Deák Kristóf Mindenki című Oscar díjas rövidfilmjéről az jut eszembe, hogy egyszer a pártállamban nagy lelkesen meg akartam írni valamelyik kortárs alkotó (Illyés vagy Sütő?) valamelyik művének rejtett, de mégis nyilvánvaló rendszerkritikáját, mire az elvtársi világ működésében jártas barátom jóindulatúan felvilágosított: „ezzel lényegben följelented a művet is, meg az alkotót is!” Hála az égnek, most már talán nem kell attól tartanom, hogy megint így járok, éppen ezért megpróbálom néhányunk véleményét megfogalmazni, akik mást vettek észre, vagy mást is észrevettek, mint ami a köztudatba bekerült arra vonatkozólag, hogy miről szól a film. Az egyik napilapunk a címoldalon így fogalmaz: „a 25 perces alkotás egy rossz pedagógiai modellt mutat be, egy gátlástalan tanárnő sikerhajhászást, amelyre a film gyerekszereplői adnak csattanós választ.” Sőt, bizonyos balliberális véleménynyilvánítók szerint a tanárnő nemcsak gátlástalan és sikerhajhász, hanem „fasiszta” módszert alkalmaz, amely aztán megbukik, zátonyra fut a tiszta gyermeki szolidaritás ösztönös demokrácia érzékén, a módszer alkalmazójával együtt.
Akik így nyilatkoznak, azok nem veszik figyelembe a kornak, a pénzvilágnak, Czakó Gábor kedvenc szavajárásával, a „gazdaságkornak” nem is annyira rejtett bírálatát. A történetben ugyanis megjelenik egy jól kirajzolódó oksági lánc, amely a tanárnő magatartását, ha nem is menti, ám determináltságát, a kényszerhelyzetet, amelyben van, elég jól érzékelteti. Ez a determináltság pedig nem is annyira a korunkra különösen jellemző és valóban ugyancsak sokszor visszatetsző „sikerorientáltság” (ez ugyan eufémizmus, bizonyára találóbb szót is kereshetnénk, aki keres, az talál), hanem az a kényszer, amelyet az igazgató szavai képviselnek a film elején. Neki ugyanis a józanész mércéje szerint nem lett volna szabad az énektanárnő megkérdezése nélkül agitálni a kórusba olyasvalakit, akinek a hangja nem tökéletes, illetve ennek minőségét, megfelelő vagy meg nem felelő mivoltát az adott helyzetben kizárólag az énektanárnő hivatott megállapítani. Az is kiderül persze, hogy a főszereplő kislány nem az első a kórusban, akinek éneklés helyett tátognia kell. Ám a film, bár finoman, de hangsúlyt tesz arra is, hogy tehetős szülők gyermekéről van szó (bécsi tartózkodás, elegáns karkötő), ami a gyermekek között (lásd a barátnő reagálását) nem visszatetsző és nem irigység tárgya (valóban ennek kellene tipikusnak, sőt kizárólagosnak lennie, de gyakorló pedagógusok tapasztalatai szerint, sajnos, többnyire nem így van). Viszont a mögött, ami feltehetőleg nem először hangzik el az igazgató szájából: „mindenkit szívesen látunk”, mármint a „sikerkórusban”, földereng az a jelenség, ami az egyetemeken már direktben is problémát, illetve dilemmát okozott: fejpénz, vagy sikeres, eredményes felvételi vizsga, minőségi teljesítmény? Mennyire egyeztethető össze a kettő? A társadalmi gyakorlatot, illetve ennek szellemét az igazgató közvetíti, az énektanárnő, aki a gyerekek kezdetben szeretnek, csak továbbadja. Ezért „lebőgésekor” nemcsak igazságérzetünk elégül ki, hanem sajnálatot is érzünk iránta. Sőt, sajnáljuk azt is, hogy ez az oksági lánc visszafelé nem működik, a gyerekektől kiindulva „gazdaságkor” visszásságai irányában. Bár reményeink szerint éppen ezért van szükség az ilyen filmekre, hogy ezt a működést beindítsa, vagy legalább csírájában megjelenítse. Nyilván ezért is ajánlotta az alkotó filmjét elsősorban a gyerekeknek, „akik jobbá tehetik ezt a világot”. Ráfér.
Nem kétséges (ahogyan erre Bogár László is rámutatott a Háttérképben), hogy a film a demokrácia alapproblémáját (is) feszegeti: járnak-e egyenlő jogok, illetve pontosabban: érvényesülési lehetőségek a különböző képességekkel, adottságokkal rendelkező (megáldott) embereknek, hiszen az énekhang, a hallás, bár nagymértékben fejleszthető, mégiscsak „Isten adománya”. Azt, hogy ez a gyermeki közösség erre a kérdése ezt a választ adja, amit ad, valóban sok igazságra és igazságtalanságra felhívja, ráirányítja a figyelmünket.
A hermeneutika elméletének sarkított formája szerint ahány befogadó, annyi újra teremtése a műnek. Itt azonban alighanem többről van szó. Korunk olyan visszásságáról beszél a díjnyertes műalkotás, ami már többünket és régóta foglalkoztat. De még inkább az, ha a film kritikusok vagy a filmkritikusok egy jelentős része éppen erről nem beszél.
K. I. B.
Több szemszögből lehet nézni a filmet és emiatt nem is lehet egyetlen, egyetemes vélemény róla.
Én úgy láttam, hogy az új kislány (Zsófi) megérkezésekor, nem nagyon lelkesedett a kórus foglalkozásért, amikor ezt az Igazgató bácsi a folyosón megkérdezte Tőle. Nem akart ellentmondani, csak lesütötte a szemét. Amikor látta, hogy az egész osztály megy a próbára, már több kedvvel csatlakozott hozzájuk. A Tanárnő (Erika néni, szerepét- szerintem- eléggé dilettánsan játszva) nem akarta, hogy a gyerekek érezzék, hogy bizony a szellemi és a fizikai kapacitásban különbségek vannak az emberek között, ezért inkább befogadta a „botfülű”-eket, köztük Zsófit, is. Nem támasztja alá semmi, azt a feltételezést, hogy azért, mert nem akart az Igazgatójával ellenkezni. Inkább, jószívűségből, kedvességből, hogy ők is részesülhessenek azokban az előnyökben, amelyeket, a Tanárnő és a tehetséges tanulók, kemény munkájukért, elnyernek. Mindegyik ugyanazt az oktatást kapta Tőle, nem kivételezett a tehetségesekkel sem. A tanárnő érdeme, hogy úgy begyakoroltatta velük, hogy azután még nélküle is el tudták énekelni, azt, amit a Tanárnő megtanított. De, ha egy új éneket kellett volna elénekelniők, azt már, a Tanárnő segítsége nélkül, nem tudták volna ilyen szinten előadni. Szemünk előtt játszódott le, amikor Janics Natasa otthagyta Kati nénit (Fábiánné Rozsnyói) és persze, amíg hatott Kati néni tréningje, addig nyert is, de ahogy Férje lett az edzője egyre lejjebb süllyedt. Ugyanez lett volna a film beli gyerekekkel is, hiszen, csak azokat a dalokat tudták elénekelni, amelyeket Erika néni, fáradhatatlanul, az utolsó pillanatig gyakoroltatott velük. Azonban: „Minden jótett elnyeri méltó büntetését.” A gyerekek, egyrészt, ezt még nem tudták felfogni. Ez nem is meglepő, hiszen Janics Natasa példájánál maradva, még felnőtteknél is előfordul ilyen tévedés. Másrészt, a gyerekek azt sem érezték még, de majd a tapasztalat megmutatja Nekik is, hogy nem bírnak minden birkát a nyakukban elvinni, csak azért, hogy a birka ne vegye észre, hogy nem paripa. Mindkettő külön-külön, nagyon hasznos állat, de a birkának, nem lóversenyen, hanem a gyapjúnyíráson kell kiemelkedő eredményt mutatnia. Zsófi, attól, hogy nem volt hallása, lehetett volna jó tornász, vagy versmondó, vagy gyermekszínész, stb. Szerintem, sajátmaga sajnáltatása helyett, inkább, neki kellett volna annyi igazság érzetének lenni, hogy azt mondja: „Köszönöm szépen Erika néni jó indulatát, de nem szeretnék idegen tollakkal ékeskedni. Nem fogadhatom el a jutalmat, amiért mások dolgoznak meg.” Mégha nem is mindjárt, de egy pár próba után, már lett volna ideje ezt átgondolni. Ez nem történt meg.
Így, egyrészt, bármennyire vidáman énekeltek, esetleg, némelyiknél, még a jó kitolás kis kárörömével is, a végeredmény az lett, hogy azok sem utazhattak el, akik megérdemelték volna. Lehet, hogy volt köztük olyan tehetséges kislány is, aki szüleinek – Zsófi szüleivel ellentétben – nem futotta Bécsbe járni, karkötőt hozni az általános iskolás, tehetséges kislányuknak. Ez lett volna az egyetlen lehetősége, hogy megérdemelt munkájáért egy másik országba eljusson, más nyelven beszélő gyerekekkel találkozzon, rájöjjön, hogy milyen fontos a nyelvismeret, barátságot kössön, amellyel ablakot nyithatott volna a világra.
Másrészt, így rászokhatnak a gyerekek arra, hogy elvárják, hogy érdemtelenül is előnyhöz jussanak. Pont ez a része tükrözte nagyon élethűen az 1989 előtti viszonyokat. Mindegy volt, hogy kiemelkedő teljesítményt nyújtottál, mert a lusták, vagy jobb esetben, az esetleg még szorgalmas, de gyenge képességűek (mint a film béli botfülű kislányok) is ugyanazt a juttatást kapták, mint te.
Örülök, hogy mi nyertük el a nagyon értékes díjat, hiszen a film cselekménye tényleg rávilágít az 1989 előtti „egyenlősdi” helyzetre. Gratulálok a film alkotóinak, az ahhoz anyagi forrást biztosítóknak és az egész közreműködő stábnak.
Dr. Szénási Zsuzsanna