Miért nem kell nekünk birodalom? Sem tatár–mongol, sem oszmán, sem Habsburg, sem német, sem szovjet, sem iszlám, sem európai, sem pénzügyi, sem nyílt társadalmi? Semmilyen. Azért nem kell, mert mintegy 500 évig volt részünk benne, és semmi jó nem származott belőle.

Azt is mondhatjuk, hogy azt követően, hogy I. Szulejmán rettentő hadereje és erőszakos hatalomszerző vágya – meg persze a belső megosztottság – legyőzte a Magyar Királyságot 1526-ban, a birodalmak kézről kézre adták az országot. Különböző manipulációkkal, a magyarság semmibevételével és hatalmi szóval kényszerítettek minket sorra rossz döntéseket hozni, amelyek csak fokozták balsorsunkat, és lehetetlenné tették a kitörést.

No és a szabadságot.

Ne becsüljük le a mohácsi vésznél, „nemzeti nagylétünk nagy temetőjénél” azt a háttérhatalmat, amelynek a neve pénz és gátlástalanság. Az európai uralkodók no és a pápa hitelezője, így egyértelmű irányítója az addigra rendkívüli anyagiakra szert tevő német Fugger család volt, amelynek feje, Fugger Jakob már 1495-től hazánkban is kifejtette jótékony hatását. Mátyás király törvénytelen fia, Korvin János ugyanis eladta Thurzó János felvidéki bányavállalkozónak a besztercei rézbányák kiaknázásának jogát, aki azt rövidesen továbbadta felesbe Fugger Jakobnak. Meg be is házasodott a „fukar” családba.

A következmény: még II. Lajos is felháborodott a bekövetkező országnyomorításon, és visszavette a bányavállalkozás jogát a Fuggerektől. És akkor jött az első komoly, azóta is ismétlődő pénzügyi zsarolás.

Fugger sikeres bojkottot hirdetett Európában a magyar rézzel szemben. Mindemellett Lajos is rosszul lépett, és egy másik szélhámosra bízta a kincstár gondjait. Az Ibériai-félszigetről hazánkba menekült Fortunatusra, azaz Szerencsés Imrére. Ő pedig saját zsebre dolgozott, s a kincstár kiürült. Ezek után gyengén felfegyverzett, lerohasztott hadsereg várta a mintegy 60 ezer főnyi törököt.

Az „eredményt” azóta siratjuk. Az oszmán birodalom – együtt a német zsoldosokkal – gyakorlatilag felszámolta hazánkat. Gazdaságilag kifosztotta, lakosságát megfelezte. Aztán amikor az oszmán birodalom már komolyan ácsingózott Európa nyugati részére is, az 1680-as évek közepén létrejött a Szent Liga, és végre összefogott néhány nagyhatalom a török kiűzésére. Bár a szabadságért és nem csupán zsoldosként a zsákmányért küzdve mintegy 15 ezer magyar vitéz vett részt a harcokban, az 1699-es karlócai békekötésnél mégsem hívtak meg egyetlen magyar képviselőt sem a béketárgyalásokra. Az oszmán nemes egyszerűséggel átadott minket a Habsburgnak.

Teljes erővel ránk telepedett a következő birodalom, és innen számítva mintegy 220 évig ült a nyakunkon. 1848–49 csodája ugyan bekövetkezett, de az osztrák–orosz összefogás letaglózta szabadságvágyunkat. Aztán érlelődött az I. világháború, mert a Kiegyezés után a Monarchia jelentős erősödésen ment keresztül. Ez persze nem igazán volt ínyére az unokatesóknak, II. Vilmos német császárnak, II. Miklós orosz cárnak, no és a csatlakozó V. György angol királynak.

Ma már tudjuk, hogy a szarajevói merénylet okán a Szerbia elleni hadüzenetre gyakorlatilag Vilmos császár kényszerítette Ferenc Józsefet. Egyedül a magyar Tisza István miniszterelnök ellenezte a hadüzenetet. Ő jól tudta, hogy annak világháború lesz a vége. Azonban az akkori dualista monarchiában, amelyben közös volt a hadügy és a külügy, az ország nem tehetett mást, mint csatlakozott a „gazdához”. Így aztán Benes akkori külügyminiszter nagy mellénnyel hazudhatta 1920 tavaszán a cseh országgyűlésben, hogy egész Európa tudja, hogy egyedül a mongol viszonyokkal rendelkező magyarok a felelősek a háború kirobbantásáért.

Aztán jött Trianon, ahol megint nem voltak kíváncsiak a nagyhatalmak a magyarok véleményére, pedig az amputációk előtt szokás a páciens beleegyezését kérni. De kit is kérdeztek volna? Az első Tisza- és a trianoni tragédia utáni konszolidációt végrehajtó Bethlen-kormány közötti három év tíz hónap alatt tizenkét miniszterelnökünk volt. Átlagban négyhavonta cserélték egymást.

Ebben a sorban benne volt Károlyi is, aki szétosztotta a banki jelzáloggal terhelt, vagyis már gyakorlatilag nem is az ő tulajdonát képező földjeit. Hát ennyit az akkori nemzetvédő politika lehetőségéről. Csoda-e ezek után, ha 1940-ben a II. bécsi döntés megszületett? Igen, a hitleri Németország nyújtotta az egyetlen reményt néhány végtagunk visszavarrására és az 1919 óta kísértő kommunista veszedelem elkerülésére.

Ügyes trükk és alaposan megtévesztő propaganda volt ez a német birodalom részéről, és sajnos bedőltünk neki. Aztán lett volna még egy lehetőségünk: 1941 júniusában, amikor a német hadat üzent Szovjetuniónak, maradhattunk volna semlegesek. De nem maradtunk. Márai Sándor Hallgatni akartam című könyvéből tudhatjuk, hogy Molotov akkori szovjet népbiztos két nappal a magyar hadüzenet előtt bekérette a magyar nagykövetet, és kérte, hasson oda, hogy ne csatlakozzunk a némethez.

A Szovjetuniónak ugyanis akkor semmilyen követelése nem volt az országgal szemben. A nagykövet táviratot küldött erről a kérésről az akkori miniszterelnöknek, Bárdossy Lászlónak, aki letagadta a távirat megérkezését, és az Országgyűlés jóváhagyása nélkül, minden valószínűség szerint német birodalmi zsarolásnak engedve egyedül hadüzenetet küldött a Szovjetuniónak. A következményeket már testközelből ismerjük: a szövetségesek odadobtak minket – persze vesztesként, a megkérdezésünk nélkül – a szovjet birodalomnak.

1989-ben elég erősek voltak a kommunisták által megszállt keleti nemzetek, és bekövetkezett a rendszerváltozás. A következő birodalom azonban azonnal megjelent. Antall József 1990. május 1-jén mondta el frakciótagjainak, hogy a legnagyobb nyugati bankok bejelentkeztek nála, és államcsőddel fenyegetve kikényszerítették az SZDSZ-el való paktumot. Mellette a washingtoni konszenzushoz való csatlakozást is, amely magával hozta a nyugati országok részéről hazánk újabb kifosztását, ezúttal privatizáció képében.

2010. Végre erős nemzetvédő kormányunk lett. Wiedermann Helga Sakk és póker című könyve egyértelműen rögzíti, hogy Orbán megbuktatása érdekében 2011. december 21-re a pénzügyi háttérhatalom újabb államcsődöt szervezett ellenünk. Ezúttal sikerült kivédeni. De az EU gondot látott. Magyar nemzetvédelem? Illiberális demokrácia? Bankok megadóztatása? Nemzetállam? Nem kell a migráció? Orosz gazdasági kapcsolatok? Nyugattól független energiaellátás? Kereszténység? Klasszikus, istentől eredő családforma? Erős magyar kormány?

Hát új birodalmi módszerek jöttek „demokrácia” álruhába öltöztetve. Tavares-, Sargentini-jelentés, szavazási csalás, Soros NGO-k, folyamatos lejáratás, uniós atombomba, talán a szavazati jog megvonása is. A láthatatlan birodalom lólábként kilógó kényszerítő eszközei. Szinte visszasírható az „emberarcú” Benes.

Nem hagyhatják pattogni ezt a kis, évszázadok óta gyarmati sorsra kényszerített nemzetet, amelyet eddig olyan könnyen lehetett ide-oda adni, csatolni, csonkítani, lepusztítani, terepasztaltárgynak, váltópénznek használni. Miért nem akar végre ez az ismeretlen nyelvű kis nép itt a nagy birodalmak között magától „kicsi lenni”? Pedig már többször megüzenték ezt az elvárást.

Nos, hát ilyen volt az eddigi birodalmi létünk, amely, ha hagyjuk, most egyértelműen az Európai Egyesült Államok, mint új, a pénzügyi, Soros-féle láthatatlan háttérbirodalmat kiszolgáló jogi birodalom irányába törekszik. De nem hagyjuk. Nekünk, magyaroknak, legalábbis jelentős részünknek nem kell új birodalom. Elég volt 500 évig!

Végül is Kásler professzor és csapata kutatásaiból tudjuk, hogy az anyaország mai lakóinak mintegy 30 százaléka abba a csoportba tartozik, amibe a honalapító Árpád-házi őseink. Márpedig ők képesek voltak évszázadokig független, erős magyar államot fenntartani az összes belviszály, hazaárulás és hatalmi törekvések ellenére is.

Miért ne sikerülhetne ismét? Csak bíznunk kell magunkban és abban az elvben, hogy kizárólag a független, szuverén, keresztény nemzetállamok azok, amelyek egymástól való birodalmi függés nélkül, de egymást támogatva és segítve, egyenrangú partnerként képesek Európát megőrizni olyannak, ami nem kevesebbhez, mint világunk megmaradásához szükséges.

A szerző jogász