Patkányozás és civil társadalom

Jelenleg még felmérhetetlen, mekkora kárt okozott a civil szférában is, főleg annak a politika iránt nem közömbös részében Bangóné kijelentése, amely patkánynak bélyegzi a kormánypárti szavazók népes táborát. Annyival inkább, mert pártjából és a hazai ellenzékből egy-két kivételtől eltekintve nem igazán sietnek tőle elhatárolódni. Olyannyira nem, hogy méltán merül fel a gyanú: a botrányos nyilatkozatot a pártvezetés bátorította, ösztönözte, elvárta, sőt egyenesen és tervszerűen egyeztetett a nyilatkozóval, feltehetőleg a radikális ellenzéki törzsszavazók megnyerése érdekében.

Elképzeléseink persze lehetnek a civil szférában végzett rombolás mértékéről. Szemléltetésként elég, ha csak annyit mondunk, hogy a szoci politikus asszony óvónőből lett pártja parlamenti képviselője. S bár nem jellemző nálunk, hogy egy politikus kénytelen eredeti szakmájához, foglakozásához visszatérni, ez ebben az esetben azért is nehézségekbe ütközne, mert a „patkányok” gyermekeivel is kellene foglakozni, ami Bangónénak bizonyára nehezére esne, nem szólva arról, hogy a „patkány” szülők sem vennék éppen jó néven. Vagyis fölégette maga mögött a hidakat.  Igaz, ez sem egészen új, hiszen nem is olyan régen orvos is volt már, ugyancsak Bangóné táborából, aki a hippokratészi esküjére fittyet hányva kijelentette, hogy ő bizony a politikai ellenfél világnézetét valló pácienseket (szóval az „ellenséget”) nem hajlandó kezelni, gyógyítani.

Kénytelenek vagyunk szembe nézni vele, hogy egy ilyen „beszólás” egyenesen polgárháborús indulatokat gerjeszthet. Ukrajnát, Majdant akarnak talán egyesek, az ellenzék meghatározó prominensei, mert már annyira reménytelennek látják a helyzetüket, hogy már csak a polgárháborúban bíznak, hátha az hatalomra segíti őket? Már pedig a polgárháború rosszabb lehet a diktatúránál is (amivel a jelenlegi kormányt rágalmazzák, éppen ők!), mert netán még több ártatlan ember pusztulását hozza magával.

Képzeljük el, hogy mindazokban, akik eddig békésen tudomásul vették, hogy szomszédjuk, ismerősük, munkatársuk (horribile dictu! családtagjuk) gyűlölködik, orbánozik, mucsaizik, sőt a kedvükért kerülték a politikai témát, „jobb a békesség” alapon, mostantól kezdve, a „patkányozás” idejének kezdetétől így éleződik ki a kérdés: „szóval neked nemcsak a kormány(zás) patkány, hanem én is, mert nem arra szavaztam, akire te elvártad volna? Ez neked a demokrácia? Népi demokráciát szeretnél?”

Eddig csak a „vidéki, bunkó, tahó, lábszagú mucsai” hadaknak tulajdonították az Orbán kormány kétharmados győzelmét. Ez is elég veszélyes, hiszen azokra a nyugatról hallatszó hangokra rímel, amelyeket Sargentini asszony is fölerősített, hogy a szabad választások még nem jelentik a demokráciát, ez „csak hab a tortán”.  Innen már csak egy lépés (logikailag) , hogy az alsóbbrendűnek kikiáltott állampolgárok nem szavazópolgárok, nekik nem jár a szavazati jog. (Akkor már inkább a bűnözőknek, némely neoliberális elképzelések szerint.) Immáron azonban a kormány valamennyi támogatója patkánynak van kikiáltva.

Nem elég egyeseknek, hogy a társadalom igazságérzete máig sem tudta megemészteni a felháborító tényt, az igazságtételi törvény megtorpedózását, amelynek következményeként elmaradt a kommunista rendszer bűnöseinek felelősségre vonása. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy ugyanazokért a bűnökért, amelyekért a nácikat és kollaboránsaikat példásan és méltón megbüntették, a tömeggyilkos elvtársakat és leghűségesebb kiszolgálóikat úgy megjutalmazták, hogy még az unokáik is jól élnek belőle. Ez persze csakis a náci és a kommunista diktatúra ordítóan kettős mércével mérésével „igazolható”. Csak nem azok a leginkább vevők a patkányozásra, akiknek legnagyobb szükségük van a kettős mérce biztosította öncsalásra is?  „A mi rendszerünk alapvetően jó volt, ha voltak is hibák, elvtársak, de akinek az a rendszer nem tetszett, az patkány!” Amibe persze akár némi latens lelkifurdalás is belejátszhat: „megérdemelték azt, ahogy bántunk velük, az osztályellenséggel!”. Ez a rossz lelkiismeret pedig szintén a legrosszabb tanácsadók egyike.

A legszomorúbb, hogy minden jel szerint a jelenlegi nyugati politikai elit jórészt magáévá tette ezt a kettős mércével mérést. Ez csak a rendszerváltás után, fokozatosan derült ki. Mára azonban olyan méreteket öltött, hogy a Sargentini jelentés olyasmikért is elmarasztalta az Orbán kormányt, amikért a posztkommunista kormányokat terheli a felelősség. (Ne feledjük el: a romagyilkosságoknak volt egy titkosszolgálati szála is, a katonai elhárítás tagja megakadályozhatta volna a rémtetteket, jelenthette volna a fegyvervásárlást, de nem tette. Tárgyalásán a társadalomnak küldött különös üzenetként kéretlenül és hívatlanul maga Gyurcsány Ferenc is megjelent.)

Azzal természetesen egyet érthetünk, hogy olyan demokráciában szeretnénk élni, ahol az egyik párt politikusai nem patkányozzák le a másik szavazóit. De aki ezt a nyugati politikai elit prominens tagjaként megfogalmazta, az elhallgatta azt, hogy valójában mi történt. Hogy nálunk ki kit patkányozott le, hogyan és miért. Amit nyilván nem tehetett volna meg, ha a nyugati sajtó nem egyenirányított, hanem a valóságnak megfelelően számol be az eseményekről. Ezt persze a „megvásárolt újságíróktól” (Udo Ulfkotte) aligha lehet várni.

Legfőbb ideje volna valóban, hogy május 26-ától olyan politikai elit vezesse az EU-t, amely nem akarja rákényszeríteni kollaboránsként a tagországokra egy profitéhes háttérhatalom akaratát. Se migránsügyben, sem a társadalom igazságérzetének semmibe vevésével. Így aztán a posztkommunista és a velük szövetséges politikai erőknek is végleg el kellene búcsúzniuk attól, hogy nemzetidegen külső hatalmak őket használják kollaboráns elitként, a magyar lakosság nagy többségének akaratával szembemenve.

K. I. B.

Szerző
CÖKA

Szólj hozzá!

Kövessen minket a hírportálunkon és A közösségi médiában!