményrendszerében. Kérdés továbbá az is: mindez mennyiben összeegyeztethető az alapszerződések szerinti szerepével, mennyiben merül fel adott esetben a hatáskör túllépése az uniós intézmény esetében?

A szakirodalom szerint azt érdemes mindenekelőtt vizsgálni, hogy a bíróság lehet-e politikailag motivált egyes bírái esetében, hogy politikailag mennyire befolyásolt az egyes bírák kiválasztása, illetve kinevezése, valamint hogy a bíróság mennyi politikai kreativitást mutat ítélkezési gyakorlatában (esetjog). Mennyire befolyásolható adott esetben más uniós testületek, intézmények által, ami természetesen nehezen elválasztható kérdés tagjainak összetételétől.

Az ír–lengyel ügyhöz visszatérve: miként lehetséges az, hogy például amikor 2014-ben a portugál törvényhozás egy időre jelentősen csökkentette a portugál számvevőszék bíráinak fizetését, az uniós bíróság rendben találta azt a bírói függetlenség elve szempontjából; miként lehet, hogy hol így, hol úgy dönt annak kérdésében, hogy az ügy által érintett tagállamban uralkodó környezet (szabályozás, eljárás, jogszabály révén) összeegyeztethető-e még a tisztességes eljáráshoz való alapvető joggal? Tud-e érvényesülni a politikai kreativitás, ahogy a kutatók nevezik?

A válasz úgy valószínűsíthető, hogy az Euró­pai Bíróság a gyakorlatban annyira lehet majd képes arra a szerepre, amit most egyesek szánnának neki, amennyire ez személyi összetétele és politikai befolyásoltságnak való kitettsége révén feltételezhető. Az uniós jog értelmezését a bíróság a tagállami (nemzeti) bíróságok előtt folyamatban lévő ügyekben alkalmazza, de nem ő maga dönti el a jogvitákat, hanem határozata alapján az adott országban elbírálják azokat.

Több területen is jól látható – amelyekkel a szerződések keveset foglalkoznak és ahol nagy tér nyílik az esetjognak –, hogy a bíróság előszeretettel és kellő kreativitást mutatva tölti ki magának a teret; az egyik ilyen az uniós polgárság kérdése, amelynek kapcsán a bíróság (G. Ruiz Zambrano és házastársa ismertté vált ügyében) szabályozta (korlátozta) az egyes tagállamok tartózkodással kapcsolatos engedélyezési jogát a valamely tagállam állampolgárságával rendelkező gyermek harmadik ország állampolgárságával rendelkező szülei vonatkozásában – az ügy politikai vetületet is kapott, hiszen az engedélyezés joga egyben szuverenitási kérdést is jelent.

Ami az uniós bíróság esetleges befolyásoltságát, politikai jellegű szerepeit illeti, itt érdemes leszögezni: a pártatlanság közös elve magukra az uniós intézményekre is vonatkozik, vagyis az uniós jog alkalmazása nemcsak a tagállamok bíróságainak és törvényszékeinek feladata, hanem azt az uniós bíróságoknak is következetesen és elvszerűen alkalmazniuk kell.

Azoknak a szakértői és elemzői vélekedéseknek a megvalósulása, amelyek szerint az uniós bíróságot politikai fegyverként is lehetne használni a „renitens” tagállamokkal szemben, csakis a testület összetétele és ezáltal politikai kitettsége, a bírók személye révén volna lehetséges, hiszen az egyes bírókból összeálló tanácsok, illetve a főtanácsnokok hoznak konkrét döntéseket. Ez ugyanakkor nem férne össze az alapszerződések szellemével, hiszen az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSz) 253. cikke (az EKSZ korábbi 223. cikke) szerint az Európai Bíróság bíráit és főtanácsnokait olyan személyek közül választják ki, „akiknek függetlenségéhez nem férhet kétség”.

Egyértelmű, hogy az Európai Bíróság intézményesített politikai szerepe az egyes tagállamok elleni megtorlásokban – a testület helyének elmosásával – megbontaná az EU belső jogrendjét is. A bíróság, ha tagjai révén képes megőrizni a szerződések alapján elvárható függetlenségét, soha nem kaphat semmilyen intézményesített szerepet a tagállamok, illetve EU-intézmények közötti aktuálpolitikai vitákban, és nem lehet eszköz arra, hogy döntései miatt befagyasszák az egyes országok uniós támogatását.

A luxemburgi testület az ideiglenes kvótahatározat kapcsán pártos döntést hozott, az Európai Bizottság szándékával egyezően. Az uniós igazságszolgáltatásnak is – a még irányadónak tekinthető montesquieu-i elvek alapján a törvényhozó, valamint a végrehajtó hatalomtól elválasztva – magának kell megfelelő módon korrigálnia egy-egy esetlegesen hibás döntést. Azonban ahogy az EU adaptációs, úgy a testületeinek önkorrekciós képessége is erősen kérdéses.

Szerző: ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/brusszel-uj-fegyvert-kovacsolt-3631487/

 

Október végi tiszta lángok

A ma független Magyarország az 1956-os küzdelem, véráldozat gyümölcse.

„1956. október 23-a örökké élni fog a szabad emberek és nemzetek emlékezetében” – fogalmazott John. F. Kennedy, az Amerikai Egyesült Államok 35. elnöke 1960-ban, a forradalom kitörésének negyedik évfordulóján kiadott nyilatkozatában. – „E nap a bátorság, az öntudat és a győzelem napja volt. A történelem kezdete óta nincs még egy nap, mely világosabban mutatja az ember csillapíthatatlan vágyát a szabadság iránt – bármily kicsi is a siker esélye, s bármily nagy is az áldozat, amit követel.”

Érdemes felidézni a néhai miniszterelnök, Antall József 1991-ben, az Operában elmondott szavait is: „1956 olyan szellemi, erkölcsi tőkéje ennek a nemzetnek, amelynek évszázadokra be kell vonulnia a magyar történelmi mitológiába, ahol hősök, áldozatok, mártírok, ahol megpróbáltatások vannak, és ahonnan nehéz időkben is, mint ősforrásból, erőt lehet meríteni.”

Tagadni pedig aligha lehet, hogy ma ilyen nehéz időket élünk – olyan időket, amelyekben egykori szabadságküzdelmeink éltető szelleme, friss ereje adhat csak kellő erélyt és elszánást mostani harcaink megvívásához és, nyugodtan mondhatjuk, függetlenségünk, integritásunk megvédéséhez. Még akkor is, ha a ma eszközei alapvetően mások, mint mondjuk Rákóczi Ferenc idejében, aki egyenesen fegyverbe szólította hazáját híres breznai kiáltványában – amelyet egészen pontosan Brezán várában, lengyel földön vetett papírra.

Vagy emlékezzünk az egész térségünket megrengető 1848-ra, a március 10-én kirobbant lengyel felkelésre és Bem Józsefre, a magyarok Bem apójára, vagy pedig arra, hogy 1956. október 23-án délután, az egyetemi nagygyűlés másnapján a magyar fiatalok a lengyel–magyar barátságot jelképező Bem József-szobornál demonstráltak, szolidaritásukat kifejezve a még október 19-én számos lengyel városban megkezdődött szovjetellenes tüntetések résztvevőivel. A lengyel és a magyar, az elnyomott közép-európai népek múltbeli szabadságküzdelmei többször is egymásba fonódtak, egymásnak adták a tápláló tüzet és szellemet a nehéz, sorsfordító időkben.

Nagyon úgy fest, hogy ma sem áll másképp a helyzet: a hasonló történelmű és gondolkodású nemzetekkel kell összefognunk és megvédeni érdekeinket a nagyhatalmi törekvések ellenében.

„Egyik nap a németet verték, másik nap a muszkát” – mondá Gárdonyi Géza, ma pedig elsősorban Berlinnel és az erősen német érdekeket megjelenítő Brüsszellel kell megvívnunk újra és újra feléledő csatáinkat, vitáinkat. Sokunk szilárd meggyőződése, hogy például a migránskérdés, az Európa felé áramló népvándorlás kezelésének mikéntje mögött nagyhatalmi érdekek, akár súlyos háttéralkuk is feszülhetnek. Így nem értjük például azt sem, hogy Németország a saját belső demográfiai problémái miatt kialakított hibás álláspontját miért próbálja ráerőltetni fél Euró­pára – és hogy mindehhez miért kell kritikátlanul, eszközként asszisztálnia más európai országoknak.

Miért adtak meghívólevelet migránsok bezúduló millióinak, és miért ostorozták, támadták kíméletlenül az emiatt bevándorlóhullámban fuldokló, de elszánt kisebb országokat erőfeszítéseik közben? Emlékezzünk csak: a világmédia zöme nem az országunkba illegálisan betörni akaró, a határkerítést felszakító, rángató, meggyújtott autógumit görgető és rongyokat égető, kődarabokat dobáló bevándorlókkal volt elfoglalva, hanem az államhatárunkat akár puszta testükkel védeni igyekvő magyar rendőrök intézkedését, reakcióit figyelték, hogy azokba hol és mikor köthetnek bele.

Harcos politikusok, újságírók, jogvédő szervezetek támadták és támadják azóta is folyamatosan a magyar kormányt, a magyar hatóságokat, ha azok valamiképpen érvényesíteni akarják nemzeti érdekeinket – így ­például azt az alapvető jogunkat, hogy határainkat megvédjük, és hogy mi szabadon dönthessük el, kikkel kívánunk együtt élni egy hazában.

Ugyanezen jogvédők, közéleti személyiségek többsége viszont kevésbé bizonyult érzékenynek 2006 októberében, amikor a forradalom kitörésének 50. évfordulóján a rendőri oszlatás során a rendőrök fellépése gyakran meghaladta a jogszerű szintet, mert már ellenállásra képtelen személyekkel szemben is erőszakot alkalmaztak.

Az aránytalan mértékben, részben szükségtelenül és törvénysértően alkalmazott rendőri erőszak, a számos esetben megvert vagy letartóztatott jelenlevők, valamint a fogva tartás során elkövetett további hatósági bántalmazások ügye jogosan borzolta fel idehaza a kedélyeket, rendítette meg sok jóérzésű honfitársunkat. Az események megítélése sajnos még ma sem teljesen egységes, és számosan – akik a migránsválság kapcsán hangosabbnak bizonyultak – máig nem számoltak el ezzel a kettős mércével.

Mindezt ugyanazon szellemben téve, ahogy a marxista történetírás is tette több mint harminc éven keresztül azért, hogy kiforgassa nemzeti és történelmi tudatunkat, hogy meghamisítsa 1956-ot.

Érdemes egy gyors összehasonlítást is végezni, hogy a meghozott áldozat súlyát érzékeljük: az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kapcsán a legáltalánosabban elfogadott adatok 110-120 főre teszik a haditörvényszéki ítélettel kivégzettek számát, ehhez képest az 1956-os cselekmények miatt a magyar bíróság jogerőre emelt halálos ítélete nyomán kivégzett személyek száma 225 volt. A harcok és a sortüzek közvetlenül megközelítőleg 2700 ember életét követelték, és hozzávetőleg 176 ezer, más adatok alapján mintegy 200 ezer magyar hagyta el az országot.

Az 1956-os forradalmat követő három évben közel 25 ezer személyt börtönöztek be, ­16-18 ezer főt internáltak. Mindezt az amnesztia ígérete után, úgy, hogy a résztvevők jelentős része elmenekült az országból. A szovjet hadsereg által elfogottak közül további több száz főt szovjet hadbírósági eljárás során végeztek ki, csaknem kilencszáz embert a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba deportáltak. Még ha a számok és az adatok vitathatók is, az nem képezheti vita tárgyát, hogy ők a mi mártír­jaink voltak, ők értünk szenvedtek, örökségüket pedig nem engedhetjük elveszni.

2010 után az Orbán Viktor miniszterelnök vezette nemzeti kormány alkotmányos szinten állított emléket 1956 hőseinek. Az alaptörvény így szól a forradalom és szabadságharc jelentőségéről: „Büszkék vagyunk az országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkre.” Majd ezt is hozzáteszi: „Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki.”

Így szól tehát az alaptörvényünk. Mi pedig büszkén és emelt fővel vállaljuk, hogy a ma független Magyarország az 1956-os küzdelem, véráldozat gyümölcse; akik pedig most nemzeti függetlenségünk és szuverenitásunk alapjait védik elszántan, az egykori forradalmárok máig sugárzó eszméit képviselik.

Végezetül Nagy Gáspár költő sorait szeretném idézni, akinek életművében központi helyet foglal el az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékének őrzése és eszméinek felmutatása. Október végi tiszta lángok című költeményében írja:

„Szent suhancok bátor tettei sokkolták a Világot! Ámultak közel és távol… Mert elszoktak már az ilyen csodáktól: hogy Dávid ismét legyőzi Góliátot!”

Szerző: ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/oktober-vegi-tiszta-langok-3600773/

 

Letelepedési kötvényprogram

Letelepedési kötvényprogram: azok támadják, akik 2010 előtt szétlopták az országot

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

A CÖF szóvivője szerint öt év távlatából visszanézve is nyugodtan kijelenthető, hogy a Letelepedési Magyar Államkötvény (LMÁK) program sikeres és biztonságos konstrukció volt. A 2013-as indulására egy olyan válságos időszakot követően került sor, amikor Magyarország finanszírozása a globális pénzügyi helyzet miatt nem volt gördülékeny, és a konstrukció jogilag sem támadható. Ifj. Lomnici Zoltánnal beszélgettünk.

– Az interjú előtt jelezte, hogy közgazdászokkal konzultáltak a kérdésben. Mire jutottak?

– Valóban, az egyeztetések alapján kijelenthető, hogy a kötvényprogram szükségtelenné tette a sokkal kedvezőtlenebb deviza-finanszírozást, és nagyban hozzájárult a külföldi eladósodás visszafogásához. A folyamat nagymértékben csökkentette Magyarország sérülékenységét, ami különösen kedvező a jelenlegi világgazdasági környezetben, amikor a dollárkamatok valószínűleg még tovább emelkednek, és a piaci figyelem a külföldi devizában eladósodott, Magyarországhoz hasonló országokra terelődik.

– A kritikák ellenére a kötvényprogram előnyeire hívják fel a figyelmet.

– Fontos kiemelni, hogy a kötvényprogram a megszorító szocialista-liberális kormányok idején felvett IMF-hitel visszafizetését is megkönnyítette, hisz annak kamata meghaladta a 4 százalékot, szemben az LMÁK akkori éves 2,53 százalékos éves kamatával. A program ötéves futamideje alatt lehetővé tette, hogy külső megfelelési kényszer nélkül, olcsó pénz érkezzen az országba, miközben egyetlen forint közpénz sem vándorolt ki. Ugyanakkor az induláskor megállapított kedvező kamatfeltételeknek köszönhetően jelentősen csökkent az államadósság kamatkiadása is, mely elérte a 1,5 milliárd forintot. Összehasonlítva a ma is elérhető Prémium Euró Magyar Állampapírral (PEMÁK), melynek felépítése a legközelebb áll az LMÁK-hoz, 2013-2017 között közel hárommilliárd forintot takarított meg az állam azzal, hogy a sokkal kedvezőbb LMÁK-ot bocsátott ki szemben a PEMÁK-kal.

– Mit jelent az önök olvasatában az ország „2010 előtti szétlopása”?

– Korábban a CÖF-CÖKA feljelentést tett a három vagyonkezelő szocialisták általi összevonása kapcsán, amelyet akkor az ÁSZ is kritizált, és ami napig nem látunk tisztán a kérdésben. Szintén ebbe a körbe sorolják azt, hogy a jegybanki alapkamat magasan tartása külföldi spekulánsok számára lehetővé tette a pénzek „kitalicskázását.” Összességében ezért is húsba vágóan fontos volt egy patrióta gazdaságpolitika bevezetése 2010 után a nemzeti kormány részéről.

http://www.demokrata.hu/hir/belfold/letelepedesi-kotvenyprogram-azok-tamadjak-akik-2010-elott-szetloptak-az-orszagot

 

A Berlin–Bécs-tengely egykor és ma

A második világháború ötvenmillió áldozatára tekintettel sokaknak Németországról máig nem Bach vagy Beethoven, hanem a Führer juthat eszébe, és az is kétségtelen tény, hogy történelmi távlatokba tekintve a Német Birodalom és Ausztria együttműködése Európa többi országa szempontjából sem elsősorban pozitív üzenetet hordoz.

Több mint hét évtized telt el a második világégés óta, de az áldozatok és hozzátartozóik fájdalma hivatkozási alapot biztosít bizonyos párhuzam felállításához az aktuális politikai folyamatok láttán Berlin és Bécs vonatkozásában. Az sem tekinthető csodának, ha a német–osztrák együttműködést az elmúlt években az érdeklődők óvatosan, uram bocsá’ gyanakvással figyelték. Ennek a történelmi tehernek az érintett vezetők is tudatában voltak és vannak.

Hogy balliberális barátaink is értsék: a két nemzet nagy összeborulása legutóbb sok tízmilliónyi értelmetlen véráldozatot követelt, és így a gyanakvás és a körültekintés messzemenően indokolt lehet bármiféle „germán közeledés” kapcsán. Ráadásul az Anschluss, amelyet az osztrákok hajlamosak rájuk erőszakolt tragédiaként bemutatni, abból az aspektusból is érdekes lehet, hogy az egyesítésről és az Adolf Hitler politikájának támogatásáról szóló népszavazáson csupán az osztrákok 0,27 százaléka mondott nemet a feltett kérdésre.

Tény, ami tény: a német–osztrák közeledés már jóval az 1930-as évek előtt megkezdődött, előzményként szokás említeni a Bécsben született nemzetgyűlési döntést 1918-ban egy német–osztrák köztársaság megalakításáról, továbbá hogy 1928-ban a két ország harmonizálta jogrendszerét, 1931-ben pedig egyfajta vámunió jött létre a felek között. És persze az sem elhanyagolható körülmény, hogy Hitler 1889. április 20-án egy osztrák kisvárosban, Braunau am Innben látta meg a napvilágot…

Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy Európában sokan politikai síkon is érzékenyen reagálnak a Berlin–Bécs-tengely kapcsán bármiféle kooperációs törekvésre. Ez a fajta – programok mentén történő – összefogás nem is volt korábban jellemző az érintett kormányokra, hiszen úgy Werner Faymann, mint Christian Kern idején inkább egyfajta tiszteletteljes távolságtartás dominált a két ország vezetése között.

Angela Merkel német és Sebastian Kurz osztrák kancellárnak az EU-csúcs előtti hirtelen egységfrontba tömörülése ezért is érhetett sokakat derült égből villámcsapásként, mivel Ausztria 32 esztendős vezetője egészen az elmúlt időszakig támogatólag lépett fel a V4-ek és Magyarország (elsősorban) migrációs politikája vonatkozásában.

Sőt idén júniusban még – a német kancellár kritikusának számító Horst Seehoferrel közösen tartott sajtótájékoztatón – a Matteo Salvini olasz belügyminiszter által felvetett Róma–Bécs–Berlin-együttműködés mellett állt ki a terrorizmus elleni küzdelem és az illegális migráció területén. Megjegyzendő, hogy alapvetően ebben a kontextusban érdemes értékelni az osztrák néppárti politikusok azon lépését is, hogy igennel voksoltak a Magyarországot elítélő Sargentini-különjelentésre.

Kurz pálfordulása mögött több érvet felsorakoztattak az elmúlt időszakban, a motivációk között megjelölve bizonyos irigység- és hiúsági faktort, okos taktikázást vagy éppen azt, hogy az osztrák kancellár szeret azonos szemmagasságban tárgyalni Junckerrel, Macronnal, Merkellel, szemben a lesajnált „keleti rokonnal”.

Bárhogy is csűrjük-csavarjuk, a tény az, hogy 2018. január 31-én Bécsben Sebastian Kurz még szeretetteljesen köszöntötte Orbán Viktort, és arról beszélt, hogy „valamennyiünk érdeke, hogy együttműködjünk, Ausztria hozzá tud és hozzá is akar járulni ehhez”. Csöndben tegyük hozzá, hogy pár nappal korábban Párizsban Emmanuel Macron hivatalában ugyancsak a hídszerep állt mondanivalója középpontjában, akkor azonban az ifjú jobboldali politikus még kiemelte a francia államfő politikájával kapcsolatos aggályait is.

Az osztrák vezető magyar kollégájának jelenlétében hangoztatta továbbá a szoros gazdasági kapcsolatok jelentőségét, amelynek nyolcmilliárd eurót kitevő volumene mellett azt is fontosnak tartotta megemlíteni, hogy Ausztria ezáltal a harmadik legnagyobb befektetőnek számít hazánkban.

Öt hónappal később pedig a Der Standardnak adott interjúban arról beszélt a zsenge korú kancellár, hogy a kelet-európaiaknak nem alakulhat ki az a benyomásuk, hogy másodrendű uniós tagok, és senki sem gondolhatja, hogy Orbán vagy Salvini kompromisszumkészebb lesz attól, ha minél magasabbról nézik le őket.

Ez azonban már szemlátomást a múlt. Nem kellett újabb öt hónapnak eltelnie, és a kibontakozó V4–Ausztria-szövetség szertefoszlani látszik. Mivel nem értek egyet azzal, hogy a fentiek fényében Kurz sohasem lett volna Orbán szövetségese, inkább tartom reálisnak azt a szcenáriót, hogy a kistestvérnek leszóltak Berlinből, aki erre haptákba vágta magát és igazodott. A szimpatikus osztrák fiatalember egy csapásra megbízhatatlan labanccá vált – ahogy a magyar miniszterelnök a minap találóan fogalmazott.

Legyünk azonban optimisták, és reménykedjünk abban, hogy mindez csupán az EP-kampány része, tudatos néppárti taktikázás Manfred Weber megválasztásának előmozdításáért vagy éppen kiállás az osztrák vezetés részéről a tavaszi-nyári politikai KO-ból kikecmergő Angela Merkel mellett, aki a Bundestagban elhangzott legutóbbi beszédében – néhány hónap kihagyás után – újra a migráció pozitív hatásairól beszélt, és újra stabilizálni kívánja pozícióit az európai politikai térben.

Mindez persze Kurz esetében sem mentség arra a fajta politikai jellemtelenségre, amely felett, mint tudjuk, a választó szigorú és kíméletlen ítéletet szokott mondani.

Szerző: ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/a-berlin-becs-tengely-egykor-es-ma-3489254/