Nem kevesen gondolják úgy nálunk, Magyarhonban, hogy a társadalmi igazságtalanságok egyik fő, vagy legfőbb forrása a náci és a kommunista bűnök/bűnösök nyugatról is támogatott kettős mércével mérése. Hiszen ez nagymértékben hozzájárult a posztkommunista politikai elit hatalomátmentéséhez, ennél fogva a bajok gyökere valahol itt, vagy itt is keresendő. Ehhez képest a sajtó, a közbeszéd viszonylag keveset foglakozott vele, ami nem is csoda, hiszen a rendszerváltó pártokban is sokan úgy látták, döntéshozók is, hogy ennek a kettős mércének az elfogadása a békés rendszerváltás alapfeltétele. S bár a jelenlegi kormány tizenkét év alatt sokat tett ennek a kettős mércének a megszüntetéséért, mégis nem egyszer tetten érhető a balliberális ellenzéki retorikában és narratívákban, hogy ennek „köszönhetően” mennyire „legitimálódott” az élet számos más területén is a „más szemében ő a szálkát…” vagy a „bagoly mondja a verébnek” effektus.
Már a „kezdet kezdetén”, a rendszerváltás hajnalán bicskanyitogató volt, ahogy a posztkommunista utódpárt kikurkászta, hogy a rendszerváltó pártok prominensei közül kinek volt valamiféle állampárti pozíciót betöltő rokona (előbb az MDF-et, majd a Fideszt véve górcső alá). Miközben nagyvonalúan „elfelejtkezett” arról, hogy az utódpárt: az utódpárt, a MSZP tagok MSZMP tagok voltak, sőt vezető pozíciókba a késő kádárkori politikai elit tagjai, a kommunista diktatúrát személyesen működtető ősbolsik kerültek, Kovács Lászlótól Horn Gyulán és Medgyessy Péteren át Lendvai Ildikóig. (Néha még azt sem értettük, hogy mit kifogásolnak: azt-e, hogy „akkor ti sem vagytok jobbak a Deákné vásznánál, hogyha ilyen pártállami rokonsággal rendelkezőket megtűrtök magtok közt”, vagy pedig a csekély számú érintettet ekézik azért, mert rokonaikra szégyent hozva elhagyták az elvtársi zászlót. Akármennyire ellentmondott egymásnak a kettő, a gyakorlatban, az „érvelési technikában” mégsem kizárta, hanem feltételezte egymást.)
A példákat hosszan lehetne sorolni, különös tekintettel arra, hogy hogyan és miképp „szentesítették” a posztkommunista kormányok gazdasági és politikai, hatalomgyakorlási visszaéléseit nyugatról, a kreatív könyveléstől a rendőrterrorig, amelynek egy töredékét sem bocsátották volna meg a nemzeti kormányoknak. Mert ők ugye, a nemzetiek: az antiglobalisták, sőt antiszemiták, nacionalisták, sőt fasiszták, ellentétben a „haladó”, a nemzetköziséget, a nemzetek felettiséget már elvtárs korukban hirdető posztelvtársakkal szemben. De nézzük inkább az aktualitásokat! Vlagyimir Putyin, a nyugati neoliberalizmus és különösen az amerikai elnökválasztáson vereséget szenvedett politikai erők számára még mindig első számú közellenség, akivel gazdasági kapcsolatokat fenntartani, kiépíteni, kereskedni sem szabad. (Kinek?) Ő az, és az ő Oroszországa, akik „megérdemelték a szankciókat!” Aki pedig mindezt tagadja, az ő, mármint Putyin „palotapincsije”. Aztán meg, hogy kik azok, akiknek mégsem tilos valamiféle gazdasági együttműködés, a szankciók kijátszása, arról tudunk egyet-mást, meg arról is, hogy „amit szabd Jupiternek…” Továbbá emlékszünk, hogy Gyurcsány Ferencet, amikor olyan nyájasan vendégül látta Oroszország első emberét, korántsem csak gazdasági szempontok vezérelték, hanem a közös pártállami múltra apellálás is. Ám ez neki meg volt engedve, anélkül, hogy bárki is „lepalotapincsizte” volna azok közül, akik előszeretettel ragasztják rá a mostani magyar, nemzeti érdekeinket bátran érvényesítő miniszterelnökre ezt a megtisztelő minősítést.
És végül a fütyülősök! Képzeljük el, hogy balliberális kormány van hatalmon, Amerikában Clintonné nyer, és látogatásával tiszteli meg Magyarországot! Milyen kemény rendőri fellépésre számíthatnának azok, akik nyilvánosan és pláne ilyen ordenáré módon ellenérzésüket fejeznék ki e látogatással, a látogatóval és az őt fogadókkal kapcsolatban! Mellesleg meg is érdemelnék, mert nem egy nagyhatalom, de bármely kis ország demokratikusan választott első emberét is megilleti a kötelező tisztelet, a látogatás zavartalan lebonyolításának szavatolása. Juhász Péter és balliberális „eszmetársai” ezt persze másképp gondolják. Nekik szabd füttyögni, mert nekik „igazuk van”, ez különben is emberi joguk (Magyar György ügyvéd elvtárs úr is megmondta). Akiknek meg szerintük „nincs igazuk”, azokat ilyen emberi jogok nem illetik meg.
Ennél a képzelt összehasonlításnál beszédesebben nehéz rámutatni, hogy mi a viszonyuk a demokratikus pluralizmushoz azoknak, akik szerint, ha nem ők vannak kormányon, akkor ott vége a demokráciának és kezdődik a világ vége.
K. I. B.
