A „Magyarország egy következmények nélküli ország” mondás szülőatyja kicsit szégyellve utal a saját mondására, de a kivételes helyzet miatt mégis erre kényszerülök.
Az úgynevezett „Gergényi-perben” – tehát a 2006 őszi, ártatlan tüntetőkkel szembeni rendőrattakok és példátlan brutalitások perében – meghozott bírósági ítélet ugyanis mélységesen felháborító és egész Magyarországra nézve megalázó.
Azért, mert 400 ezer forintos büntetéssel megváltható az, hogy 2006 őszén a magyar demokráciát, s az emberi jogokat a szó valós és elvont értelmében is lábbal taposta meg a Gyurcsány-kormány és annak rendőrsége.
400 ezer forintot érne a magyar demokrácia és a magyar szabadság? – kérdezem én, kissé kiábrándultan.
Szóval irány a pénztár, Gergényi bajtárs, utána pedig: a vizsgálat lezárult, felejtsük el?
S utána hunyjuk le szépen a szemünket, mint a kis Balázs?
Ha ezt így meg lehetett úsznia az igazi felelősöknek, akkor tényleg nagy baj van az igazságszolgáltatással.
És akkor valóban nehéz elszámoltatni bárkit és bármit.
Azért kellett volna példátlanul szigorú ítéletet hozni ebben az ügyben, hogy az világosan jelezze a közvélemény számára: az igazságszolgáltatás nem tűri el a hatalom erőszakos túlkapásait, az elnyomást, az ellen mindig és minden esetben fellép, tehát ez figyelmeztetés lehetett volna a mindenkori kormányzatok számára, hogy hol a határ, amit demokráciában soha nem lehet túllépni.
A bíróságnak azt kellett volna megmutatnia, hogy nem a jogszolgáltatás, hanem a társadalmi igazságérzet és a demokratikus erkölcs talaján áll.
Ennek az ellenkezőjét tette, aminek viszont érződik a következménye: fájó üresség-érzet, kiábrándultság és cinizmus azokban, akiket foglalkoztat a dolog. És ami a legszomorúbb és egyben legveszélyesebb: az igazságszolgáltatásba vetett hit elvesztése.
Természetesen elképesztő, hogy egy olyan bíró kaphatta meg a Fővárosi Ítélőtáblán az ügyet, aki a Biszku Béla elleni perben – hogy úgy mondjam – már „bizonyított”: megsemmisítette a háborús bűnökkel vádolt Biszkut öt és fél éves börtönbüntetéssel sújtó elsőfokú ítéletet, s új eljárást indított el. Rúzsás Róbert az indoklás során többek között képes volt arra a „bravúrra”, hogy a neves és indokoltan nagy tekintélynek örvendő Káhler Frigyes jogászt és történészt elfogultnak minősítse, s szakértői véleményét eképpen semmisnek tekintette. Miért is? Azért, mert Kahler Frigyesről már korábban „kiderült”, hogy a sortüzekben „elfogult” véleményt képviselt. Vagyis, profán nyelvre lefordítva, a tömegbe lövetést nem tartotta igazán szép cselekedetnek…
Értik ezt? Mindez azt jelenti, hogy Rúzsás bíró számára az az értelmezés, az a történelmi látásmód, amely az 1989-1990-es rendszerváltás óta demokratikus gondolkodásunk alapja, nem más, mint „elfogultság”. Vagyis, a nemzeti szuverenitásunk érdekében, illetve a diktatúra ellen és a demokráciáért fellépő forradalmi tömegekkel szembeni sortűzparancs, ami ártatlan emberek halálát okozta, számára olyan esemény, amelyet „objektíve”, „elfogultság nélkül” kell megítélni. Van tehát Magyarországon 2017-ben, 27 évvel a rendszerváltás után egy olyan bíró – vagy tán jóval több is? -, aki számára nem evidens kiindulópont az, hogy az 1956-os forradalmárok jó és nemes célokat szolgáltak, míg, akik ez ellen fegyveresen, tömeggyilkosa módjára léptek fel, rossz és nemtelen célokat követtek és ezért bíróság előtt kell(ett volna) felelniük.
Ez azt jelenti, hogy a rendszerváltás alapját, talapzatát jelentő eszmék és alapértékek – melyek az Alaptörvényünkben is benne vannak! – Rúzsás bíró számára „elfogultságok”. Nos, ez a bíró az, aki megmutatta a Biszku-ügyben, hogy vannak itt még bátor kommunisták, akik „dacolnak az imperialista időkkel”, akik „őrzik a lángot”, s ha kell, küldik a vörös segélyt.
És ez az a bíró, aki a Gergényi-per főítésze lett…
Tényleg, emberek, vajon számíthattunk ezek után más ítéletre? Az elvtársi szolidaritás adott volt: a posztkommunista Gyurcsány-kormány rendőrségének brutális fellépését sem volt hajlandó „elfogultan” szemlélni fent nevezett bíró. Itt jegyzem meg, hogy Völgyesi Miklós nyugalmazott bíró, kiemelkedő jogász és Balsai István, volt képviselő a 2006 őszi eseményekkel kapcsolatos, parlamentnek írt átfogó jelentésükben a legkevésbé sem túlkapásokról, hanem rendőrterrorizmusról írtak. Gondolom, Rúzsás számára Völgyesi és Balsai is „elfogultak”, hiszen nem az azonosító nélkül emberek válogatás nélkül ütlegelő és rugdosó rendőrök, hanem, érthetetlen okoknál fogva, az ártatlanul megalázott és meghurcolt emberek oldalára álltak…
De itt ne álljunk meg, mert van itt még egy nagyon fontos dolog.
Az pedig az ügyészség, vagyis a vád képviselőjének szerepe. Hogyan is fogalmaz a magyar alaptörvény? „A legfőbb ügyész és az ügyészség független, az igazságszolgáltatás közreműködőjeként, mint közvádló az állam büntetőigényének kizárólagos érvényesítője. Az ügyészség üldözi a bűncselekményeket, fellép más jogsértő cselekményekkel és mulasztásokkal szemben, valamint elősegíti a jogellenes cselekmények megelőzését.”
A magyar kormány az elmúlt években már számtalanszor hangot adott annak az igényének, hogy a 2006-os rendőri beavatkozással, brutalitással kapcsolatban a legszigorúbb ítéletet várja el. A Fidesz az ítélet elhangzása után azonnal reagált, és felháborítónak enyhének nevezte azt, amely elfogadhatatlan és megalázó az áldozatok szempontjából. Kiemelték, hogy Gergényi Péter az egyik felelőse annak, hogy 2006 őszén „Gyurcsány Ferenc erőszakkal szétverette az ellene békésen tüntető tömeget”. Politikai bosszúból több száz békés demonstrálót állítottak elő, sokakat meghurcoltak, sokan megsérültek, többen maradandó sérüléseket szenvedtek – írták.
Ezek után a kérdés: vajon kit képviselt az ügyészség a vád megfogalmazásakor? Vajon az állam büntetőigényét képviselte? Vagy kiét? Hiszen az állam – vagyis, lefordítva, a kormány – a legszigorúbb büntetésben volt érdekelt, ezt várta el a vád emelésekor.
Két óriási „hiba” állapítható itt meg.
Első: az ügyészség a szeptember 19-21 közötti, illetve az október 23.-ai rendőri fellépés kapcsán azzal vádolta a rendőri vezetőket – Gergényit és társait -, hogy a rendőri brutalitás előtt, közben, s utána nem avatkoztak be, nem állították le a folyamatot, illetve utólag sem vontak senkit felelősségre.
Csakhogy, azt gondolom, fordítva ültek a lovon. Kérdezem én naivan: nem az a kiinduló jogi-szervezeti alaphelyzet, hogy a rendőr parancsra cselekszik? Hogy a rendőr nem önkényesen dönt arról, hogy mit cselekedjen? Nem szigorú és „azonnalos” (Gergényi kedvenc szavajárása) parancsok alapján lép fel tüntetések idején és máskor is? Persze, egy-egy rendőr eltérhet a parancstól (meg is kapja érte a büntetését), de szervezett rendőri egységek, alakulatok nem a feletteseik utasításai szerint járnak el? Tényleg komolyan gondolja bárki, hogy több ezer rendőr egyszerre megőrül és öregemberekre, kismamákra, papokra és bámészkodókra támad?
Szóval ne viccelődjünk egymással, mert erre már senki nem vevő. Az ügyészségnek nem azzal kellett volna vádolni a rendőri vezetőket, hogy nem állították meg az „elszabadult hajóágyú” közegeket, hanem simán vádolni kellett volna azzal őket, hogy olyan parancsokat adtak ki az alakulatoknak, amelyek önmagukban bűncselekmények. (Hiszen, hogy a logika csúnya szabályait kövessük, a tévészékház ostrománál is világossá vált, hogy a rendőri utasítások alapján cselekedtek és nem cselekedtek a székházon belüli és kívüli rendőrseregek – s ezekről az utasításokról is kiderült, hogy a legfőbb okozói voltak az összetűzéseknek és sérüléseknek… Vajon a következő napokban hirtelen elfelejtettek parancsokat adni Gergényiék? Ugyan már! Ugyan már!)
De mindez „semmi” (persze nem az) a legfontosabb dologhoz képest.
Ez pedig nem más, mint hogy Gyurcsány Ferencet, mint a rendőrséget és a belügyminisztériumot irányító miniszterelnököt – aki az irányítási hierarchia legtetején van – senki nem vádolta meg semmivel. Nyilvánvaló – amire a Fidesz is utalt – Gyurcsány elsődleges felelőssége. Gergényiék az ő utasítása vagy beleegyezése nélkül nem dönthettek egy ilyen sorsdöntő kérdésben, nem dönthették el egyedül, hogy a százezres tüntető tömeggel szemben hogyan és milyen módon lépjenek fel az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján. Ez már nem rendőri, hanem politikai döntést igényelt. Ez világos, érthető és indokolt.
De Gyurcsányt még tanúnak sem idéztették be.
És itt fejezem be ezt a cikket.
