’56-os beszéd – Párizs
2015. október 19, Párizsi Magyar Intézet
Tisztelt Honfitársaim, Hölgyeim és Uraim!
Devictus Vincit – Legyőzetve győzni.
Ez a magyarság évszázados forradalmainak sorsszerű üzenete a magyar és az európai jelenkor számára.
Különös megtiszteltetés minderről éppen Párizsban, az európai szabadságeszme fővárosában, és éppen az 1956-os magyar forradalmunk évfordulójának küszöbén beszélni.
Magyar szabadságharcaink történelmi körülményei évszázadonként változtak, ám kiváltó okuk és okozati hatásuk soha nem változott: az ok mindig a nemzeti önrendelkezési akaratban fogant szabadságvágy és a társadalmi igazságosság iránti vágy, a hatás pedig – ma már tudjuk – mindig a legyőzetve való győzelem volt.
A XVIII. században Rákóczi fejedelem és kurucainak szabadságharca az idegen túlerő által legyőzetett, ám a magyar néplélekben ekkor megerősödött szellemi és politikai önrendelkezési vágy a történelem hajszálerein keresztül megtermékenyítette a következő évszázadot, győzelemre segítette a magyar reformkort, a reformkori magyar szellemi önrendelkezést, amelynek következményeként 1848-ban közjogilag is testet ölthetett a magyar politikai önrendelkezés, azaz a magyar szabadság.
A XIX. században Kossuthék szabadságharcát ismét legyőzte az idegen túlerő, de a fegyveres legyőzetést túlélte a magyar polgári gondolat, túlélte a középkor óta elveszett magyar államiság 1848-49-ben történt rövid, de heroikus visszaállításának történelmi élménye és tapasztalata.
Ezen tapasztalat nélkül a később Trianonban megcsonkított magyarság minden bizonnyal nem tudta volna életképessé tenni, és sok tekintetben Európa élvonalába emelni az 1920-ban ellenségei által életképtelennek szánt magyar államot.
A XX. század legyőzetve is győztes magyar szabadságharca 1956-ban volt. Erejét a korábbi évszázadok szabadságharcaiban kikristályosodott nemzeti szabadságvágy és társadalmi igazságvágy páratlan összefonódása adta.
Ma már pontosan tudjuk, hogy a kétpólusúnak nevezett világpolitikában, Moszkva és Washington geostratégiai játszmájában rejlő okok miatt forradalmaink sorában az 1956-os szabadságharcunk volt a leginkább legyőzetésre ítélt. Az egyik világpolitikai pólus, a szovjet, vérbe fojtotta a magyarok szabadságvágyát, a másik világpolitikai pólus, a Nyugat pedig, amelyik önmagát a szabadság pólusának szerette nevezni, ismételten cserbenhagyta a magyarokat.
A Nyugat élő lelkiismereteként szólalt meg 1957-ben, éppen itt Párizsban Albert Camus, aki szerint – idézem – „a legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Van, amikor a legreménytelenebb dolgok a legreményteljesebben módon valósítják meg önmagukat.
A nemzetellenes, internacionalista Szovjetunió árnyékában, a kommunista gazdasági kifosztás és társadalmi bomlasztás körülményei között 1956. október 23-án a magyar szabadságvágy és igazságvágy felszínre tört, tizenhárom napig államszervező erővé vált, majd újra évtizedekre a föld alá kényszerítve s a lelkek mélyére zárva élt tovább.
A forradalom után, a kommunista-szocialista uralom évtizedeiben, tudatosan rombolták a magyarok nemzeti identitását, összetartozását, tudatosan fordították egymással szembe, és csorbították a magyarság nemzeti szabadságvágyát és a társadalmi igazságosság iránti vágyát. S mikor már erőink végére értünk volna, mikor már elvesztettük volna képességünket a nemzet igenlésére, a szabadság és igazságosság akarására, 1990-ben visszakaptuk az önálló cselekvési képesség lehetőségét. Látszólag hirtelen, megmagyarázhatatlanul és valóságos erőfeszítés nélkül. Valójában az 1956. november 4-én leveretett forradalmunk érdeméért esélyt kaptuk annak folytatására és befejezésére.
Mi abban hiszünk – Tisztelt Hölgyeim és Uraim –, hogy az 1956-ban tankokkal eltaposott és vérbe fojtott magyar szabadságharc győzelme a XXI. században, a mi időnkben, a mai magyarok idejében teljesedik be.
Hiszünk abban, hogy a nemzeti szabadság és a társadalmi igazság kötelékei ismét egybefonhatóak, hiszünk abban, hogy csak ezen erős kötelékek tudják összefogni a magyar nemzetet, és megerősíteni a magyar államot.
Ez volt az értelme az 1990-ben történt magyarországi rendszerváltoztatásnak, és hitünk szerint ezt a célt szolgálja a 2010 óta és 2014-ben a magyar választópolgárok kétszeri felhatalmazása alapján végzett és végzendő munkánk is.
Rákóczi és kurucai, Kossuth és honvédei, az ’56-os pesti srácok, nemcsak szimbólumai és mítikus hősei a magyar szabadulásnak, az évszázadokon átívelő fényre való törekvésnek, a legyőzetés általi győzelemnek, de a mi törekvéseink sikerét előkészítő bajtársaink is ők. Részesei a mi mai küzdelmeinknek, melyek ha eredményre jutnak, nekik is köszönhető.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Vannak, akik aktuálpolitikai érdekekből 1956 magyar menekültjei és a napjainkban Európát ostromló illegális bevándorlók között hamis történelmi párhuzamokat szeretnek vonni.
Az 1956-os menekülteket és a napjaink illegális bevándorlóit közös nevezőre hozni azonban történelmileg téves, politikailag hazug és a magyarságot mélyen sértő kísérlet, amelyet indokolt mindenhol, mindenkivel szemben visszautasítanunk.
Az 1956-os magyar menekültek európai áldozatok voltak, akik hittek és osztoztak az euroatlanti civilizáció értékeiben, akik Európától az Egyesült Államokon keresztül Ausztráliáig integrálódni akartak és tudtak az őket befogadó társadalmakba, akik menekültként nem sértették meg a befogadó országok törvényeit, hanem maradéktalanul betartották azokat.
Mindazoknak – Tisztelt Hölgyeim és Uraim –, akik történelmi párhuzamot keresnek az 1956-os magyar forradalmunk és a jelenlegi európai válságaink között, ajánljanak figyelmükbe egy valós történelmi párhuzamot, ami azonban nem a magyar 1956 okozataiban, hanem annak okaiban gyökerezik, nevezetesen: a nemzeti megaláztatásban, az egyéni és közösségi méltóságtól való megfosztásban, a szociális sanyargatásban és bomlasztásban.
1956-ban mindezt a magyarokkal a nemzetellenes internacionalista Szovjetunió, a kifosztásra épülő kommunista tervgazdaság, és a társadalmat módszeresen és tervszerűen bomlasztó totalitárius diktatúra tette.
Akik napjainkban a globális együttműködés szükségszerűségével és a szabad piacgazdaság elveivel súlyosan visszaélve el akarják törölni Európa nemzeti hagyományait és kétezer éves civilizációs normáit, a totalitárius ideológiai rendszerek eszközhasználatára emlékeztető módon az európai nemzetek identitásának elfojtására, a nemzeti kultúrák szétporlasztására és az európai nemzeti államok elsorvasztására törekednek, akik – ahogyan Sarkozy volt elnök úr fogalmazott nemrégen – bűntudatot akarnak kelteni Európában és annak népeiben, azok valójában megalázzák az európai embereket, és súlyosan aláássák a demokráciába vetett hitüket.
Akiket a gazdasági értéktermelő, kulturális értékhordozó és politikai stabilitásteremtő európai középosztály gyengítésének és felmorzsolásának a célja vezérel, akik az európai ifjúság tízmillióit hagyják egzisztenciális kilátástalanságban vergődni, azok valójában szociálisan sanyargatják és bomlasztják az európai közösségeket.
Mindezen okokból – Tisztelt Hölgyeim és Uraim – a nemzeti megalázás és szociális kifosztás múltbeli magyar tragédiájára és jelenkori európai veszélyére gondolva, az ’56-os magyar forradalmunk évfordulójának küszöbén emlékeztessük minden jószándékú európai polgártársunkat Thomas Mann intelmére, melyet egy másfajta totalitarizmus kibontakozásának idején, 1938-ban vetett papírra:
„Európa, vigyázz! (…) Ha az európai humanizmus képtelenné vált arra, hogy eszméit harcias formában újjászülje, ha nem képes többé arra, hogy lelkét bajvívó frissességre ébressze, el fog pusztulni, s egy olyan Európa lép a nyomába, amely már csak történelmi hagyományként viseli a nevet, és amely elől jobb lenne a közömbös időnkívüliségbe rejtőzni.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mai napon az emlékeztetés mellett emlékezzünk magunk is hálával mindazokra, akik méltóak az elismerésre. Emlékezzünk hőseinkre és mártírjainkra; s emlékezzünk más népek fiaira és lányaira, akik legalább lélekben osztozni akartak sorsunkban, s akik október 23. és november 4. után megajándékoztak bennünket a testvéri szeretet megnyilvánulásaival.
Emlékezzünk kegyelettel a 29 éves francia fotóriporterre, Jean-Pierre Pedrazzinire, s mutassuk fel példaként hivatása mai gyakorlói előtt, aki 1956-ban életét adta Budapest utcáin azért, hogy a francia közvéleményt és a nagyvilágot hitelesen tájékoztathassa mindarról, ami Magyarországon történik.
Emlékezzünk köszönettel arra, hogy szabadságharcunk vérbefojtása után Franciaország, a francia emberek több, mint tízezer menekülő magyarnak adtak menedéket és második otthont; és emlékezzünk hálával arra a helytállásra és teljesítményre, amely által a menekült magyarok úgy váltak jó francia állampolgárokká és a francia társadalom hasznos tagjaivá, hogy közben megőrizték hűségüket a magyar nyelv, a magyar sors és a magyar haza iránt.
Tisztelt Emlékező Közösség!
Adózzunk kegyelettel a múltnak, merítsünk belőle erőt és önbizalmat a jelenben kötelező helytálláshoz, hogy reményt adhassunk a jövőnek.
Isten adja, hogy méltóak lehessünk minderre!
