A magyar kormányfő nem pusztán azért kiemelkedő európai politikus, mert pontos, önálló és szuverén külpolitikai stratégiája van a nemzeti érdekek érvényesítésére, hanem azért is, mert – szinte egyedülálló módon – magas színvonalú politikai elemzőként is megállja a helyét. Ezt tette az ez évi, szokásos tusnádfürdői beszédében is, amely messze több volt, mint egy kampánybeszéd – miközben annak is megfelelt. Fontosabbnak tartom azonban, hogy a miniszterelnöknek Európa, Közép-Európa és a világ helyzetével, konfliktusaival kapcsolatos legfontosabb következtetéseit emeljük ki.
Először: Orbán Viktor megfogalmazta azt, hogy a XXI. században milyen fő konfliktusvonal vagy törésvonal mentén oszlik meg a világ. Ennek lényege, hogy az egyik oldalon állnak azok a politikai, gazdasági és pénzügyi elitcsoportok, amelyeknek célja egy globális rend felépítése, amelyben a nemzetállamok alárendelődnének a nemzetközi, globalista és kozmopolita intézmények akaratának. A másik oldalon állnak a nemzeti szuverenitást, a nemzetállamok önállóságát védő politikai erők, akiknek meggyőződése, hogy egy globális rend kialakulása új önkényhez, globális diktatúrához vezetne, s ennek megakadályozására csak az erős nemzetállamok képesek.
A miniszterelnök a globalizmus legfontosabb erői között említi a brüsszeli bürokráciát – egészen konkrétan a Jean-Claude Juncker által vezetett bizottságot –, illetve a Soros György által irányított, világot átszövő civil hálózatot, amelyek egyfelől a migránsok illegális Európába hozatalát, másfelől a nemzeti érdekeket és nemzeti szuverenitást védő kormányok megbuktatását igyekeznek előkészíteni a legkülönfélébb eszközökkel és módszerekkel.
Ugyanakkor a globalizmussal szemben állnak a közép- és kelet-európai országok, különös tekintettel a visegrádi négyekre, s ezen belül természetesen Magyarországra.
Vagyis – s erre helyesen mutat rá Orbán Viktor – a jövő évi magyarországi választásoknak valóban nem pusztán belpolitikai tétje van. Magyarországon immáron hetedik éve a nemzeti erők tartják a kezükben a kormányrudat, s hogy ez így marad-e a 2018-as választások után is, annak immáron európai tétje van. Annál is inkább, mert 2016-ban a brexit és Donald Trump megválasztása azt sugallta, hogy lassacskán felülkerekedhetnek a nemzetállamok léte mellett elkötelezett erők, ám 2017-ben a birodalom, vagyis a globális elit, más kifejezéssel élve a deep state (mélyállam) visszavágott: a holland választásokat a mérsékelt Mark Rutte és pártja nyerte, míg a francia elnökválasztásokon Marine Le Pen nem tudta legyőzni a Rotschild-házban nevelkedett, globalista Emmanuel Macront. És az is szinte biztosra vehető, hogy a szeptember 24-i német parlamenti választások után az atlantista, globalista és migrációpárti Angela Merkel marad hatalmon – s ráadásul az alternatívája, Martin Schulz még nála is globalistább.
Mindebből következik, hogy a két ideológiai-világnézeti tábor harca korántsem dőlt el, ellenkezőleg, a küzdelem, a mérkőzés a kellős közepén tart. Háború ez, XXI. századi háború, amelyet nem feltétlenül fegyverekkel vívnak – bár azokkal is, főleg proxyháborúk formájában, azaz nem a közvetlen szemben álló felek küzdenek meg egymással, hanem helyettesítő szereplőket vonnak be a küzdelembe –, többek között gazdasági-pénzügyi manőverekkel, médiamanipulációkkal, álcivil szervezetek erjesztő tevékenységeivel, titkosszolgálati eszközökkel. S éppen ezért lesz kiemelkedő jelentősége a 2018-as magyar választásoknak is: az európai, sőt a világközvélemény is régen tisztában van azzal, hogy a magyar kormány, s annak kiemelkedő képességű vezetője a nemzeti erők egyik legfontosabb szószólója, következetes képviselője, sőt, bizonyos értelemben irányítója is. Ha Magyarországon újra győznek a nemzeti erők, akkor annak jelentős hatása lesz az Európai Unió jövőjére is.
Nos, éppen ezért hangsúlyozza Orbán, hogy nekik nem is annyira a belső, legyengült, megosztott és koncepciótlan ellenzékkel van dolguk a választási kampányban, hanem Soros György hálózatával és a brüsszeli globalista elittel, hiszen utóbbiak mindent bevetnek annak érdekében, hogy Magyarországon a globalista-nemzeti törésvonal mentén a globális erők kerekedjenek felül. Itt jegyezném meg, hogy a magyar miniszterelnök a globális erők kapcsán döntően Soros Györgyről és hálózatáról, brüsszeli befolyásáról beszél, s ez helyes is, viszont tényként kell kezelnünk, hogy Soros ezer szállal ágyazódik be a globális pénzügyi háttérhatalomba, az ő jóváhagyó támogatásuk nélkül nem tehetné meg azt, amit megtesz.
Másodszor, Orbán Viktor a fentiekből helyesen vonja le azt a következtetést, hogy a globalizmus és a nemzeti erők közötti törésvonal felerősödésével és uralkodóvá válásával párhuzamosan a hagyományos, XX. századi ideológiai törésvonalak is felbomlanak. Ennek illusztrálására mondta el azt, hogy a kereszténydemokrata irányzatok megszűntek kereszténynek lenni, a liberális értelmiség és média elvárásait teljesítik, illetve a baloldali pártok is elvesztették baloldali arculatukat, a szociáldemokraták már nem szociáldemokraták, hanem a globális tőke kiszolgálói – tehát kifordultak magukból.
Miért van ez? – tehetjük fel a kérdést Orbán Viktor szövegéhez kapcsolódóan. Azért, mert az ultraliberális nézeteket valló globalisták óriási befolyást szereztek a politika, a gazdaság, a pénzügyek, a tudomány, az oktatás és nem utolsó sorban a média szféráiban, s mintegy felülírták a klasszikus ideológiai megosztottságokat, rákényszerítve a jobboldali politikai és kulturális csoportokat is arra, hogy az ő világszemléletük szerint ítéljék meg a dolgokat.
Olyan helyzetet teremtettek, amelyben a jobboldali, konzervatív és kereszténydemokrata-keresztényszocialista pártok és értelmiségiek saját egzisztenciális érdekévé vált, hogy elfogadják a politikailag korrekt, ultraliberális, kozmopolita és globalista látásmódot, elfogadják azt, hogy migránsinvázió ügyében az álságos és üres szolidaritás jelszavát tegyék magukévá a természetes önvédelem, vagyis az önmagunkkal való szolidaritás alapszempontjával szemben. Akárhogyan is, de szociológiai ténnyé vált, hogy Nyugat-Európában létrejött egy fősodratú, tehát globalista és liberális politikai közép, amelyhez liberálisok, baloldaliak és konzervatívok, kereszténydemokraták tartoznak, míg a másik oldalon vannak a populisták, autokraták, nacionalisták és idegengyűlölők, vagyis a fősodraton kívüli erők, akik a nemzeti szuverenitás és a klasszikus európai identitás védői és őrzői.
Egyszóval, átalakult az európai politikai paletta, átalakult a politikai verseny tartalma, s ebben kell a politikai pártoknak és csoportoknak megtalálniuk az új helyüket, s ami még fontosabb: az új szövetségeseiket.
Harmadszor, a miniszterelnök hangsúlyosan beszélt a közép- és kelet-európai összefogásról, amely ellensúlya lehet Nyugat-Európa globalista törekvéseinek, amelynek révén létrejönne egy kevert fajú Európa (Eurábia), s Európa elveszítené identitását. E mögött ismét egy elemzői felfedezés is meghúzódik, az mégpedig, hogy a világ folyamatainak megértésében a geopolitikai megközelítésnek egyre nagyobb jelentősége van. A világ többpólusú lett, egyes régiók és térségek a dominanciára vagy uralomra törő pólusok – Egyesült Államok, Kína, Oroszország, India, Közel-Kelet, Európa – erővonalai közé szorulnak be, s rákényszerülnek arra, hogy érdekeiket és értékeiket egyeztessék.
Így van ezzel Magyarország és a többi közép-európai állam is, ezért is fontos a visegrádi, s kibővítve a közép- és kelet-európai együttműködés. Amíg a világ a hidegháború idején ideológiai alapon mereven szét volt választva két óriási birodalomra, addig a geopolitika háttérbe szorult, az ideológia volt a meghatározó. Ám amikor a világ erjedésben, átalakulásban van, s az egyes pólusok, nagyhatalmak, térségek viaskodnak egy új világszerkezet kialakításáért, akkor a geopolitika az ideológia helyére kerül, fontosságában gyakran megelőzi azt. Innen nézve, a visegrádi és közép-európai együttműködés sajátos geopolitikai kényszer is – túl az értékbeli egyezéseken.
Végül negyedszer: Orbán Viktor arra hívja fel a figyelmünket, hogy nagy és brutális átrendeződések előtt állunk, amelyektől nem kell megijednünk, s el kell hinnünk azokat. El kell hinnünk – bár ma még döbbenetes erővel hathat sokak számára –, hogy az örök mintának tartott Nyugat széteshet, s elveszítheti orientáló jellegét. Felbomlott a Római Birodalom, s felbomlott a nagy szovjet birodalom is. Civilizációk uralkodtak évszázadokig, majd tűntek el a történelem süllyesztőjében. De a klasszikus Nyugat valóban érték volt, amihez ragaszkodni kell, amit fenn kell tartani akkor is, ha a Nyugat maga erre már nem képes.
Az emberi természet nehezen alkalmazkodik a nagy változásokhoz, ezért is igyekszik elhessegetni magától ezeknek a lehetőségét is. Még akár egy nemzeti beállítottságú embernek is döbbenetesnek hatnak Orbán Viktor szavai arról, hogy ma már azt érezhetjük, hogy nem Nyugat-Európa, hanem mi, Közép-Európa vagyunk a hagyományos Európa jövője. Kopernikusz, Galilei, Oswald Spengler, George Orwell szavai is elképesztőek, megbotránkoztatóak voltak a maguk idejében.
De nekik lett igazuk.
Magyar Idők: /http://magyaridok.hu/velemeny/tusvanyos-tortenelmi-tavlatban-1996720/
