Éppen ezért vegyük még egyszer szemügyre a szocialista kormány és a szocialista párt talán legutolsó viselt dolgait.
- Hatalmas botrány a BKV-s kifizetések körül, világossá válik, hogy ez a fővárosi irányítás alatt álló, a budapestiek adóforintjaiból működő cég a szocialisták és a szabad demokraták pénzmosodája, kifizetőhelye lett. Több BKV-s vezetőt már letartóztattak, többen közel állnak ehhez, Hagyó Miklósról kiderül, hogy kézi vezérléssel irányította a BKV-t, tehát a felelőssége óriási. Hagyó azonban nem mond le képviselői mandátumáról.
- Demszky Gábor is nyakig benne van a BKV-botrányban, nagy a gyanú, hogy ő is adott utasításokat korrupciós jellegű kifizetésekre. Egy sajtótájékoztatón bejelenti, hogy vállalja a BKV-s ügyekért a politikai felelősséget. De nem távozik. Következmény: nulla.
- Ugyanez pepitában a Honvédelmi Minisztériumnál: több magas rangú katonai vezetőről derül ki, hogy szervezett korrupcióban vettek részt. Szekeres, akárcsak Demszky, vállalja a politikai felelősséget. Ő sem mond le. Normális demokráciákban a politikai vezetők akkor mondanak le, ha politikai felelősségük van. Ha ugyanis ennél több, akkor már bilincsben viszik el őket.
- Izraeli felderítőgépek lépnek be hazánk légterébe, teljes zűrzavar a kommunikációban, a külügy passzol, a Honvédelmi Minisztérium elsőre azt állítja, nem tudott az engedélyadásról. Egy ilyen botrány miatt működő demokráciákban miniszterek repülnek, de kormányok is belebukhatnak.
Még a felsoroltaknál is súlyosabb: a szocialista kormányzat az utolsó hetekben sorra-rendre betonozza be kádereit, pártkatonáit az államigazgatásban, közigazgatásban, állami és félállami intézményekben. Vagy úgy, hogy az ott lévő vezetők megbízatását meghosszabbítják négy-hat (!) évre – mely időtartam elképesztően hosszú és teljesen szokatlan –, vagy pedig most nevezik ki a kádereiket meghatározott állami intézmények élére. Példaként lehet említeni a KSH és a PSZÁF vezetőjét, az országos energiahivatal elnökét, a Nemzeti Galéria főigazgatóját stb. Ezen túlmenően számos munkaszerződést hosszabbítanak meg az államigazgatás alsóbb szintjein.
Mi ezzel a céljuk? Egyfelől az, hogy a kádereik egzisztenciális jövőjét hosszú időre garantálják, hiszen a szerződésbontások horribilis összegeket emésztenek fel. Ez a körülmény pedig lassítja a szükséges és nélkülözhetetlen személycserék végrehajtását az államigazgatásban.
Másfelől: ha a szocialista pártkáderek bent maradnak az államigazgatásban, hátráltathatják az új kormány munkáját, sőt informális eszközökkel bojkottálhatják. Minél többen maradnak bent a kormányzó és állami szervezetekben, annál több esélyük van a posztkommunista network fenntartására. Adatokat és információkat gyűjthetnek, s a szocialisták már akkor értesülhetnek kormányzati belső ügyekről, amikor azok még pusztán a tervezés szintjén vannak.
Ez a jelenség sokkal fontosabb annál, mint talán elsőre látszik. Hiszen az utóbbi húsz év kudarcának egyik legfontosabb oka éppen az volt, hogy a rendszerváltástól kezdve egészen napjainkig a bukott pártállami elit és a hozzá kapcsolódó nómenklatúra nem bomlott fel, nem számolódott fel, ellenkezőleg: pozíciókban, méghozzá döntéshozó pozíciókban maradt, megőrizte hálózat jellegét. Ma már közismert tény, hogy az Antall-kormány lényegében véve teljesen elmulasztotta a szükséges elitcserét, szinte érintetlenül hagyta a kádereket az államigazgatásban, az állami intézményeknél, állami vállalatoknál, a kultúrában, a sajtóban és médiában, a helyi szervezetekben, nem is beszélve a titkosszolgálatokról. Természetesen nem csak ez volt az oka az Antall-kormány bukásának, de hogy jelentős mértékben hozzájárult, az egyértelmű.
Az Orbán-kormány már határozott kísérleteket tett a posztkommunista káderállomány háttérbe szorítására, ám a négy év nem volt elegendő ehhez. Számos minisztériumban megtörtént a szükséges kádercsere, míg másokban szinte érintetlenül megmaradt a korábbi, még a kádári időkből itt rekedt nómenklatúra. Ehhez képest a Medgyessy-kormány mindenféle skrupulus nélküli, kíméletlen ellentámadásba ment át, s gátlástalanul kiszórta mindazokat az állami szféra minden szintjéről, akik 1998 és 2002 között kerültek oda. Teljes „fidesztelenítés” zajlott le, olyan mértékű személycsere-sorozat, amilyenre valójában a rendszerváltó Antall-kormánynak lett volna szüksége. Döbbenetes módon felcserélődtek a szerepek! Amíg az Antall-kormány még annyi változtatást sem hajtott végre a káderállományban, amelyet szerte Európában és az Egyesült Államokban megtesznek a választott új kormányok és az elnök Amerikában, addig a III/II-es szt-tiszt által vezetett második szocialista kormány totális rendszervisszaváltást valósított meg.
Sőt, a Medgyessy-kormány nem pusztán radikális személycsere-sorozatot vitt véghez, hanem arra is törekedett, hogy politikai ellenfelét letörölje a demokrácia pályájáról: börtönbe kívánta dugni a volt fideszes állami vezetőket, állami intézmények irányítóit. A tisztogatást a hírhedt Keller László, a „feljelentésügyi” államtitkár végezte volna el, ám ez már nem sikerülhetett nekik, mert az igazságszolgáltatási szervek egyetlen személyt sem ítéltek el. A lényeg: Medgyessy időszakában ismét, immáron „dübörögve” tért viszsza a régi kádárista nómenklatúra, s a Gyurcsány-periódusban ez a folyamat csak erősödött. Az azóta eltelt időszakban gyakorlatilag csak és kizárólag szocialista vagy liberális káder kerülhetett pozícióba, s szinte kizárólag „vörös” és „kék” nyerhetett el bármilyen pályázaton támogatást, kaphatott állami kitüntetést.
A leendő Fidesz-kormánynak nemcsak azzal kell szembenéznie, hogy szakbürokraták helyett mindenütt hálózati pártkatonákat fog találni az államigazgatásban, hanem azzal is, hogy a szocialisták e személyeket még be is betonozták ezekbe a pozíciókba.
Ki kell mondanunk: amit Lendvai Ildikó, Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon tett ebben a vonatkozásban, az irdatlan távolságra van a demokratikus normáktól, a demokratikus gondolkodástól. Igazi szocialista, MSZP-s hungaricum ez, amelynek nincs párja szerte Európában. A normális – nem csak nyugat-európai! – demokráciákban a láthatóan vesztésre álló, a hatalmat átadni kényszerülő párt és kormány tudomásul veszi a váltójáték természetét, az utolsó időszakban már nem hoz érdemi döntéseket, s főleg nem ragasztja oda az embereit a minisztériumok és állami vezetői pozíciók karfáihoz, nem helyez aknákat a kormányzati szobákba, egyáltalán, nem nehezíti meg a következő kormány dolgát ilyen hátulról jövő, alattomos módszerekkel. Egy bukott kormány és párt úriember módjára viselkedik Európában, no de hol vannak a hazai szocialisták a gentleman mentalitástól? Ilyenkor, a „végveszélyre” adott reakciók során derül ki igazán, hogy milyen képződmény is volt valójában az MSZP. Most látjuk tisztán, hogy ez a szocialista párt – mint utódpárt – ebben a formájában, ebben a felépítésében és ezzel a magat
artásával túl sokáig maradt a magyar demokrácia nyakán. Hamarabb kellett volna háttérbe szorulnia, hamarabb kellett volna válságba és megújuláskényszerbe kerülnie. Túl sokáig maradtak hatalmon, s ez alatt túl sok kárt okoztak a demokráciának, a gazdaságnak, a közjónak, az erkölcsöknek, a nemzettudatnak. Megspórolhattuk volna mindezt, de az ország nem volt elég erős és okos hozzá. Talán most végre az lesz.
Húsz évvel a rendszerváltás után, néhány héttel a választások előtt immáron kijelenthetem: mindig is azt gondoltam, hogy az MSZP, e minden szempontból kommunista utódpárt meghatározó pozíciója miatt még nem beszélhetünk úgy a magyar demokráciáról, mint ahogy az a nagykönyvekben meg van írva. Ugyanis ez a párt mentalitásában és reakcióiban, s természetesen cselekvéseiben soha nem értette meg a demokratikus váltójáték természetét, a demokratikus normákat, mert mindig és mindenáron csak a saját hatalma lebegett a szeme előtt, s ennek megtartása, megszerzése érdekében – és itt a nagy baj! – a diktatúrában megtanult eszközöket is gátlástalanul alkalmazta.
Az utódpárti mentalitás eluralkodása következtében az elmúlt húsz évben nem beszélhettünk tényleges demokráciáról, hiszen az a demokratikus normák érvényesülése nélkül semmi. Amit remélhetőleg magunk mögött hagyunk, valóban egy átmeneti állapot volt diktatúra és demokrácia között, e korszakot neveztem el korábban posztkádárizmusnak vagy posztkommunizmusnak. Az átmeneti rendszer működését másként kellett elemezni, mint egy, nemcsak jogintézményeiben, hanem normáiban és mentalitásában is demokratikus rendszert.
Jómagam leszek a legboldogabb, ha majd a demokrácia jól bevált, európai elemzési módjait lehet végre használni a magyar politikai rendszerrel kapcsolatban is.
