Veszélyérzet és nemzeti minimum

Akármit írnak is az ellenzéki sajtófórumok, ellenzéki olvasóik számára is jóval nagyobb (és egyre nagyobb) veszélynek tűnik fel az Európát (tehát nemcsak hazánkat) sújtó menekültáradat, mint a százféleképpen démonizált, „diktatórikus” Orbán kormány. Talán olyanok is vannak köztük, akik nem utasítják el élből azt az egyre gyakrabban felbukkanó feltevést, hogy a modern hadviselésnek egy nagyon tudatosan és alaposan átgondolt, globális stratégiával szervezett, rendkívül rafinált és szinte kivédhetetlen vagy igen nehezen kivédhető formájával állunk szemben. Akik a nyugati EU országok reakcióit is figyelik, azok láthatják, hogy egyre kevesebb az olyan megnyilvánulás, amely a migránsok által hozott „gazdasági előnyöket” hangoztatja. Nehéz is ezt ma már a nélkül képviselni, hogy valaki egy adott ország lakosságának túlnyomó többsége számára ne tegye magát nevetségessé és/vagy ellenszenvessé. Az itthoni ellenzéki „megmondó emberek” mintha el lennének maradva kissé a követendő mintaként tisztelt és ajnározott nyugati államoktól. Még mindig az idegengyűlöletet emlegetik akkor, amikor a lakosság egyre nagyobb részének a letagadhatatlan tények alapján a jogos önvédelem szükségessége és hiányosságai jutnak eszébe. Aki meg emlékszik ennek az ál-baloldal elitnek a múltjára, annak az is földerenghet, hogy ezt a posztelvtársak már elvtárs korukban eljátszották. (A magyar nép nagyobbik felének bizalmával együtt.) A szovjet elnyomástól és magyarországi helytartóitól szenvedők rettegése, majd permanens szorongása idején folyamatosan a szovjetellenességet tették meg a rettegők és szorongók számára a bűnök bűnévé. Mint ahogy az úgynevezett rendszerváltás után, amikor a hajdani ellenségkép vált számukra a kenyéradó gazdivá, azt kellett nekik kipellengérezni, céltáblává tenni, aki szerint ez a globalista, Brüsszelből pártfogolt multikulti, meg az egypólusú világrend vezető erői nem feltétlenül a világ és a mi kis országunk jótevői, mint ahogy, mi tűrés-tagadás, a nagy és dicsőséges Szovjetunió sem volt az.
Ilyen előzmények után azonban nehéz ma már nálunk az emberek veszélyérzetét elaltatni. Még akkor is, ha sajnálatos módon meggyilkoltak egy bevándorlónak nézett magyar állampolgárt (vajon nem provokáció ez is?), hiszen őrült emberek mindig akadnak, és ebből nem következhet, hogy a bevándorlók ügyében minden ócseny harasó, csak ez a fasiszta, rasszista, szovjet-, amerikai- és idegengyűlölő mucsai magyar nem akarja befogadni őket. Akik felültek annakidején a huszonhárom millió román munkavállalóval való riogatásnak, azok közül némelyek esetleg már arra is rájöttek, hogy ez a posztkommunista társaság (derék jó posztelvtársak) akkor bizony farkast kiáltott. Most pedig, amikor ez a nem éppen veszélytelen ragadozó már a kertek alatt ólálkodik, (sőt!), akkor előállnak a régi dumával. Hogy ti. az „idegen szép” (persze, a határon túli magyar, az nem, pláne ha nem rájuk szavaz), csak ez a keresztényietlen keresztény-nemzeti kormány és szavazói, akik méltók arra, hogy a hajdani és mai keresztényüldöző ateisták beleverjék az orrukat az általuk önkényesen, politikai „pragmatizmussal” értelmezett keresztény normákba, a kert-kerítés megerősítésén buzgólkodnak.
Kétségtelen, hogy ezt a veszélyérzetet számos internetes anyag is erősíti, amelyeken nyoma sincs a „pc” nevű kényszerzubbony bármiféle tiszteletének. Az is igaz, hogy ezek az anyagok többnyire nélkülözik a forráskritika lehetőségét, amit kár is (volna) rajtuk számon kérni, hiszen az internet, bár a cenzúra teljes kiiktatását is magával hozó vívmánynak tekintjük, ugyanakkor a totálissá váló ellenőrzés lehetőségét is jelenti. Ezért aztán úgy vagyunk (már akik nem vagyunk teljesen agymosottak) az e féle olvasmányokkal, hogy bár vagy igaz, vagy nem, de akár igaz is lehet, illetve számolnunk kell azzal, hogy akár minden betűje színtiszta valóság, és cselekedeteinket a „jobb félni, mint megijedni” jegyében ennek a tudata kell, hogy meghatározza. Mindegy, hogy a Korán valószínűleg egyoldalú és önkényes értelmezésén alapuló Iszlám törvénykezésről, illetve világhódító szándékokról, vagy a bevándorlás szervezettségének leleplezéséről van szó. Vagy pedig a szabadkőműves boszorkánykonyhán a múlt század elején kifőzött Kalergi terv (mely egyébként állítólag Churchillt sem hagyta hidegen) reneszánszáról, amely globalista világkormányt és ennek engedelmes kiszolgálására alkalmas, az európai őslakosságnak a migránsokkal való, szándékosan előidézett keveredése révén létrejött embertípust vizionál, illetve proponál, gyakorlati idealizmus („Praktischer Idealismus”) címen. Azt is tudjuk, hogy az internetes irodalom egyre inkább versenytársa lesz a nyomtatott és elektronikus sajtónak, különösen a fiatalok körében népszerű. Tisztában kell lennünk az őket érő hatásokkal. Egy tanár kollégám mondta egyszer, hogy ki nem állhatja a szappanoperákat, de kénytelen nézni őket, mivel hogy a tanítványai is azokat nézik.
Aligha lehet viszont bármilyen szempontból a szappanoperákkal egy lapon említeni a Napi gazdaság online változatából Czirják Imre Magyarország megszállását tervezi a terrorállam című, 2015. március 31-ei keltezésű írását. Mindenképpen fölvetődik, hogy ha az itt található információkat információknak tekintjük (sőt, akkor is, ha nem), akkor csak a „csak semmi pánikot!” jelszó jegyében nem kapta meg az őt megillető társadalmi visszhangot, megfelelő sajtónyilvánosságot. De vajon jó-e valamire még ez a jelszó? Elég sok adatunk van arra, hogy a történelem nagy kataklizmái az emberek túlnyomó többségét váratlanul, felkészületlenül érték, amelybe belejátszott nemcsak az öncsalásra való hajlam („a mi mindennapi öncsalásunkat add meg minékünk ma”, így hangzik egy W: Raabe nevű német író gyilkos Miatyánk parafrázisa), hanem a parancsnoki hídnál álló mindenkori politikai elitnek az említett jelszó iránti affinitása is. (E sorok írójának meggyőződése, hogy a jelenleg a kormányrudat kézben tartók döntő többsége ebből a szempontból is kivétel: következetesen elutasítja a struccpolitikát.) Illyés Bartók című verse minden politikai elit számára érvényes módon fogalmazza meg ezt a szembenézés-kultuszt: „Lehetett, de már nem lehet,/ hogy befogott füllel és eltakart/ szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg,/ s majd szidjanak: nem segítettetek!” (Mármint a jelenlegi politikai vezetést a mellette vagy mögötte állók a halálos veszedelmet is magában foglaló „migrációs probléma” megoldásában.)
Kormánypárti sajtóorgánumokban többen utaltak már arra, hogy az ellenzék migráció-pártolása a választások sorsát eldöntő leendő szavazóbázis megteremtésének szándékából (is) táplálkozik. Az ál-baloldal politikai múltját, viselt dolgait tekintve ez a feltevés nem látszik teljesen alaptalannak, de ha ez a megszállás mégiscsak reális veszély, akkor miről beszélünk? Szabad választásokról, vagy egyáltalán választásokról? Miből gondolja ez a politikai elit, amely hatalmát, befolyását több ízben is hazaáruló magatartásával alapozta meg, hogy most is őt fogják majd helytartóként, kollaboráns elitként pártfogolni, preferálni az iszlám fanatikusok?
Ha egy ilyen megszállás lehetőséget, valós veszélyét nem kizárva, megfontolva észbe kapnának, az már maga lenne a sokat emlegetett nemzeti minimum. Ha csak nem ragaszkodnak hozzá, hogy ezt a munkát is eddigi szavazóbázisuk tagjai, az agymosottak és a jóhiszemű megvezetettek végezzék el helyettük. Hiszen egy ilyen megszállás elől nekik, az elithez tartozóknak talán még van hova menekülniük, de híveiknek jóval kevésbé.
K. I. B.

 

 

Szerző
CÖKA

Szólj hozzá!

Kövessen minket a hírportálunkon és A közösségi médiában!