Deák Kristóf Mindenki című Oscar díjas rövidfilmjéről az jut eszembe, hogy egyszer a pártállamban nagy lelkesen meg akartam írni valamelyik kortárs alkotó (Illyés vagy Sütő?) valamelyik művének rejtett, de mégis nyilvánvaló rendszerkritikáját, mire az elvtársi világ működésében jártas barátom jóindulatúan felvilágosított: „ezzel lényegben följelented a művet is, meg az alkotót is!” Hála az égnek, most már talán nem kell attól tartanom, hogy megint így járok, éppen ezért megpróbálom néhányunk véleményét megfogalmazni, akik mást vettek észre, vagy mást is észrevettek, mint ami a köztudatba bekerült arra vonatkozólag, hogy miről szól a film. Az egyik napilapunk a címoldalon így fogalmaz: „a 25 perces alkotás egy rossz pedagógiai modellt mutat be, egy gátlástalan tanárnő sikerhajhászást, amelyre a film gyerekszereplői adnak csattanós választ.”  Sőt, bizonyos balliberális véleménynyilvánítók szerint a tanárnő nemcsak gátlástalan és sikerhajhász, hanem „fasiszta” módszert alkalmaz, amely aztán megbukik, zátonyra fut a tiszta gyermeki szolidaritás ösztönös demokrácia érzékén, a módszer alkalmazójával együtt.

Akik így nyilatkoznak, azok nem veszik figyelembe a kornak, a pénzvilágnak, Czakó Gábor kedvenc szavajárásával, a „gazdaságkornak” nem is annyira rejtett bírálatát. A történetben ugyanis megjelenik egy jól kirajzolódó oksági lánc, amely a tanárnő magatartását, ha nem is menti, ám determináltságát, a kényszerhelyzetet, amelyben van, elég jól érzékelteti. Ez a determináltság pedig nem is annyira a korunkra különösen jellemző és valóban ugyancsak sokszor visszatetsző „sikerorientáltság” (ez ugyan eufémizmus, bizonyára találóbb szót is kereshetnénk, aki keres, az talál), hanem az a kényszer, amelyet az igazgató szavai képviselnek a film elején. Neki ugyanis a józanész mércéje szerint nem lett volna szabad az énektanárnő megkérdezése nélkül agitálni a kórusba olyasvalakit, akinek a hangja nem tökéletes, illetve ennek minőségét, megfelelő vagy meg nem felelő mivoltát az adott helyzetben kizárólag az énektanárnő hivatott megállapítani. Az is kiderül persze, hogy a főszereplő kislány nem az első a kórusban, akinek éneklés helyett tátognia kell. Ám a film, bár finoman, de hangsúlyt tesz arra is, hogy tehetős szülők gyermekéről van szó (bécsi tartózkodás, elegáns karkötő), ami a gyermekek között (lásd a barátnő reagálását) nem visszatetsző és nem irigység tárgya (valóban ennek kellene tipikusnak, sőt kizárólagosnak lennie, de gyakorló pedagógusok tapasztalatai szerint, sajnos, többnyire nem így van). Viszont a mögött, ami feltehetőleg nem először hangzik el az igazgató szájából: „mindenkit szívesen látunk”, mármint a „sikerkórusban”, földereng az a jelenség, ami az egyetemeken már direktben is problémát, illetve dilemmát okozott: fejpénz, vagy sikeres, eredményes felvételi vizsga, minőségi teljesítmény? Mennyire egyeztethető össze a kettő? A társadalmi gyakorlatot, illetve ennek szellemét az igazgató közvetíti, az énektanárnő, aki a gyerekek kezdetben szeretnek, csak továbbadja. Ezért „lebőgésekor” nemcsak igazságérzetünk elégül ki, hanem sajnálatot is érzünk iránta. Sőt, sajnáljuk azt is, hogy ez az oksági lánc visszafelé nem működik, a gyerekektől kiindulva „gazdaságkor” visszásságai irányában. Bár reményeink szerint éppen ezért van szükség az ilyen filmekre, hogy ezt a működést beindítsa, vagy legalább csírájában megjelenítse. Nyilván ezért is ajánlotta az alkotó filmjét elsősorban a gyerekeknek, „akik jobbá tehetik ezt a világot”. Ráfér.

Nem kétséges (ahogyan erre Bogár László is rámutatott a Háttérképben), hogy a film a demokrácia alapproblémáját (is) feszegeti: járnak-e egyenlő jogok, illetve pontosabban: érvényesülési lehetőségek a különböző képességekkel, adottságokkal rendelkező (megáldott) embereknek, hiszen az énekhang, a hallás, bár nagymértékben fejleszthető, mégiscsak „Isten adománya”. Azt, hogy ez a gyermeki közösség erre a kérdése ezt a választ adja, amit ad, valóban sok igazságra és igazságtalanságra felhívja, ráirányítja a figyelmünket.

A hermeneutika elméletének sarkított formája szerint ahány befogadó, annyi újra teremtése a műnek. Itt azonban alighanem többről van szó. Korunk olyan visszásságáról beszél a díjnyertes műalkotás, ami már többünket és régóta foglalkoztat. De még inkább az, ha a film kritikusok vagy a filmkritikusok egy jelentős része éppen erről nem beszél.

K. I. B.