Sokan tudják már, még azok közül is, akik nem vallják be, sőt felháborodnak rajta, ha valaki kimondja, hogy a harmadik világból Európába szervezett bevándorlás az ISIS, az Iszlám Állam trójai falova. Meg persze azoké, akik megsemmisíthetnék az ISIS t, ha akarnák, de nem teszik, mert céljaik vannak vele, mint ahogy magával az újkori népvándorlással is. Ezeknek, illetve az ő akaratuk végrehajtóinak viszont van egy másik trójai falovuk is, amelyről sajnos, kevesebben tudják, hogy az. Ez pedig a keresztényi szeretetre való hivatkozás, amelyből a Merkel asszony politikáját, a „Willkommenskultur”-t, a befogadási kultúrát, sőt kultuszt is levezetik. Ahogyan az Emberi Erőforrások Minisztere fogalmazott (gyakorló lelkész és államférfi egy személyben): „kijátsszák a felebaráti szeretetet a ránk bízottak védelmével szemben”. (Magyar Idők, 2016. január 23.)
A társadalom kevésbé amnéziás részének természetesen kezdettől fogva gyanús volt, hogy azok lettek hirtelen az egyik legfontosabb keresztény érték zászlóvivői, és azok várják el ennek az értéknek a normatív érvényesülését, akik eddig ott ártottak a kereszténységnek és a keresztényeknek, ahol tudtak. (Ilyennek láthatják Tamás Gáspár Miklóst is a CÖF elnökével az RTL klubban folytatott tv-vita azon nézői, akik emlékeznek még TGM pályafutására és viselt dolgaira.) Innen kiindulva aztán nem nehéz felismerni, hogy lényegében most is azt teszik. Azoknak ártanak, akiknek eddig, csak más eszközökkel. Annyival inkább, minthogy láttunk már ilyet: a kommunista, ateista keresztény üldözők, amikor a tömeggyilkosságokért az elszámoltatás, az igazságtétel, mint társadalmi igény fölvetődött, rögtön elkezdték hazabeszélni, a keresztényi megbocsátást emlegetni, és „rossz keresztényeknek”, „álszenteknek” nevezték azokat, akik bár „keresztény kurzust” akarnak, de nem hajlandók felejteni, sőt úgy tenni, mintha az elvtársak mindenkivel csak csupa jót cselekedtek volna.
A kilógó lóláb eltüntetésében, illetve ennek megkísérlésében viszont úgy tűnik, komoly szerep jutott Ferenc pápának, aki egyértelműen letette a garast a válogatás nélküli befogadás mellett. Tud-e róla, hogy mire használják, vagy sem, meg hogy vajon elődje, a különös és rejtélyes módon lemondott Benedek pápa is ezt az álláspontot képviselte volna, illetve képviselné-e, vagy sem, erről természetesen lehet, sőt érdemes elgondolkodni. A lényeg azonban mindenképpen az, hogy következik-e a keresztény világképből, erkölcsi értékrendből az önvédelemről való lemondás? Beleértve akár a fegyveres erőszakot is. Ugyancsak feltűnő az is, hogy akik ezt most leginkább elvárják tőlünk, azoknak az élete, viselt dolgai nem erről szóltak és szólnak. Ők nemcsak az önvédelmet, de a hódítást, az agressziót is igazolni próbálják, például úgy, hogy éppen ezt tüntetik föl önvédelemnek. Szóval a hitelességgel mintha valami probléma volna. Kicsit csúnyán folyik a szájukból a kereszténység” szó. Mintha nem annyira megtért, hívő lelkek képviselnék…
Azzal persze szembe kell néznünk, keresztényeknek, hogy a jézusi tanítás valóban úgy szól: „szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok értük”, és „aki megüti a jobb orcátokat, tartsátok oda a balt is”. (Persze, pofonról és nem ölésről van szó.) Még azt is vallom, hogy a kufárok kiűzése a templomból, Jézus egyetlen erőszakos cselekedete (amire sokan hivatkoznak, akik a keresztény embert nem akarják baleknak látni), bármilyen megbotránkoztató is a kalmárszellem, még mindig csak atyai fenyítés volt. De nem felejtkezhetünk el arról az igéről sem, hogy „senki el nem veheti tőled a te életedet, csak akinek te önként odaadod!” És még valami, amit Balog Zoltán előadása méltán hangsúlyoz: a keresztény ember nem individuumokban, hanem közösségben és felelősségben gondolkodik, érez, cselekszik. Vajon a keresztény tanításból az következik, hogy ha látom a védtelenekre, nőkre, gyerekekre irányuló agresszív, netán gyilkos szándékot, legyenek azok a saját családom tagjai, vagy a máséi (az előbbi esetben még nagyobb a felelősségem), akkor tétlen maradjak? Úgy tűnik, a nagy elhitetők mintha így szeretnék velünk értelmeztetni a hétköznapi keresztény etikát…
Nem lenne helyes persze kétségbe vonni Ferenc pápa jóhiszeműségét (bár vannak a magyar katolikus egyháznak is olyan tisztségviselői, akik, dacára a katolikus egyházra jellemző szigorú hierarchiának, kimondják, hogy nem teljesen azonosulnak vele), sőt azokét sem, akik vakon követik és hisznek benne. Vagyunk azonban jó néhányan, akik mégis inkább Dsida Jenőnek hiszünk, aki a Psalmus hungaricusban nem túlságosan olcsón oldja fel ezt a dilemmát. „Vallom, hogy minden fegyver jogtalan, / a szelíd Isten könnyezett és úgy tanította ezt/, ám annak kezében, kit fegyver szorongat, / a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd!/ Ezért nem is hányódom már magamban…/ vallom, hogy igazam nincs/ és mégis igazam van”. Aki ismeri a verset, az pontosan tudja, hogy a szorongatott, elnyomott magyarság zsoltárának költője hova teszi a hangsúlyt. Most pedig a leggonoszabb fegyver fenyegeti nem csupán (és nem is első sorban) a magyarságot, hanem egész Európát, az európai fehér embert, (nemcsak a keresztényt), aki nem tehet róla, hogy az európai fehér (keresztény) civilizációba született. Felmenői bűneiről sem tehet. Ez a leggonoszabb fegyver most a gyilkos és öngyilkos merénylők kezében van, akikkel a transzcendencia hamis prófétái hitették el, hogy brutális, embertelen tetteikért koponyánként (!) hetvenhét húri jutalmazza őket a túlvilágon. (Némelyek persze némi előleget is próbálnak fölvenni, mint ahogy ez Kölnben, Szilveszter napján történt.)
K.I.B.
