- 1989. óta nem tudjuk befejezni a rendszerváltoztatást
- 2004. december 5-én az ország többsége eltaszította saját testvéreinket
- Őszödön elhangzott, és a mai napig következmények nélkül maradt a magyar miniszterelnök hazugságbeszéde
Pozitív élmények nélkül, folyamatos sokkok hatása alatt vegetálunk. A múltban élünk, elveszítettük az irányt, nem látjuk az utat a világosság felé. Belső mécsesünk már alig pislákol.
Kedves Sorstársaim!
Most már nem csak a pénzünk után futhatunk, hanem az elmúlt idők elől is. Lemaradtunk, eltévedtünk. Az idő kereke azonban kérlelhetetlenül forog, az óra ketyeg! A drámának, az útkeresés maratoni vesszőfutásának véget kell vetni! A sötét korszakból elég!
Állj!
Álljunk meg egy pillanatra, és nézzük meg, hány óra van. Helyezzük magunkat a jelen időbe, határozzuk meg helyünket a jelen térben. Igen, itt vagyunk az egyesült Európa szívében.
Kik vagyunk?
Magyarok, akik Szent István óta, a többi itteni néppel együtt, közösen építettük fel az európai civilizációt és kultúrát, a mi kontinensünket. Részünk van Európa múltjában. Természetes hát, hogy Európa jelenéből és jövőjéből is jár nekünk az, amiért megdolgoztunk. Jussunkat meg kell kapnunk, és most kell elkérnünk, hogy talpra állhassunk.
Időt kell kérnünk tartozásaink visszafizetésére, és arra is rá kell mutatnunk, hogy az országból kivitt profit kapcsán mennyien gazdagodtak belőlünk az elmúlt években.
A pénzügyi moratórium nem a hatalmasok kegye, hanem jelen helyzetünkben az a generális minimum, ami jár nekünk, mint átmenetileg bajban lévő, de a bajokon úrrá lenni képes európai nemzetnek.
Milyen jövőkép lehet előttünk?
Nem kevésbé merész, mint az Ady által olyan zseniálisan definiált „komp ország” honosítása Európa nyugati – megnyugodott – kikötőjében. Új logisztikára van szükségünk. A hajó kössön ki, rakományát irányítsuk saját raktárainkba.
Azután az imbolygó hajóról végre lépjünk a szilárd földre. Megérkeztünk. Dobjuk le a ránk aggatott válságok ólomsúlyát, komp-országból, kívülről irányított, orránál fogva vezetett nemzetből legyünk saját irányt követő, tiszteletre méltó, vezető nemzet.
Kérjük vissza az előleget. Megtartva és védve elődeink eredményeit, az Európai Unió tagjaként forduljunk szembe a globalizáció negatív tendenciáival.
Az ellenfél – mint már megszoktuk – túlerőben van. Kérdezzük meg Dobó Istvántól, mit érzett, amikor lenézett az egri vár bástyáiról az odalent hangyabolyként nyüzsgő török seregre? Azután nézzünk magunkba és adjuk meg a választ. Győzhetünk? Igen, győzhetünk. De nem akármilyen harcmodorral. Csakis civil kurázsival, a közös ügyek, a közjó érdekében való értelmes összefogással!
Ma a pártok felülről, a hatalom oldaláról, a tudomány pedig kívülről, az elmélet felől közelíti és használja a közjó fogalmát, de egyik sem tudja optimálisan megoldani a társadalmi konfliktusokat. Alulról szerveződve is próbálkoznak különféle társadalmi mozgalmak, de ők sem tudják hatékonyan rendezni a kialakult helyzeteket.
A megoldás belülről jön. A kulcs az emberben van. Az egyes embernek kell fellázadnia eddigi önmagával szemben, és ha megszabadult lelki béklyóitól, akkor össze kell fognia a többiekkel – ezt jelenti ma a lélekcsere! Ha az ember végre feldolgozza, magába építi a múltat, azután önmagát a jelen időbe helyezi, akkor képes értelmesen szembenézni a rá váró feladatokkal.
Hogyan sikerülhet ez?
Csak úgy, ha az ember mindvégig az egyetlen biztos pontra tekint. Őrá, aki a vízen járva Pétert is odahívta magához. Azóta tudjuk: mindaddig, amíg nem téveszti szem elől a „felettünk való”-t, az ember is képes a vízen járni. Képes megtalálni a káoszban a rend rejtett cölöpeit. Nem megy el a fontos kérdések mellett, hanem választ ad rájuk, képessé válik arra, hogy befolyásolja a napi történéseket. És ezzel a történések puszta tárgyából értelmes, cselekvő alannyá lép elő. Fogalmazhatunk úgy is: ha ez a belső változás az egyes emberben végbemegy, megjelenik a „civil a pályán”.
Mi a feladata?
Nem elég a pártokat kritizálni, nem elég megállapítani a közerkölcs lerombolásának tényét, nem elég a politikai és gazdasági bűnözőket elszámoltatni!
Természetesen erre is szükség van. Olyannyira, hogy mielőtt tovább mennénk, időzzünk el itt is egy kicsit. Soroljuk fel, csak címszavakban, a „vörösgalléros” kormányzás és törvényhozás bűnös összeborulását bizonyító jogalkotási dömping néhány példáját.
2002-től, két ciklus alatt
- az államháztartási törvényt 32-szer
- a közbeszerzési törvényt 41-szer
- a társadalmi és nyugellátás szabályait 11-szer
- az adónemeket szabályozó törvényeket 60-szor
változtatták meg.
A Parlamenten áterőszakolt „salátatörvények” száma 240.
A megszavazott törvények közül 55 volt alkotmányellenes, 57 alkalommal pedig alkotmányos mulasztás történt. Megsemmisítették a jogalkotásról szóló törvényt is!
Jelenleg sincs még állami vagyonleltár, folyik a dokumentumok eltüntetése, az Állami Számvevőszék 2009-es vizsgálati jelentése gyakorlatilag egy komplett vádirat a Nemzeti Vagyontanács és a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő ZRt ellen. Az állami vagyon a kezelők szerint hol 1.770 Mrd, hol 15.900 Mrd, hol 28.000 Mrd, de egyik szám sem alapul auditált mérlegen.
Az, hogy az országot kiárusították, jól látható az előbbi számokból, hiszen az ország adóssága a magánemberek adósságával együtt annyi, mint az ország jelenlegi vagyona.
Az elmúlt nyolc évben itt voltunk, formálisan demokráciában éltünk, és mégis mindez megtörténhetett velünk. Hagytuk, hogy az erkölcsi nihil, a munka nélküli ügyeskedés elborítsa az államgépezetet. A saját „vezetőink” háborút viseltek a nemzet ellen, és nem mondhatjuk, hogy mi győztünk. Nem mi segítettünk magunkon, hanem az idő: úgy, hogy eltelt 4 év, és ez a választási ciklus is lejárt.
Most újra választhatunk, de ne feledjük, hogy utána újra négy év, és kemény munka következik. Világos útmutatás, szigorú erkölcsi és törvényes rend alapján újjá kell építeni a nemzetet és az országot. A központi vezérlő elv a jövőben – néhány ember vagy egy szűk csoport magánérdeke helyett – a közjó érvényesítése kell, hogy legyen.
A közjó szempontja azonban csak szigorú, mindenkire érvényes erkölcsi követelményrendszer megtartása mellett érvényesülhet, melynek két pillére a társadalmi szolidaritás és a szubszidiaritás.
Ennek megfelelően helyes erkölcsi arányokat kell találnunk
- a becsület és a siker
- a takarékoskodás és a fogyasztás
- a munka értéke és az élet élvezete
- a javak megbecsülése és a korlátlan szerzés
- a kötelességek teljesítése és a szabadságjogok védelme
- az elesettekkel való törődés és a „magad szerencséjének vagy kovácsa” elve között.
< /div>
Száműznünk kell a mindennapokból a passzivitást, a közömbösséget, a relativizmust, a cinizmust, a végső kétségbeesést. Cselekvőnek, ébernek kell lennünk, mert az idő végre tálcán kínálja nekünk a változatás lehetőségét!
A pályára lépő, szabad, lelkileg megerősödött, cselekvőképes civil emberek következő lépése az összefogás. Enélkül nem jutunk messzire, mert közéleti cselekvésében az ember egyedül hatástalan.
De vigyázat! Összefogás kell, és nem kiegyezés! Ami a nemzetnek szükséges és a közjót erősíti, azért össze kell fogni, arról nem kell egyezkedni. Nem szabad kiegyezni, nem szabad a hatalom megtartásáért vagy megszerzéséért álságos kompromisszumokat kötni az emberek bőrére.
A társadalom megosztásának úgymond „hivatalos” kifejeződése a politikai kiegyezés, a paktum. Nem véletlenül van a szónak negatív csengése. A paktum felszíni látszatmegoldás a problémák jegelésére. Átmeneti érdekszövetség a politikai hatalom részesei között a hatalom megszerzése vagy megtartása érdekében. A gyakorlatban legtöbbször egy ingadozó hatalmi egyensúlyi helyzetnek a megerősítésére, vagy éppen átbillentésére használatos, de úgy, hogy ebből az egyensúly-átrendezésből a társadalom szándékoltan kimarad.
Ebben az értelemben a kiegyezés és az összefogás kizárja egymást. A kiegyezés a pártok egymás közti hatalmi aktusa, melynek célja a mögülük hiányzó társadalmi összefogás pótlása, politikai taktika. Végső fokon paktumok révén működik a választási és a parlamenti matematika, a szabad választások eredményének manipulálása, a nép feje fölött megkötött pártalkuk törvényesítése a választók kizárásával, azaz a demokrácia ellopásának összes kifinomult technikai megoldása.
A kiegyezéssel szemben a civil többség összefogása a valóságos nemzetépítés testet öltése, annak szervezett formája.
Miről is van szó?
Képletesen szólva egy sínre tett vonatszerelvényről, melynek mozdonya, és több kocsija van, melyek különféle funkciókat látnak el.
Az összefogásban érdekelt és elkötelezett vezető politikusok, államférfiak, tudósok, magasan kvalifikált szakemberek – mondjuk így, hogy a vezető értelmiség – kialakítja a közösen elfogadott nemzetstratégiát támogató társadalomirányítási rendszert, kidolgozza az országépítés tervét, melynek középpontjában a közjó szolgálata áll. Ez a terv megvitatásra kerül, és a viták során, az egyes szakterületek képviselőinek cselekvő részvételével megszületik a középszintű közmegegyezés a gyakorlatban dolgozó értelmiség egyetértésével.
Ez a gyakorlati értelmiségi réteg (vállalkozó, tanár, orvos, ügyvéd, gyógyszerész, jogász stb.), aki a napi feladatai elvégzése során szoros kapcsolatban van a lakossággal, elfogadtatja és megértteti az emberekkel, azaz a feladatok tulajdonképpeni végrehajtóival, hogy az, amit nap mint nap tesznek, ha kicsiben is, maga az országépítés műve, amelyet közösen kell létrehozni.
Ha van kapcsolat a különféle szintek között – azaz van összefogás a társadalom rétegei között – , úgy lehetőség nyílik egyre magasabb szintű produktumok létrehozására, olyanokra, amelyek a gyakorlat és az elmélet próbáját egyaránt kiállják.
Ez lehetne az összefogásban egymásra utalt civil együttműködés modellje, amelynek hatékonyságát – a vonat sebességét – mindig a mozdonyban rejlő lehetőségek, és a nehezebb, vagy csak lassabban haladni képes vagonok egymáshoz való aránya határozza meg.
Ezen adottságok alapján az optimális sebesség meghatározása a vonatvezető – a kormányfő – felelőssége. A tényleges sebesség azonban nemcsak rajta, hanem a végrehajtók munkájának minőségén, fejlődési képességén múlik.
Képzeletbeli vonatunk döcögése, száguldása, mindenkori tempója az összefogás erősségétől függ, ahol az értelmiség és a végrehajtásban tevékenykedők egymásra utaltsága nem kérdőjelezhető meg. A nemzet hatékonysága, a más országokkal szembeni presztízs pedig a kiművelt emberfők számának növekedésével arányos.
Tiszta, politikailag átlátható kormányzásra van szükség. Tabula rasa, ahogy a görögök mondták, vagy magyarul: tiszta vizet a pohárba! A jelenlegi történelmi helyzetben a gyökerekig ható, és a szó eredeti értelmében radikális változtatásokat csak felelős, kétharmados többséggel rendelkező kormánnyal vihetjük végbe. Csak így nyílhat mód az alkotmány megreformálására, a sarkalatos, kétharmados többséghez kötött törvények átalakítására – azaz a rendszerváltoztatás befejezésére. Kétharmados többség esetén a nemzet szinte teljes bizalmával felruházott kormány már nem kerülheti meg a felelősséget, az ellenzék pedig így nem akadályozhatja meg az elodázhatatlan intézkedések megtételét.
Térjünk vissza a civilekre.
A civilek nem alakíthatnak pártot, nem törekedhetnek a hatalom megszerzésére, feladatuk a mindenkori kormány orientálása és kontrollálása.
És van még valami, amit nem tehetnek: nem engedhetik, hogy hamis ideológiák züllesszék a nemzet szellemi színvonalát. Más szóval: a civilek felelősek saját maguk és az ország szellemi állapotáért is.
Mit értek ezen?
Egy emberi közösség irányíthatósága elsősorban attól függ, hogy mivel motiválhatók a tagjai, mi mozgatja az emberek cselekvését. Minél nagyobb a gondolkodó emberek aránya, annál inkább nevezhető „népnek” egy közösség. Ha viszont a többség elsősorban ösztönös késztetéseinek engedelmeskedik – azaz érzékei és érzelmei az értelem kontrollja nélkül vezetik – elveszti nép jellegét és tömeggé, „új proletariátussá” válik. Az elmúlt 8 évben Magyarországon látványosan teret nyert, egyre népszerűbb ideológiák, és úgynevezett „kultúrtermékek” nem az értelemre, hanem az ösztönökre kívánnak hatni, akár bevallják ezt a terjesztőik, akár gondosan titkolják.
Az értelem által vezérelt, a közösség életében szerepet vállaló civil emberek azonban nem szédülhetnek meg például a magyar hagyományőrzés és „őszinte” múltfeltárás jelmezébe rejtett, de a történeti fejlődés által elért szellemi színvonalunkhoz képest nyilvánvaló süllyedést jelentő ideológiától.
Barátaim!
Nem attól leszünk jó magyarok, ha most újra kezdjük Szent István és Koppány csatáját, vagy visszamegyünk Ázsiába. Európa közepén, Pázmány Péter, Márton Áron, Jáki Szaniszló országában élünk, 2010-ben.
Itt és most a táltosvilág kultuszának új életre hívása nem hagyományőrzés, hanem támadás a magyarság elmúlt 60 év alatt amúgy is megtépázott szellemi színvonala ellen. Nem másról van szó, mint hogy egy bárki számára könnyen fogyaszthatóvá tett, különösebb intellektuális erőfeszítést nem igénylő, és nemzeti színekbe öltöztetett ideológia térhódításáról, ami bármikor politikai erőként is aktivizálható. Közben kiválóan alkalmas a nyugati kereszténységgel szorosan összefonódott, és ugyanakkor magyarságunkat is őrző, valódi nemzeti értékeink lerontására, megmaradt szellemi bástyáink ledöntésére is.
És van egy másik veszély is!
Az ösztönvilág uralma szinte észrevétlenül becsempészi az erőszakot a konfliktusok feloldásának eszk
öztárába. Ezt nem engedhetjük. Erőszak nem jöhet sem balról, sem jobbról. A nyomorba süllyedt néprétegeket előre gyártott ideológiák helyett új munkalehetőségek teremtésével, oktatással és valódi kultúrával kell felemelni.
Végül foglaljuk össze a jövő civil feladatait!
Bizalmat kell adnunk az általunk vezetővé emelt kormányfőnek, méghozzá kétharmados erővel, és a számonkérhetőség megbízólevelével. A közjóért cselekvő kormánnyal együtt kell működnünk. Ez az együttműködés orientálást és egyben kontrollt jelent. Őriznünk kell a népfelség elvét, és ki kell alakítanunk gyakorlatát. A népfelség, azaz a három hagyományos hatalmi ág mellett megjelenő negyedik erő érvényesüléséhez a szükséges intézményeket meg kell teremteni.
Az önkormányzatok szintjén mérsékelni kell a pártok egyeduralmát. Erősítenünk kell a lokálpatriotizmust, az önkormányzatoknál ki kell építeni a közvetlen és közvetett képviseletet formáit. Az önkormányzatoknak valóban a helyi érdekeket kell képviselniük, itt van a legnagyobb szükség a hozzáértő igazgatási apparátusra, azért, hogy szaktudásuk valóban a helyi emberek és vállalkozók érdekeit szolgálja.
A Civil Összefogás Fórum országos szinten is megpróbál irányt mutatni. 1100 egyesület támogatta a Társadalmi Szerződést, amit a Társadalmi Kerekasztal készített el. A Társadalmi Szerződés a civilek nemzetépítő stratégiája, a jövő hatalmának tett szerződési ajánlat formájában.
Az egyes szakterületeken már megalakultak a szak kerekasztalok. Ilyenek például: az elszámoltatási, ipari- mezőgazdasági, oktatási, egészségügyi, államigazgatási és alkotmányozási, szociális és foglalkoztatási, közgazdasági kerekasztal.
Célunk a civilek szakértői munkájával segíteni a jó kormányzást, fenntartani az állandó párbeszédet a kormánnyal, remélve, hogy a civilekkel való érdemi párbeszédre a jövő hatalma igényt tart.
Hölgyeim és Uraim!
A nemzet jó irányú fejlődését a közösségi emberek, a polgárok kézben tarthatják. Ebben mindenki, így az Önök személyes segítségét is várjuk.
Győzzük le magányosságunkat, félelmünket, mert miként múltunkról, jelenünkről és jövőnkről is lekéshetünk.
Tegnap olvastam Csoóri Sándor cikkét a Magyar Nemzetben, „Hol vagy, Sütő András?” címmel.
Két gondolatát szeretném Önökkel megosztani:
Az egyik:
„Istenem, végre már nincs szükségünk kardra, mert magunkon kívül nincs egyetlen ellenségünk sem.”
A másik:
„Csak a gyönge szereti önmagát, az erős egész nemzetet hordoz magában.”
Köszönöm, hogy meghallgattak.
