A Korán jogán? – A saría jogrend az Egyesült Államokban

A saría az iszlám jog és törvénykezés megnevezése. Az arab kifejezés szó szerint „vízhez vezető ösvényt” jelent (az iszlám teológia értelmezésében utat a vízhez, ahol az emberek ihatnak és táplálékot lelhetnek).

Hasznos, ha az iszlám saríára kevésbé úgy gondolunk, mint mondjuk az európai és észak-amerikai államok büntetőjogára; utóbbiak ugyanis a jogszerűen helyes viselkedési normák betartatását célozzák, s az ezen alapvető szabályokat megszegőket, vagyis a bűnelkövetőket szankcionálják. Az amerikai büntetőjog alapvető célja, hogy elrettentsen a bűnök elkövetésétől, míg a saría inkább egyfajta szellemi útmutató, iránytű ahhoz, hogy az iszlám hívei saját istenüknek (Allahnak) tetsző életet éljenek. A saría egy komplex szellemi rendszer, amely jellegéből következően a hívők egész életét átfogja és befolyásolja.

A nyugati világban a muszlim bevándorlók milliós tömegeinek megjelenésével ez az alternatív morális elvrendszer, szubsztanciális jog és vallási kultúra is megjelenik, s a hívők számának és arányának dinamikus és folyamatos növekedése révén egyre mélyebb gyökeret ver a nyugati társadalmakban is. Bár az iszlám kapcsán elsősorban Nyugat-Európáról szoktunk beszélni – a 2015–16-ban tetőző migrációs válság is elsősorban Európát érintette –, azonban a saría-jelenség, az alternatív jogrendszer problémája például az Egyesült Államokban is jelen van. Ez akkor is igaz, ha Amerikában az iszlám híveinek aránya jóval elmarad a kontinentális jóléti államokétól (az amerikai adat jóval alatta van a 2 százaléknak, míg Nyugat-Európában az arány jellemzően 5-10 százalék közötti, Svédországban és Franciaországban – a Pew Research Center korábbi becslései alapján – megközelítőleg 10 százalékos).

Hogy mennyire jelen van ez a probléma az Egyesült Államokban, azt jól jelzi, hogy 2010–2018 között összesen 43 szövetségi államban nyújtottak be anti-saría törvényjavaslatot. Csak 2017-ben 14 államban nyújtottak be ilyen törvénytervezetet, s Texas és Arkansas államokban már el is fogadták és hatályba léptették ezeket a törvényi rendelkezéseket.

Miközben a társadalomban megjelent a probléma, a saría jog különböző aspektusai jóformán ismeretlenek maradtak az amerikai közvélemény előtt. Itt az iszlám jog azon elemeiről is szó van, amelyek a muszlimoknak a többségi társadalommal való interakcióit szabályozzák – adott esetben nem megakadályozva őket abban, hogy akár tevékenyen részt vegyenek a társadalom működtetésében. Vannak radikálisabb és kevésbé radikális értelmezések – az iszlám hívőn magán is múlik, hogy mennyire radikálisan alkalmazza saját életére a saríát –, s a bizonyos fokú együttműködés akár a későbbi behódoltatás céljait is elősegítheti.

A kép illusztráció (Fotó: MTI/EPA/Raihal Fajri)

Nem ilyen jellegű, hanem kifejezetten a modern amerikai társadalom többségi értékrendjével szembemenő esetek váltották ki a szövetségi államok törvényhozóinál, hogy végül mégiscsak lépjenek valamit, és törvényi védelmet tegyenek lehetővé a saría párhuzamosan megjelent jogrendszerével szemben. Az iszlám életformát és vallásjogot egyszerre jelentő saría-fogalom azt az elvont értelmezést is magába foglalja, hogy Allah az egész világ harmonikus működését megszabó (természeti) törvényeket teremtett; e vallásos jogi tradíció bírói értelmezése hibát is eredményezett az egyik New Yersey-i szövetségi bírónál, ami ráirányította a figyelmet az „lopakodó” iszlám törvénykezés jelentette kihívásra.

2010-ben egy marokkói nő – egy előre elrendezett házasság megkötése után két hónappal – távoltartási végzést szeretett volna arra való hivatkozással, hogy a férje erőszakoskodik vele. A férj állítólag azt mondta neki: nem hitte, hogy rosszul cselekszik, mivel házasok voltak már, és „ez a vallásunk szerint való”. Az előre elrendezett házasság (angolul arranged marriage) elvileg különbözik a kényszerházasságtól (forced marriage), miután utóbbi legalább egyik fél akarata ellenére köttetik. A valóságos gyakorlat persze sokszor nehezítheti az esetek pontos elhatárolását, így a körülmények ismerete is szükséges, a családon belüli erőszak különböző formáiról nem is beszélve. Tény, hogy az érintett szövetségi bíró nem hozta meg a kért végzést, hivatkozva a bűncselekmény szándékának hiányára (vallásos meggyőződés).

A New Jersey-i fellebbviteli bíróság azonban röviddel ezután ezzel ellentétes döntést hozott, kimondva, hogy a vallásos meggyőződés figyelembe vétele nem akceptálható az amerikai jog autorizációja nélkül. Vagyis: az Egyesült Államok alkotmánya megakadályozza, hogy bármely idegen jogot elsődlegesként alkalmazzanak az Egyesült Államokban. Ezt az elvi tételt mondják ki azok a törvények, illetve törvényjavaslatok is, amelyeket tucatszám mutattak be különböző államok törvényhozásaiban – a marokkói nő házassági esetét különösen pikánssá tevő rossz bírói döntések megakadályozása érdekében.

Az e jelenség, a saría terjeszkedése – és amerikai jogrendszerbe történő belopódzása – elleni küzdelem azonban aktivizálta a közéleti ellentábort, így a többnyire csak a nemkeresztény vallásgyakorlás védelme és szabadsága iránt érzékeny balliberális véleményformálókat, sőt a jogalkalmazókat is. A vita közben újabb szintet lépett: 2018 novemberében ugyanis Bernard Friedman michigani szövetségi bíró (a Michigani Keleti Kerületi Bíróság főbírója) azzal borzolta a kedélyeket, hogy döntésében alkotmányellenesnek mondta ki a nők nemi szervének rituális megcsonkítását tiltó törvényt – ezt a jogszabályt még 1996-ban fogadta el az Egyesült Államok Kongresszusa, Friedman érvelése szerint autoritása túllépésével. Szerinte az ehhez hasonló gyakorlatok szabályozása nem szövetségi, hanem állami hatáskörbe tartozik, ezért az ilyen csonkításos esetekben a szövetségi ügyészek nem emelhetnek vádat, nem hivatkozhatnak a törvényi tilalomra.

A michigani bíróság ezért ejtette a vádakat egy olyan ügyben, amelyben két orvost és négy szülőt vádoltak azzal, hogy 2017-ben lányok rituális megcsonkításában vettek részt. Az érintett muszlim bevándorlócsaládok egy Nyugat-Indiából származó – az iszlám síita ágának részét képező – szektához, a Dawoodi Bohrához tartoztak.

A példa jól mutatja, hogy milyen új kihívásokat hordoz a migráció az amerikai jogrendszer számára: a skála igen széles, az alkoholfogyasztás iszlám szabályaitól kezdve egészen a tolvajok akár kézlevágásos szankciót magába foglaló megbüntetéséig. A női körülmetélés gyakorlatát is egyértelműen a bevándorlás importálta azokba a nyugati országokba, ahol a keresztény alapú értékrend régóta „emberjogi” (és már nem csak nemkormányzati szintekről irányított) össztűz alatt áll. Itt a migránsközösségek a szunna szóval is utalnak a megcsonkítás különböző formáira. Egy másik példa: a brit közegészségügyi szolgálat adatai szerint 2009–2014 között csak Londonban több mint négyezer nő került megcsonkított nemi szervvel kórházba. Az érintettek döntő többsége muszlim bevándorló.

A kép illusztráció (MTI/EPA/Etienne Laurent)

A michigani döntésre visszatérve: Bernard Friedman volt egyébként az a szövetségi bíró, aki 2014 márciusában az amerikai alkotmánnyal ellentétesnek minősítette a Michigan államban az azonos nemű párok házasságára vonatkozó tilalmat. Friedman ilyen döntései – akár a saría előtt teret hagyva, akár más elvi-erkölcsi megfontolások alapján – mind-mind a hagyományos keresztény elvekre építő társadalmi morált ássák alá, annak fokozatos fellazításával. Jellemző az is, hogy a botrányos bírói döntést most nem kísérte felháborodási hullám a nagy befolyású jogvédő szervezetek részéről, s a nemzetközi balliberális sajtó is cinkosan tálalta ezt az ügyet, noha például az Amnesty International 2012 novemberében még lelkesen üdvözölte az ENSZ Közgyűlés emberi jogi bizottságában „a női nemi szerv megcsonkítása elleni küzdelemben” elfogadott állásfoglalást. Azonban a bevándorlás- és iszlámkritikus amerikai elnök országában, e pillanatnyi érdekmérlegelések szülte hallgatás sem más, mint világosan kifejezett vélemény.

Szerző: ifj. Lomnici Zoltán

Forrás: http://alaptorvenyblog.hu/blog/a_koran_jogan_a_saria_jogrend_az_egyesult_allamokban

Sólyom László lehetett a Várban?


Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

A legújabb ellenzéki akciókról kérdeztük ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogászt.

– Keveset kellet várni a 2019-es esztendőben, hogy újra egységfrontba tömörüljön az ellenzék.

– Kétségtelen tény, hogy az elmúlt hetek egy kontrollt vesztett parlamentben belüli és azon kívüli ellenzék és egy velük egy húron pendülő, külföldi aktivistákat is a soraik között tudó erőszakos kisebbség akcióiról is szóltak, bár meggyőződésem, hogy a politikai Richter-skálán messze nem eredményezett olyan rengést az eseménysor, mint amilyet a szervezők és a megbízóik – például Soros – szerettek volna.

– A munka törvénykönyve módosításának eltörlése mellett a rendőröknek is kevesebb túlórát követelnek a tüntetők. Ön szerint indokoltak a demonstrálók felvetései?

– Azzal ma már a józan többség tisztában van, hogy az új munkajogi szabályozás EU-konform, régiós szinten is teljes mértékben vállalható és versenyképes. Az pedig több mint arcátlanság, hogy a rendőröket túlóráztató, őket provokáló és velük erőszakoskodó ellenzéki erők próbálnak az empatikus szerepében tetszelegni. Megjegyzem, hogy az erőszak nem verifikál semmilyen amúgy jogszerű követelést. A többi ellenzéki kívánalom pedig még ennél is komolytalanabb, például az Európai Ügyészség jelenlegi formájában durván támadja a nemzeti szuverenitást, ezért vállalhatatlan.

– Van itt más is, például a Miniszterelnökség Várba költözése. Mire alapozhatja a Párbeszéd azt az álláspontját, hogy a kormányhivatalok Várba költöztetése nem más, „mint monarchista restauráció”?

– Megítélésem szerint ez egy újabb blöff, hiszen nemcsak az érintett párt és az ellenzék, de külföldről finanszírozott álcivil szervezetek is kritizálják a lépést, miközben Sólyom László Várba költözése nem zavarta a köztársaságért aggódókat. Teljesen egyértelmű, hogy a kormányfő és hivatala Országgyűlés épületében történő elhelyezése sértette a hatalmi ágak elválasztásának elvét, ezen változtatni kellett.

– Azt is kifogásolják az érintett jogvédők, hogy nem lehet korlátlanul tüntetni a Várban. Jogosak ön szerint az ilyen jellegű kritikák?

– A liberális demokrata Barack Obama korábbi amerikai elnök által jegyzett, a Védett Szövetségi Épületekről és Területfejlesztésekről szóló törvény nevet viselő jogszabály az USA-ban rögzíti, hogy a fontos kormányzati épületektől bizonyos távolságra lehet demonstrációt tartani. Az ezzel konvergáló hazai szabályozás tehát semmiképpen nem antidemokratikus. Bár meggyőződésem, hogy a „külföldi fejtágításon” részt vevő ellenzéki politikusok is pontosan tisztában lehetnek ezzel.

Intő jel a külföldön kiképzett tüntetők megjelenése

2018. december 14. 13:50

A magyar demokrácia és szuverenitás elleni támadásokban külföldiek is részt vesznek, ami alapján feltételezhető, hogy a mostani tüntetéseken történtek szorosan összefüggnek a Soros-féle kunbábonyi aktivistaképzésekkel – mondta el ifj. Lomnici Zoltán. A Századvég jogi szakértője szerint a radikalizálódó ellenzék politikusainak a provokációk elkövetése közben emlékezniük kellene arra, hogy mindenképpen van személyes felelősségük.

Vincze Viktor Attila: Egyértelműen a radikalizmus útjára lépett az ellenzék az elmúlt napokban. A szerdai parlamenti történések és az utcai erőszakban is részt vevő politikusok mennyiben feszegetik vagy lépik már át a jogállamiság határait? 

Ifj. Lomnici Zoltán: A parlamentben lezajlott gyalázat a kényszerítés bűncselekményének gyanúját is fölveti, míg az utcán randalírozók – ha természetesen nem is minden tüntető – egyértelműen átlépték a törvényesség határait, s összességében számos jogi kérdés fölmerül: a gyülekezési törvény megsértésétől a tulajdon elleni deliktumokon át a köznyugalom elleni bűncselekményekig, pl. a garázdaságig. Mindamellett ami az elmúlt napokban történt a magyar Országgyűlésben és például a Kossuth téren, az több okból is intő jel a magyar demokrácia és a nemzeti szuverenitás szempontjából. Egyrészt valószínű, hogy gondosan – részben külföldön – felkészített és kiképzett emberek is részt vettek abban a kiterjedt akcióban, melynek célja a kormányerők, illetve az alkotmányos rendszert védő intézmények provokálása. Lehet, hogy megvolt a kunbábonyi képzések első igazi eredménye.

Fotó: MTI Fotóbank

Vincze Viktor Attila: A politikai pártoknak van-e jogi felelőssége azzal kapcsolatban, ha a követőik az ő felszólításaik alapján jogsértéseket követnek el? Meddig, milyen határig folytatható az a gyakorlat, hogy politikai pártok képviselői erőszakos hatalomváltásról beszélnek?

Ifj. Lomnici Zoltán:  Ha az ellenzék pártjai nem is szólítottak fel erőszakra, illetve nem alkotmányos eszközök alkalmazására a demonstrációkon, a parlamenti viselkedésük mindenképpen bátorítást adott az utcán elszabadult indulatok tekintetében. Ez természetesen nem zárja ki egyes politikusaik személyes jogi felelősségét a zavargásokban. A szerdai parlamenti munkát akadályozni akaró ellenzék legelsőként saját tettéért tartozik politikai, esetlegesen jogi felelősséggel.

Vincze Viktor Attila: Milyen jogi következményei vannak vagy lehetnek annak, hogy a Momentum és az MSZP politikusai is konkrétan részt vettek az erőszakos, rendőrök elleni akciókban?

Ifj. Lomnici Zoltán:  A mentelmi jog azt jelenti, hogy a képviselő a képviselői tevékenysége miatt nem vonható felelősségre – sem megbízatása alatt, sem annak megszűnése után. A feltételes eljárási mentesség biztosítása következtében azonban a képviselő egyéb magatartása miatt történő büntetőjogi vagy szabálysértési felelősségre vonásnak elvileg nincs akadálya, de ehhez mindenképpen az Országgyűlés hozzájárulása szükséges. A mentelmi jog lényege nem az, hogy minden alól mentesítse az ellenzék felelőtlen politikusait, amivel nekik is tisztában kell lenniük.

Vincze Viktor Attila: A szemmel láthatóan tudatosan és egységesen, szervezetten radikalizálódó ellenzéki fellépéssel szemben milyen jogi és törvényességi eszközei vannak a magyar törvényhozásnak vagy például a rendőrségnek? Milyen elemekkel kiegészülve állíthatja meg például a házszabály a parlament munkájának ellehetetlenítését?

Ifj. Lomnici Zoltán: A rendőrség – amely sokkal professzionálisabban kezeli a spontán utcai eseményeket, mint tette 2006-ban – feladata az ország és Budapest belső rendjének védelme, és meg kell indítani az összes szabályszegővel szembeni eljárást. Ez az alapelv, míg az Országgyűlésnek szankcionálnia kell a szerdán történteket, az esetleges képviselői jogi felelősségek megvizsgálásával. A parlament munkájának ellehetetlenítése kapcsán a fokozatos fellépés és szankcionálás elve érvényesült, így rendzavarás esetén lehetőség van az üléshatározott idejű felfüggesztésére vagy berekesztésére is, de ide tartozik tiszteletdíj-csökkentés eszköze is.

https://888.hu/article-ifj-lomnici-zoltan-into-jel-a-kulfoldon-kikepzett-tuntetok-megjelenese#comment-4241106820

 

 

 

 

 

Tanmese az európai sajtónyilvánosságról

Súlyos az uniós szervek működési zavara.

2018. szeptember 25-én döntött az Európai Unió Törvényszéke az európai parlamenti tisztviselők juttatásairól és költségtérítéséről szóló információk kiadhatóságáról. Összevont ügyvizsgálat történt, miután 2015 júliusában, majd 2015 novemberében újságíróktól, illetve újságíró-szövetségektől információkérés érkezett az Európai Parlament (EP), a Tanács és a Bizottság dokumentumaihoz való nyilvános hozzáférésért. Az igénylést az Euró­pai Parlament és a Tanács 1049/2001/EK rendelete alapján kezdeményezték.

Az információkérés külön ügyekben, de mind a 28 uniós tagállam összes EP-képviselőjére vonatkozott. 2015. július 20-án az elsőként vizsgált ciprusi és horvát tagokra vonatkozó kérelmeket a parlament főtitkára elutasította, a fenti rendelet 4. cikk (1) bekezdés b) pontjában előírt kivétel alapján, miszerint a dokumentumok közzététele kedvezőtlenül befolyásolná a személyiség és a magánszemély becsületének védelmét, különösen a személyi adatok védelmére vonatkozó közösségi joganyag alapján.

Másrészt az elutasítási határozat másodlagos érve szerint nincs a parlament tagjainak bankszámláira vonatkozó részletes kimutatása. A főtitkári elutasítás után mindegyik ügyben külön megerősítő kérelmet nyújtottak be a kérelmezők az Európai Parlamenthez a dokumentumokhoz való hozzáférésért, de ezt az EP is elutasította. Ezután fordultak a felperesek a luxembourgi törvényszékhez.

A törvényszék vizsgálata úgy találta, hogy az adatkiadás megtagadható, ha a kérelmezett iratok közül valamennyi tartalmaz azonosítható természetes személyre vonatkozó információkat, beleértve az utazási költségek megtérítésére és a napidíjra vonatkozó dokumentumokat, amelyek szükségszerűen azonosítják az EP valamennyi érintett tagját, még ha csak e költségtérítések kifizetése céljából is. Ugyanez áll azon dokumentumokra is, amelyekkel a parlament a parlamenti asszisztensi költségek vonatkozásában rendelkezik, és amelyek szükségszerűen azonosítják az EP egyes tagjait és e költségtérítések kedvezményezettjeit, még ha csak a költségtérítések kifizetése céljából is.

Ez a törvényszék szerint a személyiségi jogok védelme alá tartozik, és a felperesek sem a hozzáférés iránti első kérelmükben, sem a hozzáférés iránti megerősítő kérelmükben nem adtak elő olyan kifejezett, jogszerű igazolást, amellyel alátámasztanák, hogy a szóban forgó személyes adatok továbbítása a legmegfelelőbb az elképzelhető intézkedések közül és a kitűzött cél elérése érdekében, és azzal arányban is áll. A felperesek nem bizonyították a kérelmezett dokumentumok továbbításának a szükségességét, inkább a meglévő ellenőrzési mechanizmusok elégtelenségének és hatékonyságának bemutatására törekedtek, amelynek értékelése továbbra sem a törvényszék feladata.

Vagyis a döntés úgy összegezhető, hogy a kérelmezett iratok közül valamennyi tartalmaz azonosítható természetes személyekre vonatkozó információkat, és ezen adatok személyes adatoknak való minősülése miatt jogosan tagadta meg korábban az EP a dokumentumok kiadását. A kérelmezőnek kellett bizonyítani, hogy ez nem sérti az érintettek jogszerű érdekét, ezt is elő kellett volna adniuk. Azt, hogy a személyes adatok kihúzása nélkül ki lehessen adni a dokumentumot, szintén elvetette a törvényszék, ugyanis a bíróság érvelése szerint ezzel minden, az újságírókat érdeklő információ elveszett volna, ez pedig így valóban túlzott és aránytalan terhet rótt volna az Európai Parlamentre.

A törvényszék azért is utasította el az újságírók kérelmét, mert nem jelöltek meg semmilyen indokot és célt a közérdekű adatigényléshez, s inkább az ellenőrzési mechanizmus hiányosságát hangsúlyozták. A törvényszék nem vizsgálhatja felül az ellenőrzési mechanizmust: csak arra szorítkozhat, hogy jogszerűen járt el az uniós intézmény vagy nem.

A fenti érvelésnek elviekben összhangban kellene állnia az Európai Unióról szóló szerződés 15. cikkével, amely szerint a jó kormányzás előmozdítása és a civil társadalom részvételének biztosítása céljából az unió intézményei, szervei és hivatalai munkájuk során a nyitottság elvének lehető legnagyobb mértékű tiszteletben tartásával járnak el. Az Európai Parlament tagjai a fizetésük mellett havonta 4400 eurót (körülbelül 1,4 millió forintot) kapnak hivatali és adminisztratív költségeikre, és a törvényszék döntése alapján e pénz elköltéséről nem kell számot adniuk. A bíróság döntése komoly kétségeket is fölvet.

A luxembourgi törvényszék döntése ugyanis három dolgot is sért: egyrészt sérti az átláthatóság (transzparencia) elvét, amely az Európai Unió egyik legfontosabb alapelve és értéke. Ezzel szembemegy a határozat, ugyanis a törvényszék döntése alapján a képviselők nem kötelesek nyíltan elszámolni arról, hogy valóban arra költik a kapott juttatást, amire azt költeniük kellene.

Másodsorban sérti az uniós pénzek célhoz kötöttségének elvét is. Ahogy a tagállamok részére nyújtott ­uniós támogatásoknál is a célhoz kötöttség elve érvényesül, vagyis az uniós támogatások pántlikázva vannak, elköltésükről el kell számolni. Ekként az EP-tisztviselőknek is el kell számolniuk, hogy valóban arra költik el a kapott juttatást, amire kellene, vagyis ez az elv rájuk is vonatkozik.

A sajtószabadságot is sérti a döntés, ugyanis az újságírókat – és ezen keresztül a nyilvánosságot – is megfosztják a közérdekű információktól: közérdekű információ, hogy egy uniós képviselő mire költi azt a pénzt, amit elvileg meghatározott célokra kapott (közvetetten) az uniós adófizető polgároktól.

Érdekes aktualitás, hogy a magyar Alkotmánybíróság 2018. november 6-án határozatot hozott a rokkantsági ellátások szabályozásával kapcsolatban. Pokol Béla, az egyik alkotmánybíró ehhez kapcsolt különvéleményét a fentiek fényében nyugodtan lefordíthatjuk az Európai Unió Bírósága, illetve a törvényszék működésére is. Pokol ugyanis azt kifogásolta különvéleményében, hogy az AB által vizsgált ügy értékelésébe (a döntésbe magába) bevonták a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) döntését is.

Az alkotmánybíró hangsúlyozta: „Az EJEB működésének utóbbi időben nyilvánosságra került alapvető problémája, miszerint az EJEB döntéseit ténylegesen nem az arra illetékes bírói tanácsok formálják ki az európai emberi jogi szerződés alapulvételével, hanem egy, az évek alatt kialakult körülbelül 300 fős emberjogászi apparátus, a bírák függetlenségének legelemibb hiánya mellett.”

Kérdés, hogy az uniós bíróságon mennyire független jogászok, szakmai háttérapparátus hozza meg valójában ezeket a döntéseket, s ténylegesen a szerződések alapulvételével teszik ezt? Az ilyen szellemű döntések ugyanis nyíltan szembemennek az Európai Unió legalapvetőbb demokratikus értékeivel.

A fent részletezett ellentmondások rámutatnak arra, hogy az uniós szervek még a közösen elért vívmányokat is figyelmen kívül hagyják konkrét esetekben. Hazánk azon törekvése, hogy tökéletesítse az EU szerveinek működését, indokoltnak tekinthető.

Szerző: ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/tanmese-az-europai-sajtonyilvanossagrol-3669863/

 

 

Brüsszel új fegyvert kovácsolt

Lehet-e tagállami retorzió eszköze az uniós bíróság?

Az elmúlt időszakban több olyan támadást indított az Európai Unió vezetése a szuverenista nemzetállami kormányokkal szemben, amelyek látványosak ugyan, de a tényleges joghátrány tekintetében megkérdőjelezhető a hatásuk. Az uniós jog ráadásul nem tisztázza egyértelműen a védendő értékként megjelölt jogállamiság fogalmát és ennek kritériumait, így az elmúlt időszakban erősödnek azok a hangok, amelyek az Európai Bíróságot látják a megrendszabályozás új eszközeként és lehetőségeként.

A luxemburgi székhelyű testület ítéletei márpedig kötelező érvényűek és bizonyos fokig precedensértékűek, vagyis az uniós bíróság politikai fegyverként is működhet a jogállami téren renitensnek vélt uniós tagországokkal szemben. E körben jegyezzük meg, hogy az uniós bíróság egyre gyakrabban tűnik fel politikai szereplőként.

A jelenség megértéséhez hívjuk segítségül az Egyesült Államokban fennálló viszonyokat. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága legfeljebb a szenátusi kinevezési eljárás révén, valamint az egyes kutatók által nagypolitikai jellegűnek nevezett területeken hozott döntéseivel ölthet direkt (!) politikai jelleget (lásd faji szegregáció, abortuszhoz való jog, egészségbiztosítás, egyház és állam elkülönülése, alkotmánykontroll stb.). Az amerikai alkotmányosság felett őrködő testület tehát egyes összefüggésekben politikai aktorként is jellemezhető, de hogyan fest a helyzet az uniós alkotmányosság őrével? Mennyiben lehet igazuk azoknak, akik szerint az Európai Bíróságból akár politikai zabla is lehet a renitens tagállamokkal szemben?

Kétségtelen tény, hogy egyes liberális elemzők már rövid távon a testület politikai aktivizálódását remélik: az Európai Unió Bírósága, a High Court az Írország által idén benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem kapcsán a Minister for Justice and Equality kontra LM jogértelmezési ügyben kimondta, hogy egy ír bíró dönthet a lengyel jogállamiságról. Vagyis a konkrét esetben Írország megtagadhatja egy kábítószer-kereskedő kiadatását Lengyelországnak, ha attól tart, hogy a drogdíler ott nem számíthat tisztességes bírósági eljárásra.

Kérdés, hogy az előzetes döntéshozatali mechanizmus intézményét mennyire tetszése szerint használja a közösségi jogalkalmazó, nevesül a bíróság, amikor arról dönt, hogy az adott tagállami szabályozás vagy eljárás sérti-e a bírói függetlenséget. Az Egyesült Államok esetétől eltérően a téma kutatói szerint akár az uniós igazságszolgáltatást is lehet politikainak címkézni, akár ellenzi, akár támogatja valaki ennek gyakorlatát saját meggyőződése alapján.

Bár működése nagyban eltér a Legfelsőbb Bíróságétól, a luxemburgi testület is szokott politikai szereplőként megjelenni az Európai Unió intézményrendszerében. Kérdés továbbá az is: mindez mennyiben összeegyeztethető az alapszerződések szerinti szerepével, mennyiben merül fel adott esetben a hatáskör túllépése az uniós intézmény esetében?

A szakirodalom szerint azt érdemes mindenekelőtt vizsgálni, hogy a bíróság lehet-e politikailag motivált egyes bírái esetében, hogy politikailag mennyire befolyásolt az egyes bírák kiválasztása, illetve kinevezése, valamint hogy a bíróság mennyi politikai kreativitást mutat ítélkezési gyakorlatában (esetjog). Mennyire befolyásolható adott esetben más uniós testületek, intézmények által, ami természetesen nehezen elválasztható kérdés tagjainak összetételétől.

Az ír–lengyel ügyhöz visszatérve: miként lehetséges az, hogy például amikor 2014-ben a portugál törvényhozás egy időre jelentősen csökkentette a portugál számvevőszék bíráinak fizetését, az uniós bíróság rendben találta azt a bírói függetlenség elve szempontjából; miként lehet, hogy hol így, hol úgy dönt annak kérdésében, hogy az ügy által érintett tagállamban uralkodó környezet (szabályozás, eljárás, jogszabály révén) összeegyeztethető-e még a tisztességes eljáráshoz való alapvető joggal? Tud-e érvényesülni a politikai kreativitás, ahogy a kutatók nevezik?

A válasz úgy valószínűsíthető, hogy az Euró­pai Bíróság a gyakorlatban annyira lehet majd képes arra a szerepre, amit most egyesek szánnának neki, amennyire ez személyi összetétele és politikai befolyásoltságnak való kitettsége révén feltételezhető. Az uniós jog értelmezését a bíróság a tagállami (nemzeti) bíróságok előtt folyamatban lévő ügyekben alkalmazza, de nem ő maga dönti el a jogvitákat, hanem határozata alapján az adott országban elbírálják azokat.

Több területen is jól látható – amelyekkel a szerződések keveset foglalkoznak és ahol nagy tér nyílik az esetjognak –, hogy a bíróság előszeretettel és kellő kreativitást mutatva tölti ki magának a teret; az egyik ilyen az uniós polgárság kérdése, amelynek kapcsán a bíróság (G. Ruiz Zambrano és házastársa ismertté vált ügyében) szabályozta (korlátozta) az egyes tagállamok tartózkodással kapcsolatos engedélyezési jogát a valamely tagállam állampolgárságával rendelkező gyermek harmadik ország állampolgárságával rendelkező szülei vonatkozásában – az ügy politikai vetületet is kapott, hiszen az engedélyezés joga egyben szuverenitási kérdést is jelent.

Ami az uniós bíróság esetleges befolyásoltságát, politikai jellegű szerepeit illeti, itt érdemes leszögezni: a pártatlanság közös elve magukra az uniós intézményekre is vonatkozik, vagyis az uniós jog alkalmazása nemcsak a tagállamok bíróságainak és törvényszékeinek feladata, hanem azt az uniós bíróságoknak is következetesen és elvszerűen alkalmazniuk kell.

Azoknak a szakértői és elemzői vélekedéseknek a megvalósulása, amelyek szerint az uniós bíróságot politikai fegyverként is lehetne használni a „renitens” tagállamokkal szemben, csakis a testület összetétele és ezáltal politikai kitettsége, a bírók személye révén volna lehetséges, hiszen az egyes bírókból összeálló tanácsok, illetve a főtanácsnokok hoznak konkrét döntéseket. Ez ugyanakkor nem férne össze az alapszerződések szellemével, hiszen az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSz) 253. cikke (az EKSZ korábbi 223. cikke) szerint az Európai Bíróság bíráit és főtanácsnokait olyan személyek közül választják ki, „akiknek függetlenségéhez nem férhet kétség”.

Egyértelmű, hogy az Európai Bíróság intézményesített politikai szerepe az egyes tagállamok elleni megtorlásokban – a testület helyének elmosásával – megbontaná az EU belső jogrendjét is. A bíróság, ha tagjai révén képes megőrizni a szerződések alapján elvárható függetlenségét, soha nem kaphat semmilyen intézményesített szerepet a tagállamok, illetve EU-intézmények közötti aktuálpolitikai vitákban, és nem lehet eszköz arra, hogy döntései miatt befagyasszák az egyes országok uniós támogatását.

A luxemburgi testület az ideiglenes kvótahatározat kapcsán pártos döntést hozott, az Európai Bizottság szándékával egyezően. Az uniós igazságszolgáltatásnak is – a még irányadónak tekinthető montesquieu-i elvek alapján a törvényhozó, valamint a végrehajtó hatalomtól elválasztva – magának kell megfelelő módon korrigálnia egy-egy esetlegesen hibás döntést. Azonban ahogy az EU adaptációs, úgy a testületeinek önkorrekciós képessége is erősen kérdéses.

Szerző: ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász

Forrás: https://magyaridok.hu/velemeny/brusszel-uj-fegyvert-kovacsolt-3631487/