Clemenceau miniszterelnöknek is sokan súgtak, hogy milyen békével is sújtsanak bennünket.
Emmanuel Macronról, a frissen megválasztott 39 éves francia elnökről sok mindent leírtak már. Tudjuk róla, hogy a bal- és a jobboldal egyesítője, a francia gazdasági reformok és a szuperföderális Európai Unió elkötelezett híve, tudjuk, hogy szemben áll Trump amerikai elnök politikájával, s legutóbb azt is megtudtuk, hogy keményen kíván fellépni a visegrádi négyekkel szemben az úgymond renitens migránspolitikájuk miatt, nem kizárva a pénzügyi szankciókat sem.
Csak arról esik kevesebb szó a nyilvánosság előtt, hogy milyen fő vezérelv tartja össze különféle nézeteit, s honnan ered elképesztő magabiztossága, ami fellépésének első pillanatától kezdve szembeszökően megmutatkozott.
Emmanuel Macron mindenekelőtt és elsősorban globalista, egy új, nemzetek feletti globális világrend elkötelezett híve. Ez érhető tetten terveiben és magatartásában. Elképesztő magabiztossága pedig abból ered, hogy maga mögött érzi a globális elit teljes körű támogatását.
Ez a támogatás az egész választási kampány időszakában megmutatkozott az úgynevezett fősodratú neoliberális, globalista médiumok és sajtótermékek Macron iránti, nemhogy nem titkolt, hanem kifejezetten hangsúlyozott szimpátiájában, s megmutatkozott abban is, ahogy az unió egyes vezetői, például Jean-Claude Juncker bizottsági elnök, illetve más európai vezetők, így Angela Merkel kancellár asszony is Macron mögé álltak, egyébként egészen szokatlan és etikátlan módon belebeszélve egy másik ország belügyeibe.
De menjünk vissza Macron globalizmusának gyökeréig: az új francia elnök a Rotschild-bankházban nevelkedett fel, ott futott be szélvészgyors karriert, és sajátította el a neoliberális gazdaságpolitika ábécéjét.
A Rotschild-bankházban eltöltött sikeres évek után lépett át a politika világába, természetesen a francia politikai paletta baloldalán, a szocialista pártban.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy abból a mintegy háromszáz bankárdinasztiából, amely a globális pénzügyi és gazdasági elit magját képezi, éppen a Rotschild-ház a legnagyobb és leghatalmasabb, vagyonuk nagysága ép emberi ésszel felmérhetetlen.
Ebből fakadóan pedig felmérhetetlenül hatalmas a befolyásuk a világ pénzügyi, gazdasági és politikai folyamataira is. Hiszen, hogy egy váratlan és meglepő megállapítást tegyek, a pénzügyi hatalom nagyon gyakran politikai hatalommal jár együtt.
A Rotschild család már évtizedek, sőt évszázadok óta a legnagyobb támogatója és kezdeményezője egy globális, egypólusú világrend kialakulásának, amelyben a nemzetállamok leértékelődnek, marginálissá válnak, s a globális intézmények veszik át az irányítást gazdaságban és politikában egyaránt. A Rotschildok – a Rockefellerekkel együtt – jelen vannak szinte az összes globális szervezetben, testületben, szavuk mérvadó és meghatározó. Nem mellesleg Soros György Quantum nevű hedge foundjában is ott van Rotschildék pénze – s talán nem véletlen, hogy Soros is örvendezett Emmanuel Macron megválasztásának.
Tegyük fel a kérdést: vajon elképzelhető lett volna-e Macron számára a Rotschild-bankházban befutott karrier, vezetői állás stb., ha nem tette volna magáévá a Rotschildok által képviselt szellemiséget a globális világrendről? Ha logikus választ akarunk adni, csak azt mondhatjuk, hogy nem. Emmanuel Macron elképesztő, már-már arrogáns magabiztosságára éppen az a magyarázat, hogy egy brutálisan erős nemzetközi hálózat áll mögötte és támogatja a megteendő lépéseiben.
Macron globalizmusa több területen is szembeötlő.
Először is célja egy megreformált, szuperföderális Európai Unió létrehozása, a globalizmus iránt szintén elkötelezett Angela Merkellel szoros együttműködésben. Első lépésben a szoros gazdasági egységet kívánja megvalósítani, közös pénzügyminiszterrel, a fiskális célok és eszközök összehangolásával, második lépésben pedig – a nemzetállami szuverenitás megszüntetése által – a politikai egységesülés a cél. Macron és Merkel hasonló elképzelései okán már egyre többen beszélnek a „Mercron-tandemről”, amelyik képes lesz arra, hogy megtörje a tagállamok ellenállását és megvalósítsa a föderális szuperállamot.
Ennek ellenére azért látszik némi különbség a két központi hatalom elképzelései között. Marcron meghirdeti az unió dinamizálásának és reformjának tervét, s azt mondja, hogy amelyik tagállam vagy régió nem kíván vagy nem tud ehhez csatlakozni, akkor kimarad ebből, aminek következtében az Európai Únió útjai ismét kettéválnak. Elől lesznek a „hajlandók”, akik mennek előre a szuperföderális EU irányába, s leválnak róluk a többiek, az ellenállók, akik képtelenek az új irányvonalhoz való alkalmazkodásra. Utóbbiak természetesen nem mások – ezt Emmanuel Macron egy pillanatra sem titkolja –, mint a közép-európai tagállamok, elsősorban a visegrádiak. Ehhez képest Angela Merkel, tekintettel a szeptemberi németországi parlamenti választásokra is, egyelőre még óvatosan fogalmaz a kétsebességes, vagy inkább kettéváló unió víziójával kapcsolatban.
Ugyanakkor feltehetjük a kérdést: vajon ki hatalmazta fel az új francia elnököt arra, hogy ő fogalmazza meg, merre menjen tovább Európa? Vajon milyen érdemeket halmozott fel ez idáig, hogy egy schumani, De Gaulle-i, chiraci szintre turbósítsa fel magát? Honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy ráerőszakolja akaratát a közép-európai országokra, rossz francia hagyományok szerint? Talán csak nem az, hogy ott áll mögötte a Rotschild bankárdinasztia és a globális pénzügyi elit, s az őket kiszolgáló média és politikusok hada? Talán csak nem az adja magabiztosságát, hogy a jegyzőkönyvek tanúsága szerint részt vett a Bilderberg-tanácskozásokon? Márpedig akik azon részt vesznek és potenciális elnök- vagy miniszterelnök-jelöltek, később meg is nyerik a választásokat, lásd például Bill Clinton esetét.
Másodszor, a globális szabadkereskedelem és piac elkötelezett híve, amikor tehát a francia gazdaság megreformálásáról beszél – amire valóban szükség lenne – akkor a reformok iránya a neoliberalizmus kategóriájával jól körülírható.
Harmadszor, a migráció, az Európába való bevándorlás lelkes híve. Támogatja a multikulturalizmust, Európa sokszínűvé tételét, amelyben a kereszténység csak egy vallás a sok más között. Nem véletlen tehát, hogy néhány nappal a legutóbbi brüsszeli csúcstalálkozó előtt adott interjújában brutális és arrogáns módon rárontott a visegrádi országokra, amelyek nem akarják elfogadni a kötelezően betelepítendők kvótáját, s nem kívánnak részt venni a migráció korlátok nélküli folytatásában, Európa muszlimokkal való elözönlésében.
Már az is elfogadhatatlan, hogy ebben az interjúban Emmanuel Macron azt állítja, egyes „kelet-európai” – még csak véletlenül sem közép-európai! – országok elárulják Európát, lemondanak az alapelvekről, cinikusak, csak pénzosztó helynek, szupermarketnek tartják az uniót. De mégis, a csúcsmondata így hangzik: „Azoknak az európai országoknak, amelyek nem tartják be a szabályokat, viselniük kell ennek politikai következményeit”. Nos, ez viszont már agresszív és fenyegető hangnem.
Először is: ki mondja meg, hogy mik a szabályok az unióban? Macron maga, vagy a tagállamok demokratikus testülete, a tanács, ahol mindenkinek egyenrangú szavazati joga van? S ha Emmanuel Macron ilyen hangot enged meg magának – vagy inkább mások engednek meg neki –, akkor az milyen új, reformált Európát jelez nekünk előre? Egy demokratikus Európát? Vagy sokkal inkább egy csúcsföderális, birodalmi Európát, amelyben a kis országoknak, a keletieknek kuss a neve, akárcsak a régi csúnya időkben? Ahol a központi hatalmak mondják meg újra, hogy mi a pálya, s akik ehhez nem kívánnak alkalmazkodni, azok meg lesznek büntetve vagy ki lesznek zárva?
Sajnos, száz éve, Trianon időszakában Georges Benjamin Clemenceau miniszterelnöknek is sokan súgtak, hogy milyen békével is sújtsanak bennünket. Száz év után sem változik semmi? Vigyázó szemünket magunkra vessük.
Fricz Tamás
Magyar Idők: /http://magyaridok.hu/velemeny/macron-az-arrogans-globalista-1873297/
