Bal és jobb helyett: globalisták és szuverenisták

Matteo Salvini, az olasz Liga párt vezetője, egyben az olasz kormánykoalíció meghatározó embere április 8-án Milánóban Népek és Nemzetek Európai Szövetsége néven új nemzetközi pártszövetséget hozott létre. A szövetség alapító tagjai a Ligán kívül a német Alternatíva Németországért (AfD), a Finnek Pártja (korábbi nevükön Igazi Finnek), akik éppen a napokban hajszál híján megnyerték a választásokat Finnországban, illetve a Dán Néppárt. Másnap, április 9-én csatlakozott az új pártszövetséghez a kormányon lévő Osztrák Szabadságpárt is, azóta ugyanígy tett Marine Le Pen pártja, a Nemzeti Gyűlés a Nemzetek és Szabadság Európája-frakcióból.

Fontos, hogy a Salvini által kezdeményezett Népek és Nemzetek Európai Szövetségét négy, illetve öt olyan párt alapította, amelyek a jelenleg létező három eurokritikus pártfrakció közül kettőből érkeznek: a Liga, az AfD és a másnap csatlakozó Osztrák Szabadságpárt a Nemzet és Szabadság-frakcióból, a Finnek Pártja és a Dán Néppárt pedig a Európai Konzervatívok és Reformisták frakcióból. Közel áll a csatlakozáshoz a Jaroslaw Ka­czynski által vezetett Jog és Igazságosság pártja a Konzervatívok és Reformerek frakcióból. De Salviniék várják a harmadik eurokritikus pártfrakcióból, a Szabadság és Közvetlen Demokráciából a Svéd Demokratákat, vagy – ha még indulnak az EP-választásokon, akkor – a Nigel Farage által vezetett brit Függetlenségi Pártot is.

Alakul tehát egy nagyon erős pártszövetség Európában; elképzelhető az is, hogy az európai parlamenti választások után a jelenleg három eurokritikus frakció egyesül. Salviniék nagyon várják a Fidesz csatlakozását is, ami azért lenne fontos, mert a magyar kormányzó pártszövetség a néppártból lépne át, s ezzel jelentősen megerősítené az újonnan formálódó eurokritikus irányzatot. Európa új törésvonalának az egyik oldalán azok a néppárt és a szocialisták-szociáldemokraták által összefogott pártok állnak, amelyek elkötelezettek a birodalmi Európai Egyesült Államok létrejötte mellett, hívei a bevándorlásnak, a multikulturalizmusnak, egy új Európának, amelyben különböző vallások és kultúrák élnek egymás mellett – különös tekintettel az iszlám vallásra –, s ahol a keresztény értékrend pusztán egy lesz a sok közül.

Ebben a logikában a törésvonal másik oldalára azok a pártok kerülnek – egyelőre még a néppártot belülről is megosztva –, amelyek a nemzeti identitást és függetlenséget védik, nem a brüsszeli és a globális elit, hanem a választópolgárok oldalán állnak, nem akarnak birodalmi, csúcsföderális uniót és nem kívánnak egy kevert fajú és kultúrájú Európát.

Ebből kiindulva a néppárti vezetőknek a néppárthoz való tartozásnak már nem feltétlenül az az elsődleges kritériuma, hogy egy párt kereszténydemokrata vagy konzervatív, hanem az, hogy globalista, multikulturalista és bevándorláspárti. Lefordítva: egy párt hiába konzervatív, miként a Jog és Igazságosság pártja, nincs helye a néppártban, illetve a néppárti szövetségben, mert szuverenista. Egy másik párt hiába jobboldali, mint az olasz Liga, ha egyébként bevándorlásellenes. S egy párt hiába kereszténydemokrata és konzervatív, mint a Fidesz és a KDNP, ha egyébként egyszerre szuverenista, bevándorlásellenes és szemben áll a brüsszeli elittel.
A néppárt tehát azért nem marad a jobbközépen és húzódik be középre, mert az új törésvonalnak megfelelő értékrendjéhez immáron jobban illeszkednek a baloldali, liberális és zöldpártok, mint a hagyományos jobboldali pártok.

És ez valóban szakítás a gyökerekkel, hiszen – hogy egy pillanatra felidézzük a múltat – az 1953-ban, az Európai Szén- és Acélközösség közgyűlésének keretei között megalakult kereszténydemokrata csoport olyan jobbközép alakulatként indult, amelynek meghatározó személyiségei közé tartozott Konrad Ade­nauer, Alcide de Gasperi és az a Robert Schuman, akitől a híres mondás ered: „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.” Az Euró­pai Néppárt ezeken az alapokon jött létre 1976-ban, deklaráltan a jobbközép politikai szervezetek pártcsaládjaként; a három meghatározó egyéniség között találjuk – Jean Seitlinger és Leo Tinde­mans mellett – azt a Wilfried Martens belga miniszterelnököt is, a pártszövetség későbbi elnökét, aki kiváló viszonyt ápolt a Fidesszel és személyesen Orbán Viktorral is.

Nem kérdés, hogy a fent említett alapító személyek, illetve a néppárt kezdettől fogva elkötelezett híve volt az európai integrációnak, mai szavakkal élve az erős Európának, de fontosnak tartották a nemzetek szuverenitásának megőrzését, a keresztény értékrendet is. Az utóbbi tíz-húsz év, de leginkább az utóbbi évtized, s különösen Angela Merkel látványos színeváltozásának következménye az, hogy fokról fokra előtérbe és meghatározó pozícióba kerültek azok a liberálissá váló néppárti elitek, amelyeknek az európai integráció már Európai Egyesült Államokat jelent, a keresztényi szolidaritás pedig már nem az európai emberekre, hanem az iszlám bevándorlókra szorítkozik.

A néppárt új, középre húzó politikája azt jelenti, hogy a globalista fősodorhoz tartozó kereszténydemokrata, konzervatív, liberális, szociáldemokrata, zöld- stb. pártok egy táborba kerülnek. Velük szemben állnak azok a szuverenista erők, amelyek lehetnek akár kereszténydemokraták és konzervatívok is, mégis Európa „szélsőségesei” közé sorolódnak be a globalisták véleménydiktatúrája alapján.

Mi következik mindebből? Az, hogy valóban vízválasztó lesz a májusi európai parlamenti választás, amelynek eredményeképpen Európa politikai térképe gyökeresen átrajzolódik, megváltoznak az alapvető törésvonalak, a politikai szövetségek, az értékrendi táborok – s mindezek következtében megváltoznak az európai parlamenti pártcsaládok is. A liberális politikai fősodor innentől kezdve „európai középről” és „európai szélsőségekről” kezd majd beszélni, és ezt az új értelmezést igyekszik majd belesulykolni az európai közvéleménybe.

Mindez azonban súlyos félrevezetés, a legnagyobb álhírek egyike. A valóság az, hogy a szélsőségesnek nevezett pártok valójában Európa realistái, míg a magukat középnek nevező politikai csoportok Európai utópistái. Az utópisták és realisták csatájában és politikai térképén kell megtalálnia új helyét a Fidesznek és vele együtt a KDNP-nek is, s aligha kétséges, hogy számukra az egyetlen adekvát és otthonos hely a realisták között van.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/bal-es-jobb-helyett-globalistak-es-szuverenistak-6813992/

 

 

Megint kurucok leszünk

A Schüssel-kormány és a magyar kabinet közös bűne a nemzeti szuverenitás védelme.

Nagyon hasonló fogalomkészlettel, jelzőkkel kritizálta és támadta az Európai Unió a 2000 elején megalakult osztrák Schüssel-kormányt, mint 2019-ben az Európai Néppárt vezetése a Fideszt, illetve az unió bürokráciája az Orbán-kormányt. Akkor is és most is arra hivatkoznak az aggódók, hogy veszélybe került a demokrácia és a jogállamiság, az autokrácia jelei mutatkoznak, illetve felerősödött a rasszizmus, az idegengyűlölet és az antiszemitizmus. A különbség igazából annyi, hogy a Schüssel-kormányt a neonácizmus felbukkanásával is vádolták, míg a Fidesszel és az Orbán-kormánnyal szemben új kritikai elem a migránsok elleni embertelen eljárás, egyáltalán a bevándorlásellenesség és a „szolidaritás” (mivel is?) hiánya.

Mit mutat mindez?

Azt, hogy az unió vezetését, bürokráciáját immáron húsz éve ugyanaz az ultraliberális fősodor irányítja, amelyik alapjában véve föderalista, a birodalmi jellegű Európai Egyesült Államok létrejöttének s tágabban a nemzetek feletti globális társadalomnak az elkötelezett híve.

Ugyanis az uniós liberális fősodornak valójában két dolog számít igazán: a nemzetek feletti föderalizmus iránti elkötelezettség és a multikulturális, a hagyományos többségi kultúrát megszüntető, kevert fajú Európa létrejötte (és ez utóbbi kapcsán fontos a bevándorlás támogatása). Minden más kritika egy párttal, egy kormánnyal, egy országgal szemben csak járulékos elem, amelyekre mint uniós alapértékekre lehet hivatkozni, mint a demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok védelme, a korrupció elleni harc, a hatalmi ágak elosztása, az igazságszolgáltatás függetlensége, a rasszizmus, a szélsőjobboldaliság vagy a neonácizmus elleni fellépés. Ez utóbbiak gumifogalmak, de jól hangzanak, ha egy országot kritizálni kell.

A támadás igazi oka tehát 2000-ben és 2019-ben ugyanaz. Miután a Wolfgang Schüssel vezette Osztrák Néppárt úgy döntött, hogy koalícióra lép és kormányt alakít a Jörg Haider vezette Osztrák Szabadságpárttal, az uniós bürokrácia azonnal bepánikolt, hiszen Haider már évek óta hangoztatta az osztrák nemzeti hagyományok és az osztrák nemzeti szuverenitás elsődlegességét, amelyet kormányra lépve is képviselni akart a pártjával együtt. Ezzel fennállt a veszélye annak, hogy az eladdig kezesbáránynak tekinthető Ausztria új utakra lép, amelyek szembemehetnek a liberális elképzelésekkel.

Természetesen kapóra jött az uniós vezetésnek az is, hogy a fenegyereknek számító, egyébként karizmatikus és nagyon népszerű Haider tett néhány olyan – valóban nem túl szerencsés – nyilatkozatot, amelyben a hitleri kormányzás egyes elemeiről (például munkahelyteremtés) pozitív véleményt formált. Ezzel kapcsolatban rögtön a náciveszélyre is hivatkozhattak, amikor az osztrák kormánnyal, illetve Ausztriával szembeni szankciókat vezettek be 2000 első felében.

Holott azért a náci múlttal kapcsolatban, ha éppen az érdeke úgy diktálja, az unió nagyon is elnéző tudott lenni. Gondoljunk csak Kurt Waldheimre, aki 1972 és 1982 között az ENSZ főtitkára volt, majd 1986 és 1992 között a köztársasági elnöki pozíciót töltötte be Ausztriában. Róla elég hamar kiderült náci múltja – részt vett a náci diákszövetségben, majd az SS-ben is szolgált –, ám mivel politikai tevékenysége során soha nem ment szembe a liberálisok és globalisták elképzeléseivel, soha nem kritizálta az uniós föderalista és birodalmi elképzeléseket, a múltja felett könnyedén szemet hunyt az európai és a globális elit. Ennyit jelent a náci múlt, ha éppen illeszkedik az európai fősodorhoz. Jörg Haiderrel éppen az volt a baja a brüsszeli bürokráciának 2000-ben, hogy nem lépett rá a waldheimi útra, erősen kitartott szuverenista és mélyen patrióta értékrendje mellett. Ezért ő lett a „rossz náci” Brüsszel számára.

Ebből következően az unió már a kormány megalakulása előtt (!) szankciókat hozott Ausztria ellen, diplomáciai bojkott alá vették az országot, megszüntették a bilaterális kapcsolatokat, nagyköveteiket nem fogadták hivatalosan, és ami a legdöbbenetesebb: osztrák turisztikai és kulturális eseményeket bojkottáltak, valamint iskolai csereprogramokat fagyasztottak be. Az Ausztria elleni neoliberális-globalista fellépés szinte hisztérikussá vált Európában; a magyar balliberális oldal természetesen már akkor is eminens tanulóként zárkózott fel a bojkotthoz, élén az MSZP-vel és az SZDSZ-szel. Gyorsan hozzá kell tenni: Orbán Viktor és kormánya következetesen kiállt a Schüssel-kormány mellett, és nem volt hajlandó beállni az európai aggódók – sőt hisztériázók – manipulált kórusába.

Más kérdés, hogy Schüssel hogyan kezelte a konfliktust. Először kijelentette, hogy „Ausztria nem lábtörlő, hanem stabil demokrácia”, de Jörg Haidert mégsem vette be a kormányába, az Osztrák Szabadságpárt vezetője sem alkancellár, sem miniszter nem lehetett, sőt, Haider 2000 februárjában váratlanul lemondott pártelnöki pozíciójáról is.

Másfelől Schüssel hozott néhány intézkedést is a kedélyek lecsillapítására – főként a náci bűnök kárpótlása és a zsidó vagyon visszaszolgáltatása ügyében –, s általában is mérsékelt külpolitikát vitt ebben az időszakban. 2000 nyarán azután létrejött a háromtagú „bölcsek tanácsa” a demokrácia állapotának vizsgálatára, s a bölcsek beköltöztek a bécsi Hotel Imperialba, itt folytattak tárgyalásokat, s ezek alapján eldöntötték, hogy Ausztria valójában immáron újra „rendben van”. 2000 szeptemberében fel is oldották a szankciókat a Haidert háttérbe toló s ezáltal a liberális fősodornak ismét szalonképessé tett Schüssel-kormánnyal szemben.

Persze aligha e három ember döntötte el a kormány sorsát, hanem azok az elitek, amelyek úgy látták: a Schüssel-kormány mégis kezelhető, hajlik a kompromisszumra, s megteszi a szükséges lépéseket.

2019-ben a Fidesszel és az Orbán-kormánnyal nehezebb dolga lesz a föderalista és globalista fősodor tagjainak. Ugyanis Orbán és a Fidesz semmiféle „Haidert” nem tud és nem akar kidobni a fedélzetről, ellenkezőleg! A kormányfő és pártelnök világosan kijelentette, hogy nem engedünk alapvető értékrendünkből: a nemzeti szuverenitásunkból, a nemzetekre épülő erős Európából, a migrációellenességből, a patriotizmusunkból és a keresztény kultúrából. Vagyis éppen azt nem fogadjuk el, ami az uniós bürokráciának és sajnos ma már a néppárt meghatározó részének is a legfontosabb: a föderalizmust és a multikulturalizmust.

Sajnos Manfred Weber, a néppárt csúcsjelöltje is egyértelműen beállt a liberális fősodorba, amikor a napokban kijelentette a német közszolgálati tévében, hogy ha a Fidesz szavazataival nyerné meg a választásokat, akkor nem kérne a bizottsági elnöki pozícióból. Ez vérlázító sértés; innentől nekünk nincs Schüssel-féle kompromisszumos utunk a néppártban. Szóval már megint mi leszünk a kurucok a birodalommal szemben. Nem baj, ez az, ami jól áll nekünk, s ez megy nekünk igazán. Vállaljuk hát bátran!

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/megint-kurucok-leszunk-6462461/

 

Ma is vannak hasznos idióták

Amit eddig mondtunk és írtunk a rejtett, de valós globalista célokról, azok mind igazak.

Jól tudjuk: ha valaki ma arról mer beszélni és írni, hogy létezik egy globális pénzügyi elit, egy háttérhatalom, amelyik brutálisan erős befolyást gyakorol a világban zajló gazdasági, pénzügyi, társadalmi, tudományos és kulturális folyamatokra, akkor az úgynevezett fősodratú liberális közvéleménytől azonnal megkapja az összeesküvéselmélet-hívő bélyegét.

Egyben igyekeznek besározni, komolytalanná és nevetségessé tenni a megszólalót, és a legválogatottabb eszközökkel elzárni a megszólalás lehetőségétől is. Keményebben fogalmazva: szellemi értelemben megpróbálják kiiktatni.

Ha valaki arról beszél és ír, hogy a 2015-től tömeges méretekben meginduló migráció Európa felé nem lehet a véletlen műve, mert nagyon nehéz elképzelni azt, hogy ennyi ember – több százezren, sőt milliónyian – ilyen szervezetten, sőt szinte katonás rendben egyszerre elkezdjen vonulni az öreg kontinens felé, tehát a folyamat vélhetően tudatos és irányított – újra előkerül a liberális gúnyolódás.

De ugyanez történik akkor is, ha Európa kevert fajúvá és vallásúvá tételének tervéről van szó, s még inkább akkor nagy a liberális felháborodás, ha megfogalmazódik a nyilvánosság előtt, hogy a globális elit – vagy globális háttérhatalom – hosszú távon egy kozmopolita, a nemzeteket megszüntető világtársadalmat akar létrehozni.

S e világtársadalom irányítását globális intézményekre bízná, amelyek között fontos szerepet játszana az Európai Egyesült Államok mint csúcsföderális, birodalmi jellegű államszövetség, valamint az ENSZ, a G7, a G20, a Kereskedelmi Világszervezet és más, nemzetek feletti szervezetek, mint a Bilderberg-csoport, a Tripartit-bizottság, a Külkapcsolatok Tanácsa, a londoni Királyi Külügyi Intézet stb. A folyamat végén pedig létrejönne az egyesült világkormányzás is.

Ezek a megállapítások, elemzések mind-mind óriási riadalmat okoznak a liberális és baloldali körökben, s szervezett, összehangolt támadás indul meg az ezeket képviselő személyek, politikusok, közéleti szereplők, tudósok, újságírók, pártok és kormányok ellen – méghozzá kíméletlen, kegyetlen módszerekkel.

Természetesen a liberális véleményszabadság alapvető emberi jogának nagyobb dicsőségére. E politikailag korrekt beszédmód által végtelenül eltorzult közéleti és médiaviszonyok közepette a globalizmus kritikusainak, a szuverenitás védelmezőinek jól jönnek s szinte mentsvárat jelentenek azok a közéleti személyek, akik a globalisták oldalán állva kendőzetlen őszinteséggel beszélnek a nyilvánosság előtt a vízióikról, a világ előtt álló „fényes jövőről”.

Ők a szuverenisták hasznos idiótái, a mi hasznos idiótáink.

Ebbe a körbe tartozik már egy ideje Soros György, s a napokban felzárkózott hozzá Gyurcsány Ferenc is, aki az Új Köztársaságért Alapítvány és a Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetségének európai parlamenti képviselőcsoportja által Budapesten rendezett konferencián Alt-right: a mai szélsőjobb veszedelme címmel tartott a témába vágó, nagy ívű, őszinte előadást – amelyben igyekezett kibontani az igazság minden részletét…

Soros Györgyre visszatérve: a spekuláns természetesen nem egy magányos figura, egy világmegváltó individuum, hanem a globális pénzügyi elit egyik meghatározó, ám nem legfőbb irányító alakja. Sorost, aki tagja a Külkapcsolatok Tanácsának, alapítója a Külkapcsolatok Európai Tanácsának, részt vesz a Bilderberg-csoport munkájában, a globális elit „öklének” nevezném.

Ő ugyanis, szemben a globális elit valóban központi jelentőségű tagjaival, nem rejtőzködik, nem marad a háttérben, hanem nagyon tudatosan kilép a nemzetközi nyilvánosság elé, és meglepő nyíltsággal fogalmazza meg célkitűzéseit – pontosabban a globális elit célkitűzéseit, amelyeknek ő fontos végrehajtója.

Soros láthatóan egy messianisztikus tudatú, exhibicionista ember, aki ráadásul botcsinálta filozófus és társadalomelemző is, s mint ilyen, úton-útfélen leírja és elmondja azt, hogy mit gondol a világ jövőjéről, Európáról, a migrációról, a nemzetekről stb. Amíg a háttérhatalom azt szereti, hogy háborítatlanul irányíthatja a globális folyamatokat, addig Soros György éppen abban leli az örömét, ha láthatják-hallhatják az emberek, hogy mit akar megvalósítani.

Ennek köszönhetjük, hogy Soros világossá tette nyílttársadalom-elméletét, amelynek egyik legfontosabb sarokköve éppen a nemzetállamok lebontása, a globális társadalom megvalósítása. De volt szíves már 2015-ben, a migránsáradat megindulásának évében pontokba szedve nyilvánosságra hozni elképzeléseit arról, hogy Európának és az uniónak hogyan kell tömegesen befogadnia a migránsokat, illetve hogy ennek kapcsán is milyen közös intézményeket kell létrehozni, amelyek elősegítik az Európai Egyesült Államok megvalósulását.

Az unióban, az Európai Bizottságban és a Parlamentben való állandó, szinte provokatív megjelenéseivel pedig nem is rejti véka alá, hogy ki az úr a háznál; szinte azt sugallja az európai közvéleménynek, hogy ez már a szép, új világ, amelyben az Európai Unió valós döntéseit a globális pénztőke, a globális elit hozza meg – és ezt el kell fogadniuk az európai polgároknak!

Nem is beszélve arról, hogy Soros globális hálózatának léte ma már jól feltárt, igazolt dolog, a Külkapcsolatok Európai Tanácsától kezdve az átfogó NGO-szervezetein és lobbicsoportjain túl azokig a listákig, melyeken a Soros által mozgatható uniós képviselők nevei szerepelnek (köztük sajnos néppártiak is). Soros és hálózata tehát maga az összeesküvés-gyakorlat. A liberálisok pedig kínjukban azt hangoztatják, hogy nincs Soros-terv; nincs, csak leírva és végrehajtva az Európai Bizottság és az ENSZ által.

És most végre itt van Soros után a mi hasznos idiótánk, Gyurcsány Ferenc és felesége, Dobrev Klára. Ők ketten elhatározták, hogy őszinték lesznek, és végre kibontják az igazság minden részletét. Most végre sikerült. Dobrev Klára kezdte: nemrég arról beszélt, hogy a cél az Európai Egyesült Államok, és azóta ezt hajtogatja.

Az említett baloldali nemzetközi konferencián pedig Gyurcsány is felzárkózott hozzá, persze nagyívűen, átfogó elméleti felhangokkal. Kifejtette: a kulturális multikulti és a gazdasági liberális globális piac után fel kell építeni a politikai globalizáció intézményeit is. És ennek a folyamatnak az egyik állomása lesz az Európai Egyesült Államok létrejötte, majd „lesz itt globális kormányzás is, és a világ újra egyesül, ahogy valaki ezt énekelte”.

Ejnye, Gyurcsány úr! Micsoda összeesküvés-elmélet ez! De egy echte balliberális mondta. Tehát igaz. És most már végre értjük: a világ kommunista proletárjai ugyan eddig csak-csak nem egyesültek, de ha a liberális pénztőke is meglesz hozzá, akkor jöhet a nemzetek feletti globális kormányzás. Jó buli lesz, Ferenc, és sok-sok pénz.

A nemzetek meg mehetnek a fészkes fenébe. Lárifári! De komolyra fordítva a szót: Soros és Gyurcsány megteszik azt a szívességet nekünk, szuverenistáknak, hogy tudjuk, amit eddig mondtunk és írtunk a rejtett, de valós globalista célokról, azok mind igazak.

Kis túlzással, ők legalább fair ellenfelek, világossá teszik a frontvonalakat, nem úgy, mint szánalmas, kétszínű balliberális társaik a nemzetközi térben, Brüsszelben és Magyarországon.

Szerző: Fricz Tamás polítológus

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/ma-is-vannak-hasznos-idiotak-6338252/

 

Jól teljesít a német média

A globális elit a Bertelsmann-birodalommal együttműködve hálózza be a politikai osztályt.

Időben kell észrevennünk: megkezdődött a demokrácia nevű, az igazságos kormányzást egyedül garantálni tudó politikai működésmód felszámolásának szellemi előkészítése. Itt és most, a XXI. század második évtizedében.

A Bertelsmann AG igazi tudásgyár, érdekeltségei kiterjednek a könyv- és lemezkiadásra, a televíziós produkciókra, illetve a rádió- és tévécsatornák üzemeltetésére. A több mint százéves múltra visszatekintő cég irányítását a második világháború után vette át a Mohn család, nevezetesen Reinhard Mohn, s ezután vált a cég igazi mamutvállalattá: ötven országban van jelen, több mint százezer embert foglalkoztat, bevételei elérik a magyar GDP tíz százalékát.

Reinhard Mohn halála után is a család irányítja a gigacéget, egyrészt közvetlenül, másfelől éppen az ominózus Bertelsmann Alapítványon keresztül. És itt érkezünk el a politikához: az özvegy, Elisabeth Mohn és a cég kitűnő kapcsolatokat ápol Angela Merkellel; annak idején nyíltan támogatták Merkel jelölését a kancellári székre.

De tenni is tudtak is érte, hiszen a Bertelsmann Alapítvány birtokában van többek az RTL-csoport, amelyhez huszonkét televíziós csatorna és tizennyolc rádióállomás tartozik a világ különböző régióiban, de az RTL Klub természetesen minket, magyarokat is megtisztel jelenlétével. Merkel számára az sem volt hátrányos, hogy a Bertelsmann mellett szoros kapcsolatokat ápolt Friede Springerrel, a Springer Alapítvány alapító anyjával.

Emlékezetes, hogy a posztkommunista MSZP az Axel Springernek adott el az 1990-es választások két fordulója között hét megyei lapot, s jutott ezzel nagy bevételhez, egyben átmentette a régi újságírókat az új rendszerbe. S mivel a Ber­telsmann és a Springer együttesen óriási súlyú szereplői nemcsak a német, hanem az európai és a globális médiapiacnak, nem igazán lehet azon csodálkozni, hogy Merkel sajtója mind ­2005-ös megválasztása előtt, mind utána szerényen mondva is kiváló volt és még ma is az.

Merkel mögött tehát egy olyan gigászi erejű médiabirodalom áll (többek között idetartozik a Bild, a Die Welt, a Tagesschau, a Stern, illetve az RTL, a VOX, a Nachrichten TV és sorolhatnánk), amely a közvélemény előtt önmagában képes létrehozni és fenntartani a kancellár asszony igen kedvező képét, mint ahogyan a német média kiállt mellette a 2015-ös, szí­riai migránsokat korlátok nélkül beengedő, történelmi bűnt jelentő tette idején is.

Nem a pénz- és a médiahatalom van kiszolgáltatva a politikai hatalomnak, hanem fordítva.

Mit is képvisel a Bertelsmann Alapítvány? Ez a valaha keresztény értékrendű könyv- és folyóiratkiadó cég ma már nem más, mint a globális elit fontos tudásgyára, agytrösztje, amelyik a média- és sajtóbirodalmán kívül többek között felméréseket, kutatásokat is végez, de más cégei, leányvállalatai is vannak. Ez a médiabirodalom mind a szociáldemokrata ­Schröder-kormányt, mind a kereszténydemokrata Merkel-kormányt behálózta, így ne csodálkozzunk azon, hogy e két párt már hosszú évek óta nagykoalícióban kormányoz, s már csak abban versenyeznek egymással, hogy melyikük követi jobban a neoliberális, globalista, migránsbarát nézőpontokat.

Ráadásul, miként azt a svájci Zeit-Fragen egy korábbi cikke is hangsúlyozta, a Bertelsmann számos országban ápol jó kapcsolatokat vezető politikusokkal, szakszervezeti vezetőkkel, de ami ennél is fontosabb, Bertelsmann-emberek ülnek az Európai Unió bizottságaiban és különböző testületeiben, és befolyást gyakorolnak az uniós politika számos területére, legyen az az oktatás, az egészségügy vagy éppen az önkormányzatok privatizálása.

Az utóbbi különösen érdekes projekt: a Ber­telsmann leány­vállalata, az Arvato egy olyan modellt dolgozott ki és alkalmaz már bizonyos helyeken, amelyek alapján létrejöhet az önkormányzatok privatizációja, piaci vállalkozásokká való formálása az új, neoliberális világkép szellemé­ben. És a demokrácia ellenében.

Az alapítvány víziója a „régiók Európája”, amelyben eltűnnek a szuverén nemzetállamok, s a térségek és az egybeolvasztott önkormányzatok olyan egységeket alkotnak, amelyeket már közvetlenül Brüsszel irányítana. Ebben a látomásban viszont a polgárok demokratikus döntései igencsak zavaróak, hiszen képtelenek követni a nem választott, hanem felkent, beleszületett, a világ irányítására teremtett globális elit magas eszméit.

Ezek után semmi meglepő sincs abban, hogy tavaly a Bertelsmann Alapítvány a Soros-féle Nyílt Társadalom Alapítvánnyal és még néhány más szervezettel együtt készítette el a New Pact for Europe nevezetű tervezetet, amelyet – lássanak csodát! – nem más, mint a Bilderberg-csoportos Bajnai Gordon mutatott be a nemzetközi közvéleménynek. Ez a tervezet, amely az uniós országok vezetőinek szól, teljes egészében visszatükrözi a neoliberális elit célkitűzéseit, magában hordozza a nemzetek feletti, birodalmi Európa gondolatát, a bevándorlás szabaddá tételét.

Ám ami most számunkra különösen érdekes, hogy a tervezet kiemelt teret szentel az „autoriter populizmus politikai kockázatainak”. Akárcsak a fent említett ­Bertelsmann Alapítvány esetében, a Pactban is azon aggódnak, hogy a populista vezetők kihasználják az emberek félelmeit, a nép pedig követi e vezetőket, mert így kiélhetik „alantas” ösztöneiket. (A nép tehát már ösztönszerűen alantas, nyomorult banda.) Mindezek következtében pedig a demokrácia félresiklik.

Mi is körvonalazódik a Bertelsmann-féle koncepcióból? A demokráciát meg kell javítani, mert a demokrácia inkább elválaszt, mint összeköt. A mondandó ugyanaz, Soros, Ber­telsmann, a Mohn család és a hálózat egy húron pendül és támadásba lendül: a demokráciá­val csinálni kell valamit, mert ennek így nem lesz jó vége.

A demokrácia inkább elválaszt, mint összeköt – mondják. Rossz hírem van: a demokrácia valóban elválasztja egymástól az egymással egyet nem értő politikai, kulturális, vallási és társadalmi csoportokat. Elválasztja azokat, akik más értékrendet és világképet vallanak. És éppen ez a demokrácia dolga, és éppen ezért ragaszkodunk körömszakadtunkig a demokráciához.

A globális elit ezzel szemben mindannyiunkat össze akar kötni, fel akarja oldani bennünk az általunk választott s nem ránk kényszerített értékrendet úgy, hogy összekever fajokat, népeket, nemzeteket, vallásokat, nemeket, s csinál belőle egy arctalanná, alávetett fogyasztóvá vált és atomizált masszát.

Ez az, ami a demokrácia végleges megszüntetése lenne. Mi azonban szeretjük, ha „el vagyunk választva”, mert akkor biztos értékalapokon, szuverén módon, magabízóan tudunk másokkal egyezségekre jutni. Ez igaz az egyének és igaz a nemzetek szintjén is. Mi, közép-európaiak tudjuk jól, hogy mit jelent, ha egyesíteni akarnak bennünket. Hisz ismerjük a jelszót: világ proletárjai, egyesüljetek!

Az ugyanazt jelentette, mint amit most a globális elit akar. És ugyanoda is jutnánk: a szolgaságba és alávetettségbe. Szóval csak maradjon külön az, ami nem tartozik össze. Akkor is, ha ezt Soros, Bertelsmann, Bajnai és társaik másképp gondolják.

Szerző: Fricz Tamás politológus

Forrás: https://magyarnemzet.hu/velemeny/jol-teljesit-a-nemet-media-6096158/

 

Menni vagy nem menni?

Ha a néppárti tagság ára az önmegtagadás és a megalázkodás, akkor ki kell lépni

Menni vagy nem menni?

Magyar Nemzet
2019.03.12.

Nem könnyű a döntés. Számos érv szól amellett, hogy a Fidesz maradjon az Európai Parlament (EP) néppárti frakcióján belül, de számos érv szól amellett is, hogy távozzon. Jómagam úgy vélem, hogy csak higgadt fejjel és alaposan átgondolt döntést szabad hozni, annál is inkább, mert a döntésnek rövid és hosszú távon egyaránt óriási jelentősége van.

És nemcsak a Fideszt, hanem az európai politikai életet illetően is. Ugyanis az, hogy merre mozdul a magyar pártszövetség, befolyásolja azt – és nem is kicsit –, hogy milyen törésvonalak erősödnek meg Európában és milyenek gyengülnek el.

A Fidesz nem először áll nagy kihívás előtt: 1994 után az volt a kérdés, hogy maradjon-e a Liberális Internacionálé tagja vagy távozzon onnan, és lépjen be az Európai Néppártba. A párt logikus lépést tett 2000-ben: távozott a liberálisoktól, és belépett a néppártba, amelynek a mai napig tagja. Akkor és ezáltal a párt egyértelműen politikai törésvonalat „váltott”. És most, tizenkilenc évvel később, ismét itt a nagy kérdés: hogyan tovább? Újra váltson törésvonalat, irányzatot, vagy maradjon továbbra is abban a néppártban, amely alapjaiban változott meg ahhoz képest, amilyen 2000-ben volt?

Nincs más megoldás, mint hogy pró és kontra nézzük meg az érveket: mi szól a néppártban maradás mellett és ellen – a jelenlegi összes körülményt figyelembe véve.

A nevében még kereszténydemokrata-konzervatív néppártban való maradás mellett elsősorban az szól, hogy a frakció továbbra is a legerősebb az Európai Parlamenten belül, s valószínűleg az is marad a május végi EP-választások után is.

És azt is tudjuk, hogy nem pusztán a legerősebb, hanem az egyik legbefolyásosabb frakcióról is beszélünk, amelyiknek a soraiból került ki a jelenlegi bizottság elnök (Jean-Claude Juncker), az Európai Tanács elnöke (Donald Tusk) és az EP elnöke (Antonio Tajani). Ráadásul a frakció­ban foglal helyet Európa gazdaságilag legerősebb országának, Németországnak két vezető kormánypártja és egyben testvérpártja, a kereszténydemokrata CDU és a bajor keresztényszociális CSU.

Arról nem is beszélve, hogy bár napjainkban már megtört Angela Merkel kancellár (CDU) népszerűsége és ereje, sokáig az unión belül csak az történhetett meg, amit Merkel is akart vagy amivel Merkel is egyetértett. Igaz, Merkel pártelnöki pozíció­ból való visszalépése és bejelentett 2021-es távozása után Franciaország hirtelen feléledt hamvaiból, a sokat akaró Emmanuel Macron jóvoltából.

Vagyis ha a Fidesz bent maradna a néppártban, akkor több eséllyel szólhatna bele – elvileg – az európai politika alakításába, az unió költségvetési vitáiba, a migrációval kapcsolatos döntésekbe és így tovább.

Másfelől az is a bennmaradás mellett szól, hogy a frakció eredeti értékrendje alapján a pártszövetségnek itt a helye, hiszen a Fidesz és a KDNP – utóbbi világnézeti alapon is – elkötelezett a kereszténység, a keresztény erkölcs és értékrend mellett, demokrata és szociálisan érzékeny. Ezzel szemben a néppárttól jobbra álló, euroszkeptikus pártcsaládok értékrendje sokkal széttartóbb. Tehát ha a kilépés nem is jelentene értékváltást a két pártnak, mégis bizonytalanabb szövetségi rendbe kerülhetne, mint amiben ma van.

Persze mindez merőben teoretikus gondolatmenet, s azt feltételezi, hogy a néppártban az elmúlt 19 évben semmilyen értékrendi változás nem következett be. (Márpedig ez nem így van.)

Harmadszor a néppártban maradás mellett szól az is, hogy ha a Fidesz–KDNP továbbáll, és belép az egyik euroszkeptikus, nemzeti alapon álló pártcsaládba, akkor belekerül egy ideológiai skatulyába, amelybe a jelenleg még főáramú liberális szellemi áramlat gyömöszölné bele.

A neoliberális, PC-alapokon álló európai fősodor – amelyhez sajnos a néppárt is egyre inkább alkalmazkodik – egyből azt harsogná, hogy Orbán Viktor és a Fidesz, ezáltal a magyar kormány átment abba a táborba, ahová való, tehát a populisták (mit is jelent ez a szó?), a nacionalisták (valójában persze patrióták), az Európa-ellenesek, az illiberálisok, az autokraták és a fasiszták stb. közé.

S innen aztán nagyon nehéz lenne kitörni, a Fidesz lekerülne a komolyan vehető pártok sorából, páriává válna az európai politikai palettán. Soroljam még?

Nem teszem, inkább áttérek arra, hogy mi szólhat a távozás mellett.

Először is az szólna a távozás mellett, hogy hiába a néppárt a legnagyobb és legbefolyásosabb pártfrakció az unióban, ez mit sem ér akkor, ha a Fidesz páriává válik a frakción belül.

Márpedig ennek világos jelei vannak: a Fideszt, Orbán Viktort és ezen keresztül a magyar kormányt pellengérre állították, követelményeket szabnak neki, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy megbocsássanak neki a nagyfiúk, bocsánatkérésre kényszerítik azért, mert a legjobb belátása és a magyar választók elsöprő többségének akarata szerint jár el uniós és migrációs kérdésekben. Vagyis: tagadd meg az elveidet, Fidesz–KDNP, és utána köztünk maradhatsz.

De ha ezt meg is tenné Orbán Viktor és a pártszövetség, utána mi következne? Ne legyünk naivak: párialét következne. Megfigyelés, ellenőrzés, időnként ránk szólás: egyszer már megígértél valamit, drága barátom, akkor most tartsd magad ehhez, mert ha nem, lesz nemulass!
Kinek kell ez a morálisan kiszolgáltatott állapot?

S vajon milyen befolyása maradna ezek után a Fidesznek a néppárton belül? Semmilyen.
Másodszor: elvileg a Fidesz vállalt és hűen követett értékrendjéhez a néppárt állt a legközelebb 2000-ben (még Helmut Kohl idejében), ám az elmúlt években a pártfrakción belül alapvető értékrendi változások következtek be.

A vezető német pártok, főleg a CDU – kevésbé a CSU, bár Manfred Weber pálfordulása éppenséggel nem ezt támasztja alá – erős engedményeket tett a balliberális oldalnak, s a keresztény értékek hangsúlyozása helyett egyre inkább a multikulturalizmus, a másság tisztelete uralja el a német – nevükben még – kereszténydemokratákat. Mindez 2015, a Merkel-féle „Wir schaffen das!” óta erősödött fel, de már jóval korábban elkezdődött.

Másfelől a skandináv, északnyugati, a Benelux államokon belüli, valamint a portugál „jobboldali” (vajon van-e még ennek a szónak értelme?) néppárti erők egyértelműen liberális képződményekké váltak, erős hívei a bevándorlásnak, a másság kultuszának, a multikultinak, a föderális, kevert fajú, birodalmi Európai Uniónak.

Egyszóval mindennek, amivel szembenáll a Fidesz. Itt jegyzem meg, hogy aki abban reménykedik, hogy Annegret Kramp-Karrenbauer elnökké választása a CDU-ban bármilyen kedvező fordulatot hozhat, ezt sürgősen felejtse el.

Vagyis bár a közép- és kelet-európai, valamint az olasz néppárti tagok mellettünk voksolnak, a nyugat-európaiak ellenünk vannak, s a németek láthatóan ehhez igazodnak elsősorban, nem pedig Európa keleti feléhez. Ettől akár még valahogyan ki is harcolhatjuk, hogy benn maradjunk a néppártban, de vajon milyen áron? És mi lesz holnap? Nem az várható, hogy folytatódnak a Fidesz elleni támadások, s egyre elviselhetetlenebb lesz a helyzet? S meddig lesz ez tartható?

Végül harmadszor: ha a Fidesz kilép, és csatlakozik a mérsékelten euroszkeptikus Európai Konzervatívok és Reformerek nevű pártcsaládhoz (idetartozik a lengyel Jog és Igaz­ságosság pártja), akkor tesz egy bátor, de korántsem öngyilkos lépést. Nem pária lesz belőle az európai politikai palettán – ez akkor fenyegeti, ha bent marad a néppártban –, hanem egy új, XXI. századi törésvonal felerősítője s egyben vezető ereje.

Ez a törésvonal pedig nem más, mint a globalizmussal, a birodalmi Európával, a nyílt társadalom elméletével és a bevándorláspártisággal szemben a nemzeti szuverenitás, a keresztény értékrend és a hagyományos Európa védelme.

Ez az a törésvonal, amely meghatározza Európa jövőjét, amely háttérbe szorítja a bal-jobb szembenállást, s egy táborba sodorja azokat, akik eddig külön voltak: az egyik oldalon a baloldalt, a balliberálisokat és sajnos a liberális konzervatívokat, a másik oldalon a nemzeti szuverenitás és a hagyományos Európa védelmezőt, jöjjenek akár jobbról vagy esetleg balról (miként a V4-ek esetében ez már megfigyelhető).

A Fidesz távozása tehát tiszta vizet öntene a pohárba szerte Európában és az unióban, mert most minden szem a néppártra és a Fideszre szegeződik. Ez a távozás mozgásokat indíthatna be a párfrakciók tagjai között, különös tekintettel az európai parlamenti választások után kialakuló helyzetre, az új pártok érkezésére, a pártok új kapcsolataira.

Egyre több párt ismerhetné fel valós identitását egy új politikai tagoltság keretei között, amelyben a Fidesz–KDNP modellt és mintát adna.
Összegezve: ha van mód arra, hogy a Fidesz a saját, vállalt értékrendje és politikai preferenciái szerint működjön egyenrangú tagként tovább a néppártban, s ezért nem kell soha bocsánatot kérnie senkitől, sem most, sem máskor, akkor érdemes maradni.

Ha viszont csak állandó ideológiai kontroll alatt álló, nézeteit megtagadni kényszerülő pártként nyerhető el a maradás, akkor azonnal ki kell lépni. Harmadik út nincs.

A szerző politológus