Válás kicsiben és nagyban

Ha egy házasság felbomlik, óhatatlanul felmerül a kérdés, ki a felelős? Ki hibázott? Az általánosan elfogadott válasz – ha kirívóan súlyos erkölcsi vagy magatartási életvitellel összefüggő szabályt egyik fél sem sértett – az, hogy mindketten.

Az ilyen élethelyzetek azt mutatják, hogy az önkritika elmarad, a felek hibáikat nem ismerik el. Úgy gondolják, hogy kifelé kifizetődőbb a másikra mutogatni.

Elválni soha sem könnyű dolog, és ez az aktus nem korlátozódik kizárólag a házasság intézményére. A közösségekből kiválás kísértetiesen hasonló helyzetet teremt. Sok indoklás elhangzik, ilyenek például, hogy jobb lesz egyedül, az együttlét már kibírhatatlanná vált, vagy megjelent egy izgalmasabb, értékesebb kínálat.

Nagy-Britannia kiválása az EU-ból olyan politikai és gazdasági esemény, amely Európa teljes társadalmára kihatással van, azaz nem különíthető el a brit és az uniós polgárok, családok jövőbeni sorsától.

A házasság és a Brexit analógiája rámutat arra a kötelezettségre, hogy a válás, kiválás kapcsán a kialakult helyzetet elemezni szükséges. Leszögezhetjük, hogy komoly társadalmi változások elé néznek a „hűtlen” felek. Az Európa Ház elhagyása osztozkodásra kényszerít. Elkezdődik a huzavona, a különböző érdekek mentén harc a javakért. Elkerülhetetlenné válik a viták közbeni sértegetés, az egymás közti viszony további romlása. Egy biztos, hogy a felek nem hihetik győztesnek magukat. Egyetlen mentsváruk, hogy új alapon élhetnek az újrakezdés lehetőségével.

Talán könnyebb a dolga a társadalom legkisebb egységének, a családnak, mert közelebbről tudja átlátni a válás erkölcsi és gazdasági okait és ebből levonni a szükséges következtetéseket. Problematikusabb a helyzet az Egyesült Királyság és az Unió vonatkoztában. Több tíz és százmilliós közösség jövőjét befolyásolja mindkét fél váláshoz vezető magatartása.

Az Unióba belépettek nagy többsége, így a magyarok is és a minél szélesebb egyakaratú közösség hívei tudják, hogy szabadságjogukat csak az összetartozó Európában lehet biztonságosan megélni. Az EU alapítói szilárdan képviselték a nemzetek egyenrangúságának elvét és az ókori filozófiára, a keresztény hitre építették csodálatos víziójukat. Legfőbb célkitűzésük a világbéke megőrzése volt. A XX. századi két világháború tanulságait levonták. Ez pedig úgy szól, hogy minél több országból áll egy közösség , minél több polgár húzza egy irányba Európa szekerét, annál erősebb az Európai Unió. A tétel világos, a keresztény kultúra évezredes vívmányai kontinensünket a nyugati civilizáció fejlettségével védetté és erőssé teszi.

Az Európai Unió jó ideig bizonyította, hogy helyes ezen az úton járni. A szuverén államok, a független identitású népesség, a szolidaritás szellemében szabadon dönthetett a közös érdekű „kormányzásról”. Az EU parlamentje döntéseit a közös gazdasági előnyök figyelembe vételével hozta meg és nem folytatott pártpolitikai érdekek mellett ádáz csatározásokat. Egy-egy csatlakozott nemzet választói demokratikus módon, jogállamok keretei között, szuverén módon döntötték el országuk hatalomgyakorlójának kijelölését.

Az elmúlt években sajnos megváltozott a helyzet. Felszínre került egy uniós elit, amely az általa választott politikai és gazdasági ideológia mentén nyomást gyakorol a tagállamok kormányaira. Egyre több a diktátum, és az olyan döntés, amely a tagállami szubszidiaritást elvonja, és önkényes hatalmaskodáshoz vezet. A tagországok polgárainak kezdeményezése és javaslatai nem érnek el a brüsszeli bürokráciához. A döntéseket előkészítő, jogszabályokat javasló Európai Bizottság marionett figuraként próbálja mozgatni az Európai Parlamentet, és vezetőjének segítségével a neoliberális gazdaságpolitika foglyaivá kívánja tenni a nemzetek képviselőit.

Az uniós elit papolja a világra kiterjedő politikai, gazdasági és társadalmi globalizáció szükségszerűségét. Az európai társadalom minden tagját kényszerzubbonyba helyeznék, és általános értelemben vett világpolgárrá alakítanák.

Mindezzel párhuzamosan az USA, baráti NATO szövetségesünk arra törekszik, hogy erejével és tekintélyével erősen magához kösse az Európai Unió államait, amely törekvés nem kérdőjelezhető meg, ha a világbéke megőrzését garantálja. Nincs olyan józan európai nép, amely a sok évtizede nyújtott baráti kezet ne fogadná el.

Mi európaiak tudjuk, hogy az Egyesült Államok oroszlánrészt vállalt a bolsevizmus és a nácizmus legyűrésében, a hála kötelez. Úgy gondoljuk, hogy az USÁ-t is kötelezi a közös szövetség és barátság, amely csak a kölcsönös tisztelet és gazdasági előnyök mellett lehet élethosszig tartó. A hosszabb történelmi és civilizációs múlttal rendelkező Európára nem lehet más állam demokráciájának gyakorlatát ráhúzni, még akkor sem, ha az ott helyben általában példamutatóan működik. Közös célunk az lehet, hogy az Unió és az USA vállvetve legyen a világbéke megőrzője. Külpolitikánk összehangolása ehhez a feladathoz elengedhetetlen. Védelmi rendszerünk erejét és biztonságát csakis az Egyesült Államokhoz fűzött jó viszony garantálhatja.

A világkereskedelem nyitottsága alapvető feltétele a béke fenntartásához. A gazdasági kapcsolatok bővítése, az USA és az EU között, csakúgy, mint a világ más országaival is, garantált feltételek mellett megvalósulhat. Mi európaiak úgy gondolkodunk, hogy a világon élő minden ember számára az élelmiszer biztonság legalább olyan fontos, mint országunk szuverenitása. Az USA, az emberi alapjogok élharcosa, talán nálunk is jobban tudja, hogy a multinacionális gazdasági érdekeltségek nem kerekedhetnek felül az állami garanciákon.

A TTIP szerződés titkossá tétele mellett az Európai Unió vezetése sok más hibát is vétett. Eljött az idő, amikor nem mentheti fel magát a felelősség alól. A britek háttérbe szorítása, a brüsszeli elit sugárzó „felsőbbrendűsége” rossz érzéseket keltett a szigetország vezetői és lakossága körében.

Angela Merkel túlzott kötődése Francois Hollande-hoz és Cameron személyének mellőzése a fontos döntéseknél elkeseredést váltott ki a britek köreiben. Ők, mint nagy nettó befizetők, joggal várták fokozott bevonásukat az uniós közös döntésekbe. Ezt megakadályozta Juncker és Schulz urak szereptévesztése, amely ma már bizonyíthatóan negatívan hatott az európai emberek többségére. Az Európai Bizottság vezetője és az EP elnöke, Merkel kancellár asszony szoknyájába kapaszkodva, minden felhatalmazás nélkül megpróbálják az Uniót a tagállamok vezetőinek és népének kizárásával kormányozni. Az Európai Bizottság senki által nem választott vezetője átláthatatlan politikai alkuk szerint működteti a rábízott apparátust, törvényeket fogalmaznak meg és szankciókat javasolnak.

A Brexit-hez vezető út kikövezésében az Unió vezetői is közreműködtek. Felelősségüket az uniós polgárok nagy elánnal vetik fel. Nekik köszönhető az uniószkeptikus pártok előretörése. Az Európai Unió egyben tartása csak oly módon történhet meg, hogy a szükséges intézményi reformra azonnal sor kerül.

Tudomásul kell venni, hogy az európai emberek többsége ragaszkodik az Unió közösségéhez, nem kívánja annak szétesését, vagy felszabdalását regionális területekre.

Az Európában civilizálódott emberek a történelem új szakaszába érve ma már nem terelhetők birkaként.

Csizmadia László
CÖF-CÖKA elnök